Jenny Brown - 25.

Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés. Apám nem szokott hívni, ez abból is látszott, hogy a száma sem volt elmentve.
- Öhm, szia Apu. - nyögtem ki, és el sem hittem, hogy ez a nap még lehet rosszabb. Ashton közeledett, de türelmesen vártam, apám miért hívott.
- Hogy vagy? - kérdezte udvarisan, mire értetlenkedő kifejezéssel, amit szerencsére a telefonon keresztül nem látott, illedelmesen válaszoltam, hogy "jól".
- Szuper. Örülök. - király, csak nem tudom, minek. - Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, mikor jössz haza. Át szeretném neked alakítani a nagyobbik hálót, tudod, amihez gardrób is tartozik... - kezdett bele a valódi mondandójába, én pedig lefagyva bámultam magam elé. Ashton felé fordultam, és mutattam, hogy telefonálok, mire bólintott, és a falhoz lapult, belesimult az árnyékba, és ha nem tudnám, hogy ott van, biztosan a frász kerülgetne, ha elsétálnék mellette. Teljesen elnyelte a sötétség. Úgy tűnt, Ashton az évek alatt kitanulta, hogy váljon láthatatlanná.
- Jenny, itt vagy? - ébresztett fel apám a kábulatból, és fogalmam sem volt, miről hadovált az előbb.
- Én anyához költözöm. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és a fejem fogtam, amiért ilyen könyörtelenül közöltem vele a tényeket.
- Ugyanmár, Jenny, anyád kis lakásában nem is biztos, hogy jut neked külön szoba... - kezdte, de a saját családi drámánkra ma már nem voltam vevő, így összeszedtem a gondolataimat, és lezárni készültem ezt a beszélgetést.
- Te állod az új lakása árát, nem? - kérdeztem idegesen.
- De igen, és...
- Akkor olyat vegyél, amibe nekem is jut hely. Nem kell gardrób, tudhatnád, hogy alig van ruhám. Most pedig dolgom van, majd máskor beszélünk. Jóéjt. - vágtam rá, majd azonnal bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a telefonom.
- Ez kemény volt. - lépett mellém Ashton, és a lámpa mellett végre megláttam keskeny, szimetrikus vonású arcát, ajak és szemöldök piercingjén megcsillant a fény, a testemből pedig felengedett valami a jelenlétére. Idegesség? Hiány? Aggodalom? Nem tudtam pontosan. Akármennyire is dühös voltam rá az egész út alatt, az utcán végigfutó szellő magával ragadta azt is. Ashton végre itt volt, és megvéd. Hittem benne legalábbis.
- Csak... az apám. - magyaráztam, és idegesen a hajamba túrtam, ő pedig intett, hogy induljunk. Egy pillanatra megtorpantam.
- Ugye... ugye nem a raktár felé megyünk? - kérdeztem, és idegesen ropogtatni kezdtem az ujjam, mint általában. Ashton arcán egy halvány mosoly suhant át, amit épp csak hogy ki tudtam venni az utca lámpáinak fényében. Mögém nyúlt, és egy nanoszekundumig azt hittem, hogy átöleli a vállam, ami teljesen fura lett volna, de csak a fejemre húzta újra a kapucnit, és mint két rosszban sántikáló fiatal haladtunk végig az utcán.
- Nem. Jó volt a kirándulás? - kérdezte, mire a szemem forgattam.
- Jared úgyis mindent elmondott, nem? - kérdeztem vissza, és ezzel elkezdtem a halomnyi kérdésem feltételét.
- Nem hinném. Az ő családja sem beszél velem. - magyarázta egyszerűen. Hangjában nem volt sem keserűség sem megbántottság. Már rég beletörődött a dolgok menetébe.
- Hát ti mégis jót elcseverésztetek, ha a megérzéseim nem csalnak. - durcáskodtam, mire egyik szemöldökét felvonva rám nézett, majd vissza az utcára, ahol nyüzsögtek az autók.
- Nem vetted fel a telefont. - magyarázta, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Összejöttek a dolgok, elég nagy most a káosz. - vártam, hogy rákérdez, de nem tette. Vagy tudja, vagy nem érdekli. A szűkszavúság királya, ebben most már kétségem sincs. Elhaladtunk egy Fehér hattyú nevű hely mellett, és furcsálva vettem észre, hogy erre még nem jártam.
- Erre gyere. - fordult be balra, majd átsietett az úton, és egy kulcshalmot szedett elő a zsebéből. Aggódva néztem körül, de a kis utcácskában egy lélek sem volt, Ashton pedig épp egy üzlethelyiségbe nyitott be. Bent is teljes sötétség fogadott, és gyorsan be is zárta mögöttem az ajtót, mire a szívem hevesebben kezdett verni.
- Ashton?  - kezdtem remegő hangon. - Ez... ez nem volt jó ötlet, mármint...
- Nem bántalak, nyugi. Gyere utánam. - mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk, Mel keresésekor. Csak a lépteink halk koppanása és az szabad kezem ujjainak ropogtatása hallatszott a helyiségben, majd Ashton benyitott egy szűkös lépcsőházba. Felkapcsolta a lámpát, és elengedte az addigra kissé nyirkos tenyerem. Kikeresett egy másik kulcsot, majd a reteszbe helyezte, és a zár halk kattanását ajtónyikorgás követte.
- Üdv nálam. - kapcsolt újabb lámpát, én pedig meglepődve néztem szét. Az egész lakás felújítás alatt állhat, mert bár a ledlámpák már be vannak építve a mennyezetbe, a falak szinte ontják magukból a hűvősséget a maguk mázolatlan alakjukban. Két csorba szék és egy asztal állt az ablak mellett, a másik sarokban pedig egy vastag és széles matrac, ami minden bizonnyal megtette ágy helyett. Volt még egy hűtőszekrény, aminek a tetejére egy kis villanyrezsó elégítette ki a főzési vágyat.
- Nem egy palota. - jegyezte meg Ashton a száját húzva. Az ajtó mögött három polcról lógtak le a ruhák, néhány könyv, és a jobb oldali falon található ajtó vezethetett a mosdóhoz.
- Kínálnálak hellyel, de...
- Jó lesz itt. - igyekeztem összeszedni magam, és kicsit sem mutatva, mennyire sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell élnie. Helyet foglaltam az asztalnál, és lazának próbáltam tűnni. Ashton enyhén mosolyogva végignézett rajtam, amiből rájöttem, mennyire nem sikerült a tervem.
- Teát? Kávét? Alkohollal nem szolgálhatok... - vont vállat.
- Csak egy pohár vizet, köszi. - makogtam idegesen, és pont úgy éreztem magam, mint az első bálom előtt. Ami ritka gázul sikerült, de ez egy másik történet. Ashton odasétált a hűtő melletti dobozhoz, és két poharat vett elő, majd a fürdőbe ment, hogy a csapból vizet engedjen. A köztünk lévő csönd kezdett túlfeszülni, éreztem, hogy az összes kérdés egyszerre akar kitörni belőlem, így az ujjropogtatás mellé társult a lábdobogás is. Ashton leült velem szembe, és várt.
Kortyoltam, hogy a víz lehűtse a torkom, majd megköszörültem, és belekezdtem.
- Mit tudsz Elizről?
- Annyit, amennyit már elmondtam. - válaszolta szűkszavúan.
- De mégis honnan tudsz róla? - alakítottam a beszélgetést, de nem sok sikerrel. Ashton sóhajtott, nemigazán segített a válaszával.
- Hallok ezt-azt. Sok pletykát tudok.
- Oké - álltam fel, és indulni készültem. Ashtontól semmit nem fogok megtudni, a titkait hét lakat alatt őrzi. Elindultam az ajtó irányába, de elkapta a kezem.
- Tényleg így volt. Két nő beszélgetett előttem a kávézóban, az egyikük valami olyasmit magyarázott, hogy végre átveheti a helyét.
Visszafordultam, és mélyen Ashton szemébe néztem. Képtelen voltam eldönteni, hogy hazudik e, vagy sem. Míg anyám tanítása Henrynél és Jarednél lazán bejött, Ashtont szerintem a CIA sem tudná megtörni.
- Hogy nézett ki a nő? Meg honnan tudhatták meg már szombat estére, mikor Melt és Penyt szombat dél körül tette ki a zsúron? - kérdeztem, és az agyam folyamatosan pörgött.
- Nem tudom. Azért is hívtalak, hogy te tudsz e róla. - Ashton mutatta, hogy üljek le, de képtelen voltam. Elkezdtem fel-alá járkálni az apró szobában, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a témát jegelnem kell egy kicsit, különben holtbiztos, hogy bekattanok.
- Oké, hagyjuk. Mi a helyzet Edinburghel? - fordultam felé csipőre tett kézzel, és egy pillanatra láttam rajta végigsuhanni a meglepetség erejét. Kortyolt egyet, majd a szemembe nézett, és rabul is ejtett vele. Nem akart hazudni, ezt nyilvánvalóvá tette, de nem is válaszolt azonnal.
- Mi lenne? - kérdezett vissza inkább, mire lassan felforrt az agyam.
- Azt mondtad, Edinburghben voltál nevelőintézetben. Azonban ott nincs is ilyen! - fakadtam ki, Ashton pedig a kopott és karcos faasztal lapját kezdte fikszírozni.
- Hogy tudtad meg?
- Például kíváncsi voltam, és meg akartam nézni, legalább az épületet. Gáz, hogy nem volt mit.
Ashton jó ideig hallgatott, úgy tűnt, mérlegeli, mit reagáljon. Leültem vissza a helyemre, szemben vele, és kutatóan kerestem a tekintetét, de ő csak az ajakpiercingjét rágcsálva gondolkodott.
- Mindenki úgy tudja, hogy ott voltam. - kezdte magyarázni, mire hátravetett fejjel felsóhajtottam. Istenem, de hosszú menet lesz ez.
- És ebből a mindenkiből ki beszél veled? - kérdeztem, és még én is éreztem, hogy túllőttem a célon, úgyhogy gyorsan rávágtam, hogy "bocsánat". Erre elmosolyodott, és kinyújtotta az asztalra mindkét karját, tenyérrel felfelé, mint aki épp megadja magát.
- Jogos. Szóval nem Edinburghben voltam. - magyarázta, és hatalmas meleg, sötétbarna szemeit rajtam tartotta. Figyelte, hogy reagálok. A visszafolytott mosolyból arra utaltam, hogy egy katasztrófa súlytotta terület lehetek, amit egyszerre ért el a tornádó, a cunami és a gazdasági válság.
- Egy évet voltam Londonban, tényleg javítóban, meg is érdemeltem. Sőt, sokkal rosszabbul kellett volna járnom.
- Nehéz rólad elképzelni mindazt, amit hallottam. - vágtam közbe, Ashton pedig vállat vont, nem kommentálta a véleményem.
- Egy nap felkeresett egy William nevű illető, aki két opciót ajánlott fel. Vagy ott maradok, letölteni a további 2 évet, vagy 5 év alatt embert farag belőlem. Nem gondolkodtam.
- Szóval tanulni kezdtél, vagy mi? - ráncoltam a szemöldököm, sehogy nem állt össze a kép.
- Így is mondhatjuk. Később derült ki, hogy Wills rákos volt, másfél évvel később elhunyt. - a férfi iránt érzett tisztelete kétséget kizáró volt, a hangjából csak úgy sütött az elismerés.
- Sajnálom. - suttogtam, és a hangom elveszett a szoba csendjében.
- Múlthéten is Londonban voltam, még mindig tanulok. - sóhajtva dőlt hátra, mint aki egy hatalmas titok terhétől szabadult meg.
- Mit? - kérdeztem kíváncsian, de csak a fejét csóválta.
- Ha végzek, elárulom. - zárta le a témát, de már ennyivel is meg voltam elégedve. Több volt, mint amit eddig ki tudtam húzni belőle.
- Miért nem ezt mondtad rögtön? Mi ebben a baj? - értetlenkedtem, Ashton pedig összefogta selymes, hollófekete haját.
- Nem vette volna jól ki magát, ha a városbeliek megtudnák, hogy az én hibámból meghalt valaki, én meg elmentem tanulni büntetésképp.
- Basszus. Tényleg. - húztam a szám, és kiittam a poharam tartalmát. - De ha Londonban tanulsz, miért...
- Miért jöttem vissza? - fejezte be a kérdésemet Ashton. - Talán büntetem magam. Ez a város pedig az összefogás legjobb példája.
- Jareddel mégis beszélsz... - jutott eszembe, de csak a fejét rázta.
- Nem, az anyja már születésem előtt sem beszélt az én anyámmal, pedig ikrek.
- Mi? Úristen! - lepődtem meg, és még kevésbé értettem, hogy-hogy Jared és Ashton nem hasonlítanak egymásra.
- Eltartott egy ideig, míg kinyomoztam Jared számát, de csak az utatokra szólt a szövetségünk. - Ashton mély hangjában egy kis szomorúság csendült, de gyorsan megköszörülte a torkát, és a szemöldökében lévő piercinget babrálta.
- Lehet még egy kérdésem? - szóltam pár perc csönd után. Ashton elmosolyodott, kedvesen, ami szöges ellentétben állt Henry legtöbbször gúnyos vigyorával. Henryre gondolva mindig mellbevágott egy jeges tőr, úgyhogy gyorsan elhesegettem arcának emlékét.
- Csak egy? - úgy tűnt, Ashtonnak kezd jókedve lenni. Mióta ismerem, nem láttam ennyit mosolyogni összesen. Mondjuk az tény, hogy körülmények sosem úgy hozták, hogy vigyorogni legyen kedvünk. - Tőled legalább egy temérdekre számítottam.
- Egyenlőre a hallottakat kell megemésztenem, majd kielemezlek, mint valami wudu istennő, és utána benyújtok egy 6 oldalas listát a kérdéseimmel. - magyaráztam mosolyogva, Ashton pedig egyik szemöldökét felhúzva nézte, hogy komolyan beszélek e. Hihetetlen, hogy meg tudja csinálni, lehet valami a wigani csapvízben.
- Szóval. - vettem komolyabbra a figurát, mert fontos kérdéshez érkeztünk. - Miért nem mondtad, hogy te hoztál ki az épületből?
- Kellett volna? - vágta rá reflexből, mire hátrahőköltem.
- Igen, mert mondjuk okozott pár átforgolódott éjszakát! - csattantam fel kicsit eréjesebben,és az előbbi jókedvünk kiröppent az ablakon, ki a sötét éjszakába.
- Mindenki látta, hogy füst tör föl a barlangból, de senki nem tudta, hogy van e bent valaki. Én viszont láttam, hogy bementél.
- És ha te is bent maradtál volna? - kérdeztem, és igyekeztem elfojtani magamban a feltört emlékeket, és a fulladástól kaparó torkom fájdalmát. Ashton nem válaszolt, barna tekintetével mélyen a szemembe nézett és ez mindent elárult helyette. A jeges tőr mellé kaptam még egy forró vasat is a szívem fölé. Az, hogy Ashon nem hiányozna senkinek, úgy földhöz csapott, hogy mély lélegzetet kellett vennem a megrökönyödéstől. Átnyúltam az asztal felett, és megszorítottam Ashton kezét. Éreztem, hogy összerezzen az érintésemtől, de igenis kijár neki a köszönetem, még ha a gombóc a torkomban nem is akarja hagyni. Ashton bólintott, majd hátrébb tolta a székét.
- Most viszont nekem van egy halom kérdésem. - kezdte enyhe szigorral a hangjában, amitől összezavarodtam.
- Miről? - kérdeztem aggódva, miközben felállt az asztaltól, és fölém magasodott.
- Az útról. - mosoly terült szét az arcán, még ha a szeme nem is csillogott úgy, ahogy ilyenkor kellene.
- Ahhoz kávé is fog kelleni. - ásítottam, Ashton pedig a fejét csóválva kivett a dobozból egy vízforralót, megtöltötte vízzel, és az egyik földhöz közeli konnektorba dugta az eszköz zsinórját. Aztán a poharamat kicserélte egy bögrére, és valahonnan kávét bányászott elő.
- Mennyit mondott neked Jared? - kérdeztem, de csak vállat vont.
- Annyit, hogy hagyjam őt is és téged is békén, valamint hogy semmit nem tudsz Elizről. - magyarázta, és közben levette a hosszúujjú felsőjét, ami alatt fekete trikót viselt. Nekem is kezdett melegem lenni a tetőtéri lakásban, de nem volt mire cserélnem. Ashton messze alulmaradt Henrytől izmokat tekintve, de még így is ki tudtam venni az epszeit, a bit, a trit, meg ami csak van még a felkarja és a válla környékén. Az én bőrömmel ellentétben az övét egy szeplő sem tarkította, és nem is volt olyan sápadt fehér, mint a legtöbb angol. Felrémlett, hogy rányitottam a másik házban, és egy pillanat alatt vörösre váltott az arcom.
- Szóval, merre jártatok? - kérdezte zsebre tett kézzel, majd a vízforraló felé fordult, amiből kezdett kibugyogni a víz. Ahogy megfordult, rájöttem, hogy nem csak a karja érdemel szót, hanem a pólón átütő  hátizmai is imába foglalhatóak lennének. Ahogy végignéztem rajta, megakadt a pillantásom a könyöke feletti tetováláson, és szó szerint leesett az állam.
"- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker."
Emily. Már akkor tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név, és nem azért, mert annyi Emily kószál Anglia szerte. A tudatalattim már akkor elraktározta, és most volt szíves rámszabadítani az ezzel kapcsolatos emlékeket. Annyira megdöbbentem az egész helyzeten, hogy muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében. Talán... talán tévedek. Lehet, hogy ez egy másik Emily. Ne kérdezd meg, ne kérdezd meg... - hajtogattam magamnak, de a gondolataim azonnal utat törtek maguknak.
- Ashton, ki az az Emily? - kérdeztem, majd a szám elé tettem a kezem, de a nagyszájúságom mindent túlszárnyal. Ashton megdermedt a kezében a bögrémmel, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni.
- Emily... ő Helena anyja. - magyarázta amit már így is tudtam.
- Óó... ugye... ugye nem volt vele viszonyod, vagy ilyesmi... - hadováltam össze-vissza, pedig még én is éreztem a mondottaim abszurditását. Ashton megpördült a tengelye körül, és teljesen lesokkolva nézett rám.
- Dehogy, jézusom. Mrs. Spourk mindig nagyon kedves velem, az ő tiszteletére csináltattam. Sokkal rosszabbat kapott, mint a halál. - magyarázta Ashton elfuló hangon, és lerogyott a székére.
- Igen, tudom, hogy intézetben van. Akkor ismerted már előbb is? - még én is éreztem, mekkora rohadék vagyok, hogy faggatom, de Ashton kezd bennem bízni, és neki is épp annyira szükségem van egy barátra, mint nekem. Egy ideig csak nézett, mit nézett, vizslatott, valamin nagyon törte az eszét. Jobb mutatóujja és hüvelykujja közé fogta az ajakkarikáját, és megpörgette. Aztán megdörzsölte az állát. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mit néz rajtam, de előbb szólalt meg.
- Mennyit tudsz Helenáról?
Zavartan néztem rá, nem teljesen értettem a kérdést.
- Nagyon kedves lány, és a barátnőmnek tartom, ő az egyik, aki miatt még itt vagyok Wiganben, és nem rohantam haza fejvesztve.
Ashton bólintott, mint aki érti, mire gondolok.
- Ennek örülök. De mennyit tudsz Helenáról és rólam?

Jenny Brown - 24.

Ahogy az anyósülés felöli ajtóhoz értem, és megragadtam a kilincset, nyakon öntött a jéghideg valóság. Az autó felett átnéztem Henry-re, aki még mindig a benzinpisztolyt tartotta a kezébe, és döbbenten figyelt engem.
Nem akarta, hogy mellette üljek, és ez úgy fájt mint egy tüzes billog a mellkasomon. Fogalmam sincs, mikor lesz időnk erről beszélni, de most épp túl sok minden történik körülöttem.
Lehullt a kezem a kilincsről, és egy sóhajjal egybekötve hátraléptem a hátsó ajtóhoz. Helena becsusszant a jobb oldalamra, és hatalmas szemekkel várta, hogy elmesélyem, ki hívott. A kezében még  mindig ott volt a gőzőlgő forró csokoládés pohár, így kikaptam a kezéből, és mohón belekortyoltam. A forróság végigszántotta a nyelvem és torkom, a szemem is könnybelábadt, és bár napokig nem fogok ízeket érezni, de egy pillanatra sikerült a magam körüli káoszról megfeledkeznem.
- Jézusom, Jenny, megégeted magad. - kapott felém Helena, még mindig zavart arccal, de csak legyintettem.
- Ennél jobban már nem tudom.
- Mivan, itt akartatok hagyni? Mert láttam ám, hogy kirohantok a boltból, de... - pattant be az előttem lévő ülésre Jared, és Henry is maga után húzta az ajtót.
- Nem, csak rohadtul haza kellene érnünk. - fakadtam ki, kicsit sem végig gondolva, hogy mit mondok. Újra kortyoltam a papír pohárból, de már nem értem el ugyanazt a hatást, mint az előbb.
- Nem vagyok Forma-1-es pilóta, elnézést. - vágta rá dühösen Henry, és kikanyarodtunk a benzinkútról.
- Nem hát, mert akkor értenél az autókhoz. - néztem ki az ablakon, Jared viszont hátrafordult, pont mikor Helena is megbökte az oldalam.
- Jenny, ki hívott? - szegezte nekem a kérdést, mire húzni kezdtem a szám. Henryre is átragadhatott a paprikás hangulatom, mert nem tudta tartani a száját.
- Biztos a szerelme.
- Fogd már be! - kiabáltam rá már-már hisztérikusan, mire Jared és Helena hátrahőkölt, de Henry-t kicsit sem érdekelte, hogy az idegeim cafatokban lógnak.
- Miért, talán nem? Hozzá sietsz ilyen nagy elánnal, fogadjunk.
- Te idióta, Eliz hívott az előbb! - ütöttem volna a vállára, Jared viszont elkapta a kezem, és a fejével intett, hogy ne tegyem.
- Eliz? - ráncolta szemöldökét Helena, és teljesen zavartan nézett maga elé. - Miért?
- Valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védenem a lányom valakitől, aki nem Mr. Harper. És hogy nem vihette őket magával, mert akkor valaki megtalálja. - járattam az agyam, igyekeztem minden részletre visszaemlékezni, de a rövid telefonhívás nem tartalmazott túl sok információt. Jaredre néztem, aki, úgy tűnt, szintén erőssen töri a fejét.
- Ezt nem értem...
- Nyugi Helena, én sem. - sóhajtottam lemondóan, majd a poharamat vizslattam, mintha attól valamilyen megoldást találhatnék. A fejem majd szét szakadt, Henry folyamatos beszólogatásait fizikai fájdalomként éltem meg, a többi probléma pedig csak csavart rajtuk egyet. Hiába tudom, hogy nem vagyok egy szuperhős, hogy mindent megoldjak, mégis az én kezemben futnak össze az égető szálak.
Ismét felnéztem, pont mikor Jared elővette a telefonját a zsebéből.
Vártam egy kicsit, hogy elkezdje írni az üzenetet, majd egy villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a telefont, amin úgy meglepődött, hogy utána sem nyúlt.
Bár az sms-t még nem írta meg, de a címzettet már bejelölte.
Kínosan felnevettem, majd felé dobtam a telefont, ő pedig reflexből elkapta.
- Még csak csalódni sem tudok benned. Nincs több hely. - vontam vállat, és Henryre néztem, aki a visszapillantóból engem figyelt, majd visszakapta a tekintetét az útra.
- Mi? Miért? Jared! - szegény Helena ott ült a káosz közepén, és fogalma sem volt semmiről. Megfogtam a kezét, és magamban megfogadtam, hogy egyszer mindent elmagyarázok neki. De az sem mostanában lesz.
- Nem érdekes. Ti vagytok a szomszédjaik. Tudtok valakit, aki sokszor jár Mr. Harperhoz? - fordultam Helena felé teljes testtel, mert még a perifériámban sem tudtam elviselni Jared áruló fejét, ahogy Ashtonnak minden mozdulatomról beszámol.
- Egész nap más dolgom sem volt, mint hogy a szomszédot kukkoljam. - szólalt meg elől Henry, mire Helena enyhén elmosolyodott, én viszont leütöttem a magas labdát.
- Azt tudjuk, hogy téged lefoglal a sok lány, komoly munkát jelenthet mind khm... megelégedését elérni. - kiittam a pohár tartalmát, és mivel Henry nem válaszolt semmit, újra Helenahoz szóltam. - lehetetlent kérdezek ugye?
- Sajnálom Jenny, de igen. - simította meg a hajam, én pedig szomorúan az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a tovatűnő napsütötte mezőkre.

- Hahó, hazaértem! - estem be szinte az ajtón, úgy rohantam át a szomszédból. Ledobtam az előszobába a táskám, és visszafolytott lélegzettel a nappaliba léptem. Talán a hatodik érzékem, talán csak egy aprócska rossz előérzet, de azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Tia ült a bőr kanapén, kávét szürcsölgetve, és Mellel beszélgetett.
Ennél szürreálisabb képet álmodni sem tudtam volna.
- Ó, Jenny! - ugrott talpra Tia egyből, én pedig hátrahőköltem az ölelésétől. Teljesen idegen volt számomra úgy, hogy hétköznapi ruhát viselt, és ha visszagondolok, a rendőr autót sem láttam a ház előtt. Tia szőkés-barna haja szabadon omlott a vállára, sőt, ki is sminkelte magát a jeles alkalomra.
- Öhm. Helló. - nyögtem ki, mikor végre engedett a szorításából. - Mit csinál itt? - szegeztem neki a kérdést kicsit sem udvariasan.
- Te nem is tudod? - kérdezett vissza hatalmasra nyílt szemekkel, majd a fotel felé terelt. Mel még mindig merev háttal ült nekem, egyáltalán nem akart rám nézni.
- Mármint mit? - kérdeztem zavartan. - Tudom, hogy Eliz elment, Mel felhívott. De maga miért van itt?
- Hogy vigyázzak a lányokra. - mondta ezt úgy, mintha teljesen nyilvánvaló lenne. Ivott a bögréből, és újra helyet foglalt a kanapén. Egy pillanatig beállt a csend, és szinte érezni lehetett a feszültséget a ház teljes területén. Végigdörzsöltem a karomon, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
Az, hogy Tiával kapcsolatos érzelmeim kicsit sem pozitívak, nem meglepő. Volt a nőben valami, ami nem volt rendben, azok után pedig, hogy folyamatosan a nyakamon lihegett a vidámparkos ügy után, az agyamra ment.
- Értem. Nos, hazaértem, úgyhogy biztos sok dolga van... - kezdtem finoman kiterelni az ajtón, de ő csak pislogott rám, és nem mozdult.
- Ó, látom nem érted. Engem Eliz kért meg, hogy vigyázzak a lányokra. Mel, szivem, felmennél megnézni a húgodat? - Mel engedelmesen felállt a kanapéról, és akkor tűnt fel, hogy hollófeketére festette a haját. Sminket nem viselt, de a szegecses fekete bőr karkötője ott virított a csuklóján. Nem nézett a szemembe, csak felrohant a lépcsőn. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd mikor eltűnt a lépcsőfordulóban, egyszerre pattantunk fel a helyünkről Tiával.
- Fogalmam sincs, mi történik itt - kezdtem, miközben próbált a szavamba vágni, de nem hagytam. - Beszéltem Elizzel. - dobtam be az aduászt, Tiának elakadt a lélegzete egy pillanatra, de hamar összeszedte magát.
- A legjobb barátnőm. Rám bízta a házat. - érvelt továbbra is maga mellett.
- Talán a házat igen. Mehet is mosogatni. - intettem a konyha felé, Tia arca pedig kezdett vörössé válni a dühtől, és vélhetően én sem nézhettem ki máshogy. Az idegeim pattanásig feszültek, de nem voltam hajlandó megadni magam.
- Ne merj velem így beszélni! - lépett közelebb, kezét fenyegetően az arcom előtt tartva. Magasabb volt nálam, ami egész eddig fel sem tűnt, és ez nem vált épp a javamra. Már rég nem a rendőrnőt játszotta előttem.
- Mi folyik itt? - lépkedett le Mr. Harper a lépcsőn, mire Tia azonnal ellépett előlem, én pedig vehettem egy mély lélegzetet. Második kör, indul.
Mr. Harper valószínűleg a zuhany alól jött ki, csak egy fehér köntöst viselt, és a haját törölte épp szárazra egy sötétkék törölközővel. Tia ártatlanul ivott a teájából, én pedig felmértem, hogy milyen gyorsan tudnám kikapni a kezéből a bögrét, és a fejére borítani a tartalmát.
Elég valószínű, hogy a jó reflexei szemben állnak az én ügyetlenségemmel, úgyhogy ezzel inkább nem kisérleteznék.
- Üdv, Mr. Harper. Hazaértem, így ha van bármi, amiben segíteni tudok, tessék szólni. - mosolyogtam munkáltatómra, és nincs kizárva, hogy akkor néztem először a szemébe a raktáros kaland óta. Jeffry csak a száját húzta, majd bólintott.
- Rendben Jenny. A feleségem... - kezdte, de gyorsan a szavába vágtam.
- Elutazott, Tia már beszámolt róla. - sarkítottam a dolgokat, és az emlegetett mögöttem köszörülte a torkát, de nem szólt semmit.
- Akkor biztos arról is értesítette, hogy szabad bejárást biztosítottunk a számára. - tért át a hivatalos hangnemre, én pedig csak bólintottam, többre nem tellett. - Természetesen nagy segítség lenne számomra, ha maradna. - lépett hozzám közelebb, mire automatikusan hátráltam. Jobb szeretem tartani az öt lépés távolságot bűnözőkkel szemben.
- Én is így gondolom. - mondtam rekedten, és a körmeimet vizsgálgattam, mint valami érdekfeszítő dolgot. - Kicsomagolok, és készítek vacsorát.
- Már csináltam. - szólt be Tia a konyhából, és épphogy sikerült visszafognom magam, hogy ne fújjak rá, mint egy macska.
- Értem. - kerültem ki nagy ívben Mr. Harpert, aki még mindig ott állt fehér köpenyében, a hajából és szakálláról csöpögő vízzel a nappali közepén. Megragadtam a sporttáskám fülét, és magam után húztam fel a lépcsőn. Alig vártam, hogy végre levegőt kapjak.
Ledobtam minden cuccomat a szobámba, Helena dzsekijét pedig a székre terítettem, hogy ne felejtsem neki visszaadni.
Ahogy a tükör felé fordultam, leesett az állam. Nem a ruháim, nem a hajam festett rosszul. Az összkép volt egy csődtömeg. Az arcom sápadtabb nem is lehetne, a fekete karikák csak úgy virítottak a szemem alatt, a hajamban a hullámok kifésülhetetlenül összetapadtak. Közelebb léptem az ember nagyságú tükörhöz, és próbáltam felfedezni benne azt a lányt, aki néhány hete Wiganbe érkezett, aki elhasalt a vonatban, és aki minden reggel korán kelt azért, hogy kifussa a lelkét is. Kerestem, de ő már messze járhatott. S ettől csak még rosszabbul éreztem magam. A folyamatos idegeskedés, az események sorozata teljesen megváltoztatott, és nem tudom, hogy mégis hogy tegyek mindent jóvá.
Valaki kopogtatott az ajtómon, így két lépésből ott teremtem, és kinyitottam. Peny és Mel állt az ajtóm előtt, előbbi egy könyvet szorongatva, aminek sajnos nem tudtam kinézni a címét. Mel szokásossá vált unott képével állt a húga mögött, és várta, hogy reagáljak valamit.
- Peny! De hiányoztál. - öleltem meg egyből a kislányt, ő pedig szorosan kapaszkodott a felsőmbe. Adtam két puszit a feje búbjára, majd magam mellé húztam. - Hol van Mark? - szögeztem Melnek a kicsit sem kedves kérdést, de ő csak vállat vont.
- Ki tudja. Mikor rájött, hogy Tia rendőr, felfeszítette az ablakom, és kiugrott. Remélem legalább az ágak összehorzsolták. - vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.
- Gyertek be, hoztam nektek egy csomó édességet. - Peny elment mellettem, és mentem volna utána, de Mel visszarántott, és a fülembe súgta.
- Peny nem beszél tegnap óta.
- Hogy érted, hogy nem beszél? - ráncoltam a szemöldököm, mire Mel a szemeit forgatta.
- Nem szólal meg. Bólogat, meg mutogat, de a száját nem nyitja ki. - magyarázta, majd a húga után indult.
Erről bezzeg Tia egy szót sem szólt. Peny leült a szobám közepén lévő szőnyegre, még mindig a könyvét szorongatva, miközben Mel az ágyamra dobta magát teljes kényelemben. Ahogy kiosztottam a halom édességet, és megmutogattam a készített képeket, rájöttem, hogy Mel igazat mondott. Peny rámmosolygott, meg tényleg örült a Carl Hiaasen regénynek, de az ajkai mintha összeragadtak volna. Mel elfogadta a Black Sabbath "13" című albumát, különösebben nem köszönte meg. Míg ők elmesélték a születésnapon történteket - vagyis Mel mesélt, Peny bólogatott - addig megírtam egy rövid üzenetet Ashtonnak, hogy az iskolánál találkozzunk fél óra múlva. Muszáj volt vele beszélnem, a kérdések lassan kibugyogtak a számon, annyi halmozódott fel. Már hét óra is elmúlt, mire a lányok kissé lefáradtak, és visszavonultak a saját szobáikba. Peny láttán a szívem szakadt szét, és eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni. Ha így érzi biztonságosnak, akkor ne beszéljen. Nem fogom engedni, hogy pszichológus analizálgassa, alig múlt 10 éves, egy agyturkász hiányzik még pont a kicsit sem normális gyerekkorába.
Pár perc alatt lemostam magamról az út porát, egy copfba fogtam a hajam, és vastagon kihúztam a szemem feketével. Pont illett a hangulatomhoz. Magamra kaptam egy fekete kapucnis felsőt és a farmeromat, majd leosontam a lépcsőn. Tia még mindig a konyhában ügyeskedett, és Mr. Harper is ott ült a konyhaszigetnél az egyik bárszéken. Idilli jelenet is lehetett volna, ha nem tudnám, hogy igazából ki kicsoda. Halkan felhúztam a tornacipőm, és becsuktam magam mögött az ajtót. A telefonom ott lapult a zsebem mélyén, és osonó léptekkel igyekeztem a főutca felé. Nem elég, hogy rámereszkedett a sötétség, még a holdfény sem világított, csillagokat pedig egyáltalán nem láttam az égen. A hosszúujjúban nem fáztam, de bizonyára az adrenalin is dolgozott bennem. Egyre több lámpát hagytam magam mögött, cikázó gondolatokkal a fejemben, képtelen voltam leragadni egynél is. Mégis mennyit tud Ashton rólam? Mennyit árult el neki Jared az utunkról? Miért hazudott Edinburghról? Honnan tud Elizről? Csak a saját lépteimet hallottam, ahogy halkan puffan a talpam a betonon. Itt-ott égtek a lámpák a házakban, bizonyára mindenki készül vacsorázni. Valószínüleg Harperék is furcsálni fogják, hogy nem megyek le vacsorázni, de ez a jövő problémája, ráérek kitalálni egy hiteles hazugságot a késsőbbiekben. Befordultam a főutca sarkán, és az iskola felé vettem az irányt. A távolban már kitudtam venni egy alak sziluettjét, és hevesebben kezdtem kapkodni a levegőt. Rég volt már, mikor Ashtont láttam, és egész eddig fel sem fogtam, mekkora szükségem van egy felnőttes gondolkodású, kemény és reális emberre magam mellett. Az alak elindult felém, én pedig hátrahajtottam a csuklyámat, hogy megvilágítsa az arcom az utcai lámpa. Még legalább 50 méter volt köztünk, mikor a zsebemben élesen csörögni kezdett a telefon, megtörve így az utca csendjét. Kapkodva szedtem elő, de az ismeretlen számtól végigfutott a hátamon a hideg. Mély levegőt véve beleszóltam, és átkoztam Elizt, amiért folyamatosan rám hozza a frászt.
- Figyelj Eliz, nagyon... - kezdtem, de egy férfi hang a szavamba vágott.
- Szia Jenny, itt az apád.

Jenny Brown - 23.

Henry ugyanabban a pillanatban kapta ki a kezét az összekulcsolt ujjaim szorításából, ahogy válasszoltam Ashtonnak.
- Miért hívtál? - kérdeztem, holott már tudtam. Az egész Eliz, sőt, hova tovább, az egyész Harper család probléma Ashtontól indult már aznap, mikor segített Melt megkeresni a házon belül.
- Hogy mikor tudunk találkozni. - válaszolta tömören, mire az ajkamba haraptam. Henryre pillantottam, aki élesen az utat figyelte, és még véletlenül sem pillantott rám, ami felért egy pofonnal. Tisztában voltam vele, hogy a kés élén táncolok, és nagyon komolyan sérülni fogok, ha bármelyik irányba esem is.
- Most megyünk haza. - próbáltam kedves hangot megütni, mintha csak egy szívélyes beszélgetést folytatnák egy ismerősömmel. Ami részben igaz is volt, azt leszámítva hogy még mindig nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy Ashton melyik kategóriába is tartozik.
- Holnap délután találkozunk a hátsó kertetekben, hogy a pasid ne lásson minket együtt. - magyarázta Ashton teljesen monoton és színtelen hangon.
- Várj, honnan... mindegy, nem érdekes. - kérdeztem volna rá, hogy honnan tud Henryvel kettőnkről, de aztán legyintettem, mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe. Jared alvástól hátravetett fejjel aludt. Még most is alig hiszem el, hogy ők ketten rokonok. S ahogy az eredmény mutatja, nem is olyan rossz a kapcsolatuk. Egy ideig vártam, hogy mondjon valamit, és ő is ugyanezt várhatta tőlem. A néma csend kezdett kínossá válni, mire végre megtörte.
- Figyelj, sajnálom hogy belerángattalak. Már belátom, hogy hiba volt. - mondta Ashton, én pedig kibámultam a jobb oldali szélvédőn, figyelve az elsuhanó fákat, és átgondolni, hogy valóban ő tehet e az egészről. Akárhogy próbálom magam elhitetni, tudom, hogy Ashton nem nekem akar ártani. Magam sem értem, miért bízok benne. Képes voltam figyelmen kívül hagyni a telefonjait, és a Henry szüleivel történteket. De mikor bocsánatot kért, el kellett fogadnom a tényt, hogy Ashton iránt egyfajta bizalmi, már már testvériesnek hihető kötődés kapcsol.
- Nem, nem volt az. - suttogtam, és a fejemet az ablakhoz nyomtam. Nem is mertem Henry irányába nézni, így is éreztem a felőle áradó ellenszenvet.
- Mennem kell. Jó utat hazafelé. Holnap délután, udvar. - tette hozzá szűszavúan, és kinyomta a telefont, mielőtt válaszolhattam volna.
- Elég tartalmas volt. - szólalt meg Henry körülbelül 5 perc néma csend után, hangjából csak úgy sütött a düh. Ez az a Henry, akit megismertem. Lehunytam a szemem, és egy mély sóhajt vettem, hogy ne mondjam ki az első gondolatot, ami a nyelvemre tódult.
- Az. - vágtam rá, a hideg ablak lehűtőtte a homlokom, és ez igazán jól jött. Pont olyan volt, mintha Fort Williamben hagytuk volna a boldogságunkat, és talán tényleg így is volt.
- Azt hittem, már nem beszéltek. - forgatta meg bennem a kést ugyanolyan visszafolytott hanggal.
- Nem is. - túl sűrűn az utóbbi időben, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Legalább ne hazudnál. - mondta ki gondolkodás nélkül, mire már felé fordultam, és bennem is kezdett felmenni a pumpa.
- Fogalmad sincs semmiről. Tudom, miért gyűlölöd Ashtont. Hidd el, tudom.
- Nem, nem tudod. - vágott közbe.
- Ne próbálj már meg manipulálni! - fakadtam ki élesen, mire végre méltóztatott rám pillantani egy nanoszekundumra. - Gyűlölöd? Oké. Van rá okod? Van. De azt ne várd el tőlem is, hogy indok nélkül haragudjak valakire. Ashton nem egyszer segített...
- Igen, és mindig úgy jöttél haza, hogy össze-vissza voltál zúzódásokkal. - emelte meg mostmár Henry is a hangját, hátulról pedig mozgolódást hallottam, de mindketten figyelmen kívül hagytuk a barátainkat.
- De nem Ashton miatt, értsd már meg, te bolond! - túrtam bele idegesen a hajamba, Henry tekintete pedig kezdett szikrákat szórni a dühtől.
- Naiv vagy, Jenny. Borzasztóan naiv. Az eszem megáll, hogy annak a rohadéknak bedőlsz. - Henry köpte a szavakat, és láttam, hogy remeg a keze a kormányon.
- És ha az vagyok? Talán tényleg így van. Neked is bedőltem. - tudtam, hogy az utolsó mondattal átesem a ló túloldalára, és valóban, Henry álla leesett, Jared hátul pedig felnyikkant. Erős volt, de már nem tudtam visszafogni magam, így is a sírás széléig sodort ez a veszekedés, márpedig nem fogom megadni Henrynek azt az örömet, hogy a naivitás mellé még gyengének is tartson.
- Srácok... - szólalt meg Jared, mire Henry azonnal elhallgattatta.
- Ne szólj bele, Jared!
- Nem, mármint... ti nem halljátok ezt a kattogást? - terelte el a témát, és egycsapásra mind fülelni kezdtünk.
Aztán Henry az összes létező káromkodást egy mondatba sűrítve jelezni kezdett, és leállt az út szélén. Erre már Helena is felébredt, és pislogva kérdezte, hogy mi történt.
- Megyek, segítek Henry-nek. - szállt ki egyből Jared is, én pedig követtem őket az autó jobb hátuljához. Henry a kerék előtt guggolt, a fejét fogva, Jared pedig mellette állt.
- Defekt. A csomagtartóban van a pótkerék. - magyarázta Henry, Jared pedig az ajtóhoz lépett.
- Kipakolom a táskáinkat, te meg menj vissza az autóba, még nem gyógyultál meg teljesen. - fordult felém, és bár biccentettem, csak összefűztem magam előtt a karom, és továbbra is ott ácsorogtam. Henry csak tanácstalanul nézte a kereket, de volt egy olyan érzésem, hogy csupán az én pillantásomat kerülte.
- Henry, nagy a baj? - szállt ki Helena is az autóból, és mellém lépett.
- Nem, csak kereket kell cserélni. - állt fel végre, és a kocsi hátuljához ment, hogy kiszdhesse a szükséges dolgokat.
- Addig gyerünk el sétálni. - mosolygott rám Helena, mire erőltetetten viszonoztam. Egy erdő mellett lehettünk, néha elhúzott mellettünk egy autó, de ezen kívül kellemes csend honolt a környéken.
 Helena karon ragadott, és egyenesen tovább indult, én pedig követtem.
- Szeretném, ha holnap eljönnél velem ruhát venni. Tudod, az esküvőre.
Teljesen elfeledkeztem arról, hogy Henryék jövő szombaton lagziba hivatalosak.
- Nem mintha értenék hozzá. - vontam vállat, de az agyam nem ott járt. Elképzeltem, hogy minden nő Henryn csüng. De ebben az képben az öltönyös Henry élvezi is, hogy válogathat a kisebbnél kisebb ruhájú lányok közül.
- Ugyanmár. Legalább megmondod, ha valami tényleg rosszul áll. - bökött oldalba, mire halványan elmosolyodtam.
- Ha egy zsákot húzol magadra, az is jól áll.
- Jó, de szebb akarok lenni, mint Gretchen. Vagy mint a menyasszony maga. - vont vállat, majd kuncogni kezdett.
- Akkor menj egy farmerban és egy kinyúlt pólóban Hidd el, már az is nyert.
- Jaj, Jenny, te olyan kedves vagy. - ölelt meg gyorsan, majd haladtunk tovább. Legalább húsz méterre hagytuk el az autót, és egy ideig csak a lépteink nesze hallatszott az úton. A minket körbevevő erdő békés volt, és csendes. S pont a hangulatomhoz illő. Nem tudtam nem a vitánkra gondolni Henryvel. Folyamatosan újra, és újra lejátszódott a fejemben, mintha beakadt volna a lemez. De azt nem tudtam elfogadni, hogy neki van igaza. Belőle folyton csak az utálat beszél, amit tényleg tudom, hogy jogos. A boldog családjuknak Ashton vetett véget.
- Olyan jó lenne, ha te is jönnél. - zökkentett ki a gondolataimból Helena, de csak vállat vontam.
- Nem vagyok meghívva. S nincs is kedvem estélyiben villogni.
- Jöhetnél, mint Henry plusz egy fője. Én pedig vinném Jaredot. Mit szólsz? - Helena arcán őszinte vigyor terült szét, mart a bűntudat, hogy összekell törtnöm az álomvilágát.
- A bátyáddal épp az előbb vesztünk össze. Csúnyán. - ahogy sejtettem, Helena öröme lelohadt, de aztán átgondolta a dolgot.
- Amióta ismeritek egymást, veszekedtek. Nagy ügy.
- Helena, nem leszek váratlan vendég egy esküvőn. - tisztáztam, a lány pedig a száját húzta. - Anyámék válnak, Eliz lelépett, Mel újra összejött a idióta pasijával, Henryvel pedig képtelenek vagyunk nem veszekedni. - Ashtonról nem is beszélve, de Helenanak ezt a részét nem kell tudnia. -Tudom, hogy úgy tűnik egyik sem visel meg, de ez nem igaz. Egy puccos esemény hiányzik most legkevésbé az életemből. - magyaráztam szomorúan, Helena pedig őszinte sajnálattal nézett rám.
- Ne haragudj, nem gondoltam át. - simította meg a felkarom, én pedig küldtem felé egy szomorú mosolyt. A vállam felett hátrapillantottam, és feltűt, hogy jócskán eltávolodtunk az autótól, Jared messziről integetett.
Rezegni kezdett a telefon a zsebembe, és megköszöntem az égieknek, hogy anyám neve villogott a képernyőn.
- Hagylak, hadd beszélj vele, majd mondom a fiúknak, hogy összeszedünk. - ölelt meg gyorsan Helena, és visszasietett az autó felé, én pedig a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia anyu.
- Szia Jenny. Mi újság? - kérdezte, és a hangja sokkal nyugodtabb volt a pár nappal ezelőtthöz képest, mikor felhívott, hogy válnak apámmal.
- Semmi, úton vagyunk hazafelé. Te hazaértél már a last-minute wellnessből? - kérdeztem rá a barátnője által szervezett azonnali kikapcsolódásra.
- Nem, csak este indulunk haza. Igazából a pedikűrösnél ülünk. Elég fura helyzet, nem?
- Szia Jenny! - hallottam egy női hangot a távolból, vélhetően Samantha volt, anyu barátnője.
- Szia Samantha. Lehet, hogy fura, hogy 2 nappal a válásod után valahol szórod a pénzt, de hidd el, körülöttem csak furcsa dolgok történnek.
- Baj van? - váltott anyu egyből hangnemet, jelzett neki az "anya-radar", gondolom.
- Van. - sóhajtottam. - Annyi, hogy magam sem tudom összeszedni. - dörzsöltem meg a homlokom.
- Szivem, holnap indulok lakást keresni. Apád állja az új házam költségét, így egyeztünk meg a szerződésben. - feltűnt, hogy sokkal nyugodtabban beszél már a több évi házasságáról, pedig nem így kellene lennie. Jó, egy ideje már a levegőben lógott a válás dolga, de így, hogy meg is történt, azt hittem, jobban össze fog törni. Talán Samantha lelket öntött belé, ő amúgy is nagy feminista hírében áll.
 - A lényeg, hogy ha úgy érzed, ülj fel az első vonatra, és gyere haza. A munkáltatód biztos megérti.
- Hát ez az. A munkáltatóm női tagja összecsomagolt és lelépett. - avattam be anyut is a részletekbe, és teljesen ledöbbent.
- Pakolj össze és gyere haza. Nem akarom, hogy azzal a félelmetes férfival legyél egy légtérben.
- Bocs anyu, de a lányok miatt nem tehetem. Most megyek, de estére még felhívlak. - tettem hozzá, mikor az autó megállt mellettem, Helena pedig kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán beugrottam, és elhelyezkedtem a hatalmas belső térben.
- Bocs, Jenny, Henry mondta, hogy üljek előre. - fordult hátra Jared őszintén sajnálkozva, én pedig egyből Henryre pillantottam. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, kezei feszesen fogták a kormányt, ajkait keményen összepréselte. Ez a húzása jobban fájt, mint bármi eddig, pedig csak egy hülye helyről volt szó.
- Nem baj, amúgy is kezd visszatérni a lázam, alszok egy kicsit. - elterültem a hátsó ülésen, fejemet Helena combján nyugtattam, és tekintetemmel lyukat fúrtam az előttem lévő ülés támlájába. Ha tehettem volna, lyukat fúrok az abban ülő hátába is, de sajnos nem voltam mutáns az X-Menből.
Helena a telefonját nyomogatta, én pedig felhúztam a térdeimet, és lehunytam a szemem, de egy apró könnycsepp még így is kicsordult. Az elvesztés könnye. Mert bár akkor még nem volt egyértelmű, de ott vesztettük el egymás Henryvel.

Helena szólítgatása ébresztett fel, mikor egy benzinkúthoz értünk.
- Utolsó szünet, utána már csak otthon állunk meg. - magyarázta.
Kiszálva a kocsiból majdnem összecsuklottam, annyira elgémberedek a lábaim. Jared és Helena elindultak felvásárolni a boltot, én pedig utánuk indultam, véletlen sem pillantva Henryre. Nincs miről beszélnünk.
A két fiatal a menüsort nézte, én pedig az újságos standhoz sétáltam, ahol a Playboy-tól kezdve a Natgeón át egészen az autós újságig minden lehetett kapni. Felkaptam egy lakberendezéssel foglalkozó havilapot, és lassan átlapozgattam. A bútorok, a minimalista stílus, a csodás képek képesek voltak elterelni a figyelmem a külvilágról, így csak nagy sokára vettem észre, hogy már megint hívnak. Ismeretlen szám volt, mire összeráncoltam a szemöldököm. Már lecsöngött volna, mire végül meggondoltam a dolgot, és a zöld gombra nyomtam.
- Halló? - szóltam bele félénken.
- Jenny, vigyázz rájuk. - hadarta egy elsőre ismeretlen női hang.
- Kivel beszélek? - állt meg bennem az ütő, és megfagyott körülöttem a világ. A gondolataim fénysebességgel cikáztak át az agyamon,  éreztem, hogy hasogatni kezd a fejem.
- Ha magammal hozom őket, megtalál. Csak vigyázz rájuk. - hadarta zavartan a női hang, a háttérből pedig kihallottam a tömeg moraját.
- Kikre? Ki vagy? - kérdeztem idegesebben.
- A lányokra. Mennem kell. - magyarázta, és lassan leesett, hogy kivel beszélhetek.
- Várj! Kitől kell védenem őket? Mr. Harper bántaná őket? - kérdeztem idegesen, csak a női hangra koncentrálva. Csakis Eliz hangjára koncentrálva.
- Nem, nem Jeffry. De tudni fogod. - mondta, majd bontotta a vonalat, a lábaim pedig gyökeret vertek a bolt közepén. A telefon még tovább pittyegett, de nem tudtam mozdulni.
Eliz engem bízott meg, hogy vigyázzak Penyre és Melre, ami nem lenne fura normális esetben, egész nyáron vigyáztam rájuk. De a normális dolgokon már rég túljutottunk. Ha nem Mr. Harpertől kell őket megvédenem, akkor mégis kitől?
- Vettem neked forrócsokit. - lépett mellém Helena, mire végre pislogni kezdtem a döbbenet után. A barátnőm elfordította a fejét, mint egy aranyos kiskutya, és úgy vizslatott.
- Nagyon fehér vagy. Megint rosszul vagy? - kérdezte.
- Azonnal haza kell érnünk. - döntöttem el gyorsan, és kiviharzottam a boltból.