Epilógus

Lassan lépdelt felém. A nászinduló szólt, de nem tudtam rá figyelni.
Rebeccát figyelem, ahogy lépdel felém a fehér ruhában.
Gyönyörű volt. Vörös haja szabadon omlott a vállára, tudja, mennyire tetszik a hajszíne. Kezében a csokor bazsarózsából áll. Fehér csipke ruhája szabadon hagyja a kulcscsontját, és beburkolja a testét. Három kislány, az unokatestvéreim tartják az uszályt.
Rebecca csak a szemembe nézett, és mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, és közben a könnyeimmel küszködöm.
A harmadik évfordulónkon kértem meg a kezét. Mai napig azt állítja, hogy meglepődött, de ismerem. Valószínűleg Sara már előadta neki a nagy monológot, arról, hogy a házasság felesleges, és hogy a nő így csak  alá rendeli magát a férfinak.
De azért láttam a csillogást a szemében, mikor hárman, Gabriel, Sara és én elmentünk gyűrűt venni.
Gabriel itt áll mellettem, és ő is azt a nőt nézi, akibe valamikor szerelmes volt. Ő még mindig nem tud megállapodni egy nőnél, de nem is akar.
Peter mellette a zsebkendőbe fújja az orrát. Mondjuk, elég furán néz ki a csillogó fekete öltönyében, de Rebecca engedélyt adott rá, én pedig nem vitáztam.
Másik oldalról Sara áll és tartja a csokrát. Kék koszorúslány ruhája szorosan hozzátapad a testéhez, látom a násznépen, hogy több férfi is csorgatja rá a nyálát.
Nem aggódom érte, úgyis megvédi magát, ha esetleg valaki rámozdul.
Mellette Gabriel húga, Lucy, aki épp kezdi a tinédzserek nehéz időszakát. Szőke fürtjei a háta közepéig él, ugyanolyan kék színű anyagból van a ruhája, mint Sara-é, de a korához illő szabással.
A leendő anyósom hatalmas kalapban virít, szerintem a mögötte ülők semmit nem látnak a ceremóniából. Arcán a szokásos elégedetlenség, de legalább Rebecca megbékélt vele. A kis Beatrice, Reb féltestvére épp a kalap felé kap, és rendesen megráncigálja.
De mindez engem nem érdekel. Csak az a lány érdekel, aki épp felém igyekszik.
Rebecca megpuszilja az apját, aki aztán felém fordul.
- Csak úgy, mint eddig.- fogott velem kezet, én pedig megértettem.
Sosem tudnám Rebeccát megbántani vagy ártani neki. Ezt pedig mindenki nagyon jól tudja.
Még most, ennyi év elteltével is, amikor hozzámér, a szívem hevesebben ver.
Itt áll előttem, az a lány, akit évek óta szeretek, és most már valóban az életem részévé válik. Itt áll, mosolyog, fogja a kezem, szemei csillognak. Megszorítom a kezeit, visszamosolygok rá, mire lesüti a szemeit és elpirul.
A pap pedig belekezd a ceremóniába.

Második rész: 9

Az teljesen érthető, hogy beszélni akartam Gabriellel. De az már egy teljesen más dolog, ha ő akar velem.
Próbáltam húzni az időt, soha ilyen lassan nem mentem be még sehova. A kezem remegett, a lábaim sem igazán akartak megtartani.
Végül mégis ott álltam Gabriel ágya mellett.
- Szia. - súgtam, mire ő kinyitotta a szemeit. Látszik, hogy kimerült, de annyival jobb érzés volt őt így látni. Persze még mindig egy halom kötés és gipsz van a teste minden porcikáján, de látszott, hogy él. Zöld szemei pedig ragyogtak.
- Szia. - hangja rekedtes volt, s bár hiába reménykedtem, hogy elmosolyodik, sajnos annyira jó állapotban nem volt. - Nem kellett volna hazautaznod.
Megdöbbentem. - Ez legyen az én dolgom. A tied, hogy felépülj.
- Ben szeret téged. - Na, ez a pillanat volt az, mikor kis híján kicsúszott alólam a talaj, de Gabriel csak folytatta. - Nem tudja, hogy tudom. Soha nem fogja neked bevallani, nekem is csak akkor mondta el, mikor kómában voltam. - mély lélegzetet próbált venni, látszik, hogy minden szóval egyre fáradtabb lesz.
- Gabriel... - nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mond. De ő csak nem hagyta abba.
- Emlékszem, ki mit mondott. Ben minden nap beszélt hozzám, mintha csak átjött volna egy sörre. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de ő a legjobb barátom, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg.
Nem szólt többet, csend telepedett közénk. Valami hideg futott végig az arcomon, majd a szám szegletében állt meg.
Egy könnycsepp.
Hiányzott Gabriel, jobban, mint azt gondoltam. De nem ez miatt sírtam. Mert ő most már fel fog épülni, ez miatt már nem kell szenvednünk.
Az miatt sírtam, amit mondott. Ben miatt.
Mert tudhattam volna. Az a szánakozó pillantás, mikor Aaron-nal beszéltem. Hogy felajánlotta, hogy náluk lehetek. Hogy vigyázott rám. Hogy bevitt az udvarról.
"Ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod."
A kamuzás, amikor Sara gond nélkül lehazudta az eget. Valószínűleg meghallotta Bent, ahogy beszél rólam Gabrielnek. Sara okos lány, gyorsan kikövetkeztette.
Éreztem, hogy a világ dőlni kezd, vagy talán csak én, de le kellett ülnöm. Szerencsére ott volt egy szék az ágy mellett, így arra roskadtam le.
Oké, nyugi. Azt már tudjuk, mit érez Ben.
De mi a helyzet velem?
Szeretem Bent, de nem biztos, hogy csak jó barátként. Néha elidőzöm a száján, és titokban eszembe jut, hogy milyen lenne megcsókolni. Szeretek hozzá bújni, mert úgy érzem, megvéd mindentől és mindenkitől. Szomorú leszek, ha ő is az, és egy mosollyal vidámabbá tud tenni. Már az is zavar, ha a nővérekkel beszél. Amikor hozzámér, a szívem kihagy egy ütemet. S még megannyi más dolog, érzés, amit kivált belőlem. 
Nem egyik pillanatról a másikra szerettem bele. Folyamatosan és lassan, annyira, hogy az általa kiváltott reakciókat normálisnak gondoltam. Pedig messze  nem azok voltak.
Szerelmes voltam Ben Morrisba, ki tudja mióta.
Ott áll az üveg mögött, befelé figyelnek Saraval. Mintha testvérek lennének.
Gabriel engem figyelt, szerintem titokban még élvezte is a kínlódásomat. A szemébe nézve hirtelen elnevettem magam. Hosszú idő óta először.
Gabriel is elmosolyodott.
- Akkor  ezek szerint nem kell aggódnom.
- Azért még szurkolj nekem, hogy mindezt vele is tudjam közölni. - fogtam meg a kezét.
- Elég talpraesett vagy, nem aggódom. - mosolygott továbbra is, de láttam, hogy nagyon fáradt.
- Mire kilépek az ajtón, aludni fogsz, úgyhogy holnap beszélünk. - nyomtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam.
A szívem majd kiugrott, nem volt tervem, hogy mit mondjak. Totál elpirulva néztem Benre, de Sara gyorsan elrontotta ezt a mesébe illő pillanatot.
- Na? Bemehetek hozzá?
- Öö, szerintem elaludt... - motyogtam, mert Saratól ez költői kérdés volt, már régen ajtón túl volt. - Hol van Peter?
- El kellett rohannia, a lakásban csőtörés van.
- Értem... - rágtam a szám szélét, itt volt az alkalom, hogy kiteregessem a lapjaimat. De ehelyett csak bénáztam. - Nem megyünk nekik segíteni?
Ben furán rám nézett, majd megvonta a vállát. Kezdett végre visszaváltozni azzá, aki igazából, vidámmá és élettel telivé.
Így megindultunk a Brook Avenue-n, Ben vezetett, én pedig legszívesebben rátettem volna a kezem az ő kezére. Mire rászántam magam, tényleg, még a kezemet is elindítottam felé - leparkoltunk.
Miközben mentünk fel a lépcsőn, teljesen véletlenül (tényleg, totálisan és érthetetlenül) összeért a kezünk. Peter-ék ajtaja nyitva volt, megannyi vödörrel, a szőnyegek kidobálva a lépcsőkorlátra.
- Peter. - kiabáltam be, mert nem mertünk sehova sem lépni.
Szegény barátom a fejét sem találta, csak mentette a papírjait, meg a cuccait.
- A vízvezeték-szerelő már úton van, meg Greg is, de...
- Nyugi, segítünk. - mosolygott rá Ben, és bement a lakásba. Én ki követtem.
Körülbelül egy órán keresztül mentettük a fontosabb cuccokat. Mondjuk nem tudom, a Marilyn Monroe szobrocskát miért kellett a legfelső szekrénybe rejteni, mikor fényévekre volt a fürdőszobától, de nem akartam összeveszni Peterrel. Folyamatosan Bent figyeltem, ahogy a fehér pólóján átütött a víz, hátizmait, mikor lehajolt. Akármennyire is összeszedtem a gondolataimat, sosem tudtunk kettesben maradni. Végül a szerelő elállította a cunamit, mi pedig elindulhattunk haza. Vagyis Benékhez.
- Ben, beszélni szeretnék veled. - fordultam felé váratlanul, mikor kiszálltunk az autóból.
- Oké, de előbb beszélnem kell anyámmal. Ráér? - nézett mélyen a szemembe, mire elállt a szavam.
- Rá. - sóhajtottam nagyot, majd felmentem a szobámba. Nem tudtam leülni, fel-alá járkáltam, megnéztem magam a tükörben, majd újabb körséta a szobában. Végül kimentem a teraszra, onnan bámultam a várost.
Nyílt az ajtó, Ben lépett ki a teraszra.
Hogy tudtam hazudni magamnak? Már a puszta jelenlététől megzavarodom.
- Most már ráérek. - Állt oda mellém, a karunk összeért.
Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Most vagy soha alapon odafordultam hozzá, pipiskedtem és megcsókoltam.
Meglepődve tolt el magától.
- Reb, mit csinálsz? - kérdezte összevont szemöldökkel, én pedig magamba roskadva néztem vissza rá.
- Ne haragudj Ben, hogy csak most jöttem rá. Tudom, hogy mit érzel irántam,és...- mély levegő - Én is szerelmes vagyok beléd. - ezt csak így kimondtam. Belepirultam elég rendesen. Ben vett egy mély lélegzetet, és hátralépett egyet.
- Nem tudom miről beszélsz. - bennem megállt az ütő. - persze, szeretlek, mint a húgom,de ennyi.
Nem tudtam rá nézni, meg kellett támaszkodnom a korlátban. A perifériámból láttam, hogy az ajtó felé indul. Az arcomat a kezembe temettem, nem hiszem el, hogy ekkora hülyét csináltam magamból. Gabriel tuti csak álmodta az egészet. Nem haragszom rá, mert ettől függetlenül én tényleg szeretem Bent. De nagy eséllyel most a barátságunkat is elszúrtam. S még hajléktalan is leszek, mert haza nem mehetek, de itt sem lennék képes tovább maradni ekkora megalázottság után. Remegett a karom, pokolian éreztem magam.
Egy kar megfogta a vállam, mire felnéztem. Ben állt előttem, komoly képpel.
- Reb... sajnálom. - hirtelen elvigyorogta magát. - csak szívattalak, hogy tudd, mit éreztem én már igen hosszú ideje. - még mindig mosolygott, én meg nem értettem semmit.
- Akkor most mi van? - kérdeztem úgy a semmitől.
- Ez. - és megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig átölelte a derekamat. Nem tudtam eléggé magamhoz szorítani, annyira, de annyira akartam őt.
- Én is szeretlek. - mondta két csók között. Nekem pedig nem kellett több.
Talán a nap is lement, talán az éjszaka is tovatűnt. De minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak, végre, együtt. Hogy meddig?
Amíg élünk.

