Az elmúlt két napot szívesen kitörölném az életemből. Rendőrség, börtön, bizonyíték és a tettes lebukott.
Azt sem tudom, hol kezdjem.
Tegnap reggel már gyanút kellett volna fognom, hogy ez bizony rossz nap lesz. Kipihenten keltem, nem zavart meg senki és semmi. A tus alatt többet gondolkodtam, mint szoktam, eszembe jutottak a szüleim, Gabriel, de még néhány osztálytársam is. Sara végül addig dörömbölt az ajtón, hogy jobbnak láttam kimenni, mielőtt rám töri az ajtót.
Képes lenne rá. Szerintem egy tank sem tudná megállítani.
Köpenybe csavarva magam léptem ki a fürdőszoba ajtón, mire Sara "na, remélem egész Afrika lakosságának napi vízadagját eltusoltad" felkiáltással bevágta az ajtót. Én csak megvontam a vállam, megszoktam a stílusát. Közben észrevettem, hogy Emma mellett Christian fekszik. De úgy elbújva, hogy lehet, Sara sem vette észre.
- Ez ugye valami vicc? - álltam oda elébük, turbánnal a fejemen, derékra tett kézzel. Emma nézett rám nagy szemekkel, Christian meg a falhoz húzódott, amennyire bírt. - Szerintem addig tűnj el,míg Sara fel nem fedez. - a fiú értette a célzást, kipattant az ágyból, és ki is rohant az ajtón. Majd visszajött, nyomott egy gyors csókot Emmának, és ismét kirohant.
Emma csak vigyorgott, majd dalolászni kezdett.
Sue a párnáját a fejére nyomta, neki tényleg nincs normális reggele.
Reggelinél hoztuk a formánkat, Ben szórakoztatott minket, valami gyerekkori élményét mesélte, amikor esküvőn voltak, és a nagynénje szoknyája alá bújt. Mindez nem is lenne baj, ha nem tépte volna le az egész szoknya részt a derekától számítva. Mindenki kiakadt, a nő elszaladt, Bennek pedig tetszett a szoknyarész, így maga köré csavarta, és úgy járkált mindenki között. Már így is nevettünk, de mikor felállt, és elmutatta, milyen peckesen ballagott végig az ottani vendégek között, akkor még azok is mosolyogtak, akik nem is a mi asztalunknál ültek. Épp indultunk volna az építkezésre, mikor beállított Gerard nyomozó két társával együtt.
Innentől hullott szét minden.
- Ms. Carlin, fel kell tennünk pár kérdést önnek. Tudunk valahol beszélni? - Gabriel rám nézett, és egy bólintással biztosítottam afelől, hogy nem lesz baj. - Természetesen, az ebédlő épp kiürült, ott le tudunk ülni.
Miután helyet foglaltunk, furcsa kérdéseket kezdett el nekem feltenni. Miszerint dohányzom e, és hogy miért állítják a többiek, hogy rossz volt a kapcsolatom a négy lánnyal, akiknek a szobáját felgyújtották. Ez utóbbit már elmagyaráztam neki, de akkor is tovább firtatták a témát. Már békén hagytak volna. Kikísértem őket az autójukhoz, Mrs. Gelty is csatlakozott, mikor Gerard mobilja csörögni kezdett.
- Biztos? Oké. - majd letette a telefont, és felém fordult. - Ms. Carlin, ön le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható ön ellen... - én pedig csak megkövülve álltam ott, a kezemet hátrarántotta a másik rendőr, és bilincset tett rá. Azt hittem csak viccelnek. Addigra Gabriel is odaért, és magánkívül kérdezgette a rendőröket, hogy mi ez az egész.
- A hölgy ujjlenyomatát megtaláltuk az egyetlen tárgyi bizonyítékon. Többet nem mondhatok. - a másik rendőr taszított rajtam egyet, majd beültettek a kocsiba. Én csak bámultam magam elé, nem értettem mi történik. Gabriel még az ablakom mellett volt, kiabálta, hogy hívja a nagybátyját, aki ügyvéd, nem kell aggódnom.
Az ajtó becsukódott, a szirénák megszólaltak, az autó pedig elindult.
Nem emlékszem, mennyi időt kocsikáztunk, hogy jutottam be a kihallgató szobáig, vagy hogy mikor ért oda Gabriel nagybátyja. Lehet a sokktól, de nem emlékszem ilyen apróságokra.
Gabriel nagybátyját Roger-nak hívták, és kérte, hogy mindent meséljek el, amit tudok, nem kell, hogy aggódjak, megoldjuk a problémát. Már másfél órája kérdezgetett,mikor nem bírtam tovább, és szünetet kértem. Kaptam körülbelül 5 perc szünetet, miután Gerard bevágódott az ajtón.
- Roger Miller vagyok, Ms. Carlin ügyvéde, és szeretném tudni, milyen bizonyíték alapján hozatták be.
Erre a nyomozó egy zacskót tett az asztalra amiben egy "NY" feliratú öngyújtó volt. Soha nem láttam ezelőtt.
- Megtaláltuk rajta az ujjlenyomatodat Rebecca.
- Az...az nem lehet. Nem láttam még sosem.
- Sajnálom, tényleg itt van. Ha beismerő vallomást teszel, könnyítesz a helyzeteden. - nézett rám Gerard, kissé talán sajnált is.
- Nem fogok olyasmit bevallani, amit nem én tettem! -fakadtam ki, és vadul a hajamba túrtam.
- Rebecca, esetleg pakolás közben, vagy... - belé fojtottam a szót, még ha tudtam, hogy illetlenség is. Az idegeim felmondták a szolgálatot.
- Soha nem láttam ezelőtt. -mondtam minden szót nyomatékosítva.
Mindkét férfi egyszerre sóhajtott fel, én pedig az arcomat a tenyerembe temettem.
Annyira álomszerűnek tűnt az egész helyzet. Egyszerűen behoztak, és avval vádolnak, hogy rajta van az ujjlenyomatom egy öngyújtón. De honnan van az öngyújtó?
- Elnézést... - Gerard épp indult kifelé. - Megkérdezhetem, hogy hol találták?
- Az épület mellett, valószínűleg a nyitott ablakon keresztül meggyújtották a függönyt, majd elhajították. - Majd kilépett az ajtón és elment.
Roger nézett rém szomorúan.
- Megoldjuk Rebecca. Nem fogom engedni, hogy az unokaöcsém barátnője börtönben végezze. Ha tényleg nem te voltál, akkor előbb vagy utóbb meglesz a tettes.El fogom érni, hogy előbb.
- Nem...nem csináltam semmit. - szipogtam, mert Gabriel említésére összeszorult a szívem. Még mindig hisz e nekem? Ez már több volt, mint amennyit a még ki nem mondott kapcsolatunk elbír.
- Én hiszek neked, és azt hiszem a nyomozó is. Azonban akkor is ott az ujjlenyomatod az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékon.
Két rendőr jelent meg, és ismét bilincset tettek a kezemre. Vagy menősködni akartak, vagy azt hitték elszaladok, de olyan erősen meghúzták, hogy belevájt a bőrömbe.
Filmekben menőnek néz ki egy cella. Vagy ha nem is barátságosnak, de nem ennyire rémisztőnek.
Ez nem cella volt, ez egy lyuk nagy rácsokkal körülvéve.
Mondhatnám, hogy szomorú voltam, vagy hogy féltem.
De nem éreztem semmit. Nem értettem semmit. Nem is hittem el az egészet. Csak lefeküdtem az ott levő padra, és bámultam a mennyezetet. Nem tudtam hány óra, hogy nappal van e már egyáltalán. Csak feküdtem. A szüleimre gondoltam. Hogy anyám összefog esni, ha megtudja ezt az egészet. Apám szerint pedig szégyent hoztam a családra. Gabrielre, hogy elvesztette e bennem a hitét, Peterre, aki mellettem állt első naptól fogva. Az otthoni középsulis haverjaimra, hogy mit szólnak majd, ha nem megyek szeptembertől iskolába, mert épp börtönben csücsülök.
Aztán csörrent a zár, az egyik rendőr mellett Roger állt. Kérdőn pillantottam felé, mert azt nem tudtam volna elképzelni, hogy máris kiengednének.
- Gabriel van itt.
Ki kellett volna ugranom örömömben az ajtón. Azonban csak idegesebb lettem. Miért jött? Most közli, hogy befejezte velem? A fejemhez vágja, hogy miért hazudtam?
Bevezettek egy szobába, ahol üveg választotta el a két helységet.
Ez nem hogy nem megyei rendőrség, ez valami központ lehet. Én is jó tábor helységet tudok kifogni.
A fal másik oldalán Gabriel ült, és a szokásos nyugalmának és vidámságának nyoma sem volt. Mintha egy idegen ült volna.
- Szia... -szóltam hallkan. Nem nézett rám. Ez felért egy pofonnal.
- Kérlek ne hazudj. Ne most. Ne nekem. - rám nézett. - Volt valami közöd ehhez az egészhez? - nézett mélyen a szemembe, és megijesztett az arckifejezése.
- Sosem hazudnék neked. - kezdtem, minden szót nyomatékosan kiejtve. - Nem én voltam. S nem tudom ki volt.
Egy ideig farkasszemet néztünk, majd kifújta a levegőt, ezt pedig úgy vettem, hogy hisz nekem.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Pokolian. - vágtam rá egyből, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Rogert köti a titoktartás, mint ahogy mást is, de csak annyit árulj el, hogy tényleg nagy a gáz?
Szomorúan csak bólintottam egyet, mire lesütötte a szemeit. A kezét az üveg aljához tette, én pedig pont ugyanoda.
Hiányzott az érintése, hiányzott az a felhőtlen beszélgetés, ahogyan megismerkedtünk.
Tudtam, hogy neki is.
Nem is tudtunk mit szólni, egyszerűen csak néztük egymást, és miután lejárt az időnk, majd engem visszahurcoltak a cellámba, rájöttem, hogy mégis ki fogunk tartani egymás mellett.
Ezzel a tudattal aludtam el a kényelmetlen padon, egészen mai reggelig.
Igazából nem tudtam továbbra sem, hogy hány óra, de az cellaajtómat épp kinyitó rendőrt még nem láttam, és ismét elvezettek a beszélgető szobába.
Mikor megláttam, hogy ki (vagyis kik) ülnek a másik felén az üvegnek, azt hittem, elájulok.
Nem, nem a szüleim, őket még mindig nem sikerült elérni.
Sara felszegett állal ült, Emma pedig csak maga elé nézett. Nem tudtam mit mondjak, csak leroskadtam a székbe, és nagy szemekkel bámultam rájuk.
- Bár szívesen hagynám, hogy itt sínylődj bent még pár napot, a hazám általi elhivatottságom arra kényszerített, hogy az igazságot szolgáljam, így - mutatott Emmára Sara a nagy monológja közepén- elhoztam azt a személyt, aki végre tisztázhat téged.
- Emma? -kérdeztem vissza reflexből. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy tudna engem pont ő tisztázni, de beesettek voltak a vállai, és ahogy elnézem, nem sokat aludt. Sara megbökte a lányt, mire az kelletlenül felém fordult.
- Tudom ki volt, Reb'... - én elkerekedett szemekkel vártam, hogy folytassa.
- Bár igazán drámai ez a szünet, azért nem érünk rá egész nap. - szólalt meg Sara, és kivételesen egyetértettem vele. A szívem zakatolt, ha nem lett volna ott az üveg, már neki ugrottam volna Emmának, hogy nyögje ki.
- Bocsi... - fogta egyik hajtincsét Emma, és elég erősen tépkedni kezdte. -Szóval aznap este Christian-nel mi sem a buliban voltunk... - nyelt egyet, és folytatta volna, de Sara közbeszólt.
-A részletektől kímélj meg minket.
- Per...persze. - sóhajtott egy nagyot. - Szóval sétáltunk el Northyék bungalója előtt, mikor láttam, hogy valaki a házat járja épp körbe. Először nem is figyeltem ki, volt de aztán megismertem.
Újabb hatásszünetet tartott, én pedig az összes körmömet a székembe vájtam. Most végre megtudhatom, ki volt. Most végre megtudom, ki csalt törbe.
- Sue.
Elnevettem magam, mire Sara furcsán rám nézett. Emma pedig sírásban tört ki, és azt suttogta, hogy tudta, hogy nem fogok neki hinni.
- Lehetetlen. 14 éves, minek tett volna ilyet Northyval?
- Az egész nem Northyról szól, te szerencsétlen - Sara vette át a szót. - hanem Joclynról, emlékszel? Austin barátnője! Aki nem mellesleg Northyval lakott együtt! Na, dereng már? Ők sem voltak ott az estélyen, így szerintem Sue rájuk akarta gyújtani az épületet.
Ekkor már én sem nevettem, el kezdett kattogni az agyam. A tűzeset óta egy szó sem esett Sue kiszemeltjéről. Létezhet, hogy Sue ennyire elvesztette volna a fejét?
Még ha igaz is, hogy szerezte meg az ujjlenyomatom egy olyan dologhoz, amit nem is láttam ez előtt?
Emma zokogott, de Sara izgatottnak tűnt, ami nem szokása.
- Oké... még ha igaz is, hogyan szerezte meg az ujjlenyomatomat egy... - hallottam, hogy az ajtóban álló őr köhint egyet, és egyből értettem a célzást. Ez titok elméletileg. - ...bizonyítékra? Egyáltalán miért rám kente az ügyet?
- Ezen gondolkodtunk mi is. - magyarázta Sara. - Szerintem nem is tudta, mit készül tenni, ugyanis utánanéztem kicsit. Tudtad, hogy skizofrénia gyanújával kezelik?
- Nem... - gondolkodtam el. Sosem gondoltam, hogy baja lenne, nem láttam, hogy gyógyszert szed.
- Valahogy kigondolta az egészet, és egy óvatlan pillanatban hozzáértette az ujjadhoz a bizonyítékot. Tudta, hogy rád amúgy is egyből gyanakodnának a Northyval való kapcsolatod miatt. Más ötletem egyszerűen nincs. - Sara tényleg sokat ügyködhetett a dolgon, és a meghatottságtól, hogy miattam tette, sírni tudtam volna.
- Sara, ezt el kell mondanotok a nyomozónak is! - Emma erre felsírt.
- Akartuk, hogy tudd, Emmának ugyanis volt már gondja a rendőrséggel egy házibuli miatt, úgyhogy retteg.
- Em', nézz rám - könnytől homályos szemén át rám nézett - Köszönöm! A nyomozó pedig nagyon jó pasi, nem kell tőle félned! - próbáltam mosolyogni felé, mire ő is elnevette magát.
Az agyam kavargott, miközben visszavezettek a cellámba. Azt nem volt képes befogadni, hogy Sue volt az egész mögött, de volt értelme annak, amit Sara mondott.
Sue állandóan kérdezte, elég erőszakosan, hogy kire gyanakszom. Nem beszélt Austinról.
Míg mindent végigpörgettem az agyamban, rájöttem, hogy ő volt. Végig. Azt nem tudom, hogy miért túrta fel a cuccaimat, de a gyújtogató ő volt. Éreztem.
Annyit tehettem, hogy várok és remélek.
Ebédidő körül járhatott, mire Sara csak odaszaladt a rácsomhoz, és felmutatta a hüvelykujját, amolyan "rendben ment minden" stílusban, majd mentek is vissza a táborba. Nem tudtam ülni, járkáltam fel-alá, majd mikor elfáradtam, leültem, majd ismét sétálgattam. A hajam téptem, a műkörmömet próbáltam leszedni, de aztán eszembe jutott Gabriel, és nem akartam, hogy a csúnya kezemet kelljen fognia, így a rácsokat számoltam meg újra és újra.
A délután ilyen élménydúsan telt, mikor is megjelent Gerard, Roger, és egy rendőr, majd kinyitották az ajtót.
- Nehéz volt, de végül bevallotta. - mosolygott rám Gerard, mire én Rogerre néztem, hogy elhihetem e, ő pedig bólintott egyet. Én az örömtől és a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam, és zokogni kezdtem. Nem tolt el magától, inkább csak nevetett, és megsimogatta a hátamat.
- S most mi lesz vele? - kérdeztem, miután kicsit összeszedtem magam.
- Mivel kiskorú, és valószínűleg beteg is, ezért még hosszú procedúra és bírósági tárgyalások várnak rá, de téged tisztázott és ez a lényeg. Most pedig ha megengeded, vár a papír munka. A minnél későbbi viszont látásra Rebecca - rázott velem kezet Gerard, és a másik irányba indult, engem pedig Roger volt olyan kedves, és visszavitt a táborba.
Az úton még hosszan tárgyaltuk az eseményeket.
- Megkérdeztem tőle, miután mindent bevallott, hogy miért túrta fel a cuccaidat. Azt mondta, hogy az nem ő volt. Úgyhogy vigyázz még magadra. - mondta, miközben az utat figyelte.
Szóval minden rejtély azért mégsem oldódott meg. De akkora megkönnyebbülés járt át, hogy azt nem vagyok képes leírni. Visszaérve a táborba többen kijöttek az ebédlőből (épp vacsora idő volt) az autó hangjára. Senki nem érdekelt, egyedül Gabrielt akartam látni és megölelni. Ott állt a többiek között, épp utat túrt magának, már amennyire kellett, mert engedték át, mint valami herceget.
Elé futottam, majd elmosolyodtam. Értett mindent, és szinte láttam, ahogy a feszültség leszáll róla, felkapott, megölelt, és nem is engedett el egy jó ideig. Ekkor eszembe jutott valami.
- Gabriel, veled még úgy is beszélek, de valamit meg kell tennem. - mosolyogtam rá, mire ő furcsán rám nézett. Megkerestem a tömegben Emmát és Sara-t aki épp egymás mellett állt.
Odamentem hozzájuk, majd lekevertem Emmának egy pofont. Felháborodva nézett rám, majd mikor megöleltem, felnevetett.
- Köszönöm! - súgtam a hajába, majd elengedtem, és Sara-hoz fordultam.
- Felejtsd el, hogy megölelsz. - már lépett is hátra.
- Na, csak öt másodpercre. Kérlek! - néztem rá könyörgőn. Szétette a kezeit, én pedig szorosan megöleltem, de valóban, az ötödik másodpercben eltolt magától. Ekkor hirtelen hátulról valaki megölelt: Peter. Szegény, láttam a kisírt szemeit, és hogy fáradt is.
- Ne haragudj, de nem tudtam sehogy bemenni... - szabadkozott, de belefojtottam a szót. Ben is odajött, nyomott egy puszit a fejemre, és közölte, hogy "marha nagy szerencsém van". Majd halkan odasúgta, hogy hozzam össze Sara-val, mire elröhögtem magam.
Az este ünnepléssel telt, mindenki tudni akarta, mi történt, de a sztori mesélést rábíztam Emmáékra, én a kis bandámmal voltam elfoglalva. Miután ők is szétszéledtek, Gabriellel sétálni indultunk. Telihold volt, elképesztően világosan sütött. Észre sem vettem, de már a mólón álltunk.
- Most, hogy végre minden esemény lezajlott - söpört ki egy tincset a szememből - bevallhatom végre, hogy szerelmes vagyok beléd? - kérdezte azzal a huncut mosollyal, amit úgy szerettem. A szívem persze kihagyott, soha nem vallottak még szerelmet, és nem tudtam hogy kellene rá reagálnom, így átkulcsoltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Ő a derekamat karolta át. Így álltunk ott, a mólón, csókolózva és egymásba karolva. Szenvedélyes volt, igazi térdremegtetős csók, amit sosem fogok elfelejteni. Egymásra mosolyogtunk, majd kifeküdve a deszkákra, egymás kezét fogva megbeszéltük, hogy ennél szebb estéje még egyikünknek sem volt soha.
Bár azt még mindig nem tudom, hogy ki túrta fel a cuccaimat.
Azt sem tudom, hol kezdjem.
Tegnap reggel már gyanút kellett volna fognom, hogy ez bizony rossz nap lesz. Kipihenten keltem, nem zavart meg senki és semmi. A tus alatt többet gondolkodtam, mint szoktam, eszembe jutottak a szüleim, Gabriel, de még néhány osztálytársam is. Sara végül addig dörömbölt az ajtón, hogy jobbnak láttam kimenni, mielőtt rám töri az ajtót.
Képes lenne rá. Szerintem egy tank sem tudná megállítani.
Köpenybe csavarva magam léptem ki a fürdőszoba ajtón, mire Sara "na, remélem egész Afrika lakosságának napi vízadagját eltusoltad" felkiáltással bevágta az ajtót. Én csak megvontam a vállam, megszoktam a stílusát. Közben észrevettem, hogy Emma mellett Christian fekszik. De úgy elbújva, hogy lehet, Sara sem vette észre.
- Ez ugye valami vicc? - álltam oda elébük, turbánnal a fejemen, derékra tett kézzel. Emma nézett rám nagy szemekkel, Christian meg a falhoz húzódott, amennyire bírt. - Szerintem addig tűnj el,míg Sara fel nem fedez. - a fiú értette a célzást, kipattant az ágyból, és ki is rohant az ajtón. Majd visszajött, nyomott egy gyors csókot Emmának, és ismét kirohant.
Emma csak vigyorgott, majd dalolászni kezdett.
Sue a párnáját a fejére nyomta, neki tényleg nincs normális reggele.
Reggelinél hoztuk a formánkat, Ben szórakoztatott minket, valami gyerekkori élményét mesélte, amikor esküvőn voltak, és a nagynénje szoknyája alá bújt. Mindez nem is lenne baj, ha nem tépte volna le az egész szoknya részt a derekától számítva. Mindenki kiakadt, a nő elszaladt, Bennek pedig tetszett a szoknyarész, így maga köré csavarta, és úgy járkált mindenki között. Már így is nevettünk, de mikor felállt, és elmutatta, milyen peckesen ballagott végig az ottani vendégek között, akkor még azok is mosolyogtak, akik nem is a mi asztalunknál ültek. Épp indultunk volna az építkezésre, mikor beállított Gerard nyomozó két társával együtt.
Innentől hullott szét minden.
- Ms. Carlin, fel kell tennünk pár kérdést önnek. Tudunk valahol beszélni? - Gabriel rám nézett, és egy bólintással biztosítottam afelől, hogy nem lesz baj. - Természetesen, az ebédlő épp kiürült, ott le tudunk ülni.
Miután helyet foglaltunk, furcsa kérdéseket kezdett el nekem feltenni. Miszerint dohányzom e, és hogy miért állítják a többiek, hogy rossz volt a kapcsolatom a négy lánnyal, akiknek a szobáját felgyújtották. Ez utóbbit már elmagyaráztam neki, de akkor is tovább firtatták a témát. Már békén hagytak volna. Kikísértem őket az autójukhoz, Mrs. Gelty is csatlakozott, mikor Gerard mobilja csörögni kezdett.
- Biztos? Oké. - majd letette a telefont, és felém fordult. - Ms. Carlin, ön le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható ön ellen... - én pedig csak megkövülve álltam ott, a kezemet hátrarántotta a másik rendőr, és bilincset tett rá. Azt hittem csak viccelnek. Addigra Gabriel is odaért, és magánkívül kérdezgette a rendőröket, hogy mi ez az egész.
- A hölgy ujjlenyomatát megtaláltuk az egyetlen tárgyi bizonyítékon. Többet nem mondhatok. - a másik rendőr taszított rajtam egyet, majd beültettek a kocsiba. Én csak bámultam magam elé, nem értettem mi történik. Gabriel még az ablakom mellett volt, kiabálta, hogy hívja a nagybátyját, aki ügyvéd, nem kell aggódnom.
Az ajtó becsukódott, a szirénák megszólaltak, az autó pedig elindult.
Nem emlékszem, mennyi időt kocsikáztunk, hogy jutottam be a kihallgató szobáig, vagy hogy mikor ért oda Gabriel nagybátyja. Lehet a sokktól, de nem emlékszem ilyen apróságokra.
Gabriel nagybátyját Roger-nak hívták, és kérte, hogy mindent meséljek el, amit tudok, nem kell, hogy aggódjak, megoldjuk a problémát. Már másfél órája kérdezgetett,mikor nem bírtam tovább, és szünetet kértem. Kaptam körülbelül 5 perc szünetet, miután Gerard bevágódott az ajtón.
- Roger Miller vagyok, Ms. Carlin ügyvéde, és szeretném tudni, milyen bizonyíték alapján hozatták be.
Erre a nyomozó egy zacskót tett az asztalra amiben egy "NY" feliratú öngyújtó volt. Soha nem láttam ezelőtt.
- Megtaláltuk rajta az ujjlenyomatodat Rebecca.
- Az...az nem lehet. Nem láttam még sosem.
- Sajnálom, tényleg itt van. Ha beismerő vallomást teszel, könnyítesz a helyzeteden. - nézett rám Gerard, kissé talán sajnált is.
- Nem fogok olyasmit bevallani, amit nem én tettem! -fakadtam ki, és vadul a hajamba túrtam.
- Rebecca, esetleg pakolás közben, vagy... - belé fojtottam a szót, még ha tudtam, hogy illetlenség is. Az idegeim felmondták a szolgálatot.
- Soha nem láttam ezelőtt. -mondtam minden szót nyomatékosítva.
Mindkét férfi egyszerre sóhajtott fel, én pedig az arcomat a tenyerembe temettem.
Annyira álomszerűnek tűnt az egész helyzet. Egyszerűen behoztak, és avval vádolnak, hogy rajta van az ujjlenyomatom egy öngyújtón. De honnan van az öngyújtó?
- Elnézést... - Gerard épp indult kifelé. - Megkérdezhetem, hogy hol találták?
- Az épület mellett, valószínűleg a nyitott ablakon keresztül meggyújtották a függönyt, majd elhajították. - Majd kilépett az ajtón és elment.
Roger nézett rém szomorúan.
- Megoldjuk Rebecca. Nem fogom engedni, hogy az unokaöcsém barátnője börtönben végezze. Ha tényleg nem te voltál, akkor előbb vagy utóbb meglesz a tettes.El fogom érni, hogy előbb.
- Nem...nem csináltam semmit. - szipogtam, mert Gabriel említésére összeszorult a szívem. Még mindig hisz e nekem? Ez már több volt, mint amennyit a még ki nem mondott kapcsolatunk elbír.
- Én hiszek neked, és azt hiszem a nyomozó is. Azonban akkor is ott az ujjlenyomatod az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékon.
Két rendőr jelent meg, és ismét bilincset tettek a kezemre. Vagy menősködni akartak, vagy azt hitték elszaladok, de olyan erősen meghúzták, hogy belevájt a bőrömbe.
Filmekben menőnek néz ki egy cella. Vagy ha nem is barátságosnak, de nem ennyire rémisztőnek.
Ez nem cella volt, ez egy lyuk nagy rácsokkal körülvéve.
Mondhatnám, hogy szomorú voltam, vagy hogy féltem.
De nem éreztem semmit. Nem értettem semmit. Nem is hittem el az egészet. Csak lefeküdtem az ott levő padra, és bámultam a mennyezetet. Nem tudtam hány óra, hogy nappal van e már egyáltalán. Csak feküdtem. A szüleimre gondoltam. Hogy anyám összefog esni, ha megtudja ezt az egészet. Apám szerint pedig szégyent hoztam a családra. Gabrielre, hogy elvesztette e bennem a hitét, Peterre, aki mellettem állt első naptól fogva. Az otthoni középsulis haverjaimra, hogy mit szólnak majd, ha nem megyek szeptembertől iskolába, mert épp börtönben csücsülök.
Aztán csörrent a zár, az egyik rendőr mellett Roger állt. Kérdőn pillantottam felé, mert azt nem tudtam volna elképzelni, hogy máris kiengednének.
- Gabriel van itt.
Ki kellett volna ugranom örömömben az ajtón. Azonban csak idegesebb lettem. Miért jött? Most közli, hogy befejezte velem? A fejemhez vágja, hogy miért hazudtam?
Bevezettek egy szobába, ahol üveg választotta el a két helységet.
Ez nem hogy nem megyei rendőrség, ez valami központ lehet. Én is jó tábor helységet tudok kifogni.
A fal másik oldalán Gabriel ült, és a szokásos nyugalmának és vidámságának nyoma sem volt. Mintha egy idegen ült volna.
- Szia... -szóltam hallkan. Nem nézett rám. Ez felért egy pofonnal.
- Kérlek ne hazudj. Ne most. Ne nekem. - rám nézett. - Volt valami közöd ehhez az egészhez? - nézett mélyen a szemembe, és megijesztett az arckifejezése.
- Sosem hazudnék neked. - kezdtem, minden szót nyomatékosan kiejtve. - Nem én voltam. S nem tudom ki volt.
Egy ideig farkasszemet néztünk, majd kifújta a levegőt, ezt pedig úgy vettem, hogy hisz nekem.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Pokolian. - vágtam rá egyből, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Rogert köti a titoktartás, mint ahogy mást is, de csak annyit árulj el, hogy tényleg nagy a gáz?
Szomorúan csak bólintottam egyet, mire lesütötte a szemeit. A kezét az üveg aljához tette, én pedig pont ugyanoda.
Hiányzott az érintése, hiányzott az a felhőtlen beszélgetés, ahogyan megismerkedtünk.
Tudtam, hogy neki is.
Nem is tudtunk mit szólni, egyszerűen csak néztük egymást, és miután lejárt az időnk, majd engem visszahurcoltak a cellámba, rájöttem, hogy mégis ki fogunk tartani egymás mellett.
Ezzel a tudattal aludtam el a kényelmetlen padon, egészen mai reggelig.
Igazából nem tudtam továbbra sem, hogy hány óra, de az cellaajtómat épp kinyitó rendőrt még nem láttam, és ismét elvezettek a beszélgető szobába.
Mikor megláttam, hogy ki (vagyis kik) ülnek a másik felén az üvegnek, azt hittem, elájulok.
Nem, nem a szüleim, őket még mindig nem sikerült elérni.
Sara felszegett állal ült, Emma pedig csak maga elé nézett. Nem tudtam mit mondjak, csak leroskadtam a székbe, és nagy szemekkel bámultam rájuk.
- Bár szívesen hagynám, hogy itt sínylődj bent még pár napot, a hazám általi elhivatottságom arra kényszerített, hogy az igazságot szolgáljam, így - mutatott Emmára Sara a nagy monológja közepén- elhoztam azt a személyt, aki végre tisztázhat téged.
- Emma? -kérdeztem vissza reflexből. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy tudna engem pont ő tisztázni, de beesettek voltak a vállai, és ahogy elnézem, nem sokat aludt. Sara megbökte a lányt, mire az kelletlenül felém fordult.
- Tudom ki volt, Reb'... - én elkerekedett szemekkel vártam, hogy folytassa.
- Bár igazán drámai ez a szünet, azért nem érünk rá egész nap. - szólalt meg Sara, és kivételesen egyetértettem vele. A szívem zakatolt, ha nem lett volna ott az üveg, már neki ugrottam volna Emmának, hogy nyögje ki.
- Bocsi... - fogta egyik hajtincsét Emma, és elég erősen tépkedni kezdte. -Szóval aznap este Christian-nel mi sem a buliban voltunk... - nyelt egyet, és folytatta volna, de Sara közbeszólt.
-A részletektől kímélj meg minket.
- Per...persze. - sóhajtott egy nagyot. - Szóval sétáltunk el Northyék bungalója előtt, mikor láttam, hogy valaki a házat járja épp körbe. Először nem is figyeltem ki, volt de aztán megismertem.
Újabb hatásszünetet tartott, én pedig az összes körmömet a székembe vájtam. Most végre megtudhatom, ki volt. Most végre megtudom, ki csalt törbe.
- Sue.
Elnevettem magam, mire Sara furcsán rám nézett. Emma pedig sírásban tört ki, és azt suttogta, hogy tudta, hogy nem fogok neki hinni.
- Lehetetlen. 14 éves, minek tett volna ilyet Northyval?
- Az egész nem Northyról szól, te szerencsétlen - Sara vette át a szót. - hanem Joclynról, emlékszel? Austin barátnője! Aki nem mellesleg Northyval lakott együtt! Na, dereng már? Ők sem voltak ott az estélyen, így szerintem Sue rájuk akarta gyújtani az épületet.
Ekkor már én sem nevettem, el kezdett kattogni az agyam. A tűzeset óta egy szó sem esett Sue kiszemeltjéről. Létezhet, hogy Sue ennyire elvesztette volna a fejét?
Még ha igaz is, hogy szerezte meg az ujjlenyomatom egy olyan dologhoz, amit nem is láttam ez előtt?
Emma zokogott, de Sara izgatottnak tűnt, ami nem szokása.
- Oké... még ha igaz is, hogyan szerezte meg az ujjlenyomatomat egy... - hallottam, hogy az ajtóban álló őr köhint egyet, és egyből értettem a célzást. Ez titok elméletileg. - ...bizonyítékra? Egyáltalán miért rám kente az ügyet?
- Ezen gondolkodtunk mi is. - magyarázta Sara. - Szerintem nem is tudta, mit készül tenni, ugyanis utánanéztem kicsit. Tudtad, hogy skizofrénia gyanújával kezelik?
- Nem... - gondolkodtam el. Sosem gondoltam, hogy baja lenne, nem láttam, hogy gyógyszert szed.
- Valahogy kigondolta az egészet, és egy óvatlan pillanatban hozzáértette az ujjadhoz a bizonyítékot. Tudta, hogy rád amúgy is egyből gyanakodnának a Northyval való kapcsolatod miatt. Más ötletem egyszerűen nincs. - Sara tényleg sokat ügyködhetett a dolgon, és a meghatottságtól, hogy miattam tette, sírni tudtam volna.
- Sara, ezt el kell mondanotok a nyomozónak is! - Emma erre felsírt.
- Akartuk, hogy tudd, Emmának ugyanis volt már gondja a rendőrséggel egy házibuli miatt, úgyhogy retteg.
- Em', nézz rám - könnytől homályos szemén át rám nézett - Köszönöm! A nyomozó pedig nagyon jó pasi, nem kell tőle félned! - próbáltam mosolyogni felé, mire ő is elnevette magát.
Az agyam kavargott, miközben visszavezettek a cellámba. Azt nem volt képes befogadni, hogy Sue volt az egész mögött, de volt értelme annak, amit Sara mondott.
Sue állandóan kérdezte, elég erőszakosan, hogy kire gyanakszom. Nem beszélt Austinról.
Míg mindent végigpörgettem az agyamban, rájöttem, hogy ő volt. Végig. Azt nem tudom, hogy miért túrta fel a cuccaimat, de a gyújtogató ő volt. Éreztem.
Annyit tehettem, hogy várok és remélek.
Ebédidő körül járhatott, mire Sara csak odaszaladt a rácsomhoz, és felmutatta a hüvelykujját, amolyan "rendben ment minden" stílusban, majd mentek is vissza a táborba. Nem tudtam ülni, járkáltam fel-alá, majd mikor elfáradtam, leültem, majd ismét sétálgattam. A hajam téptem, a műkörmömet próbáltam leszedni, de aztán eszembe jutott Gabriel, és nem akartam, hogy a csúnya kezemet kelljen fognia, így a rácsokat számoltam meg újra és újra.
A délután ilyen élménydúsan telt, mikor is megjelent Gerard, Roger, és egy rendőr, majd kinyitották az ajtót.
- Nehéz volt, de végül bevallotta. - mosolygott rám Gerard, mire én Rogerre néztem, hogy elhihetem e, ő pedig bólintott egyet. Én az örömtől és a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam, és zokogni kezdtem. Nem tolt el magától, inkább csak nevetett, és megsimogatta a hátamat.
- S most mi lesz vele? - kérdeztem, miután kicsit összeszedtem magam.
- Mivel kiskorú, és valószínűleg beteg is, ezért még hosszú procedúra és bírósági tárgyalások várnak rá, de téged tisztázott és ez a lényeg. Most pedig ha megengeded, vár a papír munka. A minnél későbbi viszont látásra Rebecca - rázott velem kezet Gerard, és a másik irányba indult, engem pedig Roger volt olyan kedves, és visszavitt a táborba.
Az úton még hosszan tárgyaltuk az eseményeket.
- Megkérdeztem tőle, miután mindent bevallott, hogy miért túrta fel a cuccaidat. Azt mondta, hogy az nem ő volt. Úgyhogy vigyázz még magadra. - mondta, miközben az utat figyelte.
Szóval minden rejtély azért mégsem oldódott meg. De akkora megkönnyebbülés járt át, hogy azt nem vagyok képes leírni. Visszaérve a táborba többen kijöttek az ebédlőből (épp vacsora idő volt) az autó hangjára. Senki nem érdekelt, egyedül Gabrielt akartam látni és megölelni. Ott állt a többiek között, épp utat túrt magának, már amennyire kellett, mert engedték át, mint valami herceget.
Elé futottam, majd elmosolyodtam. Értett mindent, és szinte láttam, ahogy a feszültség leszáll róla, felkapott, megölelt, és nem is engedett el egy jó ideig. Ekkor eszembe jutott valami.
- Gabriel, veled még úgy is beszélek, de valamit meg kell tennem. - mosolyogtam rá, mire ő furcsán rám nézett. Megkerestem a tömegben Emmát és Sara-t aki épp egymás mellett állt.
Odamentem hozzájuk, majd lekevertem Emmának egy pofont. Felháborodva nézett rám, majd mikor megöleltem, felnevetett.
- Köszönöm! - súgtam a hajába, majd elengedtem, és Sara-hoz fordultam.
- Felejtsd el, hogy megölelsz. - már lépett is hátra.
- Na, csak öt másodpercre. Kérlek! - néztem rá könyörgőn. Szétette a kezeit, én pedig szorosan megöleltem, de valóban, az ötödik másodpercben eltolt magától. Ekkor hirtelen hátulról valaki megölelt: Peter. Szegény, láttam a kisírt szemeit, és hogy fáradt is.
- Ne haragudj, de nem tudtam sehogy bemenni... - szabadkozott, de belefojtottam a szót. Ben is odajött, nyomott egy puszit a fejemre, és közölte, hogy "marha nagy szerencsém van". Majd halkan odasúgta, hogy hozzam össze Sara-val, mire elröhögtem magam.
Az este ünnepléssel telt, mindenki tudni akarta, mi történt, de a sztori mesélést rábíztam Emmáékra, én a kis bandámmal voltam elfoglalva. Miután ők is szétszéledtek, Gabriellel sétálni indultunk. Telihold volt, elképesztően világosan sütött. Észre sem vettem, de már a mólón álltunk.
- Most, hogy végre minden esemény lezajlott - söpört ki egy tincset a szememből - bevallhatom végre, hogy szerelmes vagyok beléd? - kérdezte azzal a huncut mosollyal, amit úgy szerettem. A szívem persze kihagyott, soha nem vallottak még szerelmet, és nem tudtam hogy kellene rá reagálnom, így átkulcsoltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Ő a derekamat karolta át. Így álltunk ott, a mólón, csókolózva és egymásba karolva. Szenvedélyes volt, igazi térdremegtetős csók, amit sosem fogok elfelejteni. Egymásra mosolyogtunk, majd kifeküdve a deszkákra, egymás kezét fogva megbeszéltük, hogy ennél szebb estéje még egyikünknek sem volt soha.
Bár azt még mindig nem tudom, hogy ki túrta fel a cuccaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése