Anyám szerint jót tesz, ha naplót írok. Körülbelül három éve ezt mondogatja.
Szerintem időpazarlás.
Most, amikor életemben először egy két hetes táborba tesznek ki a szüleim, hogy ők elmenjenek egy romantikus nyaralásra a huszadik házassági évfordulójuk alkalmából, mégis elgondolkodom ezen a naplóíráson. Azonban eszemben sincs kézzel irkálni. A 21-ik században vagyunk, az emberek gyorsabban gépelnek, mint ahogy egyáltalán beszélnek!
Így, mivel valami nyomi táborban kötöttem ki, ezért inkább megpróbálom lefoglalni magam valamivel. Írás közben legalább elfoglalnak tűnök.
Rebecca a nevem, 16 éves vagyok, és ma reggel érkeztem Country Wall-ba. A neve, úgy vélem, elég sokat elárul. Az emberek csak lézengenek itt, a lényeg a minden évben megrendezésre kerülő tábor. Anyám az egyik barátnője tanácsára küldött ide, mert az ő lánya is idejár már 4 éve. Csak épp azt felejtették el velem közölni, hogy az illető lány Sara, a "maga-a-tökély" Sara, aki semmiből nem maradhat ki, minden létező versenyt megpróbál megnyerni, és minden olyan programban részt vesz, ahol kapcsolatokat építhet ki magának.
Maximalistán maximalista.
Így hát, mikor felvettek a legújabb fekete ablakú Audiukkal, komolyan elgondolkodtam, hogy befutok a házunkba. Az ő reakciója gyorsabb volt. Sajnos.
-Rebecca! Nem akarok miattad késni! - tolta fel a szemüveget a szőke haja tetejére, tökéletesen ápolt körmeivel. Én bezzeg szenvedhetek a műkörömmel, kiskoromban rágtam őket, és most nincs normális formájuk.
Egyébként kicsit vicces, hogy ez volt az első gondolatom.
-Szia Sara. Üdv Mr. Peterson. - felvettem a legszebb mosolyomat (megérte a három év fogszabályzás), és az illemtudó viselkedésemet. Pedig rühelltem a szitut.
A gyors bepakolás után (alig vittem valamit, nem volt tele pakolva a vadiúj bőröndöm), és a szüleim röpke 10 percig tartó búcsúztatója után beültem a hátsó ülésre, és nekivágtunk az országútnak. Sara apja vezetett, a lány a határidőnaplóját rendezgette és a mobiljába írogatott, közben pedig mesélt az elmúlt évekről, de annyira nem érdekelt, hogy semmit nem tudtam megjegyezni belőle. Csak bámultam az elhaladó tájat, és felkészítettem magam a rám váró pokolra.
Vagyis inkább arra, hogy több száz fiatallal leszek összezárva, és valamilyen munkára leszünk mind fogva. A tábor honlapján azt is írja, hogy utolsó este gálaműsor lesz, amire a tehetségesebb fiatalok már első naptól kezdve készülhetnek. Sara természetesen énekelni fog, mi mást csinálna. Nekem fahangom van, így ez kilőve. S egyébként minden más is, nem fogom magam produkálni.
Pár órás út után lefordultunk egy erdei ösvényre, és egy csapat fiatal táskát cipelve sétálgatott, sokan a barátjuk, barátnőjükkel karöltve. Csodás, mindenki bandástól jött.
- Apu, itt kitehetsz minket. - adta ki az utasítást Sara, az apja pedig csak bólintott egyet. Szívmelengető kapcsolatuk lehet.
Hogy mit éreztem, mikor kiszálltunk a kocsiból? Azt hinné az ember, hogy a lelkemet elöntötte a boldogság, a gyermekzsivaj, és rájöttem, hogy a legjobb helyen vagyok.
Hát marhára nem.
Por volt, a zene üvöltött, plusz egy nő egy nagy megafonnal utasításokat osztogatott, és nyár lévén a légkondicionált autóból kilépve kisebb hőgutát kaptam.
- Ő Mrs. Gelty, a lányok csapatvezetője, ő oszt be a bungalókba. - magyarázott közben Sara, be nem állt a szája - mivel velem vagy itt, nem kell aggódnod, a legszuperebb házat fogjuk kapni.
Csípőből vágtam volna rá valamit, de sikerült időben elfordulnom, és akkor a torkomon akadt a szó.
Egy fiú (nem akármilyen fiú) épp elbúcsúzott a kishúgától, majd a szüleitől is. Magas volt, barna haja elől kissé összekuszálódva állt, egy fekete trikót, farmer rövidnadrágot és kék Converse-t viselt.
Nem láttam a táborba sok fiút, de abban száz százalékig biztos vagyok, ő lesz a lányok kedvence. Saranak persze semmi nem vonja el a figyelmét.
- Esélyed sincs - aucs, ez fájt - tavaly is szétszedték a lányok, ő pedig összejött Cecillel, azzal a feketehajú csajjal ott - mutatott egy nálam idősebb, valóban nagyon szép lányra, aki épp a barátnőivel vihorászott - s a tábor után szakítottak is. Idén is tuti talál magának valakit, szóval szerintem nem érdemes kattognod rajta. Minek pasi? A női egyenjogúsághoz nem kell, hogy... - és ismét be nem állt a szája, sorolta a nők jogait, és hogy mennyivel jobban tud egy nő érvényesülni egyedül a világban.
Nos, igen, ő Sara. Akaratos, céltudatos, és eltökélt.
Vagyok én. Aki egyke, haragszik a szüleire, és totál elveszettnek érzi magát, és reméli, hogy túléli ezt a két hetet.
Sara elindult, félrelökve a társaságot, akik Mrs. Geltyt vették körbe, majd felugrott (!) mellé az emelvényre, és egy kézrázással üdvözölte. Nem hallottam, mit beszélnek, de Gelty nagyon bólogatott. Szóval Sara a királynő. Az van, amit mond. Érdekes két hét lesz ez.
Pár órával később már az ágyamon ülve pakoltam ki a bőröndömet, miközben Sara a szobatársainkkal tárgyalt. Ha jól emlékszem, a rövid,tüsis barna hajú lányt Emma-nak, a másik, nálunk két évvel fiatalabb lányt, aki megszeppenve ült az ágyán pedig Sue-nak.
-Tökéletesen jól jártatok,minden más házban hatan, vagy annál is többen vannak. Meg persze a megtiszteltetés, amit azáltal kaptok, hogy velem lehettek, felbecsülhetetlen. - gesztikulált vadul Sara. Én pedig elnevetettem magam. Azt hittem, hogy viccnek szánja. A pillantásából megtudtam, hogy nagyon is komolyan mondta az előzőeket. Nem fogok aludni, nehogy véletlen leszúrjon álmomban. Megtenné. Tuti. S el is ásna.
Szerencsére harangszó szólt közbe, ami jelezte a gyülekezést. Sara elmondta, hogy most kell választanunk, hogy milyen munkát vállalunk a tábor ideje alatt. Ha valamiből több a jelentkező, akkor sorsolnak. Legalább három opciót meg kell jelölni.
Egy óriási előadóba érkeztünk, nem tudom megmondani, hogy hányan voltunk összesen. A 14 évestől a 24 évesig mindenki képviseltette magát. Lányok többségben.
Egy férfi (gondolom a fiúk vezetője) és Mrs. Gelty (többet láttam ma, mint anyámat egy normális napon) állt egy mikrofon mögött, és üdvözöltek bennünket, meg ment a szokásos duma a barátságról, meg a szeretetről, meg a hasonlókról. Én a sarumat tanulmányoztam, mert az előttem ülő fiú magas volt, és a tarkóján kívül nem láttam mást. Már épp ott tartottunk, hogy osztották szét a papírokat, ahol be kell karikázni, hogy milyen munkát vállalunk, mikor megláttam, hogy ez "AZ" a fiú, akit érkezéskor láttam. Épp odafordult a mellette ülő másik (jóképű) fiúhoz. Profilból láthattam, hogy mennyire zöld szemei vannak, hogy az álla csúcsa és az arcéle is feszíti a bőrét. Nagyon jól nézett ki.
Sara a kezembe nyomta a papírt, hogy adjam tovább, mire én (persze, ki más) kiejtettem a kezemből az egészet.
- Rebecca! - igen, ez az, köszönöm Sara, tudja meg mindenki a nevemet!
- Bocsi, kicsúszott a kezemből. - szóltam vissza ugyanolyan hangnemben. Azt hiszem, három nap, és halott ember leszek. Saranak elkerekedett a szeme, és természetesen eszében sem volt segíteni. Az előttünk ülő fiúk hátrafordultak, és egy-két lapot összeszedtek, a kezembe adták, és rám sem nézve beszélgettek tovább.
Ez az én formám.
A papíron minden féle feladat volt. A takarítótól kezdve, a konyhasegéden át, a színpad díszítőig. Én bekarikáztam a fotóst, a konyhasegédet, és harmadiknak az építésnél segédkezőt. Mondjuk nem tudom, mit akarnak építeni, de nem volt jobb ötletem. Táncosnak, énekesnek, színésznőnek biztos nem jelentkezek, de takarítani sem volt kedvem.
A vezetők összeszedik a papírokat, és estig szabad foglalkozást kaptunk, szétnézhettünk a tábor környékén. Sara a szobatársainkkal indult (nem mertek neki nemet mondani), de én fejfájást szimulálva maradtam egy ideig a szobába, s csak tíz percre rá indultam - az ellenkező irányba, hogy még véletlen se fussak velük össze.
Egy erdő vett minket körül, és egy tópart is húzódott mellettünk, kb. 10 perc sétára. Próbáltam megjegyezni, hogy merre jöttem, de mikor leértem a partra, annyira elragadott annak a látványa, hogy egyből kitörlődött minden az agyamból. Egy hosszú móló is volt ott, és csak akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az egyetlen a parton. A móló közepén egy fekete hajú fiút pillantottam meg. Magányosnak tűnt, pont olyannak, mint amilyen én szoktam lenni. Nem tudtam, hogy zavarhatom e, vagy sem, de kedvem sem volt elmenni onnan. Így hát közelebb merészkedtem.
- Ne haragudj, öhm... leülhetek? - nagy kék szemeivel felpislogott rám, majd elmosolyodott.
- Persze, nyugodtan. Peternek hívnak - nyújtotta a kezét illedelmesen.
- Rebecca- mosolyogtam rá.
Nem sokat beszélgettünk, csak úgy általános dolgokról, de feltünt, hogy hasonlóan gondolkodunk. Őt is a szülei küldték ide. Neki is annyi kedve volt az egészhez, mint nekem.
A nap kezdett lemenni, így visszamentünk, és az ebédlőben már egymás mellé ültünk. Sara feje pedig forrt az idegességtől, le is szólta szegény Petert, aki viszont csak megvonta a vállát, és evett tovább. Piros pontot neki.
- Egy kis figyelmet kérnék! - szólt a fiúk vezetője a mikrofonba. - megnéztük a listákat, sorsoltunk, ahol kellett, és most felolvassuk, hogy holnaptól ki milyen tevékenységet fog folytatni. - és ezzel megkezdődött egy hosszú, unalmas procedúra. Néhányan felkiálltottak örömükben, mások csóválták a fejüket, de végül is senki nem volt szomorú.
- Sara Peterson - ének - mondanom sem kell, az említett lány meg sem lepődött.
- Emma Gilien - tánc - szobatársnőm felsikított örömében. A táncon túljelentkezés van mindig, így sorsolás dönt.
- Susanna Gulter - ez Sue volt - takarító. - a társaság érdemére legyen mondva, senki nem nevetett. Voltak még így egy páran. Sue megvonta a vállát, és tovább hallgatta a névsort.
- Rebecca Carlin - fotó - ösztönösen elmosolyodtam, hobbi módon fotózok, most is itt van nálam a gép.
Peter egyébként a tábor újságot szerkeszti, a jóképű fiú, akinek időközben megtudtam, hogy Gabriel a neve, pedig az építkezéseknél vesz majd részt.
Mivel úgy gondolták, ma az utazások és az új hely felfedezése miatt eléggé kifáradtunk, takarodót hirdettek, de azért jelezték, hogy holnaptól esti programra is számítanunk kell.
Saranak még mindig szúrta a szemét, hogy rajta kívül mással is barátkozok, így ma már nem szólt hozzám.
Talán túlélem ezt a két hetet.
Szerintem időpazarlás.
Most, amikor életemben először egy két hetes táborba tesznek ki a szüleim, hogy ők elmenjenek egy romantikus nyaralásra a huszadik házassági évfordulójuk alkalmából, mégis elgondolkodom ezen a naplóíráson. Azonban eszemben sincs kézzel irkálni. A 21-ik században vagyunk, az emberek gyorsabban gépelnek, mint ahogy egyáltalán beszélnek!
Így, mivel valami nyomi táborban kötöttem ki, ezért inkább megpróbálom lefoglalni magam valamivel. Írás közben legalább elfoglalnak tűnök.
Rebecca a nevem, 16 éves vagyok, és ma reggel érkeztem Country Wall-ba. A neve, úgy vélem, elég sokat elárul. Az emberek csak lézengenek itt, a lényeg a minden évben megrendezésre kerülő tábor. Anyám az egyik barátnője tanácsára küldött ide, mert az ő lánya is idejár már 4 éve. Csak épp azt felejtették el velem közölni, hogy az illető lány Sara, a "maga-a-tökély" Sara, aki semmiből nem maradhat ki, minden létező versenyt megpróbál megnyerni, és minden olyan programban részt vesz, ahol kapcsolatokat építhet ki magának.
Maximalistán maximalista.
Így hát, mikor felvettek a legújabb fekete ablakú Audiukkal, komolyan elgondolkodtam, hogy befutok a házunkba. Az ő reakciója gyorsabb volt. Sajnos.
-Rebecca! Nem akarok miattad késni! - tolta fel a szemüveget a szőke haja tetejére, tökéletesen ápolt körmeivel. Én bezzeg szenvedhetek a műkörömmel, kiskoromban rágtam őket, és most nincs normális formájuk.
Egyébként kicsit vicces, hogy ez volt az első gondolatom.
-Szia Sara. Üdv Mr. Peterson. - felvettem a legszebb mosolyomat (megérte a három év fogszabályzás), és az illemtudó viselkedésemet. Pedig rühelltem a szitut.
A gyors bepakolás után (alig vittem valamit, nem volt tele pakolva a vadiúj bőröndöm), és a szüleim röpke 10 percig tartó búcsúztatója után beültem a hátsó ülésre, és nekivágtunk az országútnak. Sara apja vezetett, a lány a határidőnaplóját rendezgette és a mobiljába írogatott, közben pedig mesélt az elmúlt évekről, de annyira nem érdekelt, hogy semmit nem tudtam megjegyezni belőle. Csak bámultam az elhaladó tájat, és felkészítettem magam a rám váró pokolra.
Vagyis inkább arra, hogy több száz fiatallal leszek összezárva, és valamilyen munkára leszünk mind fogva. A tábor honlapján azt is írja, hogy utolsó este gálaműsor lesz, amire a tehetségesebb fiatalok már első naptól kezdve készülhetnek. Sara természetesen énekelni fog, mi mást csinálna. Nekem fahangom van, így ez kilőve. S egyébként minden más is, nem fogom magam produkálni.
Pár órás út után lefordultunk egy erdei ösvényre, és egy csapat fiatal táskát cipelve sétálgatott, sokan a barátjuk, barátnőjükkel karöltve. Csodás, mindenki bandástól jött.
- Apu, itt kitehetsz minket. - adta ki az utasítást Sara, az apja pedig csak bólintott egyet. Szívmelengető kapcsolatuk lehet.
Hogy mit éreztem, mikor kiszálltunk a kocsiból? Azt hinné az ember, hogy a lelkemet elöntötte a boldogság, a gyermekzsivaj, és rájöttem, hogy a legjobb helyen vagyok.
Hát marhára nem.
Por volt, a zene üvöltött, plusz egy nő egy nagy megafonnal utasításokat osztogatott, és nyár lévén a légkondicionált autóból kilépve kisebb hőgutát kaptam.
- Ő Mrs. Gelty, a lányok csapatvezetője, ő oszt be a bungalókba. - magyarázott közben Sara, be nem állt a szája - mivel velem vagy itt, nem kell aggódnod, a legszuperebb házat fogjuk kapni.
Csípőből vágtam volna rá valamit, de sikerült időben elfordulnom, és akkor a torkomon akadt a szó.
Egy fiú (nem akármilyen fiú) épp elbúcsúzott a kishúgától, majd a szüleitől is. Magas volt, barna haja elől kissé összekuszálódva állt, egy fekete trikót, farmer rövidnadrágot és kék Converse-t viselt.
Nem láttam a táborba sok fiút, de abban száz százalékig biztos vagyok, ő lesz a lányok kedvence. Saranak persze semmi nem vonja el a figyelmét.
- Esélyed sincs - aucs, ez fájt - tavaly is szétszedték a lányok, ő pedig összejött Cecillel, azzal a feketehajú csajjal ott - mutatott egy nálam idősebb, valóban nagyon szép lányra, aki épp a barátnőivel vihorászott - s a tábor után szakítottak is. Idén is tuti talál magának valakit, szóval szerintem nem érdemes kattognod rajta. Minek pasi? A női egyenjogúsághoz nem kell, hogy... - és ismét be nem állt a szája, sorolta a nők jogait, és hogy mennyivel jobban tud egy nő érvényesülni egyedül a világban.
Nos, igen, ő Sara. Akaratos, céltudatos, és eltökélt.
Vagyok én. Aki egyke, haragszik a szüleire, és totál elveszettnek érzi magát, és reméli, hogy túléli ezt a két hetet.
Sara elindult, félrelökve a társaságot, akik Mrs. Geltyt vették körbe, majd felugrott (!) mellé az emelvényre, és egy kézrázással üdvözölte. Nem hallottam, mit beszélnek, de Gelty nagyon bólogatott. Szóval Sara a királynő. Az van, amit mond. Érdekes két hét lesz ez.
Pár órával később már az ágyamon ülve pakoltam ki a bőröndömet, miközben Sara a szobatársainkkal tárgyalt. Ha jól emlékszem, a rövid,tüsis barna hajú lányt Emma-nak, a másik, nálunk két évvel fiatalabb lányt, aki megszeppenve ült az ágyán pedig Sue-nak.
-Tökéletesen jól jártatok,minden más házban hatan, vagy annál is többen vannak. Meg persze a megtiszteltetés, amit azáltal kaptok, hogy velem lehettek, felbecsülhetetlen. - gesztikulált vadul Sara. Én pedig elnevetettem magam. Azt hittem, hogy viccnek szánja. A pillantásából megtudtam, hogy nagyon is komolyan mondta az előzőeket. Nem fogok aludni, nehogy véletlen leszúrjon álmomban. Megtenné. Tuti. S el is ásna.
Szerencsére harangszó szólt közbe, ami jelezte a gyülekezést. Sara elmondta, hogy most kell választanunk, hogy milyen munkát vállalunk a tábor ideje alatt. Ha valamiből több a jelentkező, akkor sorsolnak. Legalább három opciót meg kell jelölni.
Egy óriási előadóba érkeztünk, nem tudom megmondani, hogy hányan voltunk összesen. A 14 évestől a 24 évesig mindenki képviseltette magát. Lányok többségben.
Egy férfi (gondolom a fiúk vezetője) és Mrs. Gelty (többet láttam ma, mint anyámat egy normális napon) állt egy mikrofon mögött, és üdvözöltek bennünket, meg ment a szokásos duma a barátságról, meg a szeretetről, meg a hasonlókról. Én a sarumat tanulmányoztam, mert az előttem ülő fiú magas volt, és a tarkóján kívül nem láttam mást. Már épp ott tartottunk, hogy osztották szét a papírokat, ahol be kell karikázni, hogy milyen munkát vállalunk, mikor megláttam, hogy ez "AZ" a fiú, akit érkezéskor láttam. Épp odafordult a mellette ülő másik (jóképű) fiúhoz. Profilból láthattam, hogy mennyire zöld szemei vannak, hogy az álla csúcsa és az arcéle is feszíti a bőrét. Nagyon jól nézett ki.
Sara a kezembe nyomta a papírt, hogy adjam tovább, mire én (persze, ki más) kiejtettem a kezemből az egészet.
- Rebecca! - igen, ez az, köszönöm Sara, tudja meg mindenki a nevemet!
- Bocsi, kicsúszott a kezemből. - szóltam vissza ugyanolyan hangnemben. Azt hiszem, három nap, és halott ember leszek. Saranak elkerekedett a szeme, és természetesen eszében sem volt segíteni. Az előttünk ülő fiúk hátrafordultak, és egy-két lapot összeszedtek, a kezembe adták, és rám sem nézve beszélgettek tovább.
Ez az én formám.
A papíron minden féle feladat volt. A takarítótól kezdve, a konyhasegéden át, a színpad díszítőig. Én bekarikáztam a fotóst, a konyhasegédet, és harmadiknak az építésnél segédkezőt. Mondjuk nem tudom, mit akarnak építeni, de nem volt jobb ötletem. Táncosnak, énekesnek, színésznőnek biztos nem jelentkezek, de takarítani sem volt kedvem.
A vezetők összeszedik a papírokat, és estig szabad foglalkozást kaptunk, szétnézhettünk a tábor környékén. Sara a szobatársainkkal indult (nem mertek neki nemet mondani), de én fejfájást szimulálva maradtam egy ideig a szobába, s csak tíz percre rá indultam - az ellenkező irányba, hogy még véletlen se fussak velük össze.
Egy erdő vett minket körül, és egy tópart is húzódott mellettünk, kb. 10 perc sétára. Próbáltam megjegyezni, hogy merre jöttem, de mikor leértem a partra, annyira elragadott annak a látványa, hogy egyből kitörlődött minden az agyamból. Egy hosszú móló is volt ott, és csak akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az egyetlen a parton. A móló közepén egy fekete hajú fiút pillantottam meg. Magányosnak tűnt, pont olyannak, mint amilyen én szoktam lenni. Nem tudtam, hogy zavarhatom e, vagy sem, de kedvem sem volt elmenni onnan. Így hát közelebb merészkedtem.
- Ne haragudj, öhm... leülhetek? - nagy kék szemeivel felpislogott rám, majd elmosolyodott.
- Persze, nyugodtan. Peternek hívnak - nyújtotta a kezét illedelmesen.
- Rebecca- mosolyogtam rá.
Nem sokat beszélgettünk, csak úgy általános dolgokról, de feltünt, hogy hasonlóan gondolkodunk. Őt is a szülei küldték ide. Neki is annyi kedve volt az egészhez, mint nekem.
A nap kezdett lemenni, így visszamentünk, és az ebédlőben már egymás mellé ültünk. Sara feje pedig forrt az idegességtől, le is szólta szegény Petert, aki viszont csak megvonta a vállát, és evett tovább. Piros pontot neki.
- Egy kis figyelmet kérnék! - szólt a fiúk vezetője a mikrofonba. - megnéztük a listákat, sorsoltunk, ahol kellett, és most felolvassuk, hogy holnaptól ki milyen tevékenységet fog folytatni. - és ezzel megkezdődött egy hosszú, unalmas procedúra. Néhányan felkiálltottak örömükben, mások csóválták a fejüket, de végül is senki nem volt szomorú.
- Sara Peterson - ének - mondanom sem kell, az említett lány meg sem lepődött.
- Emma Gilien - tánc - szobatársnőm felsikított örömében. A táncon túljelentkezés van mindig, így sorsolás dönt.
- Susanna Gulter - ez Sue volt - takarító. - a társaság érdemére legyen mondva, senki nem nevetett. Voltak még így egy páran. Sue megvonta a vállát, és tovább hallgatta a névsort.
- Rebecca Carlin - fotó - ösztönösen elmosolyodtam, hobbi módon fotózok, most is itt van nálam a gép.
Peter egyébként a tábor újságot szerkeszti, a jóképű fiú, akinek időközben megtudtam, hogy Gabriel a neve, pedig az építkezéseknél vesz majd részt.
Mivel úgy gondolták, ma az utazások és az új hely felfedezése miatt eléggé kifáradtunk, takarodót hirdettek, de azért jelezték, hogy holnaptól esti programra is számítanunk kell.
Saranak még mindig szúrta a szemét, hogy rajta kívül mással is barátkozok, így ma már nem szólt hozzám.
Talán túlélem ezt a két hetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése