Jenny Brown - Epilógus

- Nézz be az ágy alá is, meg a szekrények mögé. - adta ki anyám az utasítást, mire szemforgatva válaszoltam neki.
- Már megnéztem, mindent elpakoltam. - fogalmam sincs, mit tudtam volna a szekrény mögé pakolni, de anyám heppje az "utoljára mindenhova lessünk be" dolog.
- Csináltam egy kis útravalót, remélem elfogadjátok. - lépett Eliz a szobámba, majd vigyorogni kezdtem, részben, hogy őt jobb kedvre derítsem.
- Gofri? - nyúltam a dobozért. Eliz szája apró mosolyra húzódott, ez már így is fél sikernek számított.
- Némelyikre csokis öntetet is tettem. - magyarázta, anyunak pedig végre sikerült becipzároznia a bőröndöm. Körülbelül negyed órájába telt, végül a ráülős módszer segített rajta. Tompán puffant a talpával a padlón, és lerántotta a táskát is a szőnyegre.
- Én le nem cipelem. - törölte meg a homlokát és kérdőn felém nézett.
- Anyu, bemutatnám a mankómat. Mankó, ő itt anyu. - néztem felváltva a kezemben lévő botra, és az ágyam mellett álló nőszemélyre.
- Ne szemtelenkedj. - dorgált meg, de a mosolya elárulta, hogy igenis vicces beszólás volt.
- Kíváncsi vagyok, meddig fogod ezt felhozni kifogásként. - Henry is bevágódott a szobámba, ami kezdett most már kissé szűkös lenni. A nagyképű vigyor ott virított az arcán, és szokás szerint elöntött az öröm a látványától.
Nem mondom, hogy könnyű napokon van túl a kapcsolatunk. A kihalgatásom utáni két napot szinte végig veszekedtük, jogosan. Henry egyszerre próbált tekintettel lenni az állapotomra, és arra is, hogy becsaptam. Ettől csak a szokásosnál is hangosabban üvöltöztünk egymással, mikor épp nem aludtam, észérveket próbálva felhozni, és én minden mondatom végére odabiggyeszteni a sajnálom szócskát. Aztán a haragunk és a felgyülemlett idegességünk valahogy átváltott megkönnyebüléssé, hogy egyáltalán megúsztam néhány sérüléssel, majd kompromisszummá, hogy ne csináljak megint ekkora hülyeséget.
Itt én érzékeltem egy kiskaput, még ha Henrynek nem is tűnt fel. "Ekkora" hülyeséget. Kisebbet bármikor teremthetek magam körül, és ez azért nem vészes. Rafinált teremtmény a női nem.
Nem vagyunk álompár, egyikünk sem diplomált párkapcsolatból, és nem hiszünk az "örökké, amíg"-ben se. De épp ezért vagyunk erőssek. S amíg ez így marad, addig boldogan lubickolok benne.
- Lehet, hogy a bal lábam még bajos, de a jobbal ugyanolyan gyönyörrel seggbe tudlak rúgni. - sóhajtottam, és feltápászkodtam az ágyról, mert indulnunk kellett.
- Akkor rugdosd magad lefelé, amíg kiviszem a cuccaidat az autóba. Úgyis egy évezred lesz, mire mindenkitől elköszönsz. - Henry magára kapta a hátizsákom, a kezébe pedig a bőröndöm, majd leszaladt a lépcsőn. Biztatóan Elizre néztem, aki szomorúan engem figyelt.
- Én is lent leszek. - anyám is kisietett az ajtón, és egyedül maradtunk a nővel, akit nehéz szívvel hagyok itt.
- Annyira sajnálok mindent. - mondtam már legalább századszor, miközben közelebb lépett hozzám.
- Nem kell, Jenny. Őszintén hálás vagyok, amiért itt voltál, és segítettél. Sokkal többet tettél értünk, mint az normálisan elvárható volt. - szorosan magához húzott, és átölelt. Felfelé pislogtam, hogy a hirtelen szemembe tóduló könnyek ne gördüljenek le az arcomon. A fekete kasmír pulóvere nem díjazta volna a sós vizet.
- Kérlek, feltétlen jelentkezzetek az új lakásból. Mindenképp tudni szeretném a címeteket és a telefonszámotok. - toltam el magam tőle, mire szomorúan bólintott. Karikás szemei is kihangsúlyozták, mennyire lefogyott az elmúlt hetekben a stressz hatására. Aggódtam érte, és tudtam, az új helyen senki nem fog vigyázni rá. Egyedülálló anya lett, két kamasszal, akiknek az apja előzetesben ül. Adelé, a lányok és a saját vallomásom ennyire volt elég, hogy konkrét döntést mikor hoz a bíróság, az a jövő és a papírmunka zenéje. Sajnos csodát én sem tudok tenni, akármennyire is próbálkozom.
- Te pedig, ha nem muszáj, ne keveredj bele semmibe. - simította meg a vállam, mire felnevettem.
- Azt hiszem, öt évre előre betpótoltam a káosz adagom. - mondtam, miközben a lépcső felé vettem az irányt.
- Első nap óta erre várok. - hallottam Mel hangját, aki csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésem a lépcső lábánál. Fogalmam sincs, miből van ez a csaj, de esküszöm, egy csiszolatlan gyémánt erősségével vetekszik. Fekete mandala-mintás pólóban és fekete farmerban ácsorgott, de legalább a pandasminkről lemondott, ami a nyár egyik legnagyobb eredménye.
- Mel! - szólt rá az anyja.
- Mi van? Tényleg így van. - vont vállat, de csak legyintettem.
- Csalódott lennék, ha érzelgőssen elköszönnél. Remélem, meg sem ölelsz.
- Eszemben sincs. - húzta a száját, mire mosolyogva biccentettem. Peny nézett rám hatalma szemekkel, mire elszorult a torkom. Csak arra próbáltam gondolni, mennyivel jobb lesz nekik egy másik városban. Aztán eszembe jutott, hogy valamit adni akartam neki, úgyhogy szóltam Henrynek, hogy hozza vissza a hátizsákom.
- Nem tudtam dönteni, úgyhogy megvettem mindet. - szedtem elő az ajándéktáskát a több kiló könyvvel. Peny arca reggeli napként ragyogott fel. - Van, amit csak néhány év múlva szabad olvasnod, abba beleírtam a vele való utasításaimat. Viszont muszáj nekem írnod mindegyik után, hogy kielemezhessük. - kacsintottam rá. Szorosan átölelte a derekam, és másodpercekig nem is engedett el.
- Köszönöm. - suttogta, majd szipogva hátrább lépett, és a nehéz könyveket cipelve kikísért az ajtóig. Még utoljára végignéztem az impozáns berendezésen, a nappalin és a konyha tágas, világos terén, de nem éreztem szomorúságot. Munkának indult, élet lett, és emlékké fog fakulni. Nem azt mondom, hogy nem fog hiányozni, de ez az itteni személyiségemre vonatkozik, nem pedig a helyre magára. Arra, aki itt voltam, és akivé itt váltam. Az agyam és a szívem is tudta, ideje hazamenni.
- Még az ég is beborult, mert tudja, mész haza. - nézett rám lebiggyedt ajkakkal Helena a kocsinknak támaszkodva. Felnéztem a szürke égre, és eszembe jutott, hogy eláztam első nap. Évtizedeknek tűnik, ahogy egy Henry egy szál törölközőben ajtót nyitott, nyomában Kennedyvel.
- Nem mintha nem lenne mindig ilyen az időjárás. - bökte oldalba Jared, és neki adtam igazat. Ennyi év után is rüheltem az angol időjárást.
- Yakonál Inverness-ben tök jó idő van. - védte a hazáját Helena, és még jó pár lépésnyire is láttam, ahogy Henry karja megfeszült a pólója alatt. Nem tudta bevenni a gyomra Helena és Yako egymás iránti kölcsönös szimpátiáját, pedig halál édesek egymás mellett. Yako magas, izmos, és keleties vonásai igazán jóépűvé teszik, Helena pedig a szokásos bájos módján bármi és bárki mellett jól néz ki. Mondjuk a távolság így is közéjük áll, de Helena szerint mikor randizgasson, ha nem most, a fiatalsága aranykorában. Mivel erre a kijelentésre elég fura fejet vághattam, kiröhögött, de azért őszintén örülök, hogy Henry szorítása mellett lassan, de biztosan képes nyitni a világ felé.
- Yako hazudozik. - duzzogott Henry, de nyugtatóan a kezébe csúsztattam az enyémet, ő pedig közelebb húzott magához.
- Jenny, indulhatunk? Mindenkitől elköszöntél? - kérdzete apám, aki már strartra készen a volánnál ült. Hogy voltak képesek anyámmal egy légtérben végigülni majd négyórányi utat, máig rejtély, de jobb is, ha nem tudom a részleteket. Valószínüleg rajtam és az állapotomon paráztak, és nem egymáson. Még altatásban is maga vagyok a jócselekedet tündére.
Jared közelebb lépve óvatosan megölelt, a többeikhez hasonlóan hímestojásként bánt velem, pedig a lábamon kívül már a zúzódásaim is elhalványultak. A combomat ért sérülés sajnos rehabilitációt vont maga után.
- Néha azért hívj. Helenatól úgyis mindent megtudok. Minden. Apró. Incsiklandó. Részletet.- suttogta Henryre gondolva, mire vigyorogni kezdtem.
- Csak veled beszélném meg. És egyébként a hívás része rád is vonatkozik.
- Sok sikert az új lakáshoz.
- Sok sikert Liverpoolhoz. - húzódtam el tőle, és körbenéztem a kis társaságunkhoz. Tudtam, ki hiányzik, de nem akartam, hogy az arcomra kiüljön a csalódottság. Helena sikongatva a nyakamba ugrott, gyorsan bocsánatot kért, majd újra ugrabugrált egy sort. Egyszerre hadart Londonról, meg az elmúlt hetekről, meg hogy mennyire szeret, és hogy mennyire őrült vagyok. Mindenki mosoloygva nézett minket, senkinek nem volt szíve lenyugtatni a túlpörgött szomszédomat. El is hiszem, két vakorcsba fonott copfja fel-le ugrált a vállán, mint egy hiperaktív hatévesnek. Aztán, úgy öt perc után összeszedte magát annyira, hogy a vállam felett átnézve az utca felé intsen.
- Nem felejtett el. - mondta, mire megpördültem magam körül. Ashton lekapta a fejéről a bukósisakot, és kitámasztott egy Harley-Davidson Street 750-est. Kissé hátrahőköltem a látványától, de aztán vigyorogva odabicegtem hozzá.
- Ki ez a szépség? - bámultam végig a lakkfekete fényezésen.
- A jó munkám gyümölcse. - paskolta meg a benzintartályt.
- Persze, hogy akkor szerzel be egy ilyen járgányt, mikor már hazamegyek. - fontam keresztbe a karom, Ashton pedig elmosolyodott.
- Nagy kérés lenne, ha megígértetném veled, hogy tartózkodj a balhéktól?
- Viccelsz? Ezek éltetnek! - vágtam rá gondolkodás nélkül, Ashton kénytelen-kellettlen megcsóválta a fejét. - Néha azért ugorj be, ha London felé jársz. - kértem komolyan, ő pedig illedelmesen bólintott.
Már ott tudtam, hogy valószínüleg akkor látom utoljára, de igyekeztem ezt a szomorú érzést elhesegetni magamtól. Íratlan szabály: nem minden kapcsolat éli túl a nyarat, és ebbe előbb-utóbb beletörődünk. Ashton a barátom, mindig is olyan emlékeim lesznek róla, amelyeket az unokáimnak is mesélnék, de nem biztos, hogy a távolságot át tudjuk hidalni. Nem akartam elengedni, mert tudtam, magával viszi egy darabka részem, azt, amit itt szereztem. Nem csak a barátomtól válok el, hanem önmagamtól is, aminek fájdalmas terhe pokoli súllyal nehezedett a mellkasomra.
- Vigyázz magadra. És vigyázz Helenara is. - biccentett a társaságunk felé, mire összeszorított ajkakkal megöleltem, ő pedig a hátamat simogatta.
- Te is. - léptem el, majd hátat fordítva visszasétáltam az autónkhoz. Henry kinyitotta nekem a hátsó ajtót, de még nem készültem beszállni.
- Hamar gyere, különben kikezdek az első utamba tévedő londoni fiúval. - piszkáltam, de lazán kiröhögött. - Komolyan mondom.
- Aha, persze. Te max a jegyellenőr idegeit kezded ki. - vigyorogva karolta át a derekam és húzott magához közelebb.
- Hé, ez azért durva volt. Veled is kikezdtem. - jeleztem meg, ő pedig mosolyogva felsóhajtott.
- Igen, és látod, mekkora problémák lettek belőle. - suttogta az ajkamnak, majd lágyan és hosszasan megcsókolt. Úgy olvadtam bele az ölelésébe, mint a vaj a kánikulában, és egyálalán nem érdekelt a szüleim vagy a barátaink jelenléte. A szívem dübörgött a mellkasom alatt, és Henryé se viselkedett másképp, még ha ezt amúgy tagadta is volna. Szerelmesek voltunk, és teljesen zakkantak.
Na meg marha jóképűek, együtt meg aztán minden mércét kiütöttünk.
Hosszú, igencsak rögös úton vagyunk túl, de egy percét sem bánom. Ha bármit is tanultam önmagamról a nyáron, akkor az az, hogy Jenny Brown vagyok, és imádom a káoszt, ami körülvesz.
                                                           VÉGE



Köszönetnyilvánítás

Úristen, nem hiszem el, hogy befejeztem! Komolyan, majdnem egy évig íródott ez a szösszenetnek indult, de végül elég kerek történetté alakult íromány. Órisái hálám nektek, amiért kitartóan olvastátok, motiváltatok, lelket öntöttetek belém, hogy utánam kiabáltatok az utcán, hogy "várom az új részt" és őszintén elmondtátok a gondolataitokat azzal kapcsolatban, hogy melyik szereplőt szeretitek/utáljátok.
Néhány embernek személyesen is meg kell köszönnöm, de a hálám mindenkinek szól, akikről tudom, hogy olvasták, és azoknak is, akik némán, a háttérből nyomták fel a látogatottsági statisztikámat. Utóbbiakat nem ismerem, de hidjétek el, szeretet van maximálisan.
Tincs, köszönöm, hogy a legrosszabb és legőrültebb időkben is elviselted az agymenéseimet, hogy a szereplőkről úgy beszélek, mint mellettem ülő személyekről, hogy elolvastad az előnézetet, és szerkesztőket megszégyenítően javítgattál.
Dia és Sz. Réka, köszönöm, hogy körülbelül pont egy évvel ezelőtt mindketten rágni kezdtétek a fülem a határon hazafelé sétálva, hogy igazán írhatnék valami újat, mert szívesen olvastátok az előzőeket. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, nagyon-nagyon igyekeztem a maximumot kihozni minden részből.
Köszönöm a Moly.hu-s véleményezőmnek, Crissynek, hogy őszintén bíztat(ott) és gyakran erőt adott az íráshoz, egy más perspektívából nézte az egésszet, amire szükségem volt. Egy idő után már a polcon lévő kötet lebegett a szemem előtt.
Tantinak, hogy terjesztette az unokahúga irományát, Zsuzsinak, hogy őszintén örült és várta az újabb és újabb részeket,  volt szobatársamnak, Rékának, hogy véleményezte,  Eszternek, hogy gyakran furán nézett rám, Fanninak, Nikinek, Kozmalánynak, Nettinek,  és mindenki másnak, hogy végigolvasták, ha egyszer megjelenik, tutira nektek ajánlom.
Bár nem ismernek, de azért meg kell említenem az írókat, akik azóta inspirálnak, hogy megtanultam olvasni: Stephanie Perkins, Simone Elkeles, Kody Keplinger, Susan Ee, Taheref Mafi, Leiner Laura, Kresley Kole, Louis Sachar, Szabó Magda, stb. és a Folt-Daemon-Rafi pasikarakter triót, akiknek személyiségéből sokat tudtam meríteni. HIszem, hogy Henry méltón ér fel hozzátok.
Köszönöm Nagy-Britannia, hogy ennyire király(i) helyszín vagy, a látogatásom nem volt hiábavaló.
Egy szó mint száz: nagyölelés és nagyszeretet.
Mindent köszönök, nélkületek nem ment volna.
neverhood

Jenny Brown - 38.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy Ashton nem teljesen feketében van. Ez, ebben a szituációban egyáltalán nem volt normális, de én magam sem voltam a legtökéletesebb állapotban. Láttam, hogy beszél, hogy mozog a szája, de nem hallottam semmit. Mélyeket pislogva próbáltam összpontosítani, de csak enyhe zúgás töltötte ki az elmém. Minden túl elmosódott és életlen volt körülöttem. Éreztem, hogy a lábam és a karom elernyed, erőtlenül puffannak a földön.
A filmekben az akciójeleneteket lassított felvételben mutatják, hogy fenntartsák az izgalmat, érezhesd, milyen helyzetben van a főszereplő, felfogd, mi történt néhány pillanattal korábban.
Az én akcióm túl gyors volt. Nem tudtam, mi zajlik, egyedül Ashton sápadt és gyorsan mozgó szája kötötte le a figyelmem. Egy puha tenyér csúszott a tarkóm alá, enyhén elfordítva a fejem. Ashton szája hirtelen bezárult, én pedig végre úgy éreztem, képes lennék megszólalni.
Nem hallottam a saját hangom se, így megköszörültem a torkom, és minden erőmet összeszedve újra megszólítottam.
Újabb emberek értek oda, és valamennyire képes voltam körülnézni. Gretchen néhány méternyire feküdt tőlem, csak a poros haja és a szemembe fúródó tekintetét láttam az őt körülvevő emberektől.
- Ashton? - kérdeztem újra, de mintha három falon át hallottam volna a saját hangom. Valami nagyon nem volt rendben.
Kezemet lassan a fülemhez emeltem, majd elképedve bámultam az ujjam hegyén himbálózó vörös cseppre. Ha kellett valami, hogy észhez térítsen, azt hiszem, a vérző fülem mindenképp megtette a hatását. Többen is körém sereglettek, fogalmam sem volt, mi történik, de felemeltek a hideg padlóról, és hirtelen megindultunk kifelé a sötét ég alá. Ahol nemrég még ajtó volt, most hatalmas lyuk tátongott, mindenhol sötétkék és fekete egyenruhát viselő emberek sereglettek, az őröket a földhöz taszították, Harper pedig eszméletlenül terült el néhány méterre az asztaltól.
Ashton nevét kiabáltam, még ha nem is hallottam saját magam, aztán pedig magyarázni kezdtem, hogy a lányokat szabadítsa ki. Láttam az arcán a döbbenetet, majd valakiknek intett, és elirányította őket a raktár mögé. 
Az égbolt túl kevés ideig vont körém védőburkot, hirtelen éles fény választott el tőle, pedig előbbinek sokkal jobban örültem. Hunyorognom kellett volna, így inkább becsuktam a szemem. Nem akartam tudni, mi történik körülöttem. Ami azt illeti, valahogy nem voltam rá kíváncsi. Jól esett volna aludni egyet, túl sok volt az izgalom mára. Az adrenalin elhagyott, az agyam szinte blokkot kapott a történtek után, nem akarta felidézni a borzasztó képeket. Nem akartam látni a bezárt lányok arcát, sem Harper dühtől elcsúfított arcát, Gretchent, ahogy a fájdalomtól vonaglik a földön, a fájdalmat, ahogy a törött székláb a combomba fúródik. Túl nagy volt a csend, de épp ezért volt minden jó is. Egyre inkább megnyugodtam, és egyre inkább a magamhoz öleltem a feledést.
A fény ellágyult, szinte már alig szűrődött át a szemhéjamon, én pedig boldogan adtam át magam a kimerültségnek.

- Tesó, mit tegyek, nem gondoltam, hogy igent mond. - hallottam egy férfi hangját, de annyira kóvályogtam, hogy nem tudtam beazonosítani, ki lehet az.
- Nem fogom engedni, hogy a húgommal randizz. Amúgy sem lenne jövője. - Henry mély hangját ezer közül is felismertem. Szinte belekapaszkodva próbáltam legyűrni az altató hatását, és felébredni. Látnom kellett őt.
- Ha nem én, akkor Ashton. Választhatsz. - mondta ismét az első hang, majd hallottam, hogy valami becsukódott.
- Nyugi, Ashtonnal csak barátok. - szólalt meg egy másik fiúhang, és az illető sóhajtva puffant valamire.
- És ezt mégis honnan tudod? - Henry morcosnak tűnt, amire önkéntelenül is mosolyogni támadt kedvem. Imádom, mikor durcás fejet vág, teljesen ellentétben áll a félistenségével.
- Helena a legjobb barátom, a másik pedig az uncsitesóm. Szóval, hol lesz a randi? - kérdezte a fiú, aki ha az adatokat jól dolgoztam fel, Jared lehetett.
- Sehol. - vágta rá Henry újra, mire halkan felkuncogtam. Többre nem igazán volt erőm, de legalább tudtam mosolyogni. Pislogva kinyitottam a szemem, és nem voltam oda a látványért. Túlságosan ismerős volt a helyiség, kikötöttem itt egy párszor már. Az ágyammal szemben egy kanapé terült el, mellettem az éjjeliszekrényen egy csomó virág állt, a napfény pedig csíkokat festett a hófehér ágyneműre. Nem szállodában voltam, hanem egy kórházban, de biztos voltam benne, hogy Henry intézte el a kicsit jobb körülményeket. A kezemből cső vezetett egy állványhoz, ahol apránként folyadék csöpögött az ereimbe. Körülöttem virágcsokrok hadserege a tulipántól a rózsáig. Az éjjeliszekrényemen és az ágyam előtti asztal is csupa színesbe borult.
A testem gyenge volt, de az elmém egyre inkább fegyelmezett és türelmetlenné vált, tudni akartam, mi történt a raktár berobbantása óta.
Henry mellém sétálva finoman megfogta a kezem, puha ajkával apró csókot lehelt a homlokomra. Mélykék pillantása rabul tartott, azt hiszem, a mentőben még álmodtam is ezzel a színnel. Úgy éreztem, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára hozzám ért.
Ez a gondolat szinte szöget ütött a fejembe.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem aggódva, és láttam, hogy Jared és Yako összenéznek.
- Úgy négy napja. Szerda reggel van. - magyarázta Henry, én meg kigúvadt szemekkel néztem vissza rá, hogy komolyan beszél-e. Lehetetlen, hogy ennyi időt átaludjak.
- Istenem... - döbbenten bámultam magam elé, az eddig tökéletesen elnyomott emlékeim azonnal a szemem elé tódultak. A raktár, Harper, Gretchen, Ashton, a lányok, Penyék... Túl sok volt.
- Mi történt? - kérdeztem hallkan, és a fénycsíkokat bámultam. Nem tudtam Henryre nézni. Hazudtam neki, átvertem, sőt, a kocsiját is elloptam. Kivettem a kezem a szorításából, és összekulcsoltam az ujjaimat magam előtt. A csuklómon lilás zúzódások húzódtak, és a kötél emlékétől nem igazán tudtam szabadulni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Miután olyan gyorsan elviharzottál, szóltam Henrynek, aki még annyit sem értett az egészből, mint mi. Ashton viszont néhány szavamból kitalálta, mit tervezel, és hidd el, nem hallottam még soha így káromkodni. - vágott bele Jared a szombati eseményekbe, mire eltakartam az arcom. Nem tudtam a szemükbe nézni.
- Ashton kénytelen volt szólni az WADC-nak, hogy hozzák egy nappal előrébb a rajtaütést.
- WADC? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel, mert ebből a mondatból semmit nem értettem.
- Kábítószer-ellenes kommandó. Ashton velük dolgozik.
- Mit csinál? - kérdeztem döbbenten. Már nem a saját fejem miatt aggódtam, hanem Ashtonéért, akit biztosan megütök.
Jared mélyet sóhajtott, és leült az ágyam szélére, Yako erősen markolta az ágytámlám végét. Lesütötte a szemét, sejthette, hogy mindjárt robbanni fogok.
- Ashton az egyik leendő ügynökük. Még tanulási folyamat alatt van, és ezért ingázik London és Wigan közt. Ezért nem tudsz róla túl sokat.
- Ezt csak most találod ki. - nevettem fel erőtlenül, és tagadtam a nyilvánvalót. - Ó, várj, most jön az, hogy William vagy kicsoda sem halt meg. - mondtam ki csak úgy a levegőbe, Jared pedig aprót bólintott. Na ne. Ezt ne. Elég volt. A fiú azonban folytatta.
- A lényeg, hogy kisereglett egy csomó kommandós, rendőr meg minden ügynök a helyszínre, és még időben kihoztak onnan. Gretchen is jól van, egy repedt bordával megúszta.
- Hol van Ashton? - kérdeztem visszafolyott dühvel. Muszáj volt mindent tőle hallanom, különben megőrülök. Valószínüleg így is. A fájdalomcsillapító mellé felírhatják a pszichiátert is receptre.
- A dobhártyád súlyosan megsérült, muszáj volt műteniük, a lábadról nem is beszélve. - Yako végre a szemembe nézett, és vázolta a tényeket.
- Miért, mi van a lábammal? - kérdeztem, és felránottam a takarót. Az egész bal combom be volt kötve hófehér fáslival, nem sporóltak rajta. Nem is éreztem, hogy fájna vagy bármi baja lenne.
- Horrorfilmeket megszégyenítően állt ki belőle a fa. Súrolta az artériádat, de aránylag könnyen megúsztad. - simított ki egy tincset az arcomból Henry.
- Hol. Van. Ashton - kérdeztem szótagolva. Ha nem beszélhetek vele, valószínűleg kitépem a kezemből az infúziót, és magam indulok a keresésére.
- Itt vagyok. - szólalt meg halkan valaki az ajtóból, Jared pedig egy lépést hátrált, hogy ráláthassak Ashtonra. Henry kihúzta magát, maga előtt mereven összefűzte a karját. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, de most inkább magam miatt aggódtam.
Ashton sima fekete pólót és nadrágot viselt, és kezdett derengeni, hogy a raktárban golyóálló mellény volt rajta.
- Nem tudom elviselni ezt az idegbeteg légkört, lépek a büfébe. - Yako ellökte magát az ágyamtól, Jared pedig vele tartott. Henrynek esze ágában sem volt egyedül hagyni Ashtonnal. Az ablakig hátrált, és nekitámaszkodott, úgy nézte lángoló tekintettel Ashtont, aki néhány lépésnyire megállt tőlem.
- Hazudtál. - vágtam hozzá gondolkodás nélkül. - Végig.
- Mégis mit képzeltél? - támadt vissza, amire tőle egyáltalán nem számítottam. - Egyedül akartad megváltani a világot? - Ashton is pont olyan dühös volt, mint én rá.
- Nem tudtalak elérni, te idióta! - fakadtam ki. - Teljesen felszívódtál, közben meg össze-vissza magyaráztál, hogy ne szóljak a rendőrségnek. Mégis mi mást tehettem volna?
- Mondjuk várhattál volna még egy kicsit. Óriási szerencse, hogy egyáltalán sikerült lebonyolítanunk az akciót, amit mellesleg egy nappal későbbre terveztünk.
- Ha őszinte lettél volna, mindez nem történt volna meg. - fel sem tűnt, hogy kiabálok. Henry nem szólt bele, ami tőle furcsa volt, de valószínűleg vele még lesz egy ugyanilyen vitám.
- Nem veszélyeztethettem az akció sikerességét. Titoktartás. - vont vállat Ashton, amivel csak tovább hergelt.
- Az akció sikerült, úgyhogy most már ne kímélj. Kíváncsian várok minden elhallgatott információt. - dőltem hátra hanyagul, és mérgesen meredtem Ashtonra, aki továbbra is tartotta a két lépés távolságot. Henryre nézett, aki aprót biccentett, majd mély levegőt vett.
- Azért laktam abban a házban, ahol először találkoztunk, mert beépített ember voltam. Azért tudtam, hogy jön a rendőrség aznap, mikor elküldtelek, mert éppenséggel ők szóltak, hogy razziáznak. Azért tudtam a raktárról, mert egy ideje már figyeltük. Azért voltam néha Londonban, mert még tanulok. Azért emelt ki William is a javítóból, mert úgy vélte, a tinédzserkori kapcsolataimmal előrébb juthatnak, és így kompenzálhatom a történteket. Én voltam az is, aki Elizt elküldte, hogy Tia a helyére léphessen.
- Fogd. Be. - morogtam, nem akartam többet hallani. Mindenért Ashton a felelős. Minden rohadt baj, probléma, esemény Ashton hibája. Nem voltam képes elviselni a látványát. Nem akartam többet tudni.
- Harper keze mindenhova elért. Lányokon csempészték a kokaint Európa szerte és néha az Államokba. Óriási ügyleteket folytatott, ezért is volt nehéz igazán elfogni. Nyomok eltüntetésében hihetetlenül profi. Ez nem gyerekcsíny volt Jenny, hanem nagyon komoly drogkereskedelem. Most már felfogod, mekkora hibát követtél el, amiért egyedül merészkedtél oda be?
- Hiba? Ha én nem megyek, azok a lányok még mindig ott lennének. - mutattam az ajtó felé, mintha csak ott lennének akiket emlegettem. - Így is túl sokat vártam, kettőjüket előttem vittek el. - jutott eszembe, és úgy éreztem, mintha egy tőrt döftek volna a gyomromba.
- Ők is jól vannak. - szólalt meg halkan Henry, aki felváltva figyelt Ashtonra és rám. De nem szólt bele a vitánkba, ami kicsit azért szíven ütött. Azt hittem, a pártomat fogja, ehelyett teljesen semlegesként álldogált a fal mellett.
- Itt fekszel bekötözve, műtétek után. Ez nem hiba? - terelte vissza rám a szót Ashton, amivel csak még inkább felidegesített, ha egyáltalán lehetséges. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, kész szerencse, hogy nem voltam gépre kötve, mert kezdett volna kiakadni.
- Nem, nem az, mert én nem bánom amit tettem! - kiabáltam az arcába
- Nos, ez esetben keress egy jó ügyvédet, mert hosszú jogi viták hada jön még. - vont vállat ingerülten Ashton, majd hátrálni kezdett. Már nem láttam a barátomat. Képtelen voltam megfejteni az érzelmeimet. Egy teljesen más ember állt előttem, és nem adott lehetőséget, hogy felfogjam egyáltalán, milyen eseményekbe bonyolódtam bele.
- Akkor ennyi volt? Kihasználtad a barátságunkat? Minden infót megtudtál, lezártátok az akciót, továbblépsz?  - kérdeztem elfulladó hangon, és éreztem, hogy képes lennék elsírni magam. Ashton már kinyitotta az ajtót, de most kissé összeroskadva nekitámasztotta a homlokát az ajtófélfának. A vállai beestek, nem tűnt már olyan magabiztosnak, mint ahogy bejött. A vitánk őt is rosszul érintette, akármennyire is próbálta titkolni. Nem akartam így elválni tőle, nem akartam így lezárni ezt az egész nyarat. Ő volt az egyik legjobb dolog, ami ezen a nyáron történhetett velem, és éreztem, hogy ő is hasonlóan gondolhat rám. Én voltam az első ember, aki közelített hozzá, mióta visszajött, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna a múltját.
Ashton zárkózott volt, csendes és magányos, és én mégis szerettem őt minden nehézség ellenére is. Viszont a kettőnk közti bizalom hamuként porladt szét az ujjaim közt. Talán naiv vagyok, talán elmebeteg, de a legvalószínübb, hogy mindkettő. Azt hiszem, drága lesz a pszichiáter.
- Őrült vagy és bátor. Mondjuk azt nem tudom, hogy voltál képes egymagad átmászni a falon. - csóválta a fejét, ahogy visszafordult felém, mire szipogva felnevettem, de azonnal zokogásba fulladtam. Kijött az adrenalin, a fájdalom, a fáradtság, az egész nyár. A könnyek végigfolytak az arcomon, és tűzként marták a szemem. Sajgott a lábam, sajgott minden testrészem, de úgy éreztem, ha átadom magam a tűznek, könnyebben túljutok rajta. Henry mellém lépve a mellkasához szorított, és hagyta, had könnyezzem össze az ingét, Ashton pedig apró mosollyal az arcán figyelt minket, ahogy próbálok megnyugodni, de szükségem volt pár percre. 
- Hogy... hogy nem vered meg? - kérdeztem két csuklás közt Henryt, mire nagyképűen vigyorogni kezdett.
- Egy szavadba kerül. - válaszolta és végigsimított a hajamon.
- Jenny! - robbant be anyám az ajtón, nem kímélve Ashton vállát. Teljesen hidegen hagyva a csöveket és Henryt mellettem átkarolt és majdnem megfojtott. Szorosan megöleltem, majd átnéztem a válla felett, és egy pillanat alatt abbahagytam a sírást.
- Apu? - kérdeztem bizonytalanul, pedig nem kellett volna ennyire meglepődnöm rajta. Ott állt az ágyam végénél, szokásos ing-vasaltnadrág kombinációjában, de az arca valahogy... kisímult. Nem botox vagy ilyesmi, a szeme körüli apró ráncok azóta ott vannak, mióta megszülettem, de meglepően nyugodtnak tűnt. Még bíztatóan mosolygott is.
- Kislányom... - anyám kisség hátrább dőlt, hogy a szemembe nézhessen. Na, rajta pont apám ismert feszültségét láttam. Ő volt kettőjük közül az, aki szétparázta az elmúlt napokat. - Mit csináltál már megint? - csóválta a fejét, Henry mellettem pedig hallkan felnevetett.
- Mintha nem szoktad volna már meg. - mosolyogtam bátortalanul, mire a szemét forgatta.
- Tudtam, hogy haza kellene jönnöd velem. - mondta, de csak a vállam vontam. Ezt már nem tekerhetjük vissza.
- Jaj, visszajövök később. - hallottam Helena hangját az ajtóból, és indult is volna kifelé, ha nem kiabálok utána. Volt néhány ember, akitől bocsánatot kellett kérnem, ő is közéjük tartozott. Furcsa volt őt Ashton mellett látni, de megnyugtató is egyben. Aztán eszembe jutott a fiúk beszélgetése, és muszáj volt elvigyorodnom, habár az ajkam szélén még éreztem a könny sós ízét.
- Remélem azért megosztod a barátnőddel, mit viselsz a randevúdon. - szólaltam meg, mire Helena vádlón a bátyjára pillantott.
- Máris elmondtad neki? Nemár Henry! - panaszos hangján az egész szoba felnevetett, Henry pedig védekezően felemelte a kezét.
- Akkor ébredt fel, nem is tudtam, hogy hallja!
- Még alvás közben is megérzem, mikor történik valami fontos. - dőltem hátra fáradtan. Az orvosoknak sikerült jól kiütniük, folyamatosan érzékeltem a kimerültséget a testem minden pontjában, de épp ezért küzdöttem is ellene.
- Most már hazajössz velünk, remélem ezzel tisztában vagy. - terelte vissza a témát anyám az ágy szélén ülve, kihasználva a pilledtségem. Ez nem ér. Azonnal tagadni akartam, de átgondoltam a dolgot.
- Anyu, nagyon szeretlek, és nagyon örülök, hogy itt vagy, de lehetne, hogy Helenava beszéljek négyszemközt? - néztem körbe a kórterembe, és szerencsére mindenki egyöntetűen bólintott. Apám behúzta maguk után az ajtót, Helena pedig odatett egy széket az ágyam mellé.
- Egy verziót már hallottam. Mi van Penyékkel? - kérdeztem, Helena arca pedig gondterhelté vált.
- Eliz még aznap éjjel visszajött Wiganbe, de a lányok... Mel tartja magát szokás szerint, tudod milyen, 14 éves létére felnőtteket megfélemlítően viselkedik. Peny viszont... - sóhajtott, én pedig a szám elé emeltem a kezem. Peny nem szólalt meg, mikor az anyja lelépett, elképzelésem sincs, most hogy lehet.
- Ne kímélj. - noszogattam.
- Yakoval hazavittük őket szombaton azonnal, miután leléptél. Ott is aludtak, és bár Eliz elvitte volna őket, Peny nem mozdult Kennedy mellől. Vagy épp Kennedy vette a védelmébe, ezt nem igazán tudtuk kitalálni.
- Imádom azt a huskyt. - csúszott ki a számon, Helena azonban komolyan nézett rám.
- Az apját valószínüleg lecsukják, az egész város rólad és róluk beszél. Mit gondolsz, honnan ez a rengeteg virág? - mutatott körbe a szobán.
- Azt hittem tőletek. - pislogtam értetlenül.
- Van az is. Viszont nagyon sokan érdeklődnek felőled. Te lettél a helyi hős. - magyarázta, de alig hallottam, amit mond.
- De nem is tettem semmit. Ashton és a rendőrség vagy kommandó, vagy mi a fene... - hadováltam, mire Helena leintett.
- Az senkit nem érdekel. A lányok elmondása szerint kiakartad őket menöltönyös teni, és ez már önmagában elégnek számít. Népszerű lettél. -  rácsapott egyet a karomra, majd gyorsan bocsánatot kért, mire halványan elmosolyodtam.
- Akkor épp ideje lesz visszamenni Londonba. Ki van most Mellel?
- A házat lefoglalták. Tia felajánlotta, hogy hozzájuk menjenek, de Peny ugye nálunk ragadt, Mel pedig vele maradt. Elizt már nem tudtuk elszállásolni, ő a szomszédban lakik most.
- Tiát megfojtom. - morogtam, és komolyan is gondoltam. Nem érdekelt, hogy ügynök, nem ügynök, nem tett túl jó benyomást, ráadásul ő is tökéletesen átvert.  - Az én cuccaimat is lefoglalták? - kérdeztem húzott szájjal, Helena pedig megvonta a vállát.
- Igen, habár apud már intézkedik.
- Te szóltál nekik, mi?
- Elég komoly dologba keverted magad. Még szép, hogy azonnal hívtam. - magyarázta, majd fél perc után aggódva megszólalt. Jenny, mi lesz veled most? - Kék tekintete megannyi aggodalmat raktározott, pedig nem érdemelte meg. Helena már annyi mindenen keresztül ment, nem akartam, hogy értem is aggódjon.
Mikor az egésszet elterveztem, nem gondoltam végig a következményeket. Tudtam, mit kell tennem, és hogyan, csak azzal nem számoltam, kiket rántok magam után.
- Mire gondolsz pontosan?
- Olyan dolgokat láttál, amikről én csak könyvben olvasok. A rendőrségtől jó ideig nem szabadulsz, és a nyárnak is majdnem vége. Mel lázad, Peny nem szólal meg, Eliz pedig teljesen szétesett. S nem csak ő. Ez az egész nyár szét fog hullani, mikor visszamegyünk Londonba.
Helena hangja szomorúan törte meg a szoba csendjét, és egy mély sóhajjal jeleztem az egyetértésem. Az ágy szélén pihentetett kezéért nyúltam, és megszorítottam. T- kérdezte szomorúan. Tengerkék szemében könnyek gyűltek, ahogy a tekintetembe fúrta őket, megannyi érzelmet és zavartságot olvastunk ki egymásból.
- Tudod, talán sokszor a hely határozza meg kik vagyunk. Máskor a korunk vagy a neveltetésünk. De épp ezért tudom azt mondani, hogy ami már elmúlt, nem tud széthullani. Jó volt, mondjuk kevesebb kórházzal is boldogabb lettem volna - mosolyodtam el, Helena pedig a szemét forgatta - de ugyanilyen jó lesz London is. Ott lesztek Henryvel, ott lesz anyu,  nekem pedig nem kell több.
Helena gyengéden átölelt, én pedig belefurtam az arcom a vállába. Szőke haja cirógatta az arcom, és csak akkor engedett el, mikor valaki kopogott az ajtón.
- Tessék. - szólaltam meg rekedtes hangon, és gyorsan megtöröltem a szemem alját. Egy magas, szőkés-barna hajú és körszakállas pasi lépett be az ajtón öltönyben, mögötte két egyenruhába öltözött rendőrrel, és Ashton is ott kukucskált leghátul.
- William O'Neil vagyok, a WADC egyik vezető nyomozója. Ms. Brown, fel kell tennünk pár kérdést, és kérem, őszintén válaszoljon rájuk.

Jenny Brown - 37.

Úgy éreztem magam, mint akit istenesen fejbevertek. A fejem fájt, az izmaim égtek a megerőltetéstől, a szemhéjamon csak egy halovány fénysugár tört át. Zúgott körülöttem a világ, a fejem húzott, és rájöttem, hogy soha nem voltam még ilyen másnapos. Valamit motyoghattam, ami számomra sem volt érthető, a következő pillanatban pedig kipattantak a szemeim. Egy vödör jeges vizet borítottak a nyakamba, mire automatikusan sikítani kezdtem.
A jégdarabok végigcsúsztak a nyakamon, az egész testem csupa víz volt, és azonnal dideregni kezdtem. A karommal át akartam ölelni magam, de nem tudtam mozgatni őket. Sem a lábaimat.
A pánik árvízként terítette be az agyam, alig tudtam felfogni, mi történt.
Erősebben rántottam egyet a karomon, de az csak jobban fájt. A csuklómba belevágott valami, ahogy a bokám körüli bőrt is súrolta.
Aztán valaki tapsolni kezdett, mire hitetlenkedve bámultam magam elé. A hang enyhe vízhangot vert a raktárban, és hiába próbáltam körbenézni, az a személy folyamatosan vonzotta a tekintetem.
- Ginny, ugye? - kérdezte Harper hanyagul az asztalának dőlve. Olyan sebességgel lobbant fel bennem a harag, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam. A mellkasomtól kezdődött, és teljesen elborította a józan elmémet.
- Jenny. Seggfej. - morogtam, és próbáltam újból lazítani a csuklómat szorító kötélen. Harper gúnyosan elvigyorodott, de a szeme a legkevésbé sem tűnt vidámnak.
- Alig hittem el, hogy tényleg téged fogtak el az embereim. A lányaimra kellene vigyáznod. - ütögette az ajkát a mutatóujjával, én meg legszívesebben bemutattam volna neki, csakhogy lekötözött kézzel erre nem volt lehetőségem.
- Gondoltam kirándulok egyet. - szinte köptem a szavakat, és eszem ágában sem volt kimutatni a félelmem.
- Érdekes helyszínválasztás. - gondolkodott Harper, és olyan hangszínen beszélt, mintha csupán a konyhájukban csevegnénk. De ez rohadtul nem az a hely volt. Harper mögött állt egy szekrény, valószínűleg kulcsra zárva, az asztal mellett balra pedig a bőrgarnitúra, amelyet már legutóbb is láttam. A jobb oldalamtól legalább 15 lépésnyire egy ajtó, ha jól saccolom, a bejárat. Tőlem balra két őr állt, fekete nadrágjukon és dzsekijükön meglátszott a por. Ők is egy ajtót őriztek, a mögöttük lévő fal pedig teljesen fa lécből állt. 
Az egész helyiségben vagy négy őr állt, plusz egy öltönyös fickó velem szemben.
- Nem igazán jön be. - válaszoltam a fel sem tett kérdésére. A fejem egyre jobban lüktetett ott, ahol leütöttek, a hajamból csöpögött a jeges víz, borzasztóan fáztam, és ez még inkább dühített. Lehajtottam a fejem, és vettem néhány mély lélegzetet. Folyamatosan próbáltam mozgatni a lábam, hátha meglazul a csomó, de csak az erőmet vesztegettem. 
- Pedig már nem először jársz itt, igaz? - kérdezte szinte kedvesen, de nem néztem fel rá. Úgy tűnt, erre a kérdésre már választ vár, épp ezért sem feleltem. - Igaz? - kérdezte erőteljesebben. Ha blöfföl, és úgy válaszolok, megszívtam. Ha nem mondok semmit, akkor is megkapja a válaszát.
Majdnem egy percnyi csend után bólintott egyet.
- Tudod, mikor elősször lógtatok be a drága kis barátoddal, azt hittem, tévedek, hiszen nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani a kamerák képéből, hogy te lettél volna. - sétált el mögöttem, miközben a hajam a szemembe hullott. - De kíváncsi lennék, miért jöttél vissza másodszor? - hangja szinte kedvesen csengett, egyáltalán nem úgy, mint egy pszichopatának, aki épp most készül istenesen kicsinálni az alkalmazottját. A mellkasom szaporán fel-le sülyedt, az adrenalintól és a haragtól gondolkodni is alig tudtam.
- Mit érdekli? - kérdeztem inkább vissza. Elgondolkodva lépett elém, és szinte felfalt a tekintetével. Szürkés tekintetét az enyémbe fúrta, a következő pillanatban pedig akkora pofont adott, hogy majdnem eldőltem a székkel együtt. A fülem csengett, az arcom istenesen csípett, muszáj volt párat pislognom.
- Felőlem játszadozhatunk még így egy ideig, szerencsére nincs ma este dolgom. - vont vállat, mint aki csak az időjárásról beszél. Két kezével a combomra támaszkodott, úgy mászott bele az arcomba. Ha képes lettem volna rá, biztos, hogy szembeköpöm, de sajnos a kiszáradás nem állt messze tőlem, a hideg víztől még mindig dideregtem.
- Pedig Tia biztos várja haza... - motyogtam, mire félrebillentette a fejét.
- Vár bizony. Lévén, hogy beépített ügynök, akinek az a dolga, hogy engem szemmel tartson. - magyarázta, nekem meg leesett az állam.
- Mivan? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Engem te érdekelsz. És a barátod, akivel itt voltatok legutóbb. Egy név, és talán, esetleg szabadon távozhatsz. - alkudozott, és majdnem felnevettem. Enged a francokat, nem vagyok idióta. Véletlen sem fog szabadon engedni.
- Ha Tia magát figyeli meg, honnan tudja, hogy most sincs itt? - én sem engedtem a saját témámból.
- Mondjuk úgy, hogy van egy kis befolyásom a rendőrkapitányra. Aki érdekes mód igen sok papírmunkát hárít szegény Tiára. - lebiggyedt a szája, és pont úgy nézett ki, mint egy szomorú kisfiú. Egy hazug kisfiú.
- És mi a helyzet a lányokkal? - kérdeztem, mert úgy tűnt, válaszolgatós kedvében van. Tévedtem.
- Jenny, Jenny, Jenny... én már válaszoltam, most te jössz. Kivel voltál itt legutóbb?
Kezdtem úgy érezni, hogy elfogy a helyiségben a levegő. Az arcom és a csuklóm égett, Harper pedig egyre kevésbé tudta leplezni a tekintetében lobogó haragot.
- Adelének sikerült megszöknie. Mégsem vagyunk olyan profik, mi? - követtem a példáját, és az egyik oldalamra döntöttem a fejem. Eltűnt a vigyor a képéről, már nem leplezte, mennyire be van rágva. Tudtam, hogy teljesen elment az eszem, amiért így hergelem, de a legkevésbé sem volt kedvem csak úgy megadni magam.
- Halálvágyad van, kislány? - kérdezett egy dörmögő hang a hátam mögül. Ó, akkor elszámoltam az őrök számát, többen vannak, mint négy. Néhányan nevetgélni kezdtek, de Harper csupán előttem sétálgatott, gondolkodott, hogy mégis hogy tudna szóra bírni. Mozgolódni kezdtem, de a csuklómat szorító kötél semmit nem engedett. A lábam majdhogynem kicsavarodott, rosszul kötötték össze, az izmaimban görcsölő fájdalom egyre jobban kinzott.
- Ezt ketten játszuk. Mondj egy nevet, és máris mented magad.
- Hogyne. Mégis miért hinném el, amit mond? - kérdeztem újra, mire gúnyosan elvigyorodott.
- Ha beszélsz, nem csak a saját bőröd mented. - támaszkodott a combomra, és megint az arcomba hajolt. A közelségétől hátrahőköltem, de ő továbbra is az arcomat fixszírozta. Hányinger csapott fel bennem, de ő intett az egyik kezével, mire elfúvó nyögésekkel behurcoltak valakit, és tőlem 5 méterre hangos puffanással ledobták a földre.
Gretchent alig ismertem fel, az arca egyik fele fel volt püffedve, az álláról pedig csorgott a vér. Kezét hátul összekötötték, eredetileg fehér ruhája cafatokban lógott róla, a lábai sárosa voltak, és fűnyomokkal tarkított. Látszott, hogy nem hagyta magát, és az elszántság most is ott tombolt a szemében, amelyekkel dühösen nézett felváltva rám és Harperre.
- Szerintem nem elég tájékozott. - fordultam vissza az öreg felé magabiztosságot színlelve, aki még mindig az arcomban volt, dohányszagú lehelletével együtt. Szemöldöke a homloka közepéig felszaladt, és meglepődve várta hogy mit mondok. - Gretchennel nem vagyunk épp barátnők. - magyaráztam meg rekedten, mire újra fülig ért a szája.
- Szóval ő nem veszteség? - kérdezte költőien, majd újra intett, és egy óriás Gretchen mögé állt. A hajánál fogva hátrarántotta a lány fejét, majd hatalmas markával elkapta a nyakát. Nem hittem volna, hogy bárki képes lehet puszta kézzel kitörtni egy másik ember nyakát, az őr viszont 120 kiló tömör izom volt.  A szívem hevesebben kezdett verni, éreztem, mennyire pengeélen táncolok.
- Hagyja békén, semmiről nem tud! - kiáltottam végül.
- Ha nem vagytok barátnők, vajon miért jött utánad? - kérdezte Harper, részben költőien, de láttam rajta, hogy valódi választ vár.
- Mivan? - meredtem Gretchenre elképedve, aki egyre szaporábban vett levegőt, mellkasa fel-alá járt, kezdett rajta kiülni a pánik. Hullámos haja most tincsekben lógott, és a portól szürkés színűvé vált.
- Nevet, Jenny. Egy név, és békén hagyom.
- Nem. - makacsoltam meg magam, mert nem voltam hajlandó kiadni Ashtont. Nevezhetjük őrültségnek, vagy épp bajtársiasságnak, Ashtont akkor sem fogom csak úgy kiadni.
- Én azért átgondolnám az ajánlatot. - húzta végig az egyik ujját az arcomon, mire egyből elrántottam. Fúj. Egy másik őr is Gretchen mellé lépett, és a kemény bakancsával oldalba rúgta a lányt. Lesütöttem a szemem, képtelen voltam végignézni, ahogy az első számú ellenségem vonaglik a padlón a fájdalomtól .
- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, kedves Jenny. - sétált mögém Jeffry, miközben a nyakamhoz hajolt, én pedig olyan szorosan szorítottam össze a számat, hogy azt hittem kitörnek a fogaim. Ez volt az, ami éberen tartott, és Gretchen szakadozó légzése. Még mindig nem sírt. Nem kiabált, és ezért elismeréssel adózok neki. Nagyon remélem, hogy nem tört bordája, mert akkor mindkettőnknek leperegtek a homokszemei. Azzal is tisztában voltam, hogy nem most van itt az ideje a féltékenykedésnek, így hát megadtam magam. Részben.
- Azt akarja tudni, miért jöttünk ide "kémkedni"? Az utolsó szavat képzelje időjelek közé, sajna a megkötözött kezem miatt nem tudom mutatni. - húztam az időt, Mr. Harper pedig felsóhajtott, majd zsebre vágott kézzel megállt előttem. - Nos, először azért kötöttünk itt ki, mert Mel-t kerestük.
- Ki volt még veled? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Ha Ashtont is felnyomom, életem végéig bűntudat fog mardosnni. Még ha ilyen tempóval az életem kb. 1 órát tart még. De erre nem tudok egyenlőre gondolni, rohadtul élni akarom még a huszas éveimet, Henryvel akarok vitatkozni napjában tízszer, és anyával az új lakásában akarok bort iszogatva karácsonyfát díszíteni. Szóval nem fogom magam könnyen adni, az utolsó pillanatban majd pánikolok eléggé, és most Gretchenért is az én fejem fáj.
És bár rohadtul be voltam rá rágva, de Ashtonnak már annyi baja származott az életben, nem akarom, hogy egy fegyverekkel felszerelkezett brigád rátaláljon, és ugyanarra a sorsra jusson, mint mi Gretchennel.
- Marko volt. - vágtam rá a hirtelen az agyam hátsó zugából kivillanó nevet, és egy szempillantás alatt végigfutott az elmémen a kamrás esemény. A szőr felállt a karomon, és alig tudtam Jeffry szemébe hazudni. A férfi két lépésnyire hátrált tőlem, és erősen összepontosított valamire. Mutatóujja az ajkát ütögette, végül megvonta a vállát.
- Milyen Marko? - kérdezte, majd csettintett egyet, és valahonnan mögülem egy öltönyös pasi lépett mellé egy köteg papírral a kezében. Lázasan lapozgatott, semmiképp nem szeretett volna csalódást okozni.
- Nem tudom a vezetéknevét, sajnálom. - vontam vállat, és felszisszentem a fájdalomtól.
- Nem tudod, hogy hívják, de azért bátran vele tartottál leskelődni? - vonta fel az egyik szemöldökét, és kezdtem érezni, hogy a hazugságom igencsak ingatag lábakon áll. Kihúztam magam, és igyekeztem nem megadni neki azt, amit leginkább akart: a félelmemet.
- Miért, maga is egyből a vezetéknevével kezd, ha valakivel megismerkedik? - kérdeztem vissza reflexből, mire bedühödött. Ismét átszelte a köztünk lévő távolságot, és megragadta az állam, majd kényszerített, hogy rá nézzek. Alig kaptam levegőt, és biztos voltam benne, hogy képes lenne elroppantani az állkapcsom. A szék belevágott a hátamba, pont a lapockámat nyomta, és a fájdalom egyre inkább kinzott.
- Ügyesebb lány vagy te ennél, Jenny Brown. - sziszegte dühtől rekedő hangon, de már nem tudtam visszacsinálni az eddigi tetteimet.
- Tényleg nem tudom! - mondtam ki az első igazságot hosszú idők óta, mélyen Jeffry szürkés szemeibe nézve, hogy higgyen is nekem. Talán egy percig is farkasszemet néztünk, nyöszörgésem alatt a szorítása lassan zúzta az állam, de az utolsó pillanatban elengedett, a fejem pedig a mellkasomnak csapódott. Mély levegőt vettem, aminek az agyam mindennél jobban örült, újra tudtam összpontosítani.
- Keressétek meg Henry Spourkot. - intett két őre felé, mire végigfutott bennem a pánik. Ennyit az összpontosításról.
- Ne ne ne! - sikítottam, és már nem érdekelt, mennyire kell erősnek mutatkoznom. Henryt nem bánthatja. - Mit akar tőle? Itt vagyok én! Ő semmiről nem tud! - kiabáltam, Harper pedig gúnyosan elvigyorodott.
Beleestem a csapdájába. A felismerés szinte fellökött, pontosan ezt akarta elérni. Hogy megfogjon valamivel, és abbahagyjam a pofázást. Nem hiszem el, hogy ennyire béna legyek, hogy bedőljek neki.
Már nem a jeges víztől fáztam. A rettegés görcsben tartotta az izmaimat, az ujjaimat már nem is éreztem, a lábaimat pedig valószínüleg nem tudtam volna már mozgatni, annyira elgémberedtek.
- Alkut ajánlok. - szólalt meg újra, és szokása szerint belemászott a személyes terembe.
- Kapja be az alkuját. Úgyis megszökök innen. - vágtam rá gondolkodás nélkül, annyira gyűlöltem ezt az embert. Láthatta a szememben az elszántságot, mert hátrált kissé.
- Beszálltok a vállalkozásomba, és cserébe megígérem, hogy a hajatok szála sem görbül.
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, egyszerűen nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
- Ez magának alku? Ez? - dühösen rántottam egyet a karomon, aminek valószínüleg egy vállficam lett az eredménye. - Azt sem tudom, mit csinálnak itt.
Lehet, hogy az előbb ő billenetett ki a tökéletes szerepemből, de most én láttam rajta a teljes döbbenetet. Pislogott rám, talán egy percig sem szólalt meg, utána viszont a hangjában a hitetlenkedés szikráját véltem felfedezni.
- Te azt sem tudod, mi ez a hely? - kérdezett, mire megráztam a fejem.
- Nem is érdekel. A lányokat engedje el, és kvittek vagyunk.
- Tetszel nekem. - mondta figyelembe se véve a kérésem - épp ezért elmondom, hogy csempészt faragok belőled. Imádni fogod. - vigyorodott el, szemében gyermekies csillogással. Közelebb lépve belemarkolt a hajamba, és közelebb húzott magához. Képes lettem volna lefejelni, de valahol a megbojdult elmém valamelyik józan tartománya nyugalomra intett, és kért, hogy hallgassam végig ezt a káoszt.
Harper nyitotta a száját, de a hangja már nem ért el hozzám. Az ajtó órisái detonációval robbant be, elterítve mindent és mindenkit az útból. A porfelhő mindent eltakart a szemem elől, a szék pedig velem együtt dőlt el, és recsenve tört szét a padlón, szilánkjaival nem kímélve. Éreztem, hogy valami pokoli fájdalommal a combomba fúródik, de a kialakult  sokktól és zűrzavartól semmit nem láttam és semmit nem hallottam.
Aztán, másodpercekkel vagy talán órákkal később, az agyamat és a környezetemet is körülvevő ködburkon keresztül egy test hajolt fölém, és biztos voltam benne, hogy hallucinálok.
Képtelenség, hogy ez az egész megtörténjen. Képtelenség, hogy Ashton ott legyen velem.

fun facts

Mielőtt az utolsó részeket közzétenném, szerettem volna néhány fun fact-tel szolgálni a történetet illetően. :) Enjoy!

#1: Wigan nem csak kitaláció, létezik is. A helyszínválasztás azért esett erre a városra, mert 2015 tavaszán munkát kerestem au-pair-ként, és egy családdal kapcsolatba is kerültem, akik Wiganben élnek, Angliában. A meló végül nem jött össze, így viszont szabadon engedhettem a képzeletem, és megszületett Jenny Brown.

#2 A történet fontos helyszínét, a raktárat megtekinthetitek az alábbi linken: Wigan. És igen, ez is Wigan. :)

#3 A skóciai útnál azért a Loch Ness-nél található várra esett a választásom a csókot illetően, mert tesóm járt ott, és marhára irigyelem érte. :D

#4 Sokat gondolkodtam, hogy ha egyszer írhatnék az egyik szereplőnek spin-offot, kit választanék. Így a végén egyöntetűen Mel karakterét találom a legösszetettebnek és a maga módján rejtélyesnek. Nagyon vagány tinédzserkora lehet, az tuti.


#5 A könyveket, amiket Peny olvasott, én is olvastam, néhányat nem is egyszer.

#6 A leírt zeneszámokat igyekeztem úgy válogatni, hogy illeszkedjen a cselekményhez, de néha csak úgy beleírtam az aktuális számot, amit épp hallgattam :)

#7 Ashton csak egy-két rész erejéig lett volna benne a történetben, viszont Jenny mellett kulcsszereplővé nőtte ki magát.

#8 Legtöbbször a 20. részt írtam át (és milyen jó, hogy így tettem). Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy ott kisebb válságba estem, és szinte a falat kapartam, hogy szálljon meg az ihlet. Megszállt, azóta sem hagyott el :)

#9 Mániákusan használom a "pedig" és "mire" szavakat, csak fél délután, mire átnézem és kijavítom/átfogalmazom őket.

#10 Sosem volt tervben a szerelmi háromszög klisé, Jenny-t végig Henry mellett akartam tudni.

#11 A legtöbb részt a TIK-ben (könyvtár) írtam meg, a tavaly nyáriakat pedig a diófa alatt délutánonként, naplemente közben és migránsáradat társaságában. :)

# Körülbelül a 22-ik résznél kezdtem el mondogatni, hogy "már csak kb. 5 rész van hátra..." Mindig rossz voltam matekból.

Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire hálás vagyok, amiért végigolvastátok ezt az egész történetet. 2015 május (!!) óta velem vagytok, és ezért nagyon szeretlek titeket. <3
Köszönök mindent, tényleg.
Az utolsó részek Húsvétig megérkeznek (valószínüleg. Mindig szolgálhatok meglepetéssel ;))
Love, nagyölelés.
Neverhood

Jenny Brown - 36.

Az út nem volt kivilágítva, és egy lélek sem járt erre. Csak a nyári csillagos égnek köszönhető, hogy nem volt teljes sötétség körülöttem, a hold is erőssen világított, a műszerfal pedig az arcomra vetítette kékes fényét. Egyedül voltam, és kicsit sem éreztem tőle jól magam.
Vagyis ez így egésszében nem volt teljesen igaz. A telefonom körülbelül a szökésemet követő harmadik percben kezdett először rezegni, Jared hívott. Átdobtam az anyósülésre, és nem válaszoltam. Sosem hallgatott el igazán, feltűnt Henry neve is, majd Helenaé. Sorban hívtak, de nem tudtam volna mit válaszolni sem.
"Szia, bocsi, hogy elloptam a kocsit, épp készülök egy kétes alakhoz betörni, hogy az ott lévő bezárt nőket kiszabadítsam. Ja, amúgy a pasas Mel és Peny apja. Ne aggódj, éjfélre ott vagyok. Csók."
Van egy olyan érzésem, hogy nem díjazták volna az ötletem.
Sejtettem, hogy Yako vagy Jared autójával utánam indulnának, úgyhogy lekanyarodtam az első ösvényen, és eltűntem az erdő sűrűjében. Nagyon reméltem, hogy a Google Maps nem ver át, különben a problémák mellé felvehetjük az eltévedést is.
A hepehupás földes úton az autó fényszórója fel-le ugrált, és muszáj volt visszavennem kicsit a gázból, mert félő volt, hogy teljesen kinyírom a felfüggesztést. A telefon folyamatosan rezgett és villogott, úgyhogy teljesen lenémítottam és az ülés felé fordítottam a képernyőt, mert így is éreztem, hogy egyenesen a lelkiismeretemet bámulja.
Sok mindent megadtam volna azért, hogy max hangerőn meghallgathassam a SOAD B.Y.O.B számát nyugtatásképp, de azzal a környékben lévő összes élőlény figyelmét felkeltettem volna. Habár azt meg kell jegyezni, hogy a "where the f*ck are you?" szövegrész nagyon illett volna a helyzethez, valószínűleg a többeik pontosan ezt kiabálják utánam.
Beletapostam a fékbe, mikor az autó hosszúfényét megtörte egy magas téglafal. Az autó kifarolt a földesúton, úgyhogy az eddigieknél is erősebben kapaszkodtam a kormányba, és nagyon reméltem, hogy nem csúszunk sokáig. A telefonom előrerepült a kesztyűtartó alá, és én is visszacsapódtam az ülésbe a biztonsági övnek hála. Az autó lefulladt, de nem is bántam, amúgy is megtaláltam a megfelelő helyet a parkoláshoz. Ahogy elfordítottam a kulcsot, a beltéri fény felkapcsolódott, úgyhogy gyorsan a mennyezethez nyúltam, és kikapcsoltam.
A sötétség körbevett és magába burkolt, a csend pedig bántotta a fülem. A saját kezemet sem láttam, és hiába pislogtam, semmi nem segített. Kikapcsoltam az övet, és tapogatózva lenyúltam a telefonomért, és vele együtt felrántottam az  utazótáskámat is. Eltartott egy ideig, mire a szűk helyen átöltöztem, de a fehér farmert fekete, a fehér tapadó felsőt pedig egy fekete hosszúujjú váltotta fel. A többiek egyre ritkábban hívtak, valószínüleg nem volt nehéz rájönniük, hogy nem válaszolok. Elhitettem magammal, hogy később megbocsájtják a dolgot, nem kell rajtuk izgulnom. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az pedig teljesen őrült volt, de Adelé emlékétől még éjszaka sem tudtam szabadulni, márpedig ehhez az kell, hogy mindenki mást kiszabadítsak.
A hajamat összefogtam, amennyire csak tudtam, a két kiló hajlakk/hab/wax nem volt ebben olyan nagy partner. Egy kézitükörben kihúztam feketével a szemem, és el sem mertem képzelni, mennyire sikerült a végeredmény a telefon fényében.
Összegezve úgy néztem ki, mint egy kommandós. Egy remegő kezű, és piszkosul ideges kommandós, akinek sikerült nem kiböknie a saját szemét a szemceruzával. Ha ez lesz a ma esti egyetlen teljesítményem, már megérte.
Minden mást visszadobáltam a táskába, a telefont pedig a farzsebembe csúsztattam, majd leengedtem kissé az ablakot. Nem akartam magammal vinni a kocsikulcsot, de vészhelyzet esetére (amire igencsak lehetett számítani) valahogy mentenem kell magam, úgyhogy kiszálltam, és direkt a kulccsal bezártam az autót, hogy ne villanjon fel a semmi közepén. Az ablakon annyi rést hagytam, hogy beférjen a karom, és elérhessem a kulcsot az ülésről, és miután ezt ellenőriztem, hátat fordítottam a járműnek.
Megropogtattam az ujjaimat, és vettem egy mély levegőt. A föld és a zöld erdő illata felkúszott az orromba, nyers, fanyar szagot hagyva maga után. Léptem egyet, majd mégegyet. A lábam kissé elsülyedt a puha földben, de egy idő után nem is észleltem ilyen apróságokat. A fejem zúgott, ami még így is jobb volt, mint a dobhártyakinzó csendet elfogadni.
A térkép szerint az ösvény nagyjából 200 méterre van a raktár hátsó bejáratától. A nehézség az erdővel kezdődik, muszáj volt a telefonommal világítanom, miután háromszor elhasaltam a gyökerekben és minden gazban.
Magamban saccolva majdnem odaértem a falhoz, mikor magától kezdett megint villogni a telefonom. Sejtettem, hogy valaki hív, de a név láttán a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Az ujjam már a zöld jel felett állt, de az utolsó pillanatban mégis kinyomtam. Nem akartam Ashtonnal beszélni. Ha megtudja mit csinálok, azonnal itt terem, márpedig ezt nem hagyhattam. Ő nem akart segíteni, nem akart senkit értesíteni. Így járt.
Kinyújtott karral tapogattam ki a fal érdes részeit, majd a tetjét keresve járkáltam jobbra-balra. Egy részen be van omolva, ergó alacsonyabban van, így bele tudok kapaszkodni, hogy felhúzzam magam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de egyre dühösebb is lettem.
- Hol vagy már... - morogtam magamban, és a telefon képernyőjét is erőteljesebben nyomtam, mintha az több fényt adhatna. Végül néhány lépéssel arrébb sikerült megtalálnom, amit kerestem. Teljesen kikapcsoltam a telefont, és a zsebembe raktam, majd hátráltam kissé.
Vagy sikerül, vagy palacsintaként kenyődök a falra. Nem akartam az utóbbira gondolni, eleget edzettem az utóbbi napokban, ahoz, hogy sikerüljön.
Újabb mély levegő.
Nekifutás.
A jobb kezem majdnem lecsúszott, de a ballal sikerült tökéletesen megkapaszkodnom, a tégla élei késként vágtak a tenyerembe. A jobbal is felkapaszkodtam, majd felhúztam magam.
A raktár nem volt sötét, sőt, égtek a lámpái. Az ablakokon narancsssárgás fény tört ki, beterítve a féncsíkokkal a földet. A falon guggoltam, és próbáltam memorizálni, hol vagyok.
Legutóbb Ashtonnal a raktár másik felén jöttünk be, de ugyanezen a téglafalon másztunk ki, csak jó pár méterrel arrébb. Ki tudtam venni a tűzlépcsőt is, de ami fontosabb volt, az a járőrőző szekrény méretű ember, aki pont elhaladt mellette. Az ajkamba haraptam, és reménykedtem, hogy a zihálásom nem hallható.
Adelé elmondása - inkább motyogása - szerint a raktárnak ezen a részén volt a lejáró a pincébe. Az őr akkor fordult be a sarkon, így eltűnt a szemem elől. Leugrottam a falról, és azonnal lehasaltam. Akkorát puffantam, mint egy zsák, amit két méterről dobnak le a kamionról. Épp feljebb akartam tápászkodni, mikor egy újabb alak jelent meg a raktár oldalán.
Szóval ketten vannak, ez szívás. Nem fogok tudni odasompolyogni és még az ajtót is megtalálni ilyen rövid idő alatt, az órám pedig vészesen ketyeg.
Vártam, hogy a kissé véznább járőr is beforduljon a sarkon, de hirtelen megtorpant. Nem mertem levegőt sem venni, a hideg föld törte a testem minden porcikáját, úgy lapultam, hogy csak a fűszálakon keresztül láttam, ahogy megfordul, és a raktár bejárata felé siet. Miliméterekkel fejljebb emelkedtem, és egyre több fénycsóvát láttam a raktárnak azon a felén.
Ajtócsapódás. Motorzúgás.
Valaki jött, vagy épp ment. Nem választhatott volna másik estét?
Egy percen belül a zaj alábbhagyott, és valószínüleg elhajtott az illető. Az őrök nem jöttek újra, pedig vártam talán öt percet is, de semmi nyomuk nem volt. Feljebb tápászkodtam, és az oldalsó falig siettem, remélve, hogy odáig nem érnek el a raktár fényei. A fülem zúgott, az ujjaim pedig bizseregtek az adrenalintól.
Ami azt illeti... egyre jobban kezdtem élvezni, amit csinálok. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az esetleges komplikációkkal nem igazán számoltam. Leguggoltam a fal tövében, úgy haladtam végig a raktár oldalát bámulva, egyre előrébb. Öt méterre lehettem a fejemben lerajzolt térképnek azon pontjától, ahova el akartam jutni, mikor újabb autó bukkant fel. De nagy a forgalom ma este. Igazából ezen nem is kellene csodálkoznom. Fél város kint van a pikniken, habár amúgy is annyira az isten háta mögött van ez az épület, hogy senkit nem érdekel, mi zajlik a falai közt.
Most már ráláttam a bejárat előtti részre, egy hatalmas, fekete, Jeep Grand Cherokee parkolt, a fényszórói pont felém világítottak, és itt nem volt akkora a fű, mint a hátsó részben. Lapultam, és tudat alatt azt hiszem, imádkoztam is. Két őr állt elől, egy-egy pedig épp kijött a raktárból, maguk után húzva valamit.
Először nem is tudtam kinézni. Zsáknak tippeltem, majd idióta mód, kutyának. Aztán megláttam, hogy kétlábra állítják őket, és kishiján felnyögtem a szörnyülettől.
Két lányt emeltek be az autóba, akiknek elfojtott sírása a helyemig hallatszott. Nem igazán harcoltak vagy küzdöttek, és ettől csak még inkább fájt a látványuk.
Adelé üvöltözni kezdett, mikor rákérdeztem, mi történt vele, és mi történik az itt levő lányokkal. A fejét az ágyhoz csapkodta, az ápolók pedig azonnal kiküldtek a szobájából.
Az autó hátsó ajtaja becsukódott, előre beült egy pasas, majd a Jeep kifarolt, és elhajtott. A karomba haraptam, hogy ne hallatszódjon, mennyire zihálok a rémülettől és a látottaktól. Nem akarom, hogy elkapjanak, sem azt, hogy ennyire megtörjenek. Hogy tehetetlen legyek.
Jenny Brown vagyok. Jenny Brown, aki megmenekült egy égő épületből, akinek sikerült időben elfutni ugyanebből a raktárból, akiben még egy autó sem tudott igazán kárt tenni. Aki bemosott Markonak, és aki elcsavarta Henry Spourk fejét.
Wigan, elmehetsz a francba, akkor is itt leszek.
Nem láttam mozgolódást, úgyhogy szinte kúszva átvágtam az udvaron, és ahogy a raktár árnyékába kerültem, lábra álltam, és azonnal a falhoz lapultam. A talpam alatt csikorgott a kavics, a tenyerem pedig a falat tapogatta, bármilyen rést találva, ami ajtóra utalhat. Centinként haladtam, jobbra, mikor már majdnem a raktár elülső részéhezé értem, inkább visszafelé indultam.
Semmi. Semmi az égegyadta világon, csupa tégla, amit már nagyon untam. Ebben a rohadt városban minden téglából van, felforr tőle az agyvizem.
Épp ezen dühöngtem helyzethöz nem illően, mikor a következő lépésemnél valami megnyikordult. A kavics törte a talpam, de ez más volt. Sima felületű. Lejjebb guggoltam, és a kezemmel kezdtem kitapogatni. Hűvös fém teljesen ellentétben állt a forró bőrömmel, és a váratlan felfedezéstől majdnem felkiálltottam örömömben. Négykézláb próbáltam megsaccolni, mekkora lehet a lemez. A szívem dübörgött a mellkasomban, alig hittem el, hogy valószínüleg megtaláltam a lejáró ajtaját. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, néhány másodperc, vagy több óra, de addig kutattam,míg megtaláltam egy foggantyút.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, mert az eddigi tervem nagyon is valósággá vált. És aztán rémálommá.
Nem tudtam, mivel járok jobban: ha egyetlen rántással felnyitom, vagy miliméterenként. Azt sem tudtam, merre nyílik, de miután emelni kezdtem, rájöttem, hogy magam felé kell húznom. Az ajtó nyikorgása belevágott az éjjszaka csöndjébe, mire erősen a szám belső zugába haraptam. A vér kisercent, fémes ízt hagyva maga után, így fokozva a koncentrációmat.
Az eszem hadban állt önmagával. Egyik felem szerint lassan kellett volna kinyitnom a csapóajtót, a másik fele szerint túl kellett volna esnem rajta egyetlen rántással, mint a ragtapasz.
Utóbbira hallgattam.
Innentől az események váratlan gyorsaságot vettek.
Az adrenalintól hajtott izmaim számomra is szokatlan erővel nyitották fel az ajtót, így nekicsapva azt az épület oldalának. Lentről egy csapat sikoly hangzott fel, és egy aprócska villanykörtének a fényében láttam, ahogy lányok egymásba kapaszkodva hátrálnak a nyirkos falig.
- Shh, shh!!! - csitítottma őket, a szemük tányérnyira nyílt a csodálkozástól, de ugyanúgy sírtak. - Segíteni jöttem. - magyaráztam gondolkodás nélkül.
- Azt kétlem. - szólt mellőlem egy férfihang, mire ijedten kaptam felé a fejem.
A tarkómra mért órisái ütéstől rongybabákat megszégyenítő mód terültem el a földön.

Jenny Brown - 35.

- De mégis ki? És miért? - nem hallottam a zenét, sem a tömeg nyüzsgését, teljes zárlatot kaptak a gondolataim.
- William volt az, aki felgöngyölítette az ügyet. Az autó Ashton mostohaapjáé volt, vagyis hát inkább az anyja aktuális pasijáért.
- Aki megkéselte. - szóltam bele, hogy tisztázzuk a személyeket.
- Igen, többek közt. Mi akkor már nem beszéltünk, Ashton pedig megpróbált otthon élni, de enyhén szólva nem volt meg a családi idill.
- El tudom képzelni. - suttogtam.
- Nem, hidd el, lehetetlen. Szóval egy este a pasas odaadta a kulcsot Ashtonnak, hogy menjen furikázni, amíg ő az anyjával enyeleg. Ashton, hogy eltűrje a körülötte történő dolgokat egyre jobban rákapott dolgokra, és hát... - Helena az ajkát harapdálva nézett a szemembe, hogy értem e. Persze, hogy értettem, csak épp felfogni képtelen voltam. Azt hittem valamennyire sikerült kiismernem Ashtont, és mindig ebbe a rohadt hibába esek. Erre kössz' szépen, az agyamban eddig duzzadó rágógumi  berobbant, csupa fekete festéket csapva így szét, és az összefüggések apró puzzle darabkái maradtak csak tiszták. Végig bíztam Ashtonban, végig hittem neki, és végig csak a felszínt kapargattam.
- Ashton elöször nem akart menni, de a férfi addig magyarázott, hogy végül kilökte az ajtót. Akkoriban sokkal vékonyabb volt, már-már alultáplált, nem volt nehéz vele.
- Arról nem is beszélve, hogy magányos. - tettem hozzá, Helena pedig lebiggyedt ajkakkal nézett rám. Tudta, mire értettem.
- Istenem, Jenny, csak három év telt el, és mégis néha túl sok. Nem emlékszem a baleset napjára, sem az azt követő hónapokra. Anyám intézetben, apám, a nagyszerű apám... - Helena szeme könnybe lábadt, mire megszorítottam a kezét. - S Ashton visszatért. Gondolod, hogy Londonban jobban leszek? - kérdezte, és egy apró könnycsepp gördült végig a szeme sarkától az ajka széléig, azonnal odanyúlt és letörölte.
- Nem. - mondtam őszintén. A "minden rendben lesz" és az "új életet kezdhetsz" közhelyeknek itt nem volt helye. Helena ajka megremegett, de mély levegőt véve összeszedte magát. - De én it ott leszek, úgyhogy gondolj erre. Meg hogy milyen királyul fogom berendezni a lakásotok. - kacsintottam rá, hogy oldjam a feszültségét, mire felnevetett. Az, hogy a bennem örvénylő érzésekkel mi van, más lapra tartozott. Még egy kis ideig kellett fapofával mutatkoznom, aztán pedig életem legnagyobb hülyeségét elvégeznem. Ugyan, semmiség az egész.
- Köszi. - mosolygott, majd felkapta a fejét az érkezőkre. Feltűnt előttünk Yako, ahogy átvág a tömegen, feje felett két tányérral. Átverekedte magát két asztal közt, majd lihegve odaért mellénk. Megdörzsöltem az arcom, hogy kicsit összeszedjem magam, mintha erre bármi esélyem lett volna.

- Egy öreglány leszedte a tányéromról a szarvasgombás baguettet, mire én meg visszaloptam. Erre leállt velem vitatkozni. 

- Ki nyert?- kérdeztem visszafolytott mosollyal.

- Én természetesen. - tett le egy tányért Mel elé, majd egy másikat Helena helyére. A bal kezében is tartott egyet, ami tele volt pakolva mindennel, de tényleg minden elképzelhetővel. Nyárs, gyümölcsszószok, sajttota, hasábburgonya, rizs, beastek. És ez még csak az, amit ki tudtam nézni. 

- Ezt mind megeszed? - meresztettem a szemem.

- Persze. Ez csak az előétel. - vigyorgott.

- Tessék. - Henry is nagy nehezen visszatért a hódító útjáról, és Peny elé tett egy tányért, majd elém egy másikat.

- Honnan tudod, hogy ezt akartam enni? - piszkáltam.

- Orly módra párolt zöldség rukkolás rizzsel, mellette szamócalekvárral töltött, karamellába forgatott sült alma. Kiegészítésnek sajt szósz és baguette. Lehet, hogy megérzés, de szerintem tetszeni fog. - Henry diadalittasan vigyorgott, tudta, hogy ismét győzött.

- Csak szerencse. - próbáltam megtörni a lelkesedését, de ő is tudja, hogy álom-vega-vacsorát terített elém. Kicsit ismert, na.

- Ez nyúl táp. - Yako pont úgy nézett a tányéromra, mint akit az megtámadhat. A deja vu elöntötte a szívem, és Henryre mosolyogtam. - A csajod tényleg egy nyúl. - tette hozzá, majd bekapott egy óriási falat húscafatot.

- Te elmondtad neki, hogy nyúl vagyok? - hitetlenkedtem, és Henry épp szóra nyitotta volna a száját, mikor Yako közbeszólt 

- Hidd el, sok mindent tudok rólad. Bizony, a pasik is pletykálnak. - vigyorgott.
A telefon a zsebemben rezgett, de csak a szolgáltató keresett. Egy ideig néztem a képernyőt, majd a táskámba dobtam a készüléket. Nincs mit mondanom Ashtonnak. Annyira, de annyira dühös voltam rá. Innen is látszik, mennyire őrült vagyok: míg úgy tudtam, ő a hibás Helena szüleinek balesetéért, megértettem, de mint kiderült, ő is áldozat az egészben. Erre pipa vagyok rá. Ha valakin, azt hiszem, rajtam képtelenség kiigazodni.
Az zavart, hogy hazudott. Nem először. Nem másodszor. Sokadszor. Úgyhogy köszönöm szépen, itt fejeztem be a mi dolgunkat.
- Hé, minden oké? - húzódott közelebb Henry, hogy csak én halljam. Az izmaim megfeszültek, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Rájött. Tudja, hogy valamit tervezek. Kék szeme aggódva nézett az enyémbe, és hihetetlen mód a pillantása ugyanolyan hatással van rám, mint első nap. Összezavart, de erősebbé is tett. Ilyenkor nem tudott semmi érdekelni rajta kívül.
- Nem, miért? - krákogtam, és megköszörültem a torkom.
- Remeg a kezed. - finoman alácsúsztatta a sajátját a combomon tartott kezembe. Majdnem elmondtam neki mindent. Ashtont, a raktárat, és hogy jöjjön velem. A szavak már a nyelvemen voltak, de az eszem még időben megállított. Ezért inkább odahajoltam Henryhez, és hosszan megcsókoltam. Fogalma sem volt róla, mennyire szeretem.
- Azta, milyen csillagos az ég! - hallottam Peny hangját, mire mind az ég felé néztünk. Egy pillanatra behunytam a szemem, és eltaszítottam magamtól minden bajt. Akkor, ott nem érdekelt Ashton. Nem érdekelt, mit történt Henry szüleivel és nem érdekelt a szüleim válása, sem Eliz fura eltűnése, vagy Helena kételyei.
- Sky. - súgta Henry a fülembe nagyon hallkan, meleg lehelletével cirógatva a nyakam. - Jenny Sky. - motyogta mosolyogva, én pedig kihasználtam azt a pár percet, hogy a saját boldogságomban úszkálhassak, ha csak egy kis ideig is.

- Ki ad ezért a gyönyörű, 19-ik századi antik teás kancsóért 350 fontot? Hibátlan állapotú, aprólékos festéssel. - az árverés már egy órája ment, mindenki mindent felajánlt, amit csak tudott, és a királynő fejével fémjelzett papírok csak úgy repkedtek ki a pénztárcákból. 

- Ugyan már, ilyet veszel a Tescoban, vagy a kis kínai csávótól a piacon. - kommentálta Yako az asztalunknak szokás szerint, mi pedig a szemünket törölgettük, annyit nevettünk a beszólásain. 

- Ember, félig te is ázsiai vagy. - mutatott rá a tényre Henry, mire még jobban nevettünk. Tutira mi voltunk a leghangosabb társaság.

- De anyám japán, nem pedig kínai. A két nép amúgy sem bírja egymást. - érvelt, szerinte jogosan.

- A kancsó az úré a 14-es asztalnál. Az aukció végén átveheti a színpad mellett. - koppantotta a kis kalapácsát a műsorvezető. - A most következő árverésünk szereplőjét haza ugyan nem vihetik - a férfi nagyon somolygott, a körülöttünk levőek pedig vigyorogva pislogtak felénk. - de így minden évben újabb szerencsés kaphatja meg.

- Miért néz mindenki minket? - súgtam zavartan Henrynek, de már nem volt ideje válaszolni.

- A licit tárgya egy tánc a jóképű és városunk leendő orvosával, Henry Spourkkal. Kikiáltási ár 100 font, ami természetesen az alapítvány javára megy.

Fel sem fogtam mi történik, máris 350-nél tartottunk.

- 450! -  kiálltotta egy fiatal lány néhány asztallal arrébb.

- 600! - az ellenkező irányból jött a licit egy 50 körüli nőtöl.

- Mi a franc történik? - kiáltottam már el én is magam nevetve, mire Yako bekiabált: - 700 a cuncimókusért!

- 750! - nem láttam ugyan, de felismertem Gretchen hangját.
- Meddig megy a licit? - kérdeztem Helena-t, aki feszülten figyelte az eseményeket.
- Általában elmegyünk 1000-ig, de gondolom most, hogy Henry elköltözik, rekordot döntünk.
- 800! - lökte ki maga alól a széket Yako, és Gretchen felé fordult. Ha Yako nyeri a licitet, felhívom a BBC-t, hogy küldjenek ki egy stábot Wiganbe.
- 850! És ne próbálkozz Yako, végig tartani fogom a tétet! - Gretchen is felállt a székéből, és az asztalnak támaszkodva úgy nézett ki, mint egy ugrásra készülő vadmacska. Még karmai is voltak.
- 950! - jött egy harmadik hang, akinek nem láttam a személyét.
- Egy ezer font! - csattant fel egy idősebb hölgy a mellettünk lévő asztalnál. Esküszöm ez a város vagy nagyon bolond, vagy mindenki kő gazdag, de egy nyavalyás táncért ennyit adni erős túlzásnak tartom.
- 1200! - Helena olyan erővel pattant fel, hogy majdnem hátraesett.
- 1250! - vágta rá Gretchen, és eldönteni készült a dolgot.
- 1300 a tesómért...te ribanc. - Helena teljesen belepirult, és többen is felhördültek körülöttünk. Én viszont megtapsoltam, és vigyorogva huhogtam. Helena eszméletlen, és végre felvette a boxkesztyűt.
- Hölgyeim-hölgyeim, kérem, csak finoman! - az aukcióvezető próbálta csitítani az indulatokat - esélytelenül.
- 1350! - Gretchen teljesen eszét vesztette.
- 1400! - Yako a vállánál fogva húzta vissza Helenat.
- Helena, ne licitálj már rám. - Henry a fejét fogta, de nem úgy tűnt, mint aki bánja.
- Fogd be! - szólt rá, majd visszafordult Gretchenhez. - 1500, és ez az utolsó ajánlatom.
Vártam, hogy Gretchen újabb tétet tegyen, de úgy tűnt, itt van meghúzva a határ.
- Elöször. Másodszor. Hát, akkor azt hiszem, egy igazi testvér táncot láthatunk ma este, Henry Spourk elkelt a testvérének, Helenanak. - tapsolt az aukcióvezető, és vele a résztvevők is. A csalódottság szinte kézzel fogható volt.
- Tudom, hogy igazából nekem nyerted meg. - bökte oldalba Yako Helenat, mire az egész asztal felnevetett.
- Szívesen átadom. - vont vállat Helena.
- Könyörgök ne. - Henry a vállára vont, és még mindig döbbenten fogta a fejét az események hatására.
Az aukció fél órán belül véget ért, mindenféle fura vázát és festmény sikerült eladni. Egyre többször csekkoltam az órámat, de érdekes mód egyre inkább megnyugodtam. Erősnek éreztem magam és eltökéltnek, úgyhogy egyre jobban beleszóltam az asztal körül folyó beszélgetésekbe, mert az izgalmaktól megeredt a nyelvem, muszáj volt beszélnem, és nem is nagyon tudtak a többiek lelőni. Kivéve Yakot, aki már a második pohár borát itta, és ahelyett, hogy lezsibbadt volna a nyelve, sztorizgatni kezdett.
- A fene gondolta, hogy az igazgató aznap kivételesen oda parkol. Meg se néztük, csak felhívtam apám haverját, hogy a 14-es helyen álló autót el kellene a roncstelepre vontatni. Igazából a nyomi Frank Sculpert akartuk megszivatni. - magyarázott egy közös középsulis emléket, amelynek Henry is kulcsszereplője volt. A barátom csak a fejét fogta, és enyhén pirult, mert az ő tökéletes imidzséhez nem illenek ilyen sztorik.
- Erre emlékszem. - szólalt meg egy hang mögöttünk, mire Helenaval felsikítottunk ijedtünkben. Rekordsebességgel pattantunk fel és fordultunk Jared felé, aki a frászt hozta ránk, mert bár számítottunk a felbukkanására, teljesen elfeledkeztünk róla.
Helena szorosan átölelte, aztán én is. Valamelyik asztaltól szerzett egy széket, úgyhogy beült Yako és Helena közé, és várta Yako történetének végét.
- Óriási mákunk volt, mert a daru, ami a présbe emeli a kocsikat, aznap nem működött. - Yako végighúzta a kézfejét a homlokáról, mintha az izzadtságot törölte volna le. - Azért persze Frankre fogtuk az egésszet, mert a biztonsági kamerán úgysem látszott, ki hívta ki a vontatókat.
- Azért nekik ne adj tippeket. - mutattam a két lányra, akik közül az egyik mobilozott a másik pedig olvasott. Pont így, születési sorrendben.
- Milyen volt Liverpool? - kérdezte Henry Jaredet, aki épp Helena üdítőjéből ivott. Fehér inget és fekete farmert viselt, apró fekete csokornyakkendővel. Olyan Jaredosan.
- Túl hosszú. De legalább nem kell a híd alatt aludnom, találtam albérletet.
- Az szuper. Berendezhetem? - támadtam le egyből, mire mindenki az asztalnál felnevetett. - Mi van? - néztem körbe értetlenül.
- Jenny. Berendezheted a miénket, berendezheted anyudét, és még a saját szobádat is. Mit akarsz még? - nevetett Helena, én meg durcás keresztbe fűztem a karom.
- Én csak nektek akarok jót. - érveltem, de csak jobban kiröhögtek.
- Nem au-pairként kellett volna munkát vállalnod a nyárra, hanem IKEA-s kisegítőnek. - vágta be Jared, mire már én is felnevettem.
- Nekem csak egy kérésem van a londoni lakásunkkal kapcsolatban - kapcsolódott be Henry is, és meglepődve fordultam felé. Eddig nem érdekelte a téma. - Egy jó nagy és strapabíró ágyat szerezz a hálószobámba. - kacsintott, én pedig a vállába boxoltam. A többiek huhogtak körülöttünk, mire persze égővörös fejjel próbáltam témát váltani.
- Akkor már hangszigetelést is építsünk be. Köszi. - tette hozz Helena, kínosan a kezembe temetettem a fejem. Alázás felsőfokon.
- Nem vagytok viccesek. - mondtam, de közben én is röhögtem.
- Egyébként Jenny az albi már be van rendezve, a terasz pedig a Mersey kikötőre nyílik, úgyhogy a bérleti árán kívül csodás a kicsike.
Épp mondani akartam valamit, mikor a konferanszié megkopogtatta a mikforont, majd vidáman beleszólt.
- Remélem mindenki jól érzi magát. Egyenek, igyanak, és járjanak azok a lábak a táncparketten. - nevetett, de még én is éreztem, hogy ez azért gáz szöveg volt. - Most azonban megkérném Henry Spourkot és az idei évben a húgát, hogy itt, mindjájunk előtt róják és ropják le az adósságuk.
- Ez a csávó egyre gázabb. - jutott ugyanarra a megállpításra Yako is. Henry adott egy gyors puszit a homlokomra, Helena pedig betolta maga után a székét.
A zene hallkan elindult, és bár én is indulni készültem, egy pillanatra megtorpantam.
- Komolyan Bryan Adams? - pislogtam furán, ahogy meghallottam az Everything i do-t. Henry megpörgette a húgát, majd lassan körbe-körbe lépegettek. Henry, mint férfi, aki táncol... egy kicsit dagadtam a büszkeségtől. Helena valamit magyarázott Henrynek, az pedig válaszolt, de nem igazán tudtuk innen kivenni, hogy miről diskurpedigálhatnak.
- Jared. - szóltam oda a fiúnak, aki mosolyogva nézte a legjobb barátját. 
- Hmm? - dőlt felém, mert a zenét igen hangosra nyomták.
- Mond Henrynek, hogy... - basszus, fogalmam sincs, mit mondhatnék Henrynek úgy, hogy ne akadjon ki. Ezt a felét a dolognak nem igazán gondoltam át.- ...hogy muszáj megtennem, de visszajövök, ahogy tudok. - hablatyoltam, Jared pedig összeráncolt szemöldökkel nézett.
- Mi van? - kérdezett vissza végül.
- Csak ennyit mondj neki. - hadartam, mert féltem, vége lesz a számnak. Henry az asztalon hagyta a kocsikulcsot, úgyhogy felkaptam, és felálltam. Yako mellé siettem, és a fülébe súgtam.
- Ha nem érek vissza a buli végére, kérlek vidd haza a lányokat. Oké?
- Miért, hova mész? - kérdezte ő is gyanakodva.
- Valamit el kell intéznem, és ahhoz el kell vinnem Henry autóját. Tud róla. - hazudtam, és égett a fejem a szégyentől.
- Hát, rendben. - nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem, de tovább figyelte a haverját a színpad előtt téren.
- Jenny, várj már. - jött utánam Jared.
- Visszajövök. - hátráltam, és már-már futni kezdtem.
Jared megtorpanva bámult utánam, mikor átvágtam az asztalok közt. Bryan épp arról énekelt, hogy keressem meg a szívemet és a lelkemet, mikor kiléptem az ideiglenesen felállított kapun, és az autó felé vettem az irányt. Az autó lámpái felvillantak, ahogy kioldottam a zárat, és szinte fel kellett ugranom az ülésre.
Henry autója nem csak, hogy feltűnő, de egyenesen szupersztár. Azonnal gyújtást adtam rá, és igyekeztem nem belekoccanni az előttem parkoló piros Renaultba.
Nem jött össze, és reméltem, hogy az Audi nem sérült nagyon. Nagy nehezen felkormányoztam az útra (fogytam közben vagy 3 kilót), és a fákkal körülvett ösvényen kanyarogva végül kijutottam a főútra.
Akkor jutott először igazán eszembe, hogy talán nagyon rosszul cselekszem. Hogy ráfázok és hogy balul fognak elsülni a dolgok.
Aztán kiderült, hogy mennyire igazam lett.