Jenny Brown - 25.

Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés. Apám nem szokott hívni, ez abból is látszott, hogy a száma sem volt elmentve.
- Öhm, szia Apu. - nyögtem ki, és el sem hittem, hogy ez a nap még lehet rosszabb. Ashton közeledett, de türelmesen vártam, apám miért hívott.
- Hogy vagy? - kérdezte udvarisan, mire értetlenkedő kifejezéssel, amit szerencsére a telefonon keresztül nem látott, illedelmesen válaszoltam, hogy "jól".
- Szuper. Örülök. - király, csak nem tudom, minek. - Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, mikor jössz haza. Át szeretném neked alakítani a nagyobbik hálót, tudod, amihez gardrób is tartozik... - kezdett bele a valódi mondandójába, én pedig lefagyva bámultam magam elé. Ashton felé fordultam, és mutattam, hogy telefonálok, mire bólintott, és a falhoz lapult, belesimult az árnyékba, és ha nem tudnám, hogy ott van, biztosan a frász kerülgetne, ha elsétálnék mellette. Teljesen elnyelte a sötétség. Úgy tűnt, Ashton az évek alatt kitanulta, hogy váljon láthatatlanná.
- Jenny, itt vagy? - ébresztett fel apám a kábulatból, és fogalmam sem volt, miről hadovált az előbb.
- Én anyához költözöm. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és a fejem fogtam, amiért ilyen könyörtelenül közöltem vele a tényeket.
- Ugyanmár, Jenny, anyád kis lakásában nem is biztos, hogy jut neked külön szoba... - kezdte, de a saját családi drámánkra ma már nem voltam vevő, így összeszedtem a gondolataimat, és lezárni készültem ezt a beszélgetést.
- Te állod az új lakása árát, nem? - kérdeztem idegesen.
- De igen, és...
- Akkor olyat vegyél, amibe nekem is jut hely. Nem kell gardrób, tudhatnád, hogy alig van ruhám. Most pedig dolgom van, majd máskor beszélünk. Jóéjt. - vágtam rá, majd azonnal bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a telefonom.
- Ez kemény volt. - lépett mellém Ashton, és a lámpa mellett végre megláttam keskeny, szimetrikus vonású arcát, ajak és szemöldök piercingjén megcsillant a fény, a testemből pedig felengedett valami a jelenlétére. Idegesség? Hiány? Aggodalom? Nem tudtam pontosan. Akármennyire is dühös voltam rá az egész út alatt, az utcán végigfutó szellő magával ragadta azt is. Ashton végre itt volt, és megvéd. Hittem benne legalábbis.
- Csak... az apám. - magyaráztam, és idegesen a hajamba túrtam, ő pedig intett, hogy induljunk. Egy pillanatra megtorpantam.
- Ugye... ugye nem a raktár felé megyünk? - kérdeztem, és idegesen ropogtatni kezdtem az ujjam, mint általában. Ashton arcán egy halvány mosoly suhant át, amit épp csak hogy ki tudtam venni az utca lámpáinak fényében. Mögém nyúlt, és egy nanoszekundumig azt hittem, hogy átöleli a vállam, ami teljesen fura lett volna, de csak a fejemre húzta újra a kapucnit, és mint két rosszban sántikáló fiatal haladtunk végig az utcán.
- Nem. Jó volt a kirándulás? - kérdezte, mire a szemem forgattam.
- Jared úgyis mindent elmondott, nem? - kérdeztem vissza, és ezzel elkezdtem a halomnyi kérdésem feltételét.
- Nem hinném. Az ő családja sem beszél velem. - magyarázta egyszerűen. Hangjában nem volt sem keserűség sem megbántottság. Már rég beletörődött a dolgok menetébe.
- Hát ti mégis jót elcseverésztetek, ha a megérzéseim nem csalnak. - durcáskodtam, mire egyik szemöldökét felvonva rám nézett, majd vissza az utcára, ahol nyüzsögtek az autók.
- Nem vetted fel a telefont. - magyarázta, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Összejöttek a dolgok, elég nagy most a káosz. - vártam, hogy rákérdez, de nem tette. Vagy tudja, vagy nem érdekli. A szűkszavúság királya, ebben most már kétségem sincs. Elhaladtunk egy Fehér hattyú nevű hely mellett, és furcsálva vettem észre, hogy erre még nem jártam.
- Erre gyere. - fordult be balra, majd átsietett az úton, és egy kulcshalmot szedett elő a zsebéből. Aggódva néztem körül, de a kis utcácskában egy lélek sem volt, Ashton pedig épp egy üzlethelyiségbe nyitott be. Bent is teljes sötétség fogadott, és gyorsan be is zárta mögöttem az ajtót, mire a szívem hevesebben kezdett verni.
- Ashton?  - kezdtem remegő hangon. - Ez... ez nem volt jó ötlet, mármint...
- Nem bántalak, nyugi. Gyere utánam. - mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk, Mel keresésekor. Csak a lépteink halk koppanása és az szabad kezem ujjainak ropogtatása hallatszott a helyiségben, majd Ashton benyitott egy szűkös lépcsőházba. Felkapcsolta a lámpát, és elengedte az addigra kissé nyirkos tenyerem. Kikeresett egy másik kulcsot, majd a reteszbe helyezte, és a zár halk kattanását ajtónyikorgás követte.
- Üdv nálam. - kapcsolt újabb lámpát, én pedig meglepődve néztem szét. Az egész lakás felújítás alatt állhat, mert bár a ledlámpák már be vannak építve a mennyezetbe, a falak szinte ontják magukból a hűvősséget a maguk mázolatlan alakjukban. Két csorba szék és egy asztal állt az ablak mellett, a másik sarokban pedig egy vastag és széles matrac, ami minden bizonnyal megtette ágy helyett. Volt még egy hűtőszekrény, aminek a tetejére egy kis villanyrezsó elégítette ki a főzési vágyat.
- Nem egy palota. - jegyezte meg Ashton a száját húzva. Az ajtó mögött három polcról lógtak le a ruhák, néhány könyv, és a jobb oldali falon található ajtó vezethetett a mosdóhoz.
- Kínálnálak hellyel, de...
- Jó lesz itt. - igyekeztem összeszedni magam, és kicsit sem mutatva, mennyire sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell élnie. Helyet foglaltam az asztalnál, és lazának próbáltam tűnni. Ashton enyhén mosolyogva végignézett rajtam, amiből rájöttem, mennyire nem sikerült a tervem.
- Teát? Kávét? Alkohollal nem szolgálhatok... - vont vállat.
- Csak egy pohár vizet, köszi. - makogtam idegesen, és pont úgy éreztem magam, mint az első bálom előtt. Ami ritka gázul sikerült, de ez egy másik történet. Ashton odasétált a hűtő melletti dobozhoz, és két poharat vett elő, majd a fürdőbe ment, hogy a csapból vizet engedjen. A köztünk lévő csönd kezdett túlfeszülni, éreztem, hogy az összes kérdés egyszerre akar kitörni belőlem, így az ujjropogtatás mellé társult a lábdobogás is. Ashton leült velem szembe, és várt.
Kortyoltam, hogy a víz lehűtse a torkom, majd megköszörültem, és belekezdtem.
- Mit tudsz Elizről?
- Annyit, amennyit már elmondtam. - válaszolta szűkszavúan.
- De mégis honnan tudsz róla? - alakítottam a beszélgetést, de nem sok sikerrel. Ashton sóhajtott, nemigazán segített a válaszával.
- Hallok ezt-azt. Sok pletykát tudok.
- Oké - álltam fel, és indulni készültem. Ashtontól semmit nem fogok megtudni, a titkait hét lakat alatt őrzi. Elindultam az ajtó irányába, de elkapta a kezem.
- Tényleg így volt. Két nő beszélgetett előttem a kávézóban, az egyikük valami olyasmit magyarázott, hogy végre átveheti a helyét.
Visszafordultam, és mélyen Ashton szemébe néztem. Képtelen voltam eldönteni, hogy hazudik e, vagy sem. Míg anyám tanítása Henrynél és Jarednél lazán bejött, Ashtont szerintem a CIA sem tudná megtörni.
- Hogy nézett ki a nő? Meg honnan tudhatták meg már szombat estére, mikor Melt és Penyt szombat dél körül tette ki a zsúron? - kérdeztem, és az agyam folyamatosan pörgött.
- Nem tudom. Azért is hívtalak, hogy te tudsz e róla. - Ashton mutatta, hogy üljek le, de képtelen voltam. Elkezdtem fel-alá járkálni az apró szobában, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a témát jegelnem kell egy kicsit, különben holtbiztos, hogy bekattanok.
- Oké, hagyjuk. Mi a helyzet Edinburghel? - fordultam felé csipőre tett kézzel, és egy pillanatra láttam rajta végigsuhanni a meglepetség erejét. Kortyolt egyet, majd a szemembe nézett, és rabul is ejtett vele. Nem akart hazudni, ezt nyilvánvalóvá tette, de nem is válaszolt azonnal.
- Mi lenne? - kérdezett vissza inkább, mire lassan felforrt az agyam.
- Azt mondtad, Edinburghben voltál nevelőintézetben. Azonban ott nincs is ilyen! - fakadtam ki, Ashton pedig a kopott és karcos faasztal lapját kezdte fikszírozni.
- Hogy tudtad meg?
- Például kíváncsi voltam, és meg akartam nézni, legalább az épületet. Gáz, hogy nem volt mit.
Ashton jó ideig hallgatott, úgy tűnt, mérlegeli, mit reagáljon. Leültem vissza a helyemre, szemben vele, és kutatóan kerestem a tekintetét, de ő csak az ajakpiercingjét rágcsálva gondolkodott.
- Mindenki úgy tudja, hogy ott voltam. - kezdte magyarázni, mire hátravetett fejjel felsóhajtottam. Istenem, de hosszú menet lesz ez.
- És ebből a mindenkiből ki beszél veled? - kérdeztem, és még én is éreztem, hogy túllőttem a célon, úgyhogy gyorsan rávágtam, hogy "bocsánat". Erre elmosolyodott, és kinyújtotta az asztalra mindkét karját, tenyérrel felfelé, mint aki épp megadja magát.
- Jogos. Szóval nem Edinburghben voltam. - magyarázta, és hatalmas meleg, sötétbarna szemeit rajtam tartotta. Figyelte, hogy reagálok. A visszafolytott mosolyból arra utaltam, hogy egy katasztrófa súlytotta terület lehetek, amit egyszerre ért el a tornádó, a cunami és a gazdasági válság.
- Egy évet voltam Londonban, tényleg javítóban, meg is érdemeltem. Sőt, sokkal rosszabbul kellett volna járnom.
- Nehéz rólad elképzelni mindazt, amit hallottam. - vágtam közbe, Ashton pedig vállat vont, nem kommentálta a véleményem.
- Egy nap felkeresett egy William nevű illető, aki két opciót ajánlott fel. Vagy ott maradok, letölteni a további 2 évet, vagy 5 év alatt embert farag belőlem. Nem gondolkodtam.
- Szóval tanulni kezdtél, vagy mi? - ráncoltam a szemöldököm, sehogy nem állt össze a kép.
- Így is mondhatjuk. Később derült ki, hogy Wills rákos volt, másfél évvel később elhunyt. - a férfi iránt érzett tisztelete kétséget kizáró volt, a hangjából csak úgy sütött az elismerés.
- Sajnálom. - suttogtam, és a hangom elveszett a szoba csendjében.
- Múlthéten is Londonban voltam, még mindig tanulok. - sóhajtva dőlt hátra, mint aki egy hatalmas titok terhétől szabadult meg.
- Mit? - kérdeztem kíváncsian, de csak a fejét csóválta.
- Ha végzek, elárulom. - zárta le a témát, de már ennyivel is meg voltam elégedve. Több volt, mint amit eddig ki tudtam húzni belőle.
- Miért nem ezt mondtad rögtön? Mi ebben a baj? - értetlenkedtem, Ashton pedig összefogta selymes, hollófekete haját.
- Nem vette volna jól ki magát, ha a városbeliek megtudnák, hogy az én hibámból meghalt valaki, én meg elmentem tanulni büntetésképp.
- Basszus. Tényleg. - húztam a szám, és kiittam a poharam tartalmát. - De ha Londonban tanulsz, miért...
- Miért jöttem vissza? - fejezte be a kérdésemet Ashton. - Talán büntetem magam. Ez a város pedig az összefogás legjobb példája.
- Jareddel mégis beszélsz... - jutott eszembe, de csak a fejét rázta.
- Nem, az anyja már születésem előtt sem beszélt az én anyámmal, pedig ikrek.
- Mi? Úristen! - lepődtem meg, és még kevésbé értettem, hogy-hogy Jared és Ashton nem hasonlítanak egymásra.
- Eltartott egy ideig, míg kinyomoztam Jared számát, de csak az utatokra szólt a szövetségünk. - Ashton mély hangjában egy kis szomorúság csendült, de gyorsan megköszörülte a torkát, és a szemöldökében lévő piercinget babrálta.
- Lehet még egy kérdésem? - szóltam pár perc csönd után. Ashton elmosolyodott, kedvesen, ami szöges ellentétben állt Henry legtöbbször gúnyos vigyorával. Henryre gondolva mindig mellbevágott egy jeges tőr, úgyhogy gyorsan elhesegettem arcának emlékét.
- Csak egy? - úgy tűnt, Ashtonnak kezd jókedve lenni. Mióta ismerem, nem láttam ennyit mosolyogni összesen. Mondjuk az tény, hogy körülmények sosem úgy hozták, hogy vigyorogni legyen kedvünk. - Tőled legalább egy temérdekre számítottam.
- Egyenlőre a hallottakat kell megemésztenem, majd kielemezlek, mint valami wudu istennő, és utána benyújtok egy 6 oldalas listát a kérdéseimmel. - magyaráztam mosolyogva, Ashton pedig egyik szemöldökét felhúzva nézte, hogy komolyan beszélek e. Hihetetlen, hogy meg tudja csinálni, lehet valami a wigani csapvízben.
- Szóval. - vettem komolyabbra a figurát, mert fontos kérdéshez érkeztünk. - Miért nem mondtad, hogy te hoztál ki az épületből?
- Kellett volna? - vágta rá reflexből, mire hátrahőköltem.
- Igen, mert mondjuk okozott pár átforgolódott éjszakát! - csattantam fel kicsit eréjesebben,és az előbbi jókedvünk kiröppent az ablakon, ki a sötét éjszakába.
- Mindenki látta, hogy füst tör föl a barlangból, de senki nem tudta, hogy van e bent valaki. Én viszont láttam, hogy bementél.
- És ha te is bent maradtál volna? - kérdeztem, és igyekeztem elfojtani magamban a feltört emlékeket, és a fulladástól kaparó torkom fájdalmát. Ashton nem válaszolt, barna tekintetével mélyen a szemembe nézett és ez mindent elárult helyette. A jeges tőr mellé kaptam még egy forró vasat is a szívem fölé. Az, hogy Ashon nem hiányozna senkinek, úgy földhöz csapott, hogy mély lélegzetet kellett vennem a megrökönyödéstől. Átnyúltam az asztal felett, és megszorítottam Ashton kezét. Éreztem, hogy összerezzen az érintésemtől, de igenis kijár neki a köszönetem, még ha a gombóc a torkomban nem is akarja hagyni. Ashton bólintott, majd hátrébb tolta a székét.
- Most viszont nekem van egy halom kérdésem. - kezdte enyhe szigorral a hangjában, amitől összezavarodtam.
- Miről? - kérdeztem aggódva, miközben felállt az asztaltól, és fölém magasodott.
- Az útról. - mosoly terült szét az arcán, még ha a szeme nem is csillogott úgy, ahogy ilyenkor kellene.
- Ahhoz kávé is fog kelleni. - ásítottam, Ashton pedig a fejét csóválva kivett a dobozból egy vízforralót, megtöltötte vízzel, és az egyik földhöz közeli konnektorba dugta az eszköz zsinórját. Aztán a poharamat kicserélte egy bögrére, és valahonnan kávét bányászott elő.
- Mennyit mondott neked Jared? - kérdeztem, de csak vállat vont.
- Annyit, hogy hagyjam őt is és téged is békén, valamint hogy semmit nem tudsz Elizről. - magyarázta, és közben levette a hosszúujjú felsőjét, ami alatt fekete trikót viselt. Nekem is kezdett melegem lenni a tetőtéri lakásban, de nem volt mire cserélnem. Ashton messze alulmaradt Henrytől izmokat tekintve, de még így is ki tudtam venni az epszeit, a bit, a trit, meg ami csak van még a felkarja és a válla környékén. Az én bőrömmel ellentétben az övét egy szeplő sem tarkította, és nem is volt olyan sápadt fehér, mint a legtöbb angol. Felrémlett, hogy rányitottam a másik házban, és egy pillanat alatt vörösre váltott az arcom.
- Szóval, merre jártatok? - kérdezte zsebre tett kézzel, majd a vízforraló felé fordult, amiből kezdett kibugyogni a víz. Ahogy megfordult, rájöttem, hogy nem csak a karja érdemel szót, hanem a pólón átütő  hátizmai is imába foglalhatóak lennének. Ahogy végignéztem rajta, megakadt a pillantásom a könyöke feletti tetováláson, és szó szerint leesett az állam.
"- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker."
Emily. Már akkor tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név, és nem azért, mert annyi Emily kószál Anglia szerte. A tudatalattim már akkor elraktározta, és most volt szíves rámszabadítani az ezzel kapcsolatos emlékeket. Annyira megdöbbentem az egész helyzeten, hogy muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében. Talán... talán tévedek. Lehet, hogy ez egy másik Emily. Ne kérdezd meg, ne kérdezd meg... - hajtogattam magamnak, de a gondolataim azonnal utat törtek maguknak.
- Ashton, ki az az Emily? - kérdeztem, majd a szám elé tettem a kezem, de a nagyszájúságom mindent túlszárnyal. Ashton megdermedt a kezében a bögrémmel, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni.
- Emily... ő Helena anyja. - magyarázta amit már így is tudtam.
- Óó... ugye... ugye nem volt vele viszonyod, vagy ilyesmi... - hadováltam össze-vissza, pedig még én is éreztem a mondottaim abszurditását. Ashton megpördült a tengelye körül, és teljesen lesokkolva nézett rám.
- Dehogy, jézusom. Mrs. Spourk mindig nagyon kedves velem, az ő tiszteletére csináltattam. Sokkal rosszabbat kapott, mint a halál. - magyarázta Ashton elfuló hangon, és lerogyott a székére.
- Igen, tudom, hogy intézetben van. Akkor ismerted már előbb is? - még én is éreztem, mekkora rohadék vagyok, hogy faggatom, de Ashton kezd bennem bízni, és neki is épp annyira szükségem van egy barátra, mint nekem. Egy ideig csak nézett, mit nézett, vizslatott, valamin nagyon törte az eszét. Jobb mutatóujja és hüvelykujja közé fogta az ajakkarikáját, és megpörgette. Aztán megdörzsölte az állát. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mit néz rajtam, de előbb szólalt meg.
- Mennyit tudsz Helenáról?
Zavartan néztem rá, nem teljesen értettem a kérdést.
- Nagyon kedves lány, és a barátnőmnek tartom, ő az egyik, aki miatt még itt vagyok Wiganben, és nem rohantam haza fejvesztve.
Ashton bólintott, mint aki érti, mire gondolok.
- Ennek örülök. De mennyit tudsz Helenáról és rólam?

Jenny Brown - 24.

Ahogy az anyósülés felöli ajtóhoz értem, és megragadtam a kilincset, nyakon öntött a jéghideg valóság. Az autó felett átnéztem Henry-re, aki még mindig a benzinpisztolyt tartotta a kezébe, és döbbenten figyelt engem.
Nem akarta, hogy mellette üljek, és ez úgy fájt mint egy tüzes billog a mellkasomon. Fogalmam sincs, mikor lesz időnk erről beszélni, de most épp túl sok minden történik körülöttem.
Lehullt a kezem a kilincsről, és egy sóhajjal egybekötve hátraléptem a hátsó ajtóhoz. Helena becsusszant a jobb oldalamra, és hatalmas szemekkel várta, hogy elmesélyem, ki hívott. A kezében még  mindig ott volt a gőzőlgő forró csokoládés pohár, így kikaptam a kezéből, és mohón belekortyoltam. A forróság végigszántotta a nyelvem és torkom, a szemem is könnybelábadt, és bár napokig nem fogok ízeket érezni, de egy pillanatra sikerült a magam körüli káoszról megfeledkeznem.
- Jézusom, Jenny, megégeted magad. - kapott felém Helena, még mindig zavart arccal, de csak legyintettem.
- Ennél jobban már nem tudom.
- Mivan, itt akartatok hagyni? Mert láttam ám, hogy kirohantok a boltból, de... - pattant be az előttem lévő ülésre Jared, és Henry is maga után húzta az ajtót.
- Nem, csak rohadtul haza kellene érnünk. - fakadtam ki, kicsit sem végig gondolva, hogy mit mondok. Újra kortyoltam a papír pohárból, de már nem értem el ugyanazt a hatást, mint az előbb.
- Nem vagyok Forma-1-es pilóta, elnézést. - vágta rá dühösen Henry, és kikanyarodtunk a benzinkútról.
- Nem hát, mert akkor értenél az autókhoz. - néztem ki az ablakon, Jared viszont hátrafordult, pont mikor Helena is megbökte az oldalam.
- Jenny, ki hívott? - szegezte nekem a kérdést, mire húzni kezdtem a szám. Henryre is átragadhatott a paprikás hangulatom, mert nem tudta tartani a száját.
- Biztos a szerelme.
- Fogd már be! - kiabáltam rá már-már hisztérikusan, mire Jared és Helena hátrahőkölt, de Henry-t kicsit sem érdekelte, hogy az idegeim cafatokban lógnak.
- Miért, talán nem? Hozzá sietsz ilyen nagy elánnal, fogadjunk.
- Te idióta, Eliz hívott az előbb! - ütöttem volna a vállára, Jared viszont elkapta a kezem, és a fejével intett, hogy ne tegyem.
- Eliz? - ráncolta szemöldökét Helena, és teljesen zavartan nézett maga elé. - Miért?
- Valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védenem a lányom valakitől, aki nem Mr. Harper. És hogy nem vihette őket magával, mert akkor valaki megtalálja. - járattam az agyam, igyekeztem minden részletre visszaemlékezni, de a rövid telefonhívás nem tartalmazott túl sok információt. Jaredre néztem, aki, úgy tűnt, szintén erőssen töri a fejét.
- Ezt nem értem...
- Nyugi Helena, én sem. - sóhajtottam lemondóan, majd a poharamat vizslattam, mintha attól valamilyen megoldást találhatnék. A fejem majd szét szakadt, Henry folyamatos beszólogatásait fizikai fájdalomként éltem meg, a többi probléma pedig csak csavart rajtuk egyet. Hiába tudom, hogy nem vagyok egy szuperhős, hogy mindent megoldjak, mégis az én kezemben futnak össze az égető szálak.
Ismét felnéztem, pont mikor Jared elővette a telefonját a zsebéből.
Vártam egy kicsit, hogy elkezdje írni az üzenetet, majd egy villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a telefont, amin úgy meglepődött, hogy utána sem nyúlt.
Bár az sms-t még nem írta meg, de a címzettet már bejelölte.
Kínosan felnevettem, majd felé dobtam a telefont, ő pedig reflexből elkapta.
- Még csak csalódni sem tudok benned. Nincs több hely. - vontam vállat, és Henryre néztem, aki a visszapillantóból engem figyelt, majd visszakapta a tekintetét az útra.
- Mi? Miért? Jared! - szegény Helena ott ült a káosz közepén, és fogalma sem volt semmiről. Megfogtam a kezét, és magamban megfogadtam, hogy egyszer mindent elmagyarázok neki. De az sem mostanában lesz.
- Nem érdekes. Ti vagytok a szomszédjaik. Tudtok valakit, aki sokszor jár Mr. Harperhoz? - fordultam Helena felé teljes testtel, mert még a perifériámban sem tudtam elviselni Jared áruló fejét, ahogy Ashtonnak minden mozdulatomról beszámol.
- Egész nap más dolgom sem volt, mint hogy a szomszédot kukkoljam. - szólalt meg elől Henry, mire Helena enyhén elmosolyodott, én viszont leütöttem a magas labdát.
- Azt tudjuk, hogy téged lefoglal a sok lány, komoly munkát jelenthet mind khm... megelégedését elérni. - kiittam a pohár tartalmát, és mivel Henry nem válaszolt semmit, újra Helenahoz szóltam. - lehetetlent kérdezek ugye?
- Sajnálom Jenny, de igen. - simította meg a hajam, én pedig szomorúan az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a tovatűnő napsütötte mezőkre.

- Hahó, hazaértem! - estem be szinte az ajtón, úgy rohantam át a szomszédból. Ledobtam az előszobába a táskám, és visszafolytott lélegzettel a nappaliba léptem. Talán a hatodik érzékem, talán csak egy aprócska rossz előérzet, de azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Tia ült a bőr kanapén, kávét szürcsölgetve, és Mellel beszélgetett.
Ennél szürreálisabb képet álmodni sem tudtam volna.
- Ó, Jenny! - ugrott talpra Tia egyből, én pedig hátrahőköltem az ölelésétől. Teljesen idegen volt számomra úgy, hogy hétköznapi ruhát viselt, és ha visszagondolok, a rendőr autót sem láttam a ház előtt. Tia szőkés-barna haja szabadon omlott a vállára, sőt, ki is sminkelte magát a jeles alkalomra.
- Öhm. Helló. - nyögtem ki, mikor végre engedett a szorításából. - Mit csinál itt? - szegeztem neki a kérdést kicsit sem udvariasan.
- Te nem is tudod? - kérdezett vissza hatalmasra nyílt szemekkel, majd a fotel felé terelt. Mel még mindig merev háttal ült nekem, egyáltalán nem akart rám nézni.
- Mármint mit? - kérdeztem zavartan. - Tudom, hogy Eliz elment, Mel felhívott. De maga miért van itt?
- Hogy vigyázzak a lányokra. - mondta ezt úgy, mintha teljesen nyilvánvaló lenne. Ivott a bögréből, és újra helyet foglalt a kanapén. Egy pillanatig beállt a csend, és szinte érezni lehetett a feszültséget a ház teljes területén. Végigdörzsöltem a karomon, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
Az, hogy Tiával kapcsolatos érzelmeim kicsit sem pozitívak, nem meglepő. Volt a nőben valami, ami nem volt rendben, azok után pedig, hogy folyamatosan a nyakamon lihegett a vidámparkos ügy után, az agyamra ment.
- Értem. Nos, hazaértem, úgyhogy biztos sok dolga van... - kezdtem finoman kiterelni az ajtón, de ő csak pislogott rám, és nem mozdult.
- Ó, látom nem érted. Engem Eliz kért meg, hogy vigyázzak a lányokra. Mel, szivem, felmennél megnézni a húgodat? - Mel engedelmesen felállt a kanapéról, és akkor tűnt fel, hogy hollófeketére festette a haját. Sminket nem viselt, de a szegecses fekete bőr karkötője ott virított a csuklóján. Nem nézett a szemembe, csak felrohant a lépcsőn. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd mikor eltűnt a lépcsőfordulóban, egyszerre pattantunk fel a helyünkről Tiával.
- Fogalmam sincs, mi történik itt - kezdtem, miközben próbált a szavamba vágni, de nem hagytam. - Beszéltem Elizzel. - dobtam be az aduászt, Tiának elakadt a lélegzete egy pillanatra, de hamar összeszedte magát.
- A legjobb barátnőm. Rám bízta a házat. - érvelt továbbra is maga mellett.
- Talán a házat igen. Mehet is mosogatni. - intettem a konyha felé, Tia arca pedig kezdett vörössé válni a dühtől, és vélhetően én sem nézhettem ki máshogy. Az idegeim pattanásig feszültek, de nem voltam hajlandó megadni magam.
- Ne merj velem így beszélni! - lépett közelebb, kezét fenyegetően az arcom előtt tartva. Magasabb volt nálam, ami egész eddig fel sem tűnt, és ez nem vált épp a javamra. Már rég nem a rendőrnőt játszotta előttem.
- Mi folyik itt? - lépkedett le Mr. Harper a lépcsőn, mire Tia azonnal ellépett előlem, én pedig vehettem egy mély lélegzetet. Második kör, indul.
Mr. Harper valószínűleg a zuhany alól jött ki, csak egy fehér köntöst viselt, és a haját törölte épp szárazra egy sötétkék törölközővel. Tia ártatlanul ivott a teájából, én pedig felmértem, hogy milyen gyorsan tudnám kikapni a kezéből a bögrét, és a fejére borítani a tartalmát.
Elég valószínű, hogy a jó reflexei szemben állnak az én ügyetlenségemmel, úgyhogy ezzel inkább nem kisérleteznék.
- Üdv, Mr. Harper. Hazaértem, így ha van bármi, amiben segíteni tudok, tessék szólni. - mosolyogtam munkáltatómra, és nincs kizárva, hogy akkor néztem először a szemébe a raktáros kaland óta. Jeffry csak a száját húzta, majd bólintott.
- Rendben Jenny. A feleségem... - kezdte, de gyorsan a szavába vágtam.
- Elutazott, Tia már beszámolt róla. - sarkítottam a dolgokat, és az emlegetett mögöttem köszörülte a torkát, de nem szólt semmit.
- Akkor biztos arról is értesítette, hogy szabad bejárást biztosítottunk a számára. - tért át a hivatalos hangnemre, én pedig csak bólintottam, többre nem tellett. - Természetesen nagy segítség lenne számomra, ha maradna. - lépett hozzám közelebb, mire automatikusan hátráltam. Jobb szeretem tartani az öt lépés távolságot bűnözőkkel szemben.
- Én is így gondolom. - mondtam rekedten, és a körmeimet vizsgálgattam, mint valami érdekfeszítő dolgot. - Kicsomagolok, és készítek vacsorát.
- Már csináltam. - szólt be Tia a konyhából, és épphogy sikerült visszafognom magam, hogy ne fújjak rá, mint egy macska.
- Értem. - kerültem ki nagy ívben Mr. Harpert, aki még mindig ott állt fehér köpenyében, a hajából és szakálláról csöpögő vízzel a nappali közepén. Megragadtam a sporttáskám fülét, és magam után húztam fel a lépcsőn. Alig vártam, hogy végre levegőt kapjak.
Ledobtam minden cuccomat a szobámba, Helena dzsekijét pedig a székre terítettem, hogy ne felejtsem neki visszaadni.
Ahogy a tükör felé fordultam, leesett az állam. Nem a ruháim, nem a hajam festett rosszul. Az összkép volt egy csődtömeg. Az arcom sápadtabb nem is lehetne, a fekete karikák csak úgy virítottak a szemem alatt, a hajamban a hullámok kifésülhetetlenül összetapadtak. Közelebb léptem az ember nagyságú tükörhöz, és próbáltam felfedezni benne azt a lányt, aki néhány hete Wiganbe érkezett, aki elhasalt a vonatban, és aki minden reggel korán kelt azért, hogy kifussa a lelkét is. Kerestem, de ő már messze járhatott. S ettől csak még rosszabbul éreztem magam. A folyamatos idegeskedés, az események sorozata teljesen megváltoztatott, és nem tudom, hogy mégis hogy tegyek mindent jóvá.
Valaki kopogtatott az ajtómon, így két lépésből ott teremtem, és kinyitottam. Peny és Mel állt az ajtóm előtt, előbbi egy könyvet szorongatva, aminek sajnos nem tudtam kinézni a címét. Mel szokásossá vált unott képével állt a húga mögött, és várta, hogy reagáljak valamit.
- Peny! De hiányoztál. - öleltem meg egyből a kislányt, ő pedig szorosan kapaszkodott a felsőmbe. Adtam két puszit a feje búbjára, majd magam mellé húztam. - Hol van Mark? - szögeztem Melnek a kicsit sem kedves kérdést, de ő csak vállat vont.
- Ki tudja. Mikor rájött, hogy Tia rendőr, felfeszítette az ablakom, és kiugrott. Remélem legalább az ágak összehorzsolták. - vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.
- Gyertek be, hoztam nektek egy csomó édességet. - Peny elment mellettem, és mentem volna utána, de Mel visszarántott, és a fülembe súgta.
- Peny nem beszél tegnap óta.
- Hogy érted, hogy nem beszél? - ráncoltam a szemöldököm, mire Mel a szemeit forgatta.
- Nem szólal meg. Bólogat, meg mutogat, de a száját nem nyitja ki. - magyarázta, majd a húga után indult.
Erről bezzeg Tia egy szót sem szólt. Peny leült a szobám közepén lévő szőnyegre, még mindig a könyvét szorongatva, miközben Mel az ágyamra dobta magát teljes kényelemben. Ahogy kiosztottam a halom édességet, és megmutogattam a készített képeket, rájöttem, hogy Mel igazat mondott. Peny rámmosolygott, meg tényleg örült a Carl Hiaasen regénynek, de az ajkai mintha összeragadtak volna. Mel elfogadta a Black Sabbath "13" című albumát, különösebben nem köszönte meg. Míg ők elmesélték a születésnapon történteket - vagyis Mel mesélt, Peny bólogatott - addig megírtam egy rövid üzenetet Ashtonnak, hogy az iskolánál találkozzunk fél óra múlva. Muszáj volt vele beszélnem, a kérdések lassan kibugyogtak a számon, annyi halmozódott fel. Már hét óra is elmúlt, mire a lányok kissé lefáradtak, és visszavonultak a saját szobáikba. Peny láttán a szívem szakadt szét, és eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni. Ha így érzi biztonságosnak, akkor ne beszéljen. Nem fogom engedni, hogy pszichológus analizálgassa, alig múlt 10 éves, egy agyturkász hiányzik még pont a kicsit sem normális gyerekkorába.
Pár perc alatt lemostam magamról az út porát, egy copfba fogtam a hajam, és vastagon kihúztam a szemem feketével. Pont illett a hangulatomhoz. Magamra kaptam egy fekete kapucnis felsőt és a farmeromat, majd leosontam a lépcsőn. Tia még mindig a konyhában ügyeskedett, és Mr. Harper is ott ült a konyhaszigetnél az egyik bárszéken. Idilli jelenet is lehetett volna, ha nem tudnám, hogy igazából ki kicsoda. Halkan felhúztam a tornacipőm, és becsuktam magam mögött az ajtót. A telefonom ott lapult a zsebem mélyén, és osonó léptekkel igyekeztem a főutca felé. Nem elég, hogy rámereszkedett a sötétség, még a holdfény sem világított, csillagokat pedig egyáltalán nem láttam az égen. A hosszúujjúban nem fáztam, de bizonyára az adrenalin is dolgozott bennem. Egyre több lámpát hagytam magam mögött, cikázó gondolatokkal a fejemben, képtelen voltam leragadni egynél is. Mégis mennyit tud Ashton rólam? Mennyit árult el neki Jared az utunkról? Miért hazudott Edinburghról? Honnan tud Elizről? Csak a saját lépteimet hallottam, ahogy halkan puffan a talpam a betonon. Itt-ott égtek a lámpák a házakban, bizonyára mindenki készül vacsorázni. Valószínüleg Harperék is furcsálni fogják, hogy nem megyek le vacsorázni, de ez a jövő problémája, ráérek kitalálni egy hiteles hazugságot a késsőbbiekben. Befordultam a főutca sarkán, és az iskola felé vettem az irányt. A távolban már kitudtam venni egy alak sziluettjét, és hevesebben kezdtem kapkodni a levegőt. Rég volt már, mikor Ashtont láttam, és egész eddig fel sem fogtam, mekkora szükségem van egy felnőttes gondolkodású, kemény és reális emberre magam mellett. Az alak elindult felém, én pedig hátrahajtottam a csuklyámat, hogy megvilágítsa az arcom az utcai lámpa. Még legalább 50 méter volt köztünk, mikor a zsebemben élesen csörögni kezdett a telefon, megtörve így az utca csendjét. Kapkodva szedtem elő, de az ismeretlen számtól végigfutott a hátamon a hideg. Mély levegőt véve beleszóltam, és átkoztam Elizt, amiért folyamatosan rám hozza a frászt.
- Figyelj Eliz, nagyon... - kezdtem, de egy férfi hang a szavamba vágott.
- Szia Jenny, itt az apád.

Jenny Brown - 23.

Henry ugyanabban a pillanatban kapta ki a kezét az összekulcsolt ujjaim szorításából, ahogy válasszoltam Ashtonnak.
- Miért hívtál? - kérdeztem, holott már tudtam. Az egész Eliz, sőt, hova tovább, az egyész Harper család probléma Ashtontól indult már aznap, mikor segített Melt megkeresni a házon belül.
- Hogy mikor tudunk találkozni. - válaszolta tömören, mire az ajkamba haraptam. Henryre pillantottam, aki élesen az utat figyelte, és még véletlenül sem pillantott rám, ami felért egy pofonnal. Tisztában voltam vele, hogy a kés élén táncolok, és nagyon komolyan sérülni fogok, ha bármelyik irányba esem is.
- Most megyünk haza. - próbáltam kedves hangot megütni, mintha csak egy szívélyes beszélgetést folytatnák egy ismerősömmel. Ami részben igaz is volt, azt leszámítva hogy még mindig nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy Ashton melyik kategóriába is tartozik.
- Holnap délután találkozunk a hátsó kertetekben, hogy a pasid ne lásson minket együtt. - magyarázta Ashton teljesen monoton és színtelen hangon.
- Várj, honnan... mindegy, nem érdekes. - kérdeztem volna rá, hogy honnan tud Henryvel kettőnkről, de aztán legyintettem, mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe. Jared alvástól hátravetett fejjel aludt. Még most is alig hiszem el, hogy ők ketten rokonok. S ahogy az eredmény mutatja, nem is olyan rossz a kapcsolatuk. Egy ideig vártam, hogy mondjon valamit, és ő is ugyanezt várhatta tőlem. A néma csend kezdett kínossá válni, mire végre megtörte.
- Figyelj, sajnálom hogy belerángattalak. Már belátom, hogy hiba volt. - mondta Ashton, én pedig kibámultam a jobb oldali szélvédőn, figyelve az elsuhanó fákat, és átgondolni, hogy valóban ő tehet e az egészről. Akárhogy próbálom magam elhitetni, tudom, hogy Ashton nem nekem akar ártani. Magam sem értem, miért bízok benne. Képes voltam figyelmen kívül hagyni a telefonjait, és a Henry szüleivel történteket. De mikor bocsánatot kért, el kellett fogadnom a tényt, hogy Ashton iránt egyfajta bizalmi, már már testvériesnek hihető kötődés kapcsol.
- Nem, nem volt az. - suttogtam, és a fejemet az ablakhoz nyomtam. Nem is mertem Henry irányába nézni, így is éreztem a felőle áradó ellenszenvet.
- Mennem kell. Jó utat hazafelé. Holnap délután, udvar. - tette hozzá szűszavúan, és kinyomta a telefont, mielőtt válaszolhattam volna.
- Elég tartalmas volt. - szólalt meg Henry körülbelül 5 perc néma csend után, hangjából csak úgy sütött a düh. Ez az a Henry, akit megismertem. Lehunytam a szemem, és egy mély sóhajt vettem, hogy ne mondjam ki az első gondolatot, ami a nyelvemre tódult.
- Az. - vágtam rá, a hideg ablak lehűtőtte a homlokom, és ez igazán jól jött. Pont olyan volt, mintha Fort Williamben hagytuk volna a boldogságunkat, és talán tényleg így is volt.
- Azt hittem, már nem beszéltek. - forgatta meg bennem a kést ugyanolyan visszafolytott hanggal.
- Nem is. - túl sűrűn az utóbbi időben, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Legalább ne hazudnál. - mondta ki gondolkodás nélkül, mire már felé fordultam, és bennem is kezdett felmenni a pumpa.
- Fogalmad sincs semmiről. Tudom, miért gyűlölöd Ashtont. Hidd el, tudom.
- Nem, nem tudod. - vágott közbe.
- Ne próbálj már meg manipulálni! - fakadtam ki élesen, mire végre méltóztatott rám pillantani egy nanoszekundumra. - Gyűlölöd? Oké. Van rá okod? Van. De azt ne várd el tőlem is, hogy indok nélkül haragudjak valakire. Ashton nem egyszer segített...
- Igen, és mindig úgy jöttél haza, hogy össze-vissza voltál zúzódásokkal. - emelte meg mostmár Henry is a hangját, hátulról pedig mozgolódást hallottam, de mindketten figyelmen kívül hagytuk a barátainkat.
- De nem Ashton miatt, értsd már meg, te bolond! - túrtam bele idegesen a hajamba, Henry tekintete pedig kezdett szikrákat szórni a dühtől.
- Naiv vagy, Jenny. Borzasztóan naiv. Az eszem megáll, hogy annak a rohadéknak bedőlsz. - Henry köpte a szavakat, és láttam, hogy remeg a keze a kormányon.
- És ha az vagyok? Talán tényleg így van. Neked is bedőltem. - tudtam, hogy az utolsó mondattal átesem a ló túloldalára, és valóban, Henry álla leesett, Jared hátul pedig felnyikkant. Erős volt, de már nem tudtam visszafogni magam, így is a sírás széléig sodort ez a veszekedés, márpedig nem fogom megadni Henrynek azt az örömet, hogy a naivitás mellé még gyengének is tartson.
- Srácok... - szólalt meg Jared, mire Henry azonnal elhallgattatta.
- Ne szólj bele, Jared!
- Nem, mármint... ti nem halljátok ezt a kattogást? - terelte el a témát, és egycsapásra mind fülelni kezdtünk.
Aztán Henry az összes létező káromkodást egy mondatba sűrítve jelezni kezdett, és leállt az út szélén. Erre már Helena is felébredt, és pislogva kérdezte, hogy mi történt.
- Megyek, segítek Henry-nek. - szállt ki egyből Jared is, én pedig követtem őket az autó jobb hátuljához. Henry a kerék előtt guggolt, a fejét fogva, Jared pedig mellette állt.
- Defekt. A csomagtartóban van a pótkerék. - magyarázta Henry, Jared pedig az ajtóhoz lépett.
- Kipakolom a táskáinkat, te meg menj vissza az autóba, még nem gyógyultál meg teljesen. - fordult felém, és bár biccentettem, csak összefűztem magam előtt a karom, és továbbra is ott ácsorogtam. Henry csak tanácstalanul nézte a kereket, de volt egy olyan érzésem, hogy csupán az én pillantásomat kerülte.
- Henry, nagy a baj? - szállt ki Helena is az autóból, és mellém lépett.
- Nem, csak kereket kell cserélni. - állt fel végre, és a kocsi hátuljához ment, hogy kiszdhesse a szükséges dolgokat.
- Addig gyerünk el sétálni. - mosolygott rám Helena, mire erőltetetten viszonoztam. Egy erdő mellett lehettünk, néha elhúzott mellettünk egy autó, de ezen kívül kellemes csend honolt a környéken.
 Helena karon ragadott, és egyenesen tovább indult, én pedig követtem.
- Szeretném, ha holnap eljönnél velem ruhát venni. Tudod, az esküvőre.
Teljesen elfeledkeztem arról, hogy Henryék jövő szombaton lagziba hivatalosak.
- Nem mintha értenék hozzá. - vontam vállat, de az agyam nem ott járt. Elképzeltem, hogy minden nő Henryn csüng. De ebben az képben az öltönyös Henry élvezi is, hogy válogathat a kisebbnél kisebb ruhájú lányok közül.
- Ugyanmár. Legalább megmondod, ha valami tényleg rosszul áll. - bökött oldalba, mire halványan elmosolyodtam.
- Ha egy zsákot húzol magadra, az is jól áll.
- Jó, de szebb akarok lenni, mint Gretchen. Vagy mint a menyasszony maga. - vont vállat, majd kuncogni kezdett.
- Akkor menj egy farmerban és egy kinyúlt pólóban Hidd el, már az is nyert.
- Jaj, Jenny, te olyan kedves vagy. - ölelt meg gyorsan, majd haladtunk tovább. Legalább húsz méterre hagytuk el az autót, és egy ideig csak a lépteink nesze hallatszott az úton. A minket körbevevő erdő békés volt, és csendes. S pont a hangulatomhoz illő. Nem tudtam nem a vitánkra gondolni Henryvel. Folyamatosan újra, és újra lejátszódott a fejemben, mintha beakadt volna a lemez. De azt nem tudtam elfogadni, hogy neki van igaza. Belőle folyton csak az utálat beszél, amit tényleg tudom, hogy jogos. A boldog családjuknak Ashton vetett véget.
- Olyan jó lenne, ha te is jönnél. - zökkentett ki a gondolataimból Helena, de csak vállat vontam.
- Nem vagyok meghívva. S nincs is kedvem estélyiben villogni.
- Jöhetnél, mint Henry plusz egy fője. Én pedig vinném Jaredot. Mit szólsz? - Helena arcán őszinte vigyor terült szét, mart a bűntudat, hogy összekell törtnöm az álomvilágát.
- A bátyáddal épp az előbb vesztünk össze. Csúnyán. - ahogy sejtettem, Helena öröme lelohadt, de aztán átgondolta a dolgot.
- Amióta ismeritek egymást, veszekedtek. Nagy ügy.
- Helena, nem leszek váratlan vendég egy esküvőn. - tisztáztam, a lány pedig a száját húzta. - Anyámék válnak, Eliz lelépett, Mel újra összejött a idióta pasijával, Henryvel pedig képtelenek vagyunk nem veszekedni. - Ashtonról nem is beszélve, de Helenanak ezt a részét nem kell tudnia. -Tudom, hogy úgy tűnik egyik sem visel meg, de ez nem igaz. Egy puccos esemény hiányzik most legkevésbé az életemből. - magyaráztam szomorúan, Helena pedig őszinte sajnálattal nézett rám.
- Ne haragudj, nem gondoltam át. - simította meg a felkarom, én pedig küldtem felé egy szomorú mosolyt. A vállam felett hátrapillantottam, és feltűt, hogy jócskán eltávolodtunk az autótól, Jared messziről integetett.
Rezegni kezdett a telefon a zsebembe, és megköszöntem az égieknek, hogy anyám neve villogott a képernyőn.
- Hagylak, hadd beszélj vele, majd mondom a fiúknak, hogy összeszedünk. - ölelt meg gyorsan Helena, és visszasietett az autó felé, én pedig a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia anyu.
- Szia Jenny. Mi újság? - kérdezte, és a hangja sokkal nyugodtabb volt a pár nappal ezelőtthöz képest, mikor felhívott, hogy válnak apámmal.
- Semmi, úton vagyunk hazafelé. Te hazaértél már a last-minute wellnessből? - kérdeztem rá a barátnője által szervezett azonnali kikapcsolódásra.
- Nem, csak este indulunk haza. Igazából a pedikűrösnél ülünk. Elég fura helyzet, nem?
- Szia Jenny! - hallottam egy női hangot a távolból, vélhetően Samantha volt, anyu barátnője.
- Szia Samantha. Lehet, hogy fura, hogy 2 nappal a válásod után valahol szórod a pénzt, de hidd el, körülöttem csak furcsa dolgok történnek.
- Baj van? - váltott anyu egyből hangnemet, jelzett neki az "anya-radar", gondolom.
- Van. - sóhajtottam. - Annyi, hogy magam sem tudom összeszedni. - dörzsöltem meg a homlokom.
- Szivem, holnap indulok lakást keresni. Apád állja az új házam költségét, így egyeztünk meg a szerződésben. - feltűnt, hogy sokkal nyugodtabban beszél már a több évi házasságáról, pedig nem így kellene lennie. Jó, egy ideje már a levegőben lógott a válás dolga, de így, hogy meg is történt, azt hittem, jobban össze fog törni. Talán Samantha lelket öntött belé, ő amúgy is nagy feminista hírében áll.
 - A lényeg, hogy ha úgy érzed, ülj fel az első vonatra, és gyere haza. A munkáltatód biztos megérti.
- Hát ez az. A munkáltatóm női tagja összecsomagolt és lelépett. - avattam be anyut is a részletekbe, és teljesen ledöbbent.
- Pakolj össze és gyere haza. Nem akarom, hogy azzal a félelmetes férfival legyél egy légtérben.
- Bocs anyu, de a lányok miatt nem tehetem. Most megyek, de estére még felhívlak. - tettem hozzá, mikor az autó megállt mellettem, Helena pedig kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán beugrottam, és elhelyezkedtem a hatalmas belső térben.
- Bocs, Jenny, Henry mondta, hogy üljek előre. - fordult hátra Jared őszintén sajnálkozva, én pedig egyből Henryre pillantottam. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, kezei feszesen fogták a kormányt, ajkait keményen összepréselte. Ez a húzása jobban fájt, mint bármi eddig, pedig csak egy hülye helyről volt szó.
- Nem baj, amúgy is kezd visszatérni a lázam, alszok egy kicsit. - elterültem a hátsó ülésen, fejemet Helena combján nyugtattam, és tekintetemmel lyukat fúrtam az előttem lévő ülés támlájába. Ha tehettem volna, lyukat fúrok az abban ülő hátába is, de sajnos nem voltam mutáns az X-Menből.
Helena a telefonját nyomogatta, én pedig felhúztam a térdeimet, és lehunytam a szemem, de egy apró könnycsepp még így is kicsordult. Az elvesztés könnye. Mert bár akkor még nem volt egyértelmű, de ott vesztettük el egymás Henryvel.

Helena szólítgatása ébresztett fel, mikor egy benzinkúthoz értünk.
- Utolsó szünet, utána már csak otthon állunk meg. - magyarázta.
Kiszálva a kocsiból majdnem összecsuklottam, annyira elgémberedek a lábaim. Jared és Helena elindultak felvásárolni a boltot, én pedig utánuk indultam, véletlen sem pillantva Henryre. Nincs miről beszélnünk.
A két fiatal a menüsort nézte, én pedig az újságos standhoz sétáltam, ahol a Playboy-tól kezdve a Natgeón át egészen az autós újságig minden lehetett kapni. Felkaptam egy lakberendezéssel foglalkozó havilapot, és lassan átlapozgattam. A bútorok, a minimalista stílus, a csodás képek képesek voltak elterelni a figyelmem a külvilágról, így csak nagy sokára vettem észre, hogy már megint hívnak. Ismeretlen szám volt, mire összeráncoltam a szemöldököm. Már lecsöngött volna, mire végül meggondoltam a dolgot, és a zöld gombra nyomtam.
- Halló? - szóltam bele félénken.
- Jenny, vigyázz rájuk. - hadarta egy elsőre ismeretlen női hang.
- Kivel beszélek? - állt meg bennem az ütő, és megfagyott körülöttem a világ. A gondolataim fénysebességgel cikáztak át az agyamon,  éreztem, hogy hasogatni kezd a fejem.
- Ha magammal hozom őket, megtalál. Csak vigyázz rájuk. - hadarta zavartan a női hang, a háttérből pedig kihallottam a tömeg moraját.
- Kikre? Ki vagy? - kérdeztem idegesebben.
- A lányokra. Mennem kell. - magyarázta, és lassan leesett, hogy kivel beszélhetek.
- Várj! Kitől kell védenem őket? Mr. Harper bántaná őket? - kérdeztem idegesen, csak a női hangra koncentrálva. Csakis Eliz hangjára koncentrálva.
- Nem, nem Jeffry. De tudni fogod. - mondta, majd bontotta a vonalat, a lábaim pedig gyökeret vertek a bolt közepén. A telefon még tovább pittyegett, de nem tudtam mozdulni.
Eliz engem bízott meg, hogy vigyázzak Penyre és Melre, ami nem lenne fura normális esetben, egész nyáron vigyáztam rájuk. De a normális dolgokon már rég túljutottunk. Ha nem Mr. Harpertől kell őket megvédenem, akkor mégis kitől?
- Vettem neked forrócsokit. - lépett mellém Helena, mire végre pislogni kezdtem a döbbenet után. A barátnőm elfordította a fejét, mint egy aranyos kiskutya, és úgy vizslatott.
- Nagyon fehér vagy. Megint rosszul vagy? - kérdezte.
- Azonnal haza kell érnünk. - döntöttem el gyorsan, és kiviharzottam a boltból.

Jenny Brown - 22.

- Hogy érted, hogy lelépett? - kiabáltam magamon kívül Jareddel, aki védekezően a feje elé tartotta a kezét.
- Mit tudom én, talán besokkalt, gőzöm sincs.
- Mitől sokalt volna? És hol vannak most a lányok? - kaptam azonnal a telefonom után, aztán rájöttem, hogy a szobámban hagytam.
- Ismered Ashtont, nem túl bőbeszédű. Tegnap délután történt, amíg szülinapon voltak, azóta pedig természetesen otthon vannak, az apjukkal.
Leesett az állam. Mr. Harperrel vannak, a mintaapával, és ki tudja, hogy érzik magukat. Én meg itt enyelgek egy pasival Észak - Skóciában, teljesen hidegen hagyva minden mást, mint egy elvarázsolt tündérmesében.
- Azonnal haza kell mennünk. - pattantam talpra.
- Jenny... - kezdte Jared, és már előre utáltam, mit fog mondani, de azért az még visszafordultam az ajtóból. - Te... Szóval te nem vagy a családjuk tagja. - fogalma sem volt róla, mennyire mélyen belém döfte a kést. - És nem is vagy velük túl régóta. Talán jobb lenne, ha hazamennél. Haza haza, érted, Londonba.
- Jared, most fogd be! - sziszegtem idegesen, majd becsaptam magam után az ajtót, és indulatoktól fűtve megindultam le a lépcsőn, egyenesen az ebédlőbe. Most nem gyertyák égtek, mint tegnap, hanem a hatalmas ablakokon besütő fehér fény töltötte be a helyiséget, a vastag bordó függőnyöket félrehúzták, és friss fehér virág díszített mindent asztalt. Az egyik sarokban svédasztal állt rendelkezésünkre, roskadásig étellel. Más esetben rohantam volna fulladásig tömni magam, de most legkevésbé sem volt étvágyam.
Helena ugyanannál a asztalnál ült, az egyik virág dekorációval játszadozott, arcán békés mosollyal.
- Helena, azonnal indulnunk kell haza.
- Miért? - nézett fel nagy Bambi szemekkel, és máris utáltam magam, amiért tönkreteszem az eddigi nagyszerű kirándulásunkat.
- Eliz lelépett, a lányok meg az apjukkal vannak. - hadartam eszemet vesztve.
- Óóó, istenem. - kapta a szája elé a kezét. - De legalább az apjuk ott van nekik, az a lényeg, nem?
- Higyj nekem, ez az elképzelhető legrosszabb opció.
- Miért? - kérdezte még mindig döbbent szempárral. Egy pillanatig úgy tűnt, minden kicsúszik a számon, de sikerült lenyelnem a feltörekvő keserűséget és titkokat.
- Mert Mr. Harper nem egy mintaapa. Sokat utazik, meg megbeszélésekre jár. Mel épp hogy próbál kevésbé lázadni. Peny pedig érettebb ugyan egy 10 évesnél, de attól még kislány.
- De Jenny, nem vagy a nővérük vagy az anyjuk. - ezaz, megforgatta a már belém döfött kést.
- Hát csajok, az ötlet jó volt, de a recepciós nőce 1 percen belül kiszabadított. Azt hiszem, mély benyomást tettem rá az érkezésünkkor. - fogta meg a vállamat egy erőteljes kéz, mire összerándultam az váratlan mozdulattól.
- Mint általában mindenkire, borzasztó vagy. - mosolygott a bátyjára Helena, majd újra szomorúan rám pillantott. - Sajnálom Jenny. Ha nagyon szeretnéd, azonnal indulhatunk, de nem hinném, hogy bármin is tudnál változtatni.
- Min kellene változtatni? - kérdezte Henry, és az állát a fejem búbjára tette, és közben átkarolta a vállam. Túl ideges voltam ahhoz, hogy felfogjam, mit csinál, mennyire közel van, és hogy minden mennyire megváltozott köztünk.
- Kösz, Helena, tőled vártam volna egy kis megértést. - szálltam vitába, és láttam, mennyire megbántom a lányt. Ez a nap jobban nem is alakulhatna.
- Valaki beavatna? - Henry megérezhette, hogy komolyabb problémák vannak, mint a szokásos hisztijeim, úgyhogy mellém lépett, és gyanakodva figyelte az arcom.
- Eliz lelépett otthonról.- vázolta a tényeket röviden Jared, aki a másik felemről állt, tisztes távolságban. Hullámokban áramlott felé a dühöm, és biztos, hogy ő is megérezte.
- Basszus. - húzta a száját Henry, és még tőle kaptam a legodaillőbb reakciót. Vagyis csak hittem. - Várható volt, nem? Végülis a férje nem épp normális. Mindenki tudja a városban, hogy csalja a feleségét.
- Na, bátyuskám, te mégis honnan vagy ilyen jól informált pletykák terén? - könyökölt az asztalra Helena, és mintha benne is kicsit kezdett volna felmenni a pumpa.
- Hallottad már azt a mondást, hogy az ember lánya az ágyban a legféltettebb titkait is megosztja az arra érdemlegessel? - kérdezte Henry, mire nagyon furán kezdtünk rá nézni, és egy időre én is elfelejtettem a saját problémámat.
- Nem, mert ilyen mondás nincs. - vágtuk rá egyszerre Jareddel, Henry pedig megvonta a vállát.
- Na, mostmár van. Zsenialitásom lenyűgőző. Szóval hallottam ezt-azt, és többek közt Mr. Harperről is szóltak mesék.
- Neked az ágyban a szomszédunkról áradoznak? - Helena felvonta az egyik szemöldökét, és bár én próbáltam a valódi problémára fókuszálni, ők igencsak elmerültek a saját témájukban.
- Miután engem dicsérnek. - mutatott magára vigyorogva, majd folytatta. - A titkok soha nincsennek lakattal lezárva. - itt egy nanoszekundumra összeakadt a tekintetünk, sejtettem, mire gondol, de aztán visszafordult a húgához. - A lényeg, hogy nem csoda, hogy Eliz otthagyta a férjét, csak fura, hogy a lányokat nem vitte magával.
- Muszáj innom valamit. - roskadtam le az egyik székre, és a fejemet a karomra hajtottam. Henry a hátamat simogatta, Helena pedig egy pohár vizet tett elém.
- Erőssebb nincs? - könyörögtem, mire szomorúan nemet intett. Egy hajtásra kiittam, és bár a hideg kicsit lehűtötte a torkom, sokkal jobban nem lettem.
- Figyelj, én nem akarom, hogy hazamenj. De talán most kellene békén hagynod a családot, van elég bajuk, nem kellene, hogy még téged is fizessenek, meg vendégül lássanak. - kezdett bele újra Jared, Helena pedig egyetértően bólogatott.
- Jenny nem megy sehova! - Henry hangja nem tűrt ellentmondást, a vállamba markolt, és a legkevésbé sem bántam. A szorítása tartott észnél.
- Tudom, hogy ez lenne a helyes... - magyaráztam, részben magamnak is. - És igazad van Jared. De nem tudom csak így ennyiben hagyni. - sem ezt, sem egyéb dolgokat, de ezt már csak magamban tettem hozzá. - Peny olyan, mint a húgom, és szerinted hol normális az, hogy egy 10 évest elhagy az anyja?
Egyikük sem szólt semmit, kóstolgatták a szavaimat, majd Jared mély sóhajjal az asztalra borult.
- Te tudod. Végülis nem csak rajtad múlik, Mr. Harper lazán kiteheti a szűröd.
- Próbálja meg. - tettem hozzá dühösen. Az az ember már így is túl sok bajt okozott nekem, ideje, hogy viszonozzam.
- Reggelizzünk meg, és utána fénysebességgel fogok vezetni. - nyomott egy puszit a fejemre Henry, majd a svédasztal felé igyekezett, Jareddel a nyomában.
- Megoldódik. - nyúlt át az asztalon Helena, és bíztatóan megpaskolta a kezem, majd ő is a fiúk felé indult.
Ismét elő akartam venni a telefonom, felhívni bárkit, Ashtont, Peny-t vagy anyát, de a nagy rohanásban az éjjeli szekrényen hagytam. Basszus.
- Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy tessék, amerikai palacsinta az amerikai lánynak, juharsziruppal és dzsemmel. - tett elém egy tányért Henry, mire erőltetett mosolyt biggyesztettem az arcomra.
- Köszi, nem szeretem a juharszirupot, de a dzsem jöhet. Bahh, az ott szalonna? - fintorogtam az ő tányérát látva.
- Még mindig te vagy kettőnk közül a nyúl. - mutatott rá a nyilvánvaló tényre. Jared reggelije is hasonlóan nézett ki, Helena pedig különböző gyümölcsökkel tarkította a vanilis pudingját. Szinte rágás nélkül nyeltem le a palacsinákat, alig éreztem az ízüket, a gondolataim teljesen máshol jártak.
Mégis mit tudnék én tenni? Igazuk van, mindnyájuknak. Senki nem vagyok, még csak nem is szeretem Wigant. Anyámnak nagyobb szüksége lenne rám otthon, Henryék pedig úgyis Londonba költöznek. A rendőrség talán megtalálja Adelét, és Mr. Harper talán jó egyedülálló szülő lesz. Asthon pedig... hát ő továbbra is a saját útját járhatja, ahogy eddig is.
Ashtonról eszembe jutott Jared, aki épp a kávéjába kortyolt bele, és próbáltam felfedezni köztük bármilyen hasonlóságot. Jared kedves, talán kissé kisfiús arca teljesen ellentétben állt Ashton szögletes és durva vonásaival. Semmi, de tényleg semmi hasonlóság nem volt köztük.
Vajon Jared anyja is iszákos? Vagy az apja testvére lehet Asthon anyja? Igazából nem sok minden tudok Jaredről sem. Nem többet, mint Ashtonról.
Nos, a hasonlóság megtalálása nem is volt olyan nehéz.
- Mi az? - sóhajtott Jared, és felém fordult.
- Mi mi az? - kérdeztem vissza, és sóhajtottam, és már magyarázni kezdtem volna, mikor a szalvétával játszadoztam.
- Percek óta bámulsz. - ó, szóval észrevette.
- Semmi, csak rájöttem, hogy hasonlítasz egy ismerősömre. - tettem hozzá mellékesen, és belekortyoltam a teámban. Jared arckifejezése egyértelművé tette, hogy érti, mire gondolok, és hogy nagyon gyorsan hagyjam békén.
- Pedig elég egyedinek tartom magam. - fordult vissza a saját reggelije irányába, és kifejezetten kerülte a tekintetem.
- Nemár, minden harmadik gyerek ugyanúgy néz ki, mint te. - tette hozzá vicceskedve Henry, de egyikünk sem nevetett rajta.
- Minden második meg mint te, úgyhogy fogd be. - védte meg a barátját Helena, Henry pedig meglepődve bámult a húgára. Felém fordult, és épp nyitotta volna a száját, de gyorsan belefolytottam a szót.
- Ha megint előjössz azzal, hogy megrontom a húgodat, a kezedbe állítom ezt a villát.
- Szerintem ezt éjszaka megbeszéltük, de... - kezdte Henry, de Jared felkapta a fejét, és vigyorogva közbevágott.
- Éjszaka mi? Beavatnátok? - mutatott kettőnkre, mire sóhajtva dörzsölni kezdtem a homlokom.
- Ne reménykedj, semmi nem történt, csak beszélgettünk. - magyaráztam.
- És csókolóztunk. Sokat. - egészítette ki a történetet Henry, az arcom pedig pirosra gyúladt az emlékektől, és hogy ennyire nyíltan beszél róla. Rólunk.
- Au, hát nem édes? - fordult Jared Helena felé, aki azért annyira nem volt lenyűgözve a hírtől. - És akkor most mi van? Megszelídítetted Wigan csődörét?
- Jared, ne beszélj már így a bátyámról, pont előttem. - panaszkodott Helena, de Henry nevetett az őt ért jelzőn. Én csak a vállamat vontam.
- Szerinted úgy néz ki, mint valami jámbor lélek? - mutattam Henryre, aki csak vigyorogva rázta a fejét.
- Hát virul a feje, azt látom. Mit tesz a szerelem... - vigyorgott Jared, mire Henryvel mindketten felhördültünk, és lehurrogtuk Jaredet. Egy kis darabka palacsintával még meg is dobtam újdonsült meleg barátomat, akit pont az ingjén talált el. Henry erre elismerően füttyentett, felém nyújtotta a kezét, én pedig belepacsiztam.
Helena vidáman kacarászott, Jared pedig igencsak kezdte bánni, hogy segítette a kapcsolatunknak nevezett akármit összehozni a félistennel.
A két barát beszélgetni kezdett valamiről, de én csak a combomat megszorító erős ujjakat éreztem, minek hatására felugrottam ültömben, Henry pedig halkan nevetgélt mellettem.
- Most azonnal le akarok lépni. Veled. Megőrjítesz ezzel a nadrággal. - súgta, mire fülig vörösödtem, és zavartan kortyoltam bele az újabb pohár hideg vízbe. Henry kék szemei rabul tartottak, de az agyam egy kis eldugott része még racionális tudott maradni, így mély lélegzetet vettem, és lesöpörtem a kezét a combomról.
- Haza kell mennünk. Túl sok minden történik körülöttünk. - érveltem jogosan, Henry pedig a fejét rázta.
- Este azt mondtad, hogy...
- Sok mindent mondtunk este. - vágtam a szavába. - Még meg sem emésztettem mindent. Henry, kérlek, nagyon aggódom Penyért. - könyörögtem, a tekintetem mélyen az ő gyönyörűséges szürkés-kék szemeibe fúrtam, és vélhetően kiolvasta a tekintetemből, hogy milyen érzelmi vihar dúl bennem. Megadóan sóhajtott, majd odahajolva egy lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Nemár, muszáj előttünk? - csattant fel Jared, Helena pedig vigyorogva tapsikolt. Vállat vontam, Henry pedig visszaszólt.
- Majd ha felnőttél, megérted.
- Ez mostmár mindig így lesz? Itt fogtok cukiskodni előttünk? - kérdezte Jared, én pedig vállat vontam.
- Kicsi az autó. Ki tudja, ott mi lesz. - kacsintott rám Henry, Jared újra felhördült, Helena pedig a bátyja karjára csapott.
- Megyek, összepakolok. - toltam ki magam alól a széket, és Henry is ugyanúgy tett. Jared persze utánunk füttyentett, mire az egész étterem minket kezdett bámulni, Henry pedig integetni kezdett, mint egy szépségkirálynő. A szememet forgatva léptem ki a hallba, majd csöndbe burkolózva lépkedtünk fel a lépcsőn, egésszen a szobáig.
Belépve a táskám irányába indultam, Henry azonban bevágta mögöttem az ajtót, és visszarántott magához.
- Mi a... - kezdtem, de belém folytotta a szót. Nem is akármennyire, levegőt sem kaptam. A lábam nem érte a földet, és erős tartásával a falhoz szorított.
- A húgom reggel megzavart. - suttogta a számnak vigyorogva két csók közt. - Be kellett pótolnom. - lépett el tőlem, és saját holmija felé lépkedett, otthagyva engem túlzottan kalapáló szívvel.
- Egyszer tutira elájjulok. - motyogtam magamban, de Henry meghallotta, és hangosan nevetni kezdett édes, rekedtes hangján.
Miután mindent összeszedtünk, és ebbe a párnacsatát vívó Helena-Jared páros is beletartozik, könnyes búcsút vettünk a rúzsfoltos fogú recepcióstól. Vagyis próbáltunk, de ő az autónkig kísért minket, végig Henrynek magyarázva, hogy akármikor bejelentkezhet, szívesen várják. Henry persze adta alá a lovat, miszerint "ilyen rendes személyzethez hamarosan visszatér" és hogy "persze, mindenkinek elterjeszti Wiganben, hogy az Alexandra Hotelben a legaranyosabbak az emberek, és a recepciós". A nő nem győzött pirulni és hálálkodni, majd fájdalmas búcsút véve tőlünk visszasietett az épületbe.
- Helena, máshol is ennyire rátapad a személyzet Henryre? - fordultam félig hátra, miközben becsatoltam az övem az anyósülésen.
- Persze, sokkal durvábban. Ez egész lightos volt. - vont vállat a szőkeség, mire Jareddel, amolyan "mázlisták" pillantással összenéztünk.
- Nem is tudom, kinek ajánlota fel a hotel igazgató a  királyi lakosztályt Valenciában. - vigyorgott Henry, és a visszapillantóból Helenara pillantott, aki védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Az félreértés volt... - kezdte Helena, de Henry nevetve közbevágott.
- Félreértés hát. A hotel igazgatója virágokat küldözgetett neked minden reggel.
- Nemár. - ámuldoztunk Jareddel, akinek úgy tűnt, ez a sztori teljesen új volt.
- Jó isten, hány éves volt a pasas? - támadtam le Helenat, aki irulva-pirulva bevallotta, hogy a spanyol úriember akkortájt töltötte a 35-ik életévét, míg Helena a 18-at.
- Mostanra tök gazdag hoteltulajdonos feleség lehetnél. - vigyorogtam, és feltámasztottam a lábaim a műszerfalra, miközben az autó további viktoriánus kora beli épületek mellett haladt el, jobbról pedig hatalmas, csillogó vizű tó szegélyezte az utunkat.
- Teljesen meg voltam ijedve. - védekezett tovább, Jared pedig vihogva helyezkedett a hátsó ülésen, hogy hosszú lábaival kényelmesen elférjen. - Végig nyösztettem Henry-t, hogy váltsunk szállást, vagy legyünk kint egész nap a spanyol városban. Utóbbi győzött.
- Csoda egy testvérpár vagytok. Nincs ilyen tesó szépségverseny? - kérdeztem.
- De. Megnyertük a regionálist egymást követő 3 évben is. - vont vállat Henry, mintha más lehetőség nem is jöhetett volna szóba.
- Hülyeség volt megkérdezni. - legyintettem.
Egy ideig csak bámészkodtunk, a tájat kémleltük. Ha lenne időnk, érdemes lenne szétnézni, sétálgatni, esetleg Henryvel andalogni a keskeny, macskaköves utcákon. Az előttem megjelenő képre hallkan nevetni kezdtem, és a fejem rázni.
- Mi az? - kérdezte egyből.
- Csak elképzeltem, hogy ketten, kézenfogva andalgunk a romantikus naplementében a keskeny utcákban. Annyira abszurd, hogy saját magamat kell kiröhögnöm. - magyaráztam, mire Henry biccentett.
- Ha azt mondom, hogy igazad van, megbántódsz. Ha azt, hogy nem, akkor azt hiszed, valami szőke herceg vagyok. Olyan nehéz veletek, lányokkal. - gondolkodott hangosan, mire felé fordultam. Részben igaza volt, de mindig is tudtam, hogy nem a herceg típus. Nagyon nem az.
- Az egoista barmokkal sem könnyű, de kivételesen egyet kell veled értenem.
Henry a szívére tette az egyik kezét, és úgy jelezte, hogy "mennyire megbánottam az érzéseit".
- Henry, kb mennyi idő lesz az út Wiganig? - fúrta a fejét előre a két ülés közt Jared, Henry pedig számolni kezdett magában.
- Ha nem tévedek, és sikerül jó tempóban mennünk, akkor kb. 6 óra hossza.
- Jesszus! - ámultam el. Jared felsóhajtott, majd újra helyezkedni kezdett mögöttem, néha beletérdelve a vesémbe. Válaszul előrébb húztam az ülést.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna. - vágta rá mogorván, és rájöttem, hogy igazából a reggeli események óta be van rám rágva.
- Sajnálom. Mostmár elférsz? - fordultam hátra, ő pedig csak biccentett. Helene az ölébe dőlt, a telefonján ügyködött valamit, Jared pedig az egyik kezével a lány haját simogatta, és közben kibámult az ablakon.
- Figyelj... - kezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam.
- Semmi gáz. Felejtsük el. - mondta, de szavai csupán üres fecsegésként hangzottak. Henry rám nézett, majd a visszapillantóból a még mindig kifelé bámészkodó Jaredre, de nem szólt egy szót sem. Úgy vette, hogy ez a mi problémánk, és nem szól bele.
Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg, és Henry  rádiót sem kapcsolta be. Helena végül elszundított, és Jared is elpilledt az autó ringásában.
- Szerinted nem lesz fura? - kérdeztem csak úgy Henryt, aki összeráncolt szemöldökkel pislogott vissza rám.
- Mármint mire célzol?
- Többek közt ránk. Nekem épp elég problémám van, neked ott az orvosi, meg azért nem is igazán beszéltük meg, hogy mi van köztünk... - a számból csak úgy ömlöttek a szavak, képtelen voltam nekik gátat szabni. - ... mert én tényleg, szóval tudod, veled kapcsolatban komolyan gondolom...
- Ácsi, vegyél közben levegőt is. - csitított Henry, és összekulcsolta az ujjainkat a combom mellett. - Majd lesz valahogy. Nem azért szivattuk egymást ennyi ideig, hogy a hazaérkezésünk után egy szimpla csával válljunk el. Amúgy meg úgyis segítened kell lakást találni. - szorította meg a kezem, mire mosolyogva és vélhetően igen csillogó szemekkel rá néztem.
- Igen, mert nekem van ízlésem, veled ellentétben. - vágtam rá, mire ciccegni kezdett.
- Na, látom, eddig tartott a pánikolós hangulatod. Le vagyok nyűgözve. - a nézése pont ennek az ellenkezőjét mutatta, de nem reagáltam rá.
Felülve a táskámba nyúltam, előhalásztam a telefonom, és Mel számát tárcsázta. Sokszor kicsengett, már épp le akartam tenni, mikor Mel beleszólt.
- Szia, Jenny vagyok.
- Mit akarsz? - vágta rá, és hallottam, hogy a háttérben egy fiú hang szólítgatja, és tutira nem Mr. Harper, mert az nem nevezi Melt babának. Ajjaj. Ez nagyon nem jelent jót.
- Ahogy hallom, te jól vagy, de Penyvel akarok beszélni.
- Miért nem az itthonin hívsz minket? - mozgolódás hallatszódott, majd ajtócsapódás.
- Passz. - feleltem, de persze nem akartam Harper apukával beszélni. Inkább ott derüljön ki, hogy nincs munkám, mint előzőleg.
-Peny minden nap várja anyát haza. - fogja suttogóra a hangját Mel, mire megfeszül minden izmom. A lány nem szokott emberszámba venni, most mégis komolynak és kissé kétségbeesettnek tűnt. - De tőlem elköszönt. - köszörülte meg a torkát, csak úgy folytak belőle a szavak - és megesketett, hogy Penynek nem szólok az egészről. Azt mondta, hogy vigyázzak a húgomra, hogy majd küld pénzt, és hogy nem a mi hibánk. - mostmár szipogott, és ha a viszangból jól ítélem meg, a fürdőben lehetett. - Még csak nem is marasztaltam, fogalmam sincs, mi történt. - újabb szipogás. A homlokomat dörzsölve próbáltam kirakni a gondolataim kirakós darabkáit. - Aztán rám parancsolt, hogy menjek be a születésnapra, és elhajtott.
- Mel, igyekszem, ahogy tudok, és segíteni fogok. - döntöttem el, Henry pedig rám villantotta a tekintetét. - Csak vigyázz a húgodra.
- Jenny, én... - kezdte, és mély levegőt vett. - mindegy, nem érdekes. Mark már vár.
- Megint összejöttél azzal a kis majommal? - keltem ki, Henry pedig bár nem tudta miről van szó, elismerően bólintott.
- Sosem voltam kíváncsi a véleményedre. Szeretjük egymást és kész.
- Szereted hát. Szeresd, amig vissza nem érek, mert biztos lehetsz benne, hogy kidobom. - sziszegtem dühtől eltorzultan a telefonba, mire Mel is kiabálni kezdett.
- Semmi közöd hozzánk. Ez a mi házunk, nem a tied. Remélem elhúzol Londonba mostmár.
- Arra ne számíts. - vágtam vissza, mire Mel bontotta a vonalat.
- Oké, Jenny Sky, olyan vörös a fejed a méregtől, hogy kezdek érted aggódni. - Henry tisztes távolba húzódott előlem, amennyire a szűk karosszéria engedte. Vettem pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, de nem igazán segített.
- Jó, Mel a maga életét rontja el, bukott ügy. - magyaráztam magamnak, Henry pedig az államnál fogva maga felé fordított.
- Mi történt? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, és az én idegességem rá is átragadt.
- Mi nem. - sóhajtottam, majd a telefon újra rezegni kezdett a kezemben. A képernyőre sem pillatva a jobb fülemhez emeltem, azt hittem, Mel hív vissza, lévén, hogy a húgával akartam beszélni.
- Tessék. - hangom kissé élesen hangozhatott, de akkor épp a legkevésbé sem érdekelt.
- Csodálom, hogy felvetted. - Ashton hangját nem volt nehéz felismernem.
A baj, hogy Henrynek sem.

Jenny Brown - 21.

Naná, hogy mellettem aludt.
Én meg hagytam, úgyhogy ezennel kimaxoltam a rosszaság kártyát.
Arra ébredtem, hogy borzasztóan melegem van, és valami súlyos nehezedik a mellkasomra. Volt néhány ilyen rémálomszerű ébredésem a hetekben, úgyhogy a csukott szemeim pánikszerűen kipattantak, és Henry felé fordultam. Azzal azonban nem számoltam, hogy mennyire kicsi is az ágyam, úgyhogy ugyanazzal a lendülettel tovább gördültem, és egy hangos puffanással értem földet. Hangosan felnyögtem a fejemet és végtagjaimat hasogató fájdalomtól, amire a kora reggeli tornamutatványom nem volt épp vevő. A lábam belegabalyodott a takaróba, de legalább kiszabadultam Henry izmos karja alól.
- Jenny, mit csinálsz? - kérdezte csak félig éber állapotban Henry,és a hangját így is elnyelte a párnája. Vagyis pontosabban az én párnám. Hmm, nem is hangzik olyan rosszul.
- Lelöktél. - tápászkodtam fel bosszúsan, és beletúrtam antennaként szétálló hajamba. Ha koncentrálok, talán a BBC-t is tudnám fogni.
- Hány óra van? - kérdezte, továbbra is csukott szemmel, és enyhén szétnyílt ajkakkal, a fejét a párnába fúrta, és nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar szeretne felkelni.
- Nyolc múlt 10 perccel. - csatoltam fel az éjjeliszekrényen pihenő karórámat, és megpróbáltam egy kis helyet csinálni magamnak is az ágyamban, de Henry-t képtelenség toszogatni. Kicsit az oldalára gördült, én pedig becsusszantam a helyemre, ő azonban ugyanazzal a lendülettel vissza is gördült. Legalább 80 kilónyi izom nehezedett rám.
- Hajnal van, aludj még. - karolta át a derekamat, és a vállamba furta a fejét. Éreztem a nyakamon lágy szuszogását, és a testem minden izma megfeszült az érintésétől. Elakadt a lélegzetem is, de miután felébredtem a kábulatból, rájöttem, hogy mennyire kényelmetlen így feküdni. Ennyit a romantikáról.
- Indulnunk kellene haza. - motyogtam, pedig semmi kedvem nem volt visszamenni Wigan-be. Jobb kezemmel átnyúltam, és játszadozni kezdtem szőke hajtincseivel. Válaszul csak morgott egyet, nem is biztos, hogy felfogta, mit mondtam.
Ha visszagondolok a tegnapi napra, önkéntelenül is mosoly terül szét az arcomon. A vitánk mintha évekkel ezelőtt történt volna. Henry-nek, a nagy Henry Spourk-nak be nem állt a szája. Folyamatosan kérdésekkel bombázott, hogy mi a kedvenc kajám, milyen átlagom volt az iskolában, milyen könyveket olvasok. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy vallatáson. S ha kezdtem volna úgy érezni, hogy sokat beszélek, megválaszolta a saját kérdéseit. Imádja a spagettit, kitűnő volt végig a tanulmányai alatt (na, ez nem lepett meg), és leginkább orvoslással kapcsolatos könyveket olvas, de kikapcsolódásként szeret különböző politikusok életéről olvasni. Szereti a kék színt, szoknya szerelmes (mármint lányokon szereti nagyon, nem önmagán), kétszer is járt már Indiában, és legközelebb Mexikóba akar eljutni, allergiás az eperre, és kiskorában beíratták páros táncórákra, de egy hét után otthagyta, és inkább kosárlabdázott a gimi végéig.
Akkora információáradat zúdult rám néhány óra leforgása alatt, hogy alig győztem felfogni amit mond. Vagyis inkább felfogni, mennyire kivirult és őszinte hozzám.
Most mondhatnám, hogy egy teljesen más Henry-t ismertem meg, de ez nem igaz. Ugyanaz az önimádó, kifejezetten beszólogató Casanova, akit a kezdetektől ismertem, csak a piskóta közé most már kaptam tölteléket is.
És mennyire finom is ez a félmeztelen sütemény, ahogy mellettem fekszik. Vagyis inkább rajtam, de a fene fog panaszt tenni.
- Aludni akarok. - morogta újra, mire kuncogni kezdtem.
- Hazaérünk, és holnap reggelig aludhatsz. - simítottam egy tincset a füle mögé. Olyan békés volt minden, csak a még mindig hőemelkedéses állapotom zavart bele az egészbe.
- De ott nem lesz ilyen kényelmes párnám. - mocorgott egy sort, hangja már nem volt annyira álmos, de továbbra is szorosan tartott. Ujjaival a derekamba vájt, és hosszú lába is a pucér lábamhoz tapadt. Kezdek rájönni, hogy talán nem is a láztól van annyira melegem.
- A kényelmes párnád már nem érzi a bal kezét. - mosolyogtam, mire mély sóhaj közepette végre kinyitotta kékes-szürke szemeit.
- Agyonvágod a hangulatot. - jegyezte meg morcosan.
- Csak reális vagyok. Nekem senki ne mondja, hogy pl. a kifli póz az kényelmes. Ugyan már, elhal a pasi alsó keze. - magyaráztam, mire a szemeit kezdte forgatni és közben az oldalára gördült, egyik kezét a feje alá támasztva, másikkal még mindig az derekam oldalán játszadozott.
- Nem tudom eldönteni, hogy akarom e egyáltalán tudni, honnan szeded az ilyen bölcsességeidet, vagy inkább jobban járok a tudatlansággal.
- Maradj tudatlan, az üresfejű férfiak jobban kelnek a piacon. - vontam vállat, és láttam a szemében az elszántság szikráját fellobbanni.
- Tényleg? - kérdezte, miközben közelebb hajolt. - Szerintem azért okosan sincs félnivalóm. - vigyorgott, miközben az ajkamat bámulta. Az ujjai elindultak felfelé, én pedig a lábujjamig megborzongtam az élvezettől.
- És ha a végén magányos agglegyén leszel? - kérdeztem vissza, és alig vártam, hogy végre megcsókoljon.
- Esetemben ez a lehetőség ki van zárva. Mégiscsak rólam beszélünk. - ismét a szemembe nézett, majd lágyan az ajkamra tapadt.
Ha reggel, ha este, ha éjszaka, Henryvel csókolozni több volt, mint fantasztikus. Inkább az észveszejtő szót használnám, mert teljesen az uralma alá vett, és kivételesen nem is bántam.
Ami azonban egy ici-pici üröm az örömben, hogy bár este sok mindent megtárgyaltunk, az, hogy pontosan hogy is állunk egymással és hogy akkor megpróbáljuk e együtt, vagy sem, nem igazán lett kimondva. Eldöntöttem, hogy hazaérkezésünkig hagyom a dolgokat a maguk folyásában, de nem leszek az a lány, aki miatt egy újabb strigulát húzhat a falára.
- Reggeliiiiii. - kiálltotta Helena, miközben berobbant az ajtónkon, mi pedig azonnal szétrebbentünk Henryvel. Mondjuk sokat nem ért, egy ágyban feküdtünk, az egyikünk egy szál ingben, a másikunk pedig egy szál pizsamanadrágban, de a takaró miatt az sem látszódott. Ha pedig még ez sem lenne elég, a vörös fejem biztos, hogy mindent elárul.
- Szia Hugi. - köszönt Henry kedvesen, és kicsit kijjebb húzódott tőlem, már amennyire ez a szűkös ágyamon egyáltalán lehetséges.
- Mi a baj a te ágyaddal? - kérdezett vissza Helena, és mintha bosszúsnak tűnt volna. Köztem és a bátyja közt kapkodta a tekintetét, és csak sejteni mertem, mit képzelhet rólunk.
- Láttam, ahogy egy bolha ugrál rajta. Jenny felajánlotta, hogy vele aludhatok. - vigyorgott Henry továbbra is, és a takaró alatt átfűzte a lábával a lábszáramat. Levegőért kaptam, de aztán hamar tiltakozni kezdtem.
- Mi? Dehogy is! Még mondtam is, hogy nem aludhatsz velem. - figyelmeztettem az amúgy valóban megtörtént tényre.
- Nem vagyok hülye. Lefeküdtél a barátnőmmel? - fordult Henry felé a húga, és nem értettem, hogy nem rám dühös. Mi történik itt?
Henry behajlította a lábát, és éreztem, hogy a térde egyre feljebb siklik a combjaim közt. Ledermedtem, és alig tudtam megszólalni, és gyorsan elmagyaráztam magamnak, hogy megint csak a régi játékai egyikét űzi.
- Nem, nem feküdtünk le! - tiltakoztam azonnal, de Henry is ugyanabban a pillanatban szólalt meg.
- Még nem. - mondta, mire felé kaptam a fejem. Azt az önelégült vigyort sehogy nem lehetett letörölni a képéről. Újra a húgára néztem, aki sóbálványként figyelt minket, és az arcáról az érzelmek teljes skáláját le tudtam olvasni. Megbántottság, düh, félelem, csalódottság és ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta, szinte rám ömlött a megvetése. Ó, akkor mégis csak rám haragszik.
- Helena, beszélhetnénk? - könyörögtem, és kimásztam az takaró alól, Henry mélységes bánatára.
- Jenny, én a barátomnak tartottalak, de nem vagyok hülye. Ezért voltál csak velem, ugye? Hogy a bátyám közelébe lehess? - közelebb lépve láttam, hogy a szemei csillognak a kibuggyanni készülő könnycseppektől.
- Jézusom, dehogy! - gyorsan megöleltem, de nem viszonozta. - Elmagyarázok mindent, kérlek. De a lényeg, hogy nem vagyunk együtt Henryvel. - tértem a lényegre, és kimondva még inkább fájt a dolog.
- Még nem vagyunk. - szólt be hátulról Henry, és Helenaval mindketten dühös pillantást vetettünk rá, ő viszont csak megvonta a vállát.
- Nem mennél letusolni, vagy ilyesmi? - kérdeztem enyhe éllel a hangomban, mire felsóhajtott.
- Gondoltam, megismételhetnénk a tegnapit, csak fordított felállásban. - nyújtózkodott, és végre kimászott az ágyból. A szavam is elakadt, miközben Helena rám villantotta a tekintetét. Én tudom, mi volt, de Helena szerintem már a legperverzebb képeket látta maga előtt.
- Nem fognád be véletlen? - kérdeztem vissza, de Henry csak nevetett. Mellénk lépett, és egy puszit nyomott a húga feje búbjára, majd a fürdőbe tért, és ránk csapta az ajtót. Füleltem, hogy a kulcsot is elfordítja e benne, de a zár nem kattant. Tényleg azt hiszi, hogy követni fogom.
- Figyelj, tudom, milyen a bátyád. - kezdtem magyarázni. - De épp ezért te is tudod, milyen hatással van a lányokra. Én is lány vagyok, sajnálom. - mutattam végig magamon. - Megértem, hogy haragszol, fordított helyzetben én is az lennék. Nem tudom, mi lesz velünk, de semmiképp nem áll a dolog mi kettőnk közé. Ha nem szeretnéd, hogy a Henryvel beszéljek, csak mond meg, és esküszöm, békén hagyom - inkább megpróbálom, de ez most mellékes – viszont az a helyzet, hogy a bunkója teljesen levett a lábamról.
- Henry nem épp egy párkapcsolati mintapéldány. - vágott a szavamba Helena, már nem annyira dühösen, de nyugodtnak sem lehetett mondani.
- Tudom, szerinted miért vannak fenntartásaim? Ő Henry Spourk, atyajézus, nem akarok a következő egyszeri hódítása lenni.
- Akkor ne add magad könnyen. Mondjuk ne aludj vele egy ágyban rögvest. - mutatott az összegyűrt ágyneművel borított ágyunkra.
- Az úgy történt... - kezdtem, de feltűnt, hogy Helena próbált nem mosolyogni, és egy ideig tudta is magát tűrtőztetni, és végül nevetve a nyakamba ugrott. Akkora kő esett le a szívemről, mint a Stonhenge egyik tartópillére.
- Figyelj, ami tegnap a vacsoránál történt, sajnálom. - jutott eszembe a kirohanásom, és az arcomat Helena szőke hajába fúrtam a szégyentől.
- Mind kiakadunk néha, gondolom nem is voltál épp a toppon. - Helena eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Szürkés-kék szemei ijesztően hasonlítottak Henryével.- Adj egy kis időt, hogy felfogjam, mik történnek körülöttem.
- Hidd el, nekem is új még ez az egész. - mosolyogtam, és végszóra óriásit kordult a gyomrom.
- Kérlek mond, hogy ugyanaz jutott eszünkbe. - somolygott Helena továbbra is, és valami pajkos csillogás játszott a szemében.
- Hogy vegyek fel egy nadrágot, és menjünk enni? - érdeklődtem, mire a fejét csóválta.
- Részben. De igazából bezárhatnánk ide a bátyámat. - kuncogott, én pedig elkerekedő szemekkel néztem rá.
- És én még a bátyádat tartottam zseninek, pedig mérföldekkel vered! - böktem meg az oldalát, majd a bőröndömhöz lépve kikaptam egy bordó hosszúujjút és a magasszárú farmeromat.
- Amúgy az enyhít az érzésieden, hogy én voltam az, akivel Henry csókolózott, miközben Gretchen a kapuban állt?
Helena leesett állal nézett rám, hogy komolyan mondom e, majd vigyorogva bólintott egyet.
- Mérföldekkel.
Hallottam, hogy az ajtó mögött folyik a víz, úgyhogy gyorsan magamra kaptam a cuccaimat, majd fogkefével a számban berontottam a fürdőszobába.- Végre már, vártalak. - szólt ki a függöny mögül.
- A húgod is itt van. - válaszoltam habzó szájjal, és igyekeztem nem a tusoló felé koncentrálnom. Az egyik törölközővel letöröltem egy foltban a párás tükröt, és elborzadtam a saját látányomtól.
- Küld el. - vágta rá Henry, mire a szemem forgattam.
- Megyünk enni, gyere utánunk. - mostam meg az arcom, habár szegényen már ez sem segített. Aztán fogtam a fésűmet, és gyors mozdulatokkal megpróbáltam kibogozni a hajam. A harmadik nekifutásnál a nyele a kezemben maradt, míg a fésű része a hajamban. Csodás. Kezdem átkozni a hullámokat.
- Én is éhezem, de annak köze sincs a reggeli palacsintához. - dugta ki a fejét a függöny mögül, és a tükörbe nézve figyelte a reakciómat. A kaján mosoly még mindig szétterült az arcán, a víz csöpögött a hajából, és isten a tanúm, ha Helena nem szólal meg az ajtóból, csapot-papot otthagyva ugrottam volna be Henry mellé a víz alá.
- Henry, pazarlod a vizet. - dőlt neki az ajtófélfának Helena, a bátyja pedig rám kacsintva visszament a zuhanyrózsa alá.
Magam után behúztam a fürdőszobába ajtót, majd kuncogva Helena felé fordultam.
- Az asztalon van a kulcsa, te rakd el, én meg bezárom a sajátommal. - Helena vadul bólogatott, és szinte indiánszökdelésben kilépett az ajtón, a csörgő kulcsot zsebre vágta, és lefelé a lépcsőn még utánam kiálltott.
- Szólj Jarednek!
Gyorsan kulcsra zártam az ajtót, és Helenaék szobájához léptem. Kettő kopogás után hallottam Jared hangját, ahogy beinvitál.
- A fürdőben vagyok! - szólt ki, én pedig letelepedtem az ágyára.
- Gyere enni, éhen pusztulok! - vágtam rá, mire nevetni kezdett.
- Tán megéheztél az éjszakai tornától?
- Ó, menj már! Nem volt semmi. - magyaráztam, mire elmotyogott egy „persze-perszé”-t.
- Azért majd számolj be a mocskos részletekről. - tette hozzá, mire hátra dőlve kifeküdtem a puha ágyneműre.
- Van egy olyan érzésem, hogy Henry előbb befog. - morogtam, és alig tudtam visszafogni a vigyoromat. - Amúgy Helena ránk nyitott reggel.
- Aucs, az szívás! - Jared hangja vízhangot vert a fürdő falán, így kiabálnia sem igazán kellett.
- Ja, de megbeszéltük a dolgokat. - éreztem, hogy valami rezeg a vállamnál, és felülve megláttam, hogy félig ráfeküdtem Jared telefonjára.
Épp kiáltani akartam neki, hogy hívják, de a szó megakadt a torkomon. Kétszer is pislognom kellett, de a képernyőn ugyanaz a név állt.
Talán van másik Ashton is, akit Jared ismer. Kizárt, hogy az az Ashton, a kívülálló, aki senkivel nem beszél a városban, pont Jaredet hívja.
- Jared... öö... telefon. - köszörültem meg a torkom, Jared pedig a derekán egy szál törölközővel és fogkefével a szájában kisétált a fürdőből. Kikapta a telefont a felé nyújtott kezemből, majd elkerekedett szemmel rám nézett.
- Basszus. - mondta, és egyből leolvastam az arcáról, hogy ezt nem szabadott volna megtudnom. Továbbra is engem bámulva felvette, majd annyit szólt bele, hogy „visszahívlak” majd idegesen a hajába túrt és visszadobta az ágyra a telefont.
- Figyelj... - kezdett bele, és az ablakig hátrált, mint aki fél a reakciómtól. Hát, attól félhet is.
- Nem is tudom, melyikőtökre legyek dühös. - kezdtem, de felemelte a kezét, hogy ő akar beszélni.
- Egyikünkre sem kell dühösnek lenned. Ashton szeretett volna valami fontosról beszélni veled, de nem válaszoltál neki, így engem talált meg.
- Ettől nem lettem boldogabb. - vágtam rá gondolkozás nélkül, és próbáltam helyretenni az érzelmeimet a helyzetet illetően. Ashton tényleg nem tudott elérni, kétszer kinyomtam, nem akartam vele beszélni, amíg haza nem érünk, erre tessék, Jareden keresztül követ nyomon. Fogalmam sincs, miért, ennyire jóban azért nem vagyunk. Párszor megmentette a hátsómat, de bele is vitt elég szépen, és hálásnak kellene lennem, mégis Ashtonra gondolva csak erőteljes harc dúl bennem. Nem szerelem, vagy vonzalom (persze, utóbbi nem elhanyagolható), hanem a titokzatossága az, ami kíváncsivá tesz.
- Jenny, Ashton az első unokatestvérem. - mondta ki Jared, és visszarángatott a valóságba. Leesett állal figyeltem, hogy viccel e. Arca bosszús volt, és űber ideges, és van egy olyan érzésem, hogy erről a dologról Helena sem tud.
- Nagyszerű. Csodálatos család lehettek. Az unokatesód miatt halt meg a legjobb barátod apja. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és láttam, hogy Jared arca megvonaglik a fájdalomtól, de aztán elhessegette, és újra magyarázni próbált.
- Figyelj, igazából jó lenne, ha felhívnád Mel-t. - ha az előbbi bejelentése nem kólintott volna eléggé fejbe, hát a Mel téma már biztosan.
- Mi van Mellel? És Penyvel? És mi köze Asthonnak hozzá? - álltam fel idegesen, és görcsösen megragadtam Jared kezét. Ha Penyvel bármi történt...
- Nem, a lányok jól vannak. De Eliz összecsomagolt, és lelépett.

Bloginfó

Sajnálom, de az elkövetkező két hétben nem tudok új résszel szolgálni, a zh időszak engem is utolért. Nektek is kitartást, vizsgaidőszakban visszatérek (reményeim szerint) :D :-*

Jenny Brown - 20.

Mire leértünk a lépcsőn, már éreztem, hogy újra szétszakad a fejem, és az utolsó lépéseknél megszédültem. Nem vettem észre az alsó lépcsőfokot, és csak Henrynek köszönhető, hogy nem hasaltam el az előszoba bordó, igencsak hívogatóan puha szőnyegén.
A derekamnál fogva rántott magához, miközben a fülem mögött erősen lüktetett egy ér, és már nekem is be kellett vallanom, hogy nem vagyok túlzottan a helyzet magaslatán.
Nem, még az az élmény sem tudott ebből kizökkenteni, hogy Henry szorosan maga mellett tartott. Fel sem tűnt, hogy a homlokomat erősen a vállához szorítom, abban reménykedve, hogy így csillapodik a fejfájásom.
- Az előbb rám mászol, most hozzám bújsz. Értékelem, hogy nem rejtegeted az érzéseidet, Jenny. - hangja a szokásos egoista hangszínt ütötte meg, végigsimított hullámos, enyhén vizes hajamon, és nagyon szerettem volna, ha ettől a lágy tapintástól borzongok meg, de a láz sokkal erősebbnek bizonyult.
- Jelenleg nem vagyok vevő a humorodra. - morogva léptem el mellőle, ahogy beértünk az éttermi részbe. Sajnos a halvány bézs és arany színű szegélyekkel díszített függönyök és a különböző narancssárgás virágokból összetákolt asztali dekoráció sem tudta feldobni a kedvem, pedig a berendezés gyönyörű volt, más esetben azonnal lefényképeztem volna. Egy-két asztalnál ültek csak, a párok borozgattak, másik asztalnál kisgyerekek egymásra kenték a szószt, aminek láthatóan az anyjuk nem igazán örült, az apjuk meg jót szórakozott. Helena és Jared már egy négyszemélyes asztalnál ült, a terem közepén, felettük csillár lógott, a pincér pedig gyorsan le is csapott Helenara, ahogy az lenni szokott.
- Nos, tudok ajánlani egy isteni, 1956-os palackozású cabernet sauvignon-t a franciaországi Saint-Émilion területéről, az íze a csillagokig repíti a fogyasztóját... - magyarázta a fiú nagy átéléssel.
- Jó nekem a földön is. - vágott a szavába Helena, Jared pedig kuncogni kezdett. - Egy pohár vizet kérek csak, a barátnőmnek pedig egy kamilla teát. - mutatott felém, miközben leültem. Igazán jól esett, hogy rám is gondolt, küldtem is felé egy halvány mosolyt.
Jared és Henry is rendeltek, és bár az alacsony, zsíros fekete hajú fiú még tovább regélt volna az étterem borkínálatáról, Henry egy intéssel elküldte.
- Olyan durva vagy. - fordult a bátyja felé Helena, aki kinyitotta az étlapját.
- Te is beszóltál neki. - vágta rá Henry, a húgára sem pillantva.
- Nem is, csak közöltem vele a nyilvánvaló tényt. - mentegetőzőtt Helena.
- Ilyen beszólást Jenny-től vártam volna. - Henry az étlapja felett átnézett rám, mire vállat vontam.
- Ez van, rossz hatással vagyok a húgodra. - zártam volna le a témát, dehát szokás szerint Henryé kell, hogy legyen az utolsó szó.
- Én is ugyanígy gondolom. - nem hallottam ugyanazt a szarkasztikus hangnemet, ami az én beszólásomat jellemezte. És ez volt az a pillanat, ami végleg betett. Nem érdekelt, hogy mennyire jól néz ki, vagy hogy alig egy órája milyen érzéseket indított el bennem a csókja, vagy hogy mindig meglepetést tud okokzni. Elfogyott a türelmem.
Sóhajtva lecsaptam az étlapot az asztalra, mire minden evőeszköz ugrott egyet, a tányérok pedig megcsörrentek. Valami újra elpattant bennem, és a visszacsapódástól nem tudtam megkímélni sem magam, sem a barátaimat.
- Te sem vagy a legjobb mintapélda. - fúrtam a tekintetem Henry szemébe, aki szintén lecsapta a füzetet az asztalra. Túlságosan ködösek voltak a gondolataim, hogy megfejtsem a pillantásából tükröződő érzelmeket, így szünet nélkül folytattam, és már akkor megbántam a szavakat, mikor elhagyták a számat.
- Még hagyján, hogy orgiákat tartasz a házatokban, de hogy összejössz azzal, aki évekig megalázta Helenat, sőt, úgy bánsz velünk, szegény földi halandókkal, mint egy rühös kutyával, igazán érett viselkedésre utal.
Három döbbent szempár vizslatott, de még így is tudtam folytatni, pedig tisztában voltam vele, hogy jobb lenne, ha befognám a szám. De képtelen voltam rá, az idővel felhalmozódott harag, kétely és a jó adag lázas állapotom félresöpörte a józan gondolatokat az elmémben, elborítva az egésszet borzalmas de közben mégis őszinte gondolatokkal.
- Sajnálom, hogy nem tudok rajtad kiigazodni. De nem a helyzetet sajnálom, hanem téged. Folyton úgy tekintettem Ashtonra, hogy ő a rossz fiú, te pedig a jó, a félisten, de rá kellett jönnöm, hogy ebben a játékban te húztad a rossz kártyát. Kihasználod azokat, akik beléd zúgnak, megcsókolod őket, kacérkodsz velük, lefekszel velük, gratulálok. Tudod mit? Még valahol elismeréssel is adózom, amiért bűntudat nélkül képes vagy erre. De közben olyannyira zárkózott vagy, hogy egy buldózer nem tudna áttörni az érzelmeidet körülvevő falon. - mély levegőt vettem, és csakis Henryre összpontosítottam, akinek az arcán folyamatosan váltakozott a harag, döbbenet és fájdalom álcája. - Ezért nem tudlak kedvelni, és ezért nem tudok bízni benned. Folyamatosan megalázol, beszólogatsz, sőt, gyakran sértegetsz is, és egész végig azt hittem, hogy tényleg nem vagyok jó. Mert elhitetted velem, hogy nem érek fel hozzátok. Tudod ki köztünk a jó? Helena. - mutattam a húga felé, aki percek óta ugyanúgy megkövülve ült, ahogy a bátyja és engem bámult. - S Jared is sokkal jobban átlát bármelyikünkön, mint amennyit elárul. De a húgod az, akit tényleg csak csodálni tudok, mert fantasztikus lány, kedves, aranyos és nem utolsó sorban okos is. Ha pedig szerinted baj, hogy én képviselem a rossz felét a barátságunknak, akkor gondold át, te mennyivel rosszabb vagy nálam. - fejeztem be rekedten, majd felpattantam a székemből, ami csikorogva tolódott hátra, hogy biztosan mindenki csak ránk figyeljen az étteremben.
Otthagytam őket, miközben a halántékomra szorítottam a kezem. A fejem fájt, a torkom lángolt, és a gyomrom is görcsösen lüktetett. A végtagjaimat alig tudtam mozgatni, csak arra vágytam, hogy aludhassak egyet. Előkotortam a kulcsot az ingem zsebéből, és majdnem elsírtam magam, mikor rájöttem, hogy kié is igazából ez az ing. Haragudtam magamra, amiért így kikeltem magamból, és tudtam, hogy nem vagyok teljesen igazságos Henryvel szemben. Már épp kezdett megnyílni, láttam benne azt a szikrányi jóságot, amit most sikeresen el is tapostam. Egy újabb tönkretett nap Jenny Brown életében. Előkotortam a táskámból egy aszpirint, víz nélkül lenyeltem, majd egy mozdulattal lesöpörtem az ágyamról a cuccaimat, amik közül néhány koppanva ért földet. Alig vártam már, hogy lüktető fejemet stabil helyzetbe tegyem, de az álom nem jött úgy, ahogy szerettem volna. A jobb oldalamra fordultam, és kibámultam az ablakon, ki a szürke ködbe, és próbáltam elnyomni Henry arcának az emlékét. Kicsit több, mint fél óra múlva kopogtattak az ajtón, mire felnyögtem. Kizártam volna Henryt?
- Jared vagyok, bemehetek? - kérdezte a hang a túloldalról.
- Nyitva van. - válaszoltam, és továbbra is kibámultam az ablakon. Jared a hajába túrva ült le mellém, besüppesztve a matracot, és az éjjeli szekrényemre tett egy csésze gőzölgő teát.
- Az eszem megáll tőled. - kezdte teketóriázás nélkül, mire végre ráemeltem a tekintetem.
- Figyelj, nagyon bírlak, de most nem érzem magam jól arra, hogy végighallgassam a kioktatásod. Nem napolhatnánk el? - krákogtam, mire Jared erőltetetten felnevetett.
-Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, szükséged van e valamire. - simított ki egy tincset az arcomból, mire lehunytam a szemem.
- Időgépre. Van véletlen egy a zsebedben? - sóhajtottam, és éreztem, hogy a matrac rázkódik Jared kuncogásától.
- Nem gondoltam volna, hogy beolvasol neki. Mármint, a szerelmesek nem pont így szoktak viselkedni...
- Hohohóóó! - pattantam fel, igencsak megszédülve és az ujjamat fenyegetően Jared elé emeltem. - Nem vagyok szerelmes! - tagadtam azonnal.
- Hát, drágám, sajnálom, hogy közlöm a tényt, de igen, szerelmes vagy Henry Spourkba. - lökte meg a vállam.
- Nem, Jared, nem vagyok. Nem tudok szeretni egy olyan önző és magának való embert, mint ő. Nem is ismerem, mert nem hagyja, hogy megismerjem. Igen, érzek iránta valamit, többet, mint kellene, ezt aláírom. És ezen még az sem változtatott, hogy megcsókolt Loch Ness-ben. - mosolyodtam el az emlékre, Jared szeme pedig felcsillant.
- Tudtam! Láttam rajtatok! És milyen volt? Olyan szép szája van, gondolom... - kezdett álmodozni, de a szavába vágtam.
- Isteni volt, hidd el, lehetetlen elképzelni. - vöröslő arcomra szorítottam hideg kezem, hogy lehűtsem magam. - De amíg nem tud nekem megnyílni, és csak játszadozik, addig nem akarom magam felesleges bonyodalmakba keverni. Folyamatosan vonzzuk és taszítjuk egymást, ami egy ideig rendben van, de egyszerűen már nem bírom tovább. És nem fogom hagyni azt sem, hogy folyamatosan megalázzon és bántson.
- Jaj, te lány. - simított végig az arcomon Jared, majd magához vont, és szorosan megölelt. Mosolyogva fúrtam az arcom a vállába, és próbáltam összeszedni magam. A válla felett átpillantottam az ajtó irányába, és azonnal elszállt a maradék életkedvem is. Henry ott állt, a mellkasa előtt összefűzött kézzel, és minket figyelt, továbbra is a közömbösség álarcát viselve. Mikor találkozott a pillantásunk, ellökte magát a faltól, és három lépésből a fürdőbe sietett. Elhúzódtam Jaredtől, aki ugyanolyan ijedt fejet vágott, mint én, és ebből rájöttem, hogy fogalma sem volt arról, hogy Henry végighallgatta a beszélgetésünket.
- Hát, végül is, újdonságot nem hallott. - húzta a száját, miközben felállt, hogy távozzon.
- Kérlek, mond meg Helenanak, hogy holnap beszélünk, ma már nincs hozzá energiám. - dőltem vissza a puha párnára, Jared pedig jó éjszakát kívánva kiment a szobából, otthagyva engem egy igencsak paprikás hangulatú fiúval, akivel csak a fürdőszobaajtó választott el.
Lerángattam magamról a nadrágot és a melltartót, de az ing olyan kellemesen simult a bőrömre, hogy attól nem volt szívem megszabadulni. Az államig húztam a paplant, és nagyon erősen koncentráltam arra, hogy elaludjak.
Hallotta a fürdőből kiszűrődő szöszmötölést és vízcsobogást, és bármennyire is szerettem volna, nem tudtam másfelé figyelni. Érzékeltem a jelenlétét, és az adrenalin elárasztotta az ereimet, nem hagyva így békésen kipihenni a hőemelkedésemet.
Aztán nyílt az ajtó, és én akaratlanul is felsóhajtottam, megtörve a szoba csendjét.
Úgy tettem, mint aki alszik, de a tusfürdője illata körbelengte, és tudtam, mikor ér mögém, a saját ágyához. Megnyikordult a matraca, majd világosság gyúlt.
Az éjjeli lámpa enyhe ragyogással terítette be a szoba falait, míg én a merev hátamat mutattam felé, és alig tudtam levegőt venni a mellkasomra nehezülő érzéstől.
Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtünk így. Kint a dombokon már nem a szürkeség, hanem a sötétség honolt, pont, ahogy köztünk Henryvel is.
Vártam, hogy lépjen. Hogy beszóljon, vagy épp leszidjon. Bármit. Bármit szerettem volna, csak hallhassam rekedtes, brit akcentusát, még ha dühös is. Nemár, biztos voltam benne, hogy kiprovokáltam tőle egy tisztességes kiakadást.
De csak a lapok nesze zavarta meg a szoba csendjét, amikor lapozott a könyvében, amit épp olvasott.
Egy idő után nem bírtam tovább, és az ő felére fordultam. A végtagjaim ellenkezni próbáltak, de a makacsságom még a láz tüneteit is legyőzik.
Henry meztelen felsőtestét az ágytámlának döntötte, arcát fekete keretes olvasószemüveg takarta, és jézusom, de jól állt neki! Pontosan úgy nézett ki mint egy szexi orvos. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit olvas, így volt indokom megszólítani.
- Mit olvasol? - motyogtam, és kissé ledobtam magamról a takarót, mert kezdett melegem lenni.
- Úgy hívják, könyv. - pillantásra sem méltatott, mondjuk nem is vártam. Najó, nagyon vártam, dehát ezt a játékot ketten játsszuk.
- Tudom, meglepő, de felismertem a formáját. Milyen műfaj? Fantasy? Sci-fi? Esetleg romantikus? - igyekeztem oldani a feszültséget, sikertelenül.
Henry továbbra sem nézett felém, csak elfordította a borítót, hogy leolvashassam a címet: "Noah Gordon - Az orvosdoktor."
- Hát persze... - sóhajtottam. Persze, hogy az orvoslással kapcsolatos. Feljebb tornáztam magam, mert az alvás úgysem fog összejönni, miközben egy dühös, félmeztelen, szemüvegesen is szexi félisten ül majdnem mellettem. Felnyögtem a megterheléstől, Henry pedig végre felém nézett, szemében aggodalom villant, de gyorsan visszafordult a könyve felé.
- Aludnod kellene. - tanácsolta, mintha én nem tudnám.
- Próbálkozom, csak nem hagyod. - vágtam rá, mire bosszússan lecsapta a könyvet a takaróra.
- Ó, ez is az én hibám, persze. És hogy elrontom a húgom, meg hogy érzek valamit irántad. Mit szeretnél még rám fogni? A lázadat is én okoztam? Illetve a homlokodon lévő sebhelyeket is? Nyugodtan, írd csak össze a kis listádat, kíváncsian elolvasnám. - több órányi harag gyűlt össze benne, amit volt is szíves rám zúdítani, a szemei villogtak az érzelmek viharától, és nem is igazán tudtam mit mondani.
- Visszaugorhatnánk ahhoz a részhez, hogy érzel valamit irántam? - böktem ki végül a legkevésbé odaillő témát, mire lemondóan sóhajtott, és a szemüvegét az éjjeliszekrényére dobta a könyvvel együtt. Annyira forrt a dühtől, mint én a láztól, mégis összetudta magát szedni valamennyire. Behunyta a szemét, míg én tachikardiás szívvel vártam, hogy mit fog reagálni.A kétség és a bizalmatlanság utat tőrt magának, úgy éreztem, hogy ez egy újabb trükk, hogy megkaphasson. Megráztam a fejem, és igyekeztem tisztán látni. Ha valóban úgy van, ahogy Henry mondja, és ugyanazt érzi irántam, mint én iránta, attól még ugyanúgy köztünk áll mindaz, amit az asztalnál mondtam neki. Nem tudok mit tenni, ha nem nyíílik meg az irányomba, ha nem tud megbízni bennem. Szórakozhatunk, persze, nagy kaland lenne, és talán benne is lettem volna, ha nem derül ki, hogy Londonba költöznek.
Ez mindent megváltoztatott.
Mikor vált az életem egy nyomorult szappanoperává?
- Te vagy a legszeszélyesebb, legkiszámíthatalanabb, legőrültebb nőszemély, akivel valaha összeakadt az utam. Rettenetesen idegesítő vagy, makacs és nagyszájú. És rohadtul zavar, hogy nem tudtalak olyan könnyen megszerezni, ahogy más lányokat szoktam. Aztán megtudtam, hogy Ashtonnal lógsz, és a féltékenység szinte felemészt, egyszerűen nem tudom, mi van van abban a...... - túrt bele szőke hajába idegesen, és visszanyelte az épp nyelvére szaladó jelzőt - a fiúban, ami bennem nincs. Főleg, hogy szerinted jófiú, míg én nem. Csodálod, hogy nem szólok hozzád? Folyamatosan azon vagyok, hogy ne bántsalak m meg, mégis pont az ellenkezője történik. Jarednek is azt mondtad, hogy folyton megalázlak. Zavar, hogy bizalmatlan vagyok? És ez még meglep mindazok után, amiken keresztül mentünk Helenaval? Már így is többet tudsz, mint bárki, és még így sem látod bennem a jót. Talán igazad van, és tényleg nem vagyok jó. De semmi sem fekete vagy fehér, én pedig sajnálom, hogy ezen nem tudsz átlendülni. Én igyekeztem, talán nem eléggé, de egyszerűen annyiban kell hagynom, Jenny, különben a maradék józan eszemet is elveszed. - fejezte be elfúva, velem pedig olyan történt, ami csak nagyon ritkán.
Elakadt a szavam.
Henry az ágya szélére ült, és kivételesen nagyon örültem, hogy van rajta pizsamanadrág. A fejét a két tenyere közé fogta, és a könyökét a térdén pihentette, képtelen volt rám nézni.
Ha vallomásra vártam, hát, azt hiszem, megkaptam.
De ettől semmi nem lett jobb, sőt.
A lámpa halvány fényei játszottak a bőrén, narancssárgás fénycsóvák táncoltak a haján és a bőrén. A szőnyeget fixírozta, miközben én próbáltam rendesen levegőt venni, sikertelenül. Ledobtam magamról a takarót, és ugyanúgy a padlóra tettem a csupasz lábam, szembe ültem Henryvel, és remegő kezemet a kézfejére simítottam. Éreztem, hogy megfeszül az érintésemtől, de nem mozdult. - Nem tudom, mit mondhatnék. - suttogtam, és a számba haraptam. Erre már felnézett, egyik kezét a térdére ejtette, a másikkal összefűzte az ujjainkat, pont mint a dombon, tegnap éjszaka. Úgy érzem, mintha azóta évtizedek teltek volna el. Kék szeme szomorúan pislogott rám, biztos voltam benne, hogy a lelkembe lát.
- Kezdhetnénk mondjuk azzal - köszörültem meg a torkom, lenyelve a gombócot és a fájdalmat, mély lélegzetet vettem. - hogy mondok magamról pár szót, majd te is magadról. Persze, csak ha benne vagy. Nem nagy titkokat, csak tudod. Dolgokat. Végül is, nem is ismerjük egymást. - magyaráztam zavartan, és kissé talán el is pirultam. Henry arcán széles mosoly húzódott, másik kezét is összefűzte az ujjaimmal.
- Aludnod kellene. - mondta lágyan, mire a testem csokifagyiként olvadt el. Képes lettem volna egyből az ölébe kucorodni, de erőt vettem magamon, és komoly maradtam. Végre eljutottunk valahova, és nem akartam elcseszni.
- Szerinted tudnék aludni, miközben félmeztelenül fekszel tőlem, alig egy méterre? Légyszíves. - forgattam a szemeimet, ő pedig végre elnevette magát.
- Akkor húzódj arrébb. - ült át az én ágyamra, és szándékosan összefűzte a lábát az enyémmel, nekem meg eszem ágában sem volt panaszkodni. Még magamnak is fura volt bevallani, mennyire vágytam az érintésére. Betakargatott, én pedig a két kezem közé fogtam a már kihűlt bögrét.
- Ó, még egy valamit kérhetek? - kérdeztem, és erősen a lábához szorítottam a sajátom, és közelebb bújtam hozzá. Már úgyis tud mindent, s remélem, hogy a közelségemtől majd jobban fog bennem bízni. Kíváncsian pislogott le rám.
- Visszaveszed a szemüveged? - kérdeztem vigyorogva, mire rajta volt a sor, hogy a szemeit forgassa.
- A sírba viszel. - nyúlt hátra, majd magára kapta a szemüvegét, és már épp szóra nyitotta a száját, mikor a fejembe ötlött egy gondolat.
- Még valami. - fenyegetően elé tartottam az ujjam. - nem aludhatsz velem.
- Majd meglátjuk. - kacsintott ragyogó arccal, majd feltette az első kérdését, amit aztán tengernyi követett.