Második rész: 6

Ahogy befordulok a lifthez, összeütközöm Aaronnal.
A szívem kihagy egy pillanatra, mert tengerkék szemei ragyogva figyelnek engem.
- Bocsi, nem láttalak. - szabadkoztam, miközben a cipőm orrát néztem.
- Semmi baj. Sara barátja vagy? - még mindig lefelé néztem, de láttam, hogy a papucsa a cipőmtől pár centire található, így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy igen közel áll hozzám. Kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy erőt vettem magamon, és felnéztem rá. Rossz ötlet volt. Akaratlanul azt a Gabrielt láttam magam előtt, akit szerettem.
- Igen. - nyúltam a gomb felé, hogy hívjam a liftet.
- Sajnálom ami a barátoddal történt. - lépett egyet hátra, hála a jó istennek. Egyből kaptam levegőt.
Nem tudtam, hogy vár e valami választ, de én csak hallgattam. Szerencsére egy hangos pittyegéssel megérkezett a lift, és épp be is csukódott volna az ajtó, mikor egy kéz megfogta.
- Ne haragudj, tudom, hogy nem épp a legjobb időszakban... - az ajtó újra megpróbált becsukódni, így Aaron már vállal furakodott be - ... kérdezem, de lenne kedved eljönni  velem este valamerre?
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, miközben ő újra megküzdött az ajtóval. Eszem ágában sem volt randizni senkivel, főleg nem a jelenlegi időkben.
Mégis rámondtam az igent.
Nem, fogalmam sincs, mi ütött belém, és ahogy kimondtam, már meg is bántam. De csak hogy ne legyen eléggé bűntudatom, Aaron mögött megpillantottam Bent.
- Oké, hétkor várlak a Piester múzeum előtt. - mosolygott még rám, de én csak Bent néztem. Megvetést láttam a szemében, majd végre becsukódott a liftajtó, és megindultam lefelé.
Blokkot kapott az agyam, nem volt képes felfogni a történteket. Aaront, Sara és Ben vitázását, Ben tekintetét...
Szinte kiugrottam a liftből, egyenesen az utcára futottam, oxigénre volt szükségem. A mobilom rezgett, Peter érdeklődött a hol létem felől.
Még vettem néhány mély lélegzetet, hogy ne remegjen annyira a lábam, majd leintve egy taxit megindultam a megbeszélt vendéglőbe.
Peter persze a nyakamba ugrott, és bár hiába örültem én is, hogy láthatom, gyorsan rájött, hogy valami bánt.
Ő az egyetlen személy, akivel úgy tudok beszélgetni, hogy tudom, közben nem fogja leüvölteni a fejem (Sara), nem lányos hisztinek hiszi a mondandóm (Ben), és valóban azt mondhatom, amit gondolok, nem kell szépítenem (Gabriel).
Így beszámoltam neki az elmúlt két napról, hogy anyámmal összebalhéztam, hogy Sara és Ben hazudnak, és hogy randizni megyek egy fiúval. Ez utóbbinak mondjuk örült.
- De nem akarok most senkivel kapcsolatot, főleg úgy, hogy a világ másik felén lakom...
- Reb, nem jársz szórakozni. Nincsenek kalandjaid, mint a normális fiataloknak. Végre itt egy fiú, aki mert is cselekedni a te jégkirálynő viselkedéseddel szemben. Nem azt mondom, hogy házasodjatok össze, de menj el este.
- Tudod, utálom, hogy igazad van. -  mosolyogtam rá, mire ő nyomott egy puszit a fejemre.
Benékhez visszaérve elkezdtem készülődni. Nem járt át izgalom, vagy boldogság, egyszerűen csak mintha egy buliba készülnék felvettem egy fekete, pánt nélküli combközépig érő ruhát egy virágos zakóval, hajamat szabadon hagyva. A tükör előtt tovább álldogáltam, mint az normálisan elvárható.
 Ki vagyok én? Ki lettem? Hiába tudom, hogy a tükör másik felén is én vagyok, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kivé lettem.
- Csinos vagy. - Ben nézett az ajtóból, karját keresztben tartva, minek következtében kidülledtek a karizmai. Éreztem, hogy a csend mindkettőnkre rátelepszik, és mint a mágnes vonz hozzá. Tudtam, hogy haragszik, tudtam, hogy nem helyesli, amit csinálok. De nem tudtam neki mit mondani. Magamnak sem tudok. Magamat sem értem.
De egyszerűen csak rámosolyogtam - nem volt őszinte, s ezt ő is nagyon jól tudta -, majd szinte kimenekültem a szobában. Az ajtónál megsúrolt a karja, mire engem hirtelen kirázott a hideg.
Tuti a lelkiismeretem az.
Aaron már a múzeum lépcsőjénél állt, sötét farmert és fehér inget viselt. Furcsa volt a kórházi egyenruha nélkül.
- Egy nagyon jó étterembe megyünk, ha neked is megfelel. - mosolygott rám, miközben átölelte a derekam. Ettől kicsit rossz érzés kerített hatalmába, de nem foglalkoztam vele. Felöltöttem a legbűbájosabb énemet, amennyire tudtam, és a vacsora tökéletesen telt. Sokat beszélt, én néha figyeltem és bólogattam, ha kérdezett, válaszoltam. Az asztal alatt a térde az enyémhez ért, inkább erre a régen érzett, csodás érzésre koncentráltam.
Kifizette a vacsorát, én pedig épp indultam volna.
- Van otthon egy üveg Chardonnay, amit nincs nagy kedvem egyedül meginni. - mosolygott rám. Így is megittunk már egy üveg bort, és ez már nem kellett volna, de csak bólogattam idiótán, így felmentünk a lakásába. Nem érdekelt a berendezés. Betett valami lágy zenét, majd kitöltött két pohár bort.
Beszélt valamit a városról, ahol felnőtt, de én már kicsit becsiccsentettem. Melegem volt, így le akartam venni magamról a zakót.
- Várj, segítek. - lépett mögém, és lesegítette. De nem lépett hátrébb, hirtelen elkezdte csókolni a nyakam, a karja a derekamon volt.
Megfordultam, mire ő megcsókolt.
Nem repkedtek pillangók a gyomromban, még a szívem sem zakatolt. De jólesett a forróság, amit okozott. Néhány pillanattal később megtalálta a cipzárt, és a fekete ruha leomlott rólam.
Felkapott az ölébe, én pedig átöleltem a nyakát.
Az est hátralevő részében nem igazán beszélgettünk.