Életem egyik legdurvább estéjén és napján vagyok túl.
Tegnap este miután hazaértem bevackoltam magam az ágyba, mert így könnyebbnek tűnt sírni. Mindenki más a diszkóban bulizott, én lehettem egyedül a tábor lakhely részén. Egy idő után azonban ropogást hallottam, és túl világos volt odakint ahhoz képest, hogy éjfél felé járt. Először azt hittem, hogy a holdvilág az, de túl narancssárgásan hatott. Végül annyira zavart, hogy felkeltem, és kinéztem az ajtón.
Égett az egyik házikó.
Kifutottam az útra, és néztem, ahogy ég az egész. Aztán összemosódnak az emlékek.
Rémlik, hogy egy sikoly elhagyja a torkomat, rémlik, hogy elkezdek futni, hogy keressek valakit vagy valamit. Csak azt tudtam kiabálni, hogy "Tűz van!", és reméltem, hogy valaki meghallja. Elfutottam néhány ember mellett, rájuk is átragasztva a pánikhangulatot. Végül találtam táborvezetőket, akik azonnal hívták a tűzoltókat.
Muszáj volt leülnöm, annyira remegtem, hogy képtelen lettem volna további lépést tenni. Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam őket a kezemmel, és csak ringattam magam, és próbáltam feldolgozni a történteket.
Kilenc hónapos voltam, mikor a nagyszüleim házában tűz ütött ki. A tűz a konyhából indult, ahol egyébként játszottam.A családban senki nem szeret az esetről beszélni, a lényeg, hogy a karom csúnyán megégett, s mai napig hegek vannak rajta. Valószínűleg pszichikailag is megviselt, vagy nyomot hagyott, mert mindig is irtóztam a tűztől, legyen az tábortűz vagy gyufa.
Látni egy égő házat túltett minden eddigi megpróbáltatáson, és sokkot kaptam. Többen elmentek mellettem, de senki nem vett észre, mindenki egy ismerősét kereste, vagy rohant megnézni, hogy az ő bungalója ég-e. A tűzoltóautó szirénázva megérkezett, és egyből elkezdték oltani a tüzet, a ház egész tetőszerkezete lángolt, és ablakon keresztül is sűrű füst jött ki.
A következő pillanatban óriási sikoly rázta meg a környéket.
Northy volt az. Az ő házuk égett.
Két lány fogta körül, miközben érdekes mód az eddigi nyüzsgés és kiabálás, beszéd elnémult. Csak hallgattuk a lányok zokogását, mindenki állt, és az oltást nézte.
Ott, ahol én ültem, egyenesen rá lehetett látni az arcára. Én pedig nem akartam átvenni az ő szenvedését, így összeszedtem az erőmet, és rohanni kezdtem a táborból kifelé.
Teljes volt a sötétség, nem egyszer fel is buktam, de az adrenalin, ami hajtott még a bokasérülésemet is elhalványította. Egyszerűen nem gondoltam semmire, csak mentem, és érdekes mód kijutottam a betonútig. Ott ismét leroskadtam egy bokor tövében, és csak néztem fel az égre.
Akármennyire is utálom Northyt, ez tragédia. Ilyet az ellenségeimnek sem kívánok. Minden értékük, minden olyan tárgy, ami esetleg emlék, el ég, hamuvá lesz.
Lépéseket hallottam, úgyhogy gyorsan felkeltem. Ijesztő volt a teljes sötétségben egyedül lenni, főleg, hogy tudtam, messze eljöttem a tábortól.
- Ahhoz képest, hogy bokaficamod van, alig tudtalak követni. - alakjának körvonala és hangja árulta el Gabrielt, mert egyébként nem láttam sem az arcát, se semmit. Nem akartam vele beszélni, de ő csak állt ott, én pedig nem tudtam volna elküldeni. Így visszaültem, ő pedig mellém telepedett.
- Nem akartad nézni a tüzet, ugye? A hegeid miatt... - ó, szóval az ő figyelmét sem kerülte el. Nem szóltam semmit. Mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés.
- Most miért jöttél utánam? - szólaltam meg egy igen hosszú csend után.
- Mert fogalmam sem volt, hova mész, és nem akartam, hogy bajod essen.
Más helyzetben valószínűleg a felhőkig repültem volna örömömben, most azonban csak egyszerűen jól esett a törődése.
Miután az adrenalin kiszállt belőlem, ólmos álmosság tört rám. Nem akartam még visszamenni, ezért a könyökömön támaszkodva tartottam a fejem, és ringattam magam.
- Nyugodtan dőlj nekem, ha aludni akarsz.
Figyelmeztetnem kellett volna magam, hogy haragszok rá. De akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt, csak a mellkasának döntöttem a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat.
-Jéghideg a karod! Meg fogsz fázni...
- Nem érdekel. Még nem... még nem birok visszamenni. - teste melege ellazította az én feszült izmaimat is. Lefeküdt a földre, én pedig szorosan hozzábújtam, miközben pulcsija egyik felével megpróbált betakarni. Mellkasa egyenletes mozgása elálmosított, és azt hiszem aludtam is egy ideig. Halk szólítgatása ébresztett fel.
- Rebecca, mennünk kellene.
Mély levegőt vettem, és felültem. Tényleg nagyon hideg nyári éjszaka volt, bőrömet szinte hasította a hideg levegő. Azonban mindez szintén elhalványodott, mikor az ujjait összekulcsolta az enyéimmel, és így mentünk vissza a táborba.
Ott mindenki csendben beszélgetett, a tüzet megfékezték, de egyenlőre még csak a tűzoltók munkálkodnak. A leégett ház lakói az orvosiban voltak, ha jól hallottam, nyugtatót adtak nekik. Én sem tudtam visszamenni a szálláshelyemre, mert biztonsági kordon vette körbe a környező épületeket is.
Megszólaltatták a harangot, ami ez esetben azt jelenti, hogy az étkezőbe jöjjön össze az egész tábor.
A táborvezetők elmondták, hogy még nem tudják, mi okozta a tüzet, de mindenki visszamehet most már a kunyhójába, és az elzárt terület is fél órán belül felszabadul.
Peter szaladt oda hozzám, fogalma sem volt, hogy hol voltam, ezért el kellett volna neki magyaráznom az egész estét, amihez persze egy csepp erőm sem volt.
- Velem volt. - közölte egyszerűen Gabriel. Peter felvont szemöldökkel nézett rám, mire én bólogattam, majd elnézést kértem tőle, és kértem, hogy majd a nap folyamán beszéljük meg a dolgokat. Sue is ott termett, így együtt indultunk aludni.
Másnap reggel persze az volt mindenkinek az első kérdése, hogy tudják e már a tűz okát. Hétvége lévén nem kellett dolgozni menni, és amíg a többiek kint bandáztak, én inkább a szobámban ülve Peterrel beszélgettem. Teljesen kibukott azon, hogy a házikóban voltam, miközben pár méterre tőlem lángolt egy épület. Northy-ék az ügyeleten töltötték az éjszakát, és ma délelőtt mehetnek vissza megnézni, hogy mi maradt a cuccaikból. Ez után nem igazán tudtunk megszólalni. Nem azért, mert nem tudtunk volna miről beszélni. Egyszerűen csak tudtuk, hogy valakik hamarosan életük talán legnehezebb pillanatait fogják átélni.
Kongott a harang, mire mindketten meglepődve néztünk a másikra.
-Lehet, hogy tudnak valamit a tűzzel kapcsolatban. - vonta meg a vállát Peter. Igaza volt.
Az ebédlő nyüzsgött a különböző teoriáktól, de végül Mrs. Gelty jelentette be a hírt: szándékos gyújtogatás történt.
Az egész tábor megbolydult, mindenki tippelgetni kezdett, a legőrültebb történetekig mindenki kitalált valamit. Northy, és a barátnői (kicsit szégyenlem magam, hogy még most sem tudom a nevüket) külön ültek mindenkitől, és magukba voltak roskadva, nem beszéltek, így gondolom, ők előbb megtudták a hírt.
Ez után következett a nehezebb része a dolognak: a lányok visszamehettek a kunyhójukba annyi időre, hogy megnézzék, mi maradt a cuccaikból.
Filmbe illő jelenet volt, csak nem az a kedves fajta.
A lányok a táborvezetőkkel együtt haladtak elől, az egész tábornyi fiatal sereg pedig pár lépéssel lemaradva utánuk, néma csendben. Egyik felől Peter állt mellettem, aki mellett pedig Victor. Másik felől Gabriel fogta a kezem, s valamiért úgy éreztem, hogy így mutatja ki, hogy számíthatok és támaszkodhatok rá.
Nagyon jól esett.
A bungalóból sírás hallatszott ki, a tábor pedig síri csendben hallgatta. Erősebben szorítottam Gabriel kezét, mert úgy éreztem, hogy én is menten elsírom magam.
Nem érdekel, hogy mi volt tegnap, hogy akar e tőlem bármit is, vagy nem. Most tényleg szükségem volt rá.
Sokáig álltunk ott, s bár sok minden megégett, a technikai holmi felmondták a szolgálatot, mégis több minden maradt ép, mint bárki gondolta volna. A bőröndben tartott ruhák szinte mindegyike megmaradt, a plüssök és az ágynemű kisebb-nagyobb része odaveszett, pénztárcák is sajnos minden okirattal. A fürdő ép maradt, de a kunyhó lakhatatlan.
A lányok számára ez túl nagy trauma volt, ezért délután eljöttek értük a szüleik, és hazavitték őket.
Gonoszan most mondhatnám, hogy megszabadultam Northytól.
Nem ilyen módon akartam.
Sue buzgón engem kérdezgetett, hogy szerintem ki volt, mire kissé ingerülten mondtam, hogy nem fogok vádaskodni, mert valóban fogalmam sincs. Lehet, megsértődött, de nem érdekelt.
A délutánt Peterrel és Victorral töltöttem,majd később csatlakozott Gabriel is. Kimentünk a partra. Nem hozták fel témának, hogy másnap mennem kell tanúskodni, ugyanis beidéztek szemtanúnak, mert a közelben voltam, miközben felgyújtottak egy épületet. Nem hozták fel témának egyáltalán a tüzes sztorit, és ez nagyon jól esett. Nem nevetgéltünk, egyikünk sem volt poénos hangulatban vagy ilyesmi, egyszerűen csak beszélgettünk minden féléről.
Nagyon jól esett a törődésük. Egész délután kint ültünk. Victor nagyon jó fej, nagyon megkedveltem, igazán összeillenek Peterrel. Barátom is sugárzik, sokkal jobban, mintha Tommal lett volna.
A lakhelyemhez visszaérve Gabriel válla mellett még visszanéztem a kiégett kunyhóra. Az ablakok mentén korom, a tető szerkezet hiányzik, és élettelen az egész. Rossz érzés kerített hatalmába. Ezt Gabriel is észrevehette.
- Hé! - húzott vissza magához, mikor már az ajtót nyitottam. Mélyen a szemembe nézett. - Tudod, hogy nem lesz baj.
- Hogy-hogy nem vettem észre senkit? - fakadtam ki. Ez a gondolat járt egész nap a fejemben. - Ha láttam volna...
- De nem láttad!-szakított félbe - Ne gondolkodj "ha" dolgokon. Nekem azt mondtad, hogy nem láttad, én elhiszem. Más is. Nem láthattad, nem is gondolhattad, hogy ilyesmi megtörténhet. Megtörtént, oké. Szomorú. De ki fogják deríteni, hogy ki volt. S ez a lényeg. - fejezte be monológját. Nem tudtam mit szólni, könny szökött a szemembe, ezért inkább megöleltem. Ő pedig viszonozta, szorosan átölelt, a fejem a vállába fúrtam. Így álltunk ott hosszú ideig, majd mindketten a saját kunyhónkba mentünk. Mert örültünk, hogy van. A holnapi nap kemény megpróbáltatás lesz.
Nem fogok aludni. S tudom, hogy ő sem.
Tegnap este miután hazaértem bevackoltam magam az ágyba, mert így könnyebbnek tűnt sírni. Mindenki más a diszkóban bulizott, én lehettem egyedül a tábor lakhely részén. Egy idő után azonban ropogást hallottam, és túl világos volt odakint ahhoz képest, hogy éjfél felé járt. Először azt hittem, hogy a holdvilág az, de túl narancssárgásan hatott. Végül annyira zavart, hogy felkeltem, és kinéztem az ajtón.
Égett az egyik házikó.
Kifutottam az útra, és néztem, ahogy ég az egész. Aztán összemosódnak az emlékek.
Rémlik, hogy egy sikoly elhagyja a torkomat, rémlik, hogy elkezdek futni, hogy keressek valakit vagy valamit. Csak azt tudtam kiabálni, hogy "Tűz van!", és reméltem, hogy valaki meghallja. Elfutottam néhány ember mellett, rájuk is átragasztva a pánikhangulatot. Végül találtam táborvezetőket, akik azonnal hívták a tűzoltókat.
Muszáj volt leülnöm, annyira remegtem, hogy képtelen lettem volna további lépést tenni. Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam őket a kezemmel, és csak ringattam magam, és próbáltam feldolgozni a történteket.
Kilenc hónapos voltam, mikor a nagyszüleim házában tűz ütött ki. A tűz a konyhából indult, ahol egyébként játszottam.A családban senki nem szeret az esetről beszélni, a lényeg, hogy a karom csúnyán megégett, s mai napig hegek vannak rajta. Valószínűleg pszichikailag is megviselt, vagy nyomot hagyott, mert mindig is irtóztam a tűztől, legyen az tábortűz vagy gyufa.
Látni egy égő házat túltett minden eddigi megpróbáltatáson, és sokkot kaptam. Többen elmentek mellettem, de senki nem vett észre, mindenki egy ismerősét kereste, vagy rohant megnézni, hogy az ő bungalója ég-e. A tűzoltóautó szirénázva megérkezett, és egyből elkezdték oltani a tüzet, a ház egész tetőszerkezete lángolt, és ablakon keresztül is sűrű füst jött ki.
A következő pillanatban óriási sikoly rázta meg a környéket.
Northy volt az. Az ő házuk égett.
Két lány fogta körül, miközben érdekes mód az eddigi nyüzsgés és kiabálás, beszéd elnémult. Csak hallgattuk a lányok zokogását, mindenki állt, és az oltást nézte.
Ott, ahol én ültem, egyenesen rá lehetett látni az arcára. Én pedig nem akartam átvenni az ő szenvedését, így összeszedtem az erőmet, és rohanni kezdtem a táborból kifelé.
Teljes volt a sötétség, nem egyszer fel is buktam, de az adrenalin, ami hajtott még a bokasérülésemet is elhalványította. Egyszerűen nem gondoltam semmire, csak mentem, és érdekes mód kijutottam a betonútig. Ott ismét leroskadtam egy bokor tövében, és csak néztem fel az égre.
Akármennyire is utálom Northyt, ez tragédia. Ilyet az ellenségeimnek sem kívánok. Minden értékük, minden olyan tárgy, ami esetleg emlék, el ég, hamuvá lesz.
Lépéseket hallottam, úgyhogy gyorsan felkeltem. Ijesztő volt a teljes sötétségben egyedül lenni, főleg, hogy tudtam, messze eljöttem a tábortól.
- Ahhoz képest, hogy bokaficamod van, alig tudtalak követni. - alakjának körvonala és hangja árulta el Gabrielt, mert egyébként nem láttam sem az arcát, se semmit. Nem akartam vele beszélni, de ő csak állt ott, én pedig nem tudtam volna elküldeni. Így visszaültem, ő pedig mellém telepedett.
- Nem akartad nézni a tüzet, ugye? A hegeid miatt... - ó, szóval az ő figyelmét sem kerülte el. Nem szóltam semmit. Mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés.
- Most miért jöttél utánam? - szólaltam meg egy igen hosszú csend után.
- Mert fogalmam sem volt, hova mész, és nem akartam, hogy bajod essen.
Más helyzetben valószínűleg a felhőkig repültem volna örömömben, most azonban csak egyszerűen jól esett a törődése.
Miután az adrenalin kiszállt belőlem, ólmos álmosság tört rám. Nem akartam még visszamenni, ezért a könyökömön támaszkodva tartottam a fejem, és ringattam magam.
- Nyugodtan dőlj nekem, ha aludni akarsz.
Figyelmeztetnem kellett volna magam, hogy haragszok rá. De akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt, csak a mellkasának döntöttem a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat.
-Jéghideg a karod! Meg fogsz fázni...
- Nem érdekel. Még nem... még nem birok visszamenni. - teste melege ellazította az én feszült izmaimat is. Lefeküdt a földre, én pedig szorosan hozzábújtam, miközben pulcsija egyik felével megpróbált betakarni. Mellkasa egyenletes mozgása elálmosított, és azt hiszem aludtam is egy ideig. Halk szólítgatása ébresztett fel.
- Rebecca, mennünk kellene.
Mély levegőt vettem, és felültem. Tényleg nagyon hideg nyári éjszaka volt, bőrömet szinte hasította a hideg levegő. Azonban mindez szintén elhalványodott, mikor az ujjait összekulcsolta az enyéimmel, és így mentünk vissza a táborba.
Ott mindenki csendben beszélgetett, a tüzet megfékezték, de egyenlőre még csak a tűzoltók munkálkodnak. A leégett ház lakói az orvosiban voltak, ha jól hallottam, nyugtatót adtak nekik. Én sem tudtam visszamenni a szálláshelyemre, mert biztonsági kordon vette körbe a környező épületeket is.
Megszólaltatták a harangot, ami ez esetben azt jelenti, hogy az étkezőbe jöjjön össze az egész tábor.
A táborvezetők elmondták, hogy még nem tudják, mi okozta a tüzet, de mindenki visszamehet most már a kunyhójába, és az elzárt terület is fél órán belül felszabadul.
Peter szaladt oda hozzám, fogalma sem volt, hogy hol voltam, ezért el kellett volna neki magyaráznom az egész estét, amihez persze egy csepp erőm sem volt.
- Velem volt. - közölte egyszerűen Gabriel. Peter felvont szemöldökkel nézett rám, mire én bólogattam, majd elnézést kértem tőle, és kértem, hogy majd a nap folyamán beszéljük meg a dolgokat. Sue is ott termett, így együtt indultunk aludni.
Másnap reggel persze az volt mindenkinek az első kérdése, hogy tudják e már a tűz okát. Hétvége lévén nem kellett dolgozni menni, és amíg a többiek kint bandáztak, én inkább a szobámban ülve Peterrel beszélgettem. Teljesen kibukott azon, hogy a házikóban voltam, miközben pár méterre tőlem lángolt egy épület. Northy-ék az ügyeleten töltötték az éjszakát, és ma délelőtt mehetnek vissza megnézni, hogy mi maradt a cuccaikból. Ez után nem igazán tudtunk megszólalni. Nem azért, mert nem tudtunk volna miről beszélni. Egyszerűen csak tudtuk, hogy valakik hamarosan életük talán legnehezebb pillanatait fogják átélni.
Kongott a harang, mire mindketten meglepődve néztünk a másikra.
-Lehet, hogy tudnak valamit a tűzzel kapcsolatban. - vonta meg a vállát Peter. Igaza volt.
Az ebédlő nyüzsgött a különböző teoriáktól, de végül Mrs. Gelty jelentette be a hírt: szándékos gyújtogatás történt.
Az egész tábor megbolydult, mindenki tippelgetni kezdett, a legőrültebb történetekig mindenki kitalált valamit. Northy, és a barátnői (kicsit szégyenlem magam, hogy még most sem tudom a nevüket) külön ültek mindenkitől, és magukba voltak roskadva, nem beszéltek, így gondolom, ők előbb megtudták a hírt.
Ez után következett a nehezebb része a dolognak: a lányok visszamehettek a kunyhójukba annyi időre, hogy megnézzék, mi maradt a cuccaikból.
Filmbe illő jelenet volt, csak nem az a kedves fajta.
A lányok a táborvezetőkkel együtt haladtak elől, az egész tábornyi fiatal sereg pedig pár lépéssel lemaradva utánuk, néma csendben. Egyik felől Peter állt mellettem, aki mellett pedig Victor. Másik felől Gabriel fogta a kezem, s valamiért úgy éreztem, hogy így mutatja ki, hogy számíthatok és támaszkodhatok rá.
Nagyon jól esett.
A bungalóból sírás hallatszott ki, a tábor pedig síri csendben hallgatta. Erősebben szorítottam Gabriel kezét, mert úgy éreztem, hogy én is menten elsírom magam.
Nem érdekel, hogy mi volt tegnap, hogy akar e tőlem bármit is, vagy nem. Most tényleg szükségem volt rá.
Sokáig álltunk ott, s bár sok minden megégett, a technikai holmi felmondták a szolgálatot, mégis több minden maradt ép, mint bárki gondolta volna. A bőröndben tartott ruhák szinte mindegyike megmaradt, a plüssök és az ágynemű kisebb-nagyobb része odaveszett, pénztárcák is sajnos minden okirattal. A fürdő ép maradt, de a kunyhó lakhatatlan.
A lányok számára ez túl nagy trauma volt, ezért délután eljöttek értük a szüleik, és hazavitték őket.
Gonoszan most mondhatnám, hogy megszabadultam Northytól.
Nem ilyen módon akartam.
Sue buzgón engem kérdezgetett, hogy szerintem ki volt, mire kissé ingerülten mondtam, hogy nem fogok vádaskodni, mert valóban fogalmam sincs. Lehet, megsértődött, de nem érdekelt.
A délutánt Peterrel és Victorral töltöttem,majd később csatlakozott Gabriel is. Kimentünk a partra. Nem hozták fel témának, hogy másnap mennem kell tanúskodni, ugyanis beidéztek szemtanúnak, mert a közelben voltam, miközben felgyújtottak egy épületet. Nem hozták fel témának egyáltalán a tüzes sztorit, és ez nagyon jól esett. Nem nevetgéltünk, egyikünk sem volt poénos hangulatban vagy ilyesmi, egyszerűen csak beszélgettünk minden féléről.
Nagyon jól esett a törődésük. Egész délután kint ültünk. Victor nagyon jó fej, nagyon megkedveltem, igazán összeillenek Peterrel. Barátom is sugárzik, sokkal jobban, mintha Tommal lett volna.
A lakhelyemhez visszaérve Gabriel válla mellett még visszanéztem a kiégett kunyhóra. Az ablakok mentén korom, a tető szerkezet hiányzik, és élettelen az egész. Rossz érzés kerített hatalmába. Ezt Gabriel is észrevehette.
- Hé! - húzott vissza magához, mikor már az ajtót nyitottam. Mélyen a szemembe nézett. - Tudod, hogy nem lesz baj.
- Hogy-hogy nem vettem észre senkit? - fakadtam ki. Ez a gondolat járt egész nap a fejemben. - Ha láttam volna...
- De nem láttad!-szakított félbe - Ne gondolkodj "ha" dolgokon. Nekem azt mondtad, hogy nem láttad, én elhiszem. Más is. Nem láthattad, nem is gondolhattad, hogy ilyesmi megtörténhet. Megtörtént, oké. Szomorú. De ki fogják deríteni, hogy ki volt. S ez a lényeg. - fejezte be monológját. Nem tudtam mit szólni, könny szökött a szemembe, ezért inkább megöleltem. Ő pedig viszonozta, szorosan átölelt, a fejem a vállába fúrtam. Így álltunk ott hosszú ideig, majd mindketten a saját kunyhónkba mentünk. Mert örültünk, hogy van. A holnapi nap kemény megpróbáltatás lesz.
Nem fogok aludni. S tudom, hogy ő sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése