Jenny Brown - Epilógus

- Nézz be az ágy alá is, meg a szekrények mögé. - adta ki anyám az utasítást, mire szemforgatva válaszoltam neki.
- Már megnéztem, mindent elpakoltam. - fogalmam sincs, mit tudtam volna a szekrény mögé pakolni, de anyám heppje az "utoljára mindenhova lessünk be" dolog.
- Csináltam egy kis útravalót, remélem elfogadjátok. - lépett Eliz a szobámba, majd vigyorogni kezdtem, részben, hogy őt jobb kedvre derítsem.
- Gofri? - nyúltam a dobozért. Eliz szája apró mosolyra húzódott, ez már így is fél sikernek számított.
- Némelyikre csokis öntetet is tettem. - magyarázta, anyunak pedig végre sikerült becipzároznia a bőröndöm. Körülbelül negyed órájába telt, végül a ráülős módszer segített rajta. Tompán puffant a talpával a padlón, és lerántotta a táskát is a szőnyegre.
- Én le nem cipelem. - törölte meg a homlokát és kérdőn felém nézett.
- Anyu, bemutatnám a mankómat. Mankó, ő itt anyu. - néztem felváltva a kezemben lévő botra, és az ágyam mellett álló nőszemélyre.
- Ne szemtelenkedj. - dorgált meg, de a mosolya elárulta, hogy igenis vicces beszólás volt.
- Kíváncsi vagyok, meddig fogod ezt felhozni kifogásként. - Henry is bevágódott a szobámba, ami kezdett most már kissé szűkös lenni. A nagyképű vigyor ott virított az arcán, és szokás szerint elöntött az öröm a látványától.
Nem mondom, hogy könnyű napokon van túl a kapcsolatunk. A kihalgatásom utáni két napot szinte végig veszekedtük, jogosan. Henry egyszerre próbált tekintettel lenni az állapotomra, és arra is, hogy becsaptam. Ettől csak a szokásosnál is hangosabban üvöltöztünk egymással, mikor épp nem aludtam, észérveket próbálva felhozni, és én minden mondatom végére odabiggyeszteni a sajnálom szócskát. Aztán a haragunk és a felgyülemlett idegességünk valahogy átváltott megkönnyebüléssé, hogy egyáltalán megúsztam néhány sérüléssel, majd kompromisszummá, hogy ne csináljak megint ekkora hülyeséget.
Itt én érzékeltem egy kiskaput, még ha Henrynek nem is tűnt fel. "Ekkora" hülyeséget. Kisebbet bármikor teremthetek magam körül, és ez azért nem vészes. Rafinált teremtmény a női nem.
Nem vagyunk álompár, egyikünk sem diplomált párkapcsolatból, és nem hiszünk az "örökké, amíg"-ben se. De épp ezért vagyunk erőssek. S amíg ez így marad, addig boldogan lubickolok benne.
- Lehet, hogy a bal lábam még bajos, de a jobbal ugyanolyan gyönyörrel seggbe tudlak rúgni. - sóhajtottam, és feltápászkodtam az ágyról, mert indulnunk kellett.
- Akkor rugdosd magad lefelé, amíg kiviszem a cuccaidat az autóba. Úgyis egy évezred lesz, mire mindenkitől elköszönsz. - Henry magára kapta a hátizsákom, a kezébe pedig a bőröndöm, majd leszaladt a lépcsőn. Biztatóan Elizre néztem, aki szomorúan engem figyelt.
- Én is lent leszek. - anyám is kisietett az ajtón, és egyedül maradtunk a nővel, akit nehéz szívvel hagyok itt.
- Annyira sajnálok mindent. - mondtam már legalább századszor, miközben közelebb lépett hozzám.
- Nem kell, Jenny. Őszintén hálás vagyok, amiért itt voltál, és segítettél. Sokkal többet tettél értünk, mint az normálisan elvárható volt. - szorosan magához húzott, és átölelt. Felfelé pislogtam, hogy a hirtelen szemembe tóduló könnyek ne gördüljenek le az arcomon. A fekete kasmír pulóvere nem díjazta volna a sós vizet.
- Kérlek, feltétlen jelentkezzetek az új lakásból. Mindenképp tudni szeretném a címeteket és a telefonszámotok. - toltam el magam tőle, mire szomorúan bólintott. Karikás szemei is kihangsúlyozták, mennyire lefogyott az elmúlt hetekben a stressz hatására. Aggódtam érte, és tudtam, az új helyen senki nem fog vigyázni rá. Egyedülálló anya lett, két kamasszal, akiknek az apja előzetesben ül. Adelé, a lányok és a saját vallomásom ennyire volt elég, hogy konkrét döntést mikor hoz a bíróság, az a jövő és a papírmunka zenéje. Sajnos csodát én sem tudok tenni, akármennyire is próbálkozom.
- Te pedig, ha nem muszáj, ne keveredj bele semmibe. - simította meg a vállam, mire felnevettem.
- Azt hiszem, öt évre előre betpótoltam a káosz adagom. - mondtam, miközben a lépcső felé vettem az irányt.
- Első nap óta erre várok. - hallottam Mel hangját, aki csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésem a lépcső lábánál. Fogalmam sincs, miből van ez a csaj, de esküszöm, egy csiszolatlan gyémánt erősségével vetekszik. Fekete mandala-mintás pólóban és fekete farmerban ácsorgott, de legalább a pandasminkről lemondott, ami a nyár egyik legnagyobb eredménye.
- Mel! - szólt rá az anyja.
- Mi van? Tényleg így van. - vont vállat, de csak legyintettem.
- Csalódott lennék, ha érzelgőssen elköszönnél. Remélem, meg sem ölelsz.
- Eszemben sincs. - húzta a száját, mire mosolyogva biccentettem. Peny nézett rám hatalma szemekkel, mire elszorult a torkom. Csak arra próbáltam gondolni, mennyivel jobb lesz nekik egy másik városban. Aztán eszembe jutott, hogy valamit adni akartam neki, úgyhogy szóltam Henrynek, hogy hozza vissza a hátizsákom.
- Nem tudtam dönteni, úgyhogy megvettem mindet. - szedtem elő az ajándéktáskát a több kiló könyvvel. Peny arca reggeli napként ragyogott fel. - Van, amit csak néhány év múlva szabad olvasnod, abba beleírtam a vele való utasításaimat. Viszont muszáj nekem írnod mindegyik után, hogy kielemezhessük. - kacsintottam rá. Szorosan átölelte a derekam, és másodpercekig nem is engedett el.
- Köszönöm. - suttogta, majd szipogva hátrább lépett, és a nehéz könyveket cipelve kikísért az ajtóig. Még utoljára végignéztem az impozáns berendezésen, a nappalin és a konyha tágas, világos terén, de nem éreztem szomorúságot. Munkának indult, élet lett, és emlékké fog fakulni. Nem azt mondom, hogy nem fog hiányozni, de ez az itteni személyiségemre vonatkozik, nem pedig a helyre magára. Arra, aki itt voltam, és akivé itt váltam. Az agyam és a szívem is tudta, ideje hazamenni.
- Még az ég is beborult, mert tudja, mész haza. - nézett rám lebiggyedt ajkakkal Helena a kocsinknak támaszkodva. Felnéztem a szürke égre, és eszembe jutott, hogy eláztam első nap. Évtizedeknek tűnik, ahogy egy Henry egy szál törölközőben ajtót nyitott, nyomában Kennedyvel.
- Nem mintha nem lenne mindig ilyen az időjárás. - bökte oldalba Jared, és neki adtam igazat. Ennyi év után is rüheltem az angol időjárást.
- Yakonál Inverness-ben tök jó idő van. - védte a hazáját Helena, és még jó pár lépésnyire is láttam, ahogy Henry karja megfeszült a pólója alatt. Nem tudta bevenni a gyomra Helena és Yako egymás iránti kölcsönös szimpátiáját, pedig halál édesek egymás mellett. Yako magas, izmos, és keleties vonásai igazán jóépűvé teszik, Helena pedig a szokásos bájos módján bármi és bárki mellett jól néz ki. Mondjuk a távolság így is közéjük áll, de Helena szerint mikor randizgasson, ha nem most, a fiatalsága aranykorában. Mivel erre a kijelentésre elég fura fejet vághattam, kiröhögött, de azért őszintén örülök, hogy Henry szorítása mellett lassan, de biztosan képes nyitni a világ felé.
- Yako hazudozik. - duzzogott Henry, de nyugtatóan a kezébe csúsztattam az enyémet, ő pedig közelebb húzott magához.
- Jenny, indulhatunk? Mindenkitől elköszöntél? - kérdzete apám, aki már strartra készen a volánnál ült. Hogy voltak képesek anyámmal egy légtérben végigülni majd négyórányi utat, máig rejtély, de jobb is, ha nem tudom a részleteket. Valószínüleg rajtam és az állapotomon paráztak, és nem egymáson. Még altatásban is maga vagyok a jócselekedet tündére.
Jared közelebb lépve óvatosan megölelt, a többeikhez hasonlóan hímestojásként bánt velem, pedig a lábamon kívül már a zúzódásaim is elhalványultak. A combomat ért sérülés sajnos rehabilitációt vont maga után.
- Néha azért hívj. Helenatól úgyis mindent megtudok. Minden. Apró. Incsiklandó. Részletet.- suttogta Henryre gondolva, mire vigyorogni kezdtem.
- Csak veled beszélném meg. És egyébként a hívás része rád is vonatkozik.
- Sok sikert az új lakáshoz.
- Sok sikert Liverpoolhoz. - húzódtam el tőle, és körbenéztem a kis társaságunkhoz. Tudtam, ki hiányzik, de nem akartam, hogy az arcomra kiüljön a csalódottság. Helena sikongatva a nyakamba ugrott, gyorsan bocsánatot kért, majd újra ugrabugrált egy sort. Egyszerre hadart Londonról, meg az elmúlt hetekről, meg hogy mennyire szeret, és hogy mennyire őrült vagyok. Mindenki mosoloygva nézett minket, senkinek nem volt szíve lenyugtatni a túlpörgött szomszédomat. El is hiszem, két vakorcsba fonott copfja fel-le ugrált a vállán, mint egy hiperaktív hatévesnek. Aztán, úgy öt perc után összeszedte magát annyira, hogy a vállam felett átnézve az utca felé intsen.
- Nem felejtett el. - mondta, mire megpördültem magam körül. Ashton lekapta a fejéről a bukósisakot, és kitámasztott egy Harley-Davidson Street 750-est. Kissé hátrahőköltem a látványától, de aztán vigyorogva odabicegtem hozzá.
- Ki ez a szépség? - bámultam végig a lakkfekete fényezésen.
- A jó munkám gyümölcse. - paskolta meg a benzintartályt.
- Persze, hogy akkor szerzel be egy ilyen járgányt, mikor már hazamegyek. - fontam keresztbe a karom, Ashton pedig elmosolyodott.
- Nagy kérés lenne, ha megígértetném veled, hogy tartózkodj a balhéktól?
- Viccelsz? Ezek éltetnek! - vágtam rá gondolkodás nélkül, Ashton kénytelen-kellettlen megcsóválta a fejét. - Néha azért ugorj be, ha London felé jársz. - kértem komolyan, ő pedig illedelmesen bólintott.
Már ott tudtam, hogy valószínüleg akkor látom utoljára, de igyekeztem ezt a szomorú érzést elhesegetni magamtól. Íratlan szabály: nem minden kapcsolat éli túl a nyarat, és ebbe előbb-utóbb beletörődünk. Ashton a barátom, mindig is olyan emlékeim lesznek róla, amelyeket az unokáimnak is mesélnék, de nem biztos, hogy a távolságot át tudjuk hidalni. Nem akartam elengedni, mert tudtam, magával viszi egy darabka részem, azt, amit itt szereztem. Nem csak a barátomtól válok el, hanem önmagamtól is, aminek fájdalmas terhe pokoli súllyal nehezedett a mellkasomra.
- Vigyázz magadra. És vigyázz Helenara is. - biccentett a társaságunk felé, mire összeszorított ajkakkal megöleltem, ő pedig a hátamat simogatta.
- Te is. - léptem el, majd hátat fordítva visszasétáltam az autónkhoz. Henry kinyitotta nekem a hátsó ajtót, de még nem készültem beszállni.
- Hamar gyere, különben kikezdek az első utamba tévedő londoni fiúval. - piszkáltam, de lazán kiröhögött. - Komolyan mondom.
- Aha, persze. Te max a jegyellenőr idegeit kezded ki. - vigyorogva karolta át a derekam és húzott magához közelebb.
- Hé, ez azért durva volt. Veled is kikezdtem. - jeleztem meg, ő pedig mosolyogva felsóhajtott.
- Igen, és látod, mekkora problémák lettek belőle. - suttogta az ajkamnak, majd lágyan és hosszasan megcsókolt. Úgy olvadtam bele az ölelésébe, mint a vaj a kánikulában, és egyálalán nem érdekelt a szüleim vagy a barátaink jelenléte. A szívem dübörgött a mellkasom alatt, és Henryé se viselkedett másképp, még ha ezt amúgy tagadta is volna. Szerelmesek voltunk, és teljesen zakkantak.
Na meg marha jóképűek, együtt meg aztán minden mércét kiütöttünk.
Hosszú, igencsak rögös úton vagyunk túl, de egy percét sem bánom. Ha bármit is tanultam önmagamról a nyáron, akkor az az, hogy Jenny Brown vagyok, és imádom a káoszt, ami körülvesz.
                                                           VÉGE



Köszönetnyilvánítás

Úristen, nem hiszem el, hogy befejeztem! Komolyan, majdnem egy évig íródott ez a szösszenetnek indult, de végül elég kerek történetté alakult íromány. Órisái hálám nektek, amiért kitartóan olvastátok, motiváltatok, lelket öntöttetek belém, hogy utánam kiabáltatok az utcán, hogy "várom az új részt" és őszintén elmondtátok a gondolataitokat azzal kapcsolatban, hogy melyik szereplőt szeretitek/utáljátok.
Néhány embernek személyesen is meg kell köszönnöm, de a hálám mindenkinek szól, akikről tudom, hogy olvasták, és azoknak is, akik némán, a háttérből nyomták fel a látogatottsági statisztikámat. Utóbbiakat nem ismerem, de hidjétek el, szeretet van maximálisan.
Tincs, köszönöm, hogy a legrosszabb és legőrültebb időkben is elviselted az agymenéseimet, hogy a szereplőkről úgy beszélek, mint mellettem ülő személyekről, hogy elolvastad az előnézetet, és szerkesztőket megszégyenítően javítgattál.
Dia és Sz. Réka, köszönöm, hogy körülbelül pont egy évvel ezelőtt mindketten rágni kezdtétek a fülem a határon hazafelé sétálva, hogy igazán írhatnék valami újat, mert szívesen olvastátok az előzőeket. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, nagyon-nagyon igyekeztem a maximumot kihozni minden részből.
Köszönöm a Moly.hu-s véleményezőmnek, Crissynek, hogy őszintén bíztat(ott) és gyakran erőt adott az íráshoz, egy más perspektívából nézte az egésszet, amire szükségem volt. Egy idő után már a polcon lévő kötet lebegett a szemem előtt.
Tantinak, hogy terjesztette az unokahúga irományát, Zsuzsinak, hogy őszintén örült és várta az újabb és újabb részeket,  volt szobatársamnak, Rékának, hogy véleményezte,  Eszternek, hogy gyakran furán nézett rám, Fanninak, Nikinek, Kozmalánynak, Nettinek,  és mindenki másnak, hogy végigolvasták, ha egyszer megjelenik, tutira nektek ajánlom.
Bár nem ismernek, de azért meg kell említenem az írókat, akik azóta inspirálnak, hogy megtanultam olvasni: Stephanie Perkins, Simone Elkeles, Kody Keplinger, Susan Ee, Taheref Mafi, Leiner Laura, Kresley Kole, Louis Sachar, Szabó Magda, stb. és a Folt-Daemon-Rafi pasikarakter triót, akiknek személyiségéből sokat tudtam meríteni. HIszem, hogy Henry méltón ér fel hozzátok.
Köszönöm Nagy-Britannia, hogy ennyire király(i) helyszín vagy, a látogatásom nem volt hiábavaló.
Egy szó mint száz: nagyölelés és nagyszeretet.
Mindent köszönök, nélkületek nem ment volna.
neverhood

Jenny Brown - 34.

- Szerinted melyik legyen? - kérdezte Helena a fehér sminkesasztalánál ülve, és maga elé tartott két ezüst színű nyakéket. Sóhajtva beledobtam a telefonom a táskámba, és felé fordultam.
- A lógós, sokkal szebb.
- Szerintem is. - vont vállat, majd visszafordult.
Hivatalosan már fél órája el kellett volna indulnunk a piknikre, de sem Henry sem Helena nem készült el, Yako nadrágszárát pedig Kennedy úrihölgyekhez méltóan lepisilte, úgyhogy maximális a fejetlenség a Spourk házban. Yako teljesen az ellentéte Henrynek, egyedül a csibészes tekintet árulná el, hogy barátok. Ébenfekete haj, magas de férfias testalkat, enyhén mandulavágású szem. És folyamatos poénkodás, amitől az ember lányának hasa izomlázas lesz, annyit nevet. Még így is, hogy szétizgulom a fejem a mai estén, Yako képes volt elvonni a figyelmem apróságokról. Azonban Ashton felszívódását nem tudta feledtetni velem, és ez napok óta egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. Amióta kilépett a kórházi szárny ajtaján, nem tudtam elérni. Tegnap még a lakására is elmentem, de zárva volt az ajtó. Helena szerint csak sok a dolga, de én ezt nem veszem be.
- Kár, hogy Jared nem tudott jönni. - akadt meg a tekintetem az egyik képen a falon, ahol Helena a fiúval egy hatalmas vattacukorba harap.
- Talán estére ideér. - próbálta rejteni, de hallatszott a hangján a csalódottság. - Eléggé meglepődtünk, hogy nem vették fel a kollégiumba. Úgyhogy most mindenki lakást keres.
- Az ingatlanirodák belőlünk gazdagodnak meg. - jegyeztem meg fanyalogva. Anyám is lakást vadászik, Henry-ék is, és úgy tűnik, mostmár Jared is. A lakberendezés király, csak az odáig vezető út a pokol túrája.
- Lemegyek, ránézek a lányokra. - tápászkodtam fel az ágyról, és otthagytam Helenat a púderes ecsetjével együtt. Henry szobája az övével szemben volt, a folyosó másik felén, és visszafolytottam egy mosolyt a mai reggel emlékéről. A lépcsőfordulónál belenéztem az egész alakos tükörbe, és muszáj volt a szemem forgatnom a látványra. Egy rövidujjú fehét topp tapadt a mellkasomra, és egy fehér magasított derekú farmer a testemre, amit valószínüleg soha az életben fel nem veszek többé, annyira nem az én világom. A derekamból egy jókora sápadt bőrcsík kilátszott, és ezt a fehérséget csak a vállamra omló barna hullámos hajam törte meg, ami Helenanak hála óriásira lett tupírozva.
A lány a tükörből farkasszemet nézett velem, és a tekintetében félelem ült. Kezdtem elbizonytalanodni az estét és a tervemet illetően. Túl sok minden fordulhat rossz irányba, de az eszem azt súgta, hogy minden rendben lesz. Ashton nélkül viszont a nem jó egyenesen rosszra fordulhat. Próbáltam pozitív lenni, és lehitetni magammal, hogy eleget tudok. Napok óta a rajzolgatom a raktárról látott részleteket és az Adelé által nagy nehezen kiszedett információkat. Ha bármi is megváltozott, óriási nagy bajba kerülök. A tükörképemmel egyszerre fordultunk el a lépcső irányába, ahonnan hangos nevetések hangjai vágták át a levegőt. Még így is ki tudtam venni Peny hangját, és azonnal mosoly terült szét az arcomon. A hahotázás nem az ő műfaja, Yakonak azonban ezt is sikerült elérnie.
- Tyű, a mindenit, milyen segg! - akadt meg elsőnek a tekintete az emlegetettnek rajtam, a következő pillanatban pedig Henry hatalmasat sózott a barátja fejére. A lányok kuncogtak, Kennedy pedig azonnal mellém szegődött. Megvakargattam a füle tövét, és elengedtem Yako megjegyzését a fülem mellett.
- Ember, állítsd le magad. - szólt rá Henry a barátjára, aki csak legyintett. Pont nem érdekeltek, hogy kiskorúak is velünk egy légtérben tartózkodnak.
- Te sem állítottad le a kutyádat, pedig láttad, mit tesz a nadrágommal. - vádaskodott Yako, mire nevetve megpaskoltam Kennedy feje búbját. Mind láttuk, mit csinál, de annyira kuncogtunk, hogy nem volt időnk szólni Yakonak, csak mikor már megérezte a hirtelen jött meleget a lábszárán.
- Nagy ügy. - vont vállat Henry, miközben mögém lépve átkarolta a derekam, én pedig boldogan símultam bele az ölelésébe. Az ujja a hasam egy fedetlen részén barangolt, forró érzést hagyva maga után. Peny épp befejezett egy rajzot Mel gipszén, amit már napok óta vászonnak használ, és elégedetten csapta rá a filctollra a tetejét. Melnek esze ágában sem volt fehéret viselni, úgy vélte,épp elég a fehér gipsze (ami Penynek hála lassan egy Van Gogh festménnyel versenyzett) és a szürkés mankója.
- Indulhatánk már... - morogta Yako, és beletúrt tarajként álló fekete hajába.
- Ezt mond a húgomnak. - sóhajtott Henry, és végszóra Helena jelent meg az utolsó lépcsőfokokon, gyönyörű, hercegnőket is megszégyenítő hófehér csipkeruhájában, aminek szára a földet súrolta, a vállát pedig szabadon hagyta. Szőke loknijait oldalra tűzte, és elkönyveltem, hogy nála szebb teremtés nem fog a pikniken megjelenni.
Yakonak leesett az álla, de ahogy szétnéztem, nem ő volt az egyetlen. Henry is megbabonázva figyelte a húgát, mintha legalábbis annak az esküvője volna, de hamar el is kapta róla a tekintetét.
Helenaval a viszonyuk, nos... volt már jobb. Henry nem képes a húgának megbocsájtani azt, hogy évekkel ezelőtt és most is hazudott neki, Helena pedig mérges Henryre, amiért az nem hagyja levegőhöz jutni. Kezdetben próbáltam elsímitani a dolgokat kettőjük közt, leülni velük beszélni, mindekttőjükről csupa pozitív dolgot mondani a másiknak, de egy nap után inkább feladtam.  Ez a kettőjük ügye, amit előbb-utóbb rendezni fognak, csak hát teljes kézigránát jelenleg a házuk. Ashton neve a pöcök, amit ha kihúznak, újraépítethetetlenül összedől minden.
- Aztamindentejóistenatyaég. - nyögte ki Yako, és azonnal felpattant a helyéről, karját nyújtva Helena felé, aki vihogva és csillogó szemekkel fordult körbe.
- Nem túlzás? - emelte meg a szoknya rész, mi öten pedig egyszerre hördültünk fel, hogy "neeem".
- Gyönyörű vagy. - tette hozzá még Henry, és Helena egy pillanatra elfelejtve a vitájukat boldogan mosolygott rá vissza.
- Na, most már meheténk? - törte meg Mel az érzelmes pillanatot, aki amúgy sem tűri sokáig a gyengeséget, és a mankójáért nyúlt. Egyikünknek sem hagyta, hogy segítsünk, így karon ragadtam Penyt a kislányos fehér, világosékék virágokkal díszített ruhácskájában, és a garázs felé indultunk.
- Ott találkozunk. - intett vissza Yako az ajtóból, és Helenaval együtt az ő autója felé indultak. Már épp nyitottam ki az anyósülés oldali ajtót, mikor eszembe jutott valami.
- Csak visszaszaladok a táskámért. - hátráltam, Henry pedig segített beülni Melnek a hátsó ülésre.
Kennedy végigkísért a kerten a hátsó bejáratig, majd a lépcsőig. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy megragadtam az utazótáska fülét, amit érzekéskor tettem oda. A többieknek csak annyit mondtam, hogy váltásruha, ami a maga módján igaz is volt... csak épp nem a bulira. Egy pillanatra megtorpanva bámultam a táskát, és meginogtam a tervemet illetően. Ha magammal viszem, már nem léphetek vissza, végig kell csinálnom az estét így vagy úgy. Behunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, és ezt megismételtem még kétszer. Egyre izzadó tenyerembe szorítottam az érdes szövetet. Nem néztem vissza sem a házra, sem Kennedyre, csak becsúsztam az ülésre és a lábamhoz dobtam a táskát.
- A váltócucc. - magyaráztam egyből idegesen, pedig Henry nem is kérdezte.
- Ha Yako kikezd a húgommal, esküszöm megütöm. - morogta Henry, ahogy a barátja autóját követtük. Egy gyönyörű, csillogó kék 1969 Chevy Camaro, aminek láttán azonnal átöleltem a motorháztetőt, sőt azt hiszem még egy csókot is nyomtam a fényezésre. Yako persze egyből leszedett róla, nem engedi, hogy bárki is hozzáérjen az ő "kicsikéjéhez". Melette Henry Audija fabatkát sem ér a szememben.
- Őt is? - kérdeztem vissza Ashtonra gondolva, és automatikusan a telefonomért nyúltam. Marha nagy szükségem lett volna rá, vagy egy nyugtatóra. A hatás ugyanaz. - Talán szól pár jó szót az érdekedben. - fontoltam át a lehetőségeket.
- Kizárt. Majdnem kiesett a szeme, mikor meglátta Helenat a lépcsőn. Szerintem a saját születési idejét sem tudná megmondani, annyira széthullott.
- A haverod. Nem kell aggódnod, Helena pedig igenis megérdemli a figyelmet. - zártam le a témát, Henry viszont tovább morgott magában.
Hosszú, kanyargós utcákon haladtunk végig, és igyekeztem minden részletet erőssen az elmémbe vésni. Először csak egy megérzés volt, aztán egyre gyanúsabbá vált, így rákérdeztem.
- Megyünk ki a városból? - fordultam Henry felé.
- Igen, a Haigh Country Parkban lesz a rendezvény.
- Nem... nem erre vannak a raktárak? - kérdeztem, és láttam a visszapillantóból, hogy Mel hirtelen előre fordítja az eddig távolba meredő tekintetét. Nem csak ő feszült meg ültében, én is.
- De igen. Honnan tudod? - ráncolta Henry a szemöldökét, és a combomra helyezte az egyik kezét.
- Tanulmányoztam Wigan térképét még régebben. - hazudtam szemrebbenés nélkül, és még nekem is feltűnt, mennyire belejöttem a kamuzásba az utóbbi időben.
- Minek? - értetlenkedett tovább a barátom, én pedig erőssen törtem a fejem a következő hazugságon. Egy pillanatra lefagytam, ami lehet, hogy elárulhatott volna, de Mel azonnal a segítségemre sietett.
- Hogy mikor lelépek otthonról, meg tudjon keresni. - vágta rá, ami a maga nyakatekert módján igaz is volt. Henry megelégedett a válasszal, nem firtatta tovább a dolgot, csak felhangosította a rádióból szóló Years&Years számot, és a hangos basszus elnyomta a szívem erőteljes dobogását.

- Azt hittem, valami mezőn leszünk. - tátottam el a számat ahogy kiléptem a műszerfal mögül.
- Hát, végülis az. - magyarázta Henry, és kisegítette Peny-t a magasított autóból, majd Mel-ért nyúlt.
- A mezőkön nincs kétszintes, hatalmas kastély. - mondtam viruló fejjel, és elképzelni sem mertem, hogy lehet berendezve. Valószínüleg fenséges és hatalmas szobák virágos tapétával, arany szegőkkel és bársony ülésekkel. Egy csapásra mindent elfelejtettem, a körülöttük örvénylő fehér ruhás emberektől kezdve a Camaróból kiszálló barátnőmön át a saját puszta jelenlétemig. A lábam azonnal az épület felé vette az irányt.
- Hé, nem arra van a piknik. - kapta el a kezem Henry, mielőtt tovább indulhattma volna. Összefűzte az ujjainkat, és visszaírányított az autóhoz, én pedig éreztem a szívemre rátelepedő csalódottságot.
- De én látni akarom belülről. - hisztiztem mint egy 8 éves, akinek kettétörték a Barbie-ját és még képen is röhögik.
- Bocs Jenny, de már évek óta lakatlan. - biggyesztette le az ajkát Helena, és feltűnt, hogy Yako védekezően még mindig mögötte áll.
- Nem. Nem. - csalódott hangomat elfújta egy nyári szellő, csak tátogtam, mint egy hal, ahogy a társaság és az épület közt kapkodtam a fejem. - Ez olyan igazságtalan.
- Sajnálom. De most oda megyünk. - mutatott Helena az ellenkező irányba, én pedig szomorúan lépkedtem utánuk. Yako és Helena ment elől, a két kiscsaj középen, mi Henryvel pedig hátul kullogtunk. Néhányan még velünk egy időben érkeztek, de a nagyobb tömeg már előttünk terült el, hófehér kinyitható kempingszékeken és fehér abrosszal leterített tucatnyi kerek asztalnál. A lágy zene hangjai lesülyedtek a fűszálakig, megérintve a talajt, hogy aztán a fellegekig repítse a hallgatót, és átszelje a mezőt. A csupa-csupa hófehér pontok narancssárgássá váltak a lemenő nap fényeiben, de mégis rikítottak a maguk tisztaságában.
- Kicsit ki fogok tűnni a tömegből. - törte meg a csendet Mel savanyúan, Peny pedig vihogni kezdett mellette.
- Legalább a mankód király. - veregettem meg a vállát bíztatóan. A mankóját körbetekertük Peny néhány fehér és ezüstös hajszalagával, ennyit engedett a lázadásából. Minél közelebb értünk, annál kevésbé kötöttek le a hangjegyek, és feltűnt a sutyorgás. Lehet, hogy Mel nem a dress code-hoz öltözött, és ez talán megbortánkoztatott pár embert, de maga a baráti társaságunk is minden tagja képes volt magára vonni a figyelmet valamivel. Helena a gyönyörűségével, Yako a visszatérésével,  Mel a gipszes lábával. Az egész város tudta, hogy Eliz elhagyta a családját, és magára hagyta a kis Penyt, Henry volt a helyi sztár, én pedig... hát én mindenben benne voltam. Henry Spourk barátnője, Adelé egyik megtalálója és megmentője, a lány, aki majdnem megfulladt a tűz során, kirekesztett-Ashton ismerőse, londoni au-pair... és a városiak listája még csak nem is teljes. A sutyorgást az elhalkuló beszélgetések csak még inkább kiemelték, Henry pedig erősebben szorította a nyirkos kezem. Így vágtunk át a területen, míg egy Spourk névre lefoglalt asztalhoz találtunk. Yako kihúzta a széket Helenanak, Peny és Mel lezöttyentek két másikra. Segítettem Melnek felpolcolni a gipszes lábát egy szabad székre, majd én is helyet foglaltam, és mosolyogva körbenéztem. Nem érdekeltek az emberek, és ezt a tudtukra akartam adni, ennél pedig nincs nagyobb fegyver egy mosolynál. Henry a székem támlájára tette a kezét, és közelebb húzódott. A lehellete súrolta a nyakam, és kénytelen voltam elfojtani egy sóhajt.
- Lehet, hogy Helena a királylány jelenleg, és Gretchen is adta a szokásost, de nekem mindig is a bad-ass csajok jöttek be, mint te. Mindent a képzeletre hagysz, és ez őrjítő. - magyarázta az öltözékemről, én pedig az első büszkeséghullám után elhúzódtam tőle.
- Gretchen? Hol van? - kapkodtam a fejem, és Helena is megkérdezte, hogy kit keresek, olyan hévvel forogtam. Ennyit arról, hogy milyen erőssek maradunk a város előtt.
Aztán megpillantottam, ő pedig engem. Egyikünk sem gondolta megszakítani a tekintetünk kötelékét. Nem tévedtem, mikor az ingatlanirodában megállapítottam, hogy valószínüleg eszméletlen ruhában fog parádézni a mai napon. Egy vékonypántos fehér, teljes testére símuló ruhát viselt, amelynek oldalaiból kiharaptak egy jókora darabot, felfedve izmos hasát. Gretchen annyi bőrfelületet mutatott, amennyire csak képes lehetett. A combjánál egy vágás indult a lábujjáig, és közszemlére tette hosszú combjait, ahogy felénk közeledett.
- Ide jön? - fordította felém a fejét Helena, mire bólintottam. Túl egyenesen és határozottan jött az asztalok között, ahhoz, hogy ne hozzánk igyekezzen.
- Ó, azta, anyám, te aztán jól kitettél mindent. - ámult végig Yako Gretchenen, ahogy az hallótávolságon belül ért. Véletlen elnevettem magam, a lány pillantása ölni tudott volna. Szívem szerint összepacsiztam volna Yakoval az asztal felett, de későbbre halasztottam a nagyszerű pillanatot.
- Helló Yako, látom hazatoltad a képed. - Gretchen nem nézett az előtte ülő fiúra, kizárólag Henry-t tisztelte meg a figyelmével.
- Csak miattad, édesem. - simított végig bosszantásképp Yako Gretchen meztelen karján, az pedig undorodva kapta el a széktámláról a kezét.
- Ew. Hallgass. Henry, hallottam, mit tettél minap, igazi hős vagy. - kigyókat megszégyenítő mozgással közelített a fiúm felé, én viszont egyre merevebben ültem. Izzott a kezem egy kiadós cicaharcra. Amúgy is ideges voltam a mai nap miatt, erre ez a csaj is itt adja a szépet.
- Tudom. - vont vállat Henry, Helena arcán pedig egy mosoly terült szét. Gretchen keze megállapodott Henry széktámláján, és lejjebb hajolt, hogy mindenki kellő betekintést kaphasson az értékei közé.
- Remélem később megtisztelsz egy tánccal. - oldalra dobta loknis haját, csábosan pislogott a műszempilláival, és nagyon kevésen múlt, hogy nem pattantam fel a helyemről, hogy kikaparjam a füstös sminkkel kiemelt szemét. Henry keze bilincsként ragasztott a székhez, még ő is érezte a testemből áradó dühöt.
- Állj be a sorba. - Henry ugyanabba az irányba döntötte a fejét, amibe a lány is, és parázsló tekintettel bámult vissza rá. Gretchen arcáról eltűnt a csábító máz, felváltották a barázdák a homlokán és a szemöldöke közt.
- Mi? - húzta ki magát, szabad, kifehéredett ujjaim pedig a kenőkést forgatták.
- Zavarsz, nem tűnik fel? - a legváratlanabb helyről érkezett a kérdés, elkerekedett szemmel bámultam Melre, aki unalmas arccal figyelte az egész jelenetet.
- Igen, úgyhogy húzz el, légyszi. - csatlakozott Yako is a felkeléshez, Gretchen pedig döbbenten és mély sértődöttséggel elrobogott a saját asztaluk irányába. Az asztal körül minden szempár rám irányult.
- Mi van? - kérdeztem döbbenten.
- Fal fehér vagy, és most nem a ruhára célzok. - magyarázta Helena. Válasz helyett belekortyoltam az előttem lévő pohárba, és lehűtöttem magam a hideg vizzel.
- Csak idegesít, ennyi.
- Az én barátnőm volt két évig, hidd el, az az igazi pokol. - Yako mosolya ragadós volt, akaratlanul is szétterült az arcomon.
- Mintha akkor nem panaszkodtál volna... - jegyezte meg Henry, és szorosabban magához ölelt a derekamnál fogva.
- Panaszkodtam volna, de a szex a legjobb manipuláló szer. Főleg ha egy pasit akarsz elhallgattatni. - védekezett Yako, Helena pedig a vállába boxolt, hogy ne beszéljen így a kicsik előtt. Henry nevetett, és belecsókolt a hajamba, közben Mel felé tátogtam egy "köszönöm"-öt. Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha egyszer hazamegyek, vajon milyen felnőtt lesz, vajon hogy teszi túl magát a serdülőkoron. Megszelidül talán? Áh, kizárt. De hogy nem fogja csak úgy hagyni magát megalázni, ebben nagyon reménykedem. Talán kicsit durva lesz, nyers megjegyzésekkel, de az is lehet, hogy talál egy normális pasit, aki lenyugtatja. Vagy legalábbis aki megpróbálkozik vele, mert kár lenne, hogy egy ennyire talpraesett lányt kárba vesszen.
- Mi van? - mordult rám Mel, mivel egy jó ideje bámultam. Mosolyogva megráztam a fejem, és Helenara fordítottam a tekintetem. Hol van Ashton?
- Üdvözlök mindenkit a 14-ik White Picniken. - hasított a levegőbe egy éles férfihang, ijedtemben ugrottam egyet a széken, mire Henry jól kiröhögött. A színpad felé fordultam, ahol egy fehér öltönyös férfi állt, és kártyáról olvasta a szövegét. - Köszönjük, hogy a részvételükkel és a jegy megvásárlásával támogatják a Saving Lives at Birth alapítványt. A mai estén a Cosmos zenekar szórakoztat minket, ezen felül pedig a Franco's étterem isteni fogásaiból válogathatnak. Miután a csillagok beterítik felettünk az égboltot, elkezdjük az árverést. Ezúton is köszönjük minden támogatónak és személynek, aki kisebb-nagyobb értéket felajánlt.
- Ti adtatok valamit? - kérdeztem, Helena pedig kuncogott.
- Amit minden évben. Majd meglátod. - kacsintott, és a bátyjára nézve nevetve rázni kezdte a fejét.
- ... éjfélkor pedig tűzijáték színesíti be a rendezvényt.
- De jó, az eddig nem volt. - gondolkodott hangosan Helena.
- Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánunk és jó étvágyat a vacsorához. - zárta beszédét a férfi, a tömeg pedig megtapsolta. A felettünk kifeszített égőket egyszerre kapcsolták fel,ahogy lebukott a nap a horizont mögé. Mindenki ámulva csodálta őket, köztük én is.
- Éhes vagyok. - törte meg a varázst Yako, és kilökte maga alól a széket. Egy több tíz fős tömeg indult meg a rendezvény bal oldalán felállított, roskadozó asztalokhoz.
- Vele megyek, muszáj leszednem a fejét. - tápászkodott fel Henry is, majd a barátja után sietett. Helena átült mellém, az arcáról csupa bűbáj ragyogott.
- Eddig hogy tetszik? - tárta szét a karját.
- Eszméletlen szép. Köszönöm, hogy elhoztatok. Megint. - öleltem át, és egy kicsit tovább szorítottam magamhoz, mint azt a helyzet megkívánta volna. A fejem a vállába furtam, és magamba szívtam vanília és narancs illatú parfümét. Ez volt Helena. A gyümölcs, amelyet mindenki szeret. Kedves és határozott, mindennak ellenére is, amin keresztül ment. Senki nem lenne ilyen pozitív, sem segítőkész, de ő végig mellettem állt ez a másfél hónap alatt. Húsz év alatt nem találkoztam annyira nagyszerű emberrel, mint ő, és akartam, hogy tudja.
- Köszönök mindent, Helena. - súgtam a vállába. - Tényleg. El sem tudom képzelni, milyen lett volna ez a nyár nélküled. - elhúzódtam, és láttam Helena szemében a csillogást. - Ne bőgj! - vágtam rá élesen, mire nevetni kezdett.
- Miért búcsúzkodsz? Hisz semminek nincs vége. Még két hét, és megyünk Londonba, tudod.
- Tudom, csak... - nem tudtam neki elmagyarázni, miért érzem úgy, hogy ma véget vetek a nyárnak. Saját magamnak sem tudtam volna elmagyarázni. - Csak akartam, hogy tudd. Ennyi. - Opálkék szemei találkoztak az enyémmel, és olvasni próbált belőlem. Nem tudott, mert magam sem voltam képes megfejteni az érzelmeim.
- Őrült vagy, Jenny Brown. - simitotta meg az arcom. Helena témáváltásként elkezdte mutogatni a városban élőket, és gonosz manók lévén mindegyiküket megkritizáltuk. "Lily Grent, szerintem egy számmal kisebb ruhát vett..." vagy "Úristen, Mr. Klocks, a matektanárom. Igen, pont olyan kegyetlen, mint aminek kinéz." és "Gery Peterson. Kétszer randiztam vele, de másodszor Henry rájött, úgyhogy rettenetesen megfenyegette. Szerintem mai napig fél a közelembe jönni." Az ételpultnál hatalmassá duzzadt a sor, mindenki élvezni akarta az ízletes falatokat, mielőtt elfogynának, de az én gyomromon csomó kötődött. Képtelen lennék enni, egész nap csak egy banánturmixot ittam. A percek teltek, mind nagyobb sóhajok hagyták el a szám, és igyekeztem nem emlékeztetni magam arra, mire készülök. Arról nem is beszélve, Henry mit fog szólni, ha kiderül.
- Ashton még mindig nincs a városban? - kérdeztem Helenat.
- Tegnap este óta nem válaszolt az üzenetemre, de máskor is előfordult már. - vont vállat. - A bátyám amúgy is árgus szemmel figyeli, hogy a kezembe van e a telefon, úgyhogy nem is akkora baj.
- Csak félt. - érveltem a héten már századszor.
- Nem. A féltés csak egy érzés. Ő leláncol a szobámba. - fakadt ki Helena. - Nem hiszi el, hogy nem Ashton hibája volt a szüleinkkel történtek.
- Helena, tudom, hogy fontos neked Ashton, nekem is, de azért legyünk reálisak... - kezdtem bele, de Helena a szavamba vágott.
- Szerinted ha Ashton lett volna a hibás, elengedték volna ilyen rövid idő után?
- Azt mondta, felkereste valaki... - szedtem össze az Ashtontól hallottakat, de Helena továbbra is mondta a sajátját.
- Az a valaki tudta, hogy nem működött az autóban a fék, amit mellesleg Ashton érdekes mód kölcsön kapott. - Helena az ujjaival dobolt a fehér abroszon, így kéztetve magát, hogy uralkodjon az indulatain. - Tudom, Jenny, hogy kedves lánynak tartasz, de szerinted meg tudtam volna bocsájtani neki mindazt, ami a családunkkal történt, ha tényleg az ő lelkén száradna? - Helena szemében gyűltek a könnyek, de a hangja dacosságról és kitartásról árulkodott.
- Dehát csak baleset volt, nem? - értetlenkedtem, és az agyam egy rózsaszín masszává olvadt. Egyszerűen nem tudtam összerakni a történetet, és ezekre a hírmorzsákra épp nem ma lett volna szükségem.
- Neked tényleg nem mondott Ashton semmit? - Helena első hullámú haragját mintha eltépték volna, a kezemre tette a kezét, így bíztatva, hogy nézzek rá.
- Mondott ő sok mindent. Mit hagyott ki? - sóhajtottam, és felkészültem a lehetetlenre. Vagyis csak azt hittem, de ez még annál is ütösebb lett.
- Az autó fékje nem csak úgy bekrepált. Elvágták a fékkábelt. Ami pedig tudod, mit jelent.
Persze hogy tudtam. De képtelen voltam fel is fogni.
Ashtont holtan akarták látni.

Jenny Brown - 30.

- Ó, hát ez... nagyszerű. - bökte ki Henry a sokkból felébredve, és próbálta lefeszegetni a karokat a nyakáról.
- Mármint kinek? - kérdeztem vissza továbbra is döbbent képpel, mire az irodában lévő összes szempár felém fordult.
- Olyan jó, hogy te is jössz. - Gretchen rám sem hederített, amíg el nem kaptam a kezét. Henry figyelmeztetően rám szólt, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Várj, honnan tudod, hogy Henry Londonba költözik?
- Apám a főorvos, csajszikám. - nyávogta,mintha legalábbis valamilyen életfontosságú dolgot kellene tudnom. Felforrt tőle az agyvizem. Gyűlölöm, mikor valaki ennyire kényes hangon beszél.
- Hogy mivan? - fordultam Henry felé, aki csak megvonta a vállát. - Ezt nem tudtad volna elmondani?
- Nem volt téma. - zárta volna le a vitát, de nem voltam képes lenyugodni.
- Arra gondoltam... - Gretchen rám sem hederített, ismét Henry felé fordult, átölelve a fiú vállát. Henry mentségére szóljon, próbált hátrálni, de a csápok ellen nehéz mit tenni.
Elkaptam újra Gretchen kezét, aki dühtől villódzó szemekkel nézett rám, és teljesen kész volt cicaharcba bonyolódni velem az iroda közepén.
- Először is, örülnék, ha nem taperolnád a barátomat. - mutattam a tenyerére, ami még mindig Henry mellkasán pihent. Tisztában voltam azzal, hogy pont olyan vagyok, mint egy rossz tinifilm plázacicája, és rettenetesen utáltam magam érte. Nem az egómat sértette ez a lány, vagy épp a becsületem. A falatnyi boldogságomra volt veszéllyel, amiről nem volt szándékom lemondani.
Sokszor próbáltam megfogalmazni, miért is utálom Gretchent. Persze, féltékeny voltam rá, aztán pedig dühös a Helenaval történtek miatt, és amit a legkedvesebb emberrel tett, akit csak ismerek. De Gretchennel face-to-face még sosem beszéltem ezelőtt, nem ismerem a jó vagy rossz tulajdonságait. S bár nem hiszek az első látásra szerelemben, az első látásra utálatban annál inkább.
- Khm, hölgyeim... - szakított félbe minket egy 40 éveiben járó, kissé kopaszodó férfi az egyik asztal mögül. - Ha kérhetem, a problémáikat irodán kívül rendezzék.
- Szó sincs problémáról. Dolly, akkor holnap jövök. - fordult még vissza az egyik nő felé Gretchen, majd kilibegett az irodából a rövid, testresímuló kis fehér ruhájában. Ha hétköznap így járkál, elképzelésem sincs, hogy fog megjelenni a White Pikniken.
- Jenny Sky, nem vagy normális. - súgta a fülembe nevetve Henry, ahogy a derekamat átölelve kísért végig az irodán.
- Haragszom rád. - vágtam rá durcássan, Henry viszont csak legyintett, majd a fejvadász - vagy inkább házvadász - nő felé fordult. 
- Maddison vagyok - nyújtotta felém a kezét, de Henrynek nem mutatkozott be, ami alapján úgy véltem, ismerik egymást. Nem is tévedtem. - Én is ugyanabban az utcátokban lakom, mint te most, csak még nem volt időnk beszélni. - mosolygott kedvesen.
- Örülök, hogy megismerhetem. - fogtam vele kezet illedelmesen, majd hagytam, hogy Henry ismertesse a terveit. Részben bútorozott, 3 külön szobás lakás a Lisson Grove-ba, a Regens Park és az Imperial College közt, de lehet a Maida Vale-ba is.
- Nos, meglátom mit tehetek. Mennyi a költség limit? - kérdezte Maddison, Henry pedig hezitálva rám nézett. Tudom, hogy gazdagok, az örökségük majdnem egy végtelen bankszámla, de ezzel sem Helena sem Henry nem szokott kérkedni, mert mindkettőjüknek van saját keresete, és ha az érzéseim nem csalnak, hozzá sem nyúltak ahhoz a pénzhez, ami az apjuk után rajtuk maradt.
- Nem hallom. - mosolyogtam rá bíztatóan, és befogtam a fülem, Henry pedig a fejét csóválva de vigyorogva elmondta Maddisonnak az adott összeget.
- És ha lehet, minél messzebb legyen a lakás Gretchenétől. - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten felvnevettek, Henry pedig megszorította a kezem.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - biztosított Maddison a segítségéről, majd másik témára terelte a szót. - Henry, mi lesz az itteni házzal? Azért hazajöttök néha, ugye?
- Még nem tudom, egyenlőre a londoni szállásunk legyen meg, később lesz időnk kitalálni a többit.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az elköltözésed napját gyásznappá fogja hirdetni Wigan, és a házatok előtt hagyják majd az összetört szívű lányok a leveleiket. - mosolygott kedvesen a nő, én pedig felnevettem.
- A hiányom pótolhatatlan, ezt eddig is tudtuk. - vont vállat Henry, teljesen tisztában van az adottságaival.
- Egoista. - morogtam.
- Én jóképűnek és fantasztikusnak mondanám, de ahogy tetszik.
- Összegyűjtöm az infókat, és hívlak, ha van valami. - búcsúzott el Maddison, mi pedig az autó felé vettük az irányt.
Készültem beülni, de Henry becsukta az ajtót, mielőtt beszállhattam volna és telj miközben helyet foglaltunk a sokkból felébredő iroda egyik székében. es testtel az autóhoz szorított.
- Ez volt a legszexibb dolog, amit eddig tettél. - mondta két csók közt, én viszont meglepődve néztem rá. - Nem igazán szoktak Gretchennek ellent mondani. - magyarázta.
- Köztük te sem... - szúrtam oda, ő pedig felsóhajtott.
- Nem fogadtam cölibátust, úgyhogy ezt a részét igazán nem róhatod fel. Ha pedig ez nem elég, legutóbb is miattad dobtam ki a házunkból. - simított végig lágyan az arccsontomon, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - ... meg mert idegesítően sokat beszélt és pletykált. - tette hozzá gyorsan, mielőtt elbíznám magam.
- Csak lakjon London másik végében, és nem lesz gond. - vágtam rá, majd beszálltam a autóba.
- Elviszem a harcos barátnőmet egy igazi randira. - indította be az autót.
- Oh, meg is érdemlem. Hova megyünk? - kérdeztem, mintha tudnék akár egy éttermet vagy cukrázdát is a városban.
- A Fehér Hattyúba. Ott készítik szerintem a környék legjobb banános-csokis Madeire tortáját. - kanyarodott rá a főútra Henry, de engem már a legkevésbé sem foglalkoztatott az édesség. A Fehér Hattyú mellett lakik Ashton. Te jó ég, ha épp akkor lép ki az ajtón... Nem, erre gondolni sem szabad. Ashton ilyenkor biztos nincs otthon, vagy lehet, hogy Londonba utazott tanulni a titokzatos valamit, amiről nem volt hajlandó beszámolni.
- Mi az? - kérdezte Henry, és a kezeimre mutatott. Már észre sem veszem, ha az ujjaimat tördelem. Teljesen görcsöt kaptak, amin nem csodálkozom, lassan nemártana nekik egy röntgen is.
- Semmi. Csak nézelődök. - simítottam a combomra a tenyeremet, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy merre megyünk. Az elképzelhető forgatókönyvek csak úgy pörögtek az agyamban. Ashton és Henry találkoznak... A vidámparkos estén a meglepetés ereje okán nem történt komolyabb összetűzés, de félek, hogy Henry most már gondolkodás nélkül cselekedne.
Ahogy feltűnt az étterem, behunytam a szemem, és mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, a legkevesebb sikerrel. Végül is, Ashtonnak nincs baja Henry-vel, Henry pedig azt mondta, elfogadta Ashton hazatértét. Meg aztán itt vagyok én is, csak nem lehet akkora probléma az egészből.
- Te sem látsz szabad parkolót, ugye? - kérdezte Henry. - Talán bent az utcában lesz. - kanyarodott be Ashton utcájába. Két kézzel markoltam az ülés oldalát, és folyamatosan az ablakot figyeltem, hogy esetleg látok e valamilyen mozgást.
- Itt jó is lesz. - parkolt le Henry az alkatrészes üzlet előtt, mire szorosan behunytam a szemem. Ha ezt túlélem, mindent túlélek.
- Szuper. - motyogtam az idegességtől bekattanva.
Henry bevárt az autó hátuljánál, és kézenfogva sétáltunk be a bárba. Minden lépéssel csökkent bennem az izgalom, és megacélozva magam nem néztem állandóan a hátam mögé.
A bárba lépve kicsit hátrahőköltem a meglepettségtől. Egy dizájnos és elegáns berendezésre számítottam, így utólag visszagondolva fogalmam sincs miért. Ehelyett nagyon is... amerikai volt, nem a jó értelemben. Fa pult, bárszékek, kopott fa padló, és egy zenegép állt a bejárat mellett.
- Itt adnak süteményt? - képedtem el, és próbáltam nem fintorogni a bent terjengő enyhe doh- és sörszag keverékén.
- Igen, nem is akármilyet. - intett Henry az egyik pultosnak, majd a hátsó részbe terelt, ahol le tudtunk ülni. A szék kárpitja is csupa bordó és barna mintás volt, az ablakokon pedig vörös bársony függöny lógott. A fejünk felett világító három égős lámpa próbálta biztosítani a meghitt fényt, nem sok sikerrel. Nem jött be a hely, nincs igazán mit tetézni a dolgon.
- Maddison nagyon rendesnek tűnik. - gondolkodtam valamilyen témán. Henry mosolyogva az asztalra könyökölt.
- Igen, az is. Néha ők vigyáznak az utcában élő gyerekekre, mikor valamelyik szülőnek dolga van, és nincs kire bízni a gyereket. Szomorú, hogy nekik viszont nincs.
- Még lehet, nem? Alig tűnt harmincnak. - vontam vállat, Henry arca viszont komoly maradt.
- Harminchat. Az ő dolguk. - fejezte be ennyivel a témát, amiről látszott, hogy többet tud, mint elmond, de ő épp nem az a pletykás típus.
- Ó, hát kit látnak szemeim! Henry Spourk! - lépett oda a magas, fekete hajú pincérnő széles vigyorral az arcán, ami csakis Henrynek szólt, lévén, hogy nekem szinte háttal állt meg.
- Szia, öhm... Lorry. - olvasta le Henry a lány nevét a kitűzőről, mire akaratlanul is elkuncogtam magam. A csaj lövellt felém egy csúnya pillantást, majd visszafordult Henryhez.
- Két isteni banános-csokis Madeire tortát kérünk. - adta le a rendelést, a lány gyorsan felírta, nehogy elfelejtse. Mert tényleg nagyon bonyolult egy tételt megjegyezni.
- Én kérnék még egy pohár vizet is. - érintettem meg a könyökét, de rám sem nézett. Rákacsintott Henryre, majd sarkon fordulva visszasétált a pulthoz olyan mozgással, mint akinek komolya csípő problémái vannak.
- Fogadni mernék, hogy a vizemet elfelejti. - morogtam, ahogy a lány hallótávolságon kívül járt.
- Jenny, kérdeznem kell valamit, és őszintén válaszolj rá. - tért rá a lényegre Henry szigorú hangon, amitől kihagyott a szívem, és az összes létező titok, bűn, probléma lepergett a szemem előtt.
- Öhm. Miről van szó? - kérdeztem megjátszott nyugalommal, de alig kaptam levegőt.
- Miért nem mondtad, hogy megtámadtak? Tudod, aznap este, mikor átjöttél.
- Tudom, mikor! - csattantam fel. - Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
- Ki volt az? - Henry nem dühös volt, vagy épp segítőkész. Volt a tartásában valami... fenyegető.
- Nem Ashton, ha rá gondoltál, márpedig tudom, hogy igen. Istenem, olyan jó volt ez a nap... - túrtam a hajamba idegesen.
- Most nem érdekel Ashton. Az érdekel, aki ezt tette veled. - ujjbegyével lágyan végigsimított a homlokomon éktelenkedő forradáson, és még a lábujjam is beleborzongott az érintésébe. Mindig így reagálok Henry jelenlétére, és ez marha ijesztő.
- Hetekkel ezelőtt történt. Felejtsük el. Amúgy meg majdnem bennégtem egy épületben, ami óta rémálmaim vannak, és te még a képembe is hazudtál.
- Nem hazudtam... csak nem mondtam el. - emelte a repedező plafonra a tekintetét Henry, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Bezzeg ha én elmondanám azokat, amiket te nem tudsz... - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül, és fel sem fogtam, milyen lavinát indítottam el a már így is állandóan gyanakvó Henryben.
- A két torta a nagyszerű Henry Spourknak. - tette le mind a kettő tányért Henry elé, aki tettetett mosollyal az egyiket elém csúsztatta. A vizemet naná, hogy nem hozta, próbálta a létezésemet is tagadni. Irritált a csaj hangja, és ezt tovább tudta tetézni. - Ha valamikor ráérsz - dorombolta, miközben előhúzott egy papírt a dekoltázsából - hívj fel. - kacsintott Henryre, én pedig nem bírtam ki, elröhögtem magam.
- Nem ígérem. - felelte udvariasan Henry, a lánynak pedig lehervadt a mosoly az arcáról.
- Nos, azért gondold át. - Lorry megsemmisülve visszasietett a pulthoz, és valószínűleg a meggyilkolásomat tervezte.
- Nézzük azt a te híresen kedvenc süteményedet. - fordítottam magam elé az egyszerű piskótának tűnő süteményt, Henry viszont komoly arccal ült előttem, és nem úgy tűnt, mint aki túl boldog.
- Mi az, amit nem tudok, Jenny? - kérdezte mély, szigorú hangján, amitől megfagy az emberben a vér. Már nem érdekelt a sütemény íze, de addig rágtam, ameddig csak lehet, hogy ne kelljen Henrynek válaszolnom. A vesémbe látott, és ez nagyon nagy szívás volt.
- Ez tényleg nagyon finom. - húztam össze magam, és gyorsan újabb falatot kaptam be, csak hogy legyen indokom, amiért nem szólalok meg. Henry közelebb húzta a székét hozzám, én viszont ugyanazzal a mozdulattal húzódtam hátrébb. A kezét a combomra tette, és nem engedett. Villódzó tekintete rabul tartott, és nem sok jót ígért. Ezt nem úsztam meg.
- Mesélj csak, Jenny. Világosíts fel. - hangja semleges volt, tisztára mint Melnek, mikor idegesíteni akar, de Henrytől komolyan paráztam. Tudtam, hogy robbanni fog, és magával dönti az egész wigani életemet.
- Mit akarsz tudni? - húztam az időt, és lapátoltam magamba a csokis sütit, aminek már nem éreztem az ízét.
- Ha valamit nem akarsz elmondani, annak valószínűleg a húgomhoz van köze. - kezdte átlátni a dolgokat, mire megakadt a falat a torkomon. Képtelen voltam Henryre nézni, és őszintén félni kezdtem. Viszont a furcsaságaim közé tartozik az is többek közt, hogy minél parásabb helyzetben találom magam, annál harciasabb vagyok teljesen indokolatlanul.
- Miért, te nem akarsz egy-két dologról beszámolni? - emeltem meg a hangom.
- Nem, nem igazán. - rázta meg a fejét. - Mi van Helenaval?
- Semmi. - kötöttem az ebet a karóhoz, nem érdekelt, hogy dühös és vélhetően három napig faggatni fog. Ez nem az én titkom volt, csak épp vagyok olyan szerencsétlen idióta, hogy tudok ezt-azt.
- Aham. Ő mesélte, vagy mástól tudod? - ez kezdett átmenni barkochbába.
- Henry, a húgod dolgairól őt kérdezd. Engem hagyj ki a kettőtök dolgából. - éreztem, hogy a vér lüktet a halántékomon, a barátom pedig enyhén hátradőlt a székben, és próbált nagyon lazának mutatkozni. Annyira volt laza, mint a kommunizmus.
- Lelép esténként. - kezdett bele. - Azt hiszi, nem tudok róla. Régebben is csinált ilyet, átverte a szüleinket, de engem nem tudott.
- Követted? - kérdeztem gondolkodás nélkül, alig fogva fel, hogy sikeresen behúzott a csőbe, és elárultam magam és Helenat is. Az arcán diadalittas mosoly ült, de a tekintete forradalmat ígért.
- Egy ideig tudom, de kémeket megszégyenítve képes eltűnni egyik pillanatról a másikra.
- Várj, te jelenidőben beszélsz? - ráncoltam a szemöldököm. Lehetséges volna...? Nem, ez még Helenatól is durva lenne. Mégiscsak Ashton az oka a szüleikkel történteknek. Még Ashton se bocsájtott meg magának, nem hogy Helena... Henry bólintott. - Ezt nem értem... - motyogtam.
- Mit nem értesz? Kivel találkozgat a húgom? Fiú? - hadarta, időt sem hagyva, hogy felfogjam, mit kérdez.
- Őt faggasd, ne engem! - csattantam fel dühösen, és az asztalra csaptam, mire minden evőeszköz megcsörrent, magunkra terelve a figyelmet.
- Azt hiszed, nem próbáltam?
- Henry, Helena már felnőtt nő, van magánélete. - kampányoltam Helena mellett, hogy tereljem a témát.
- Csak mi vagyunk egymásnak, én semmit nem hallgatok el előle...
- Igen, a zajokról mondott már valamit. - szúrtam közbe leereszkedően, hogy értse, mire gondolok, de nem volt hangulatban.
- ... úgyhogy most beülünk az autóba, és elmegyünk a szalonba. - vázolta a tervet, mire leesett az állam.
- De... de meg sem etted a részed. - mutattam a tányérjára.
- Nem vagyok éhes. Gyere. - ragadta meg a kezem, én meg bepánikolva követtem. Úgy éreztem, mintha a lábaimon súlyok lógnának. Henry kifelé menet a pultra dobta a pénzt, és köszönés nélkül kisétált az ajtón.
- Miből gondolod, hogy majd most válaszol?
- Kénytelen lesz. Tudom. - mondta Henry elszántan. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, áttöri a mellkasom, és akárhogy próbáltam, nem tudtam magam kirángatni Henry erős szorításából. Ahogy maga után húzott, folyamatosan Ashton ablakát lestem, és elnyomtam a nagyon-nagyon rossz megérzésemet, ami ennek ellenére valósággá vált.
Már csak tíz lépésre voltunk az autótól, mikor kinyílt az alkatrészes bolt ajtaja, és egy szőke lány lépett ki rajta. A szám elé kaptam a szabad kezem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem Helenat látom. De hogy még rosszabb legyen a helyzet, feltűnt mögötte egy fiú, aki kicsit sem hasonlított egy kedves és megértő helyi srácra. A fekete kopott pólója és farmerja is elég volt, hogy felismerjem Ashtont, majd éreztem, hogy Henry szorítása enged. A páros teljesen ellentétje volt egymásnak. Helena szalmaszőke haja és fehér köténye köszönőviszonyban sem volt Ashton sötétségével. Mégis, egy külső szemlélő biztosra vehette, hogy közeli kapcsolat van köztük. Nem feltétlen szerelem, de nem is puszta haverok. Soha nem hittem, hogy egyszer talán láthatom őket egy légtérben, de most képes voltam elhinni mindent, amit Ashton előzőleg mesélt, az iskolában való találkákról, vidám és szomorú percekről. Annyira abszurd mindazok után, ami velük történt, és mégis... olyan nyugodt burok vette őket körül. Fogalmam sincs, hogy lehetséges mindez, de Wigan történései már így is egy sci-fi-vel érnek fel.
Ott álltunk a járda közepén, fényes nappal és néztük, ahogy Ashton egy tincset tűr Helena füle mögé.
- Ne! - sikítottam, ahogy Henry megindult feléjük, mire a másik kettő is a mi irányunkba kapta a fejét. Helena lába teljesen földbegyökeredzett hozzám hasonlóan, de Ashton előbb átlátta a helyzetet. Félrelökte Helenat az útból, mielőtt még Henry odaérhetett volna, majd bátran előrelépett, hogy a zilált és rohadtul dühös bátyj régóta kiérdemelt ütésével szembenézzen.