Második rész: 8

Lélekszakadva rohantunk a kórházba. Ben vezette az autót, én pedig kapaszkodtam, ahol csak tudtam.
Amíg nem láttuk, milyen állapotban van, egyikünk se mert örülni. Szerencsére nem volt forgalom, túlságosan reggel van még, és ha jól számolom, Ben eddig három piroson hajtott át.
Emlékszem, régebben az apját akarta így bosszantani, összeszedett egy csomó büntetést. De az apja nem szólt semmit, csak kifizette a számlákat, és vett egy újabb autót Bennek.
Ők egy ilyen fura család.
A kórterem előtt ott állt Sara, Mr. és Mrs. Walters, egy orvossal beszéltek.
- ... nem szabad megterhelni, még próbáljuk felmérni a károkat... - nem bírtam ki, az idegesség elvette az eszem.
- Károkat? - szóltam közbe. - Milyen károkat?
- Rebecca. - sziszegte Sara, de nem érdekelt.
- Esetleges agyi sérüléseket, amnéziát, bevérzéseket... - fordult felém az orvos, szerencsére nem haragudott meg a kíváncsiságomért.
- És... mikor lehet vele már beszélni? - kérdezte Ben, miközben óriási, meleg kezeivel megfogta a vállam. Talán, hogy ne legyek ennyire hiperaktív, talán, hogy magát támassza.
- A kivizsgálás el fog tartani egy ideig, kérem, legyenek türelemmel.
Én leroskadtam egy székbe, Ben mellettem ugyanígy tett. Az arcát a kezébe temette.
- Nyugi, nem lesz baj. - simítottam meg a hátát.
- Tudom... csak olyan bonyolultnak tűnik most minden... - nézett rám, és a szemébe nézve rájöttem: minden megváltozott. Ő sosem volt ilyen komoly, általában minden csajt a poénjaival szedett fel. Ő volt az ügyeletes fiú, ha Sarat vagy engem meg kellett védeni. Ben volt a nagy maci, aki hazavitt minket Saraval, mikor mi túllőttük az alkohol mennyiséget. Ben volt az, aki felvidított, miközben a világ másik felén voltam. Ő az, aki mégis rengeteg mindent tud rólam.
S én soha nem köszöntem  meg neki semmit.
A gyönyörű szép szemeibe nézve legszívesebben átölelném, és többet nem engedném el.
De az alkalom elillan, Sara lép mellénk.
- Rebecca, itt van Aaron. - súgja nekem, mire bennem megáll az ütő.
Én is balra pillantok, amerre Sara néz. Tényleg felénk jön, diadalittas vigyorral a képén. Ez a vigyor nagyon mérgessé tett.
- Sara, nem mosnál be neki? - sziszegtem.
- Akármennyire is megérdemelné, nem tehetem, ugyanis nem ellenkeztél aznap ellene, és még le is léptél. Egy szóval kivételes módon, ügyesen megoldottad. Az, hogy vigyorog, ne érdekeljen, valószínűleg tegnap este már le is cserélt.
Mondhatnám, hogy az akaraterőm tartott a helyemen, de nem igaz. Ben kulcsolta rá az ujjait az enyéimre, és tartott a széken erővel. Aaron csak elhaladt előttünk, nem szólt oda semmit, így összeszedtem magam, és az igazi probléma felé figyeltem: Gabriel.
Egész délelőtt ott voltunk, néha valamelyikünk elment kávéért, másikunk pedig sétálgatott fel-alá. Közben Peter is megérkezett, így együtt vártuk a fejleményeket. Tizenegy körül aztán odalépett az őszhajú doki.
- Nos, túl van a nehezén, a baleset körülményeire nem emlékszik, de ez teljesen érthető. Gyenge, ezért kérem, hogy csak 1-2 percre menjenek be hozzá. - fordult Gabriel szülei felé. - Önök pedig menjenek haza pihenni, máskor is be tudnak menni hozzá. - ezt már nekünk mondta.
- Még mit nem.- azt hiszem, csak én hallottam Bent, mert mindenki megértően bólogatott, Peter pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
Én azonban addig nem akartam örülni, amíg nem beszéltem Gabriellel. Ha egész nap ott kell ülnöm, akkor megteszem.
Gabriel szülei beöltöztek és bementek. Mrs. Walters erős nő, de az ablakon keresztül is láttam, ahogy elsírja magát. Mr. Walter megsimította a fia karját.
Könny szökött a szemembe.
-Hej. - fogta meg a vállam Peter. - vége van. Meggyógyul, és újra minden jó lesz. - nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ahogy Peter megölelt, a válla felett Ben-t pillantottam meg. Ő sem volt túl jó állapotban.
A szülők kijöttek, Ben pedig bement. Visszafojtott lélegzettel figyeltem a két fiút. Gondolom Ben elmondja, hogy az ő hibájából történt minden, Gabriel pedig megnyugtatja, hogy nem igaz.
Akaratlanul is Bent figyelem, nem pedig Gabrielt. Ben végül kilép az ajtón, őszinte mosollyal az arcán, amit napok óta nem láttam, az előtt is csak webkamerán keresztül, amitől kihagy a szívem, és megremeg a lábam.
Nem értem, miért reagálok így.
De a következő pillanatban ér a sokk.
- Reb, Gabriel beszélni akar veled.

Második rész: 7

Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hol vagyok. S aztán a felismerés, hogy mit csináltam, undorral töltött el.
Egyébként jó este volt, Aaron igazán jó pasi. De nem több ennél. Hiába simogatta a bőrömet a kellemes selyem, hiába voltam egy lakberendező magazinból kivágott kép-szerű lakásban.
Minél előbb el akarok tűnni innen.
- Jóreggelt, napsugár. - vigyorgott rám Aaron, de közel sem kedvesen. Leült az ágy szélére. Majd adott egy csókot a nyakamra. Tegnap tűzbe hozott vele, most nem. - Folytatjuk? - már a derekamat ölelte, én pedig végre észhez tértem.
- Bocs, de nem. - húzódtam el tőle, mire ő elkerekedett szemekkel nézett rám. Kipattantam az ágyból, majd egy mozdulattal felkaptam a ruháimat, és bemenekültem a fürdőbe.
- Jaj, ne menj már el, hiszen annyi időnk van még. - hiába próbált nyálas hangszínnel ott tartani, éreztem valami furát a hangjában.
Gondolom, nem én voltam az első nő, akit becsábított az ágyába. De hogy ennyire könnyen adtam magam, még engem is meglepett.
Azt hiszem, egy ideig nem iszok bort.
Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a fekete ruhát, és elindultam az előszobába. Aaron követett.
- Nekem nincs időm. - hajoltam le a cipőmért. Nem volt időm, se kedvem felvenni, inkább mezítláb indultam ki. Vagyis csak indultam volna, de Aaron elkapta a karom.
- Ennyi? Ennyi voltam? - a szeme szikrákat szórt, a szorítása pedig egyre jobban fájt. - Egy méregdrága étterembe vittelek, elkértem egy haverom lakását, és boldoggá tettelek. Te meg csak lelépsz?
Szóval nem is az övé a lakás. Mondjuk kitalálhattam volna, hogy kezdő ápolóként esélye sincs ilyen mértékű fizetést kapni. De nem tudtam sajnálni. Lehet, hogy tényleg egy hálátlan dög vagyok, de ő sem az a mézes-mázas szépfiú, akinek tegnap mutatta magát.
- Figyelj, nekem most mennem kell. - rántottam ki a karomat, minek következtében meghúzódott a bőr. Ez bizony sokáig piros lesz.
Még utánam kiáltott, de én már ajtón kívül voltam.
Érdekes mód nem magam iránt éreztem undort. Még csak nem is a tegnap estére gondolva.
Az Aaron-féle pasiktól undorodom.
Hogy tudott tetszeni? Hogy gondoltam egyáltalán Gabriellel összehasonlítani?
Gabriel rendes, és tudom, hogy soha nem használna ki egy ittas lányt.
És Ben sem.
Mondjuk, nem tudom, ő most miért jutott eszembe. Dühös lesz, ha visszaérek hozzájuk.
Már az utcán voltam, lassítottam kicsit a lépteimen. Azt sem tudom, hogy hozzájuk menjek előbb, vagy esetleg Peterhez. Egyikükkel sem volt kedvem találkozni. Így maradt a harmadik verzió.
Sara.
Szerencsére már ébren volt (néha azt hiszem, hogy soha nem is alszik), és le is üvöltötte a fejemet gyorsan.
- Rebecca, hogy te mennyire szánalmas vagy! Épp ez ellen kampányolok, hogy ne használják ki a nőket, erre te hátba szúrsz, és épp az csinálod, amiért most itt tartunk!
- Hátba szúrlak? Azért ez túlz... - nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Igazad van, mert legalább bevallod. Akkor pofon vágsz! - üvöltötte az arcomba, mire én hátradöltem.
Kinek kell reggel kávé, ha létezik Sara?
Miután még tartott egy kiselőadást a nők egyenjogúságáról (kivételesen rövidre fogta, csupán 22 percig tartott, néztem az órát) átváltott barátnő üzemmódba.
- Legalább jó volt? - kortyolt bele a teájába. Tudom, hogy igazából a mosolyát takarja, mert ilyenkor megmutatkozik, hogy kicsit azért ő is az a csacsogó nő, akinek normális esetben lennie kellene.
- Hát... - azért én is belepirultam a válaszba. - Nagyon tüzes volt. De azt hiszem, ezentúl nem megyek egyedül a kórházba.
Sara összevont szemöldökkel nézett rám.
- Miért?
Haboztam, de végül is neki elmondhatom: - Egy... kicsit haragszik rám.
Szinte hallottam a fogaskerekek kattogását Sara fejében.
- Bántott? - kérdezte visszafojtott lélegzettel.
- Nem... csak nem örült neki, mikor tudattam vele, hogy nem én leszek az a lány, akit bármikor megkereshet, ha épp kell neki... - Sara hirtelen felpattant, és megölelt.
AZTA!
- Végre egy értelmes cselekedet tőled, Rebecca. - nézett mélyen a szemembe, én pedig elröhögtem magam.
Végül Sara-nal maradtam ebédre is. Az egyik indok, hogy nem is tudtunk igazán beszélgetni, mióta visszajöttem, a másik pedig, hogy valamiért féltem Ben elé állni. Ahányszor rá gondoltam, össze szorult a torkom. Tudom, hogy dühös rám, talán jobban, mint mutatja. Tudom, hogy szomorú és aggódik Gabriel állapota miatt.
Lehet, hogy ő dühös rám, én viszont rettentően sajnáltam. Ha tehetném, megvigasztalnám valahogy. De nem lehet, én pedig nem tudom.
Délután megérkeztek Sara szülei is látogatóba, így idejét láttam indulni. Leintettem egy taxit, és Ben-ék háza felé mentünk.
Hiába reménykedtem, hogy majd titokban beszökök, Ben kinn állt az erkélyen, így látta, ahogy kiszállok a taxiból. Akármennyire is szerettem volna, kibírtam, és nem néztem felé. Óriási piros pontot nekem.
Vettem egy forró zuhanyt, igyekeztem lesúrolni magamról mindent az elmúlt napból. A hajamból csepegett a víz, felvettem egy lenge fehér pántos ruhát, kivittem egy pokrócot és kiültem a kertbe olvasni.
Átlagban ilyen izgalmas az életem.
Nem tudom mikor és hogy történhetett, de csak arra keltem fel, hogy valaki felkap. Körülöttem sötétség volt, a szemem nem is igazán tudott hozzá igazodni. Kellett egy kis idő, míg kivettem Ben arcát és felmértem a helyzetet.
Épp bevitt a házba, mert magamtól valószínűleg kint éjszakáztam volna a szabad ég alatt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd rákezdett olyan tempóban, amely miatt sürgősen kardiológushoz kell mennem.
- Ben... - a hangom rekedt volt, így köhintettem párat. - Ben, tegyél le, bemegyek a saját lábamon...
- Nem aludtál rendesen napok óta, az időeltolódást sem szoktad még meg teljesen. - hangja lágy volt, és nyugodt. De nem tett le, már a bejárati ajtónál jártunk.
Igaza volt, tényleg nagyon kimerült vagyok. A kezeimet a nyaka köré fontam. Egy nanoszekundumra elképzeltem, hogy milyen lenne megcsókolni őt. De ahogy eszembe jutott, már tova is illant.
Felmentünk a lépcsőn, majd a szobámba érve letett az ágyra. Indulni akart, de én megragadtam a kezét.
-Nem maradnál? - kérdeztem félálomban. Ismét hezitált egy ideig, de aztán befeküdt mellém. Én hozzá bújtam, ő pedig átölelt.
Telefon csörgés ébresztett fel mindkettőnket, Ben telefonja csörgött a zsebében. Hajnal körül lehetett, az ablakon már beszűrődött a napfény.
Sara fényképe villogott a kijelzőn. Kérdőn egymásra néztünk Bennel,  majd felvette. A füléhez emelte a készüléket, a következő pillanatban pedig felült az ágyban. Döbbenten nézett rám, a telefon pedig kicsúszott a kezéből.
- Gabriel felébredt.

Második rész: 6

Ahogy befordulok a lifthez, összeütközöm Aaronnal.
A szívem kihagy egy pillanatra, mert tengerkék szemei ragyogva figyelnek engem.
- Bocsi, nem láttalak. - szabadkoztam, miközben a cipőm orrát néztem.
- Semmi baj. Sara barátja vagy? - még mindig lefelé néztem, de láttam, hogy a papucsa a cipőmtől pár centire található, így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy igen közel áll hozzám. Kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy erőt vettem magamon, és felnéztem rá. Rossz ötlet volt. Akaratlanul azt a Gabrielt láttam magam előtt, akit szerettem.
- Igen. - nyúltam a gomb felé, hogy hívjam a liftet.
- Sajnálom ami a barátoddal történt. - lépett egyet hátra, hála a jó istennek. Egyből kaptam levegőt.
Nem tudtam, hogy vár e valami választ, de én csak hallgattam. Szerencsére egy hangos pittyegéssel megérkezett a lift, és épp be is csukódott volna az ajtó, mikor egy kéz megfogta.
- Ne haragudj, tudom, hogy nem épp a legjobb időszakban... - az ajtó újra megpróbált becsukódni, így Aaron már vállal furakodott be - ... kérdezem, de lenne kedved eljönni  velem este valamerre?
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, miközben ő újra megküzdött az ajtóval. Eszem ágában sem volt randizni senkivel, főleg nem a jelenlegi időkben.
Mégis rámondtam az igent.
Nem, fogalmam sincs, mi ütött belém, és ahogy kimondtam, már meg is bántam. De csak hogy ne legyen eléggé bűntudatom, Aaron mögött megpillantottam Bent.
- Oké, hétkor várlak a Piester múzeum előtt. - mosolygott még rám, de én csak Bent néztem. Megvetést láttam a szemében, majd végre becsukódott a liftajtó, és megindultam lefelé.
Blokkot kapott az agyam, nem volt képes felfogni a történteket. Aaront, Sara és Ben vitázását, Ben tekintetét...
Szinte kiugrottam a liftből, egyenesen az utcára futottam, oxigénre volt szükségem. A mobilom rezgett, Peter érdeklődött a hol létem felől.
Még vettem néhány mély lélegzetet, hogy ne remegjen annyira a lábam, majd leintve egy taxit megindultam a megbeszélt vendéglőbe.
Peter persze a nyakamba ugrott, és bár hiába örültem én is, hogy láthatom, gyorsan rájött, hogy valami bánt.
Ő az egyetlen személy, akivel úgy tudok beszélgetni, hogy tudom, közben nem fogja leüvölteni a fejem (Sara), nem lányos hisztinek hiszi a mondandóm (Ben), és valóban azt mondhatom, amit gondolok, nem kell szépítenem (Gabriel).
Így beszámoltam neki az elmúlt két napról, hogy anyámmal összebalhéztam, hogy Sara és Ben hazudnak, és hogy randizni megyek egy fiúval. Ez utóbbinak mondjuk örült.
- De nem akarok most senkivel kapcsolatot, főleg úgy, hogy a világ másik felén lakom...
- Reb, nem jársz szórakozni. Nincsenek kalandjaid, mint a normális fiataloknak. Végre itt egy fiú, aki mert is cselekedni a te jégkirálynő viselkedéseddel szemben. Nem azt mondom, hogy házasodjatok össze, de menj el este.
- Tudod, utálom, hogy igazad van. -  mosolyogtam rá, mire ő nyomott egy puszit a fejemre.
Benékhez visszaérve elkezdtem készülődni. Nem járt át izgalom, vagy boldogság, egyszerűen csak mintha egy buliba készülnék felvettem egy fekete, pánt nélküli combközépig érő ruhát egy virágos zakóval, hajamat szabadon hagyva. A tükör előtt tovább álldogáltam, mint az normálisan elvárható.
 Ki vagyok én? Ki lettem? Hiába tudom, hogy a tükör másik felén is én vagyok, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kivé lettem.
- Csinos vagy. - Ben nézett az ajtóból, karját keresztben tartva, minek következtében kidülledtek a karizmai. Éreztem, hogy a csend mindkettőnkre rátelepszik, és mint a mágnes vonz hozzá. Tudtam, hogy haragszik, tudtam, hogy nem helyesli, amit csinálok. De nem tudtam neki mit mondani. Magamnak sem tudok. Magamat sem értem.
De egyszerűen csak rámosolyogtam - nem volt őszinte, s ezt ő is nagyon jól tudta -, majd szinte kimenekültem a szobában. Az ajtónál megsúrolt a karja, mire engem hirtelen kirázott a hideg.
Tuti a lelkiismeretem az.
Aaron már a múzeum lépcsőjénél állt, sötét farmert és fehér inget viselt. Furcsa volt a kórházi egyenruha nélkül.
- Egy nagyon jó étterembe megyünk, ha neked is megfelel. - mosolygott rám, miközben átölelte a derekam. Ettől kicsit rossz érzés kerített hatalmába, de nem foglalkoztam vele. Felöltöttem a legbűbájosabb énemet, amennyire tudtam, és a vacsora tökéletesen telt. Sokat beszélt, én néha figyeltem és bólogattam, ha kérdezett, válaszoltam. Az asztal alatt a térde az enyémhez ért, inkább erre a régen érzett, csodás érzésre koncentráltam.
Kifizette a vacsorát, én pedig épp indultam volna.
- Van otthon egy üveg Chardonnay, amit nincs nagy kedvem egyedül meginni. - mosolygott rám. Így is megittunk már egy üveg bort, és ez már nem kellett volna, de csak bólogattam idiótán, így felmentünk a lakásába. Nem érdekelt a berendezés. Betett valami lágy zenét, majd kitöltött két pohár bort.
Beszélt valamit a városról, ahol felnőtt, de én már kicsit becsiccsentettem. Melegem volt, így le akartam venni magamról a zakót.
- Várj, segítek. - lépett mögém, és lesegítette. De nem lépett hátrébb, hirtelen elkezdte csókolni a nyakam, a karja a derekamon volt.
Megfordultam, mire ő megcsókolt.
Nem repkedtek pillangók a gyomromban, még a szívem sem zakatolt. De jólesett a forróság, amit okozott. Néhány pillanattal később megtalálta a cipzárt, és a fekete ruha leomlott rólam.
Felkapott az ölébe, én pedig átöleltem a nyakát.
Az est hátralevő részében nem igazán beszélgettünk.

Bloginfó!

Sziasztok :) Sajna egy ideig nem tudok új résszel jelentkezni, mert táborba megyek, illetve egyéb komoly kötelezettséget akasztottak a nyakamba.
Amint lesz új rész, írok mindenkinek.
Remélhetőleg Július 24-től már érdemes lesz lesni az oldalt :)
Szép nyarat :*

Második rész: 5.

Reggel a kórházba indultunk egyből. Bennel nem sokat beszéltünk, mindketten el voltunk merülve a saját gondolatainkba.
Egy virágos ruhát vettem fel, mert tudom, hogy Gabriel mennyire szerette, ha szoknyában voltam, vagy egy kicsit lányosabban öltöztem. Hajamat oldalra fontam.
Ben fekete inget vett fel, kopott farmerrel. Mindketten csak turkáltuk a reggelit, pedig igazi svédasztal terült el előttünk.
Nyílt az ajtó, és Sara lépett be rajta, a hozzá illő hatalmas hévvel.
- Rebecca, anyád hívott fel, hogy rángassalak haza. Mi a jó eget csináltál már megint, amire bedühödött?
- Én csináltam? - kerekedett el a szemem.- Ő parancsolgat állandóan, azt akarta, hogy menjek vissza Amszterdamba, és tegyek rá magasról, hogy mi történik itthon. - éreztem, ahogy a fejem vöröslik a dühtől, a hangom pedig hisztériás hangszínt vett fel.
- Mint felnőtt, azt kell mondanom, hogy igaza volt. Attól, hogy idejöttél, semmi nem vált jobbá. - épp beleakartam szólni, mikor felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. - Mint barátod... hát, akkor is felelőtlenség volt. De most már mindegy. Meddig fogsz itt tartózkodni Bennél? - ült le, és vett magának három szem epret.
- Addig marad, ameddig akar. - szólalt meg Ben, miközben engem nézett. Egymás szemébe néztünk. Várta, hogy szólok e rá valamit. Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy szeretné e, ha még sokáig itt maradnék.
De ez egy kósza gondolat volt.
Sara előbb rám nézett, majd Benre. Végül diadalittas mosolyra húzta a száját.
- Ez nagyobb buli lesz, mint gondoltam. - mondta, majd másra terelte a témát.
Ben sofőre vitt be minket a kórházig. Ahogy beléptünk az ajtón, feszülté vállt a hangulat. Mind tudtuk, hogy normális esetben nem itt kellene lennünk. Normális esetben én még mindig a Föld másik felén járnék órára, vagy épp kezdeném a vizsgákat, és szerveznénk az egy hónap múlva esedékes közös nyaralásunkat a Hamptonsban.
Ahogy felérünk a kórteremhez, épp egy férfi ápoló lép ki az ajtón. Kezében epruvetták, vért vett Gabrieltől.
- Szia Aaron. Van valami hír? - Úgy látszik Sara vagy ismeri az itt dolgozókat, vagy Aaron az állandó felügyelő Gabriel mellett. Én ez utóbbira tippelek, bár Saratól bármi kitelik.
Jobban szemügyre véve Aaron jóképű. Nagyon jóképű. Tuti, hogy a nővérek fele esedezik érte. Tengerkék szeme van, és szőke haja, amit elől kicsit felállít.
Pont, mint Gabriel.
A gyomrom görcsbe rándul a felismeréstől, hogy Aaron és Gabriel mennyire hasonlítanak egymásra. Tovább figyelve a fiút megállapítom, hogy a magasságuk is kb. megegyezik. Arcélük ugyanúgy kiugrik.
Egyedül szem és hajszínük nem egyezik. Minden más stimmel.
A fiú rámnéz. - Rosszul vagy? Nagyon sápadtnak tünsz... - lépett oda mellém, elkapva a csuklómat. Szinte égeti a bőrömet az érintése.
- Nagyon szapora a pulzusod. Ülj le kicsit. - néz rám csillogó kék szemekkel. Én nem szólok semmit, csak teszem, amit mond.
Nézem az arcát.
Fogalmam sincs, ki ez a fiú.
Biztos vagyok benne, hogy soha nem láttam ezelőtt.
De meg akarom csókolni.
Megrázom a fejem, hogy eltűnjenek a gondolataim. Össze kell szednem magam.
Ne nézz rá. Nem ismered, csak hirtelen megtetszett, ennyi. Nézz Sarara. Nézz Benre. Nézz bármerre, csak ne rá.
Saraval összeakad a pillantásunk. Dühösnek látszik. Ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben.
S ez józanítólag hat.
- Köszi...- rekedt a hangom, ezért megköszörülöm, és hangosabban mondom. - köszi, de jól vagyok. - veszem ki a kezem a szorításából. A bőröm még mindig bizsereg az érintésétől, de összeszedem magam, és felállok. Az ablakhoz lépek, ahonnan figyelhetem Gabrielt.
- Bemehetek hozzá? - kérdeztem anélkül, hogy átgondoltam volna. Ben és Sara összenéztek, Aaron pedig megvonta a vállát.
- Ha beöltözöl. De csak kis időre.
Nem kellett kétszer mondanom. Felvettem a zöld köpenyt, gumikesztyűt, maszkot. A szívem hevesen dobogott. Nem az a fajta izgalom volt, amikor szerelmes voltam Gabrielbe. Barátként izgultam érte.
Ez a felismerés elszomorított.
Hiába fontos számomra. Hiába a barátom. Hiába szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Elmúlt. Vagy átalakult.
Belépek az ajtón. A csendet csak a lélegeztető gép pumpája szakítja meg. Gabriel arca nyugodt. Kezébe megannyi csövet vezettek.
Lehet, hogy idősebb lett, lehet, hogy férfiasabb.
De felismerem benne azokat a vonásokat, amiért hat évvel ezelőtt belezúgtam.
Lépek felé kettőt. Ott állok az ágya mellett. Ujjam hegyével megsimítom a kézfejét. Imádta, mikor cirógattam.
Megsimítom az arcát. Zúzódások terítik, pedig volt rajta bukósisak. Végighúzom az ujjam a válla vonalán. Mennyiszer bújtam oda hozzá.
Miért búcsúzom tőle? Miért teszek úgy, mintha itt lenne a vég?
Pedig nincs itt. Fel fog ébredni.
- Fel fogsz ébredni. - suttogom, mintha hallaná. - Kérlek. Nélüled semmi nem ugyanolyan. - még én is meglepődök, de nem sírok. Nem érzek semmit. A füléhez hajolok.
- Nyisd ki a szemed. Ne csak értem. Értünk. Mindnyájunkért.
Majd még egy utolsó pillantást vetve rá kilépek a szobából. Fuldoklom, szabad levegőre vágyom.
Ben és Sara vitáznak valamin. Próbáltak csendben maradni, de mindkettőjük akaratos típus. Közelebb léptem, hogy próbáljak valamit hallani.
- ... ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod. - Sara hangja kimért volt. Nem dühös, egyszerűen tárgyilagos. Ben ekkor Sara mögé nézve megpillantott engem.
- Mi nem vezet sehova? - kérdeztem gyanakvóan. Sara háta megfeszült, majd mosolyogva fordult felém.
- Ben...őőő, szerinte meg kellene kérdezni több szakorvost Gabriel állapotával kapcsolatban. - hadarta Sara, amiből egyértelművé vált, hogy hazudik. De úgy tettem, mint aki bevette.
- S szerinted ez miért nem jó ötlet? - néztem rá nagy szemekkel.
- Mert csak anyagilag terhelnénk Mrs. Walterst, meg összezavarnánk. Tudod, milyenek az orvosok. Csak találgatnak.
- Ja, pont mint a politológus hallgatók. - morogta Ben, de nem elég halkan. Sara dühösen nézett rá.
Nekem viszont elegem lett a vitájukból, vagy bármiből, ami köztük zajlott.
- Elmegyek Peterhez, ha bármi van, hívjatok. - majd rájuk sem nézve elmasíroztam a lift felé.
Tudom, hogy valamit elhallgatnak előlem. Biztos vagyok benne, hogy Gabriel állapotáról van szó.
Érzem, hogy a szívem vadabbul ver a dühtől.
Ha eddig sírdogáltam, az most megváltozott.
Valami megváltozott bennem. Erősnek érzem magam. De egy falat építettem  magam köré. Újra.
Mindig is egy fal vett körül, melyet anno Gabrielnek sikerült lerombolnia. Ő most nincs itt.
Ezt a falat talán soha, senki nem fogja tudni újra lerombolni.

Második rész: 4.

Nem tudom, hány óra lehet. A függöny nincs teljesen összehúzva az ablaknál. Hunyorogva tekintgetek kifelé, de csak a sötétség vesz körül.
Szóval éjjel van. Kelleni fog pár nap, míg visszaszokik a szervezetem az itt levő időzónához.
Elszakítom a szemem az ablaktól, és megpillantom magam mellett Bent.
Úgy alszik, mint egy kisfiú, egyik karja a derekamon pihen. Közel van hozzám. Túl közel.
Akármennyire is aranyosan alszik, akármennyire is vonza a szemem az enyhén szétnyílt ajkai, muszáj hátrébb húzódnom.
Sokszor figyeltem Gabrielt alvás közben. Békét sugárzott, és az én reggeleimet is beragyogta. Tudtam, hogy néha már felkelt, mikor néztem. De nem szólt semmit, csak mosolygott. S ez a mosoly egész napra való erőt adott.
Ben fekete haja belelóg a szemébe. Vastagabb szája van, mint Gabrielnek. Karján az izmok megfeszülnek.
Nem vagyok normális. A legjobb fiú  barátomat hasonlítgatom a volt szerelmemhez, aki jelenleg kómában fekszik.
Arrébb húzódok, hirtelen kellemetlenül érzem magam a közelében. Pedig akármennyire is fáradt voltam, emlékszem, hogy én kértem maradásra.
Hirtelen egy hang a fejemben azt mondja, hogy rossz ötlet ideiglenesen ideköltöznöm. Másfelől viszont hova mennék? Sara kollégiumban van, Peter pedig a féltestvérével bérel együtt lakást, nem terhelhetem őket.
Nincs más választásom, itt kell maradnom, ha Gabriel közelében szeretnék maradni.
Csak azért akarom, hogy Ben a közelemben legyen, mert neki is szüksége van rám.
Óvatosan lefejtem a kezét a derekamról, szerencsére nem ébredt fel. Nekem viszont sétálnom kell egyet a szabad levegőn, vagy legalább kimenni a teraszra. Beszélnem kellene Sara-val, de az éjszaka közepén nem hívhatom fel.
Arra van szükségem, hogy egy kis időre ne gondoljak semmire.
A teraszra kilépve felnézek az égre. Felhőtlen az ég,  csillagok terítik az égboltot.
- Az a három ott képezi az Orion-övet. - mutatta Gabriel, mikor először kifeküdtünk a kocsi platójára az éjszaka közepén. Egy buliból tartottunk haza, de egyikünk sem volt még álmos, telihold világította be az eget. Hideg éjszaka volt, de egymás mellé kuporodva melegítettük a másikat.
- Van itt egy néhány csillag, melyik háromra gondolsz? - akárhogy nézelődtem, nem értettem, melyikre gondol.
- Az ott. - mutatott az ég felé, én pedig nagy nehezen megtaláltam a nevezett csillagképet.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - kérdeztem csodálkozva.
- A legtöbbet a nagyapám mutatta. Érdeklődött a csillagászat iránt. Egyébként ez a kedvenc csillagképem.
- Miért? - el sem tudtam képzelni, hogy valakinek még kedvence is lehet.
- Mert egyszerű, s mégis nehéz megtalálni. Pont, mint az életben minden olyan dolgot, ami fontos számodra.
A szakításunk után is mindig ezt a csillagképet kerestem, nem volt ez máshogy most sem. Ahogy megtaláltam, egy könnycsepp gördült végig az arcomon. A hideg miatt megborzongtam.
- Meg fogsz fázni. - szólt az ajtóból egy hang, mire összerezzentem. Megfordulva találkozott a tekintetem Bennel, nekidőlt az ajtófélfának, kezét keresztbe tette. Haja a homlokára hullott, inge felül kigombolódott, így szabadon hagyva mellkasát.
A kezem akaratom ellenére is bizseregni kezdett, de elnyomtam ezt a késztetést.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. - szabadkoztam, miközben közelebb léptem hozzá. Csak a fejét rázta.
- Nem baj, úgyis ideje visszamennem a szobámba. - lökte el magát az ajtótól. Még utoljára rám nézett, majd elindult ki a szobából.
Utána akartam szólni, hogy maradjon, de aztán  a józan ész győzedelmeskedett. Halkan becsukta maga után az ajtót.
A szél fújdogált, a kezem libabőrös lett.
Befészkeltem magam az ágyba, azonban a remegés nem múlt el.
Előtört belőlem minden fájdalom, amit próbálok napközben elnyomni.
Sírni kezdtem.

Második rész: 3.

Mögöttünk az ajtó kinyílt, és Gabriel anyja lépett ki rajta.
Régen láttam már Mrs. Walters-t, de biztosra veszem, hogy néhány ősz tinccsel és vastag ránccal gazdagodott a baleset óta.
De akaratos nő. S hihetetlenül erős. Nem úgy tünt, mintha összedőlt volna lelkileg. A fájdalom ott csillogott a szemében, de mellette a remény is. Egy pillanatig sem gondolta, hogy Gabriel nem fog felébredni.
- Rebecca, örülök, hogy látlak. - üdvözölt két puszival. - Bár jobb lenne, ha nem ilyen körülmények közt. - egy halvány, szomorkás mosolyt küldött felém.
Összeszorult a torkom.
Emlékszem a napra, mikor Gabriel először bemutatott a szüleinek és a húgának, Lucy-nak. Eljött értem autóval. Én aznap körülbelül hétszer öltöztem át, fogtam vagy épp bontottam ki a hajam. Próbáltam sminkelni, de úgy néztem ki, mint egy panda. Végül teljesen szétdörzsölt fejjel, és oldalt összefont hajjal ültem be az autóba. Gabriel csillogó szemekkel figyelte a szerencsétlenkedésemet, ugyanis kicsuktam a táskámat.
- Szia. - mosolygott rám huncutul, majd egy hosszú csókkal üdvözölt. Egy kis időre elfeledtette velem, hogy mi vár rám. De persze megszólalt. - Készen állsz?
- Soha. - mosolyogtam idegesen, ő meg elröhögte magát. - De induljunk.
Megszorította a kezem, adott még egy rövid csókot, majd beindította az autót.
Tudtam,  körülbelül merre lakik. Tudtam, hogy anyagilag is jól állnak. De azért le kellett volna fényképezni azt a döbbenetet az arcomon, mikor a kocsifelhajtó végén megálltunk. Hatalmas fehér ház, elöl oszlopokkal, legalább kétszintes. A kertész épp az egyik bukszust nyírta. Egy kisebb szökőkút is csobogott a bejárattól balra a tökéletesen zöld gyep közepén.
Csak tátott szájjal bámultam, miközben kimásztam a kocsiból. Gabriel odaköszönt a kertésznek, majd rám nézve elnevette magát.
- Ez csak egy ház.
- Ohohóó - néztem rá elképedve. - ez nem ház. Ez palota.
- Hidd el, ez egy ház. Majd Benék házára mond, hogy palota. - fogta meg a kezem, és egy röpke puszit adott a homlokomra.
Felbaktattunk a lépcsőn, majd kinyitva nekem az előszoba ajtót, egyszerre léptünk - egy csarnokba!
A lépcsők kétoldalt mentek a második szintre, előre pedig a nappaliba vezetett az út. A teljes déli homlokzat üvegből volt, amit csak a függönyök takartak itt-ott.
Lucy ugrált felénk, apró virágos ruhájában.
- Gabjiel, ő a bajátod? - fogta meg Gabriel másik kezét, és nagy kék szemekkel pislogott rám. Gabriel letérdelt hozzá, és ekkor tűnt fel igazán, hogy mennyire hasonlítanak.
- Lucy, ő Rebecca. Akiről meséltem neked. - mosolygott rám mindkettő, én pedig nagyon boldog lettem a ténytől, hogy Gabriel beszélt rólam.
- Akkoj ő a szejelmed? - pislogott rá Lucy.
- Igen, a szerelmem. - nézett rám Gabriel, én pedig kis híján összeestem a boldogságtól. A térdem remegett, és ahogy Gabriellel egymás szemébe néztünk, örömkönnyeket tudtam volna hullajtani.
A nappalin át belépett Mrs. Walters. Krém szinű szoknyát, és egy márkásnak látszó fehér blúzt viselt. Nyakában ékszer lógott.
- Rebecca, már sokat hallottunk rólad. Jenna Walters vagyok, Gabriel anyukája. - fogott velem kezet.
- Remélem, csak jó dolgokat. - csúszott ki a számon.
Szerencsére mind nevettek.
- Igen, csak jókat. Gabriel állandóan rólad beszél.
- Anya! - meglepődve tapasztaltam, hogy Gabriel elpirult. Elnevettem magam.
- Sajnos a férjem munka ügyben külföldre utazott, de azért szívesen látunk a vacsoránál. - Lucy közben elkezdte rángatni a szoknyám szárát, ezért gyorsan elfogadtam a vacsorameghívást, és a kislány felé figyeltem.
- Meg akajod nézni a szobámat? - akkora szemekkel nézett rám, aminek nem tudtam ellenállni.
- Persze, vezess oda.- mosolyogtam a kislányra, és elindultunk fel a lépcsőn.
- Aláírtad a halálos szerződésedet. - suttogta a fülembe Gabriel, amitől persze libabőrös lettem, a meleg lehelete cirógatta a nyakam.
Részben igaza volt egyébként, játszanom kellett egy csomó plüss pónival, meg néha annyira hadarva beszélt, hogy nem értettem az egészből egy szavat sem. De nem zavartatta magát, az ölembe pakolta az összes játékát (amiből igen sok volt). Végül Gabriel mentett meg, mondván, hogy Barbaranak, a szakácsnőnek már hiányzik a kis kuktája, úgyhogy Lucy menjen segédkezni.
Mi ketten átmentünk Gabriel szobájába, ami a folyosó végén volt. Ahogy becsukódott az ajtó, felkapott, és hosszú csókkal jutalmazott.
- Hiányoztál. - mondta a két csók között. Ez után sem igazán beszélgettünk.
- Mit mondanak az orvosok? - érdeklődtem Mrs. Walterstől.
- Hogy ez most a türelem időszaka. - sóhajtott egyet a nő. - Az állapota stabil,a törései gyógyulnak, de hogy mikor ébred fel, még nem tudni. De pozitívak a jövővel kapcsolatban. S nekem ez is több, mint a semmi.
Nem tudtam mit szólni, csak bólintottam. Ólmos álmosság tört rám, az időeltolódás és az izgalmak elvették minden erőmet.
- Menj haza Rebecca. Ha bármi van, hívlak. És kérlek Ben, te is. Nem voltál otthon már ki tudja mióta. - fogta meg mindkettőnk karját Gabriel anyja, és megpróbált az ajtó felé terelni. Nem akartam neki szólni, hogy épp az előbb üldöztem el anyámat.
- Jenna, tényleg, bármi, apróság is van, hívj. - nézett le a nőre Ben. Ő bólintott, mi pedig elindultunk haza. Ben húzta a kofferem, és leintett egy taxit. Beültünk hátra, barátom bemondta a címet. A szemeim majd' leragadtak.
- Dőlj nekem nyugodtan, majd felkeltelek, ha ott vagyunk. - simított ki egy tincset az arcomból, mire én is hozzábújtam. Jól esett a közelsége, és valóban pár pillanat múlva elnyelt az álom.
Valaki suttogott a fülembe. Egyből Gabrielre gondoltam.
-Rebecca, gyere. - sajnos a hang nem az ő lágy hangja volt, hanem egy férfiasabb, kemény hang.
Kimásztam a kocsiból, Benre támaszkodva, fel sem fogtam igazán, hogy hol vagyok. Aludni akartam. Nem figyeltem, melyik vendégszobába cipel fel, csak levettem a kardigánomat, és összekuporodtam az ágyon.
Már alig voltam észnél, mikor Ben elindult kifelé.
- Ben... - nem volt erőm beszélni sem, csak suttogtam. - ...maradj kicsit.
Nem láttam az arcát, de mintha meglepődött volna. Egy ideig csak állt az ajtónál, majd becsukta, és befeküdt mellém. Én hozzábújtam, és abban a pillanatban elborított a sötétség.

Második rész: 2.

- Rebecca! - üvöltötte anyám a folyosó végéből.
Ben rám nézett, arcán aggódó kifejezés.
Ha megakarom előzni a botrányt a folyosó közepén, jobb, ha elé megyek.
Apám három évvel ezelőtt beadta a váláshoz a papírokat. Akkor már Amszterdamban tanultam, így nem tudtam elképzelni, mi folyik a házunkban. Akkor is hazarepültem, Sara szólt a történtekről.
A saját szüleim nem mondták el, hogy válnak. Az én szüleim. A saját és egyetlen lányuknak.
Kibékíthetetlen ellentétekre hivatkoztak. Azonban messze nem ez volt az igazság. Amit anyám nem tud, hogy apámmal sokkal jobban tartom a kapcsolatot, mint vele. Apu elmesélte, hogy már nem tudta elviselni anyámat, az akaratosságát és a mániáit. Anyám persze tagadott mindent, szerinte apámnak szeretője volt, és azért hagyta őt el.
Gondolom nem nehéz kitalálni, melyikük pártját fogom. Anyámban elszakadhatott valami, mert öt-hat évvel ezelőtt még teljesen normális volt.
Apám egyébként párkapcsolatban él jelenleg, de állítása szerint nem ismerte Jessie-t azokból az időkből.
Én hiszek neki.
- Tudtam, hogy hazajössz! - sziszegte a frissen fehérített fogai között anyám. Az arca vöröslött a haragtól.
- Ezt ne itt beszéljük meg. - fogtam a könyökét, és próbáltam terelni valamerre. Nem hagyta magát.
- És most jobb? Jobban lett, hogy hazajöttél? Hogy átrepülted a fél világot, holott tudod, hogy apád elvitte egy csomó pénzemet? Már megint csak költök rád...
Már megszoktam, hogy mindig a pénzzel jön. Csak azt felejti el mindig, hogy több ösztöndíjat is kapok, és van egy apám is, aki támogat.
De az a közömbösség, ahogyan Gabrielről beszél, mellbevágó.
- Nem, nem lett jobban. - szóltam kimérten, próbáltam nem elveszteni a türelmem.
- Na látod. Megint csak a saját fejed után mész. - gesztikulált anyám vadul. Lehet, hogy elvitte apám minden pénzét, vagy legalábbis ő így állítja be, de feltűnik a frissen manikűrözött körme, a tökéletes sminkje, és a márkásnak látszó szoknya kosztüme. -Gyere, indulunk haza. - ragadja meg a karomat.
- Én még nem megyek haza. - rántottam ki a kezem a markából. A düh forrt bennem, szinte el is feledkeztem arról, hogy hol vagyok, és miért.
- A lányom vagy, azt teszed, amit mondok. - ő  már nem bírta tovább, üvölteni kezdett.
Emlékszem arra  a napra, mikor felajánlották az amszterdami ösztöndíjat. Az igazgató behívatott az irodájába, ott volt a kedvenc tanárom, és a szüleim. A frászt hozták rám.
- Rebecca, azért hívtunk, mert úgy véljük az átlagod kimagaslik a többiekétől, s bár Sara nem fogadta el, téged szívesen várnak az Amszterdami Egyetemen. A szüleid is támogatják a dolgot, de úgy vélem, neked kell döntened. - nézett rám Mr. Pash, az igazgató, én meg  persze sokkot kaptam. Amszterdam messze volt, messze a szüleimtől, a  barátaimtól, messze attól a világtól, ahol éltem. S persze messze Gabrieltől. De mégis vonzott az ismeretlen. Normális körülmények között valószínűleg nemet mondtam volna.
De nem voltak normálisak a körülmények. Ugyanis anyám beleszólt.
- Nem kell Rebeccának ezen gondolkodnia, mi már eldöntöttük, és megy. - elkerekedett szemekkel néztem rá. Fel sem fogtam, mit mond. Apámra néztem. Értettük egymás pillantását. Sajnált. Rettenetesen. De akkor még nem állt ellen anyámnak. Én sem, bár dühös voltam.
Visszanyeltem a könnyeimet, majd ismét az igazgató felé fordultam.
- Megyek.
Most, ahogy itt áll előttem, az az elfojtott harag fog el. Elegem van abból, hogy ő akar dönteni az életem felett. Hogy nem fogja fel, hogy nagykorú lettem. Más anyák terelgetik a gyermekeiket, hogy jó útra térjenek. Ő nem terelget, ő megszabja az életem. Egyszerűen besokalltam.
- Már nem. - léptem egyet hátra. - Nem megyek haza. Nem is kell, hogy várj. És most menj el, kérlek. - a szavak, melyek elhagyták a torkom mardostak. De tudtam, hogy a saját lábamra kell állnom. Majd kiveszek egy hostel szobát, vagy valami. De nem fogok hazamenni. Egyelőre.
Anyám rökönyödve nézett rám. Nem hitte el, amit mondtam. Őszintén, én sem hittem el, de tudtam, hogy jól cselekedtem. Anyám keze lehullott a karomról. Én még egyet léptem, mire beleütköztem Benbe. Teljesen elfeledkeztem róla. Nem tudom, mióta állhatott mögöttem, de most nagy, meleg kezeivel fogta a vállaimat. Azt hiszem, attól félt, hogy nekiesek az előttem még mindig nagyokat pislogó nőnek.
- Menj el. Majd hívlak. - szóltam még utoljára, próbáltam nyugodt hangszínt megütni. Anyám rám sem nézve megfordult, és elsétált.
Vettem pár mély lélegzetet, nem akartam elsírni magam. Ben megsimította a karomat.
- Nem kell hostelbe menned, tudod, hogy nálunk bőven elég szoba van, hogy ott lakj. - próbált rám őszintén mosolyogni. Ezért szerettem Bent többek közt. Mindig próbált jókedvűvé tenni, igyekezett mindenkit meghallgatni. Tény, hogy egy poéngyár, de tudja, mikor kell komolynak lenni.
- Menjek a csili-vili palotátokba lakni? - erőltettem egy mosolyt én is az arcomra. Ben apja komoly üzletember, a család pedig milliárdos.
- Tudod, hogy szívesen látunk. - ez a mosoly már valóban őszinte volt az arcán, én pedig köszönetképpen megöleltem.
Próbálom azt mutatni, hogy a körülményekhez képest jól vagyok. Tényleg igyekszem. De összetört Gabriel állapota, és anyám még át is taposott ezeken a darabkákon, amivé váltam. Csak azt érzem, hogy minden szétesik körülöttem.
Ben is szenved. Petert is megviselik az események, mint bármelyikünket. S bár Sara erősnek mutatkozik, tudom, hogy az, ami Gabriellel történt, az ő erős szívének is túl nagy adag.
De most, ebben a pillanatban csak jólesik hozzábújni egy igaz baráthoz.
Benhez.

Második rész: 1.

A telefon újra megcsörren. Tudom, hogy anyám hív, s érdeklődne, hogy tényleg hazarepültem e.
Hat év telt el a tábor óta. Érdekes mód nem széledtünk szét, hanem komoly bandává alakultunk, igaz barátok lettünk. Sara és én kitűnőre fejeztük a középiskolát, s bár ő lett az iskolaelső, elutasította az amszterdami ösztöndíjat. Én viszont nem. S bár ehhez fel kellett adnom az addigi életemet, tudom, hogy jól döntöttem.
Gabriellel még két és fél évig együtt voltunk. Mondanom sem kell, a távolság vetett véget mindennek. Nem hűlt ki a kapcsolatunk, mai napig fontos személy az életemben, de az a fél év, amíg megpróbáltunk távkapcsolatban élni, ráébresztett  minket, hogy tovább kell lépnünk.
Több, mint egy év kellett, hogy túltegyem magam rajta. S ha őszinte akarok lenni, még most is féltékeny vagyok, ha látom, hogy egy másik lánnyal van egy képen, vagy hasonló. Hiába tudja az agyam, hogy nem kellene.
Sara az egyik legjobb barátnőm lett, még ha nem is mondja ki, tudom, hogy az az egy-két görbe esténk, mikor sírva összeborultunk, és utáltuk a világot, megtette a hatását. Ők Bennel folyamatos viták kereszttüzében egy évig bírták, és érdekes módon ahogy kimondták a szakítást, egyből rendeződött a viszonyuk. Ezt mondjuk egyikünk sem értette, de zene volt a füleinknek, hogy nem kell az állandó vitájukat hallgatnunk.
Sara szerint nem voltak szerelmesek, egyszerűen csak mindkettőjük akarta a másikat. Ő politológiát tanul, hogy majd egyszer elnökké válasszák. Alább nem adja.
Igen, ő Sara.
Peter és Victor kapcsolata nem működött, Victorról nem sokat tudok, csak annyit, hogy jelenleg is boldog párkapcsolatban él egy gazdag üzletemberrel. Peter pedig bulizgat, és lakberendezőként dolgozik.
Emmáról sem tudunk semmit, egy ideig még velünk tartott, de aztán lemaradozott, végül pedig nem kereste a társaságunkat.
Így voltunk mi öten, én Skypon a világ másik feléről, de a többiek elismerésére legyen mondva, nem felejtettek el, úgy viselkedtek, mintha még ott lennék velük. Saraval naponta többször is beszéltem, Bennel is legalább egyszer, Peterrel meg akár éjjel is. Gabriellel kicsit ritkábban, de az utóbbi egy évben vele is normalizálódott a kapcsolatom. Azonban nagy eséllyel ennek utóbbinak most vége szakad.
A telefon újra csöngött, anyám valószínűleg már a haját tépi. Mindenáron azt akarta, hogy maradjak a helyemen, Amszterdamban, nekem pedig eszem ágában sem volt. Két napja hívott fel Ben. Sírt. Másodszorra értettem csak meg, mit mond. Mikor végre felfogta az agyam a történteket, összepakoltam, minden hátrahagyva, és elindultam haza.
Így állok most a reptéren, próbálva leinteni egy taxit. Egy hatalmas kofferem van csak, de mivel anyám üldöz, nem megyek haza.
A kórházba megyek. Vagyis mennék, ha végre észrevenne egy taxis, hogy itt integetek.
- Vigyázz már! - üvöltök egy fiatal srác után, aki a hatalmas hátizsákjával fejbe vágott.
- Mé' nem mész arrébb? - kérdezett vissza intelligensen, majd beült egy pont szabaddá váló kocsiba.
Mekkora tuskók egyesek! Éppen sikerült lenyelnem egy kitörni készülő káromkodást, ugyanis elém parkolt egy sárga autó, én pedig meg sem várva, hogy kiszálljon belőle az öreg néni, behuppantam hátra.
- Hova vihetem kisasszony? - vizslatott a visszapillantóból a sofőr. Oké, csak a repülőn ébredtem rá, hogy szoknyát vettem fel, amit egyébként csak Amszterdamban engedek meg magamnak, az ottani kellemes időjárás miatt. De azért a kis kézitáskámat a combomra teszem, hogy ne látszódjon a fehér bőröm.
- Szent Gregor kórház. - nem néztem rá, direkt az ablakon bámultam ki.
A hely közeledésével egyre jobban kapkodtam a levegőt, izzadt a tenyerem, és remegett a lábam. Nem tudtam, milyen állapotban fogom látni, Ben szerint stabil az állapota. De hogy lehetne valaki jól, ha közben kómában fekszik?
Félek, borzasztóan félek. A sofőrnek kell szólnia, hogy megérkeztünk, mert egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Zúgott a fülem, a lábam összeakart csuklani alattam. Nagy nehezen előkotortam a pénzt, és húztam magam után a bőröndömet. A recepción rekedt hangon megkérdeztem, hogy merre találom Gabrielt. Mivel négy emelettel feljebb helyezték el, beszálltam a liftbe.
Ben és Gabriel motorozni voltak, amikor egy kamion kihajtott eléjük. Ben kicsúszott, így komolyabb sérülés nélkül megúszta, hála a motoros felszerelésnek. Gabriel azonban nem volt ilyen szerencsés. Komoly fejsérülést szenvedett, bordái és az egyik lába tört. A lépét el kellett távolítani, azonban a műtét után sem kelt fel. 
Az orvosok szerint várni kell.
A liftajtó kinyílt, én pedig úgy éreztem, mintha mázsásak lennének a lábaim. A bőrönd utánam gurult. Kerestem a 29-es kórtermet, de Ben kint ült előtte, így előbb felpattant, mint odaértem volna.
Meggyötört volt, sehol nem volt nyoma annak az izomagynak, aki régen volt. Most is magas volt, és erős, de nem mesélt vicceket, nem szórakoztatott. A fejét lehajtotta, haja szanaszét állt, borosta kerítette az arcát. Akaratlanul is bekúszott egy gondolat az agyamba, miszerint Ben még így is jóképű. Az más más dolog, hogy érzelmileg teljesen a padlón van.
Ahogy szemkontaktust váltottunk, kitört belőlem a zokogás. Az a zokogás, amit már napok óta elfojtottam. Ő odajött, megölelt, nagy, meleg karjába zárt, és addig ringatott, míg minimálisan, de lenyugodtam.
- Van... - szipogtam - van valami új hír?
Ben nem szólt semmit, csak a fejét rázta, miközben odavezetett a kórterem ablakához.
- Csak a rokonok mehetnek be, ők is csak beöltözve. De mikor nem látják, én is beszoktam menni. - nézett rám bűnbánóan Ben. A szemei karikásak, fogadni mernék, hogy a baleset óta nem aludt, vagy esetleg csak egy - két órát.
Megszorítottam a kezét, majd benéztem az ablakon. S majdnem összeestem.
Lélegeztető gépen volt, arcán zúzódások. Nem ismertem fel benne azt a fiút, akibe annyi éve beleszerettem. Mintha nem ő lett volna. Képtelen voltam befogadni azt az információt, hogy az ott, azon az ágyon az én barátom. Gabriel. Pedig az édesanyja ott ült mellette, beöltözve figyelte a fiát.
Mrs. Walters-szel összeakadt a pillantásunk.Nem lepődött meg, hogy ott lát. Ben átölelte a vállam, ami jól esett, mert úgy érzem, szétesek.
- Gyere, üljünk le, hozok neked kávét. - terelt az egyik pad felé Ben.
- Te hanyadikat iszod? - kérdeztem, mert láttam, hogy az ablakpárkányon pihen egy pohár.
- Egy ideje nem számolom. De belőlem fog meggazdagodni az italautomatát szolgáltató cég. - egy halvány mosolyt küldött felém, ami bár nem volt őszinte, de azért igyekezett.
Jól esett a pohár gőzölgő folyadék, átmelengette a lelkemet.
- Sara volt itt délelőtt, de valami megbeszélésre kellett mennie. Általában ő hoz nekem enni, nekem nincs nagy kedvem sehova menni. - meséli Ben.
- Nem maradhatsz itt örökre. - fogtam meg a kezét.
- Az én hibám. - tört ki belőle. Nem hittem a fülemnek. Szóval ezért van ennyire kikészülve. Nem elég, hogy a barátja kómába került, még önmagát is hibáztatja.
- Ben - fordítottam magam felé a fejét, hogy rám nézzen. - Nem te vagy  a hibás! - mondtam neki szótagolva. Nem nézett a szemembe, ezért még párszor elismételtem neki. - Egyedül a kamion sofőr hibás. Aki átment a piroson. Érted?
- Én mondtam, hogy mennyünk egy kört... az én ötletem volt...
-Ben! - kiabáltam már rá, mire összerezzent. - Örülnék, ha megértenéd végre, hogy nem vagy hibás, senki nem tart annak, és fogadok, hogy Gabriel is haragudna, ha marcangolnád magad!
Úgy tűnt ez hatott kicsit.
Pont mire felocsúdtam volna, hogy sikerült megnyugtatnom a barátomat, egy nő jelent meg a folyosón.
Egyből felismertem.
Az anyám volt az.