- Tényleg, csak a vércukrom volt. - magyaráztam már negyedszer, és igencsak irriált, hogy négy ember körülvett, és legyezgetett meg itatott. Heedy jelenlétét nem igazán értettem, de ahogy felé pillantottam, észrevettem a kézfejét Henry térdén.
A kis ribi.
- Pedig ettél is. Folyton eszünk. - simította meg a fejem Jared, mint egy kiskutyát, Helena pedig vizes papírzsebkendővel dörzsölte a tarkóm, ami mondjuk piszkosul hideg volt ebben a szeles időben.
- Jól vagyok, igazán felesleges ez a babusgatás. Induljunk tovább, meg akarom látni a szörnyet. - pattantam talpra, és igyekeztem nem mutatni, hogy megszédültem. Henry bár észrevette, nem szólt semmit.
- Óó, talán Loch Nessbe mentek? - Heedy csillingelő hangjától lassan agyvérzést kapok, és kishíjján rávágtam, hogy "igen, zsenikém", de inkább a nadrágomon simítottam végig.
Ha az ember elájjul, hajlamos... hát, bepisilni. S óriási hála az égieknek, amiért velem nem történt ilyesfajta baleset.
Naná, hogy nem a vércukrom volt. A hirtelen felismerés túl nagy sokk volt, amit még a szüleim válása, vagy Henry néhány kedves pillanata sem ugrott meg. Istenem, én láttam, ahogy azt a lányt, Adelét elhurcolják, ki tudja hova, és senkinek, SENKINEK nem beszélhetek róla. A barátja és a szülei biztos a poklot járják meg, ki tudja, mi lehet a lánnyal, és én itt kirándulgatok Skóciában, miközben Ashtonnal sem tudok beszélni.
Vagyis... igazából tudok, sőt. Muszáj, különben felrobbanok.
- Igen, de még be kell ugranom Yakohoz, tudod véletlen, melyik épületben lakik? - fordult Heedy felé Henry ragyogó mosollyal, amitől a lány egyből elolvadt.
- Yako Henry egyik barátja. A nagyszülei japánok, de ő már Wiganben nőtt fel. - magyarázta nekem Helena, mintha az előbbi téma, miszerint egy ismerősük eltünt, uborkaszezonú hírré aszalódott volna.
- Ó, értem. - bólogattam, de az agyam máshol jár. - Meglep, hogy vannak barátai. - tettem még hozzá, mire Helena és Jared egyszerre nevettek fel.
- Elkisérlek, ha gondolod. - tapogatta tovább a Doctor Szöszi Henry felkarját, amit én ütögetni szoktam. S imádom ütögetni. Mindnyájunknak feltűnt, hogy csak Henrynek szól a felhívás, aki boldogan bele is egyezett, a lány pedig szinte világított az örömtől.
Bahh.
- Megvárunk a kávézóban. - mutatott a háta mögé Helena, mire Henry bólintott, Heedy pedig azonnal összefűzte az ujjait a fiúéval.
Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt szívvel néztem végig az egész jelenetet, ahogy Barbie és Ken a napsütésben és az enyhe szélviharban távolodtak egy magas, négy emeletes tégla épület felé.
Nem vagyok rá büszke, sőt, tagadnám, de rohadtul féltékeny voltam. ÉN kellene hogy taperoljam, és ÉN kellene, hogy kézenfogva járjak vele. ÉN tudom, hogy mennyire fáj neki a szülei elvesztése igazából és ÉN vagyok az, aki egy kávés pohárból iszik vele.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, különben biztos, hogy utánuk futok, és kellemetlen helyzetbe hozom magam. Márpedig eldöntöttem, hogy leteszek Henryről, és mindenről, amit iránta érzek, úgyhogy összeszedtem magam.
Ránéztem a még mindig telefonját bújó Jaredre, és a mellette álló Helenara, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb bajom van, holmi szívügyeknél.
- Csak telefonálok egyet, nem beszéltem még ma anyuval. - hazudtam, mire mindketten bólintottak, én pedig eltávolodtam pár méterre.
"6 nem fogadott hívás: Ashton"
A visszahívásra kattintottam, és a fülemhez emeltem a telefont, miközben a szél újabb hajadagot fújt az arcomba. Harmadik csörgésre felvette.
- Végre már! - sziszegte Ashton, én pedig megborzongtam a hidegtől.
- Te tüntél el, nem én. - nem kellett elfojtanom a hangom, a szél magával vitte a semmibe, Helenaéknak esélyük sem volt meghallani a beszélgetésemet.
- Dolgom volt. Milyen a kirándulás? - kérdezte semleges hangom, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is igazán érdekli.
- Marha jó. A napom fénypontja az volt, mikor megtudtam, hogy végignéztem egy vélhetően emberrablást, a közreműködéseddel. - sziszegtem, és a szabad kezem ökölbe szorult. Így kimondva még inkább felkavarodott a gyomrom az emlékre.
- Én akartam neked elmondani, de nem vetted fel. Honnan tudtad meg? - a hangja lágyabbra váltott, ami nem túl gyakori, de ilyenkor én is le tudtam higgadni mellette.
- Invernessben vagyunk, és valami Heedy nevű csajtól. Aztán kiderült, hogy tele a közösségi vele, csakhogy Jared már jó ideje nem nézett rá. Ennyi a nagy történet. - sóhajtottam, és leültem arra a padra, amin az előbb is ültünk. Helena felém integetett, azt magyarázta, hogy ők bemennek a kávézóba, merthogy fáztak.
- Ugye nem mondtad el nekik, hogy tudsz az egész helyzetről? - kérdezte Ashton, én pedig a kezembe temettem a homlokom.
- De, egyből ezzel kezdtem: "képzeljétek, ismerem a csajt. Egy raktárban pakolt drogot zacsiba, majd hátrahurcolták a munkaadóm kérésére. Ó, és ezt végig néztem. Ugye milyen izgi? Amúgy meg üljünk be valahova egy kávéra."
- A szarkazmus még mindig a te tereped. - szólt elismerősen a telefon másik végén levő fiú, mire mordultam egyet.
- Ahogy rájöttem, mi a helyzet, elájjultam. A többieket az jobban izgatta.
- Figyelemelterelés. Ügyes. - újabb elismerés.
- És most mit csináljak? Nem ülhetek csak itt.
- Felejtsd el. Ennyi.
- Ennyi? - kiálltottam fel, és majdnem földhöz vágtam a mobilt. Lelkiekben már Ashtont nyakát szorongattam, két kézzel. - Mégis minek vittél akkor oda? - tört ki belőlem a kérdés, amire még mindig nem kaptam értelmes választ.
- Melt kerestük. - válaszolta röviden. Ó, ez az az Ashton, akit én tudok. Szűkösen a szavakkal, még véletlen sem egy összetett mondat.
- Ez nem csak róla szólt. Te erősködtél, hogy nézzünk be, sőt. Tudtad, mi folyik ott.
- Igen, tudtam. - mondta egyszerűen, mire leesett az állam.
- Akkor miért...? - hebegtem, és fájni kezdett a mellkasom.
- Hogy tudd, kivel laksz egy légtérben. Hogy meg tudd védeni magad.
Ettől csak még jobban megrökönyödtem.
- Ez... nem tudom feldolgozni. - motyogtam, és így is éreztem. Túl sok volt. Túl sok titok, túl sok hazugság, túl sok rejtély.
- Ha hazaérsz, megkereslek. Addig pedig élvezd a kirándulást. - zárta le a beszélgetést Ashton.
- Élvezi a hóhér. - vágtam vissza, majd csipogni kezdett a telefonom. Kinyomtam Ashtont,és felvettem az ismeretlen számot.
- Halló?
- Jenny? - egy vékonyka lány hang szólított meg, és egyből ráismertem. - Penny vagyok. Egy születésnapon vagyunk.
- Szia, kiscsaj. Milyen a buli? - virultam fel, és még én is meglepődtem, mennyire gyorsan tudok átkapcsolni összetörtből kedvessé.
- Hát, elég rossz. Nora Whitman folyamatosan csúfol, amiért nem velük beszélgetek, hanem olvasok, és ez így elég rossz.
- Mondanám, hogy üsd le, de azt nem szabad. - álltam fel, és Helenaék után indultam.
- Nem, nem érdekel, hogy csúfol. Az a baj, hogy nem tudok a könyvre koncentrálni, mert itt állnak előttem vagy öten, és hozzám beszélnek. - magyarázta, mire hihetetlen mód felnevettem.
- Most is? - kérdeztem, mire nemleges válasz jött.
- Most az előszobából telefonálok, kint épp tortát szeletelnek.
- Finom torta legalább? - kérdeztem még mindig mosolyogva, és rájöttem, mennyire hiányzik a barnás-szőke buksija így majdnem két nap után.
- Epres, úgyhogy meg sem kóstolom.
- Ha Nora újra odamegy hozzád, ne nézz fel a könyvből, hanem már mikor komplett monológot vágott a fejedhez, kérdezz vissza, hogy "tessék?" és ha újra elmondja ugyanazt, akkor köszönd meg, és olvass tovább. - léptem be a meleg helyiségbe, és Jared integető kezét vettem célul. Peny nevetgélt a vonal végén.
- Oké, köszi. Milyen az út? - érdeklődött kedvesen. Nos, nem neki fogom bevallani, mennyire kacifántos most minden.
- Szuper, de alig várom, hogy otthon süssünk. Ki vagyok éhezve egy isteni vaníliakrémes muffinra. Mel hogy van? - jutott eszembe a másik "páciensem".
- Jól, egy sarokban üldögél, és a telefonján játszik. Egy fiú beszélgetni próbált vele, de ő meg sem hallotta. - jött a válasz, mire újra felnevettem.
- Erős lány. Mond neki, hogy írja meg sms-ben, mit vigyek neki Skóciából. S te is gondolkodj rajta. - búcsúztam el, mikor a pincér hozzám lépett.
- Oké. Jó utat. - búcsúzott el, majd bontottuk a vonalat.
- Több, mint egy órát odavoltál! - vádolta meg a testvérét Helena, akit már a frász kerülgetett. Még sosem láttam haragosnak sem, de most kifejezetten megbántott és dühös volt. Az embereknek tényleg több arcuk van.
- Elbeszéltem az időt. Sajnálom! - védekezett Henry, de én láttam az árulkodó jeleket.
- Igen érdekes beszélgetés lehetett. Még a nyakad is belelilult. Egy foltban, érdekes. - haraptam a számba, hogy elfojtsam a vigyorom, Henry pedig haragtól izzó pillantással méltatott.
- Az esküvőre ő is hazajön. - újra a húgára figyelt, és belekortyolt a kólájába.
- Mármint Yako vagy a nagyszerű Heedy? - kotyogtam bele ismét, és igazán élveztem a szenvedését.
- Mindkettő. - csattant fel, és a húgára pillantott. Átnyújt az asztalon, és bocsánatért esedezett. Helenat nem nehéz megpuhítani.
- Sajnálom, oké? Még ezt megiszom, és indulhatunk.
- Ú, láthatom a szörnyet! - vigyorogtam Helenara, mert ha ő nem mosolyog, akkor mindig úgy érzem, hogy jön a világvége. Ahogy most is. Megrándult az ajka, majd Jared felé fordult.
- És... - cukkoltam tovább Henryt - tartalmas beszélgetés volt?
- És... - hajolt közelebb - tudod, hogy te vagy a legidegesítőbb ember, akit csak ismerek? - kérdezett vissza, mire vállat vontam.
- Ha gondolod, van alapozó a táskámban. A csaj elég szépen megjelölt. - nyúltam a kölcsön kabátomért, amit Helena adott még tegnap, és visszaindultunk az autóhoz.
- Csak azért akadtál fenn a témán, mert sajnálod, hogy nem te tehetted ezt. - engedett maga elé, ahogy kiléptünk az ajtón, és azon nyomban visszavágytam a kávézó melegébe. Már a nyelvem hegyén volt, hogy tagadjak, de aztán átgondoltam a dolgot. Nem azért, mert igaz volt, hanem mert lassan kitanultam, mivel tudom igazán sokkolni egyes helyzetekben.
- Igazad lehet. - vontam vállat, mire koppant az álla a betonban. - De én szebben csinálom. - mosolyogtam, majd elfordultam tőle, és hagytam, had emésztgesse a mondottakat.
- Hogy lehetett ilyen rövid hajad? - ámuldozott a diákigazolvány képemen Jared, miközben átnézték az irataimat.
Úton voltunk Loch Nessbe, a két elvetemült hátsó utas pedig kitalálta, hogy milyen buli lenne megnézni a személyimet. Mire felfoghattam volna, hogy mi történik, Helena már a pénztárcámat emelte ki a táskámból, és passzolta át Jarednek.
- A folyamatos festés tönkrevágta két év alatt, muszáj volt újranövesztenem. - magyarázom vörös fejjel. A diákom képén kb. 2 centis tüsi hajam meredezett az égnek, és karikás szemekkel bámultam a kamerába.
- Festés? Milyen színű volt? - ámuldozott Helena, és a két ülés közé dugta a fejét.
- Huhh. - torpantam meg. - elég sok, ami azt illeti. Sokszor a barátnőm kisérletezett rajta. Voltam szőke, aztán volt kék is a hajam, mondjuk azt imádtam... - láttam, hogy Henry vigyorog, biztos nehezen képzel el. Jared hátul nevetgélt, Helena pedig csillogó szemekkel figyelt.
- Meg volt olyan, hogy felül kék volt, a babahajam a tarkómnál pedig zöld. Meg aztán úgy fél évig volt tűzpiros, apám idegbajt kapott, mikor meglátta. - jutott eszembe egy emlék, és egy komoly veszekedésük anyával. A jó kedvem világgá ment, köszönöm.
- A vörös biztos illet a temperamentumodhoz. - szólt bele Henry a társalgásba, mire vállat vontam.
- Elmúlt. - zártam le a témát. - de akkor most én is akarom látni a tieiteket.
Egyértelmű "nem" "kizárt" és "csak a holttestemen keresztül"(Jared) záporoztak felém. Aztán megéreztem, hogy Helena valamit a kezembe csúsztat. Vigyorogva fordítottam meg a képet, és a foghíjjas, kb 6-7 éves Henry nézett vissza rám egy igazolvány képről. Apró, gyermekies vonásait férfiassá tette az élet, cuki mosolyából inkább bugyi-levarázsoló lett, de ritka pillanatokban (nagyon ritka pillanatokban) ugyanezt a mosolyt kaptam meg tőle. Fogakkal együtt, szerencsére.
Egy ideig csak csendben bámultam a képet, mire már Henry is odanézett, és egyből felfedezte magát.
- Helena, nemár! - fakadt ki, és a homlokát dörzsölte. Apró vöröslő folt jelent meg az arcán, ugyanolyan, mint a kisfiúnak a képen.
- Na, ha ettől jobban érzed magad, kedves bátyuskám, itt az enyém is. - ragadta meg a kezemet Helena, és még egy képet belenyomott.
Egy tündér királylány képét.
- Ez te vagy? Viccelsz? - nevettem a pálmafás frizurát viselő, szőke hajú lány képén, aki hatalmas szárnyakat viselt az iskolai farsangon. Fehér libegő ruháján egy kaja maradékának foltja éktelenkedett, de ettől függetlenül büszkén pózolt a kamerába.
- Iskolai farsang, harmadik osztály. Henry szerint ez életem képe, azért is van nála. - nyomott egy gyors puszit a bátyja arcára, aki csak vigyorgott magában, és visszaváltotta a sebességet.
- De ezek mind cuki képek, ti meg egyből megtaláltátok a gáz dolgokat rólam. Ez igazságtalan. - duzzogtam, és visszaadtam a gyerekkori képeket Helenanak.
- Erről a két előkelőségről nem lehet rossz képet csinálni. - szólt hátulról Jared, mire mindkette felnevettünk, a Spourk tesók pedig csak értetlenkedve néztek ránk. - De ha ettől jobb, tessék, itt az én személyim. - folytatta Jared, és előre dobta a kártyáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Henry összerezzen a hirtelen nevetésemtől, de Jared mindegyikünk közül ismét vitte a prímet. - Nemár, mi vagy te, metál arc? - kérdeztem két nevetés közt, és Helena is kacarászott mellettem. Kicsordultak a könnyeim, a nap folyamán elösször éreztem azt, mintha minden sínen volna.
- Nem, csak nem volt kedvem fodrászhoz menni. Akkortájt kezdtem rájönni, hogy a szépséges lányok helyett inkább a cuki fiúk jönnek be. - vont vállat, mire egyből alábbhagyott a nevetésem. - Imádom a nőket, tényleg. Gyönyörűek és sokkal értékesebbek, mint a férfiak. De - tárta szét a karját, mint aki nem tud mit tenni - azt, hogy kihez vonzódsz, nem mindig tudod befolyásolni. Tagadhatod, és hazudhatsz magadnak, attól még az a húzóerő nem tűnik el, csak mert gondolsz egyet.
Csend telepedett az autóra, és ebben a gondolatoktól izzó levegőben kitapintottam az én húzókötelemet. Jobb irányba húzott, a vezetőülés felé. Összeakadt a tekintetem Henryvel, és rájöttem, Jarednek mennyire igaza van. Nem múlik el valami csak úgy, ha nem gondolsz rá, vagy épp tagadod. Ha így lenne, ő sem lenne meleg, Helenanak nem kellene megbírkóznia az édesanyja látványával minden alkalommal, mikor meglátogatja, és Ashton sem lenne számkivetett a városban.
Henry tudja, hogy mit érzek iránta, habár pontosan megfogalmazni még én magam sem tudom. Vonz? Igen. Féltékennyé tud tenni? Dupla-igen. Néha piszkosul idegesít? Inkább mindig.
De mi a helyzet vele? Az biztos, hogy gyakran felbosszantom, de közben bízik is bennem valamennyire. De egy akkora zárkózott tuskó, amit baltával rohadt sokáig tartana szétszedni komoly erőfeszítésekkel, és előfordulhat, hogy rossz felé dőlne.
- Tessék, csak hogy ne akadjatok fent a dolgon. - törte meg Helena a csendet, és az igazolványát nyújtotta felém.
- Ettől csak rosszabbul érzem magam. - biggyedt le a szám széle. Helena az igazolvány képén is meseszép. Szőke haja összefonva lóg a vállán, szemei csillognak, és a két elülső foga közt lévő rés nem hogy rontana, de javít az összeképén. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
Aztán megakadt a szemem az adatokon.
- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker. - és édesanyád neve is fantasztikus. - szóltam kicsit halkabban. Az Emily név valamiért megragadt az agyamban, de nem tudom, miért. Valamiért ismerős volt, azonban képtelen voltam rájönni, honnan. Talán Helena említette már, így nem is foglalkoztam vele többet.
- Miért, neked mi a második neved? - kérdezte Jared, mire elhúztam a számat, és úgy adtam vissza Helenanak a kártyát, Henry pedig balra kanyarodott egy leágazásnál.
- Sky. Jennifer Sky Brown. De Amerikában, az osztályomban legalább 6 másik Sky is volt, fogalmam sincs, mi lehetett akkor az égen, mikor megszülettünk.
- Pedig illik hozzád. - Henry hangja halk volt, de határozott. Rám pillantott, és az arcáról csak a nyugalmat tudtam leolvasni.
- Én passzolok, maradok a Jenny-nél. - nyúlt előre Jared, és összeborzolta a hajam.
- Kösz szépen. - sziszegtem, majd figyeltem, ahogy Henry egy benzinkúthoz parkol.
- Öt perc szünet. - csatolta ki az övét, és mind a négyen összegörnyedve léptünk ki a nyirkos levegőre. Az orromat megcsapta a benzin jellegzetes szaga, és fanyalogva léptem az autó hátuljához. Át akartam öltözni, kicsit melegebb ruhába. Áttúrtam a sporttáskát, és megtaláltam a magas derekú csőfarmeromat illetve egy fehér hosszúujjú body-pólót, amit vízszintesen vékony kék csíkok díszítettek.
Egyszerű, de legalább nem fogok fázni.
Henry közben a benzinpisztolyt kattintotta be az arra szolgáló helyre, és zsebre vágott kezekkel mellém lépett. Összeért a combunk, mire az ajkamba haraptam.
- Mi a helyzet otthon? - kérdezte, magától szokatlan kedves hangon. A hangulatingadozásaival nem igazán tudok mit kezdeni, de ezt a kielégültség számlájára írom. Azt hiszem, jövök egy köszönettel annak a szöszinek. Szarkazmus volt.
- Nem beszéltem még ma anyuval, de ha baj lenne, hívna. Peny és Mel pedig a büszkeségeim.
- Na, miért? - az a kisfiú mosolya jelent meg előttem, aki a képen szerepelt, csak épp Henry arcáról tükröződött mindez.- Mert vagányak és erőssek.
- Pont mint te. - vágta rá, mire megtorpantam. A ruhák a kezemben megremegtek, ahogy én magam is. Henry még mindig a szemembe nézett, egyikünk sem mozdult, és akárhogy próbáltam valami értelmeset kinyögni, teljesen kékhalált kapott az agyam. Nem szokott bókolni. Nem szokott dícsérni. És legfőképp, nem szokott így nézni rám. Láttam, mikor szánja el magát, és ez megijesztett. Csókolt már meg előzőleg is, de az más helyzet volt, egy más Henry, és más érzelmek vezérelték.
Még hogy befejeztem az iránta való epekedést. Hogyne, és én vagyok Hollandia királynője is. Kék szemeiből ugyanazt a vágyakozást olvastam ki, amit vélhetően ő is az enyémből. Szempillái alól kiragyogott az írisze, és rabul tartott. A lábam szinte felfort az érintésétől, de továbbra is ugyanúgy álltunk, ő zsebre vágott kézzel, én pedig a ruháimat tartva.
Nyeltem egyet, és az ajkára pillantottam, és a szemem tovább siklott a kiszívott nyakára. Ennyi pont elég volt, hogy önuralmam utolsó darabjai észhez térítsenek, ha minimálisan is.
Remegve léptem egyet hátra, majd lecsuktam a csomagtartó tetejét, és szó nélkül bemasíroztam a női wc-be.
Helena épp fogat mosott, én pedig megköszörültem a torkom.
- Már megint nagyon sápadt vagy, Jenny. Jól vagy? - mondta, miközben beléptem az egyik fülkébe, és a homlokomat az ajtónak támasztottam.
- Igen, persze. Csak a hideg. - krákogtam, és mélyeket lélegeztem.
Megcsókolt volna. Láttam, ahogy elnyíló ajkaival felém hajol. S én elszalasztottam ezt a lehetőséget. Ő kezdeményezett, nem pedig én. Tudathatta volna velem, mit érez, és mit akar tőlem, én pedig elfutottam, mint egy kislány.
A nyomás a mellkasomon alig engedett mozdulni, de néhány ujjropogtatás után összeszedtem magam annyira, hogy átöltözzek. Az élek elmosódtak a szemem előtt, az elmémre mázsás súly nehezedett, és szinte nem is láttam begombolni a nadrágom. Még akkor is sápadt voltam, mikor kiléptem a fülkéből, és a tükörbe néztem. Helena aggódva függesztette rajtam a tekintetét, mire magamra erőltettem egy mosolyt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a tükörbe bámultam. Borzasztóan néztem ki. A hajam összetapadt a párától és széltől, a hideg, hófehér arcom szinte premier plánba mutatta a homlokomon levő forradás, és a szemem alatt halványan feketéllett a szempillaspirál nyoma.
- Ezt a formát rejtegetted eddig? Megfosztottad a világot egy jó élménytől. - nevetett rám a tükörből Helena, miközben végignézett rajtam és ragályos kisúgárzása rám is áttapadt.
- Mélyen alul maradok veled szemben, mert ez itt - mutattam a széles csípőmre - nem akar változtatni magán.
- Vagy a Nutella nem engedi. - nevetve karon ragadott, és kivezetett a büfébe. Jared szendvicset majszolt, Henry még mindig kint állt az autó mellett, a telefonján pötyögött valamit, barátnőm pedig épp az eladó srácot bűvölte el. Krémszínű lovaglónadrágjában és fehér pulóverében nem sok képzelni valót hagyott, de mégsem volt kihívó. Helena egyszerűen ilyen tökéletes.
- Te mit kérsz?
- Egy... kávét. Nagy pohárban. - tettem hozzá, majd kiloptam a salátát Jared szendvicsének végéből, ami erre természetesen szétesett.
- Hé! - háborodott fel, és a tálcáról próbálta összeszedni a darabokat.
- Köszi szépen. - mosolygott rá Helena az eladó fiúra, aki addigra az ájjulás szélén állt, a kezembe nyomta a kávés poharat, ő maga pedig egy csokiöntettől tocsogó brownieval a kezében a kijáratot vette célul.
- A taxi előállt. - mutatott végig az autón Henry, majd rám pillantott, és oldalra biccentette a fejét. Éreztem, hogy ismét visszaváltottunk arra a személyiségére, amit ismertem, és amivel meg tudtam bírkózni. Reményeim szerint, persze.
- Mostmár igazán odaérhetnénk. Lehet, épp most bukkan fel a szöööööörny. - Jared még "ÚÚÚÚ"-zott is, mint a horror filmekben.
- Nessie csak a skótok megannyi legendájának egyike. Teljesen abszurd. - nyugtatta barátját Helena, aki erre persze felkapta a vizet. Hogy az ő "Pici Nessiejét csak ne bántsák".
Henryre pislogtam, aki az utat figyelte, majd rám pillantott kemény tekintettel. Majd újra az út felé figyelt.
- Még mindig látszik a nyoma. - nyújtotta ki a kezét, és elsöpörte a homlokomról a hajam. Az érintésétől kishíjján felpattantam az ülésről.
- Elmúlt - mondtam ma már másodszor - a múlton már nem tudok változtatni. - tettem hozzá, majd felé nyújtottam a kávét, amit készségesen elfogadott.
- Valóban nem. - nézett újra rám, és egyből tudtam, mire gondol.
Hátul Helena és Jared vitatkozott valamin, de én a rádióból kiszűrődő Arctic Monkeys számot dúdolgattam. Henry készségesen felnyomta a hangerőt, mire vigyorogni kezdtem, és tovább énekelgettem.
S döbbenetemre ő is. Végigénekeltük az "R U Mine?" szövegét, és elképzelni sem tudtam, honnan ismeri, de aztán megcsörrent a telefonja, és meglepődve húzta elő. Helenaék is abbahagyták hátul a szövegelés,t én pedig a hangerőszabályzó gomb felé nyúltam.
- Henry Spourk. - szólt bele, és közben leparkolt az út mellett. Egy ideig hallgatott, de az arcán tükröződtek az érzelmek. Elösször a bosszankodás, majd a meglepettség, végül a hitetlenség és meghatottság egyvelege.
- De... hogyhogy? - kérdezett vissza hebegve, mi pedig visszafolytott lélegzettel vátuk, hogy mi lesz.
- Természetesen, hétfőn ez lesz az első dolgom. Nem jutok szavakhoz. Nagyon szépen köszönöm, Dr. Braund. A mielőbbi viszonthallásra. - zárta a beszélgetést, és pont úgy nézett ki, mint akit párszor fejbekólintottak lapáttal.
- Mit akart a főorvos? - támadta le egyből a bátyját Helena, és mi is összenéztünk Jareddel. Henryt nem könnyű meglepni, sőt, sokkolni sem, de most félő volt, hogy elájjul.
- Ő... én... - hebegte, majd vett két mély lélegzetet, és behunyta a szemét. - Nem is tudtam róla... Istenem. - dörzsölte a homlokát, én meg majdnem kitéptem minden hajszálamat. Mi történt?
- Henry! - szóltam rá élesen, mert láttam, hogy Helenat is az ájjulás környékezi. Biztos azt hitte, hogy az anyjával történt valami.
- Dr. Braund tudta, hogy szívesen mennék orvosira, de sosem adtam be a jelentkezésemet, mert hát... mert hát nem. - magyarázta, és közben hat kíváncsi szempár figyelte. - Ezért ő, és a wigani orvosi tanács beadták helyettem, ajánlással együtt.
Helena felsikított, de aztán gyorsan újra összpontosítani kezdett.
- Felvettek? Kérlek mond, hogy igen! Várj, hova is? - markolta meg a bátyja vállát, aki végre a húga szemébe nézett.
- Az Imperial College-ba. S igen, felvettek. - mosolyodott el, majd könnyekkel a szemében nevetni kezdett. Jared gratulált neki, és az autó is Henry nevetésétől rázkódott, Helena pedig sírva ölelte meg a testvérét, amennyire a karosszéria engedte.
- De... - csak én ültem úgy, mint egy darab fa, ahogy a ködfányolos agyamon át felfogtam, mi történik. - de az Imperial Londonban van. - motyogtam, és Henry is leállt a nevetéssel, de a bolog vigyor nem törlődött le a képéről. Rám nézett még mindig csillogó szemekkel, és boldogan biccentett egyet.
- Költözünk Londonba. - vigyorgott, Helena pedig sikoltva ölelte át a nyakam.
A kis ribi.
- Pedig ettél is. Folyton eszünk. - simította meg a fejem Jared, mint egy kiskutyát, Helena pedig vizes papírzsebkendővel dörzsölte a tarkóm, ami mondjuk piszkosul hideg volt ebben a szeles időben.
- Jól vagyok, igazán felesleges ez a babusgatás. Induljunk tovább, meg akarom látni a szörnyet. - pattantam talpra, és igyekeztem nem mutatni, hogy megszédültem. Henry bár észrevette, nem szólt semmit.
- Óó, talán Loch Nessbe mentek? - Heedy csillingelő hangjától lassan agyvérzést kapok, és kishíjján rávágtam, hogy "igen, zsenikém", de inkább a nadrágomon simítottam végig.
Ha az ember elájjul, hajlamos... hát, bepisilni. S óriási hála az égieknek, amiért velem nem történt ilyesfajta baleset.
Naná, hogy nem a vércukrom volt. A hirtelen felismerés túl nagy sokk volt, amit még a szüleim válása, vagy Henry néhány kedves pillanata sem ugrott meg. Istenem, én láttam, ahogy azt a lányt, Adelét elhurcolják, ki tudja hova, és senkinek, SENKINEK nem beszélhetek róla. A barátja és a szülei biztos a poklot járják meg, ki tudja, mi lehet a lánnyal, és én itt kirándulgatok Skóciában, miközben Ashtonnal sem tudok beszélni.
Vagyis... igazából tudok, sőt. Muszáj, különben felrobbanok.
- Igen, de még be kell ugranom Yakohoz, tudod véletlen, melyik épületben lakik? - fordult Heedy felé Henry ragyogó mosollyal, amitől a lány egyből elolvadt.
- Yako Henry egyik barátja. A nagyszülei japánok, de ő már Wiganben nőtt fel. - magyarázta nekem Helena, mintha az előbbi téma, miszerint egy ismerősük eltünt, uborkaszezonú hírré aszalódott volna.
- Ó, értem. - bólogattam, de az agyam máshol jár. - Meglep, hogy vannak barátai. - tettem még hozzá, mire Helena és Jared egyszerre nevettek fel.
- Elkisérlek, ha gondolod. - tapogatta tovább a Doctor Szöszi Henry felkarját, amit én ütögetni szoktam. S imádom ütögetni. Mindnyájunknak feltűnt, hogy csak Henrynek szól a felhívás, aki boldogan bele is egyezett, a lány pedig szinte világított az örömtől.
Bahh.
- Megvárunk a kávézóban. - mutatott a háta mögé Helena, mire Henry bólintott, Heedy pedig azonnal összefűzte az ujjait a fiúéval.
Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt szívvel néztem végig az egész jelenetet, ahogy Barbie és Ken a napsütésben és az enyhe szélviharban távolodtak egy magas, négy emeletes tégla épület felé.
Nem vagyok rá büszke, sőt, tagadnám, de rohadtul féltékeny voltam. ÉN kellene hogy taperoljam, és ÉN kellene, hogy kézenfogva járjak vele. ÉN tudom, hogy mennyire fáj neki a szülei elvesztése igazából és ÉN vagyok az, aki egy kávés pohárból iszik vele.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, különben biztos, hogy utánuk futok, és kellemetlen helyzetbe hozom magam. Márpedig eldöntöttem, hogy leteszek Henryről, és mindenről, amit iránta érzek, úgyhogy összeszedtem magam.
Ránéztem a még mindig telefonját bújó Jaredre, és a mellette álló Helenara, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb bajom van, holmi szívügyeknél.
- Csak telefonálok egyet, nem beszéltem még ma anyuval. - hazudtam, mire mindketten bólintottak, én pedig eltávolodtam pár méterre.
"6 nem fogadott hívás: Ashton"
A visszahívásra kattintottam, és a fülemhez emeltem a telefont, miközben a szél újabb hajadagot fújt az arcomba. Harmadik csörgésre felvette.
- Végre már! - sziszegte Ashton, én pedig megborzongtam a hidegtől.
- Te tüntél el, nem én. - nem kellett elfojtanom a hangom, a szél magával vitte a semmibe, Helenaéknak esélyük sem volt meghallani a beszélgetésemet.
- Dolgom volt. Milyen a kirándulás? - kérdezte semleges hangom, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is igazán érdekli.
- Marha jó. A napom fénypontja az volt, mikor megtudtam, hogy végignéztem egy vélhetően emberrablást, a közreműködéseddel. - sziszegtem, és a szabad kezem ökölbe szorult. Így kimondva még inkább felkavarodott a gyomrom az emlékre.
- Én akartam neked elmondani, de nem vetted fel. Honnan tudtad meg? - a hangja lágyabbra váltott, ami nem túl gyakori, de ilyenkor én is le tudtam higgadni mellette.
- Invernessben vagyunk, és valami Heedy nevű csajtól. Aztán kiderült, hogy tele a közösségi vele, csakhogy Jared már jó ideje nem nézett rá. Ennyi a nagy történet. - sóhajtottam, és leültem arra a padra, amin az előbb is ültünk. Helena felém integetett, azt magyarázta, hogy ők bemennek a kávézóba, merthogy fáztak.
- Ugye nem mondtad el nekik, hogy tudsz az egész helyzetről? - kérdezte Ashton, én pedig a kezembe temettem a homlokom.
- De, egyből ezzel kezdtem: "képzeljétek, ismerem a csajt. Egy raktárban pakolt drogot zacsiba, majd hátrahurcolták a munkaadóm kérésére. Ó, és ezt végig néztem. Ugye milyen izgi? Amúgy meg üljünk be valahova egy kávéra."
- A szarkazmus még mindig a te tereped. - szólt elismerősen a telefon másik végén levő fiú, mire mordultam egyet.
- Ahogy rájöttem, mi a helyzet, elájjultam. A többieket az jobban izgatta.
- Figyelemelterelés. Ügyes. - újabb elismerés.
- És most mit csináljak? Nem ülhetek csak itt.
- Felejtsd el. Ennyi.
- Ennyi? - kiálltottam fel, és majdnem földhöz vágtam a mobilt. Lelkiekben már Ashtont nyakát szorongattam, két kézzel. - Mégis minek vittél akkor oda? - tört ki belőlem a kérdés, amire még mindig nem kaptam értelmes választ.
- Melt kerestük. - válaszolta röviden. Ó, ez az az Ashton, akit én tudok. Szűkösen a szavakkal, még véletlen sem egy összetett mondat.
- Ez nem csak róla szólt. Te erősködtél, hogy nézzünk be, sőt. Tudtad, mi folyik ott.
- Igen, tudtam. - mondta egyszerűen, mire leesett az állam.
- Akkor miért...? - hebegtem, és fájni kezdett a mellkasom.
- Hogy tudd, kivel laksz egy légtérben. Hogy meg tudd védeni magad.
Ettől csak még jobban megrökönyödtem.
- Ez... nem tudom feldolgozni. - motyogtam, és így is éreztem. Túl sok volt. Túl sok titok, túl sok hazugság, túl sok rejtély.
- Ha hazaérsz, megkereslek. Addig pedig élvezd a kirándulást. - zárta le a beszélgetést Ashton.
- Élvezi a hóhér. - vágtam vissza, majd csipogni kezdett a telefonom. Kinyomtam Ashtont,és felvettem az ismeretlen számot.
- Halló?
- Jenny? - egy vékonyka lány hang szólított meg, és egyből ráismertem. - Penny vagyok. Egy születésnapon vagyunk.
- Szia, kiscsaj. Milyen a buli? - virultam fel, és még én is meglepődtem, mennyire gyorsan tudok átkapcsolni összetörtből kedvessé.
- Hát, elég rossz. Nora Whitman folyamatosan csúfol, amiért nem velük beszélgetek, hanem olvasok, és ez így elég rossz.
- Mondanám, hogy üsd le, de azt nem szabad. - álltam fel, és Helenaék után indultam.
- Nem, nem érdekel, hogy csúfol. Az a baj, hogy nem tudok a könyvre koncentrálni, mert itt állnak előttem vagy öten, és hozzám beszélnek. - magyarázta, mire hihetetlen mód felnevettem.
- Most is? - kérdeztem, mire nemleges válasz jött.
- Most az előszobából telefonálok, kint épp tortát szeletelnek.
- Finom torta legalább? - kérdeztem még mindig mosolyogva, és rájöttem, mennyire hiányzik a barnás-szőke buksija így majdnem két nap után.
- Epres, úgyhogy meg sem kóstolom.
- Ha Nora újra odamegy hozzád, ne nézz fel a könyvből, hanem már mikor komplett monológot vágott a fejedhez, kérdezz vissza, hogy "tessék?" és ha újra elmondja ugyanazt, akkor köszönd meg, és olvass tovább. - léptem be a meleg helyiségbe, és Jared integető kezét vettem célul. Peny nevetgélt a vonal végén.
- Oké, köszi. Milyen az út? - érdeklődött kedvesen. Nos, nem neki fogom bevallani, mennyire kacifántos most minden.
- Szuper, de alig várom, hogy otthon süssünk. Ki vagyok éhezve egy isteni vaníliakrémes muffinra. Mel hogy van? - jutott eszembe a másik "páciensem".
- Jól, egy sarokban üldögél, és a telefonján játszik. Egy fiú beszélgetni próbált vele, de ő meg sem hallotta. - jött a válasz, mire újra felnevettem.
- Erős lány. Mond neki, hogy írja meg sms-ben, mit vigyek neki Skóciából. S te is gondolkodj rajta. - búcsúztam el, mikor a pincér hozzám lépett.
- Oké. Jó utat. - búcsúzott el, majd bontottuk a vonalat.
- Több, mint egy órát odavoltál! - vádolta meg a testvérét Helena, akit már a frász kerülgetett. Még sosem láttam haragosnak sem, de most kifejezetten megbántott és dühös volt. Az embereknek tényleg több arcuk van.
- Elbeszéltem az időt. Sajnálom! - védekezett Henry, de én láttam az árulkodó jeleket.
- Igen érdekes beszélgetés lehetett. Még a nyakad is belelilult. Egy foltban, érdekes. - haraptam a számba, hogy elfojtsam a vigyorom, Henry pedig haragtól izzó pillantással méltatott.
- Az esküvőre ő is hazajön. - újra a húgára figyelt, és belekortyolt a kólájába.
- Mármint Yako vagy a nagyszerű Heedy? - kotyogtam bele ismét, és igazán élveztem a szenvedését.
- Mindkettő. - csattant fel, és a húgára pillantott. Átnyújt az asztalon, és bocsánatért esedezett. Helenat nem nehéz megpuhítani.
- Sajnálom, oké? Még ezt megiszom, és indulhatunk.
- Ú, láthatom a szörnyet! - vigyorogtam Helenara, mert ha ő nem mosolyog, akkor mindig úgy érzem, hogy jön a világvége. Ahogy most is. Megrándult az ajka, majd Jared felé fordult.
- És... - cukkoltam tovább Henryt - tartalmas beszélgetés volt?
- És... - hajolt közelebb - tudod, hogy te vagy a legidegesítőbb ember, akit csak ismerek? - kérdezett vissza, mire vállat vontam.
- Ha gondolod, van alapozó a táskámban. A csaj elég szépen megjelölt. - nyúltam a kölcsön kabátomért, amit Helena adott még tegnap, és visszaindultunk az autóhoz.
- Csak azért akadtál fenn a témán, mert sajnálod, hogy nem te tehetted ezt. - engedett maga elé, ahogy kiléptünk az ajtón, és azon nyomban visszavágytam a kávézó melegébe. Már a nyelvem hegyén volt, hogy tagadjak, de aztán átgondoltam a dolgot. Nem azért, mert igaz volt, hanem mert lassan kitanultam, mivel tudom igazán sokkolni egyes helyzetekben.
- Igazad lehet. - vontam vállat, mire koppant az álla a betonban. - De én szebben csinálom. - mosolyogtam, majd elfordultam tőle, és hagytam, had emésztgesse a mondottakat.
- Hogy lehetett ilyen rövid hajad? - ámuldozott a diákigazolvány képemen Jared, miközben átnézték az irataimat.
Úton voltunk Loch Nessbe, a két elvetemült hátsó utas pedig kitalálta, hogy milyen buli lenne megnézni a személyimet. Mire felfoghattam volna, hogy mi történik, Helena már a pénztárcámat emelte ki a táskámból, és passzolta át Jarednek.
- A folyamatos festés tönkrevágta két év alatt, muszáj volt újranövesztenem. - magyarázom vörös fejjel. A diákom képén kb. 2 centis tüsi hajam meredezett az égnek, és karikás szemekkel bámultam a kamerába.
- Festés? Milyen színű volt? - ámuldozott Helena, és a két ülés közé dugta a fejét.
- Huhh. - torpantam meg. - elég sok, ami azt illeti. Sokszor a barátnőm kisérletezett rajta. Voltam szőke, aztán volt kék is a hajam, mondjuk azt imádtam... - láttam, hogy Henry vigyorog, biztos nehezen képzel el. Jared hátul nevetgélt, Helena pedig csillogó szemekkel figyelt.
- Meg volt olyan, hogy felül kék volt, a babahajam a tarkómnál pedig zöld. Meg aztán úgy fél évig volt tűzpiros, apám idegbajt kapott, mikor meglátta. - jutott eszembe egy emlék, és egy komoly veszekedésük anyával. A jó kedvem világgá ment, köszönöm.
- A vörös biztos illet a temperamentumodhoz. - szólt bele Henry a társalgásba, mire vállat vontam.
- Elmúlt. - zártam le a témát. - de akkor most én is akarom látni a tieiteket.
Egyértelmű "nem" "kizárt" és "csak a holttestemen keresztül"(Jared) záporoztak felém. Aztán megéreztem, hogy Helena valamit a kezembe csúsztat. Vigyorogva fordítottam meg a képet, és a foghíjjas, kb 6-7 éves Henry nézett vissza rám egy igazolvány képről. Apró, gyermekies vonásait férfiassá tette az élet, cuki mosolyából inkább bugyi-levarázsoló lett, de ritka pillanatokban (nagyon ritka pillanatokban) ugyanezt a mosolyt kaptam meg tőle. Fogakkal együtt, szerencsére.
Egy ideig csak csendben bámultam a képet, mire már Henry is odanézett, és egyből felfedezte magát.
- Helena, nemár! - fakadt ki, és a homlokát dörzsölte. Apró vöröslő folt jelent meg az arcán, ugyanolyan, mint a kisfiúnak a képen.
- Na, ha ettől jobban érzed magad, kedves bátyuskám, itt az enyém is. - ragadta meg a kezemet Helena, és még egy képet belenyomott.
Egy tündér királylány képét.
- Ez te vagy? Viccelsz? - nevettem a pálmafás frizurát viselő, szőke hajú lány képén, aki hatalmas szárnyakat viselt az iskolai farsangon. Fehér libegő ruháján egy kaja maradékának foltja éktelenkedett, de ettől függetlenül büszkén pózolt a kamerába.
- Iskolai farsang, harmadik osztály. Henry szerint ez életem képe, azért is van nála. - nyomott egy gyors puszit a bátyja arcára, aki csak vigyorgott magában, és visszaváltotta a sebességet.
- De ezek mind cuki képek, ti meg egyből megtaláltátok a gáz dolgokat rólam. Ez igazságtalan. - duzzogtam, és visszaadtam a gyerekkori képeket Helenanak.
- Erről a két előkelőségről nem lehet rossz képet csinálni. - szólt hátulról Jared, mire mindkette felnevettünk, a Spourk tesók pedig csak értetlenkedve néztek ránk. - De ha ettől jobb, tessék, itt az én személyim. - folytatta Jared, és előre dobta a kártyáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Henry összerezzen a hirtelen nevetésemtől, de Jared mindegyikünk közül ismét vitte a prímet. - Nemár, mi vagy te, metál arc? - kérdeztem két nevetés közt, és Helena is kacarászott mellettem. Kicsordultak a könnyeim, a nap folyamán elösször éreztem azt, mintha minden sínen volna.
- Nem, csak nem volt kedvem fodrászhoz menni. Akkortájt kezdtem rájönni, hogy a szépséges lányok helyett inkább a cuki fiúk jönnek be. - vont vállat, mire egyből alábbhagyott a nevetésem. - Imádom a nőket, tényleg. Gyönyörűek és sokkal értékesebbek, mint a férfiak. De - tárta szét a karját, mint aki nem tud mit tenni - azt, hogy kihez vonzódsz, nem mindig tudod befolyásolni. Tagadhatod, és hazudhatsz magadnak, attól még az a húzóerő nem tűnik el, csak mert gondolsz egyet.
Csend telepedett az autóra, és ebben a gondolatoktól izzó levegőben kitapintottam az én húzókötelemet. Jobb irányba húzott, a vezetőülés felé. Összeakadt a tekintetem Henryvel, és rájöttem, Jarednek mennyire igaza van. Nem múlik el valami csak úgy, ha nem gondolsz rá, vagy épp tagadod. Ha így lenne, ő sem lenne meleg, Helenanak nem kellene megbírkóznia az édesanyja látványával minden alkalommal, mikor meglátogatja, és Ashton sem lenne számkivetett a városban.
Henry tudja, hogy mit érzek iránta, habár pontosan megfogalmazni még én magam sem tudom. Vonz? Igen. Féltékennyé tud tenni? Dupla-igen. Néha piszkosul idegesít? Inkább mindig.
De mi a helyzet vele? Az biztos, hogy gyakran felbosszantom, de közben bízik is bennem valamennyire. De egy akkora zárkózott tuskó, amit baltával rohadt sokáig tartana szétszedni komoly erőfeszítésekkel, és előfordulhat, hogy rossz felé dőlne.
- Tessék, csak hogy ne akadjatok fent a dolgon. - törte meg Helena a csendet, és az igazolványát nyújtotta felém.
- Ettől csak rosszabbul érzem magam. - biggyedt le a szám széle. Helena az igazolvány képén is meseszép. Szőke haja összefonva lóg a vállán, szemei csillognak, és a két elülső foga közt lévő rés nem hogy rontana, de javít az összeképén. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
Aztán megakadt a szemem az adatokon.
- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker. - és édesanyád neve is fantasztikus. - szóltam kicsit halkabban. Az Emily név valamiért megragadt az agyamban, de nem tudom, miért. Valamiért ismerős volt, azonban képtelen voltam rájönni, honnan. Talán Helena említette már, így nem is foglalkoztam vele többet.
- Miért, neked mi a második neved? - kérdezte Jared, mire elhúztam a számat, és úgy adtam vissza Helenanak a kártyát, Henry pedig balra kanyarodott egy leágazásnál.
- Sky. Jennifer Sky Brown. De Amerikában, az osztályomban legalább 6 másik Sky is volt, fogalmam sincs, mi lehetett akkor az égen, mikor megszülettünk.
- Pedig illik hozzád. - Henry hangja halk volt, de határozott. Rám pillantott, és az arcáról csak a nyugalmat tudtam leolvasni.
- Én passzolok, maradok a Jenny-nél. - nyúlt előre Jared, és összeborzolta a hajam.
- Kösz szépen. - sziszegtem, majd figyeltem, ahogy Henry egy benzinkúthoz parkol.
- Öt perc szünet. - csatolta ki az övét, és mind a négyen összegörnyedve léptünk ki a nyirkos levegőre. Az orromat megcsapta a benzin jellegzetes szaga, és fanyalogva léptem az autó hátuljához. Át akartam öltözni, kicsit melegebb ruhába. Áttúrtam a sporttáskát, és megtaláltam a magas derekú csőfarmeromat illetve egy fehér hosszúujjú body-pólót, amit vízszintesen vékony kék csíkok díszítettek.
Egyszerű, de legalább nem fogok fázni.
Henry közben a benzinpisztolyt kattintotta be az arra szolgáló helyre, és zsebre vágott kezekkel mellém lépett. Összeért a combunk, mire az ajkamba haraptam.
- Mi a helyzet otthon? - kérdezte, magától szokatlan kedves hangon. A hangulatingadozásaival nem igazán tudok mit kezdeni, de ezt a kielégültség számlájára írom. Azt hiszem, jövök egy köszönettel annak a szöszinek. Szarkazmus volt.
- Nem beszéltem még ma anyuval, de ha baj lenne, hívna. Peny és Mel pedig a büszkeségeim.
- Na, miért? - az a kisfiú mosolya jelent meg előttem, aki a képen szerepelt, csak épp Henry arcáról tükröződött mindez.- Mert vagányak és erőssek.
- Pont mint te. - vágta rá, mire megtorpantam. A ruhák a kezemben megremegtek, ahogy én magam is. Henry még mindig a szemembe nézett, egyikünk sem mozdult, és akárhogy próbáltam valami értelmeset kinyögni, teljesen kékhalált kapott az agyam. Nem szokott bókolni. Nem szokott dícsérni. És legfőképp, nem szokott így nézni rám. Láttam, mikor szánja el magát, és ez megijesztett. Csókolt már meg előzőleg is, de az más helyzet volt, egy más Henry, és más érzelmek vezérelték.
Még hogy befejeztem az iránta való epekedést. Hogyne, és én vagyok Hollandia királynője is. Kék szemeiből ugyanazt a vágyakozást olvastam ki, amit vélhetően ő is az enyémből. Szempillái alól kiragyogott az írisze, és rabul tartott. A lábam szinte felfort az érintésétől, de továbbra is ugyanúgy álltunk, ő zsebre vágott kézzel, én pedig a ruháimat tartva.
Nyeltem egyet, és az ajkára pillantottam, és a szemem tovább siklott a kiszívott nyakára. Ennyi pont elég volt, hogy önuralmam utolsó darabjai észhez térítsenek, ha minimálisan is.
Remegve léptem egyet hátra, majd lecsuktam a csomagtartó tetejét, és szó nélkül bemasíroztam a női wc-be.
Helena épp fogat mosott, én pedig megköszörültem a torkom.
- Már megint nagyon sápadt vagy, Jenny. Jól vagy? - mondta, miközben beléptem az egyik fülkébe, és a homlokomat az ajtónak támasztottam.
- Igen, persze. Csak a hideg. - krákogtam, és mélyeket lélegeztem.
Megcsókolt volna. Láttam, ahogy elnyíló ajkaival felém hajol. S én elszalasztottam ezt a lehetőséget. Ő kezdeményezett, nem pedig én. Tudathatta volna velem, mit érez, és mit akar tőlem, én pedig elfutottam, mint egy kislány.
A nyomás a mellkasomon alig engedett mozdulni, de néhány ujjropogtatás után összeszedtem magam annyira, hogy átöltözzek. Az élek elmosódtak a szemem előtt, az elmémre mázsás súly nehezedett, és szinte nem is láttam begombolni a nadrágom. Még akkor is sápadt voltam, mikor kiléptem a fülkéből, és a tükörbe néztem. Helena aggódva függesztette rajtam a tekintetét, mire magamra erőltettem egy mosolyt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a tükörbe bámultam. Borzasztóan néztem ki. A hajam összetapadt a párától és széltől, a hideg, hófehér arcom szinte premier plánba mutatta a homlokomon levő forradás, és a szemem alatt halványan feketéllett a szempillaspirál nyoma.
- Ezt a formát rejtegetted eddig? Megfosztottad a világot egy jó élménytől. - nevetett rám a tükörből Helena, miközben végignézett rajtam és ragályos kisúgárzása rám is áttapadt.
- Mélyen alul maradok veled szemben, mert ez itt - mutattam a széles csípőmre - nem akar változtatni magán.
- Vagy a Nutella nem engedi. - nevetve karon ragadott, és kivezetett a büfébe. Jared szendvicset majszolt, Henry még mindig kint állt az autó mellett, a telefonján pötyögött valamit, barátnőm pedig épp az eladó srácot bűvölte el. Krémszínű lovaglónadrágjában és fehér pulóverében nem sok képzelni valót hagyott, de mégsem volt kihívó. Helena egyszerűen ilyen tökéletes.
- Te mit kérsz?
- Egy... kávét. Nagy pohárban. - tettem hozzá, majd kiloptam a salátát Jared szendvicsének végéből, ami erre természetesen szétesett.
- Hé! - háborodott fel, és a tálcáról próbálta összeszedni a darabokat.
- Köszi szépen. - mosolygott rá Helena az eladó fiúra, aki addigra az ájjulás szélén állt, a kezembe nyomta a kávés poharat, ő maga pedig egy csokiöntettől tocsogó brownieval a kezében a kijáratot vette célul.
- A taxi előállt. - mutatott végig az autón Henry, majd rám pillantott, és oldalra biccentette a fejét. Éreztem, hogy ismét visszaváltottunk arra a személyiségére, amit ismertem, és amivel meg tudtam bírkózni. Reményeim szerint, persze.
- Mostmár igazán odaérhetnénk. Lehet, épp most bukkan fel a szöööööörny. - Jared még "ÚÚÚÚ"-zott is, mint a horror filmekben.
- Nessie csak a skótok megannyi legendájának egyike. Teljesen abszurd. - nyugtatta barátját Helena, aki erre persze felkapta a vizet. Hogy az ő "Pici Nessiejét csak ne bántsák".
Henryre pislogtam, aki az utat figyelte, majd rám pillantott kemény tekintettel. Majd újra az út felé figyelt.
- Még mindig látszik a nyoma. - nyújtotta ki a kezét, és elsöpörte a homlokomról a hajam. Az érintésétől kishíjján felpattantam az ülésről.
- Elmúlt - mondtam ma már másodszor - a múlton már nem tudok változtatni. - tettem hozzá, majd felé nyújtottam a kávét, amit készségesen elfogadott.
- Valóban nem. - nézett újra rám, és egyből tudtam, mire gondol.
Hátul Helena és Jared vitatkozott valamin, de én a rádióból kiszűrődő Arctic Monkeys számot dúdolgattam. Henry készségesen felnyomta a hangerőt, mire vigyorogni kezdtem, és tovább énekelgettem.
S döbbenetemre ő is. Végigénekeltük az "R U Mine?" szövegét, és elképzelni sem tudtam, honnan ismeri, de aztán megcsörrent a telefonja, és meglepődve húzta elő. Helenaék is abbahagyták hátul a szövegelés,t én pedig a hangerőszabályzó gomb felé nyúltam.
- Henry Spourk. - szólt bele, és közben leparkolt az út mellett. Egy ideig hallgatott, de az arcán tükröződtek az érzelmek. Elösször a bosszankodás, majd a meglepettség, végül a hitetlenség és meghatottság egyvelege.
- De... hogyhogy? - kérdezett vissza hebegve, mi pedig visszafolytott lélegzettel vátuk, hogy mi lesz.
- Természetesen, hétfőn ez lesz az első dolgom. Nem jutok szavakhoz. Nagyon szépen köszönöm, Dr. Braund. A mielőbbi viszonthallásra. - zárta a beszélgetést, és pont úgy nézett ki, mint akit párszor fejbekólintottak lapáttal.
- Mit akart a főorvos? - támadta le egyből a bátyját Helena, és mi is összenéztünk Jareddel. Henryt nem könnyű meglepni, sőt, sokkolni sem, de most félő volt, hogy elájjul.
- Ő... én... - hebegte, majd vett két mély lélegzetet, és behunyta a szemét. - Nem is tudtam róla... Istenem. - dörzsölte a homlokát, én meg majdnem kitéptem minden hajszálamat. Mi történt?
- Henry! - szóltam rá élesen, mert láttam, hogy Helenat is az ájjulás környékezi. Biztos azt hitte, hogy az anyjával történt valami.
- Dr. Braund tudta, hogy szívesen mennék orvosira, de sosem adtam be a jelentkezésemet, mert hát... mert hát nem. - magyarázta, és közben hat kíváncsi szempár figyelte. - Ezért ő, és a wigani orvosi tanács beadták helyettem, ajánlással együtt.
Helena felsikított, de aztán gyorsan újra összpontosítani kezdett.
- Felvettek? Kérlek mond, hogy igen! Várj, hova is? - markolta meg a bátyja vállát, aki végre a húga szemébe nézett.
- Az Imperial College-ba. S igen, felvettek. - mosolyodott el, majd könnyekkel a szemében nevetni kezdett. Jared gratulált neki, és az autó is Henry nevetésétől rázkódott, Helena pedig sírva ölelte meg a testvérét, amennyire a karosszéria engedte.
- De... - csak én ültem úgy, mint egy darab fa, ahogy a ködfányolos agyamon át felfogtam, mi történik. - de az Imperial Londonban van. - motyogtam, és Henry is leállt a nevetéssel, de a bolog vigyor nem törlődött le a képéről. Rám nézett még mindig csillogó szemekkel, és boldogan biccentett egyet.
- Költözünk Londonba. - vigyorgott, Helena pedig sikoltva ölelte át a nyakam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése