Kirekesztett.
Reggel ébredés után még sokáig bámultam a mennyezetet. Végig kellett gondolnom, hogy valóban megtörténtek e a tegnapi események, vagy mindez csak egy rossz álom volt.
Miután Emma előreengedett a fürdőben, tudtam, hogy megtörtént. Nem nézett rám, de magához képest is furcsán csendben volt. Sara-t persze nem rázta meg a dolog.
- Nem kell sajnálni, megtörtént, ma kikérdezik, és annyi. Egyébként... - itt halkabbra fogta, hogy csak én halljam - miért voltál itt?
Először nem akartam elmondani neki, de tudom, hogy nem pletykás fajta.
- Hát... otthagytam Gabriel-t egy csomó lánnyal, mert... mert kiakadtam.
Egy ideig pislogás nélkül nézett rám, szerintem mérlegelte, hogy megbolondultam e, majd egy hangos kacaj hagyta el a száját.
- Te nagyon szerencsétlen vagy, Rebecca.- majd bevágódott a fürdőszobába (nekilökött a falnak) és becsapta előttem a fürdőszoba ajtót.
Reggelinél csak turkáltam az ételt, mikor megjelent előttem Tom.
Nos, igen, hallgattam Gabrielre, és átültem hozzájuk. Ott persze mindenki a saját verzióját mesélte a tűzesettel kapcsolatban, és bár hiába próbáltam nem figyelni, a gombóc a torkomban egyre csak felfelé kúszott.
- Te kis ribanc - állt meg előttem Tom, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy hozzám szólt. Éreztem, ahogy mellettem Gabriel izmai megfeszülnek, úgyhogy igyekeztem megválogatni helyesen a szavakat, mert komolyan féltem, hogy neki esik a fiúnak.
- Neked is jó reggelt, Tom - mondtam, miközben felálltam. Ha már beszélgetünk, ne higgye, hogy csak úgy meghúzom magam.
- Látom, nem csak engem szédítesz - bökött Gabriel felé. - Elég nagy ribanc vagy te, hallod.
Kezdtem elveszíteni a fejem, de nem hagytam, hogy az egész ebédlő előtt így megalázzon. Ugyanis körülöttünk néma csend lett.
- Egyikőtöket sem szédítem, az, hogy te mit képzelsz és képzeltél, nem az én dolgom.
- Nembaj, úgysem akarok olyannal lenni, aki bosszúból felgyújtja más szobáját. - köpte még oda, majd kiment az ajtón.
Én pedig lefagyva álltam ott, a rengeteg pillantás kereszttüzében. Ahogy körbenéztem, mindenki engem bámult, és rájöttem: valóban sokan azt hiszik, hogy én voltam.
Elkaptam néhány ismerősöm pillantását: Peterét, aki sajnált, Sara-t, aki talán azon bosszankodik, hogy miért nem védem meg magam, Emma, aki döbbenten figyelt. Gabriel mellett Ben szitkozódott, Gabriel pedig engem nézett, azt hiszem azt várta, hogy kifutok e sírva az ajtón.
Igen, így is tettem volna. De a pillantása arra ösztönzött, hogy higgadtságot mutassak, úgyhogy leültem, és tovább turkáltam az ételt.
Mrs. Gelty jött oda, hogy indulnunk kell, ugyanis ő vitt be a rendőrkapitányságra. Gabriel is elindult velünk.
-Te mit szeretnél? - fordult felé a nő.
- Természetesen Rebeccával tartok.- mondta Gabriel, mintha mi sem volna normálisabb.
- Nem jöhetsz, te is tudod. - szólt rá Mrs Gelty, én viszont nagyon szerettem volna, ha jön.
- Öhm... asszonyom, nem lehetne, hogy jöjjön? Tudja, nehéz ez nekem, és... - láttam, ahogy a nő agyában a fogaskerekek kattognak, és végül beadta a derekát.
- Rendben, gyere.
Az időjárás alkalmazkodott a hangulatomhoz, fújt a szél, és szürke felhők voltak az égen. Az elmúlt napok kánikulája után mindenkinem jól esett ez a kis felfrissülés. Beültünk az egyik kocsiba, Gabriellel mindketten hátra, Mrs. Gelty az anyósülésen, egy tábori fejes (akit eddig nem láttam) vezetett.
Gabriellel mindketten a saját térfelenken levő ablakon bámultunk ki.
Nem szeretem magam gyengének mutatni, de mostanra elhagyott az energiám.
Féltem.
Mert ha a többiek megvádoltak a tettlegességgel, a rendőrség is egyből rám fog szállni. A szüleim épp valamelyik szigeten koktéloznak, és fogalmuk sincs, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a lányukat épp beviszik a rendőrösre.
Napok óta nem gondoltam a szüleimre, valamilyen téren talán haragudtam is rájuk, hogy elküldtek ebbe az isten háta mögötti táborba.
Most hirtelen hiányozni kezdtek.
Éreztem, ahogy egy kéz megfogja az enyémet. Gabriel figyelt engem, gyönyörű zöld szemeiben is félelem látszódott.
Hitt nekem.
De ő is tudta, hogy ez most nem elég.
Amikor odaértünk, Mrs. Gelty még hátrafordult az ülésen, és egy biztató mosolyt dobott felém. A portán megkérdezték, hogy kihez és miért jöttünk, majd bevezettek egy szoba elé.
Az ajtón Gerard L. Jones nyomozó neve állt.
S én még azt hittem valami apró vidéki rendőrségre megyünk.
Engem és a tábor fejest bevezettek, de a többiek kint kellett, hogy maradjanak. Gabriel még utoljára szorított egyet a kezemen és megajándékozott egy mosollyal. Mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón.
Leültünk az asztal előtti székekbe. Az asztal mögött egy negyvenes éveiben járó fiatal ember ült, fekete haja és borostája volt. Öltönye a széken pihent, fehér inget és piros nyakkendőt viselt.
Jóképű volt.
A kihallgatás hosszú volt és fárasztó. Mindent részletesen el kellett mondanom, hogy miért hagytam ott Gabrielt, hogy mit csináltam pontosan a bungalóban (épp hogy azt nem kérték, hogy hány könnycseppet ejtettem pontosan). Egy óra múlva már a hisztérikus hangnemet ütöttem, így Gerard ajánlotta, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Gabriel fel-alá járkált, mikor kiléptem az ajtón.
-Vége? - lépett oda hozzám.
- Nem, csak szünet. - láttam, hogy a kezében tart egy poharat. -Mit iszol?
- Kávé. Kéred?
- Aha, jól esne...
Így hát koffeinnel telve kezdtünk neki a második fordulónak, amiben végig azt kellett győzködnöm, hogy senkit nem láttam. Újabb fél óra után azonban befejeztük az egészet, jegyzőkönyvbe vettek mindent, majd elengedtek azzal a nagyszerű engedéllyel, hogy "találkozunk nemsokára". Kilépve az ajtón aztán Northyval találtam magam szembe.
-Te... - lépett felém, és úgy neki lökött a falnak, hogy a fejem is belekoppant. Egyből ott termett három rendőr, hogy leszedjék rólam, mert épp a kezét emelte felém. Gabriel is közénk állt, engem védve.
Northy teljes torkából azt üvöltötte, hogy én voltam.
Ez fájt legjobban az egész napból. Nem a tábor, nem a nyomozó vádaskodása.
Hanem az áldozaté.
Northyt bevezették a szobába, ahonnan továbbra is hallatszott az üvöltése. Gabriel vállon ragadott, és kiterelt az épületből. Ez volt az a pont, ahol engedtem a fáradtságnak és a fájdalomnak, elkezdtem sírni, és kiszakadt belőlem minden. A hátsó ülésen csak Gabriel vállára hajtottam a fejem, és össze könnyeztem a felsőjét, ő pedig csitítgatott, és a karomat simogatta.
Szükségem volt Gabrielre. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Az elmúlt két nap történéseivel, azzal, hogy itt ül most mellettem, minden kétségemet eloszlatta.
Tudtam, hogy az arca mellettem van. Tudtam, hogy elég, ha felé fordítom a fejem, akkor meg tudnám csókolni. A szívem hevesen zakatolt. Nem érdekelt, hogy előttünk ülnek, az autó zúgását nem hallottam.
Csak meg akartam csókolni Gabrielt.
Lassan fordítottam felé az arcom. Az arcom még mindig könnyáztatta volt, de már nem sírtam. A szemébe néztem, ajkai csak pár centire voltak tőlem.
Ő is engem nézett.
Sokáig.
Épp rá szántam magam, hogy az ajkaimat rátapasztom a szájára, mikor egy bukkanó megdobta az autót, mire én előre estem, Gabriel pedig oldalra. Mindketten a fejünket dörzsöltük, az enyém már amúgy is fájt attól, ahogy Northy a falnak lökött, ez már csak hab a tortán.
Gabriellel összetalálkozott a pillantásom, és most, hogy elmúlt a varázs, én is zavarba jöttem.
A táborba visszaérve Peter gyorsan befejezte az egyik interjúját, és szóról szóra el kellett mesélnem neki az egészet.
Sírni kezdett.
Eljutottunk a barátságunkkal nyolc nap alatt, hogy én vigasztalom őt. Azt mondta, hogy az egész tábor ezt az álláspontot foglalja, és fáj neki, hogy szenvednem kell. Erre persze megöleltem, de nem sírtam. Valamelyikünknek erősnek kell maradnia, akkor legyek én.
Ebéd alatt összeszedtem az erőmet, és eldöntöttem, hogy márpedig nem fog érdekelni a többiek véleménye, én tudom mi történt, és nem fogok bujdosni.
Gabriellel együtt visszamentünk az építkezésre, és a megjelenésünk először lefagyasztotta, majd felrobbantotta a helyet. Mindenki beszélni kezdett, és szidni, én pedig felszegett állal dolgoztam és fényképeztem, ahogy kell. Senkiről nem csináltam portrét, vagy bármi, mert 5 méteres közelben mindig otthagytak.
Így telt a délután, este vacsoránál pedig csak páran ültek körülöttem: Ben, Gabriel, Sue, Peter és Victor. A többiek inkább helyet változtattak,még ha ezért a földön is kellett ülniük. Ben hitt nekem Gabriel miatt, Victor pedig Peter miatt. Sue meg mindig inkább mellettem állt, és nem hitt a mendemondáknak.
Azt hiszem több barátot már nem fogok szerezni.
Az esti program táncház volt, és persze, hogy jelenésemet tettem. Felváltva táncoltam Peterrel és Gabriellel.
A lányok bevadultak, sorban hívták táncolni, és hiába mondott nekik nemet, akkor elkezdték rángatni, és hogy ne legyen szánalmasabb a helyzet, táncolt velük. Komolyan megmosolyogtam, nagyon vicces volt. Christiannal felváltva készítettünk képeket (vagyis én csak próbáltam), Emma őrült módjára táncolt, még spárgázott is (!), csak épp miniszoknyában volt, így a fiúktól elég nagy elismerést kapott. Sara-t körbeülve hallgatta egy csapat lány, akik vadul bólogattak, így teljesen biztos vagyok benne, hogy arról beszélt, hogy maradjunk nők pasi nélkül.
Miután Gabriel már a 11-ik lánnyal táncolt, leült mellém kifulladva.
- Hallod, fogalmam sincs, hogy hogy van bennük erő, de ahhoz képest, hogy én vagyok a fiú, végig ők vezettek...
- A féltékenység erőt ad. - feleltem nevetve.
- Miért, szerinted azok? - mosolygott felém, és persze tudta a választ.
- Nem tudom, én az lennék. - nevettem tovább, ő pedig egy puszit (!) nyomott a fejemre vigyorogva. Majd odajött a 12-ik lány, én pedig áldásomat adva figyeltem a szenvedéseiket.
Ahogy a társaságon végignéztem, megakadt a szemem a barátaimon. Mert voltak, és tényleg számíthattam rájuk. Már nem érdekel, hogy mi van otthon, hogy a többiek hogy viszonyulnak hozzám. Ők itt voltak, és lehet, hogy ez csak egy tábor, de ez a nyolc nap alatt többet változtam, és többet mérlegeltem a kapcsolataimat, mint valaha.
Csak ez az, ami számít.
Reggel ébredés után még sokáig bámultam a mennyezetet. Végig kellett gondolnom, hogy valóban megtörténtek e a tegnapi események, vagy mindez csak egy rossz álom volt.
Miután Emma előreengedett a fürdőben, tudtam, hogy megtörtént. Nem nézett rám, de magához képest is furcsán csendben volt. Sara-t persze nem rázta meg a dolog.
- Nem kell sajnálni, megtörtént, ma kikérdezik, és annyi. Egyébként... - itt halkabbra fogta, hogy csak én halljam - miért voltál itt?
Először nem akartam elmondani neki, de tudom, hogy nem pletykás fajta.
- Hát... otthagytam Gabriel-t egy csomó lánnyal, mert... mert kiakadtam.
Egy ideig pislogás nélkül nézett rám, szerintem mérlegelte, hogy megbolondultam e, majd egy hangos kacaj hagyta el a száját.
- Te nagyon szerencsétlen vagy, Rebecca.- majd bevágódott a fürdőszobába (nekilökött a falnak) és becsapta előttem a fürdőszoba ajtót.
Reggelinél csak turkáltam az ételt, mikor megjelent előttem Tom.
Nos, igen, hallgattam Gabrielre, és átültem hozzájuk. Ott persze mindenki a saját verzióját mesélte a tűzesettel kapcsolatban, és bár hiába próbáltam nem figyelni, a gombóc a torkomban egyre csak felfelé kúszott.
- Te kis ribanc - állt meg előttem Tom, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy hozzám szólt. Éreztem, ahogy mellettem Gabriel izmai megfeszülnek, úgyhogy igyekeztem megválogatni helyesen a szavakat, mert komolyan féltem, hogy neki esik a fiúnak.
- Neked is jó reggelt, Tom - mondtam, miközben felálltam. Ha már beszélgetünk, ne higgye, hogy csak úgy meghúzom magam.
- Látom, nem csak engem szédítesz - bökött Gabriel felé. - Elég nagy ribanc vagy te, hallod.
Kezdtem elveszíteni a fejem, de nem hagytam, hogy az egész ebédlő előtt így megalázzon. Ugyanis körülöttünk néma csend lett.
- Egyikőtöket sem szédítem, az, hogy te mit képzelsz és képzeltél, nem az én dolgom.
- Nembaj, úgysem akarok olyannal lenni, aki bosszúból felgyújtja más szobáját. - köpte még oda, majd kiment az ajtón.
Én pedig lefagyva álltam ott, a rengeteg pillantás kereszttüzében. Ahogy körbenéztem, mindenki engem bámult, és rájöttem: valóban sokan azt hiszik, hogy én voltam.
Elkaptam néhány ismerősöm pillantását: Peterét, aki sajnált, Sara-t, aki talán azon bosszankodik, hogy miért nem védem meg magam, Emma, aki döbbenten figyelt. Gabriel mellett Ben szitkozódott, Gabriel pedig engem nézett, azt hiszem azt várta, hogy kifutok e sírva az ajtón.
Igen, így is tettem volna. De a pillantása arra ösztönzött, hogy higgadtságot mutassak, úgyhogy leültem, és tovább turkáltam az ételt.
Mrs. Gelty jött oda, hogy indulnunk kell, ugyanis ő vitt be a rendőrkapitányságra. Gabriel is elindult velünk.
-Te mit szeretnél? - fordult felé a nő.
- Természetesen Rebeccával tartok.- mondta Gabriel, mintha mi sem volna normálisabb.
- Nem jöhetsz, te is tudod. - szólt rá Mrs Gelty, én viszont nagyon szerettem volna, ha jön.
- Öhm... asszonyom, nem lehetne, hogy jöjjön? Tudja, nehéz ez nekem, és... - láttam, ahogy a nő agyában a fogaskerekek kattognak, és végül beadta a derekát.
- Rendben, gyere.
Az időjárás alkalmazkodott a hangulatomhoz, fújt a szél, és szürke felhők voltak az égen. Az elmúlt napok kánikulája után mindenkinem jól esett ez a kis felfrissülés. Beültünk az egyik kocsiba, Gabriellel mindketten hátra, Mrs. Gelty az anyósülésen, egy tábori fejes (akit eddig nem láttam) vezetett.
Gabriellel mindketten a saját térfelenken levő ablakon bámultunk ki.
Nem szeretem magam gyengének mutatni, de mostanra elhagyott az energiám.
Féltem.
Mert ha a többiek megvádoltak a tettlegességgel, a rendőrség is egyből rám fog szállni. A szüleim épp valamelyik szigeten koktéloznak, és fogalmuk sincs, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a lányukat épp beviszik a rendőrösre.
Napok óta nem gondoltam a szüleimre, valamilyen téren talán haragudtam is rájuk, hogy elküldtek ebbe az isten háta mögötti táborba.
Most hirtelen hiányozni kezdtek.
Éreztem, ahogy egy kéz megfogja az enyémet. Gabriel figyelt engem, gyönyörű zöld szemeiben is félelem látszódott.
Hitt nekem.
De ő is tudta, hogy ez most nem elég.
Amikor odaértünk, Mrs. Gelty még hátrafordult az ülésen, és egy biztató mosolyt dobott felém. A portán megkérdezték, hogy kihez és miért jöttünk, majd bevezettek egy szoba elé.
Az ajtón Gerard L. Jones nyomozó neve állt.
S én még azt hittem valami apró vidéki rendőrségre megyünk.
Engem és a tábor fejest bevezettek, de a többiek kint kellett, hogy maradjanak. Gabriel még utoljára szorított egyet a kezemen és megajándékozott egy mosollyal. Mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón.
Leültünk az asztal előtti székekbe. Az asztal mögött egy negyvenes éveiben járó fiatal ember ült, fekete haja és borostája volt. Öltönye a széken pihent, fehér inget és piros nyakkendőt viselt.
Jóképű volt.
A kihallgatás hosszú volt és fárasztó. Mindent részletesen el kellett mondanom, hogy miért hagytam ott Gabrielt, hogy mit csináltam pontosan a bungalóban (épp hogy azt nem kérték, hogy hány könnycseppet ejtettem pontosan). Egy óra múlva már a hisztérikus hangnemet ütöttem, így Gerard ajánlotta, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Gabriel fel-alá járkált, mikor kiléptem az ajtón.
-Vége? - lépett oda hozzám.
- Nem, csak szünet. - láttam, hogy a kezében tart egy poharat. -Mit iszol?
- Kávé. Kéred?
- Aha, jól esne...
Így hát koffeinnel telve kezdtünk neki a második fordulónak, amiben végig azt kellett győzködnöm, hogy senkit nem láttam. Újabb fél óra után azonban befejeztük az egészet, jegyzőkönyvbe vettek mindent, majd elengedtek azzal a nagyszerű engedéllyel, hogy "találkozunk nemsokára". Kilépve az ajtón aztán Northyval találtam magam szembe.
-Te... - lépett felém, és úgy neki lökött a falnak, hogy a fejem is belekoppant. Egyből ott termett három rendőr, hogy leszedjék rólam, mert épp a kezét emelte felém. Gabriel is közénk állt, engem védve.
Northy teljes torkából azt üvöltötte, hogy én voltam.
Ez fájt legjobban az egész napból. Nem a tábor, nem a nyomozó vádaskodása.
Hanem az áldozaté.
Northyt bevezették a szobába, ahonnan továbbra is hallatszott az üvöltése. Gabriel vállon ragadott, és kiterelt az épületből. Ez volt az a pont, ahol engedtem a fáradtságnak és a fájdalomnak, elkezdtem sírni, és kiszakadt belőlem minden. A hátsó ülésen csak Gabriel vállára hajtottam a fejem, és össze könnyeztem a felsőjét, ő pedig csitítgatott, és a karomat simogatta.
Szükségem volt Gabrielre. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Az elmúlt két nap történéseivel, azzal, hogy itt ül most mellettem, minden kétségemet eloszlatta.
Tudtam, hogy az arca mellettem van. Tudtam, hogy elég, ha felé fordítom a fejem, akkor meg tudnám csókolni. A szívem hevesen zakatolt. Nem érdekelt, hogy előttünk ülnek, az autó zúgását nem hallottam.
Csak meg akartam csókolni Gabrielt.
Lassan fordítottam felé az arcom. Az arcom még mindig könnyáztatta volt, de már nem sírtam. A szemébe néztem, ajkai csak pár centire voltak tőlem.
Ő is engem nézett.
Sokáig.
Épp rá szántam magam, hogy az ajkaimat rátapasztom a szájára, mikor egy bukkanó megdobta az autót, mire én előre estem, Gabriel pedig oldalra. Mindketten a fejünket dörzsöltük, az enyém már amúgy is fájt attól, ahogy Northy a falnak lökött, ez már csak hab a tortán.
Gabriellel összetalálkozott a pillantásom, és most, hogy elmúlt a varázs, én is zavarba jöttem.
A táborba visszaérve Peter gyorsan befejezte az egyik interjúját, és szóról szóra el kellett mesélnem neki az egészet.
Sírni kezdett.
Eljutottunk a barátságunkkal nyolc nap alatt, hogy én vigasztalom őt. Azt mondta, hogy az egész tábor ezt az álláspontot foglalja, és fáj neki, hogy szenvednem kell. Erre persze megöleltem, de nem sírtam. Valamelyikünknek erősnek kell maradnia, akkor legyek én.
Ebéd alatt összeszedtem az erőmet, és eldöntöttem, hogy márpedig nem fog érdekelni a többiek véleménye, én tudom mi történt, és nem fogok bujdosni.
Gabriellel együtt visszamentünk az építkezésre, és a megjelenésünk először lefagyasztotta, majd felrobbantotta a helyet. Mindenki beszélni kezdett, és szidni, én pedig felszegett állal dolgoztam és fényképeztem, ahogy kell. Senkiről nem csináltam portrét, vagy bármi, mert 5 méteres közelben mindig otthagytak.
Így telt a délután, este vacsoránál pedig csak páran ültek körülöttem: Ben, Gabriel, Sue, Peter és Victor. A többiek inkább helyet változtattak,még ha ezért a földön is kellett ülniük. Ben hitt nekem Gabriel miatt, Victor pedig Peter miatt. Sue meg mindig inkább mellettem állt, és nem hitt a mendemondáknak.
Azt hiszem több barátot már nem fogok szerezni.
Az esti program táncház volt, és persze, hogy jelenésemet tettem. Felváltva táncoltam Peterrel és Gabriellel.
A lányok bevadultak, sorban hívták táncolni, és hiába mondott nekik nemet, akkor elkezdték rángatni, és hogy ne legyen szánalmasabb a helyzet, táncolt velük. Komolyan megmosolyogtam, nagyon vicces volt. Christiannal felváltva készítettünk képeket (vagyis én csak próbáltam), Emma őrült módjára táncolt, még spárgázott is (!), csak épp miniszoknyában volt, így a fiúktól elég nagy elismerést kapott. Sara-t körbeülve hallgatta egy csapat lány, akik vadul bólogattak, így teljesen biztos vagyok benne, hogy arról beszélt, hogy maradjunk nők pasi nélkül.
Miután Gabriel már a 11-ik lánnyal táncolt, leült mellém kifulladva.
- Hallod, fogalmam sincs, hogy hogy van bennük erő, de ahhoz képest, hogy én vagyok a fiú, végig ők vezettek...
- A féltékenység erőt ad. - feleltem nevetve.
- Miért, szerinted azok? - mosolygott felém, és persze tudta a választ.
- Nem tudom, én az lennék. - nevettem tovább, ő pedig egy puszit (!) nyomott a fejemre vigyorogva. Majd odajött a 12-ik lány, én pedig áldásomat adva figyeltem a szenvedéseiket.
Ahogy a társaságon végignéztem, megakadt a szemem a barátaimon. Mert voltak, és tényleg számíthattam rájuk. Már nem érdekel, hogy mi van otthon, hogy a többiek hogy viszonyulnak hozzám. Ők itt voltak, és lehet, hogy ez csak egy tábor, de ez a nyolc nap alatt többet változtam, és többet mérlegeltem a kapcsolataimat, mint valaha.
Csak ez az, ami számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése