Jenny Brown - 16.

Végig egy dologra tudtam csak gondolni: ne izzadjon ennyire a tenyerem!
Ami azért nem túl normális, ha épp a gyönyörű csillagos ég alatt sétálsz kézen fogva egy félistennel, egy elképesztően látványos dimbes-dombos helyen.
- Üdv a Lomond Hills Regional Parkban. - tárta szét a karját, mintha csak egy színpad felé intene.
- Helenaéknak nem lesz bajuk? Mégiscsak alszanak egy semmi közepén hagyott autóban. - pillantottam hátra a vállam felett aggódva barátnőm testi épségéért.
- Nem megyünk messzire. Becs'szó. - észre sem vettem, ahogy a lábaim szinkronban követik az övét.
- Istenem, mintha csak moziban lennék. Meg akarom érinteni az eget. - ámuldoztam, és igyekeztem nem tátott szájjal bámészkodni.
Henry furcsán nézett rám, de szó nélkül hagyta a szentimentalizmusom.
- S nézd a dombokat. Mind előttünk terül el. Ha nappal lenne, meddig látnánk el? - szinte szökdécseltem a boldogságtól.
- A végtelenbe és tovább. - idézte mosolyogva.
- Ó, Toy Story-fan. - vigyorogtam rá vissza, és újra megállapítottam, mennyire jól áll Henrynek az őszinte mosoly. Igazán alkalmazhatná többször is.
- Woody a legjobb. - vont vállat, mire beleegyezően bólintottam.
Semmit nem tudtam Henryről. Mármint, apróságokat, mint pl. hogy tud énekelni, és hogy szereti a szép lányokat. De ez mind-mind annyira kevés volt, ahhoz képest, hogy én majdnem egy nyitott könyv voltam a számára. Az arcom és a reakcióim folyton elárultak, és nem is igazán tudtam palástolni az érzéseimet. Ebben mindig rossz voltam. Még Ashtonról is tudott, amit elhallgattunk a húga elől, és ez a titok napról-napra jobban nyomta a lelkem.
- Ha ez egy trükk, hogy kedves vagy velem, majd elásol valahol, akkor inkább közöld előre, hogy búcsúlevelet hagyhassak. - jegyeztem meg körbepillatva, mert igencsak elhagytuk már az autót.
- Te téped az én idegeimet, amióta Wigan-be érkeztél, lassan már magamat ásom el, helyetted. - hangja semleges volt, nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel, vagy komolyan gondolja. Valamiért az utóbbira tippeltem.
- Már csak egy hónap, annyit kibírsz. - vágtam rá, mire éreztem, hogy megfeszül mellettem.
- Már megszoktam, hogy felforgattad az életünk. - jegyezte meg keserűn, majd meglepettségemre hozzá tette. - Szükségünk volt rá.
- Nos. Hát, akkor szívesen. - krákogtam, és elengedve Henry kezét, leültem a földre. Henry pislogott párat rám, majd tovább fokozva az élményt, lefeküdt mellém. Pólója felcsúszott a hasán, és a tekintetem akaratlanul is oda-oda siklott.
Ó, atyám, az a tipikus "V" vonal!
Az ujjaimat tördeltem, és egy mély sóhaj keretében én is lefeküdtem mellé, mielőtt még hangosan kezdtem volna kapkodni a levegőt az érzelmek kavalkádjától, amit elindított bennem.
- Egyszer el fogod törni az ujjad. - mondta halkan, mire meglepődve fordítottam felé a fejem. Az eget bámulta, míg én próbáltam felfogni, hogy a teljes karunk a másikéhoz simul.
-Hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, és továbbra is őt figyeltem. A meglepően fényes éjszakának hála ki tudtam venni az arcvonásait ebben a sötétben is.
- Ha ideges vagy, folyton tördeled az ujjad. Szerintem gyakran észre sem veszed. - újra a tenyerébe fogta a kezem, mintha ez adna számára megnyugvást. Igaza volt, sokszor fel sem tűntek ilyen dolgok, de ami fontosabb, neki igen. Újra az ég felé néztem, és reméltem, hogy nem káprázik a szemem.
Mintha egy kupola minden négyzetcentijére led lámpákat tettek volna, kisebbeket-nagyobbakat, és egyes helyekre több jutott volna.
Minden csillag ragyogóan bevilágította az eget a Holddal együtt.
- Mit tudsz még rólam? - bukott ki a kérdés a számon, és lélegzet visszafolytva vártam a választ.
- Hogy te vagy a legidegesítőbb ember a világon. - vágta rá Henry, mire kuncogni kezdtem. Ez tény volt, már megszoktam.
- Újdonságra vagyok kíváncsi. - feleltem, és éreztem, hogy a hüvelykujjával játszika kézfejemen.
- Hogy folyton elpirulsz, ha rólad van szó. Talán gyakran neked sem tűnik fel. Sokszor elkalandozol, alig lehet visszatéríteni a való világba. Hogy nem vagy jóba apáddal, ami gondolom, annak köszönhető, hogy elrángatott Amerikából és a megszokott életedből.
- Köszönjük, Frued a mai kiselőadást. - sziszegtem a fogaim közt, és felhúztam a térdeim, miközben a bal kezemmel átöleltem a derekam. Henry nem engedte el a jobb kezem.
- Ha olyan téma érint, amiről nem akarsz beszélni, egyből összegubózól. Vagy a kezedet fűződ össze magad előtt, vagy átöleled magad. Elég egyértelmű testbeszéd, de nálad fokozottan jelen van. Azt is tudom, hogy nem vagy buta, sőt, kifejezetten sok mindent regisztrálsz a környezetedből. Ó, és természetesen belém vagy esve. - fejezte be, nekem pedig leesett az állam.
- Csak szeretnéd. - motyogtam, de persze, hogy igaza volt, és ő is tudta. Csupán három hét kellett, hogy Henry Spourk elvegye az eszem, még ha próbáltam is neki ellenállni. Az érzéseim (és hormonjaim) gátja a csókunknál szakadt át, és ezt a falat azóta sem tudtam visszaépíteni. Pedig az egésznek semmi értelme. Ez csak egy nyári meló, csak egy nyári kiruccanás. Túl gyorsan lesz vége.Henry percekig hallgatott mellettem, és az eget bámulta, ahogy én is. Hüvelykujja már a csuklómat simogatta, mibe az egész karom beleborzongott.
- Mennyit tudsz Ashtonról? - kérdezte élesebb hangnemben, és egyből észhez térített. Ashton? Hogy jön ide épp ő? És miért érdekli ez Henryt? Nem akartam Ashtonra gondolni, mert még mindig be voltam rá rágva, és alig vártam, hogy négyszemközt tudjunk beszélni.
- Csak a lényeget. És egyszer megmentett, valamint segített megtalálni Melt. Egy ideje nem beszéltünk. - még csak nem is hazudtam, tényleg ennyit tudtam róla.
- Én is segítettem volna, ha megkérsz rá. - motyogta, mire meglepődve fordultam felé. A csillagok tükröződtek a szemében, amelyekkel engem fikszírozott, miközben elakadt a lélegzetem. Testem minde egyes idegvégződése érezni akarta őt, ölelni akartam, és hozzábújni, csókolni, és a hajába túrni. Annyira zavarban voltam, hogy muszáj volt elkapnom róla a szemem, miközben a szívverésem az eget verte.
De aztán elárasztott a hirtelen nyugalom, és majdhogynem felnevettem. Talán most elösször az au paireskedésem alatt világosan láttam, nem pedig érzelmektől elborulva. Én visszamegyek Londonba, ő pedig itt marad Wiganben, Helenaval, és minden őt akaró nő nemű lénnyel. Hamarosan úgy fogok visszatekinteni erre az egész nyárra, mint egy kaland, ami igencsak megváltoztatta a gondolkodásom.
Mert megváltoztam, még én is érzem magamon. Az, hogy majdnem megfulladtam egy barlang szerű valamiben, és hogy a szüleim elválnak, sőt, rátaláltam a munkaadóm titkos illegális gyárára, Ashton pedig még a listára is alig fér fel, bizony megváltoztattak.
Henry pedig hamar elfelejt majd.
- Valószínüleg épp egy csaj lovagolt rajtad, nem akartam zavarni. - válaszoltam arra, hogy miért nem őt kértem meg, hogy segítsen.
- Hmm, nincs kizárva. - vágta rá Henry, és komolyan, még csak meg sem lepett. Kirántottam a kezem a szorításából, egy utolsó sóhajjal elbúcsúztam a gyönyörű égbolttól és az érzéseimtől. Mindig az eszemre hallgattam, ez most sem lesz másképp.
- Induljunk. - pattantam talpra, és még a sötétben is leolvastam a meglepettséget Henry arcán. Nyújtotta a kezét, hogy húzzam fel, de úgy tettem, mintha nem venném észre, és elindultam az autó halvány körvonalának irányába.
- Ha pihenni akarsz, vezethetek én is. - ajánlottam fel, miközben beszálltam az anyósülésre.
- Nem mernék mellett ülni. Őrült nőszemély vagy, gondolom úgy is vezetsz. - jegyezte meg, és kicsit sem viccelt.
Ezt el tudtam viselni. Ugyanott tartottunk, mint általában, csak akkor vesztettem bolondultam meg, ha megmutatta, milyen kedves és figyelmes is valójában.
Imádtam, ha megmutat magából egy kis darabot (akár szó szerint is), de ha normális akarok maradni és reális, akkor a tapló énje kell.
Azt pedig úgy osztogatja, mint a pápa az áldást, úgyhogy nem aggódtam.
- Tapló vagy. - jelentettem ki a nyilvánvalót, mire vigyorogni kezdett.
- Kíváncsi vagyok, mikor fogy ki a szókészleted a jelzőimet illetően. - indította be az autót, miközben hátulról hallatszódott Helenaék nyöszörgése, akiket felébresztett a nyíló ajtó lámpája.
- Soha, ha rajtam múlik. - vontam vállat.
- Mi történt? - ropogtatta a nyakát Helena, és Jared is keresni kezdett valamit a táskájában. Biztos voltam benne, hogy kaját, és igazam is volt, mert a következő pillanatban átnyújtotta a két ülés közt az almás - fahéjjas sütivel teli tálat, amit még Edinburghben vett.
- Csak tettünk egy kisebb kitérőt. - válaszolt a húgának Henry, miközben én felnyögtem a süti isteni ízétől.
- Olyan az íze, mint a... - nyammogtam, és Jared is teli szájjal fejezte be a mondatot.
- ...mint a karácsony.
A következőért nyúltam, és egyet Henry irányába kínáltam, aki hosszas méregetés után végül elvette.
Jareddel felváltva sóhajtoztunk a süteménytől, és egymás szavába vágva próbáltuk kitalálni, mit tartalmazhat még, Helena pedig vigyorogva, álmos szemekkel és enyhén morzsás arccal figyelt minket. Feltérdeltem az ülésre, és Jared felé fordultam teljes testtel, akivel a süti témáról hirtelen áttértünk az Ikea katalógusig, és a lakberendezésig. A combomon éreztem Henry testéből áramló hőt, de tudatosan nem összpontosítottam rá. Helena kis idő után elálmosodott a témától, és Jared ölébe hajtotta a fejét, arcát szőke tincsei takarták. Jared önkénteletül is simogatni kezdte barátnője feje búbját, és ez a kedvesség megmelengette egyre fagyosabb szívem.
Tiszteletreméltó az a barátság, ami kettőjük között van, az embernek már attól jobb kedve lesz, ha rájuk néz: a gyönyörű királylány és a jóképű meleg srác. Helena számomra is fontossá vált a hetek alatt, folyton ott volt, ha kellett, és ezért is szorult el a torkom mindannyiszor, mikor arra gondoltam, mennyi mindent elhallgattam előle.
Ahogy ott feküdt, békés arccal, eldöntöttem: ha hazaérünk, mindent elmesélek neki. Igenis ugyanolyan joga van tudni Ashtonról, mint a bátyjának. Helena már nem kislány, még ha Henry úgy is kezeli. Néha sok felnőttet meghazudtóló viselkedése is ezt bizonyítja.
- Márpedig a fukszia szín nem illik hálószobába. - erősködtem, és hallottam, hogy Henry mellettem kuncog. - Gondolj bele, én lány létemre se szeretem a rózsaszínes árnyalatokat, hogy érezné ott magát egy pasi? - tettem fel a logikus kérdést, miután már 2 perce ezen vitatkoztunk.
- Szerintem meg igenis jól hat a szexuális együttlétekre. - kötötte az ebet a karóhóz Jared, én pedig a fejem csóváltam.
- Tapasztalat? - szólt bele Henry is a beszélgetésbe, és láttam az arcán, hogy rettenetesen jól szórakozik. Az, hogy velünk, vagy rajtunk, már más kérdés.
- Egyenlőre még nem, de ha szeretnéd, tesztelhetjük. - csillant fel Jared szeme, mire Henry a fejét csóválva kacarászott. - Jó, magam helyett beajánlom Jennyt a kutatásba. - törölte meg a száját, és az utolsó darab sütit a kezembe nyomta.
- Egy majdnem pink színű szobában előbb hánynám el magam, mint hogy romantikus együttlétekre gondoljak. - ültem vissza a helyemre, és a szembejövő autók lámpái elvakítottak. Felpakoltam a lábam a műszerfalra és kicsit rendeztem a tincseimet, ami még mindig tele volt fűvel.
- Lány vagy te egyáltalán? - kérdezte Henry még mindig mosolyogva, Jared pedig előre dugta a fejét a két ülés közt.
- Nem szeretném prezentálni, de igen, eme formás lábak és a hosszú haj női lényhez tartoznak. - magyaráztam, miközben végig mutattam magamon. Jared nevetve dőlt hátra, és továbbra is Helena feje búbját cirógatta, aki már mélyen aludt.
- Engem a pulcsid alatti dolgok is érdekelnének... - pislogott rám a sötétben Henry, mire összeszorítottam az álkapcsom. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy bedőlök a szövegének.
- Ha ez akkora kívánságod - fordultam felé, majd lassan elkezdtem felfelé húzni magamon a hosszú ujjút. Végig az arcát figyeltem, ő pedig az út és a kezem közt kapkodta a tekintetét. A műszerfal fénye épp elég fényt adott, hogy lássuk egymást, én pedig egyre feljebb jártam. Az arcára csodálkozás ült ki és izgalom, de azért várta is, hogy a melltartómig jussak. A hasam már kilátszott, és láttam, hogy a kormányon megfeszül a karja. Már csak egy centi hiányzott a melltartó szegélyemig, mikor lerántottam magamról az egészet, így az alatta levő rövidujjú pólóm visszaesett a rendeltetés szerű helyére, eltakarva így a bőrömet, a pulcsit pedig a lábamhoz dobtam.
- Nemár, átvertél! - fakadt ki Henry, mire vállat vontam.
- Elég gáz, ha azt hitted, egyből vetkőzni kezdek, ahogy te csettintesz.
- Tényleg nem vagy lány. Akiket én ismerek, azok szó nélkül megválnak a ruhadarabjaiktól. Már a látványomtól. - húzta a száját, és piszok csalódott volt.
- Ez igen szomorú tény a világra nézve. - tört elő belőlem a feminista. Egy kamion fényei vakítottak el újra, és kivételesen örülök, hogy nem én vezetek. Fogalmam sincs, Henry hogy bírja.
- A világnak igen, de nekem nem. - zárta le a témát Henry.

Már jóval elmúlt egy óra, mikor magával ragadott az álmosság, és csak arra eszméltem, hogy valami kapargatja a szélvédőt. A Nap hét ágra sütött, Henry a hátrahajtott ülésben aludt, és mögöttem is szuszogások töltötték be a levegőt.
A szélvédőt pedig egy faág karcolta minden széllőkéssel. Kicsit feljebb ülve rájöttem, hogy a semmi közepén lehetünk egy parkólóban, és hogy a fák nem maguktól állnak szinte vízszintesen, hanem a vélhetően orkán erejű szél erejétől. Ennyit a napsütésről.
Tudtam, hogy Aberdeen-be tartunk, de sehol nem láttam nagyváros nyomát se. Nem volt szívem felkelteni Henry-t, mert fogalmam sincs, mikor aludhatott el, és a szeme alatti karikákból ítélve hosszú ideje a kávé tartotta életben. Nyújtózkodtam, majd előhalásztam a telefonom az ülés alól, és helyzetjelentést adtam anyunak.
"Szia. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Puszi"
Hát, ez biztos feldobja a kedvét.
Ashton kétszer is hívott az este, de neki még mindig nem tudtam mit visszaírni, egyszerűen nem sikerült megálmodnom semmit vele kapcsolatban. Első dolgom lesz hozzá elmenni, ahogy hazaérünk.
Miután megcsináltam néhány pályát a telefonomban lévő játékon, és a netet is csekkoltam, unatkozni kezdtem. És éhezni. Márpedig kajálni nem tudok anélkül, hogy ne zörögjek, és ne keltsem fel a többieket.
Szóval unatkoztam. Borzasztóan.
Már 8 óra felé járt, mikor Helena felébredt, addigra kb. az összes bőröm felületét alkotó sejtet megszámoltam (szarkazmusból jeles).
- Hol vagyunk? - súgta, mire vállat vontam. - Aberdeen-be kellene lennünk, nem? - dörzsölte meg sápatag arcát.
- Elaludtam, szóval Henry tudja csak. - magyaráztam, még mindig suttogva, de Jared is fészkelődni kezdett. Már csak a sofőrünk nem volt toppon. Úgy aludt, mintha nem lenne holnap, és egyikünk sem igazán akarta felébreszteni. Jared és Helena palacsintát reggeliztek, amit Helena még otthon csinált, én pedig zabkását, gyümölcsökkel, aminek nagy részét Jared ellopta, és a palacsintájába csavarva befalta.
Annyira vihogtunk kínunkban, hogy végül Henry is morcosan, de felébredt, és nem igazán értette, hogy miért hangoskodunk.
- Jóreggelt. - szóltam hozzá, miközben a hajába túrt. Nyújtózott párat, majd felém fordult álmos, babakék szemekkel.
Úristen, azok a szemek. A tegnapi elhatározásom megingani látszott, de nem adtam ilyen könnyen magam.
- Henry, Abedeen-ben kellene lennünk, nem? - hajolt előre Helena.
- Megváltoztattam a tervet. Invernesstől pár kilométerre vagyunk, ott eltölthetjük a délelőttöt, délután Loch Ness, Urquhart vára, Filea Donan kastély, és Fort Williamsben aludhatunk. Végre. - ásított egy hatalmasat, mi pedig megrökönyödve néztünk rá.
- Ezt azért megbeszélhettük volna, nem? - fakadt ki Jared, de Henry csak vállat vont.
- Sokkal többet láthatunk, de ha van más ötleted, epekedve várom. - fordult hátra, és unottan pislogott Jaredre, akinek persze nem volt terve alapból se.
Egy gyors átöltözés és fogmosás után elindultunk Invernessbe, és nem is lett volna rossz, ha a szél nem szerette volna felborítani az autónk.
- Mi ez, tornádó? - néztem ki az ablakon, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni az autónk folyamatos harcát az oldalszéllel.
- Télre jellemző az ilyen erős szél, szerintem most csak azért ilyen, mert a tenger mellett haladunk párhuzamosan. - magyarázta Henry. - Bent a városban nem lesz ennyire vészes.
S tényleg nem volt. Inverness gyönyörű, minden csupa zöld, és él a város. Itt-ott építkeznek, máshol összetákolt bódéból péksüteményt kínáltak, és a város igazán mozgott. Megnéztünk néhány templomot, és épp az egyetem épületeit jártuk körbe, mikor valaki leszólította Henry. Persze, hogy egy lány.
- Te. Jó. Ég. - sipította olyan hangon, hogy a környékben található ablakok épségéért kezdtem aggódni. - Henry Spourk Invernessben! Miért nem szóltál, csirkefogó? - csapott rá a szőke hajú, kb 170 cm. magas, rózsaszín kardigánt és krém színű miniszoknyát viselő lány Henry karjára. Komolyan, van olyan ember a földön, aki még használja a "csirkefogó" szót?
- Szia... őő... - köszönt vissza Henry, de nem jutott eszébe a csaj neve. Tipikus. Helena mentette ki egyből.
- Szia Heedy. - mosolygott a barátnőm, kicsit sem őszintén.
- Óó, Helena, de jó látni téged is. - a hangsúlyából ítélve pont az ellenkezőjét gondolta.
- Hogy kerülsz ide? - váltott vissza a lány Henryre, miközben vadul dobálta a haját, és a szabad kezével folyamatosan Henry karját fogdosta. A másik kezében egy dossziét tartott. - Muszáj mindent elmesélned.
- Csak kirándulunk. Jaredet ismered, ő pedig  - fordult felém, és láttam, hogy egy ötlet rajzolódik ki a fejében - a barátnőm, Jenny. Holnap leszünk egy évesek. - ragadta meg a kézfejem, és magához húzott.
Nem. Nem, nem, nem, nem, NEM lehet, hogy Henry kamu barátnője legyek. Kizárt dolog. Undorító és gyerekes. Henry még nagyobb bunkó, mint gondoltam.
- Szia, örülök hogy megismerhetlek. - fordultam felé a legnagyobb vigyorral a fejemen, miközben Henry kézfejébe vájtam a körmöm. Jared mögöttem köhécselt, gondolom a nevetését folytotta el.
- Henry Spourk egy lány mellett? - kezdett idegesíteni, hogy folyamatosan teljes néven hívja Henryt, de türtőztettem magam. - Vajon mit tud, amit mi nem? - nevetett, mintha csak poénkodna, de közben alaposan végig mért. Tudtam, mit láthat: egy kicsit sem angol lányt, akinek a haja úgy áll, akár az oroszlán sörény, egyszerű csőfarmerja, bordó pulóvere és tornacipője túl egyszerű a hárem többi tagjának gardróbjához képest. Nagyon vágytam egy kis csevejre közte és a középső ujjam közt, de inkább rátapadtam Henryre, aki megfeszült az érintésemtől.
Erről volt szó. Ne csak én szenvedjek.
Egy-két nagyszerű poén után leszállt rólunk, és témát váltott.
- Pont akkor jöttetek el otthonról, mikor felbojdult a város... - csóválta a fejét, mire mind a négyen furán néztünk rá.
- Miről beszélsz? - kérdezte meg elsőnek Jared, mire Heedy kigúvadt szemekkel pislogott rám.
- Nem is tudjátok? Azta. - ámuldozott, ahelyett, hogy elmagyarázta volna, miről van szó.
- Adelé Dexures, a csaj, aki két évfolyammal felettünk járt, hétfő este óta nem ment haza. S tudom, nem akkora sztori, de a csaj egyszerűen felszívódott. Semmi, ismétlem SEMMI nyom nincs utána, a közösségikről letörlődött, a telefonja mintha nem is létezett volna.
Pukk, eltünt. - mindkét kézfejével a levegőbe intett.
- Mi? - Helena csak suttogni tudott. - Adelé nagyon kedves lány, még a fiúját is ismerem, most béreltek lakást a központban. Istenem... - dörzsölte a homlokát.
- Tud valaki mutatni róla egy képet? - kérdeztem, mert támadt egy idióta, de baljós gondolatom. Márpedig médium vagyok, a francba is, túlságosan biztos voltam benne, hogy igazam lesz. Mind a négyen furán néztek rám, mire sürgetni kezdtem a dolgot. Heedy a telefonját babrálta egy ideig, majd egy közösségire feltöltött hirdetést mutatott, amin őt keresik.
S ott volt. Ott volt a lány a raktárból, akinek végignéztem a hurcolását az épület hátsó felébe.
Éreztem, hogy megbillen alattam a talaj, majd a következő pillanatban ájulva koppantam a földön.

Jenny Brown - 15.

- Szerintem csukd be a szád, mert beleszáll egy bogár. - szólt be Henry, mire pislogtam párat.
Már órák óta bolyongtunk Edinburghben, de közben a mennyországban éreztem magam.
Párizs egy putritelep ehhez a városhoz képest, pedig utóbbit is imádom. Épp a Victoria Street-en haladtunk végig, ahol a házak az égig értek, szorosan egymás mellett képeztek egyfajta alagutat, és minden ház más színre volt festve. Azonnal Harry Potter és Abszol út érzésem volt, és imádtam ezt. Néhol bicikli állt a bolt előtt, máshol különböző virágok pompáztak az adott fallal passzoló színben, tipikus fekete taxik haladtak el mellettünk a macskaköves úton, és az emberek a dolgukra siettek.
- Gondolom, a barátnőidnek épp az ellenkezőjét szoktad mondani. - tértem vissza kissé az életbe, pedig ezentúl egyáltalán nem akartam.
- Nincsenek barátnőim. - jegyezte meg fapofával Henry, én pedig rossz turistaként még a járdakövet is lefényképeztem. Nem akartam rá figyelni, így Helenahoz fordultam.
- Minden nagyváros ilyen szép errefelé?
- Glasgow még elég király, hazafelé, ha lesz időnk, szétnézhetünk ott is, de nekem Edinburgh az egyik kedvencem. - mosolygott, majd karon ragadott, én pedig elkaptam Jared kezét, így hármasban andalogva vágtunk végig az utcán. Mögöttünk Henry morgott, de túl jól éreztem magam ahhoz, hogy vele törődjek.
Nem felejtettem el dühtől eltorzult arcát, ahogy az autóban rám támadt, és ahányszor meghallottam rekedtes, mély hangját, bevillant ez a kép is. Tudtam, hogy az én hibám volt, nem is tagadom, olyan vízre eveztem, ahol biztos volt a borulásom.
A vállam felett hátra sandítottam, és összeakadt a tekintetünk. Hihetetlen, de apró mosoly játszott az arcán, és esküszöm, egy kisebb jéghegy olvadt el az Északi-sarkon a hatására. A szempillái alól nézett rám, és a szürkület hatására kék szemei szinte világítottak. Egyik kezével finoman megdörzsölte az állát, mire éreztem, hogy a lábam elgyengül és felbukok.
- Hé, kislány, a lábad elé figyelj, itt nem tükörsimák az utak. - kapott el Jared és Helena egyszerre, én pedig vörös fejjel megköszöntem nekik.
Kezdtem olyan lenni, mint egy szerencsétlen tinilány.
Javában benne jártunk a délutánban, Jared hisztizett, hogy éhes, amit egyszerűen képtelen voltam felfogni, de miután az utca végére értünk, és a Princess Street-et vettük irányba, az én gyomrom is megkordult.
- Kell neked folyton csak zöldséget enned. - jegyezte meg Henry ismét, mire forgatni kezdtem a szemem. Ennyit a tinilányról.
- Nem csak zöldséget eszem, és amúgy is órák óta gyalogolunk, végignéztük az Óvárost, és még hegyet is akarok mászni. Amúgy meg, fogalmam sincs, miért magyarázkodom, pont neked.
- Mert szükségét érzed, hogy beszélj hozzám. - vigyorgott, és mellém lépett, Helena pedig Jared telefonján kutatott étterem után.
- Oh, kérlek. - legyintettem - tanulmány bizonyítja, hogy csak nem tudom befogni a szám.
- És az a tanulmány esetleg azt is leírja, hogy lehet elhallgattatni?
Vörösödő fejjel és vadul dobogó szívvel ugyan, de gúnyos mosolyra húzódott a szám, tudtam, hogy erre nem fog tudni igazán reagálni. - Egyszer már megoldottad, nem is rosszul.
Igazam volt, Henry egy teljes percig pislogás nélkül bámult rám.
- Nem rosszul? NEM ROSSZUL? - háborodott fel a mondat második felére, én pedig meglepetten néztem vissza rá - Úgy ziháltál utána, mint aki lefutott egy maratont. Pedig csak smároltunk. Ki tudja, máshol más helyzetben...
- Héhéhé, ez a beszélgetés elég kényes irányba ment el! - emeltem fel a kezem védekezően.
- Te kezdted.
- Te pedig folytattad.
- Jaj, istenem, mint valami házaspár. - tapsikolt boldogan Jared, mire Henryvel mindketten amolyan "ne kezd" pillantást küldtünk felé.
- Van egy étterem a park másik oldalán - magyarázta Helena, aki nem vette észre a civódásunkat. Jared már az úton ment át, őt biztosan a gyomra vezette, Helena utána futott, mi pedig egymás mellett haladtunk Henryvel.
A zebrán sétáltunk át, mikor Henry karon ragadott, és visszarántott, olyan erővel, hogy a mellkasához préselődtem. Sajnos nem volt időm kiélvezni eme csodás pillanatot, ugyanabban a pillanatban hangos fékcsikorgással állt meg egy autó, alig pár centire tőlünk.
- Már megint?! - keltem ki magamból felelevenítve Wiganben töltött első napjaim balesetét, Henry pedig összeismertette a középső ujját a sofőrrel. Aki mellesleg taxis volt, és még ránk is dudált, hogy szedjük a lábunk. Henry még mindig átölelt, a szívem majd kiugrott a helyéről az előbbi hirtelen adrenalinbombától, és a lábaim is remegtek egy picit, így eszem ágában sem volt panaszt tenni a vállamat átkaroló izmos végtag ellen.
Már annyit voltam kórházban, nem volt kedvem újra ott kikötni.
De ha Henry továbbra is ennyire közel tart magához, nem fogok megúszni egy kardiológus látogatást.
- 3 másodpercre nem figyelek rátok, és máris történik valami. - Jared szeme Henry és köztem ugrált, mire vigyorogva átfogtam Henry derekát. Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, de épp ez volt a célom. Zavarba akartam hozni.
- Nem veszem el tőled ezt a mesterművet, ígérem. - kacsintottam Jaredre, Henry pedig fájdalmasan szorítani kezdte a vállamat. Bosszúból az oldalába csíptem, mire ugrott egyet, és így kiszabadultam a tartásából. Ahol eddig hozzám ért, hirtelen fázni kezdtem, pedig az időjárás nem változott meg, ami azért fura, mégiscsak Nagy-Britanniában voltunk. A hangulatom is ugyanúgy fagyos lett, mintha Henry hirtelen két lépésnyi távolsága elszívta volna belőlem a jókedvet.
Vagy csak tényleg éhes voltam, márpedig egy éhes lányt ne ingerelj.
Átvágtunk - inkább nevezném kocogásnak a többiek tempóját - a parkon, és egy újabb főutcán kötöttünk ki.
- Úristen, de szép! - kiáltottam fel, ahogy megláttam egy szürkés-barna színekben pompázó, óra mechanizmussal ellátott tornyot. Automatikusan elindultam felé, mire két kéz húzni kezdett vissza. Jared elégelte meg a turistáskodásomat.
- Az a Balmoral Hotel. Aztán megnézzük, de könyörgöm, most gyere! - hangjából tényleg a könyörgés hallatszott ki, így összeszedtem magam, és felé fordultam. Az utca másik felén lévő épülettől szintén elámultam. Nem is kellett kérdeznem, máris magyarázott.
- Az pedig a St. Mary's katedrális. Épp renoválják, úgyhogy nem tudjuk megnézni. De nézd, itt van étlap, azt nézegethetjük. - vezetett be egy étterembe, ahol Henry már szabad asztalt kért, Helena pedig akaratán kívül elterelte az arra járó pincérek figyelmét. Nem volt olyan idős és fiatal, aki ne nézett volna a virágmintás ruhájú, ragyogó szőke hajú lány felé, aki bézs színű kalapjával csak még inkább kiemelte erősségeit. Nem egy tapadós ruhával, nem egy magassarkúval, nem a flegma viselkedéssel hívta fel magára a figyelmet. A kisugárzása volt az, ami bárkit rabul tudott ejteni.
Az, ami belőlem teljes egészében hiányzott.
A bátyja szintúgy. Pilótaszemüveg, szőke haj, vadító kék szemek. Szürke pólója kiemelte feszes izmait, térdig érő farmere pedig láttatta izmos vádliját. Aki ránéz, egy álompasit lát, de ezek nélkül az apró kiegészítők nélkül is az lenne. Laza és tudja magáról, hogy ki ő, mit akar, és hogy érheti el. Maga köré vonza az embereket.
Hogy aztán undok modorával felfalja őket.
De azt el kellett ismernem, hogy a két testvér genetikája fantasztikus, és igazán érdemes lenne rajtuk kutatásokat végezni.
Az étterem elitnek tűnt, vörös bársony és arany bevonatú bútorok díszítették az előcsarnokot, a fejem felett egy hatalmas és minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű csillárral. A személyzet fekete egyenruhát viselt, míg a pincérek a szokásos fehér-fekete kombinációban szaladtak el mellettünk.
Henry áthajolt a pulton, és egy hollófekete hajú fiatal lánynak magyarázott. Hmm, igen, a genetikája a hátsóján is csodát művelt.
- Jace! - kiáltotta valaki, minek hatására visszarázódtam az életbe ismét, és az ott történtek bele is ragasztottak. Szinte szó szerint.
A hang irányába fordultam, ahogy vélhetően a Jace nevű fiú is, akinek a kezében tartott tálca saját életet kezdett élni, a különböző méztől és öntetektől tocsogó palacsintákkal együtt.
Próbáltam elkapni, de csak még jobban ártottam magamnak, és a pulóveremnek is.
- Oh, Istenem, annyira sajnálom! - szabadkozott az alacsony, pattanásos képű fiú, miközben a földről szedegette fel az étel darabkáit. Ha mindez nem lett volna elég, megjelent a felettese, és ott előttünk kezdte el lehordani. Borzasztóan sajnáltam, és hiába magyaráztam, hogy semmi nem történt, a felettese észre sem vett. Jared inkább kimentetett az egész szerencsétlen helyzetből, húzni kezdett Helenaék felé, akik már az éttermi rész ajtajában vártak minket.
Henry vigyorogva nézett végig rajtam, nagyon jól szórakozott.
- Hát, elég absztrakt. - jegyezte meg Helena, Henry felém nyúlt, és a hajamból egy kis darab tésztát szedett ki. Nem tudom, hogy szándékosan e, de ujjbegyével végigsimított a fülem mögött, mire azonnal elfelejtettem lélegezni.
- Nem az ő hibája volt. - néztem újra Jace felé, aki épp a köpenyét vette le magáról, és szomorú arccal nyomta az idősebb férfi kezébe.
- Jenny Brown, ahol te megjelensz, ott csak katasztrófa történik. - mosolygott Henry továbbra is, mire szomorúan vállat vontam.
Jared a helyünkre kísért, és négyen, plusz az absztrakt pulcsim végre megebédelhettünk/vacsorázhattunk.
- Egyébként mondtad, hogy valamit te is meg akarsz nézni Edinburghben. - mutatott rám a villájával Jared, mire megfeszültek az izmaim. Kettőt rágtam még a rántott sajton, amit rendeltem, és csak utána válaszoltam.
- Igen. Tudtommal van egy nevelőintézet is a városban. Tudod, kiskorúaknak.
Helena és Henry összenéztek, Jared pedig a kajájával foglalkozott.
- Tudtommal nincs, de megkérdezhetjük a pincért. Miért érdekel az a hely?
- Csak úgy. Ha már itt vagyok.
Égett a fejem a hazugságtól.
- Elnézést. - szólított le Helena egy fiatal pincért, akinek épp csak, hogy nem csordult ki a nyála Helena látványától. - Meg tudná mondani, hol található a nevelőintézet itt, Edinburghben? - kecses állát a kezével támasztotta, és úgy pislogott az egyre jobban piruló fiú felé. Az egy ideig meg sem szólalt, majd megköszörülte a torkát, és hebegve-habogva magyarázni kezdett.
- Nos. Khm. Nevelőintézet? Én, izé, szóval, nem is tudom. Sosem hallottam, hogy lenne ilyen nevelőintézet Edinburghben. De mindjárt megkérdezek másokat is. - zavartsága hadarásban ment át, majd elrohant egy másik pincérhez, hogy érdeklődjön.
- Helena, ezt nem csinálhatod. Szegény fiút a szívinfartus környékezi. - jegyeztem meg vicceskedve, pedig nem éreztem túl jól magam. Biztos voltam benne, hogy Ashton Edinburghöt említette, mikor a baleset utáni távollétéről kérdeztem.
- Mit? - pislogott felém ártatlanul Helena, és valóban úgy tűnt, hogy fogalma sincs, mit rontott el.
- Bocs, Jenny, de ez családi átok. Mindenkit megbabonázunk. - vigyorgott rám Henry, és végig mutatott magán. Helena a kezére csapott, mire Henry kuncogni kezdett.
A pincérfiú az asztalunknál fékezett le, és szinte biztosra vettem, hogy körberohanta az egész éttermet az információ megtudásáért.
- Nincs ilyen, vagy ehhez hasonló intézmény Edinburghben, annyira sajnálom. - még a kezét is a szívére tette, majd szólították, így otthagyott minket.
- Honnan hallottad, hogy itt van ilyen épület? - érdeklődött Jared, de alig hallottam meg az agyamban kavargó gondolatoktól.
- Csak... biztos félreolvastam a város nevét. Igazából lényegtelen. - legyintettem, de az asztal alatt már Ashtonnak írtam, hogy merre van, és hogy ha hazaérek, muszáj beszélnünk.
Azt hittem, ez az egyetlen dolog, amit tudok róla, és kiderült, hogy ez  sem igaz. Rettenetesen bántott, és csalódott voltam. Tudtam, hogy az érzelmeim folyamatosan kiülnek az arcomra, így vettem néhány mély lélegzetet, és az agyam hátsó részébe taszítottam Ashtont és a hazugságait. Csak Henryre kellett néznem, és sikerült is. Elég időmet és érzékszervemet köti le ő, felesleges Ashtonnal foglalkoznom most. Oké, ez önzőség volt a részemről, de a megbántott emberek sok haragra képesek.
Este indultunk csak tovább, Henry erős kávéval felszerelkezve, én pedig a túrázástól begörcsölt lábbal. Jared szinte abban a pillanatban elaludt, ahogy beültünk a kocsiba, és Helena is csendesen olvasott valamit a telefonjában.
- Hogy-hogy nem vagy fáradt? - kérdeztem két ásítás közt Henryt, aki apró és talán eddigi legkedvesebb mosolyával fordult felém.
- Az vagyok. De Aberdeen-ben majd alszok, amíg ti körbe járjátok a várost. - magyarázta.
- Milyen önfeláldozó vagy, Henry Spourk. - csaptam a bicepszére, majd lerúgtam a lábamról a cipőt.
- Ne aggódj, nem érted teszem. - vigyorgott sátánian, de csak vállat vontam.
- Sejtettem. De nem örülök túlságosan, hogy éjjel vezetsz, és kimerülten.
- Akkor maradj fent velem. - mondta tök egyszerűen, én pedig nagyokat pislogtam rá. Mármint "velem". Vele. Szóval mi ketten. "Mi".
Ezt gyorsan agyon komplikáltam, de akaratlanul is boldogabb lettem. Ilyenek után senkinek nem kell koffein.
- Meglátjuk. - bólitottam, majd a pohártartóból kiszedtem az extra méretű kávés poharat, és jó nagyokat kortyoltam belőle.
- Nincs benne cukor. - fintorogtam a kesernyés íztől, Henry pedig lefordult a főútról egy kisebb út irányába.
- A kávé legyen kávé, ne pedig turmix.
- Akkor semmi Starbucks? - kigomboltam a rövid nadrágomat, és próbáltam nem törődni azzal, hogy Henry oda-oda pislog felém, amíg átöltözöm.
- Semmi. Drága és nincs ébresztő hatása.
- Örülnék, ha az útra néznél, főleg, hogy itt még lámpák sincsennek. - jegyeztem meg, mikor már többet nézett rám, és a rövidnadrágomra, mint az útra. Megköszörülte a torkát, és mosolyogva rázta a fejét. Leráncigáltam magamról a sortot, és belebújtam egy fekete leggingsbe, majd egy kék-fehér csíkos hosszú ujjút is magamra kaptam.
- Ha már mazochista mód fennmaradsz éjszakára is, akkor a hosszabb úton megyünk, mert lehet, van valami, ami neked is tetszene.
- Ó, egy titkos, eldugott hely, amelyről csak te tudsz? - feltettem a lábam a műszerfalra, és közben írtam anyunak egy sms-t, hogy minden rendben. Ashtontól semmi választ nem kaptam, pedig 10 percenként ellenőriztem a telefonom.
- És a Google, és minden útikönyv. - ropogtatta ki az ujjait.
- Henry, most írt Sara, két hét múlva tartják az esküvőt, meg vagyunk hívva. - szólt előre a húga.
- Mi? - röhögött fel Henry, én pedig Helenara néztem, aki nagyon durcás fejet vágott.
- Igen. Gondolom, inkább te vagy meghívva, de veled együtt járok én is. - húzta a száját a lány, én pedig érdeklődtem, hogy kiről van szó.
- A csaj, akiről Jared mesélt. Tudod, a tesitanáros.
- Azta! - ámultam el. - de még csak most jegyezte el, nem? - kattogott az agyam, próbáltam visszaemlékezni a délelőtti beszélgetésünkre.
- Nem semmi a csaj. De nem megyünk. - Henry hangja nem tűrt ellenkezést, és bár Helena sem repesett az ötletért, azért mégis megpróbálta rábeszélni a bátyját.
- Henry, kérlek. Ha nem megyünk, megint rólunk lesz a téma, és már nagyon unom, hogy a hátam mögött sutyorognak. - Helena szemében könnyek csillogtak, és akaratlanul is végigsimítottam a kezén. Henry állkapcsa megfeszült, és nem úgy nézett ki, mint aki beadja a derekát.
- Mondtam már, hogy ne figyelj rájuk. - morogta, Helena pedig lebiggyesztette az ajkait.
- Nem akarok beleszólni, de...- kezdtem.
- Akkor ne szólj. - vágta rá egyből Henry
-... de biztos most is arra számítanak, hogy nem mentek. S mekkora pofára esés lesz, mikor megjelentek. Helena szebb lesz, mint a menyasszony, ehhez kétség sem fér, te mindenkinek vissza tudsz szólni, és a násznép fiatal és idős lányai pedig teljesen elvesztenék a látványodtól az eszüket. - érveltem. Henry szemöldöke a magasba szökött, de aztán akaratlanul is mosolyogni kezdett.
- De aranyos vagy, Jenny! - kulcsolta rá az ujjait az enyémre Helena, én pedig bizakodva vártam Henry döntését.
- Menjetek el. - noszogattam Henry-t tovább, végül rábólintott.
- De nem beszélsz senkivel, nem kérsz senki segítségéből és nem viszünk ajándékot. - fektette le a szabályokat a szőke fiú, Helena pedig megkönnyebbülve sóhajtott. Felállt az autóban, amennyire tudott, majd a fejtámla felett csókot nyomott bátyja feje búbjára.
- Köszönöm. S neked is. - ölelt meg, mire vállat vontam.
- Csak nem veszett kárba az a két év vita-óra a régi sulimban. - vigyorogtam.
Helena máris a ruháján gondolkodott, én pedig újra kortyoltam a kávéból. Fáradt voltam, de kellemesen, a hegymászástól, és nem is igazán vágytam aludni. Mintha Henry mellett lehetne egyáltalán.
A zene halkan szólt, nem is igazán tudtam rájönni, hogy mi az, és egy ideig nem is szóltunk semmit. Helena is lassan elpilledt a hátsó ülésen, én pedig a vádlimat masszíroztam.
- Au! - szisszentem fel, mikor a bokámhoz értem, és egy ponton kezdtem masszírozni.
- Mi az? - kérdezte Henry, miközben tovább sziszegtem, mint egy kígyó.
- Lehet, nem egyszerű vászon cipőben kellett volna túrázni. - magyaráztam.
- Nos, igen, ez egy sportembertől elég szégyen. - jegyezte meg szárazon, mire csúnyán néztem rá.
- Kösz, okostojás.
- Van izomlazító a kesztyűtartóban, lehet, az segít. - enyhült meg a szíve rajtam, mire kotorászni kezdtem a térképek és egyéb papírok közt.
- Győzelem! - emeltem magasra a tégelyt, Henry pedig mosolyogva figyelte az utat, ami egyre kanyargósabbá vált. Egy ideig hallgattunk, miközben én a hűsítő trutymóval masszíroztam a bokám, majd Henry törte meg a csendet.
- Haragudnom kellene rád. - közölte csak úgy egyszerűen, én pedig vállat vontam.
- Most épp miért?
- Mert belerángattál egy hülye, kiöltözős, esküvői szertartásba. - sóhajtotta, mire vigyorogni kezdtem.
- Ó, te is hallod a távolból, hogy itt most jön egy "de" ? - újra ittam a kávéból, Henry pedig lemondóan nézett rám.
- De a húgom odaáig van már csak attól is, hogy elmegyünk egy meghívásra, és ennyire boldoggá én nem tudom tenni. - a hangja annyira őszintén csengett, hogy kishíjján leájjultam a székből. Pislogás nélkül meredtem rá, és újra elámultam azon, mennyire próbálja megvédeni a húgát másoktól, és közben boldoggá is tenni. Márpedig a kettő együtt nincs egy síkban a Spourk tesók esetében.
- Hát - köszörültem meg a torkom - szerintem tényleg szebb lesz, mint Sara.
- Persze, hogy szebb lesz. S ezért majd biztos le kell ütnöm néhány tökösnek képzelt legényt. - hangulata visszaváltott bosszankodóvá, én pedig mosolyogva újra kinyújtottam a lábam a műszerfa felé.
- Egyszer úgyis el kell, hogy engedd. Felnőtt nő. - érveltem Helena szabadsága mellett, de Henry hajthatatlan volt.
- Ő a kishúgom. Gyámoltalan és sérülékeny. Amíg csak tudom, magam mellett fogom tartani. - Henry szavai nem tűrtek ellentmondást, mire a jókedvem is szertefoszlott.
- Akkor mondjuk első sorban ne bántsd úgy, hogy pont azzal a lánnyal fekszel össze, aki szét alázta az iskolában. - gondolkodás nélkül csúsztak ki a szavak a számon, de kivételesen nem sajnáltam. Henry megfeszült ültében, és kemény pillantást küldött felém.
- Megingás volt. Más is hibázhat. - motyogta.
Egy ideig csendben ültünk, Henry az útra figyelt, én pedig a szemem sarkából őt figyeltem. Izmost karját, ahogy egyiket a sebváltón, másikat a kormányon tartja, csontos, hosszú ujjait, az apró szeplőket enyhén sápatag bőrén. Testtartása a percek múlásával lazult, mellkasa egyenletesen mozgott fel-alá, amit enyhén tapadós hosszúujjuja láttatni engedett. Az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a sötétségbe. A tükörképemet láttam csupán, és néha a távolban egy-egy kivilágított falucskát, vagy tanyát. A terepjáró halk duruzsolásán kívül csak a hátul enyhén horkoló Jared és Helena szuszogása töltötte be a teret.
- Fogalmam sincs, milyen volt a szüleim esküvője. - észre sem vettem, hogy a gondolataim hangosan kimondott szavakká formálódtak. - Mármint, persze, láttam róluk egy képet, anyu gyönyörű volt a fehér ruhájjában, amúgy is mindenben az, de még csak a szertartásuk helyszínét sem tudom. S tádámm, 21 év múlva már el is váltak. Bocs, nem akartam panaszkodni. - szabadkoztam egyből, ahogy eszembe jutott Henry szülői helyzete.
- Helena sem. Vagy legalábbis nem hinném, hogy anyu beavatta volna ilyen dolgokba. Mostmár nem is fogja. - nem mertem rá nézni, annyira ledöbbentem azon, hogy saját magától beszél a szüleiről. Égtem ugyan a vágytól, de a délelőtti kitörése épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne lépjek Henry bizalmi területére. Hangja keserűségét épp elég volt elviselni.
- De apu egyszer leült velem, és elmesélte. - folytatta óriási meglepettségemre. Automatikusan felé fordultam, és ittam a szavait. Arcán apró, réveteg mosoly játszódott, kisfiús, mint aki újra felelevenít magában egy emléket, és biztosan így is volt. - Több, mint egy éven át udvarolt anyunak, mert az mindig kedvesen, de megtörhetetlenül visszautasította. Anyu kiegészítő munkát vállalt abban az egyetemi könyvtárban, ahova apám tanulni járt. Gondolom, mennyit tanulhatott. - mosolygott Henry, és éreztem, hogy magában azt gondolja, hogy "persze, tanulni, hogyne", majd folytatta, és teljesen magával ragadott a történet. - Utolsó évében a nagyszüleim vettek egy lakást a drága fiuknak, pont anyám nővérének a lakása felett. Briana nénikémék jelenleg Indiában élnek. Szóval, Briana akkor már házas volt, nyugalomra vágyott, apám meg persze az utolsó évét még ki akarta bulizni, így őrült bulikat tartott minden héten, akár többször is. A lakóközösség már ki akarta dobni, de mivel az ő lakása volt, nem tudtak mit tenni. Apám viszont nem tudta, hogy az alatta lakó lány pont annak az illetőnek a nővére, akinek ő csapta a szelet, így utólag teljesen érthető, anyám miért utasította folyton vissza.
- Na ne. - ámultam el, Henry pedig mosolyogva bólogatott.
- De, bizony. Szóval, ez ment egy darabig, apám élte a független, boldog férfiak életét, de a záróvizsgáját sikeresen elbukta. Anyám szerencsétlenségére pedig egy professzor őt bízta meg apám újboli felkészítésére, aminek egyikük természetesen nagyon örült, másikuk már kevésbé. Anyám végül rájött, hogy apám nem olyan idióta, mint aminek látszik, és egyből másképp állt az egész udvarlós dologhoz. A sikeres diplomálás után fél évvel apám egy gyűrűvel lepte meg egy kirándulásuk során, anyám meg természetesen igent mondott, mert addigra már teljesen egymásba szerettek.
- Istenem. - tátogtam, mint egy hal, és könnyek homályosították el a látásom. Olyan emberekről beszéltünk, akik már nincsennek köztünk. Egyikük csak fizikailag, másikuk már úgy sem. Henry azonban mosolygott, szomorúan ugyan, de azt láttam, hogy apró örömét leli a szülei emlékében.
- Sajnálom a szüleidet. - fejezte be végül, én pedig mély lélegzetekkel próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem igazán sikerült, úgyhogy inkább oldottam a feszültséget.
- Én meg a tesitanárt. - vágtam rá oda nem illően, mire Henry halkan felnevetett, ezzel megtörve a varázst. Gondolkodtam, hogy bocsánatot kérjek e a reggeli agyturkászkodásomért, de végül inkább befogtam a szám.
- Szóval szerinted lesz esélyem válogatni tapasztalt és nem annyira tapasztalt lányok közül. - vigyorgott Henry, mire a vállának dőltem.
- Ééééés, ez az a Henry, akit én ismerek! - nevettem, ő pedig biccentett. A következő pillanatban rezgett a telefonom, úgy kaptam érte, mint egy falat kenyérért. Vagy inkább Camembert sajtért. Vagy egy Ritter Sportért. Hmm, talán Jared-nál van Ritter Sport.
"Dolgom van, mi ennyire sürgős?" - olvastam az igen kedves és bizalomgerjesztő sms-t Ashtontól, majd dühösen a szék alá dobtam az egész telefont. Nem volt hozzá türelmem, és piszkosul be voltam rá rágva.
- Boldog üzenet, ahogy elnézem. - méregetett Henry.
- Engem már csak a szolgáltató keres. - kamuztam, és a már kihűlt kávéért nyúltam.
- Mindjárt odaérünk, amiről meséltem. - magyarázta Henry, és feltűnt, hogy lekanyarodik egy alig kitaposott földes útra. Körülöttünk teljes volt a sötétség, és nem voltam tőle túl boldog. Az autó fényei nem sokat segítettek, csak annyit éreztem, hogy felfelé haladunk egy dombon. Henry felhúzta a kéziféket, majd kikapcsolta az autót. Sötétség borult ránk, egy idig csak pislogtam, hogy mi történik, majd kiélesedett a látásom.
Szájtátva szálltam ki az autóból. Eddig fel sem tűnt, mennyire tiszta az ég, a csillagos égbolt akár a led izzók, és a hold teljes egésszében bevilágította a dombos tájat. A szél enyhén meglebegtette a hajam, miközben az autó elejéhez sétáltam, ahol Henry már mosolyogva várt.
- S lám, a nagy Jenny Brown-nak tényleg el tudom állítani a szavát. - fűzte össze forró ujjait az enyémmel, hogy ne csak a látványtól remegjen a lábam.

Bloginfó

Akárhogy igyekeztem a héten, az új rész egyszerűen vállalhatatlanul rossz lett, így inkább jövő hétre csúszik az új rész kiadása.
Facebookon kint lesz a link :) :*