Reggel a kórházba indultunk egyből. Bennel nem sokat beszéltünk, mindketten el voltunk merülve a saját gondolatainkba.
Egy virágos ruhát vettem fel, mert tudom, hogy Gabriel mennyire szerette, ha szoknyában voltam, vagy egy kicsit lányosabban öltöztem. Hajamat oldalra fontam.
Ben fekete inget vett fel, kopott farmerrel. Mindketten csak turkáltuk a reggelit, pedig igazi svédasztal terült el előttünk.
Nyílt az ajtó, és Sara lépett be rajta, a hozzá illő hatalmas hévvel.
- Rebecca, anyád hívott fel, hogy rángassalak haza. Mi a jó eget csináltál már megint, amire bedühödött?
- Én csináltam? - kerekedett el a szemem.- Ő parancsolgat állandóan, azt akarta, hogy menjek vissza Amszterdamba, és tegyek rá magasról, hogy mi történik itthon. - éreztem, ahogy a fejem vöröslik a dühtől, a hangom pedig hisztériás hangszínt vett fel.
- Mint felnőtt, azt kell mondanom, hogy igaza volt. Attól, hogy idejöttél, semmi nem vált jobbá. - épp beleakartam szólni, mikor felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. - Mint barátod... hát, akkor is felelőtlenség volt. De most már mindegy. Meddig fogsz itt tartózkodni Bennél? - ült le, és vett magának három szem epret.
- Addig marad, ameddig akar. - szólalt meg Ben, miközben engem nézett. Egymás szemébe néztünk. Várta, hogy szólok e rá valamit. Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy szeretné e, ha még sokáig itt maradnék.
De ez egy kósza gondolat volt.
Sara előbb rám nézett, majd Benre. Végül diadalittas mosolyra húzta a száját.
- Ez nagyobb buli lesz, mint gondoltam. - mondta, majd másra terelte a témát.
Ben sofőre vitt be minket a kórházig. Ahogy beléptünk az ajtón, feszülté vállt a hangulat. Mind tudtuk, hogy normális esetben nem itt kellene lennünk. Normális esetben én még mindig a Föld másik felén járnék órára, vagy épp kezdeném a vizsgákat, és szerveznénk az egy hónap múlva esedékes közös nyaralásunkat a Hamptonsban.
Ahogy felérünk a kórteremhez, épp egy férfi ápoló lép ki az ajtón. Kezében epruvetták, vért vett Gabrieltől.
- Szia Aaron. Van valami hír? - Úgy látszik Sara vagy ismeri az itt dolgozókat, vagy Aaron az állandó felügyelő Gabriel mellett. Én ez utóbbira tippelek, bár Saratól bármi kitelik.
Jobban szemügyre véve Aaron jóképű. Nagyon jóképű. Tuti, hogy a nővérek fele esedezik érte. Tengerkék szeme van, és szőke haja, amit elől kicsit felállít.
Pont, mint Gabriel.
A gyomrom görcsbe rándul a felismeréstől, hogy Aaron és Gabriel mennyire hasonlítanak egymásra. Tovább figyelve a fiút megállapítom, hogy a magasságuk is kb. megegyezik. Arcélük ugyanúgy kiugrik.
Egyedül szem és hajszínük nem egyezik. Minden más stimmel.
A fiú rámnéz. - Rosszul vagy? Nagyon sápadtnak tünsz... - lépett oda mellém, elkapva a csuklómat. Szinte égeti a bőrömet az érintése.
- Nagyon szapora a pulzusod. Ülj le kicsit. - néz rám csillogó kék szemekkel. Én nem szólok semmit, csak teszem, amit mond.
Nézem az arcát.
Fogalmam sincs, ki ez a fiú.
Biztos vagyok benne, hogy soha nem láttam ezelőtt.
De meg akarom csókolni.
Megrázom a fejem, hogy eltűnjenek a gondolataim. Össze kell szednem magam.
Ne nézz rá. Nem ismered, csak hirtelen megtetszett, ennyi. Nézz Sarara. Nézz Benre. Nézz bármerre, csak ne rá.
Saraval összeakad a pillantásunk. Dühösnek látszik. Ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben.
S ez józanítólag hat.
- Köszi...- rekedt a hangom, ezért megköszörülöm, és hangosabban mondom. - köszi, de jól vagyok. - veszem ki a kezem a szorításából. A bőröm még mindig bizsereg az érintésétől, de összeszedem magam, és felállok. Az ablakhoz lépek, ahonnan figyelhetem Gabrielt.
- Bemehetek hozzá? - kérdeztem anélkül, hogy átgondoltam volna. Ben és Sara összenéztek, Aaron pedig megvonta a vállát.
- Ha beöltözöl. De csak kis időre.
Nem kellett kétszer mondanom. Felvettem a zöld köpenyt, gumikesztyűt, maszkot. A szívem hevesen dobogott. Nem az a fajta izgalom volt, amikor szerelmes voltam Gabrielbe. Barátként izgultam érte.
Ez a felismerés elszomorított.
Hiába fontos számomra. Hiába a barátom. Hiába szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Elmúlt. Vagy átalakult.
Belépek az ajtón. A csendet csak a lélegeztető gép pumpája szakítja meg. Gabriel arca nyugodt. Kezébe megannyi csövet vezettek.
Lehet, hogy idősebb lett, lehet, hogy férfiasabb.
De felismerem benne azokat a vonásokat, amiért hat évvel ezelőtt belezúgtam.
Lépek felé kettőt. Ott állok az ágya mellett. Ujjam hegyével megsimítom a kézfejét. Imádta, mikor cirógattam.
Megsimítom az arcát. Zúzódások terítik, pedig volt rajta bukósisak. Végighúzom az ujjam a válla vonalán. Mennyiszer bújtam oda hozzá.
Miért búcsúzom tőle? Miért teszek úgy, mintha itt lenne a vég?
Pedig nincs itt. Fel fog ébredni.
- Fel fogsz ébredni. - suttogom, mintha hallaná. - Kérlek. Nélüled semmi nem ugyanolyan. - még én is meglepődök, de nem sírok. Nem érzek semmit. A füléhez hajolok.
- Nyisd ki a szemed. Ne csak értem. Értünk. Mindnyájunkért.
Majd még egy utolsó pillantást vetve rá kilépek a szobából. Fuldoklom, szabad levegőre vágyom.
Ben és Sara vitáznak valamin. Próbáltak csendben maradni, de mindkettőjük akaratos típus. Közelebb léptem, hogy próbáljak valamit hallani.
- ... ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod. - Sara hangja kimért volt. Nem dühös, egyszerűen tárgyilagos. Ben ekkor Sara mögé nézve megpillantott engem.
- Mi nem vezet sehova? - kérdeztem gyanakvóan. Sara háta megfeszült, majd mosolyogva fordult felém.
- Ben...őőő, szerinte meg kellene kérdezni több szakorvost Gabriel állapotával kapcsolatban. - hadarta Sara, amiből egyértelművé vált, hogy hazudik. De úgy tettem, mint aki bevette.
- S szerinted ez miért nem jó ötlet? - néztem rá nagy szemekkel.
- Mert csak anyagilag terhelnénk Mrs. Walterst, meg összezavarnánk. Tudod, milyenek az orvosok. Csak találgatnak.
- Ja, pont mint a politológus hallgatók. - morogta Ben, de nem elég halkan. Sara dühösen nézett rá.
Nekem viszont elegem lett a vitájukból, vagy bármiből, ami köztük zajlott.
- Elmegyek Peterhez, ha bármi van, hívjatok. - majd rájuk sem nézve elmasíroztam a lift felé.
Tudom, hogy valamit elhallgatnak előlem. Biztos vagyok benne, hogy Gabriel állapotáról van szó.
Érzem, hogy a szívem vadabbul ver a dühtől.
Ha eddig sírdogáltam, az most megváltozott.
Valami megváltozott bennem. Erősnek érzem magam. De egy falat építettem magam köré. Újra.
Mindig is egy fal vett körül, melyet anno Gabrielnek sikerült lerombolnia. Ő most nincs itt.
Ezt a falat talán soha, senki nem fogja tudni újra lerombolni.
Egy virágos ruhát vettem fel, mert tudom, hogy Gabriel mennyire szerette, ha szoknyában voltam, vagy egy kicsit lányosabban öltöztem. Hajamat oldalra fontam.
Ben fekete inget vett fel, kopott farmerrel. Mindketten csak turkáltuk a reggelit, pedig igazi svédasztal terült el előttünk.
Nyílt az ajtó, és Sara lépett be rajta, a hozzá illő hatalmas hévvel.
- Rebecca, anyád hívott fel, hogy rángassalak haza. Mi a jó eget csináltál már megint, amire bedühödött?
- Én csináltam? - kerekedett el a szemem.- Ő parancsolgat állandóan, azt akarta, hogy menjek vissza Amszterdamba, és tegyek rá magasról, hogy mi történik itthon. - éreztem, ahogy a fejem vöröslik a dühtől, a hangom pedig hisztériás hangszínt vett fel.
- Mint felnőtt, azt kell mondanom, hogy igaza volt. Attól, hogy idejöttél, semmi nem vált jobbá. - épp beleakartam szólni, mikor felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. - Mint barátod... hát, akkor is felelőtlenség volt. De most már mindegy. Meddig fogsz itt tartózkodni Bennél? - ült le, és vett magának három szem epret.
- Addig marad, ameddig akar. - szólalt meg Ben, miközben engem nézett. Egymás szemébe néztünk. Várta, hogy szólok e rá valamit. Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy szeretné e, ha még sokáig itt maradnék.
De ez egy kósza gondolat volt.
Sara előbb rám nézett, majd Benre. Végül diadalittas mosolyra húzta a száját.
- Ez nagyobb buli lesz, mint gondoltam. - mondta, majd másra terelte a témát.
Ben sofőre vitt be minket a kórházig. Ahogy beléptünk az ajtón, feszülté vállt a hangulat. Mind tudtuk, hogy normális esetben nem itt kellene lennünk. Normális esetben én még mindig a Föld másik felén járnék órára, vagy épp kezdeném a vizsgákat, és szerveznénk az egy hónap múlva esedékes közös nyaralásunkat a Hamptonsban.
Ahogy felérünk a kórteremhez, épp egy férfi ápoló lép ki az ajtón. Kezében epruvetták, vért vett Gabrieltől.
- Szia Aaron. Van valami hír? - Úgy látszik Sara vagy ismeri az itt dolgozókat, vagy Aaron az állandó felügyelő Gabriel mellett. Én ez utóbbira tippelek, bár Saratól bármi kitelik.
Jobban szemügyre véve Aaron jóképű. Nagyon jóképű. Tuti, hogy a nővérek fele esedezik érte. Tengerkék szeme van, és szőke haja, amit elől kicsit felállít.
Pont, mint Gabriel.
A gyomrom görcsbe rándul a felismeréstől, hogy Aaron és Gabriel mennyire hasonlítanak egymásra. Tovább figyelve a fiút megállapítom, hogy a magasságuk is kb. megegyezik. Arcélük ugyanúgy kiugrik.
Egyedül szem és hajszínük nem egyezik. Minden más stimmel.
A fiú rámnéz. - Rosszul vagy? Nagyon sápadtnak tünsz... - lépett oda mellém, elkapva a csuklómat. Szinte égeti a bőrömet az érintése.
- Nagyon szapora a pulzusod. Ülj le kicsit. - néz rám csillogó kék szemekkel. Én nem szólok semmit, csak teszem, amit mond.
Nézem az arcát.
Fogalmam sincs, ki ez a fiú.
Biztos vagyok benne, hogy soha nem láttam ezelőtt.
De meg akarom csókolni.
Megrázom a fejem, hogy eltűnjenek a gondolataim. Össze kell szednem magam.
Ne nézz rá. Nem ismered, csak hirtelen megtetszett, ennyi. Nézz Sarara. Nézz Benre. Nézz bármerre, csak ne rá.
Saraval összeakad a pillantásunk. Dühösnek látszik. Ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben.
S ez józanítólag hat.
- Köszi...- rekedt a hangom, ezért megköszörülöm, és hangosabban mondom. - köszi, de jól vagyok. - veszem ki a kezem a szorításából. A bőröm még mindig bizsereg az érintésétől, de összeszedem magam, és felállok. Az ablakhoz lépek, ahonnan figyelhetem Gabrielt.
- Bemehetek hozzá? - kérdeztem anélkül, hogy átgondoltam volna. Ben és Sara összenéztek, Aaron pedig megvonta a vállát.
- Ha beöltözöl. De csak kis időre.
Nem kellett kétszer mondanom. Felvettem a zöld köpenyt, gumikesztyűt, maszkot. A szívem hevesen dobogott. Nem az a fajta izgalom volt, amikor szerelmes voltam Gabrielbe. Barátként izgultam érte.
Ez a felismerés elszomorított.
Hiába fontos számomra. Hiába a barátom. Hiába szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Elmúlt. Vagy átalakult.
Belépek az ajtón. A csendet csak a lélegeztető gép pumpája szakítja meg. Gabriel arca nyugodt. Kezébe megannyi csövet vezettek.
Lehet, hogy idősebb lett, lehet, hogy férfiasabb.
De felismerem benne azokat a vonásokat, amiért hat évvel ezelőtt belezúgtam.
Lépek felé kettőt. Ott állok az ágya mellett. Ujjam hegyével megsimítom a kézfejét. Imádta, mikor cirógattam.
Megsimítom az arcát. Zúzódások terítik, pedig volt rajta bukósisak. Végighúzom az ujjam a válla vonalán. Mennyiszer bújtam oda hozzá.
Miért búcsúzom tőle? Miért teszek úgy, mintha itt lenne a vég?
Pedig nincs itt. Fel fog ébredni.
- Fel fogsz ébredni. - suttogom, mintha hallaná. - Kérlek. Nélüled semmi nem ugyanolyan. - még én is meglepődök, de nem sírok. Nem érzek semmit. A füléhez hajolok.
- Nyisd ki a szemed. Ne csak értem. Értünk. Mindnyájunkért.
Majd még egy utolsó pillantást vetve rá kilépek a szobából. Fuldoklom, szabad levegőre vágyom.
Ben és Sara vitáznak valamin. Próbáltak csendben maradni, de mindkettőjük akaratos típus. Közelebb léptem, hogy próbáljak valamit hallani.
- ... ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod. - Sara hangja kimért volt. Nem dühös, egyszerűen tárgyilagos. Ben ekkor Sara mögé nézve megpillantott engem.
- Mi nem vezet sehova? - kérdeztem gyanakvóan. Sara háta megfeszült, majd mosolyogva fordult felém.
- Ben...őőő, szerinte meg kellene kérdezni több szakorvost Gabriel állapotával kapcsolatban. - hadarta Sara, amiből egyértelművé vált, hogy hazudik. De úgy tettem, mint aki bevette.
- S szerinted ez miért nem jó ötlet? - néztem rá nagy szemekkel.
- Mert csak anyagilag terhelnénk Mrs. Walterst, meg összezavarnánk. Tudod, milyenek az orvosok. Csak találgatnak.
- Ja, pont mint a politológus hallgatók. - morogta Ben, de nem elég halkan. Sara dühösen nézett rá.
Nekem viszont elegem lett a vitájukból, vagy bármiből, ami köztük zajlott.
- Elmegyek Peterhez, ha bármi van, hívjatok. - majd rájuk sem nézve elmasíroztam a lift felé.
Tudom, hogy valamit elhallgatnak előlem. Biztos vagyok benne, hogy Gabriel állapotáról van szó.
Érzem, hogy a szívem vadabbul ver a dühtől.
Ha eddig sírdogáltam, az most megváltozott.
Valami megváltozott bennem. Erősnek érzem magam. De egy falat építettem magam köré. Újra.
Mindig is egy fal vett körül, melyet anno Gabrielnek sikerült lerombolnia. Ő most nincs itt.
Ezt a falat talán soha, senki nem fogja tudni újra lerombolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése