Jenny Brown - 16.

Végig egy dologra tudtam csak gondolni: ne izzadjon ennyire a tenyerem!
Ami azért nem túl normális, ha épp a gyönyörű csillagos ég alatt sétálsz kézen fogva egy félistennel, egy elképesztően látványos dimbes-dombos helyen.
- Üdv a Lomond Hills Regional Parkban. - tárta szét a karját, mintha csak egy színpad felé intene.
- Helenaéknak nem lesz bajuk? Mégiscsak alszanak egy semmi közepén hagyott autóban. - pillantottam hátra a vállam felett aggódva barátnőm testi épségéért.
- Nem megyünk messzire. Becs'szó. - észre sem vettem, ahogy a lábaim szinkronban követik az övét.
- Istenem, mintha csak moziban lennék. Meg akarom érinteni az eget. - ámuldoztam, és igyekeztem nem tátott szájjal bámészkodni.
Henry furcsán nézett rám, de szó nélkül hagyta a szentimentalizmusom.
- S nézd a dombokat. Mind előttünk terül el. Ha nappal lenne, meddig látnánk el? - szinte szökdécseltem a boldogságtól.
- A végtelenbe és tovább. - idézte mosolyogva.
- Ó, Toy Story-fan. - vigyorogtam rá vissza, és újra megállapítottam, mennyire jól áll Henrynek az őszinte mosoly. Igazán alkalmazhatná többször is.
- Woody a legjobb. - vont vállat, mire beleegyezően bólintottam.
Semmit nem tudtam Henryről. Mármint, apróságokat, mint pl. hogy tud énekelni, és hogy szereti a szép lányokat. De ez mind-mind annyira kevés volt, ahhoz képest, hogy én majdnem egy nyitott könyv voltam a számára. Az arcom és a reakcióim folyton elárultak, és nem is igazán tudtam palástolni az érzéseimet. Ebben mindig rossz voltam. Még Ashtonról is tudott, amit elhallgattunk a húga elől, és ez a titok napról-napra jobban nyomta a lelkem.
- Ha ez egy trükk, hogy kedves vagy velem, majd elásol valahol, akkor inkább közöld előre, hogy búcsúlevelet hagyhassak. - jegyeztem meg körbepillatva, mert igencsak elhagytuk már az autót.
- Te téped az én idegeimet, amióta Wigan-be érkeztél, lassan már magamat ásom el, helyetted. - hangja semleges volt, nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel, vagy komolyan gondolja. Valamiért az utóbbira tippeltem.
- Már csak egy hónap, annyit kibírsz. - vágtam rá, mire éreztem, hogy megfeszül mellettem.
- Már megszoktam, hogy felforgattad az életünk. - jegyezte meg keserűn, majd meglepettségemre hozzá tette. - Szükségünk volt rá.
- Nos. Hát, akkor szívesen. - krákogtam, és elengedve Henry kezét, leültem a földre. Henry pislogott párat rám, majd tovább fokozva az élményt, lefeküdt mellém. Pólója felcsúszott a hasán, és a tekintetem akaratlanul is oda-oda siklott.
Ó, atyám, az a tipikus "V" vonal!
Az ujjaimat tördeltem, és egy mély sóhaj keretében én is lefeküdtem mellé, mielőtt még hangosan kezdtem volna kapkodni a levegőt az érzelmek kavalkádjától, amit elindított bennem.
- Egyszer el fogod törni az ujjad. - mondta halkan, mire meglepődve fordítottam felé a fejem. Az eget bámulta, míg én próbáltam felfogni, hogy a teljes karunk a másikéhoz simul.
-Hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, és továbbra is őt figyeltem. A meglepően fényes éjszakának hála ki tudtam venni az arcvonásait ebben a sötétben is.
- Ha ideges vagy, folyton tördeled az ujjad. Szerintem gyakran észre sem veszed. - újra a tenyerébe fogta a kezem, mintha ez adna számára megnyugvást. Igaza volt, sokszor fel sem tűntek ilyen dolgok, de ami fontosabb, neki igen. Újra az ég felé néztem, és reméltem, hogy nem káprázik a szemem.
Mintha egy kupola minden négyzetcentijére led lámpákat tettek volna, kisebbeket-nagyobbakat, és egyes helyekre több jutott volna.
Minden csillag ragyogóan bevilágította az eget a Holddal együtt.
- Mit tudsz még rólam? - bukott ki a kérdés a számon, és lélegzet visszafolytva vártam a választ.
- Hogy te vagy a legidegesítőbb ember a világon. - vágta rá Henry, mire kuncogni kezdtem. Ez tény volt, már megszoktam.
- Újdonságra vagyok kíváncsi. - feleltem, és éreztem, hogy a hüvelykujjával játszika kézfejemen.
- Hogy folyton elpirulsz, ha rólad van szó. Talán gyakran neked sem tűnik fel. Sokszor elkalandozol, alig lehet visszatéríteni a való világba. Hogy nem vagy jóba apáddal, ami gondolom, annak köszönhető, hogy elrángatott Amerikából és a megszokott életedből.
- Köszönjük, Frued a mai kiselőadást. - sziszegtem a fogaim közt, és felhúztam a térdeim, miközben a bal kezemmel átöleltem a derekam. Henry nem engedte el a jobb kezem.
- Ha olyan téma érint, amiről nem akarsz beszélni, egyből összegubózól. Vagy a kezedet fűződ össze magad előtt, vagy átöleled magad. Elég egyértelmű testbeszéd, de nálad fokozottan jelen van. Azt is tudom, hogy nem vagy buta, sőt, kifejezetten sok mindent regisztrálsz a környezetedből. Ó, és természetesen belém vagy esve. - fejezte be, nekem pedig leesett az állam.
- Csak szeretnéd. - motyogtam, de persze, hogy igaza volt, és ő is tudta. Csupán három hét kellett, hogy Henry Spourk elvegye az eszem, még ha próbáltam is neki ellenállni. Az érzéseim (és hormonjaim) gátja a csókunknál szakadt át, és ezt a falat azóta sem tudtam visszaépíteni. Pedig az egésznek semmi értelme. Ez csak egy nyári meló, csak egy nyári kiruccanás. Túl gyorsan lesz vége.Henry percekig hallgatott mellettem, és az eget bámulta, ahogy én is. Hüvelykujja már a csuklómat simogatta, mibe az egész karom beleborzongott.
- Mennyit tudsz Ashtonról? - kérdezte élesebb hangnemben, és egyből észhez térített. Ashton? Hogy jön ide épp ő? És miért érdekli ez Henryt? Nem akartam Ashtonra gondolni, mert még mindig be voltam rá rágva, és alig vártam, hogy négyszemközt tudjunk beszélni.
- Csak a lényeget. És egyszer megmentett, valamint segített megtalálni Melt. Egy ideje nem beszéltünk. - még csak nem is hazudtam, tényleg ennyit tudtam róla.
- Én is segítettem volna, ha megkérsz rá. - motyogta, mire meglepődve fordultam felé. A csillagok tükröződtek a szemében, amelyekkel engem fikszírozott, miközben elakadt a lélegzetem. Testem minde egyes idegvégződése érezni akarta őt, ölelni akartam, és hozzábújni, csókolni, és a hajába túrni. Annyira zavarban voltam, hogy muszáj volt elkapnom róla a szemem, miközben a szívverésem az eget verte.
De aztán elárasztott a hirtelen nyugalom, és majdhogynem felnevettem. Talán most elösször az au paireskedésem alatt világosan láttam, nem pedig érzelmektől elborulva. Én visszamegyek Londonba, ő pedig itt marad Wiganben, Helenaval, és minden őt akaró nő nemű lénnyel. Hamarosan úgy fogok visszatekinteni erre az egész nyárra, mint egy kaland, ami igencsak megváltoztatta a gondolkodásom.
Mert megváltoztam, még én is érzem magamon. Az, hogy majdnem megfulladtam egy barlang szerű valamiben, és hogy a szüleim elválnak, sőt, rátaláltam a munkaadóm titkos illegális gyárára, Ashton pedig még a listára is alig fér fel, bizony megváltoztattak.
Henry pedig hamar elfelejt majd.
- Valószínüleg épp egy csaj lovagolt rajtad, nem akartam zavarni. - válaszoltam arra, hogy miért nem őt kértem meg, hogy segítsen.
- Hmm, nincs kizárva. - vágta rá Henry, és komolyan, még csak meg sem lepett. Kirántottam a kezem a szorításából, egy utolsó sóhajjal elbúcsúztam a gyönyörű égbolttól és az érzéseimtől. Mindig az eszemre hallgattam, ez most sem lesz másképp.
- Induljunk. - pattantam talpra, és még a sötétben is leolvastam a meglepettséget Henry arcán. Nyújtotta a kezét, hogy húzzam fel, de úgy tettem, mintha nem venném észre, és elindultam az autó halvány körvonalának irányába.
- Ha pihenni akarsz, vezethetek én is. - ajánlottam fel, miközben beszálltam az anyósülésre.
- Nem mernék mellett ülni. Őrült nőszemély vagy, gondolom úgy is vezetsz. - jegyezte meg, és kicsit sem viccelt.
Ezt el tudtam viselni. Ugyanott tartottunk, mint általában, csak akkor vesztettem bolondultam meg, ha megmutatta, milyen kedves és figyelmes is valójában.
Imádtam, ha megmutat magából egy kis darabot (akár szó szerint is), de ha normális akarok maradni és reális, akkor a tapló énje kell.
Azt pedig úgy osztogatja, mint a pápa az áldást, úgyhogy nem aggódtam.
- Tapló vagy. - jelentettem ki a nyilvánvalót, mire vigyorogni kezdett.
- Kíváncsi vagyok, mikor fogy ki a szókészleted a jelzőimet illetően. - indította be az autót, miközben hátulról hallatszódott Helenaék nyöszörgése, akiket felébresztett a nyíló ajtó lámpája.
- Soha, ha rajtam múlik. - vontam vállat.
- Mi történt? - ropogtatta a nyakát Helena, és Jared is keresni kezdett valamit a táskájában. Biztos voltam benne, hogy kaját, és igazam is volt, mert a következő pillanatban átnyújtotta a két ülés közt az almás - fahéjjas sütivel teli tálat, amit még Edinburghben vett.
- Csak tettünk egy kisebb kitérőt. - válaszolt a húgának Henry, miközben én felnyögtem a süti isteni ízétől.
- Olyan az íze, mint a... - nyammogtam, és Jared is teli szájjal fejezte be a mondatot.
- ...mint a karácsony.
A következőért nyúltam, és egyet Henry irányába kínáltam, aki hosszas méregetés után végül elvette.
Jareddel felváltva sóhajtoztunk a süteménytől, és egymás szavába vágva próbáltuk kitalálni, mit tartalmazhat még, Helena pedig vigyorogva, álmos szemekkel és enyhén morzsás arccal figyelt minket. Feltérdeltem az ülésre, és Jared felé fordultam teljes testtel, akivel a süti témáról hirtelen áttértünk az Ikea katalógusig, és a lakberendezésig. A combomon éreztem Henry testéből áramló hőt, de tudatosan nem összpontosítottam rá. Helena kis idő után elálmosodott a témától, és Jared ölébe hajtotta a fejét, arcát szőke tincsei takarták. Jared önkénteletül is simogatni kezdte barátnője feje búbját, és ez a kedvesség megmelengette egyre fagyosabb szívem.
Tiszteletreméltó az a barátság, ami kettőjük között van, az embernek már attól jobb kedve lesz, ha rájuk néz: a gyönyörű királylány és a jóképű meleg srác. Helena számomra is fontossá vált a hetek alatt, folyton ott volt, ha kellett, és ezért is szorult el a torkom mindannyiszor, mikor arra gondoltam, mennyi mindent elhallgattam előle.
Ahogy ott feküdt, békés arccal, eldöntöttem: ha hazaérünk, mindent elmesélek neki. Igenis ugyanolyan joga van tudni Ashtonról, mint a bátyjának. Helena már nem kislány, még ha Henry úgy is kezeli. Néha sok felnőttet meghazudtóló viselkedése is ezt bizonyítja.
- Márpedig a fukszia szín nem illik hálószobába. - erősködtem, és hallottam, hogy Henry mellettem kuncog. - Gondolj bele, én lány létemre se szeretem a rózsaszínes árnyalatokat, hogy érezné ott magát egy pasi? - tettem fel a logikus kérdést, miután már 2 perce ezen vitatkoztunk.
- Szerintem meg igenis jól hat a szexuális együttlétekre. - kötötte az ebet a karóhóz Jared, én pedig a fejem csóváltam.
- Tapasztalat? - szólt bele Henry is a beszélgetésbe, és láttam az arcán, hogy rettenetesen jól szórakozik. Az, hogy velünk, vagy rajtunk, már más kérdés.
- Egyenlőre még nem, de ha szeretnéd, tesztelhetjük. - csillant fel Jared szeme, mire Henry a fejét csóválva kacarászott. - Jó, magam helyett beajánlom Jennyt a kutatásba. - törölte meg a száját, és az utolsó darab sütit a kezembe nyomta.
- Egy majdnem pink színű szobában előbb hánynám el magam, mint hogy romantikus együttlétekre gondoljak. - ültem vissza a helyemre, és a szembejövő autók lámpái elvakítottak. Felpakoltam a lábam a műszerfalra és kicsit rendeztem a tincseimet, ami még mindig tele volt fűvel.
- Lány vagy te egyáltalán? - kérdezte Henry még mindig mosolyogva, Jared pedig előre dugta a fejét a két ülés közt.
- Nem szeretném prezentálni, de igen, eme formás lábak és a hosszú haj női lényhez tartoznak. - magyaráztam, miközben végig mutattam magamon. Jared nevetve dőlt hátra, és továbbra is Helena feje búbját cirógatta, aki már mélyen aludt.
- Engem a pulcsid alatti dolgok is érdekelnének... - pislogott rám a sötétben Henry, mire összeszorítottam az álkapcsom. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy bedőlök a szövegének.
- Ha ez akkora kívánságod - fordultam felé, majd lassan elkezdtem felfelé húzni magamon a hosszú ujjút. Végig az arcát figyeltem, ő pedig az út és a kezem közt kapkodta a tekintetét. A műszerfal fénye épp elég fényt adott, hogy lássuk egymást, én pedig egyre feljebb jártam. Az arcára csodálkozás ült ki és izgalom, de azért várta is, hogy a melltartómig jussak. A hasam már kilátszott, és láttam, hogy a kormányon megfeszül a karja. Már csak egy centi hiányzott a melltartó szegélyemig, mikor lerántottam magamról az egészet, így az alatta levő rövidujjú pólóm visszaesett a rendeltetés szerű helyére, eltakarva így a bőrömet, a pulcsit pedig a lábamhoz dobtam.
- Nemár, átvertél! - fakadt ki Henry, mire vállat vontam.
- Elég gáz, ha azt hitted, egyből vetkőzni kezdek, ahogy te csettintesz.
- Tényleg nem vagy lány. Akiket én ismerek, azok szó nélkül megválnak a ruhadarabjaiktól. Már a látványomtól. - húzta a száját, és piszok csalódott volt.
- Ez igen szomorú tény a világra nézve. - tört elő belőlem a feminista. Egy kamion fényei vakítottak el újra, és kivételesen örülök, hogy nem én vezetek. Fogalmam sincs, Henry hogy bírja.
- A világnak igen, de nekem nem. - zárta le a témát Henry.

Már jóval elmúlt egy óra, mikor magával ragadott az álmosság, és csak arra eszméltem, hogy valami kapargatja a szélvédőt. A Nap hét ágra sütött, Henry a hátrahajtott ülésben aludt, és mögöttem is szuszogások töltötték be a levegőt.
A szélvédőt pedig egy faág karcolta minden széllőkéssel. Kicsit feljebb ülve rájöttem, hogy a semmi közepén lehetünk egy parkólóban, és hogy a fák nem maguktól állnak szinte vízszintesen, hanem a vélhetően orkán erejű szél erejétől. Ennyit a napsütésről.
Tudtam, hogy Aberdeen-be tartunk, de sehol nem láttam nagyváros nyomát se. Nem volt szívem felkelteni Henry-t, mert fogalmam sincs, mikor aludhatott el, és a szeme alatti karikákból ítélve hosszú ideje a kávé tartotta életben. Nyújtózkodtam, majd előhalásztam a telefonom az ülés alól, és helyzetjelentést adtam anyunak.
"Szia. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Puszi"
Hát, ez biztos feldobja a kedvét.
Ashton kétszer is hívott az este, de neki még mindig nem tudtam mit visszaírni, egyszerűen nem sikerült megálmodnom semmit vele kapcsolatban. Első dolgom lesz hozzá elmenni, ahogy hazaérünk.
Miután megcsináltam néhány pályát a telefonomban lévő játékon, és a netet is csekkoltam, unatkozni kezdtem. És éhezni. Márpedig kajálni nem tudok anélkül, hogy ne zörögjek, és ne keltsem fel a többieket.
Szóval unatkoztam. Borzasztóan.
Már 8 óra felé járt, mikor Helena felébredt, addigra kb. az összes bőröm felületét alkotó sejtet megszámoltam (szarkazmusból jeles).
- Hol vagyunk? - súgta, mire vállat vontam. - Aberdeen-be kellene lennünk, nem? - dörzsölte meg sápatag arcát.
- Elaludtam, szóval Henry tudja csak. - magyaráztam, még mindig suttogva, de Jared is fészkelődni kezdett. Már csak a sofőrünk nem volt toppon. Úgy aludt, mintha nem lenne holnap, és egyikünk sem igazán akarta felébreszteni. Jared és Helena palacsintát reggeliztek, amit Helena még otthon csinált, én pedig zabkását, gyümölcsökkel, aminek nagy részét Jared ellopta, és a palacsintájába csavarva befalta.
Annyira vihogtunk kínunkban, hogy végül Henry is morcosan, de felébredt, és nem igazán értette, hogy miért hangoskodunk.
- Jóreggelt. - szóltam hozzá, miközben a hajába túrt. Nyújtózott párat, majd felém fordult álmos, babakék szemekkel.
Úristen, azok a szemek. A tegnapi elhatározásom megingani látszott, de nem adtam ilyen könnyen magam.
- Henry, Abedeen-ben kellene lennünk, nem? - hajolt előre Helena.
- Megváltoztattam a tervet. Invernesstől pár kilométerre vagyunk, ott eltölthetjük a délelőttöt, délután Loch Ness, Urquhart vára, Filea Donan kastély, és Fort Williamsben aludhatunk. Végre. - ásított egy hatalmasat, mi pedig megrökönyödve néztünk rá.
- Ezt azért megbeszélhettük volna, nem? - fakadt ki Jared, de Henry csak vállat vont.
- Sokkal többet láthatunk, de ha van más ötleted, epekedve várom. - fordult hátra, és unottan pislogott Jaredre, akinek persze nem volt terve alapból se.
Egy gyors átöltözés és fogmosás után elindultunk Invernessbe, és nem is lett volna rossz, ha a szél nem szerette volna felborítani az autónk.
- Mi ez, tornádó? - néztem ki az ablakon, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni az autónk folyamatos harcát az oldalszéllel.
- Télre jellemző az ilyen erős szél, szerintem most csak azért ilyen, mert a tenger mellett haladunk párhuzamosan. - magyarázta Henry. - Bent a városban nem lesz ennyire vészes.
S tényleg nem volt. Inverness gyönyörű, minden csupa zöld, és él a város. Itt-ott építkeznek, máshol összetákolt bódéból péksüteményt kínáltak, és a város igazán mozgott. Megnéztünk néhány templomot, és épp az egyetem épületeit jártuk körbe, mikor valaki leszólította Henry. Persze, hogy egy lány.
- Te. Jó. Ég. - sipította olyan hangon, hogy a környékben található ablakok épségéért kezdtem aggódni. - Henry Spourk Invernessben! Miért nem szóltál, csirkefogó? - csapott rá a szőke hajú, kb 170 cm. magas, rózsaszín kardigánt és krém színű miniszoknyát viselő lány Henry karjára. Komolyan, van olyan ember a földön, aki még használja a "csirkefogó" szót?
- Szia... őő... - köszönt vissza Henry, de nem jutott eszébe a csaj neve. Tipikus. Helena mentette ki egyből.
- Szia Heedy. - mosolygott a barátnőm, kicsit sem őszintén.
- Óó, Helena, de jó látni téged is. - a hangsúlyából ítélve pont az ellenkezőjét gondolta.
- Hogy kerülsz ide? - váltott vissza a lány Henryre, miközben vadul dobálta a haját, és a szabad kezével folyamatosan Henry karját fogdosta. A másik kezében egy dossziét tartott. - Muszáj mindent elmesélned.
- Csak kirándulunk. Jaredet ismered, ő pedig  - fordult felém, és láttam, hogy egy ötlet rajzolódik ki a fejében - a barátnőm, Jenny. Holnap leszünk egy évesek. - ragadta meg a kézfejem, és magához húzott.
Nem. Nem, nem, nem, nem, NEM lehet, hogy Henry kamu barátnője legyek. Kizárt dolog. Undorító és gyerekes. Henry még nagyobb bunkó, mint gondoltam.
- Szia, örülök hogy megismerhetlek. - fordultam felé a legnagyobb vigyorral a fejemen, miközben Henry kézfejébe vájtam a körmöm. Jared mögöttem köhécselt, gondolom a nevetését folytotta el.
- Henry Spourk egy lány mellett? - kezdett idegesíteni, hogy folyamatosan teljes néven hívja Henryt, de türtőztettem magam. - Vajon mit tud, amit mi nem? - nevetett, mintha csak poénkodna, de közben alaposan végig mért. Tudtam, mit láthat: egy kicsit sem angol lányt, akinek a haja úgy áll, akár az oroszlán sörény, egyszerű csőfarmerja, bordó pulóvere és tornacipője túl egyszerű a hárem többi tagjának gardróbjához képest. Nagyon vágytam egy kis csevejre közte és a középső ujjam közt, de inkább rátapadtam Henryre, aki megfeszült az érintésemtől.
Erről volt szó. Ne csak én szenvedjek.
Egy-két nagyszerű poén után leszállt rólunk, és témát váltott.
- Pont akkor jöttetek el otthonról, mikor felbojdult a város... - csóválta a fejét, mire mind a négyen furán néztünk rá.
- Miről beszélsz? - kérdezte meg elsőnek Jared, mire Heedy kigúvadt szemekkel pislogott rám.
- Nem is tudjátok? Azta. - ámuldozott, ahelyett, hogy elmagyarázta volna, miről van szó.
- Adelé Dexures, a csaj, aki két évfolyammal felettünk járt, hétfő este óta nem ment haza. S tudom, nem akkora sztori, de a csaj egyszerűen felszívódott. Semmi, ismétlem SEMMI nyom nincs utána, a közösségikről letörlődött, a telefonja mintha nem is létezett volna.
Pukk, eltünt. - mindkét kézfejével a levegőbe intett.
- Mi? - Helena csak suttogni tudott. - Adelé nagyon kedves lány, még a fiúját is ismerem, most béreltek lakást a központban. Istenem... - dörzsölte a homlokát.
- Tud valaki mutatni róla egy képet? - kérdeztem, mert támadt egy idióta, de baljós gondolatom. Márpedig médium vagyok, a francba is, túlságosan biztos voltam benne, hogy igazam lesz. Mind a négyen furán néztek rám, mire sürgetni kezdtem a dolgot. Heedy a telefonját babrálta egy ideig, majd egy közösségire feltöltött hirdetést mutatott, amin őt keresik.
S ott volt. Ott volt a lány a raktárból, akinek végignéztem a hurcolását az épület hátsó felébe.
Éreztem, hogy megbillen alattam a talaj, majd a következő pillanatban ájulva koppantam a földön.

Jenny Brown - 15.

- Szerintem csukd be a szád, mert beleszáll egy bogár. - szólt be Henry, mire pislogtam párat.
Már órák óta bolyongtunk Edinburghben, de közben a mennyországban éreztem magam.
Párizs egy putritelep ehhez a városhoz képest, pedig utóbbit is imádom. Épp a Victoria Street-en haladtunk végig, ahol a házak az égig értek, szorosan egymás mellett képeztek egyfajta alagutat, és minden ház más színre volt festve. Azonnal Harry Potter és Abszol út érzésem volt, és imádtam ezt. Néhol bicikli állt a bolt előtt, máshol különböző virágok pompáztak az adott fallal passzoló színben, tipikus fekete taxik haladtak el mellettünk a macskaköves úton, és az emberek a dolgukra siettek.
- Gondolom, a barátnőidnek épp az ellenkezőjét szoktad mondani. - tértem vissza kissé az életbe, pedig ezentúl egyáltalán nem akartam.
- Nincsenek barátnőim. - jegyezte meg fapofával Henry, én pedig rossz turistaként még a járdakövet is lefényképeztem. Nem akartam rá figyelni, így Helenahoz fordultam.
- Minden nagyváros ilyen szép errefelé?
- Glasgow még elég király, hazafelé, ha lesz időnk, szétnézhetünk ott is, de nekem Edinburgh az egyik kedvencem. - mosolygott, majd karon ragadott, én pedig elkaptam Jared kezét, így hármasban andalogva vágtunk végig az utcán. Mögöttünk Henry morgott, de túl jól éreztem magam ahhoz, hogy vele törődjek.
Nem felejtettem el dühtől eltorzult arcát, ahogy az autóban rám támadt, és ahányszor meghallottam rekedtes, mély hangját, bevillant ez a kép is. Tudtam, hogy az én hibám volt, nem is tagadom, olyan vízre eveztem, ahol biztos volt a borulásom.
A vállam felett hátra sandítottam, és összeakadt a tekintetünk. Hihetetlen, de apró mosoly játszott az arcán, és esküszöm, egy kisebb jéghegy olvadt el az Északi-sarkon a hatására. A szempillái alól nézett rám, és a szürkület hatására kék szemei szinte világítottak. Egyik kezével finoman megdörzsölte az állát, mire éreztem, hogy a lábam elgyengül és felbukok.
- Hé, kislány, a lábad elé figyelj, itt nem tükörsimák az utak. - kapott el Jared és Helena egyszerre, én pedig vörös fejjel megköszöntem nekik.
Kezdtem olyan lenni, mint egy szerencsétlen tinilány.
Javában benne jártunk a délutánban, Jared hisztizett, hogy éhes, amit egyszerűen képtelen voltam felfogni, de miután az utca végére értünk, és a Princess Street-et vettük irányba, az én gyomrom is megkordult.
- Kell neked folyton csak zöldséget enned. - jegyezte meg Henry ismét, mire forgatni kezdtem a szemem. Ennyit a tinilányról.
- Nem csak zöldséget eszem, és amúgy is órák óta gyalogolunk, végignéztük az Óvárost, és még hegyet is akarok mászni. Amúgy meg, fogalmam sincs, miért magyarázkodom, pont neked.
- Mert szükségét érzed, hogy beszélj hozzám. - vigyorgott, és mellém lépett, Helena pedig Jared telefonján kutatott étterem után.
- Oh, kérlek. - legyintettem - tanulmány bizonyítja, hogy csak nem tudom befogni a szám.
- És az a tanulmány esetleg azt is leírja, hogy lehet elhallgattatni?
Vörösödő fejjel és vadul dobogó szívvel ugyan, de gúnyos mosolyra húzódott a szám, tudtam, hogy erre nem fog tudni igazán reagálni. - Egyszer már megoldottad, nem is rosszul.
Igazam volt, Henry egy teljes percig pislogás nélkül bámult rám.
- Nem rosszul? NEM ROSSZUL? - háborodott fel a mondat második felére, én pedig meglepetten néztem vissza rá - Úgy ziháltál utána, mint aki lefutott egy maratont. Pedig csak smároltunk. Ki tudja, máshol más helyzetben...
- Héhéhé, ez a beszélgetés elég kényes irányba ment el! - emeltem fel a kezem védekezően.
- Te kezdted.
- Te pedig folytattad.
- Jaj, istenem, mint valami házaspár. - tapsikolt boldogan Jared, mire Henryvel mindketten amolyan "ne kezd" pillantást küldtünk felé.
- Van egy étterem a park másik oldalán - magyarázta Helena, aki nem vette észre a civódásunkat. Jared már az úton ment át, őt biztosan a gyomra vezette, Helena utána futott, mi pedig egymás mellett haladtunk Henryvel.
A zebrán sétáltunk át, mikor Henry karon ragadott, és visszarántott, olyan erővel, hogy a mellkasához préselődtem. Sajnos nem volt időm kiélvezni eme csodás pillanatot, ugyanabban a pillanatban hangos fékcsikorgással állt meg egy autó, alig pár centire tőlünk.
- Már megint?! - keltem ki magamból felelevenítve Wiganben töltött első napjaim balesetét, Henry pedig összeismertette a középső ujját a sofőrrel. Aki mellesleg taxis volt, és még ránk is dudált, hogy szedjük a lábunk. Henry még mindig átölelt, a szívem majd kiugrott a helyéről az előbbi hirtelen adrenalinbombától, és a lábaim is remegtek egy picit, így eszem ágában sem volt panaszt tenni a vállamat átkaroló izmos végtag ellen.
Már annyit voltam kórházban, nem volt kedvem újra ott kikötni.
De ha Henry továbbra is ennyire közel tart magához, nem fogok megúszni egy kardiológus látogatást.
- 3 másodpercre nem figyelek rátok, és máris történik valami. - Jared szeme Henry és köztem ugrált, mire vigyorogva átfogtam Henry derekát. Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, de épp ez volt a célom. Zavarba akartam hozni.
- Nem veszem el tőled ezt a mesterművet, ígérem. - kacsintottam Jaredre, Henry pedig fájdalmasan szorítani kezdte a vállamat. Bosszúból az oldalába csíptem, mire ugrott egyet, és így kiszabadultam a tartásából. Ahol eddig hozzám ért, hirtelen fázni kezdtem, pedig az időjárás nem változott meg, ami azért fura, mégiscsak Nagy-Britanniában voltunk. A hangulatom is ugyanúgy fagyos lett, mintha Henry hirtelen két lépésnyi távolsága elszívta volna belőlem a jókedvet.
Vagy csak tényleg éhes voltam, márpedig egy éhes lányt ne ingerelj.
Átvágtunk - inkább nevezném kocogásnak a többiek tempóját - a parkon, és egy újabb főutcán kötöttünk ki.
- Úristen, de szép! - kiáltottam fel, ahogy megláttam egy szürkés-barna színekben pompázó, óra mechanizmussal ellátott tornyot. Automatikusan elindultam felé, mire két kéz húzni kezdett vissza. Jared elégelte meg a turistáskodásomat.
- Az a Balmoral Hotel. Aztán megnézzük, de könyörgöm, most gyere! - hangjából tényleg a könyörgés hallatszott ki, így összeszedtem magam, és felé fordultam. Az utca másik felén lévő épülettől szintén elámultam. Nem is kellett kérdeznem, máris magyarázott.
- Az pedig a St. Mary's katedrális. Épp renoválják, úgyhogy nem tudjuk megnézni. De nézd, itt van étlap, azt nézegethetjük. - vezetett be egy étterembe, ahol Henry már szabad asztalt kért, Helena pedig akaratán kívül elterelte az arra járó pincérek figyelmét. Nem volt olyan idős és fiatal, aki ne nézett volna a virágmintás ruhájú, ragyogó szőke hajú lány felé, aki bézs színű kalapjával csak még inkább kiemelte erősségeit. Nem egy tapadós ruhával, nem egy magassarkúval, nem a flegma viselkedéssel hívta fel magára a figyelmet. A kisugárzása volt az, ami bárkit rabul tudott ejteni.
Az, ami belőlem teljes egészében hiányzott.
A bátyja szintúgy. Pilótaszemüveg, szőke haj, vadító kék szemek. Szürke pólója kiemelte feszes izmait, térdig érő farmere pedig láttatta izmos vádliját. Aki ránéz, egy álompasit lát, de ezek nélkül az apró kiegészítők nélkül is az lenne. Laza és tudja magáról, hogy ki ő, mit akar, és hogy érheti el. Maga köré vonza az embereket.
Hogy aztán undok modorával felfalja őket.
De azt el kellett ismernem, hogy a két testvér genetikája fantasztikus, és igazán érdemes lenne rajtuk kutatásokat végezni.
Az étterem elitnek tűnt, vörös bársony és arany bevonatú bútorok díszítették az előcsarnokot, a fejem felett egy hatalmas és minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű csillárral. A személyzet fekete egyenruhát viselt, míg a pincérek a szokásos fehér-fekete kombinációban szaladtak el mellettünk.
Henry áthajolt a pulton, és egy hollófekete hajú fiatal lánynak magyarázott. Hmm, igen, a genetikája a hátsóján is csodát művelt.
- Jace! - kiáltotta valaki, minek hatására visszarázódtam az életbe ismét, és az ott történtek bele is ragasztottak. Szinte szó szerint.
A hang irányába fordultam, ahogy vélhetően a Jace nevű fiú is, akinek a kezében tartott tálca saját életet kezdett élni, a különböző méztől és öntetektől tocsogó palacsintákkal együtt.
Próbáltam elkapni, de csak még jobban ártottam magamnak, és a pulóveremnek is.
- Oh, Istenem, annyira sajnálom! - szabadkozott az alacsony, pattanásos képű fiú, miközben a földről szedegette fel az étel darabkáit. Ha mindez nem lett volna elég, megjelent a felettese, és ott előttünk kezdte el lehordani. Borzasztóan sajnáltam, és hiába magyaráztam, hogy semmi nem történt, a felettese észre sem vett. Jared inkább kimentetett az egész szerencsétlen helyzetből, húzni kezdett Helenaék felé, akik már az éttermi rész ajtajában vártak minket.
Henry vigyorogva nézett végig rajtam, nagyon jól szórakozott.
- Hát, elég absztrakt. - jegyezte meg Helena, Henry felém nyúlt, és a hajamból egy kis darab tésztát szedett ki. Nem tudom, hogy szándékosan e, de ujjbegyével végigsimított a fülem mögött, mire azonnal elfelejtettem lélegezni.
- Nem az ő hibája volt. - néztem újra Jace felé, aki épp a köpenyét vette le magáról, és szomorú arccal nyomta az idősebb férfi kezébe.
- Jenny Brown, ahol te megjelensz, ott csak katasztrófa történik. - mosolygott Henry továbbra is, mire szomorúan vállat vontam.
Jared a helyünkre kísért, és négyen, plusz az absztrakt pulcsim végre megebédelhettünk/vacsorázhattunk.
- Egyébként mondtad, hogy valamit te is meg akarsz nézni Edinburghben. - mutatott rám a villájával Jared, mire megfeszültek az izmaim. Kettőt rágtam még a rántott sajton, amit rendeltem, és csak utána válaszoltam.
- Igen. Tudtommal van egy nevelőintézet is a városban. Tudod, kiskorúaknak.
Helena és Henry összenéztek, Jared pedig a kajájával foglalkozott.
- Tudtommal nincs, de megkérdezhetjük a pincért. Miért érdekel az a hely?
- Csak úgy. Ha már itt vagyok.
Égett a fejem a hazugságtól.
- Elnézést. - szólított le Helena egy fiatal pincért, akinek épp csak, hogy nem csordult ki a nyála Helena látványától. - Meg tudná mondani, hol található a nevelőintézet itt, Edinburghben? - kecses állát a kezével támasztotta, és úgy pislogott az egyre jobban piruló fiú felé. Az egy ideig meg sem szólalt, majd megköszörülte a torkát, és hebegve-habogva magyarázni kezdett.
- Nos. Khm. Nevelőintézet? Én, izé, szóval, nem is tudom. Sosem hallottam, hogy lenne ilyen nevelőintézet Edinburghben. De mindjárt megkérdezek másokat is. - zavartsága hadarásban ment át, majd elrohant egy másik pincérhez, hogy érdeklődjön.
- Helena, ezt nem csinálhatod. Szegény fiút a szívinfartus környékezi. - jegyeztem meg vicceskedve, pedig nem éreztem túl jól magam. Biztos voltam benne, hogy Ashton Edinburghöt említette, mikor a baleset utáni távollétéről kérdeztem.
- Mit? - pislogott felém ártatlanul Helena, és valóban úgy tűnt, hogy fogalma sincs, mit rontott el.
- Bocs, Jenny, de ez családi átok. Mindenkit megbabonázunk. - vigyorgott rám Henry, és végig mutatott magán. Helena a kezére csapott, mire Henry kuncogni kezdett.
A pincérfiú az asztalunknál fékezett le, és szinte biztosra vettem, hogy körberohanta az egész éttermet az információ megtudásáért.
- Nincs ilyen, vagy ehhez hasonló intézmény Edinburghben, annyira sajnálom. - még a kezét is a szívére tette, majd szólították, így otthagyott minket.
- Honnan hallottad, hogy itt van ilyen épület? - érdeklődött Jared, de alig hallottam meg az agyamban kavargó gondolatoktól.
- Csak... biztos félreolvastam a város nevét. Igazából lényegtelen. - legyintettem, de az asztal alatt már Ashtonnak írtam, hogy merre van, és hogy ha hazaérek, muszáj beszélnünk.
Azt hittem, ez az egyetlen dolog, amit tudok róla, és kiderült, hogy ez  sem igaz. Rettenetesen bántott, és csalódott voltam. Tudtam, hogy az érzelmeim folyamatosan kiülnek az arcomra, így vettem néhány mély lélegzetet, és az agyam hátsó részébe taszítottam Ashtont és a hazugságait. Csak Henryre kellett néznem, és sikerült is. Elég időmet és érzékszervemet köti le ő, felesleges Ashtonnal foglalkoznom most. Oké, ez önzőség volt a részemről, de a megbántott emberek sok haragra képesek.
Este indultunk csak tovább, Henry erős kávéval felszerelkezve, én pedig a túrázástól begörcsölt lábbal. Jared szinte abban a pillanatban elaludt, ahogy beültünk a kocsiba, és Helena is csendesen olvasott valamit a telefonjában.
- Hogy-hogy nem vagy fáradt? - kérdeztem két ásítás közt Henryt, aki apró és talán eddigi legkedvesebb mosolyával fordult felém.
- Az vagyok. De Aberdeen-ben majd alszok, amíg ti körbe járjátok a várost. - magyarázta.
- Milyen önfeláldozó vagy, Henry Spourk. - csaptam a bicepszére, majd lerúgtam a lábamról a cipőt.
- Ne aggódj, nem érted teszem. - vigyorgott sátánian, de csak vállat vontam.
- Sejtettem. De nem örülök túlságosan, hogy éjjel vezetsz, és kimerülten.
- Akkor maradj fent velem. - mondta tök egyszerűen, én pedig nagyokat pislogtam rá. Mármint "velem". Vele. Szóval mi ketten. "Mi".
Ezt gyorsan agyon komplikáltam, de akaratlanul is boldogabb lettem. Ilyenek után senkinek nem kell koffein.
- Meglátjuk. - bólitottam, majd a pohártartóból kiszedtem az extra méretű kávés poharat, és jó nagyokat kortyoltam belőle.
- Nincs benne cukor. - fintorogtam a kesernyés íztől, Henry pedig lefordult a főútról egy kisebb út irányába.
- A kávé legyen kávé, ne pedig turmix.
- Akkor semmi Starbucks? - kigomboltam a rövid nadrágomat, és próbáltam nem törődni azzal, hogy Henry oda-oda pislog felém, amíg átöltözöm.
- Semmi. Drága és nincs ébresztő hatása.
- Örülnék, ha az útra néznél, főleg, hogy itt még lámpák sincsennek. - jegyeztem meg, mikor már többet nézett rám, és a rövidnadrágomra, mint az útra. Megköszörülte a torkát, és mosolyogva rázta a fejét. Leráncigáltam magamról a sortot, és belebújtam egy fekete leggingsbe, majd egy kék-fehér csíkos hosszú ujjút is magamra kaptam.
- Ha már mazochista mód fennmaradsz éjszakára is, akkor a hosszabb úton megyünk, mert lehet, van valami, ami neked is tetszene.
- Ó, egy titkos, eldugott hely, amelyről csak te tudsz? - feltettem a lábam a műszerfalra, és közben írtam anyunak egy sms-t, hogy minden rendben. Ashtontól semmi választ nem kaptam, pedig 10 percenként ellenőriztem a telefonom.
- És a Google, és minden útikönyv. - ropogtatta ki az ujjait.
- Henry, most írt Sara, két hét múlva tartják az esküvőt, meg vagyunk hívva. - szólt előre a húga.
- Mi? - röhögött fel Henry, én pedig Helenara néztem, aki nagyon durcás fejet vágott.
- Igen. Gondolom, inkább te vagy meghívva, de veled együtt járok én is. - húzta a száját a lány, én pedig érdeklődtem, hogy kiről van szó.
- A csaj, akiről Jared mesélt. Tudod, a tesitanáros.
- Azta! - ámultam el. - de még csak most jegyezte el, nem? - kattogott az agyam, próbáltam visszaemlékezni a délelőtti beszélgetésünkre.
- Nem semmi a csaj. De nem megyünk. - Henry hangja nem tűrt ellenkezést, és bár Helena sem repesett az ötletért, azért mégis megpróbálta rábeszélni a bátyját.
- Henry, kérlek. Ha nem megyünk, megint rólunk lesz a téma, és már nagyon unom, hogy a hátam mögött sutyorognak. - Helena szemében könnyek csillogtak, és akaratlanul is végigsimítottam a kezén. Henry állkapcsa megfeszült, és nem úgy nézett ki, mint aki beadja a derekát.
- Mondtam már, hogy ne figyelj rájuk. - morogta, Helena pedig lebiggyesztette az ajkait.
- Nem akarok beleszólni, de...- kezdtem.
- Akkor ne szólj. - vágta rá egyből Henry
-... de biztos most is arra számítanak, hogy nem mentek. S mekkora pofára esés lesz, mikor megjelentek. Helena szebb lesz, mint a menyasszony, ehhez kétség sem fér, te mindenkinek vissza tudsz szólni, és a násznép fiatal és idős lányai pedig teljesen elvesztenék a látványodtól az eszüket. - érveltem. Henry szemöldöke a magasba szökött, de aztán akaratlanul is mosolyogni kezdett.
- De aranyos vagy, Jenny! - kulcsolta rá az ujjait az enyémre Helena, én pedig bizakodva vártam Henry döntését.
- Menjetek el. - noszogattam Henry-t tovább, végül rábólintott.
- De nem beszélsz senkivel, nem kérsz senki segítségéből és nem viszünk ajándékot. - fektette le a szabályokat a szőke fiú, Helena pedig megkönnyebbülve sóhajtott. Felállt az autóban, amennyire tudott, majd a fejtámla felett csókot nyomott bátyja feje búbjára.
- Köszönöm. S neked is. - ölelt meg, mire vállat vontam.
- Csak nem veszett kárba az a két év vita-óra a régi sulimban. - vigyorogtam.
Helena máris a ruháján gondolkodott, én pedig újra kortyoltam a kávéból. Fáradt voltam, de kellemesen, a hegymászástól, és nem is igazán vágytam aludni. Mintha Henry mellett lehetne egyáltalán.
A zene halkan szólt, nem is igazán tudtam rájönni, hogy mi az, és egy ideig nem is szóltunk semmit. Helena is lassan elpilledt a hátsó ülésen, én pedig a vádlimat masszíroztam.
- Au! - szisszentem fel, mikor a bokámhoz értem, és egy ponton kezdtem masszírozni.
- Mi az? - kérdezte Henry, miközben tovább sziszegtem, mint egy kígyó.
- Lehet, nem egyszerű vászon cipőben kellett volna túrázni. - magyaráztam.
- Nos, igen, ez egy sportembertől elég szégyen. - jegyezte meg szárazon, mire csúnyán néztem rá.
- Kösz, okostojás.
- Van izomlazító a kesztyűtartóban, lehet, az segít. - enyhült meg a szíve rajtam, mire kotorászni kezdtem a térképek és egyéb papírok közt.
- Győzelem! - emeltem magasra a tégelyt, Henry pedig mosolyogva figyelte az utat, ami egyre kanyargósabbá vált. Egy ideig hallgattunk, miközben én a hűsítő trutymóval masszíroztam a bokám, majd Henry törte meg a csendet.
- Haragudnom kellene rád. - közölte csak úgy egyszerűen, én pedig vállat vontam.
- Most épp miért?
- Mert belerángattál egy hülye, kiöltözős, esküvői szertartásba. - sóhajtotta, mire vigyorogni kezdtem.
- Ó, te is hallod a távolból, hogy itt most jön egy "de" ? - újra ittam a kávéból, Henry pedig lemondóan nézett rám.
- De a húgom odaáig van már csak attól is, hogy elmegyünk egy meghívásra, és ennyire boldoggá én nem tudom tenni. - a hangja annyira őszintén csengett, hogy kishíjján leájjultam a székből. Pislogás nélkül meredtem rá, és újra elámultam azon, mennyire próbálja megvédeni a húgát másoktól, és közben boldoggá is tenni. Márpedig a kettő együtt nincs egy síkban a Spourk tesók esetében.
- Hát - köszörültem meg a torkom - szerintem tényleg szebb lesz, mint Sara.
- Persze, hogy szebb lesz. S ezért majd biztos le kell ütnöm néhány tökösnek képzelt legényt. - hangulata visszaváltott bosszankodóvá, én pedig mosolyogva újra kinyújtottam a lábam a műszerfa felé.
- Egyszer úgyis el kell, hogy engedd. Felnőtt nő. - érveltem Helena szabadsága mellett, de Henry hajthatatlan volt.
- Ő a kishúgom. Gyámoltalan és sérülékeny. Amíg csak tudom, magam mellett fogom tartani. - Henry szavai nem tűrtek ellentmondást, mire a jókedvem is szertefoszlott.
- Akkor mondjuk első sorban ne bántsd úgy, hogy pont azzal a lánnyal fekszel össze, aki szét alázta az iskolában. - gondolkodás nélkül csúsztak ki a szavak a számon, de kivételesen nem sajnáltam. Henry megfeszült ültében, és kemény pillantást küldött felém.
- Megingás volt. Más is hibázhat. - motyogta.
Egy ideig csendben ültünk, Henry az útra figyelt, én pedig a szemem sarkából őt figyeltem. Izmost karját, ahogy egyiket a sebváltón, másikat a kormányon tartja, csontos, hosszú ujjait, az apró szeplőket enyhén sápatag bőrén. Testtartása a percek múlásával lazult, mellkasa egyenletesen mozgott fel-alá, amit enyhén tapadós hosszúujjuja láttatni engedett. Az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a sötétségbe. A tükörképemet láttam csupán, és néha a távolban egy-egy kivilágított falucskát, vagy tanyát. A terepjáró halk duruzsolásán kívül csak a hátul enyhén horkoló Jared és Helena szuszogása töltötte be a teret.
- Fogalmam sincs, milyen volt a szüleim esküvője. - észre sem vettem, hogy a gondolataim hangosan kimondott szavakká formálódtak. - Mármint, persze, láttam róluk egy képet, anyu gyönyörű volt a fehér ruhájjában, amúgy is mindenben az, de még csak a szertartásuk helyszínét sem tudom. S tádámm, 21 év múlva már el is váltak. Bocs, nem akartam panaszkodni. - szabadkoztam egyből, ahogy eszembe jutott Henry szülői helyzete.
- Helena sem. Vagy legalábbis nem hinném, hogy anyu beavatta volna ilyen dolgokba. Mostmár nem is fogja. - nem mertem rá nézni, annyira ledöbbentem azon, hogy saját magától beszél a szüleiről. Égtem ugyan a vágytól, de a délelőtti kitörése épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne lépjek Henry bizalmi területére. Hangja keserűségét épp elég volt elviselni.
- De apu egyszer leült velem, és elmesélte. - folytatta óriási meglepettségemre. Automatikusan felé fordultam, és ittam a szavait. Arcán apró, réveteg mosoly játszódott, kisfiús, mint aki újra felelevenít magában egy emléket, és biztosan így is volt. - Több, mint egy éven át udvarolt anyunak, mert az mindig kedvesen, de megtörhetetlenül visszautasította. Anyu kiegészítő munkát vállalt abban az egyetemi könyvtárban, ahova apám tanulni járt. Gondolom, mennyit tanulhatott. - mosolygott Henry, és éreztem, hogy magában azt gondolja, hogy "persze, tanulni, hogyne", majd folytatta, és teljesen magával ragadott a történet. - Utolsó évében a nagyszüleim vettek egy lakást a drága fiuknak, pont anyám nővérének a lakása felett. Briana nénikémék jelenleg Indiában élnek. Szóval, Briana akkor már házas volt, nyugalomra vágyott, apám meg persze az utolsó évét még ki akarta bulizni, így őrült bulikat tartott minden héten, akár többször is. A lakóközösség már ki akarta dobni, de mivel az ő lakása volt, nem tudtak mit tenni. Apám viszont nem tudta, hogy az alatta lakó lány pont annak az illetőnek a nővére, akinek ő csapta a szelet, így utólag teljesen érthető, anyám miért utasította folyton vissza.
- Na ne. - ámultam el, Henry pedig mosolyogva bólogatott.
- De, bizony. Szóval, ez ment egy darabig, apám élte a független, boldog férfiak életét, de a záróvizsgáját sikeresen elbukta. Anyám szerencsétlenségére pedig egy professzor őt bízta meg apám újboli felkészítésére, aminek egyikük természetesen nagyon örült, másikuk már kevésbé. Anyám végül rájött, hogy apám nem olyan idióta, mint aminek látszik, és egyből másképp állt az egész udvarlós dologhoz. A sikeres diplomálás után fél évvel apám egy gyűrűvel lepte meg egy kirándulásuk során, anyám meg természetesen igent mondott, mert addigra már teljesen egymásba szerettek.
- Istenem. - tátogtam, mint egy hal, és könnyek homályosították el a látásom. Olyan emberekről beszéltünk, akik már nincsennek köztünk. Egyikük csak fizikailag, másikuk már úgy sem. Henry azonban mosolygott, szomorúan ugyan, de azt láttam, hogy apró örömét leli a szülei emlékében.
- Sajnálom a szüleidet. - fejezte be végül, én pedig mély lélegzetekkel próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem igazán sikerült, úgyhogy inkább oldottam a feszültséget.
- Én meg a tesitanárt. - vágtam rá oda nem illően, mire Henry halkan felnevetett, ezzel megtörve a varázst. Gondolkodtam, hogy bocsánatot kérjek e a reggeli agyturkászkodásomért, de végül inkább befogtam a szám.
- Szóval szerinted lesz esélyem válogatni tapasztalt és nem annyira tapasztalt lányok közül. - vigyorgott Henry, mire a vállának dőltem.
- Ééééés, ez az a Henry, akit én ismerek! - nevettem, ő pedig biccentett. A következő pillanatban rezgett a telefonom, úgy kaptam érte, mint egy falat kenyérért. Vagy inkább Camembert sajtért. Vagy egy Ritter Sportért. Hmm, talán Jared-nál van Ritter Sport.
"Dolgom van, mi ennyire sürgős?" - olvastam az igen kedves és bizalomgerjesztő sms-t Ashtontól, majd dühösen a szék alá dobtam az egész telefont. Nem volt hozzá türelmem, és piszkosul be voltam rá rágva.
- Boldog üzenet, ahogy elnézem. - méregetett Henry.
- Engem már csak a szolgáltató keres. - kamuztam, és a már kihűlt kávéért nyúltam.
- Mindjárt odaérünk, amiről meséltem. - magyarázta Henry, és feltűnt, hogy lekanyarodik egy alig kitaposott földes útra. Körülöttünk teljes volt a sötétség, és nem voltam tőle túl boldog. Az autó fényei nem sokat segítettek, csak annyit éreztem, hogy felfelé haladunk egy dombon. Henry felhúzta a kéziféket, majd kikapcsolta az autót. Sötétség borult ránk, egy idig csak pislogtam, hogy mi történik, majd kiélesedett a látásom.
Szájtátva szálltam ki az autóból. Eddig fel sem tűnt, mennyire tiszta az ég, a csillagos égbolt akár a led izzók, és a hold teljes egésszében bevilágította a dombos tájat. A szél enyhén meglebegtette a hajam, miközben az autó elejéhez sétáltam, ahol Henry már mosolyogva várt.
- S lám, a nagy Jenny Brown-nak tényleg el tudom állítani a szavát. - fűzte össze forró ujjait az enyémmel, hogy ne csak a látványtól remegjen a lábam.

Bloginfó

Akárhogy igyekeztem a héten, az új rész egyszerűen vállalhatatlanul rossz lett, így inkább jövő hétre csúszik az új rész kiadása.
Facebookon kint lesz a link :) :*

Jenny Brown - 14.

- Jenny, ott vagy még? - szólt anyám a telefonba már legalább harmadszor, mire észhez tértem.
- I...igen. Bocsi, csak nem tudtam, hogy ennyire... előrehaladott a dolog. - magyaráztam remegő hangon. Henry folyamatosan az út és köztem kapkodta a tekintetét, feltűnt, hogy a lassabb sávba kormányoz.
- Sajnálom, nem akartam, hogy pont a kirándulásodon tudd meg, de apád ragaszkodott hozzá. - hát persze, hogy ragaszkodott. Mindennek úgy kell lennie, ahogy ő kitalálja.
- Nem baj. Tényleg, örülök, hogy elmondtad. Végülis, várható volt, nem? - jegyeztem meg keserűen, és mélyeket sóhajtottam. Kizárt, hogy sírjak. Kizárt, hogy apám miatt sírjak. Kizárt, hogy Henry előtt sírjak.
- Ha visszaértek vasárnap, akkor hívj, oké? - búcsúzott el, majd kinyomtam a hívást.
- Baj van? Megálljak? - kérdezte egyből Henry, miközben erőssen szorítottam az állkapcsom, és próbáltam nem gondolni az iménti beszélgetésre.
- Csak egy percre, légyszi. - köszörültem meg a torkom, ő pedig benyomta a négy irányjelzőt, és az út szélére parkolt.
- Mhmm, már odaértünk? - hallottam hátulról Helena hangját, a következő pillanatban pedig kiugrottam az autóból. Vizes fűbe érkeztem, még a tornacipőm se vettem vissza.
- Mindjárt jövök. - szóltam hátra a vállam fölött, és elindultam az egyik fa irányába, ami magányosan állt a zöld mező közepén. Hallottam, ahogy a hátam mögött Helena Henryt kérdezgeti, de csak annyit kap válaszul, hogy felfordult a gyomrom.
Ez részben így is van, de külön hálát érzek most Henry iránt.
Az autók suhanását nem tudtam kizárni a fejemből, de legalább ez is elvonta a figyelmem.Jó 15 méterre eltávolodtam az autótól, és csak akkor álltam meg. Felnéztem a szürke és narancsárga égre, és mélyeket lélegeztem.
Nem tudom, miért érintett ilyen rosszul a dolog. Apu már egy ideje haza sem járt, és alig vártam, hogy anyu tényleg független legyen, mert  már nem tudtuk elviselni apu mániáit.
Folyton beleszólt mindenbe. Anyu öltözködésébe, hogy kivel állhat szóba, és hogy kiket hívjon meg az állófogadásokra. Mind csak befolyásos és gazdag emberek lehettek, holott mi egy átlagos, középosztálybeli családnak számítunk. Minden tetves partin ott kellett lennem, bájolognom, alkohol és szivar lehelletű izzadt férfiakkal kellett táncolnom, és nem egyszer szöktem el az ilyen bulikról.
Amit aztán apu nem rajtam bosszult meg. Hanem anyun. De ő mindig kitartott mellette. Mert látta még apámban azt az embert, akibe annó beleszeretett.
Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából, egésszen a szám széléig, és rájöttem, nem a szomorúságtól érzem így magam. Hanem a büszkeségtől. Büszke voltam anyámra, amiért ezt megtette, hogy végre a sarkára állt, még ha neki valóban fájhatott is. Valamilyen szinten én is szerettem apámat, de az a valamilyen szint körülbelül egy másod unokatestvér iránti szeretet szintje, nem pedig egy apa-lánya kapcsolat.
Beletúrtam a hajamba, és megdörzsöltem hideg arcomat. Biztos sápadt, és nem akarom, hogy Helena aggódjon. A lábam tiszta víz volt, átázott a zoknim a harmattól, így szaporább léptekkel indultam vissza. Henry az anyósülés felöli ajtó előtt támaszkodott, összefont karral engem figyelt, Helena és Jared pedig a csomagtartóban turkáltak.
Egy pillanatra megtorpantam, de aztán tartottam Henryvel a szemkontaktust amíg odaértem az autóhoz. Szürke pólója váll részén apró esőcseppek sötétítették el az anyagot, térdig érő farmere pedig kiemelte izmos vádliját. Hosszúszárú tornacipőt viselt, pont mint én, csak az övé fekete volt, míg az enyém fehér.
S elösször láttam az arcán az aggodalmat irántam. Vagy nem tudta, vagy nem is akarta palástolni, de sajnált. És engem sajnált, nem mást, nem más miatt aggódott.
Mosolyogva megráztam a fejem, Helena pedig mellém lépve megsimította a hajam.
- Jobban vagy? - pislogott rám nagy kék szemekkel, mire bólintottam.
- Persze. Biztos a csoki, nem szoktam reggel ennyire édeset enni. - Jaredre néztem tettetett haraggal, mire védekezően maga elé emelte a kezét.
- Hé, csajszi, te kaptad ki a kezemből. - szabadkozott, Helena pedig mosolyogva bemászott az autóba, utána pedig Jared is. Henry azonban nem mozdult az ajtóból, pillantása továbbra is rabul tartott.
- Elmondod? - kérdezte hallkan, mire meglepődve léptem egyet hátra. Henry nem tartozik épp a nagy lelkizős barátaim közé. Konkrétan senki sem, és bár Helena-t is nagyon szeretem, lévén, hogy ő a világ legkedvesebb, legaranyosabb és legegyüttérzőbb lánya, van épp elég baja, még csak az én apró-cseplő érzelmeim hiányoznak neki. Ashton eltünt, semmit nem tudok róla, csak annyit írt, hogy jövő héten visszajön, az otthoni barátaim pedig semmit nem tudnak rólam, mióta eljöttem Londonból. Éljenek a tipikus iskolás barátságok.
Henryt méregetve végül biccentettem. - Később.
Megelégedett a válasszal, megkerülte az autót, én pedig beszálltam, és újra úton voltunk Edinburgh felé.
- Basszus, lefagy a lábam. - húztam fel a térdeimet az ülésre, és a kezemmel melegítettem átázott zoknimat.
- Kell neked kiugrálni az autóból. - vigyorgott rám Henry, és visszatértünk a szokásos csipkelődős hangnemhez.
- Legközelebb az autódba rókázom. Úgyis olyan unalmas még a karosszériája is. - vágtam vissza, holott ez hazugság volt. Gyönyörű kocsi volt, mégiscsak egy Audiról beszélünk, könyörgöm.
- Ha csak megpróbálod, esküszöm az égre, hogy kiteszlek az út szélén. - fenyegetett Henry, mire a szemem forgattam.
- Az előbb se tettél ki.
- Mi? Miért akartad Jennyt kitenni? - vágódott előre Helena olyan erővel, hogy majdnem összefejeltünk.
- Hé, hé. Ő mondta, hogy tegyem ki, mert nem hívtátok meg Jareddel a pizsamapartitokra. - mosta kezeit Henry, Helena pedig felszisszent.
- Bocsi, csak írtad, hogy Peny betegeskedik, nem akartalak tőle átcsábítani. - bűnbánó tekintetének senki nem tud ellenállni, úgyhogy csak legyintettem.
- Nem akarunk valami zenét hallgatni? - kérdezte Jared, Helena pedig a rádióhoz nyúlt, ugyanabban a pillanatban, ahogy Henry "nem"-et mondott.
- Nézzük csak. - Helena a gombokat nyomogatta, vélhetően frekvenciát keresve, a nagy koncentrációban még a nyelvét is kidugta a szája szélén.
- Úűúúúú, Spice girl! - kiálltott fel hátulról Jared, Helena pedig nevetve énekelni kezdett. Visszaült hátra, Henry pedig rémülten rám nézett. Úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne rólam, pedig igazából csak a refrént vártam.
A Wannabe-t még az "Ááámerikai" lány is tudja.
Helena és Jared hátul szinte táncoltak, Henry az útra figyelt, és próbált nem karambolozni, és láttam, ahogy összerezzent, mikor elkiálltottam magam a "Yoooo"-nál.
- Ne, kérlek ne... - motyogta, de hangját elnyelte az "I'll tell you what I want, what I really really want..." refrén.
- Meghalok. - röhögött Henry, én pedig a hátul ülőkkel együtt végigénekeltem az egésszet. Jared rettenetesen hamisan, Helena vidáman én pedig teljes átéléssel. Amint az utolsó pár taktus is lement, Henry azonnal kikapcsolta a rádiót.
- Köszönöm, a mai adagra megkaptam az ösztrogén bombát, mostmár szeretnék ismét férfi lenni. - jegyezte meg a félisten epéssen, mire a vállába ütöttem.
- És mit hallgat egy tesztoszteronbomba? - érdeklődtem kedvesen, mire vállat vont.
- Hát biztos nem lány bandákat. - a visszapillantóba nézett, egy Jaguár épp elhúzott mellettünk.
- Még nem hallottad, hogy dübörög a házunk a dubsteptől? - kérdezte gúnyosan Helena, mire sóhajtottam.
- Fogalmam sincs, hogy nem találtam ki. A mosógép zajra izgulsz, igaz? - kérdeztem lenézően.
- Hidd el, teljesen másra izgulok. - rám nézve felvonta a szemöldökét, és láttam a csillogó szemén, hogy gyorsan témát váltottunk. Vörös fejemet gyorsan az ablak felé kaptam, és vígan játszadozó törpekecskéket képzeltem magam elé, miközben  Helena mögöttem köhécselni kezdett. Jared törte meg a felhevült hangulatot.
- Sóspálcát? - nyújtotta elő egy zacskóval, amibe vadul belemarkoltam.
- Oké, muszáj megkérdeznem. - kezdte Henry, mire mind kíváncsian fordultunk felé, én még mindig pírrel az arcomon. - Hoztál mást is kaján kívül?
- Igen, óvszert. - jelentette ki Jared nyugodtan, mire nekünk kettőnknek elől leesett az álla, Helena pedig vihogva dőlt az ablaknak. - Hátha találok egy hozzád hasonló kaliberű szépfiút, akivel eltölthetek egy romantikus estét. - magyarázta Jared tök nyugodtan, én pedig Henry reakcióját figyeltem, és most rajta volt a sor, hogy halványan elpiruljon.
- Túl sok volt az információ. - szögezte le Henry, és a bal oldali ablakra mutatott. Épp egy város mellett haladtunk el. -  Az ott Preston.
- Köszönöm idegenvezető bácsi. - mosolyogtam, majd leszedtem a lábamról a még mindig vizes zoknit, és az ülés alá dobtam.
- Remélem ezt nem gondoltad komolyan. - nézett rám Henry fenyegetően, mire megnyugtattam, hogy természetesen megvárom, míg berohad az autóba.
- Nem vagy vicces. - jegyezte meg azon a rekedtes hangján, amit nagyon szeretek, mire vállat vontam.
- Nem is én hallgatok dubsteppet. Nem is zene! - fakadtam ki, Helena és Jared pedig mögöttem valamit néztek a telefonjukban.
- Nem is dubsteppet hallgatok, hanem EDM-et. Tudod, Avicii, Martin Garrix, Tiesto... Most soroljak fel minden dj-t? - váltotta vissza a sebességet, mert előttünk lelassított egy autó, de minket is kerültek épp.
- Ha azt mondod, hogy Swedish House Maffia-t is hallgatsz, akkor minden meg van bocsájtva. - ültem törökülésbe, Henry pedig bólintott.
- Ők voltak a királyok. - zárta le ennyivel a témát.
Jared és Helena mögöttünk épp egy volt osztálytársukról beszélgettek, aki kitette Facebookra, hogy eljegyezték.
- Jó neki. - kommentáltam.
- Jó hát a nagy fenét. - fakadt ki a hátsó ülésen Jared, én pedig meglepődve fordultam hátra. - A volt tesitanárunk kérte meg a kezét. - magyarázta, mire elismerősen bólintottam.
- Ez a város teljesen fura. - jegyeztem meg hangosan.
- Gretchen egyik követője volt, mind tudtuk, hogy remek életpályát fog befutni. - nyugtatta Helena Jared-et, akit mélységesen felháborított a volt tanára.
Gretchen nevére automatikusan Henry-re néztem, és láttam feszülő állkapcsát, miközben a szeme sarkából ő is engem figyelt.
- De ha már most eljegyezte, azt jelenti, hogy a suliban is jártak. Ez nem törvénytelen? - Jared nagyon nem akart leszakadni a témáról.
- Jar, elballagtunk. Miért nem mindegy már, hogy mi történik? - kérdezte kedvesen Helena, Jared pedig lemondóan sóhajtott.
- Mert mi is a történelem részei vagyunk. - jelentette ki kissé ünnepélyesen, mire hat furcsálkodó szempárt kapott. Egyet a visszapillantóból.
Rájött, hogy ezzel kicsit túllőtt a célon, ezért bekapott egy sóspálcát, és hallgatásba burkolózott.
Rövid idő alatt rájöttem, hogy egy hallgatag Jared piszok szomorú látványt nyújt, ezért ruhamárkákra tereltem a témát - nem volt könnyű - így hárman vígan elbeszélgettünk, míg Henry próbálta nem felvágni az ereit. Ha így haladunk, holnap inkább visszafordul velünk.
Penrith környékén elaludtam, és később kiderült, hogy akkor sem ébredtem fel, mikor Henry megállt pihenni.
Arra ébredtem, hogy nem érzem a kezem, ami alám szorult, miközben a széles ülésen magzatpózba gubóztam. Pislogva néztem ki az ablakon, és hamar rájöttem, hogy már Skóciában járhatunk. Végre láttam dombokat, felettünk az ég ragyogóan kék volt, és megannyi fehér bárányfelhő úszott. Keskeny betonúton haladtunk, és nem győztem bámészkodni. Farmok és szántóföldek mellett haladtunk el, és itt-ott fenyőerdő választotta el őket. Ez tényleg egy más világ.
- Hol vagyunk? - érdeklődtem Henrytől. A hátsó bagázs szintén elaludt, a zene hallkan szólt a rádióból, és éreztem enyhe kávé illatát is, ami a pohártartóban található papírpohárból gőzölgött.
- Az autóban. - válaszolta frappánsan Henry, mire lesajnálóan ránéztem. - Nemrég hagytuk el Dolphint. - mikor rájött, hogy ezzel nem jutottam előrébb, apró mosoly jelent meg az arcán. - Egy órán belül Edinburgh-ben leszünk.
- Ó, oké. - nézelődtem tovább, épp beértünk egy településre. A bal oldalon egyszintes, családi házak álltak, kerítéssel elválasztva, míg jobbra ragyogóan zöld tisztások terültek el.
- Kidobtam a zoknid. - szólalt meg Henry, és hirtelen fel sem fogtam, mit mondott, annyira belemerültem a gyönyörű tájba. Még bólintottam is, majd riadtan fordítottam felé a fejem.
- Mivan?
- Mondom, kidobtam a zoknid. - közölte olyan természetességgel, mint a piacon az árus, hogy "az alma kilója 1 font".
- Csak viccelsz. - reménykedtem, miközben az arcát tanulmányoztam. Rám pillantott, amiből olvasni tudtam, hogy teljesen komolyan mondja. - Az egy eredeti Nike zokni volt! - emeltem meg a hangom, Henry pedig jelentőségteljesen a hátunk mögött alvók irányába biccentett.
- Kezdett büdös lenni bent.
- Tehetted volna a csomagtartóba! - fakadtam ki.
- Gondolj rá úgy, hogy egy hajléktalan örülni fog neki ha megtalálja. - vont vállat Henry, nem izgatva magát a dolgon.
- Hát egy 12 fontos zokniból még meg is gazdagszik. - morogtam, miután tényleg nem találtam meg az ülés alatt a vizes zoknim. Direkt futáshoz rendeltem.
- Na, elmondod, mi történt reggel? - váltott hangnemet, és csendesebbre fogta.
- Esz a kíváncsiság, mi? - kérdeztem vissza, miközben a napellenzős tükörben próbáltam feléleszteni a hajam. Az egyik felén tök lapos, míg a másikon az égnek meredtek a hullámok.
- Csak tényleg ijesztően néztél ki.
- Mert amúgy nem?  - kérdeztem vissza, és dühösen összeráncoltam a szemöldököm. Rám pillantott, majd újra az útra.
- Ilyenkor inkább szánalmasnak. - vágta belém a kést, mire inkább leálltam az észjátszással.
- Semmi extra amúgy. Elváltak a szüleim. - vontam vállat, és rájöttem, hogy már tényleg jobban érzem magam, mint reggel.
- Oh, wow. Mármint sajnálom. - pislogott nagyokat Henry, biztosan nem erre számított.
- Csak nem tudtam róla, hogy így állnak a dolgok. Azért nézhettem ki...olyan ramatyul. - fogalmaztam enyhén.
- Nem tudtad? Nem mondták el?
- Igazából már vártam, hogy anyu beadja a derekát, de tudod, ő tényleg szereti aput. Viszont ez már rég nem házasság volt, hanem... nem is tudom, diktatúra talán?  - teregettem ki a szennyesünket, de kicsit sem zavart. Henry nem egy pszichológus, vagy olyan személy, aki az érzelmeimmel szeretne foglalkozni.
Ő csak egy brit úriember, bunkó megnyilvánulásokkal.
- És... nem mész haza emiatt? - kérdezte, mire meglepődve fordultam felé. De nem, biztosan csak hallucináltam, kizárt, hogy azt szeretné, maradjak itt továbbra is. Ha mégis, csak a húga miatt.
- Nem, nincs értelme. - vontam vállat, és lezártnak tekintettem a témát.
- Szerintem néha azért hívd fel anyud. Biztos össze van törve. - tanácsolta Henry, és teljesen egyértelmű volt, hogy nem csak az én anyámról beszélünk.
- Kérdezhetek valamit? - fordultam felé törökülésben, és vettem pár mély levegőt. Már előre vártam az elutasító válaszát, de azt is tudtam, hogy ha folyamatosan bombázom a védőfalat körülötte, előbb-utóbb úgyis megnyílik.
- Ha így kezded, annak már nem lesz jó vége. Úgyhogy nem. - jelentette ki, és megfeszültek a karizmai a sebváltón. Helenara pillantottam, aki békésen aludt, egy hajtincs az ajkaira lógott, és folyamatosan megemelkedett, ahogy szuszogott.
- Te miért nem látogatod meg édesanyád? - kérdeztem hallkan, mire Henry a kormányra csapott, többször egymás után, azt hittem, kitörik az egész a helyéről.
- Tudtam! - csattant fel, olyan hangerővel, hogy akaratlanul is hátrébb húzódtam. Ha eddig hevesen dobogott a szívem, most egyenesen kiakadt, Henry nyaka vörös volt a dühtől. Hátra pillantott, majd visszaváltott olyan erővel, hogy azt hittem, a kezében marad a sebváltó. Lehúzódott az út szélére, mellesleg egy békésen legelésző juhcsorda mellé, majd felém fordult.
- Szállj ki! - sziszegte dühtől eltorzult hangon. És egy pillanatra sem viccelt. Meghűlt bennem a vér, éreztem, hogy elfehéredem.
- Mi? - böktem ki értetlenül, és elkerekedett szemmel néztem csak rá.
- Semmi közöd a családomhoz! Szállj ki! - emelte meg a hangját, mire már Helena és Jared is felébredt.
- Henry, mi van már? - kérdezte kedvesen Helena, majd gyorsan felébredt, mikor megérezte a levegőben a feszültséget. Henry szinte fölém magasodott, én pedig az ajtóhoz préselődtem. - Henry! - riadtan végigsimított bátyja karján.
- Ne próbálj agyturkászt játszani, mert az égre esküszöm, kiteszlek valami isten háta mögötti faluban. - Henry mostmár uralkodott az érzelmein, és ettől felocsúdtam kissé.
- Te kezdted azzal, hogy mi bajom! - emeltem meg a hangomat mostár én is, teljesen elfeledkezve a mögöttünk ülőkről.
- Mert érdekelt, hogy mi történt veled. - magyarázta, és visszakanyarodtunk az útra. Nem volt időm örülni ilyen apróságoknak, épp egy vita közepén voltunk.
- Hát engem is érdekel, hogy veled mi van! - fakadtam ki, és láttam, hogy meglepődik egy pillanatra, de aztán gyorsan uralkodott az arcizmain. Egy percig nem is szólt semmit.
- Ha valóban érdekel, akkor nem kérdezgetsz a szüleimről. Soha többet. - rekedt hangja nem tűrt ellentmondást, de mostmár Helena is beleszólt.
- Mi? Mi történt? - hajolt előre, én pedig igyekeztem Henry-t megelőzni a válasszal. S tudtam, hogy egy kegyes hazugsággal többet érek el.
- Megkérdeztem, hogy mikor házasodtak a szüleitek, ugyanis az enyémeim épp válnak. Az én hibám volt. Sajnálom, tapintatlan voltam. - néztem bocsánatkérően Helenara, aki összepréselte az ajkait, majd biccentett.
- Ugyanmár, semmi baj. - simította meg a vállam, amitől egyből nyugodtabb lettem. Henry még mindig remegett a dühtől, ami nem jelentett túl sok jót. - Sajnálom a szüleid. - ölelt meg esetlenül, mire elmosolyodtam
- Várható volt. - vontam vállat, és előrefordultam. Átöleltem a térdem, és még véletlenül se néztem Henry felé.
Tudtam, hogy túllőttem a célon, de még Helena sem borul ki ennyire, ha a szüleiről mesél, pedig ő lány, és sokkal érzékenyebb, ahogy megismertem. Talán neki ez a terápia, míg Henrynek az elfojtás.
- Hát... - szólalt meg hátulról Jared. - ez egy igen vidám és érdekes kirándulás lesz. - jegyezte meg a már percek óta tartó csöndre. Halványan elmosolyodtam, és a visszapillantóból láttam, hogy Helena is.
- Én nem birom a feszkót. Valaki vaniliás kekszet? - nyújtotta előre a két ülés közt Jared, és erre már muszáj volt nevetnem. Senki nem képes ennyit enni 4 óra leforgása alatt.
- Edinburghben úgyis beülünk valahova, nem birod ki addig? - érdeklődött Helena azon a kedves hangján, amivel minden jégszívet meg lehet olvasztani, Jared pedig a fejét csóválta.
- Hát, nem is tudom... Csak ha találunk valahol jó pizzázót. - egyezkedett, és visszazárta a táskájába a kekszet. Ekkor eszembe jutott valami, csak úgy az agyam egy eldugott részéről, és Henry-re pillantottam. Tudtam, hogy ez majd eltereli a figyelmét, és valószínüleg még idegesebb lesz. Nagyon jól tudtam, hogy szánalmas vagyok, és kifejezetten bunkó, de én is ráakartam ijeszteni.
- Hé, Jared. - fordultam hátra ismét, feltérdeltem az ülésre, így mind Helenat mind Jaredet szemből láttam. A fiú kérdőn nézett rám.
- Te dolgozol a plázában, a péknél, ugye? - bólintott, mire folytattam. - Láttam kedden, hogy nagyon fura arcokat vágtál, mikor Gretchen és a barátnői beszélgettek. - Jared a szemét forgatva sóhajtott, Helena pedig hol rám nézett, hol a barátjára. Henry válla majdnem az oldalamhoz ért, így éreztem, hogy megfeszül Gretchen neve hallatán.
- Jaj, hát, semmi érdekes... - kezdte, mire nógatni kezdtük, hogy "nem baj, mond eeeeeeel", mire persze mosolyogni kezdett, és mesélni. - A lényeg: Gretchennel megtörtént a lehetetlen. Az állítólagos pasija - itt akaratlanul is Henry-re tévedt a tekintete, de csak egy századmásodpercre, és Helena nem is észlelte. - úgy kidobta a házból, mint egy rühös macskát. - Jared próbált nem mosolyogni, de alig bírta ki. Én a számba haraptam, Helena pedig nagyokat pislogott.
- Ezt hogy érted? - nyaggattam Jaredet a részletekért.
- Valami olyasmit magyarázott, hogy a csávó kiment valakivel beszélgetni, és aztán nagyon idegesen tért vissza. Többször kérte is Gretchent, hogy menjen haza, dehát azt a lányt lehetetlen lekoptatni. - magyarázta nagyban Jared, Helenaval pedig ittuk a szavait. Nem akartam látni Henry reakcióját, elképzelni is elég volt. - Szóval végül a karjánál fogva kirángatta és még a táskáját is utána dobta. Ami durva, mert mindenhol sár volt. Gretchen nagyon ki volt bukva. - vigyorogtunk kárörvendőn, mert bár én nem ismerem a lányt, kialakult róla a véleményem ennyi idő alatt.
- És ez már önmagában is elég lenne, mert azért valljuk be, Gretchenről van szó, Miss Tökéletesvagyok-ról, de  a sztori itt nem ér véget. - Jared úgy sandított ránk, mint aki a város legnagyobb hírének tudtában áll. - Ugyanis az ajtóban állva végignézte, ahogy Her... mármint a pasija egy másik lánnyal smárol a szemben lévő háznál. 
Helenanak leesett az álla ugyanabban a pillanatban, mikor én nyikkantam egyet, és köhögni kezdtem. Majd hirtelen az ablaknak csapódtam, Henry ugyanis elrántotta a kormányt.
- Bocs, egy macska volt az úton. - magyarázta rekedten, és párszor megköszörülte a torkát.
- Hát, ez aztán a sztori. - motyogtam, és próbáltam pókerarcot vágni, miközben visszaültem a helyemre. Éreztem, hogy Henry is szögegyenesen ül, és csakis az útra koncentrál, ahogy én is. Folyamatosan lejátszódott bennem annak a csóknak az emléke, felforrósítva a bőrömet és minden érzékszervemet. Bal kezemmel erőssen markoltam az ülést, és próbáltam néhány mély lézegzetet venni. Éreztem, ahogy az ajkaim bizseregni kezdenek Henry nyoma után.
Belégzés. Kilégzés. Basszus, de hangosan fújtam ki a levegőt!
Ezt eljátszottam még párszor, miközben Helena szinte örömtáncot járt. Lehet, hogy a ő a legkedvesebb ember, akit ismerek, de a kárövendés apró ördöge belé is belefészkelte magát.
Az ablaknak döntöttem az egyre inkább hasogató fejem, és bámultam kifelé. Igyekeztem semmire nem gondolni, csak magamban tettem megjegyzéseket, hogy "ú, milyen szép muskátli van az ablakpárkányon" meg "milyen aranyosan játszanak a gyerekek". És nem, még véletlen sem Henryre, és főleg nem arra a napra.
Mert Jared nem csak annak a fenomenálisan izgalmas és eléggé jóértelműen mocskosnak vélt csókra emlékeztetett vissza, hanem az egész raktáros kalandra. Ashtonra, Mr. Harperre, és legfőképp arra, ahogy azt a lányt elcibálták a helyéről.
Az események forgatagában el is feledkeztem róla, amitől csak még nagyobb szemétnek éreztem magam. Vajon mi lehet, most vele? Közbeavatkozhattam volna... vagy legalább kideríthettem volna, hogy hova vitték.
Ez persze csak utólag jutott eszembe. Ahogy persze minden jó ötlet,  vagy épp megfelelő repost.
Ashton felszívódása pedig méginkább zavart. Remélem a távozása az ideiglenes otthona lefoglalása miatt történt, nem pedig előre tervezve, valami sötét ügybe...
Még mindig túl keveset tudtam róla, mégis, valamilyen hülye oknál fogva bíztam benne. S ez nem arról szólt, hogy érzelmeket táplálnák iránta, vagy ilyesmi. Nem, azt inkább a mellettem ülő seggfej élvezheti. De barátként tekintettem Ashtonra, attól függetlenül, hogy alig tudtam róla valamit.
Ha már Ashton így eszembe jutott, Mel is érdekes figura a sakktáblán. Tia a héten kétszer járt nálunk, ugyanazzal a stírölös, unalmas képű fazonnal az oldalán, de Mel váltig állította, hogy semmit nem tud a gyújtogatásról. Az pedig rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy ki hozott ki a lángoló épületből.
- Áááá, rámírt! - kiálltott fel Jared, mire észhez tértem, és egy mély sóhaj keretében hátra fordultam.
- Ki és mit? - érdeklődtem kedvesen, de Jared ujjai már fénysebességgel mozogtak a kis képernyő felett. Helena kezdett magyarázni, hogy Jared nemrég megismert egy fiút, de másik városban lakik, szóval nem gondolta, hogy még beszélni fognak.
Hát, legalább egyikünk szerelmi élete jól alakul.
Egyre több ház mellett haladtunk el, és biztos voltam benne, hogy már a külvárosban járunk.
A forgalom sűrűsödött, a házak már nem csak egyszintesek voltak, de egységes barnás-szürke színűek. Nem volt elülső kertjük, és a kis ablakokon nem túl sok fény juthatott be. Habár itt sem süthet többet a nap, mint az ország többi részén, szóval végvégén teljesen mindegy.
Henry feljebb nyomta a hangerőt a rádión, persze, hogy a neki tetsző zeneszámnál.
- "Monday left me broken..." - dúdolgattam, mire Henry meglepődve rám nézett, és elmosolyodott.
- "Tuesday i was trought with hoping..." - énekelte tökéletes hangon, mire leesett az állam. Annyira meglepődtem, hogy a teljes szerdát kihagytuk, és csütörtöknél kapcsolódtam vissza. És mennyire szépen kiszámoltuk.
- "Thursday waiting for love, waiting for love." - a tiedre, tettem volna hozzá, de inkább vigyorogtam, mint egy vadalma.
- "Thank the stars it's Friday..." - kezdte, és mostmár végigénekeltük a hétvégét. Együtt. És talán elösször történt, de közösen csináltunk valamit, anélkül, hogy bántani akartuk volna a másikat.
- " I'm burning like a fire gone wild on Saturday, Guess i won't be coming the church on Sunday." - énekeltük tökéletes összhangban, mire Jared hátulról rettenetesen rossz énekhangon énekelte az utolsó taktusokat.
- "Waiting for looooooooove" - még a szemeit is becsukta a nagy átélésben, teljesen félő volt, hogy berepednek az ablakok. Én a tenyerembe temettem az arcom, Henry pedig komolyan meg volt botránkozva, amiért egy ilyen szép és egyébként szomorú számot Jared így elrontott. A fiú azonban nem értette, mi a problémánk, szerinte tök jó hangja van.
- Jared, nem ismerlek régóta, de már most imádlak. - csóváltam a fejem nevetve, majd Henry felé fordultam, és a karjába boxoltam.
- Te tudsz énekelni! - vigyorogtam, ő pedig megvonta a vállát.
- Mindenben jó vagyok, ez eddig sem volt titok. - mondta, mire a szemeimet forgattam.
- Kivéve az autókat. - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, mire húzni kezdte a száját.
- Több volt a hölgytársaságom a kamaszkoromtól kezdve, mint férfi. Habár azt hiszem, már az óvódában is tapadtak rám... - morfondírozott, mire újra a karjára ütöttem, de csak nevetett.
És egy szőke félisten nevetése, akit történetesen Henry Spourknak hívnak, eszméletlen szép. Olyan, ami nyomán növények nőlnének ki a földből, ami után békeszerződéseket kötnének, és ami önmagában elérné egy Billboard 100-as lista első helyét.
Oké, muszáj leállnom a Young Adult könyvekkel. Hol vagy kedves Stephen King, a jó kis horrorokkal, mikor szükség lenne rád?
- Csoda, hogy az identitásod megtartottad.
- Oh, az identitásom igen egyirányú, és kifinomult. - vigyorgott rám, majd bekanyarodott egy utcában, és kitette az irányjelzőt, hogy leparkoljon.
- Hölgyeim, és... uram, jelentem, megérkeztünk Edinburghbe. - mondta, majd leállította az autót.

Jenny Brown - 13.

Csak akkor jöttem rá, hogy otthagytam a dzsekimet Ashtonnál, mikor az első bokor végigkarcolta a kezem. Mit karcolta, egyenesen vágta, pechemre valamilyen rózsabokor lehetett. Teljesen sötét volt, és mindenhol bokrok és fák álltak, a térdig érő gazról nem is beszélve. A karjaimat a fejem előtt tartva törtem utat magamnak, és végül nekimentem a kapunak.
- Végre már. - sziszegtem, ahogy lenyomtam a kilincset, de a kapu nem mozdult. Erőssebben rángattam, húztam, toltam, de egyik irányba se mozdul. Még hallatszott a hátam mögül a sziréna hangja, a csillagtalan eget pedig enyhe kék és piros fény színezte meg. A fülem zúgott az idegességtől, remegő kezem pedig hiába erőlködött a vas kapuval, tervet kellett változtatnom.
Előszedtem a telefonom, hogy annak fénye által valamilyen képet legalább kaphassak a környezetemről.
Mögöttem összezártak a bokrok, magát a házat nem is láttam, csak a sötét ágakat, ahogy fölém magasodnak. Nagyon reméltem, hogy nem bukkan fel hírtelen egy vadállat.
A kapu maga egy darab rozsda volt, évek óta nem használhatták. A tetején vas díszek csúcsosodtak, rozsdás élük nem volt túl szimpatikus, de egy helyen legalább 4 hiányzott, szóval ott át tudnék lendülni. Csak fogalmam sincs, hogy kapaszkodhatnék fel, mert bár egy keskeny vasrúd keresztben állt, nem sok esélyt láttam arra, hogy oda fellépve át tudom lendíteni magam.
Mivel azonban több ötletem nem akadt, lábujjhegyre állva megkapaszkodtam a kapu dísztelen tetejében, és mászni kezdtem. A lábam folyamatosan lecsúszott, és a vállam is készült kiszakadni a helyéből, de végül sikerült megtámasztanom magam, és átlendülni a tetején.
Puffanva értem földet a füben, kb. 2 centire a járdától. Leporoltam magam a bogáncstól, és futásnak eredtem abba az irányba, amerre Ashton magyarázta.
Egy kis zsákutcában jártam, még köztéri világítást sem vezettek be, így csak a főutca felöli lámpák látszódtak, és az ott elsuhanó autók fényei. Tudtam, hova érkezem, és azt is, hogy jobbra fordulva alig két háznyira Ashtonék utcája található. Mire ezt végig gondoltam, kiértem a sarokra, és képtelen voltam megállni, a kíváncsiság hajtott előre. Lassítás nélkül kanyarodtam be, és csak a következő utcasarkon álltam meg, miközben rajzfilm figurákat megszégyenítve dugtam ki a fejem a fal mögül. Ott volt néhány rendőrautó, de nem voltam elég közel, hogy lássak is valamit, ezért közelebb sétáltam. Nem én voltam az egyetlen, mások is, gondolom a szomszédok is bámészkodtak, és hallkan beszélgettek. Leginkább nőket láttam bársony tréning ruhákban, páran hajcsavarókkal a fejükkel mutogattak az épület felé.
Egy hosszú és elég cifra káromkodás hagyta el a számat, mikor beigazalódott az érzésem. Tényleg a parti-tanya előtt álltak, minimum 3 rendőrautó, és 1 kisfurgon. A piros és a kék fények intenzíven verődtek vissza az ablakokról és a falakról.
Nem mertem közelebb menni, de így is probléma nélkül kivehető volt, hogy sorban hozzák ki a fiatalokat hátrakulcsolt kézzel, és ültetik az autókba.
Arcokat nem láttam, de úgysem ismertem volna senkit.
Kivéve Ashtont.
Rémülten kaptam elő a telefonom, és hívni kezdtem, de három csengés után kinyomta. Vagy legalábbis remélem, hogy ő volt, nem pedig az egyik rendőr. Lehet, hogy még időben meg tudott lépni, miután engem megszöktetett.
Én is ott lehetnék most, és ami fura mód jobban aggasztótt, hogy Mel is.
Tia már így is a nyakunkra jár, mekkora élvezet lett volna, ha még egy kis füvet is talál nálam.
- Te sosem hallgatsz senkikre? - szólalt meg egy hang mögöttem, és kishíján felsikoltottam a rémülettől. Ashton jelent meg a hátam mögött, zsebre vágott kezekkel támaszkodott a falnak. Pont úgy nézett ki, mint amikor először találkoztam vele, kapucnija félig volt a fejére húzva, bakancsával pedig a falat taposta. Már nem féltem tőle, de kifejezetten ijesztő látványt nyújtott az éjszaka sötétjében.
- Én... én csak... - hebegtem, és a megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, Ashton pedig közelebb lépett.
- Nem is tudom mit képzeltem. De mostmár tényleg menj haza. - fogta meg a vállam, és az utca vége felé irányított.
- Örülök, hogy téged nem kaptak el. - suttogtam, mire biccentett egyet. - Amúgy a dzsekim nállad hagytam. - húztam szomorúan a szám, mert egyik kezében sem láttam a fekete műbőr kabátom.
- Sajnálom. Ha majd tudom, visszaadom.
- Remélem nem nyúlja le egyik rendőr sem. - morogtam magamban, és a kezemet dörzsöltem a hűvös levegő miatt.
- Egy ideig nem leszek a városban. - tette hozzá csak úgy mellékesen, mire riadtan felé kaptam a fejem. S megroppant a nyakam. Rá akartam kérdezni, hogy hova megy, aztán  mégsem tettem.
- Oké. Meddig? - próbáltam megütni a laza hangszínt, de inkább hallatszott követelőzésnek, mint udvariaskodásnak.
- Majd írok. - felelte, majd szó nélkül megfordult, és visszasietett a házhoz.


Péntek reggel morogva nyomtam ki az ébresztőt, mert bár nem volt korán, előző este sokig pakoltam az Eliztől kapott sporttáskába. Elképzelésem sem volt, hogy mit vigyek, túrázunk e majd, vagy inkább vendéglőbe megyünk. Helena egész héten a hétvégéről beszélt, de a túl sok információba belefulladtam.
Fél hétkor még az egész ház aludt, így amilyen hallkan csak tudtam, leosontam a lépcsőn, kivettem a mélhyűtőből két kisebb kajás dobozt, amibe előzőleg készítettem néhány vega finomságot, majd átsiettem a szomszédjaimhoz.
Mikor csöngettem, Henry nyitott ajtót, de pillantásra sem méltatva fordult vissza a konyha felé. Az elmúlt napokban kultúráltan beszélgettünk reggelente, leszámítva, mikor tegnap reggel elgáncsolt, és lehorzsoltam a könyököm.
Bosszúból egy óvatlan pillanatban a hátára ugrottam, amitől hasra esett, és lesúrolta a tenyerét.
Szóóóóóval igen, ápoljuk a jószomszédi viszonyt.
- Szia, Jenny. - szaladt megölelni Helena, mire mosolyogni kezdtem. A reggel folyamán elösször. - Ő a barátom, Jared. - mutatott be egy magas fiúnak, és meglepődve hőköltem hátra.
Ő volt a pékes fiú a plázában. Haja még kócosan állt, nem rég ébredhetett fel.
Udvariasan elcsevegtünk, míg Henry afrika évi táplálékmennyiségét elfogyasztotta.
- Hol van Kennedy? - riadtam meg, mert ilyenkorra már tiszta kutyanyál szoktam lenni.
- Beadtuk kutyapanzióba. Ha te nem jönnél, most ő jönne velünk. - magyarázta Henry megjátszott haraggal. Legalábbis reméltem, hogy tényleg csak megjátszott volt.
- Induljunk már. - pattogott Helena (szó szerint) és Henry kezéből kiszedte a vajazókést, csak hogy összepakolhasson végre a konyhában is.
Egy ajtó nyílt az előszobából, ami a garázsba vezetett, és megtorpanva pillantottam az autóra.
- Ez a tied? - ámultam el a hatalmas terepjáró láttán. Látszott, hogy a legújabb modell, fehér külsején egy karcolás sem látszott, az irányjelzők pedig kettőt villantak, ahogy Henry kioldotta az autózárat.
- Nem, csak itt van a garázsban, tudod, valakinek kiesett a zsebéből, én meg megtaláltam. - forgatta a szemeit Henry, Jared pedig kuncogni kezdett. Közelebb léptem, és finoman végigsimítottam az Audi logón. Olyan gyönyörűen ívelt a kaszni, hogy legszívesebben az egész autót megölelném.
- Csalódtam benned, és most komolyan mondom. - Henry szépséges szemeibe pillantottam, és láttam benne az őszinte meglepettséget - Hozzád egy old-timert párosítottam, mondjuk egy 1967-es Mustangot, vagy egy 1968-as Chevy Corvettet. - Feltűnt, hogy hat elkerekedett szempár figyel, mire vállat vontam. - Mivan? Te is értesz az autókhoz, nem? - intettem a félisten irányába, aki hirtelen elfordult, és kinyitotta a volán felöli ajtót.
- Erre ne akard, hogy válaszoljon. - vihogott Helena, és ellépve mellettem a csomagtartóba dobta a táskáját.
- Mi? Miért? - ráncoltam a szemöldököm, és nem értettem, mi folyik itt. Henry mindenhez ért, leszámítva talán az iránta táplált érzelmek felismerését. Habár ez lehet, hogy csak esetemben nem hat, vagy épp hidegen hagyja. Odanyújtottam Helenanak a saját táskámat is, majd a bal oldali hátsó ajtóhoz léptem.
- Nem, nem, én ülök hátul, Jareddel! - magyarázta egyből a szőke lány, én pedig az ajtóba vertem a fejem. Tudtam, hogy akkor engem száműztek az anyósülésre. Henry mellé.
Fantasztikus, egész végig a szaladgáló pulzusomra kell majd összpontosítanom, és esélyem sem lesz nem Henryt figyelni.
- Mivan, Nyúl, félsz a farkastól? - hallottam Henry hangját egyből, ahogy felmásztam az autóba.
- Hogy lehet az, hogy nem értesz az autókhoz? Pasi vagy! - támadtam egyből neki, figyelmen kívül hagyva az amúgy nem teljesen hülye kérdését. Henry nem nézett rám, csak láttam, ahogy az ajkait szorosan összepréseli, és közben a visszapillantóba pillantott.
- Sosem érdekelt a téma. - vont vállat, és beindította az autót. - Ha a nagy Áááámerikába születtem volna, biztos máshogy lenne. - a tekintete lesajnáló volt, mire értetlenül széttártam a karom az ég felé. Folyamatosan ezzel cukkol, és már nagyon untam a témát.
- Még mindig nem értem, mi bajod az USA-val. - kezdtem védeni szülőhazámat, ami egyébként nem szokásom, de nem is hagyhattam magam Henryvel szemben.
- Kapcsold be az öved. - szólt rám, és kikanyarodott a garázsból. Megnyomott egy gombot, mire az automatikusan becsukódott mögöttünk, mi pedig elindultunk a szűk utcákon.
- Nincs semmi bajom, csak mi, angolok sokkal reálisabbak vagyunk. - vont vállat, mire motyogva hozzátettem, hogy "és önteltebbek is." - Ti meg mintha teljesen külön bolygón élnétek. Ennyi. - az őszinteség csak úgy özönlött a hangjából, én pedig duzzogva ráhagytam a nézeteit.
- Csokit? - nyújtott előre Jared egy tábla étcsokit, én pedig majdnem felsikítottam az ijedtségtől. Teljesen elfelejtettem, hogy négyen vagyunk, nem pedig csak ketten.
- Ember, most indultunk el. - nevetett fel Henry, és kikanyarodott a főútra. Mindig élvezet hallani, ahogy nevet, kisfiússá válik ilyenkor. Apró pillanat, melyet nem árt elraktározni, mert nem túl gyakori.
- Szerelmi bánatom van. Nektek nincs? - magyarázta Jared, Helena pedig kuncogott mögöttem.
- Ide vele. - szedtem ki hirtelen a kezéből, és egyenesen beleharaptam, Henry pedig hitetlenkedve bámult rám és az útra felváltva. Helena mostmár hangosan nevetett, mert Jared próbálta visszakaparintani az édességet, lévén, hogy ő csalódáson van túl.
Végül ő nyert, és láttam a szemében, hogy többet sem oszt meg velem semmit.
- Az egész arcod tiszta csoki. - mosolygott Henry azzal az igazi szívtiprós mosolyával, de a hangszíne volt az, amitől hírtelen kikapcsoltam. Sokszor voltam már náluk, hallottam, hogy beszélgetnek Helenaval. S a húgához is pontosan ilyen lágy, kedveskedő, kissé talán udvarias hangnemben szokott szólni.
Ettől a felismeréstől úgy éreztem magam, mint akit fejbevertek egy kalapáccsal. Egymás után hatszor.
- Köszi, hogy szólsz. - motyogtam, majd a táskámból vizes zsepit elővéve megtöröltem az arcom és a ragacsos kezem. Nem tudtam Henry-re nézni, és nem is nagyon akartam vele a továbbiakban beszélni. Nem sértett meg, mert igazból nem is adta jelét annak, hogy bármi lehet köztünk. Még csak nem is aggódott értem, mikor Ashtonnal voltam, és nem miattam küldte haza Gretchent sem. Az, hogy az elmúlt pár nap reggelén emberien tudtunk beszélgetni, csak udvariasság volt, és bár az eszem tudta, mi a helyzet, a szívem (inkább a hormonjaim) nem tudták magukat féken tartani.
Egyszerűen csak kellett pár perc/óra/nap, hogy összeszedjem széthullott érzéseim apró darabkáit.
Fúj, ez mennyire teátrálisan hangozhatott, ideje leállni a young adult könyvekkel. Bye-bye Daemon Black!
Helena nem bírta a feszültséget, ezért magyarázni kezdte, hogy kb. 4 óra múlva Edinburghben lehetünk, és ha szeretném, akkor szétnézhetek, mert hogy ők már voltak kirándulások alkalmával.
- Persze, jó lenne... - aztán eszembe jutott Ashton, és nem bírtam ki szó nélkül. - Edinburghben amúgy is megszeretnék valamit nézni. - tettem hozzá csak úgy mellékesen.
- Szuper, mit? - Helena átdugta a fejét a fejtámlánk közt, így jobbról figyelt rám nagy kék szemekkel.
- Majd ha odaértünk, kiderül. - húztam hazug mosolyra a számat.
Henry bal karja csak pár centire nyugodott a sebváltón, és oda-oda vonzotta a tekintetem. Szürke pólója csak még inkább kiemelte vastag bicepszét, hosszú ujjai pedig biztosan tartották a sebváltó gombját.
Vennem kellett néhány mély levegőt, hogy lenyugodjon heves szívverésem. Jared épp mesélt valamit, miközben lerúgtam a cipőt a lábamról, és enyhén hátra hajtva az ülést felpakoltam őket a műszerfalra.
- Hé, hé, hé! - pislogott rám Henry inkább meglepődve, mint sem bosszússan, miközben a lábam és az út között kapkodta a fejét.
- Reggel hét van, még a nap is alig süt. Marha hosszú lesz az út, és melletted kell elviselnem. Ennyi engedményem lehessen már. - fakadtam ki, talán picit nagyobb éllel a hangomban, mint terveztem.
- Sok mindenbe beleköthetnék, de mi az, hogy mellettem kell elviselned? Ez inkább áldás, már ne is haragudj. - vigyorgott, én pedig morogva fűztem össze a karom a mellkasom előtt, és tudtam, pont úgy néztem ki, mint egy durcás kisgyerek.
- Ha akarsz, cserélhetünk. - szólt előre Jared, és egyből kivehető volt lelkes hangján, hogy hasonló érzéseket táplál Henry iránt, mint én, ha nem erősebbeket. Erre elmosolyodtam, és ha nem tévedek, Helena odasózott Jared vállára egy hatalmasat. Henry elvörösödve úgyan, de kiadott magából egy "ha-ha"-t, én pedig a bal oldalamon lévő ablakon bámészkodtam kifelé. Az autóúton haladtunk, megannyi zöld mező mellett, néhol a napfény narancssárgán világította meg a zöld lombkoronákat. Henry benyomta a fűtést, mert nyárhoz képest a reggel még nagyon hideg volt, pláne farmersortban, hiába viseltem pulcsit és zoknit. Egy ideig csak Helena és Jared beszélgetése hallatszott és Henry egyenletes légzése. Hallottam hátulról, hogy valamivel csörögnek, majd Jared előre nyújtott egy doboz fahéjjas kekszet.
- Valaki? - a visszapillantóból láttam, ahogy vigyorog, Henry pedig a fejét csóválta.
- Még fél órája sincs, hogy elindultunk, hogy tudsz ennyit enni? - kérdeztem hitetlenkedve, miközben kikapcsoltam az övemet, feltérdeltem az ülésre és hátra fordultam.
- Fejlődő szervezet. - vont vállat Jared, és felém nyújtotta a dobozt, amiből kivettem két darabot.
- És még csak nem is hízik. - tette hozzá Helena, és eljátszotta, hogy csúnyán néz a barátjára. Ami teljesen abszurd, ugyanis Helenanal tökéletesebb testű lány nem is igazán létezik. Gretchennel tudnának csak versenyezni.
- Duplán utállak. - mosolyogtam Jaredra, aki vállat vonva újabb kekszbe harapott.
- Ti takarítjátok ki. - szólt Henry, mi pedig amolyan "hogyne, persze" tekintettel néztünk össze.
Beszélgettünk még egy ideig, de aztán mindjájunkra rátőrt az utazási fáradtság, így visszakupodtam az ülésbe, és bágyadtan pislogtam ki az ablakon. Az út túl monoton és egyenes volt, folyamatosan csak a zöld gyepet láttam magunk körül, és az égen sem az a ragyogó kék szín tündökölt, ami normálisnak mondható. Egy nagy szürke vattapamacs az égbolton jóval előttünk esővel kecsegtetett, amihez már egész jól hozzászoktam, ha egyáltalán ez lehetséges.
A hátsó ülésről egyenletes légzések vízhangoztak vissza, és mosolyogva fordultam hátra. Jared az ablaknak dőlve szunyókált, Helena pedig az ölébe hajtotta a fejét, lábait felhúzva szenderült el.
- Tegnap este pizsipartit tartottak. - szólalt meg Henry, mire felé fordultam. Szőke haja felfelé meredt, mintha reggel beletúrt volna, ugyanilyen színekben játszó szempilláin pedig a narancssárgás napkelte fénye játszott. Eddig észre sem vettem, mennyire sűrű pillái vannak. Simán lehetne Rimmel London reklámarc.
- És engem meg sem hívtak? Tudod mit, itt tegyél ki. - nevettem fel hallkan, de Henry kitette az irányjelzőt. - Mi? Nemár, vicceltem! - csaptam a karjára, mire mosolyogva visszaállt az előző sávba.
- És te is tartottál... öhm, pizsipartit? - kérdeztem, miközben erőssen az útra figyeltem, és még véletlenül sem a félistenre mellettem, mert így is elvörösödtem, és nem akartam tetézni.
- Nem. - tömör válasza szinte hasította a levegőt, és egy bólintáson kívül nem is igazán tudtam reagálni. Közel két perc után szólalt csak meg: - Helena lábánál van egy táskában termosz. Előre tudnád adni?
- Persze. - csatoltam ki az övem, és ismét az ülésre térdeltem, hogy hátra tudjak hajolni.Egy ideig túrkálnom kellett a táskában, de végül megtaláltam. Még meleg volt az ezüst színű termosz, és erre figyelmeztettem Henry-t is.
- Köszi. - mosolygott, majd egy kézzel kinyitotta és belekortyolt. Láttam, hogy visszatartja a nevetését, de nem szól semmit.
- Mi ilyen mulatságos? Hadd nevessek már én is -  érdeklődtem, miközben felém nyújtotta a folyadékot. Éreztem a belőle kiáradó koffein illatát, és gondolkodás nélkül kikaptam a kezéből.
Melyik tinilány nem akar a kiszemeltje után ugyanabból az üvegből inni?!
- Semmi. - válaszolt, de még mindig virult a feje.
- Ha a semmin vigyorogsz ennyire, akkor nem ártana kivizsgáltatnod magad. - jegyeztem meg, mire egy pillantással jelezte, hogy fogjam be.
- Kérsz még? - nyújtottam felé, mire még egyet kortyolt belőle, és becsukta a tetejét. Esküszöm, az az érzésem támadt, mintha házastársak lennénk, és a hátsó ülésen a két gyerekünk aludna, miközben a tengerre igyekszünk. Élveztem volna még ezt az álomképet nagyon, de nagyon sokáig, azonban Henry egy pillanat alatt elsodorta mindezt.
- Igazából csak azt akartam, hogy hátramássz. - bukott ki belőle, és mostmár nevetett is. Rekedtes és igen édes nevetése egy másodpercre kötött le, utána viszont gondolkodni kezdtem.
- Miért? - kérdeztem kicsit megbántottan, Henry pedig mosolyogva végignézett rajtam. Az arcommal kezdte, és a műszerfalon kinyújtott lábammal fejezte, majd újra az útra figyelt. Én is ugyanígy tettem magammal, és rájöttem, hogy a rövidke farmersortom igencsak felcsúszott a combomon. Gyorsan összállt a kép. Hátra fordulva fél seggem kilátszik a nadrágból, és ezt Henry roppantul élvezte.
- Te tuskó! - háborodtam fel, és többször a karjára csaptam, és óriási szerencsénkre nem jött egy autó sem a közelben, különben tuti karambolozunk.
- Héj, Nyúl, nyugi már, meg akarsz halni? - fogta le a karomat szabad kezével, de az a nyomorult vigyor csak nem tűnt el a fejéről.
- Nem, de te... - kerestem a megfelelő szavakat, de sajnos semmi kreatívat nem tudtam kinyögni.
- Igen, pasi vagyok. - mosolygott, és rám pillantott szürkéskék szemeivel.
- Inkább alszok. - fordultam az ablak felé, és éreztem, hogy teljesen vörös a fejem.
- Most ittál kávét. - jegyezte meg a tényt Henry.
- Arghhhh, hogy veled milyen nehéz egy légtérben tartózkodni. - ismét az útra figyeltem én is, épp egy fekete Mercedest kerültünk ki.
- Csak mert zavarban vagy. - vont vállat, amiért igen szívesen leütöttem volna. Szerencsére nem kellett válaszolnom, ugyanis rezegni kezdett a mobilom a táskámban.
Egy anya mindig megérzi, mikor szükséges a lányát kimenteni a bajból.
- Szia, anyu! - szóltam bele boldogan a telefonba, de gyorsan lelohadt a mosoly a képemről. Anyu szipogott a vonal túlsó végén, még ha palástolni is próbálta. - Baj van? - egyenesedtem ki egyből, és éreztem Henry tekintetét magamon.
- Ne haragudj, hogy zavarlak. Merre jártok? - érdeklődött udvariasan, de biztos voltam benne, hogy nem bájcsevegni szeretne.
- Útban Edinburgh-ben, valahol az autóúton. Anyu, történt valami? - túrtam bele a hajamba, és a bal oldali ablakon bámultam kifelé.
- Nem azért szipogok, mert szomorú vagyok. Tudtam már egy ideje, csak miattad aggódom... - kezdte, mire azonnal 120-ra ugrott a pulzusom, és a combomba vájtam a körmeim. Meghalt valaki? Vagy... úristen, Anyu beteg? Rákos? Az összes létező gondolat végigcikázott az agyamon 3 másodperc alatt, de a legkézenfekvőbb teljesen kimaradt a felsorolásból.
- Jenny, apáddal aláírtuk a válási papírokat. - suttogta, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Az egész úgy ért, mint egy jeges vödör víz, és most nem az Ice Bucket Challenge-re gondolok.
Még csak azt sem tudtam, hogy válni készülnek.