Jenny Brown - 4.

Ahogy kipattantak a szemeim, máris tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Ránéztem az órára, mire roppant egyet a nyakam. 6:24-et mutatott.
- A francba. - sziszegtem, és ledobtam magamról a takarót. Az ablakhoz rohantam, ahol Henry épp kilépett a saját ajtójukon, majd gondolkodás nélkül futásnak eredt. Na, ezt már nem!
Szinte téptem le magamról a felsőt, amiben aludtam, és magamra rántottam egy kék melegítőt. A lépcsőn lefelé rohanva ráncigáltam fel a  nadrágom és egy-egy zoknit, majd beleugrottam a futócipőmbe. Magamban káromkodva csörögtem egy sort a kulccsal, míg kinyílt a bejárati ajtó, majd a leghalkabban sikerült berántanom magam után, és már szedtem is a lábam, hogy utolérjem jóképű, de nem túl kedves szomszédomat.
Én magam sem tudtam, miért csinálom ezt, de valamiért élveztem a versengést, amit nyújtott. Egyedül futni kikapcsolódást jelent. Mást lehagyni már fejlődést.
Láttam, ahogy szürke felsőben, kapucnival a fején előttem kocog, így gyorsítottam a tempómon, és igyekeztem beérni. Körülbelül három méterre lehettem tőle, mikor hátrafordult, és elmosolyodott, majd visszafordulva rákapcsolt, és hosszú lábaival hamar ott is hagyott. Mérgelődve és szúró tüdővel a nyomába eredtem, de már csak a makacsságom hitte, hogy utolérhetem, a józan eszem tisztában volt azzal, hogy esélyem sincs. Ő meg persze nem a gáláns lovag volt fehér lovon, hogy megvárjon, vagy engedje, hogy nyerjek, még ha nincs is meghatározott cél.
Mielőtt kiért volna a főútra, megállt a sarkon, és nyújtani kezdett, én pedig az oldalamat fogva lefeküdtem mellé a hideg aszfaltra, mikor végre odaértem.
- Lehet, hogy te nyúl vagy, de én egy gepárd. - vigyorgott rám, mire bemostam volna neki, ha fel tudtam volna egyáltalán kelni, de levegőt sem kaptam.
- Mióta akarod ezt a poénnak szánt kis mondatot elsütni? - lihegtem, mire vállat vont.
- Amióta azt hitted, hogy beérhetsz. - nyújtotta a kezét, mire dühösen elfordítottam a fejem, és egymagam tápászkodtam fel. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, de szúrt az oldalam, és nehezen viseltem a csalódást.
- Visszafelé inkább sétálnék egy ideig. - mondtam, mire sóhajtott egyet, de nem hagyott ott. Azt hiszem ezzel ki is lőtte a napi egyetlen jó cselekedetét.
- Na, és milyen a család? - kérdezte, mire a hajamba túrtam. Annyira siettem, hogy nem is fogtam össze, így most felhúzva a kapucnimat kétoldalt omlott a felsőmre.
- Ijesztő. - bukott ki a számon, pedig nem akartam beavatni a részletekbe. Meglepetten nézett rám, majd zsebre vágta a kezét, és újra az út felé nézett. - Mármint tudod, minden családban vannak gondok, ez is ugyanolyan. - magyaráztam, de még én sem hittem el teljesen, amit mondtam.
- Nálunk nincs. - vont vállat.
- Nincs? Soha nem is volt? Biztos jó fejek a szüleitek. - köröztem a kezemmel, mikor befordultunk az egyik utcába.
- Ja. Azok. - mondta tömören, majd se szó, se beszéd, újra futni kezdett.
- Nemár! - kiáltottam utána, és a nyomába eredtem, de már sokkal előbb odaért a házaink elé, mint én. Így belegondolva nem sok értelme van annak, hogy elméletileg együtt fussunk.
- Lehet, ha ennél húst, akkor gyorsabb lennél. - vont vállat, mire belebokszoltam a karjába.
- Mintha az egyiknek köze lenne a másikhoz. - emeltem az égnek a szemem.
- Hát, végül is Kennedy sem túlzott húskedvelő, de biztos, hogy még ő is lehagyna téged. - vigyorgott, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Egy vega ellenesnek vega kutyája van? - mondtam lesajnálóan, mire nevetve hátrált a kapuig.
- Ez az egyetlen hibája a kislánynak. - vigyorgott, hangjából csak úgy csengett a szeretet. Henry jóképű volt, de a mosoly olyan pluszt adott hozzá, amelyet nehéz szavakba foglalni. Az ember lánya csak szeretné egyszerűen lecsókolni azt a mosolyt az arcáról, miközben azok a vadító kékes-szürke szemek figyelik.
Henry elfordult, én pedig megráztam magam, hogy észhez térjek. Lehet, hogy jól néz ki, de a jó pasik bunkók. Ez az élet rendje, igazságtalan és szomorú.
- Holnap reggel ne késs! - kiáltott még hátra a válla felett, mire beintettem neki, amit sajna nem látott.
Halkan felosontam a fürdőbe, majd citrom illatú sampont masszíroztam a hajamba. A hatalmas zuhanyrózsából zuhogott rám a víz, és kocsonyává lazultak az izmaim. Próbáltam az előttem álló napra koncentrálni, és leginkább kitalálni, hogy Mel-lel mit kezdjek. Penyre csak vigyáznom kell, nem mintha úgy nézne ki, mint aki bajba keverné magát. Egy szál törölközőben léptem ki a fürdőből, és ugyanabban a pillanatban nyílt a hálószoba ajtó is.
Jeffry lépett ki az ajtón, és láttam, ahogy megdöbbenve néz végig rajtam. Megfagyott a vér az ereimben, és a kilincs után kutattam, miközben jobban összehúztam magamon a törölközőt. Tudtam, hogy felfújom a dolgot, de nem tudtam nem észrevenni, ahogy méreget.
Végre sikerült bemenekülnöm a szobámba, és mély sóhajjal nekidőltem az ajtónak. A szívem vadul dübörgött, pedig tudtam, hogy eltúlzom az egész helyzetet és Jefferson Harper személyiségét. Biztos csak a stresszes munkája teszi.
Hallottam, ahogy lesétál a lépcsőn, majd bekapcsolja a vízforralót. Megtöröltem a hajam, majd a szekrényhez léptem, és kiválasztottam egy laza leggingst és egy pántos pólót, majd megágyaztam és résnyire nyitottam az ablakom. Minduntalan a szemben levő házra villant a tekintetem. Kíváncsi lettem volna, melyik Henry szobája. Feltettem töltőre a telefonom és ránéztem Facebookra, közben pedig hallottam, ahogy a forgalom egyre inkább megélénkül az utcán, autók kanyarodnak ki a garázsokból, kapuk csukódnak és biciklik csilingelnek veszettül.
8 óra előtt pár perccel lesétáltam a konyhába, ahol Eliz már a kávéját itta és az újságot olvasta. Arca felderült, ahogy meglátott, mire elkezdtem átnézni a szekrényeket, hogy merre mit találok.
- Reggelire szerintem összeüthetsz a lányoknak palacsintát, azt úgyis régen ettek, a vacsorának valót is találsz, rád bízzuk, mi legyen, csak finomra sikeredjen. - nevetett, mire egyből ötletelni kezdtem. - Ha valami véletlen nincs, a lányok elkísérnek és megmutatják a várost.
- Tegnap már körülbelül felfedeztem. - somolyogtam, de Eliz csak vállat vont.
- Szuper. Elvannak ők egész nap, szóval nincs nehéz dolgod. Azért ne hagyd őket tízig aludni, még ellustulnak a végén az angyalkáim. - hörpintette ki az utolsó kortyot a csészéjéből, majd kecses léptekkel a mosogatóhoz hozta, magára kapta a blézerét, és egy gyors ölelés után kisietett a házból.
Főztem magamnak egy kávét, és amíg hűlt, összeütöttem a palacsintatésztát. Mindez sokkal könnyebb lett volna, ha elsőre megtalálom a hozzávalókat,de természetesen a konyhából nyíló apró kamra tele van tömve, alig találtam meg a lisztet, a tojás pedig a frizsider legfelső polc hátsó felében volt.Minduntalan az jutott eszembe, hogy egy apokalipszis esetén ez lenne az első ház, amit idegenként kifosztanék. Lehet, le kellene állnom az ilyen regények olvasásával.
- Látom bénázol. - huppant le az egyik székre Mel, és a szemeit törölgette.
- Neked is napsütéstől ragyogó szépséges jóreggeltet. - válaszoltam kedvesen.
- Besütött az ablakomon, úgyhogy tényleg az ébresztett. - morogta.
Bekapcsoltam a rádiót, hogy kitöltsem a csendet. Mel dúdolgatott egy Katy Perry számot, miközben a tésztát kevergettem, és párszor belekortyoltam a kávémba.
- Szerintem addig igazán felöltözhetnél, mert aztán elmegyünk várost nézni. - szóltam hátra a vállam felett, mire sátáni kacajjal válaszolt.
- Én biztos nem megyek veled sehova. - sietett fel a lépcsőn. Nem is volt ez olyan rossz, legalább a mondatom egyik felét teljesítette.
Peny is lassan letámolygott az emeletről, sokkal álmosabbnak tűnt, mint nővére.
- Jó reggelt. Sokáig ébren voltál? - kérdeztem mosolyogva, miközben az első adag tésztát öntöttem a forró serpenyőbe.
- Igen, olvastam. - vont vállat, és levett egy bögrét a fenti szekrényből, egy másikból meg kakaóport.
- Miről szól? - érdeklődtem, mire meglepetésemre áradni  kezdtek belőle a szavak.
- Egy amerikai lányról, aki az iskola legjobb tanulója, és az iskoljukba egy híres színész érkezik, merthogy szeretné megtanulni, hogy hogy mennek a dolgok egy normális középiskolába. És a lány segít neki, miközben próbálja eltitkolni, hogy a fiú színész... Szóval elég izgalmas. - zárta le, én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam a kislányt, és hátravetett fejjel nevetni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte megszeppenve.
- Meg Cabot? - kérdeztem rá az írónő nevére.
- Ismered? - kérdezett vissza vigyorogva.
- Persze, hogy ismerem. A könyvet is, de nyugi, nem árulom el a végét. - paskoltam meg a vállát megnyugtatóan, és szinte láttam, ahogy feloldódik mellettem.Mosolyogva lopott egy epret a tálból, amit iagzából a palacsintához készítettem, majd kivonult a nappaliba, és felkapcsolta a tévé.
Igyekeztem szív alakú palacsintákat csinálni, pont ahogy anyu mutatta, de persze egy csomó genyó lett. Ez az én formák, Peny művész-palánta, én meg még a legegyszerűbb alakot se tudom megcsinálni palacsintatésztából milliónyi gyakorlás után sem. A legbénábbat, ami inkább USA formájú volt, mint szív, lefényképeztem, és elküldtem anyunak, mire sűrű vigyorgó szmájlik közepette visszaírt, hogy csalódott bennem, de azért ő is felismerte az országot benne.
Nem beszéltünk apuról, és ez így volt jó. Tudtam, hogy kellene, tudtam, hogy anyu szeretné kiöntni a lelkét,  mert 25 év az mégis csak negyed évszázad, de talán neki is könnyebb a barátnőivel megtárgyalni ezt, mint a tulajdon lányával.
Egymásra halmoztam három tányéron a palacsintákat, körbe díszitettem eperrel, majd az asztalra pakoltam az evőeszközöket, juharszirupot, nutellát, szóval minden cukros és egészségtelenül nagyon finom dolgot. Peny szólt a nővérének, én pedig letöröltem a pultot.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnétek bevásárolni és körbemutatni a várost. - magyaráztam, mire Peny vigyorogva bólogatni kezdett, és épp a juharszirup csorgott végig az állán, Mel viszont csak a szemeit forgatta.
- Már, mondtam, hogy nem.
- Márpedig akkor vagy rád zárom az ajtót, vagy még mindig él a lehetőség, hogy elmondod, mi a szitu veled. - ennél már nem tudtam diplomatikusabb lenni.
- Mi lenne? - vont vállat, de a fogait összeszorította, és nem nézett rám. - Nyár van, lógok a haverjaimmal.
- Ó, szóval Mark is csak haverod. Értem, és bár tetszik a zene is, amit hallgatsz, nem kellene átesned a ló túloldalára. -  fontam keresztbe a kezem, Mel szemei pedig szikrát szórtak. Szemmelverés, igen hatásos.
- Mert te aztán nagyon értesz hozzá. - vágott vissza, és lecsapta a villáját az asztalra.
Kezdem érteni, anyámék mit éltek át a pubertás korom alatt. Ennél még az diploma védés is jobb buli lehet.
- Értek is. És te is tudod jól, hogy ez - mutattam fekete nyakörv szerűségére, amiből kiálltak a szögek, és fekete panda sminkjére. - túlzás.
- Bezársz? Anyu azonnal hazaküld, meglásd. - fenyegetőzött az ujjával, miközben Peny megszeppenve hátrébb húzódott a székében.
- Nem, nem zárlak. - sóhajtottam lemondóan. Ötletem sem volt, mit tegyek. Hagyjam, hogy megégesse magát, vagy őrízzem hét lakat alatt?
- Délután elmehetsz, de vacsorára megint haza kell érned. Ennyit kérek, és akkor jóban leszünk. - vontam meg a vállam, Mel pedig alaposan megfontolta a dolgot. - Ha nem érsz haza, mindent elmondok a szüleidnek, és biztos lehetsz benne, hogy a keresésedre indulunk. Wigan nem nagy város. - tette hozzá gyorsan, mire újra a kezébe vette az evőeszközöket.
- Legyen. - köpte oda, én pedig megkönnyebbülve elvigyorodtam.
Reggeli után elmosogattam, Mel a tévét bömböltette, és csak azért nem szóltam rá, mert a Smells Like Teen Spirit ment, Peny pedig átöltözött a bevásárláshoz. Egy cetlire felírkáltam azt, ami kellen fog, majd hármasban kiléptünk az ajtón, a rocker, a szende és az öreg.
 A városnézés tényleg nem volt túl hosszú, inkább lényegretörő, kikötöttünk egy hatalmas árúháznál, ami igencsak kitűnt a sok vörös téglás épület közül. Nők rohangáltak minden felé, leginkább gyerekekkel és pincsi kutyákkal, egymást üdvözölték, csapatokba verődtek, megosztották a hírmorzsákat xy-ról, és még talán szépség tippeket is adtak a másiknak. Tökéletesen belőtt frizura, makulátlan smink, visszafogott nyári ruha -  tipikus kisvárosi viselkedés.
És ez olyan bosszantó. Minden annyira tipikus. Tipikus frizura, tipikus viselkedés, tipikus szexi szomszéd srác, és még az időjárás is tipikus.
London más, és Miami is az volt. Ott pezseg az élt, mindig van hova menni, és mindig válogathattunk.
De itt Wiganben? Van két fodrász üzlet, egy étterem, kettő kocsma, csak hogy legyen a másiknak riválisa, egy pék, egy hatalmas bevásárló központ, néhány kisebb bolt, ami kell, gyógyszertár, hangszerbolt, stb. Meg egy rohadt nagy templom a központban.
Megpakolt zacskókkal és boruló éggel a fejünk felett szedtük a lábunkat hazafelé, mikor észrevettem Helenat az egyik üzletben a túloldalon. Meglepetten konstatáltam, hogy az egyik fodrászatban van, méghozzá a kirakaton keresztül észrevettem, hogy dolgozik.
- Csak beköszönök valakinek, maradjatok itt, fél perc. - fordultam a lányok felé, akik boldogan rogytak le egy padra, korán volt még ekkora sétákhoz.
Ahogy rohantam át az úton, hirtelen minden megfagyott körülöttem. Hallottam a két lány sikolyát, ahogy a nevemet kiálltják, a fékcsikorgást, az ablak mögött ülő férfi tekintetét és csak arra tudtam gondolni, hogy autó még úgysem ütött el soha ezelőtt, így ezt is kipiálhatom a nem létező listámról
Még éreztem a lábamba hasító fájdalmat, majd minden elsötétült.

*Következő rész két hét múlva, időhiány miatt. Bocsi, hamarosan hosszabb és tartalmasabb részekkel szolgálok majd, csak legyetek velem türelemmel :)

Jenny Brown - 3.

Sosem értettem azokat a lányokat, akik minden pasis képtől olvadoznak, egy kockahastól ájuldoznak, és az ember fiát a kerek hátsójáról ismerik fel, nem pedig arcról. Mármint persze, nekem is feltűnt a széles és izmos hát, a dús haj, és a többiek, de csak megjegyeztem magamban, hogy "hmm" és az élet ment tovább. Peter, az első és egyetlen fiúm, aki aztán összejött a barátnőmmel, nyurga volt, magas és szemüveges. A maga módján inkább nevezném aranyosnak, mint jó pasinak, de nem is a külsejéért szerettem. Őrült intelligens és jó humorú fiú volt akkoriban, aki magasról tett a társadalmi elvárásokra, és ezt a lázadását mindig csillogó szemekkel figyeltem. Szerettem, mikor egésszen fura dolgokról magyarázott, mert a legbonyolultabb dolgokról is úgy beszélt, mintha teljesen egyszerű lenne, és így sokat tanultam tőle.
Most viszont észre sem vettem a fenomenális testhez tartozó arcot, a kockák úgy meredeztek a képembe, hogy képtelen voltam máshova nézni. Mint egy autószerencsétlenségnél: tudod, hogy nem szabadna odanézned, de az agyad lefagy.
Jobb kezemmel megkapaszkodtam az ajtófélfába, és égni kezdett az arcom. Á, kicsit sem volt feltűnő a megrogyó térdem, ugyan. Éreztem, hogy a testem legszívesebben ráugrana Henryre és addig nyalogatná azokat az emlegetett kockákat, míg ki nem szárad a szám, de a józanabb felem leütötte ezt az érzés, és párszor bele is rúgott a biztonság kedvéért.
Esküszöm a fáradtság kezdi kikészíteni az agyam, nem tudom mással magyarázni az illetlen gondolataimat.
Lassan felpillantottam Henry-re, aki lemondó sóhajjal tette keresztbe a karját, és látszott rajta, hogy nagyon untatja a némaságom.
- Khm, szóval. Öhm, kizártam magam, és, hát, öö, gondoltam, Helena esetleg, tudod, itthon van, és addig... szóval átjönnék. - gratulálok Jenny, ez egy igen összetett és értelmes mondatra sikeredett.
- Ismered a húgom? - kérdezte még mindig azon az unott hangon, én pedig lesütöttem a szemem, és vettem két mély lélegzetet, ahogy anyám mindig magyarázta.
- Nem, csak nyomoztam utánad. - mondtam ki gondolkodás nélkül, mire felvonta a szemöldökét. Annyira irigylem azokat az embereket, akik külön-külön tudják mozgatni a szemöldökük! Mintha ez valami angyali kiváltság lenne. Én a tükör előtt próbálgattam, és csak hülyén éreztem magam, amiért mindig meglepett fejet sikerült vágnom.
- Vicc volt. Tudom, az angolok mást értenek alatta. - legyintettem lemondóan, mire a válla felett hátra kiabált a húgának. A következő pillanatban egy fekete-fehér husky jelent meg Henry lábánál, és hatalmas heterokrómiás szemekkel nézett rám, érdeklődve kidugta a nyelvét, majd a gazdájára pillantott. Egyik szeme sárgás volt, másik pedig ugyanolyan szürkés-kék, mint a gazdájáért.
- A kutya és a gazdája tényleg hasonlítanak. - motyogtam, mire a következő pillanatban több minden történt egyszerre. A kutya lépett kettőt, és a lábamhoz dörgölőzött, de közben a testével elhúzta Henry törölközőjét, aki az utolsó pillanatban volt képes utána kapni. Így is többet láttam, mint az bármely helyzetben normális lett volna.
Most ő volt soron, hogy elpiruljon, de az én fejem is lángolt, ahogy lehajoltam megvakargatni a Husky fejét.
- Ki az? - lépett ki az ajtón megmentőm, kötényben és épp a kezét törölgette egy ronggyal. A bátyja szó nélkül bevonult a házukba, én pedig elmagyaráztam Helena-nak, hogy kizártam magam.
- Jaj, gyere nyugodtan, nem sokszor van normális vendégünk. - terelt befelé, én pedig próbáltam megfejteni, hogy miért lennék pont én a normális.
- Gondolom, szívesen letusolnál már végre, hozok le neked egy felsőt, meg egy nacit, ha gondolod. A vendégfürdőt használhatod. - rohant vissza a konyhába, hogy felkapcsolja a sütőt. 
- Ez gondolom egy rejtett jelzés, hogy büdös vagyok.
 - mosolyogtam kínosan, mire Helena csak legyintett. Így, kötényben már nem az az alacsony lányt láttam, mint a boltnál. Sokkal felnőttesebben viselkedett, ide-oda szaladgált, mindent ő intézett.
- Tessék, remélem, jó lesz rád. Törölközőt találsz a felső szekrényben. - terelt be a fürdőbe, és mielőtt becsuktam az ajtót, láttam, hogy Henry trappol lefelé a lépcsőn a huskyval a nyomában.
Rosszul éreztem magam, és betolakodónak. Idegenek közt vagyok, még ha kedvesek is - legalábbis Helena. Igyekeztem a leggyorsabban végezni, hogy ne fogyasszak túl sok vizet és energiát. A konyhából behallatszódott az edények és az eszközök koccanása, és a két testvér beszélgetése.
A fekete leggings pont jó volt, de a póló kicsit bővebb, és gyanítottam, hogy ez nem is Helena-é. Kötöttem egy csomót az aljára, majd a hajamat törölgetve beléptem a konyhába.
- Csini. - vigyorgott Helena, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Itt pedig finom illatok vannak. Mi készül? - érdeklődtem, miközben felültem a pult előtti bárszékre.
- Lerakott krumpli és darált hús, cukkinis tetővel és sajtöntettel leöntve. Elég egyszerű.
- A húst leszámítva jól is hangzik.
- Ó, egy nyúl. - összerezzentem a hangjára, mert nem láttam, hogy a kanapén ül.
- Halat eszem. - magyaráztam Helena-nak, ügyet sem vetve a bátyja piszkálódására. Nem ő az első, akitől ezt a megjegyzést kapom.
- Még jó, ez a Fish and Chips hazája. Elvárás, hogy egyél halat. - a beszólás ismét a hátam mögül jött, mire már hátra fordultam.
- Lehet, hogy nem eszem húst, de holnap reggel ez a nyúl le fog hagyni.
- Öhm, mi is a kettő köze egymáshoz? - hajtotta hátra a fejét, amitől más murisnak nézne ki, de ő szimplán csak jóképűnek. Igaza volt, de nem tudtam mivel visszavágni.
Megadóan sóhajtottam, és újra a húga felé fordultam.
A kutya ismét odajött a lábamhoz, és le is ült, miközben engem nézett.
- Kennedy, kifelé a konyhából! - csattant fel Helena, mire Henry is egyből odakapta a fejét, és már fel is pattant a tévé elől.
- Úgy tűnik, tetszel neki, Jenny. Általában fél az idegenektől. - törölte le a konyhapultot Helena, miközben a bátyja maga mellé ültette Kennedyt a nappaliban.
- Miért pont Kennedy? Majdnem mindegyiküket megölték. - kérdeztem, mire Helena felnevetett.
- Jacqueline után kapta a nevét. Hosszú sztori, de a lényeg, hogy ő nem lett merénylet áldozata. - magyarázta a lány, és lerogyott mellém a másik bárszékre.
A tévében európai futball ment, azt nézte Henry nagy lelkesedéssel, mire húzni kezdtem a számat.
- Gondolom nem volt még időd kigondolni, hogy mi legyen Mel-lel. - terelte el a figyelmemet Helena a tévéről.
- Mit tudsz a Harper családról? Csak mert úgy érzem, valami nem oké. - lehalkítottam a hangom, mintha csak attól félnék, hogy valaki olyan hallja meg, akinek nem kellene.
- Hát nem is. Pontosan nem tudom, mi történik a ház falain belül, de nem egyszer az éjjszaka közepén járt kint a mentő, illetve az apa is sokszor elviharzik, szintén éjszakánként. - szedett le egy láthatatlan pihét a nadrágjáról. Aztán felpillantott, és az ijedt tekintetemet látva gyorsan hozzátette. - Nyugi, ha te itt vagy, biztos normálisak lesznek. Ezek sem mindennapi dolgok, ha az lenne, már biztos kiküldték volna a gyámhivatalt, vagy valami.
- Én csak annyit mondok - meneküüüülj! - Henry igazán vicces kedvében lehetett, de kezdtem tőle besokalni.
- Henry, pontosan miért is szólsz hozzám? Mármint a húgodat birom, de te cseppet sem vagy szimpatikus.
- Az előbb az ajtóban nem úgy tűnt. - lógatta hátra megint a fejét, mire összeszorítottam az öklömet.
- Te álltál neki sztriptízelni, ha nem csal az emlékezetem.
- Az baleset volt. Az én vetkőzésemet ki kell érdemelni. - fordult vissza a tévé felé, és felhangosította azt. 
Helena kapkodta köztünk a tekintetét, miközben vigyorgott, én pedig a combjára csaptam. A hangra Kennedy felkelt, és hátrapillantott a karfa mögül, és továbbra is érdeklődve pislogott rám.
Helena hívott vacsorára, de kedvesen elutasítottam, és elindultam vissza az eredeti szálláshelyemre, pedig nagyon jól éreztem magam a Spourk tesóknál. Kicsit fura, hogy a szüleikről nem esett szó, de nem éreztem úgy, hogy rákérdezhetek. Biztos sokat vannak távol, üzleti úton, stb, és az ilyen mindig rosszul érinti a gyerekeket.
Szerencsémre végre nyitva volt az ajtó, és belépéskor ismét megcsodáltam az elképesztő előszobát.
Eliz a konyhában ügyködött, megjelenésemre túlzottan felderült az arca.
- A lányok a szobáikban, Jeffry is hamarosan hazaér. Ha gondolod, megteríthetsz. - mutatott az ebédlőasztalra, mire természetesen segédkezni kezdtem. Elernyedtek az izmaim, addig fel sem tűnt, mennyire aggódom, Mel hazaér e vacsorára. Peny érdeklődve lejött, leült az egyik székre, és lógatta a lábát, de nem szólt egy szót sem. Eliz azonban kitöltötte a csendet, pletykákat mesélt olyan emberekről, akikről fogalmam sem volt, tervezgetett a nyárra, és csak beszélt és beszélt vég nélkül, mint akinek nincs kivel beszélnie az életéről. Érdeklődve hallgattam és bólogattam, válaszoltam a rám irányuló kérdésekre.
Hét óra múlt, mikor nyílt az ajtó, és egy magas, öltönyös pasas lépett be a házba. Aktatáskáját ledobta a földre, majd meglazította zöld nyakkendőjét. Fekete haja szanaszét állt, fekete borostája a gallérja alá is benyúlt. Fiatalon biztosan jóképű lehetett, de most táskás és megviselt arca inkább visszataszító érzést keltett.
- Ajánlom, hogy kész legyen a vacsora! - mondta minden fajta bevezető nélkül, én pedig a szememet meresztettem meglepettségemben. Betoppant a konyhába, majd végignézett rajtam, mire reflexszerűen Peny-re pillantottam. - Ez meg ki?
- Jeffry, ő az új au-pair, Jenny Brown. Nyáron itt lesz, tudod, megbeszéltük, vigyáz a lányokra. - Eliz nem is próbálta elrejteni a hangjából kicsengő félelmet, úgy magyarázkodott, mint akit gyorshajtásért állítanak meg.
- Aha, remélem nem túl drága. - nézett végig rajtam újra, mire megborzongtam.
- Jenny, kérlek szólj Mel-nek, hogy vacsoráznánk. - mosolygott rám Eliz, mire felpattantam, és amennyire csak tudtam, a falhoz hátráltam és úgy kerültem ki a férjét.
Van az az érzés, mikor tudod, hogy valakivel nem akarsz beszélni. Mikor érzed, hogy valakiből árad a gonoszság, és félelmet kelt. Jefferson Harper pontosan az a személy volt, akit messzire el akartam kerülni amennyire csak tudtam ebben a házban, pedig nem szidott le vagy üvöltözött velem. De nézett, és a tekintetétől az egész testemet átjárta a félelem.
Ahogy felfelé futottam a lépcsőn, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: úristen, hova kerültem?
- Látom, sikerült levakarnod a kormot a szemedről. - nyitottam be kopogás nélkül, mire Mel riadtan hátrafordult a székében. Utálkozó pillantást vetett rám, és elindult a nyitott ajtó irányába. Szobájában káosz uralkodott, szanaszét hevertek a ruhák, csak az állólámpa égett és a laptopból szólt a rock zene. Legszívesebben megdicsértem volna a jó zeneválasztásért, SOAD Hypnotize-a ment. Nem túl szokványos egy kezdő serdülőtől, de még mindig jobb, mintha Justin Bieber-ért rajongana.
- Hazaértem, ahogy kérted.
- Még jó, 14 évesen én is hazaértem, csak hogy kijátszam a szüleimet. Van, hogy áldozatot kell hozni a látszat fenntartásához. - magyaráztam, mire megtorpant, és a válla felett rám nézett.
- Mi vagy te, politikus vagy valami ilyen szarság?
- Nem, csak szeretném, ha elmondanád, mi  a helyzet veled. Megkönnyítenénk egymás dolgát - én falazok neked, te pedig betartod a szabályaimat. - magyaráztam a délután Helenaval kiötlött tervünket. Láttam, hogy megtorpan és komolyan elgondolkodik a dolgon, de aztán megrázta a fejét.
- Nem vagyok hülye, úgyis beköpnél. - robogott le a lépcsőn, és nem is nézett rám a továbbiakban. Mély sóhajjal követtem, és csak reménykedtem,  hogy mégis meggondolja magát.
A vacsora - nem túlzok - néma csendben telt, leszámítva Jeffry néhány telefonbeszélgetését, ahol vidáman és teljesen megváltozva beszélgetett a hívókkal. A kollégái szemében biztos ő a legjobb fej főnök (ennyit tudtam kideríteni a beszélgetésekből), de a gyerekek sem néztek az apjukra, és maga Eliz sem. Mindhárman az asztal fölé görnyedtek, és némán lapátolták az ételt, én viszont kihúzott háttal, szolidan falatoztam.
- És, meddig is maradsz Ginny? - lecsapta a telefont az asztalra, és felém fordult.
- Jenny - javítottam, mire amolyan "nem különösebben érdekel" stílusban bólintott. - Két hónapig, júliustól szeptember 1-ig.
- Aham, aham, persze. Hát, az én kis tündéreim nagyon szófogadóak, úgyhogy könnyű dolgod lesz. - mosolygott, mire Eliz félrenyelt, én pedig összeszorítottam a bal kezemet az asztal alatt, hogy meg ne szólaljak.
- Befejeztem, mehetek? - érdeklődött Mel, mire Peny is lerakta a kanalát.
- Igen, segíts megágyazni a húgodnak, aztán szabad vagy. - mosolygott Eliz kedvesen, de Mel nem viszonozta ezt.
- Ezért van itt Jenny, segítsen ő. - tolta ki a széket, mire Peny nagy szemekkel rám nézett. Megnyugtatóan rámosolyogtam, megtöröltem a számat, majd megköszönve a vacsorát felkísértem a kislányt a szobájába. Peny ágya felet baldachin függött, az egész szobában a piros és a narancssárga szín dominált. Mel szobájával szemben itt rend volt, és az egyik falat rajzok borították. Nem ám kriksz-krakszok, hanem elképesztően élethű portrék, állatok, növények rajzai.
- Ezeket te csináltad? - léptem oda, mire Peny szégyenlőssen elmosolyodott. - Nagyon ügyes vagy! - dicsértem meg.
- Köszi. - mondta, mire eszembe jutott, hogy most hallom másodszor a hangját.
- Tudod, általában a művészeknél van rendetlenség. - próbáltam vele viccelődni, de csak újra elmosolyodott.
Lepakoltuk a párnákat és az ágytakarót, majd elküldtem a fürdőszobába, amíg megágyaztam neki. Még korán van aludni, ezért úgy döntöttem, ott maradok vele tévézni. Egy kis képernyős televízió volt a sarokba állítva, és épp rátaláltam az Amerikan's Next Topmodellre, mikor belépett az ajtón pizsamában.
- Szereted? - kérdeztem, mire széles mosollyal bólogatni kezdett.
- Főleg a fotózások végeredményét. - mászott fel lassan az ágyába, és kinyújtotta lábát az enyém mellé.
- Az a lényeg, a többi nyavajájuk engem sem érdekel. - böktem a képernyő felé, ahol épp az egyik modell sírva fakadt. Peny kuncogott mellettem, és láthatóan jól érezte magát.
A műsor végeztével magára hagytam, épp egy könyvet vett le a polcáról, mikor behúztam magam után az ajtót.
A fürdőszobában megmostam az arcom, és csak ekkor éreztem meg, mennyire fáradt vagyok. A mai nap sokat kivett az erőmből, pedig még csak nem is kellett főznöm vagy takarítanom.
Vizes arccal bámultam magam a tükörben. Lehet, hogy próbáltam elmenekülni az otthoni dolgoktól, de úgy tűnik, a családi problémák démonként követnek, és itt sem szabadulok meg tőlük. Peny miatt maradok, és mert nem akarom, hogy Mel elzülljön. De a szülőktől a legnagyobb távolságot akarom tartani, amit csak lehet.
Kinéztem az utcára néző ablakomon, és ismét elmosolyodtam zavaromban. Henryre gondolva égni kezdett az arcom, de Helenara gondolva egyből nyugodtabb lettem, mintha ő lenne a békesség szigete. Nem tudok róluk túl sokat, de az, hogy délután befogadtak a házukba, mindennél jobban esett. A barátaim Londonban vannak, vélhetőleg bulizni indulnak vagy épp dolgozni. Inkább vagyunk haverok és amolyan közösség, mint közeli barátok. Mindennapi dolgokról beszélgetünk, nem pedig magunkról.
A szemben levő épület egyik szobájában felkapcsolódott a lámpa, mire hátráltam az ablakomból, és a telefon után kutattam. Tudtam, hogy anyám egész nap a hívásomat várta, hogy beszámoljak neki a történésekről.
Tárcsáztam, és harmadszorra fel is vette.
- Szia Anya. Mennyi időd van? Mert ez hosszú beszélgetés lesz.

Jenny Brown - 2.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, egyből el is felejtettem a fura szomszéd fiút.
- Mel, te hova ilyen sietőssen? - kérdeztem inkább meglepődve, miközben a lány mérgesen fujtatott és magára kapta a válltáskáját.
- El. - válszolta röviden, és megpróbált átnyomakodni mellettem, de az ajtóig hátráltam, elzárva az útját.
- Na, nem mondod. Ennyivel nem rázol le.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. - csattant fel, és akkor néztem meg magamnak jobban az előttem álló fiatal lányt. A szeme vastagon kihúzta feketével, tipikus pandamaci stílusban, mint a fiatalok, akik még nem tudnak sminkelni. Fekete tornacipőt és farmert viselt, egy mélyen kivágott felsővel, ami még semmit nem tudott sejtetni. Tudtam, hogy nem szabadna, de akaratlanul is elmosolyodtam a látványától. Ennél feltűnőbben lázadni sem lehet, de pár órával ezelőtt még rózsaszín felsőt és egyszerű nadrágot viselt, semmi nem csúfitotta el szépséges arcát. 
Azonban gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról. Már most el kellett döntenem, hogy az anyjának akarok megfelelni, vagy a lányoknak, és ez alapján kellett viselkednem.
A szám szélét rágtam, miközben a kiscsaj megpróbált arrébb lökni.
- Egy feltétellel elengedlek. - kezdtem, mire döbbenet ült ki az arcára, és várakozóan nézett rám. - Elkisérlek, megnézem, hova mész, és aztán esetleg - kihangsúlyoztam, hogy ne bizza el magát - hazajövök.
- Kizárt, nem jöhetsz velem! - kiáltotta, és még a cipősszekrénybe is belerúgott.
- Akkor te sem mész. - vontam meg a vállam, mintha minden nagyon laza lenne, de kezdett kicsit kiakasztani.
Toporgott egy ideig, majd előhalászta a telefonját a táskájából, és úgy fordult, hogy ne lássam mit ír. Mel kiagyalt valamit, hogy megtévesszen. Nem vagyok hülye, én is pontosan ugyanezt csináltam anyámmal szemben. Minden megnyilvánulása, a smink, az öltözködés, a titkolózás deja vu hullámot indított el bennem, pontosan  így viselkedtem én is. De mihez kezdjek vele? Nem vagyok az anyja, nem tudok gyereket nevelni, ha kémkedek, akkor az ő szemében leszek rossz, ha hagyom, had menjen az útjára, akkor az anyja küld haza.
Márpedig nem megyek haza, amig nem kell.A telefon pittyegett, Mel pedig felsóhajtott.
- Oké, elkísérhetsz. - forgatta a szemeit, mire szalutálva kinyitottam az ajtót, ő pedig szitkozódva ellépett mellettem, majd bezártunk és elindultunk. A szél rákezdett, így az eddigi meleg levegő hűvösen simogatta izzadt hátam. Annyira utáltam ezt a kiszámíthatlan időjárást. Ez volt a második indok, amiért nem akartam a meleg Floridát ott hagyni. Ahol az év bármely szakában süttetni tudtuk magunkat a parton, és napszemüveg nélkül ki sem léptünk a házból.
Most bezzeg ha ennél is sápadtabb lennék, valaki beutalna az orvoshoz, és esernyő nélkül nem kellene kilépnem a házból, de persze soha nincs nálam. Mert minek lenne, ahogy most sincs.
Ugyanazon az úton sétáltunk végig, ahol az imént még futottam, és Mel tisztes távolságban előttem ment.Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, így megpróbálkoztam a csevegéssel.
- És amúgy... Mit terveztél a nyári szünetre? - fontam keresztbe a karjaimat.
- Hát biztos nem azt, amit te. - hátra sem fordult, úgy válaszolt. Nem pont erre vállalkoztam, mikor elvállaltam ezt a melót. A képekről egy idilli kis család jött le, nem egy lázadó 14 éves, egy félénk 10 éves, és egy gyanúsan vigyorgó feleség.Az apát meg még csak nem is láttam, pedig valahogy éreztem, hogy ő lesz a kulcs az egészhez. Két hónapot töltök itt el, de két hét alatt ki fog bújni a szög a zsákból.
-Még jó, mivel ilyen sminkben csak megrémítenéd a családot, akire vigyáznál. - vontam vállat, mire egy utálkozó pillantást vetett rám a válla felett.
-Szerintem ne szólj bele a dolgaimba. - mondta mostmár igazán mérgesen, mikor ráfordultunk egy olyan utcába, ahol eddig nem jártam, de teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a többi: vörös téglás, egyszintes házak, szorosan egymás mellett.
-Nem szólok,csak elmondtam a véleményem. - mondtam vigyorogva. Beletúrtam barna hajamba, amely most egyes helyeken begöndörödött az alacsony légnyomás és az előbbi futás után. Láttam, hogy néhányan furán pislognak felém az öltözékem miatt, mintha erre nem lenne szokás a sport.
A sok kis épület közt feltűnt egy nagyobb, ami előtt a zászló lebegett. Két Mel-lel egykorú lány és egy fiú ült a lépcsőjén, mindegyikük feketébe öltözve, a fiú szájából cigi lógott, a szőke lány pedig energiaitalt kortyolgatott.
Ezen kissé megütköztem, de sikerült befognom a szám.
-Ideértünk, látod, mi a helyzet, csak lógunk a suli előtt. Mostmár békén hagysz? - fordult felém hirtelen Mel, majdnem nekimentem.
-Be sem mutatsz nekik? - kérdeztem vissza, mire egy "nem" volt a válasz.
- Melly baba, ki ez a csaj? - lépett oda a fiú, és jobban megnéztem magamnak. Lehet, hogy távolról fiatalnak néztem, de dősebb volt, legalább 17, baseball sapkát viselt, és épp átkarolta az egy fejjel alacsonyabb "Melly babát". Felnevettem volna, de a szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb ügy lesz, mint vártam.
- Az új babysitterünk. Tudod, a húgom miatt. - magyarázta vörös fejjel Mel.
-És miattad is. Téged hogy hívnak? - fordultam a fiú felé, majd az eget kémleltem.
- Marknak. Ők pedig Julie és Amanda. - mutatott a háta mögé a két lányra, akik ügyet sem vetettek ránk.
- Jenny vagyok. Csak elkísértem Mel-t, már itt sem vagyok. Mikorra vagy várható? - kérdeztem a lánytól, mire mégjobban elvörösödött.
- Majd megyek, mikor kedvem tartja.
- Gondolom, mire anyád hazaér, te is, így ha hatig nem jössz, elmondom neki, merre jársz. - vázoltam a tényeket, ő pedig összepréselt ajkakkal gyűlölködő kék pillantással nézett vissza rám.
- Ó, pedig csatlakozhatnál hozzánk. - mondta Mark,miközben végignézett rajtam. A kis naív.
- Hogyne, talán egy másik nap, most azonban hazamennék letusolni. - mosolyogtam, amilyen kedvesen csak tudtam, holott legszívesebben összeismertettem volna a középső ujjammal.
Mindketten biccentettek, és hátatfordítottunk egymásnak, de eszem ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgot.
Behúzódtam az első bolt ajtófélfájához, és onnan figyeltem a távolodó bandát. Mel átöltelte a fiú derekát, a két másik lány pedig kézenfogva ugrándoztak fel-alá az utcán, mint akik be vannak pörögve, vélhetően így is volt.
-Legalább valami jó pasit lesel ennyire? - szólalt meg egy lány az oldalamon, mire ijedtemben ugrottam egyet.
- Mi? Ki? Jesszus, a frászt hoztad rám! - nevettem zavaromban, és kiléptem az utcára, ő pedig mosolyogva fogadta a zavaros mondandómat.
- Ne haragudj, nem akartam, csak nagyon úgy tűnik, hogy kémkedsz valaki után. - a kezében egy telepakolt barna papírzacskót tartott, amiből kilógott a baguette és néhány zöldség. Szőkés-vöröses hosszú haja összefonva pihent a jobb vállán, kék szemeit pedig sminkel emelte még hatalmasabbra. Nagyon szép lány volt, brit akcentussal - amerikában szerintem öltek volna az osztálytársaim érte.
- Áh, hosszú sztori. - legyintettem, és a banda után néztem, akik épp az úton sétáltak (mit sétáltak, randalíroztak) át.
- Ráérek. - vont vállat a lány. - Mesélheted, miközben követjük az illetőt. - Vigyorgott, és felfedeztem, hogy az első két foga közt jókora rés húzódik. Nem lehet mindenki tökéletes, na.
- Öhm, oké.  - mosolyogtam vissza. - Jenny vagyok. Új még a városban. - mutatkoztam be menet közben.
- Helena. Törzsgyökeres. - nevetett, mire mint egy égi jel, zuhogni kezdett az eső. - A csudába, már megint elázik a baguette! - szitkozódva próbálta összébb húzni a zacskó száját, miközben gyorsítottunk a tempón és mi is átvágtunk az úton.
- Sajnálom. Igazából ma érkeztem, au-pairként dolgozom, és az egyik lány már most próbál túljárni az eszemen. Őt követjük, mert túlságosan hasonlít az egykori önmagamra.- avattam be Helenat a lényegbe.
- Hmm, világos. Ők azok ott előttünk? - kérdezte a kis csapatra mutatva, akik épp befordultak egy házba. Basszus, oda már nem követhetem.
- Tudod véletlen, hogy kinek a háza az? - támadtam le újdonsült kémtársamat, aki megvonva a vállát "nem"-et mondott. - De esetleg kikereshetjük a telefonkönyvből a cím alapján. Ha nem bánod, most hazamennék, mert vacsorát kell csinálnom. - mondta egy szomorú mosollyal.
- Ó, oké, persze. Esetleg mehetünk egy ideig együtt, ha gondolod. - mondtam, miközben kipislogtam az esőt a szememből. A lábaim már nagyon fáztak, így biztos futottam volna, ha egyedül vagyok, de Helena egy fejjel kisebb volt nálam, rövidebbek voltak a lábai, így nem biztos, hogy birta volna a tempót a mostanra már szétázott papírzacskóval együtt. Igyekeztünk a tetők alatt menni, miközben kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk. Úgy látszik, a mai napom szerencséje, hogy egy apró kisvárosban is a saját szomszédaimat találom meg. Helena 18 éves, nemrég érettségizett le, de mikor az egyetemről kérdeztem, csak egy rövidke fejrázást kaptam vissza. Nagyon tetszett neki, mikor elmeséltem, hogy amerikából jöttem, és még jobban nevetett, mikor közöltem vele, hogy eddig ő az első ember, aki ezt pozitív dolognak fogja fel. Közben kisütött a nap, mintha felkapcsoltak volna egy kapcsolót a falon, mily meglepő, de megszáradni már nem volt lehetőségem.
- Nos, örülök, hogy megismertelek, ha bármi kell, itt vagyok szemben. - vigyorgott megint, mire döbbenten néztem végig újra rajta. Szőke haj, kék szem, szív alakú arc. Henry húgához lett volna szerencsém? Létezik egyáltalán ilyen? Esküszöm, be kellett volna fizetnem a lottót, mert erre az esély túlontúl minimális.
- Persze, öhm, megyek, megszárítkozom. Szia. - integettem, és bemenekültem volna a házba, ami természetesen zárva volt. Csodás, Mel-nél maradt a kulcs.
- Ilyen nincs. - vágtam a fejemet az ajtóba. A kiscsajnak bezzeg tutira feltűnt, hogy mi a helyzet, de nem szólt. Ilyen tempóban gyorsan el fog fogyni a türelmem.
Egy ideig mérlegeltem a lehetőségeimet, de minduntalan a szemben levő épületre siklott a tekintetem.
- Ez csak egy rossz álom. - motyogtam magamban, miközben átvágtam az úton, és kinyitottam a kis fakaput. A temérdek fától nem is igazán látszódott az épület, és a zöld bokrok közt csak egy ösvény húzódott. Felléptem a lépcsőn, és bekopogtam.
- Ki az? - kiáltotta egy fiú hang, mire az ajkamba haraptam.Nem válaszoltam, inkább megvártam, hogy maga jöjjön rá.
Azzal azonban nem számoltam, hogy egy félmeztelen, még a tusolástól frissen nedves hajjal, és egy szál törölközőben parádézó izomkolosszus nyit nekem ajtót.

Jenny Brown - 1.

A vonat lassan bedöcögött a wigani vasútállomásra, én pedig izzadt hátamra dobtam a hátizsákomat. Nyugat - Angliában jártam, három átszálással Londonból, ami nem lenne rossz, ha nekem szemben nem egy anyuka ült volna két ikerlánnyal. Mindkettő végigüvöltötte az utat, az anyuka pedig rutinosan nem csinált semmit. Lehet, hogy ő megszokta már, de az én hallásom körülbelül négy fokot romlott. Hátközépig érő barna hajam kicsúszott a kontyból, amit reggel még nagy igyekezettel és anyám segítségével kreáltam, úgyhogy egy hatalmas sóhaj közepette kirántottam a hajamból a csatot, és kiléptem a kabinból. A vonat hatalasat fékezett, mire elhasaltam a folyosón. Csodás, plusz nyolc kilónyi ruha és piperecucc tömege zuhant még rám. Ha az egy jelzés volt, hogy a leendő két hónapban is el fogok hasalni, akkor köszönöm univerzum, majd mondhatod, hogy igazad volt.
Au-pair munkára jelentkeztem, vagyis konkrétan gyerekekre vigyázok majd éjjel-nappal. Egy 10 és egy 14 éves kiscsajra kell majd vigyáznom, én lennék majd a nagy nővér, vagy valami. Nyári meló, két hónapig fogok maradni ebben a kisvárosban. Izgatott vagyok, és félek, remélhetőleg nem égetem majd le az egész konyhát a nagyszerű főző és cukrász tudományommal. 

Feltápászkodtam, majd belefejeltem a kabinajtó kilincsébe. Ez egy hiperszuper kezdet. Végigmasíroztam a folyosón, és egy idős de igen angol nővel együtt értünk az ajtóhoz. Hatalmas rózsaszín kalapot, és hozzá illő kabátkát viselt, és tökéletes fogsort villantott felém, mire biccentettem, és előreengedtem a lépcsőn. Sosem értettem, hogy nyáron az igazi angol hölgyek hogy tudnak kabátot viselni. Az én amerikai szervezetem nem szokott ehhez hozzá, ha nyár van, nálam ez egyenlő a rövid farmerrel és az ujjatlan pólóval.
4 éve költöztünk Londonba, apu új állása miatt. Fél évet végigbőgtem Skypon az akkori barátnőmnek és a pasimnak, akik természetesen ez idő alatt összejöttek, mint egy rossz hollywood-i filmben. A brit eszméletlenül szexis akcentusú pasikat a középiskola hátralevő részében pedig hidegen hagyta egy olyan amerikai cafka, mint én, így az elmúlt években a sport felé fordultam, és vegetáriánus lettem. Minden reggel futok, és NFL mérkőzéseket nézek a tévében. Az európai futball számomra uncsi, egyszerűen nem értem, miért jó egy labdát rúgdosni, mikor vinni is lehet és egymásnak esni.

A nénike lassan, de kapaszkodva lelépdelt a lépcsőn, majd én is követtem a példáját. Átsétáltam a vasútállomáson, majd leintve egy taxit bediktáltam a címet. Láttam, ahogy a nyájas képű ürge a visszapillantóból fixirozza a pucér lábam, mire összébb húztam magam, és reménykedtem, hogy nem fogunk a képzelgései miatt karambolozni.
Wigan nem egy nagy város, de minden épület vörös téglából épült. Egy fodrásszalont már láttam is, majd egy vegyeskereskedést is. Tipikus angol kisváros - unalmasan egyszínű és az emberek mindig megkérdezik a másiktól, hogy mi újság, de természetesen a válasz is unalmas.
- Mi járatban erre felé? - csattogtatja a rágóját a taxi sofőr, miközben bekanyarodtunk egy utcába.
- Munka-ügy. - felelem röviden, és az egyik kezemmel már a kilincset kutattam, készen arra, hogy bármikor odaérhetünk.
- Hmm. Hány éves vagy? - vizslat megint ráncos barna szemével a visszapillantóból, mire egy dühös pillantást vetek rá vissza.
- 20.
Ismét bekanyarodtunk egy utcába, ami már ismerősnek tűnt a Google Maps-ról. Zsákutca volt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Mindjárt odaérek. Mindjárt befogadnak, vagy épp hazaküldenek már a jövőhéten. Nagyon izgulok az első találkozástól. Mi van, ha a lányoknak nem leszek szimpatikus? Ha az apa egy erőszakos állat, és rámmászik?
Ezek a gondolatok már hetek óta folyamatosan pörögtek az agyamban, de most kezdtek átcsapni a valóságba.
Megálltunk a szintén vöröstéglás, emeletes ház előtt, ami kiköpött mása volt a Harry Potter Privet Drive-os házának. A gondolatra elmosolyodtam, majd gyorsan le is hervadtam, mikor a taxis bemondta az árat. Az egész út nem volt több 3 km-nél, de egy vagyont hagytam a pasasnál. Londonban nem szoktam taxizni, épp ilyen indokokból kifolyólag.
Erősebben csaptam be az ajtót, mint az szükséges lett volna, mire a taxis felhördült majd elhajtott, én pedig szembe fordultam a házzal. Vetettem egy gyors keresztet, majd átvágtam az apró előkerten, és remegő ujjakkal becsengettem a házba. Pár másodperc után nyílt az ajtó, én pedig felismertem az édesanyát Eliz Harper személyében.
- Üdv, Jenn... - kezdtem, de a nő egyből a nyakamba ugrott.
- Jenny Brown! Hát ideértél! Úgy vártunk már, gyere beljebb, mindjárt esni fog. - vigyora fél arcát elfoglalta, apró barna szemei pedig csillogtak. Hollófekete, göndör haja volt, amit felcsatolva viselt, és pont úgy nézett ki, mint aki munkába megy vagy épp onnan jön. Lecibálta a hátamról a zsákot, én pedig tisztelettudóan levettem a lábamról a szandált, majd tátott szájjal végigbámultam az előszobán. Letisztult, fehér szín keveredett a faragott berendezéssel. Néhol egy kis bézst is belecsempésztek, és az egyetlen kitűnő szín csak a lányok kabátkái és cipőcskéi voltak, amik pirossal és rózsaszínnel szúrták ki a szememet. Imádtam a lakberendezési magazinokat, és otthon is én rendeztem be a saját szobámat. Tudtam, hogy ha az előszoba így néz ki, akkor a többi helység is minimum címplra való lesz.
- Peny, Mel, megérkezett Jenny. Gyertek üdvözölni új nővérkéteket! - kiabálta Eliz teljes vigyorral, az én hallásom pedig újabb egy fokot romlott. Mosolyogva fogadtam a lányokat, miközben beléptünk a nappaliba. Két kislány kézenfogva állt előttem, mindkettőn apró iskolai egyenruha. Peny volt a kisebb, megszeppenve húzogatta a haját és nagy kék szemekkel pislogott rám. Mel egyből tisztelettudóan kinyújtotta felém szabad kezét. Rajta már látszottak a serdülőkor első jelei, és volt egy olyan érzésem, hogy sikeresen belecsöppentem lázadása közepében.
- Szia, Mellanie vagyok. - köszönt, mire biccentve kezetfogtam vele.
- Én pedig Jenny. Öhm, hoztam neked és a húgodnak is valamit, ha kipakoltam, szeretném majd átadni. - ez hazugság volt, úgyhogy nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy melyik cuccomat áldozom majd fel. Mel bizonytalanul fürkészett, végül megvonta a vállát, kicibálta a karját a húga szorításából, és elviharzott.
- Gyere, körbevezetlek a házon, aztán pedig vissza kell mennem dolgozni.
- Te is jössz, Peny? - mosolyogtam a kislányra, aki vállat vonva csatlakozott hozzánk.
A háztól még a térdeim is megremegtek, fantasztikusan gyönyörű volt. Letisztult, de itt-ott elvétve egy meghatározó bútor vonzotta a tekintetet. A nappaloban egy hatalmas plazmatévé állt, előtte fekete bőr garnitúrával és egy bézs dohányzóasztallal. A konyha csillogott az ezüstös rozsdamentes fém hűtőtől és a halványrózsaszín bútoroktól, középen és a fal mellett végig pultokkal és fából készült bárszékekkel. Az egész déli fal üvegre volt cserélve, a konyha és az ebédlő pedig együttesen adták a hely varázsát. Innen lehetett kilépni a hátsó udvarra is.
Az emeleten az egyik fürdőszoba és négy hálószoba egy központi részbe nyílt, ahonnan galériaként lehetett letekinteni az alsó szintre.
- Ez itt Mel szobája. - mutatott egy "belépni tilos!" táblás ajtóra Eliz egy mély sóhaj kiséretében. Elfolytottam egy mosolyt. Ez a tábla dolog annyira tipikus amerikai stílus volt.
- Ez az enyém. - motyogta Peny, a következő ajtónál, aminek szembe pedig az én szobám állt. Az apró folyosó végén egy kétszárnyú ajtó mögött vélhetően a szülők hálószobája állt.
A számomra kinevezett szoba egyszerű vendégszoba volt, kétszemélyes ággyal, és beépített szekrényekkel. A függöny halványkék volt, de annyira, hogy csak a mennyezetbe épített lámba felkapcsolása után tűnt fel. Odaléptem, és húzott szájjal fedeztem fel, hogy az utcára néz a szobám. Csak remélni tudom, hogy nincs forgalom.
- Úristen, el fogok késni! - kiálltott fel drámaian Eliz, majd nyomott egy csókot a lánya feje búbjára. - Jenny, nézz szét és pakolj ki nyugodtan, a lányok ebédeltek már, vacsorára pedig hazaérünk. Igazából holnaptól számítunk a segítségedre, a lányok lefoglalják magukat, Peny jön velem, mert elviszem a barátnőjéhez. Pihenj nyugodtan. - mosolygott Eliz, majd a lányát terelgetve lesietett az emeletről, és már csak a becsapódó ajtót hallottam.
Lehuppantam az ágyamra, és egy ideig csak néztem a mennyezetet. Kíváncsi voltam, hány napon belül dől össze ez a tökéletesnek tűnő máz eme kis családon. Mel irányábl már repedezik a réteg, és Peny is gyanúsan hallgatag, miközben Eliz majd szétfeszíti az arcát a vigyorokkal.
És én ezt páholyból fogom végignézni, ahogy teszem a saját családomnál is. Nem akartam most rájuk gondolni, csak örülni akartam, hogy elszabadultam onnan, ha egy rövid időre is.

Írtam anyámnak egy üzenetet, hogy megérkeztem, majd az egész táska tartalmát kiborítottam a szoba közepére. A piperecuccokat kipakoltam a fürdőszobába, ami fehér és fekete bútorokkal volt tarkítva egy fal méretű megvilágított tükörrel. A ruháimat szép sorban, színek szerint válogatva elpakoltam a szekrényben, csak a futócipőmet, az trénergatyámat és egy atlétát hagytam kint. Lecseréltem az ágyhuzatot, mert bár nem hiszem, hogy tetves, vagy bolhás lenne, azért mégis jobban érzem magam a kék, virágmintás huzatban.
- Mel, öhm... elmentem futni, boldogulsz addig? - kopogtam a lány ajtaján, mire egy hangos "Ja" jött vissza. Nem volt túl meggyőző, és bár hiába nem szerettem volna, mosolyogtatott a viselkedése.
Letrappoltam a lépcsőn, csináltam néhány bemelegítő ugrálást, majd nekiiramodtam. 

Általában nem gondolkodom, mikor futok, csak élvezem a lábaim halk puffanását a talajhoz, most azonban a környék memorizálására ügyeltem. Zöldellő bokrok, barna kerítések mellett haladtam el, aránylag csend honolt a környéken. Volt, aki az autból pakolt ki, mások a kutyájukat próbálták sétáltatni, amiből inkább az lett, hogy a hatalmas Dán dog sétáltatta a gazdáját.
Csak futottam, nézegettem a házakat és az embereket. Sokkal csendesebb, mint London, és sokkal kacskaringóssabb is.

Befordultam egy utcasarkon, és épp szembe jött egy fiú, izzadt pólóban és zenét hallgatva futott ő is, csak az én irányomba. Ezen kissé meglepődtem, ugyanis délután két óra volt, ilyenkor azért mindenki dolgozik vagy iskolában van, vagy nyáron alszik, de semmiképp nem fut.
Közelebb érve megcsodálhattam izzadságtól csillog hatalmas bicepszét és a szinte már szürkébe átforduló kék szeme szinte lyukat égetett a fejembe. Szőke haja a homlokába hullott, de kétoldalt rövidebben viselte. Ismét az útra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban magamon éreztem a tekintetét, ami csak jobban zavart. Elhaladtunk egymás mellett, én pedig ismét a futásra és a környék memorizálására koncentráltam. Már egy ideje mentem, mikor feltűnt, hogy nem csak a saját léptemet hallom, és hátrafordultam.
- Nemár, te követsz? - lassítottam, de nem álltam meg, egy helyben futottam, míg odaért hozzám a szőke fiú. Leglább egy fejjel magasabb volt nálam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Minek követnélek? - haladt el mellettem, mire bosszankodva a nyomába eredtem. Nem hagyhat le, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, mert az előbb még a másik irányba mentél. - magyaráztam logikusan, és gyorsítottam a tempón, ő pedig igazodott hozzám. Már így is lihegtem, nem szoktam ekkora tempóval menni.
- És? Több kört megyek. - vigyorgott, ami nem igazán tett boldoggá.
- Ja, oké. - odaértünk az utca végére, és visszafordultam, mire ő is. Egymás mellett futottunk némaságba burkolózva. Néha egyikünk gyorsított, néha a másikunk, de mikor befordultunk az utcánkba, már sprinteltem. A ház előtt lefékezve nyomtam az oldalamra a kezemet, mire halk kuncogást kaptam vissza.
- Kössz. - sziszegtem kétrét görnyedve, és kisöpörtem izzadt hajamat a homlokomból.
- Holnap reggel 7-kor itt várlak. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Mivan?
-Már bocs, de a nevedet sem tudom. - vágtam vissza dühösen, amiért rajta még csak a fáradtság jelét sem láttam.
- Henry Spourk. Szemben levő épület. - "Anri"-nak ejtette, mire akaratlanul is a szememet forgattam. Mert a sima "Henri" nem elég angol.
- Oké, Henry, - külön hangsúlyt tettem az Anri-ra, - holnap lefárasztalak, meglásd.
- Már alig várom. - kacsintott, mire összeszorítottam a fogaimat. Én is rájöttem, hogy kétértelmű a mondatom, és vélhetően ő sem a futásra gondolt. Lépett párat hátrafelé, és kinyitotta a kiskaput a házuk  előtt.
- Henry! - kiáltottam oda, mire meglepődve fordult felém.
- Igen?

- Hatkor kelek. - vigyorogtam vissza, majd hátatfordítva bevonultam új, két hónapig ideiglenes otthonomba.