Tizedik és tizenegyedik nap

Az elmúlt két napot szívesen kitörölném az életemből. Rendőrség, börtön, bizonyíték és a tettes lebukott. 
Azt sem tudom, hol kezdjem.
Tegnap reggel már gyanút kellett volna fognom, hogy ez bizony rossz nap lesz. Kipihenten keltem, nem zavart meg senki és semmi. A tus alatt többet gondolkodtam, mint szoktam, eszembe jutottak a szüleim, Gabriel, de még néhány osztálytársam is. Sara végül addig dörömbölt az ajtón, hogy jobbnak láttam kimenni, mielőtt rám töri az ajtót.
Képes lenne rá. Szerintem egy tank sem tudná megállítani.
Köpenybe csavarva magam léptem ki a fürdőszoba ajtón, mire Sara "na, remélem egész Afrika lakosságának napi vízadagját eltusoltad" felkiáltással bevágta az ajtót. Én csak megvontam a vállam, megszoktam a stílusát. Közben észrevettem, hogy Emma mellett Christian fekszik. De úgy elbújva, hogy lehet, Sara sem vette észre.
- Ez ugye valami vicc? - álltam oda elébük, turbánnal a fejemen, derékra tett kézzel. Emma nézett rám nagy szemekkel, Christian meg a falhoz húzódott, amennyire bírt. - Szerintem addig tűnj el,míg Sara fel nem fedez. - a fiú értette a célzást, kipattant az ágyból, és ki is rohant az ajtón. Majd visszajött, nyomott egy gyors csókot Emmának, és ismét kirohant.
Emma csak vigyorgott, majd dalolászni kezdett.
Sue a párnáját a fejére nyomta, neki tényleg nincs normális reggele.
Reggelinél hoztuk a formánkat, Ben szórakoztatott minket, valami gyerekkori élményét mesélte, amikor esküvőn voltak, és a nagynénje szoknyája alá bújt. Mindez nem is lenne baj, ha nem tépte volna le az egész szoknya részt a derekától számítva. Mindenki kiakadt, a nő elszaladt, Bennek pedig tetszett a szoknyarész, így maga köré csavarta, és úgy járkált mindenki között. Már így is nevettünk, de mikor felállt, és elmutatta, milyen peckesen ballagott végig az ottani vendégek között, akkor még azok is mosolyogtak, akik nem is a mi asztalunknál ültek. Épp indultunk volna az építkezésre, mikor beállított Gerard nyomozó két társával együtt.
Innentől hullott szét minden.
- Ms. Carlin, fel kell tennünk pár kérdést önnek. Tudunk valahol beszélni? - Gabriel rám nézett, és egy bólintással biztosítottam afelől, hogy nem lesz baj. - Természetesen, az ebédlő épp kiürült, ott le tudunk ülni.
Miután helyet foglaltunk, furcsa kérdéseket kezdett el nekem feltenni. Miszerint dohányzom e, és hogy miért állítják a többiek, hogy rossz volt a kapcsolatom a négy lánnyal, akiknek a szobáját felgyújtották. Ez utóbbit már elmagyaráztam neki, de akkor is tovább firtatták a témát. Már békén hagytak volna. Kikísértem őket az autójukhoz, Mrs. Gelty is csatlakozott, mikor Gerard mobilja csörögni kezdett.
- Biztos? Oké. - majd letette a telefont, és felém fordult. - Ms. Carlin, ön le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható ön ellen... - én pedig csak megkövülve álltam ott, a kezemet hátrarántotta a másik rendőr, és bilincset tett rá. Azt hittem csak viccelnek. Addigra Gabriel is odaért, és magánkívül kérdezgette a rendőröket, hogy mi ez az egész.
- A hölgy ujjlenyomatát megtaláltuk az egyetlen tárgyi bizonyítékon. Többet nem mondhatok. - a másik rendőr taszított rajtam egyet, majd beültettek a kocsiba. Én csak bámultam magam elé, nem értettem mi történik. Gabriel még az ablakom mellett volt, kiabálta, hogy hívja a nagybátyját, aki ügyvéd, nem kell aggódnom.
Az ajtó becsukódott, a szirénák megszólaltak, az autó pedig elindult.
Nem emlékszem, mennyi időt kocsikáztunk, hogy jutottam be a kihallgató szobáig, vagy hogy mikor ért oda Gabriel nagybátyja. Lehet a sokktól, de nem emlékszem ilyen apróságokra.
Gabriel nagybátyját Roger-nak hívták, és kérte, hogy mindent meséljek el, amit tudok, nem kell, hogy aggódjak, megoldjuk a problémát. Már másfél órája kérdezgetett,mikor nem bírtam tovább, és szünetet kértem. Kaptam körülbelül 5 perc szünetet, miután Gerard bevágódott az ajtón.
- Roger Miller vagyok, Ms. Carlin ügyvéde, és szeretném tudni, milyen bizonyíték alapján hozatták be.
Erre a nyomozó egy zacskót tett az asztalra amiben egy "NY" feliratú öngyújtó volt. Soha nem láttam ezelőtt.
- Megtaláltuk rajta az ujjlenyomatodat Rebecca.
- Az...az nem lehet. Nem láttam még sosem.
- Sajnálom, tényleg itt van. Ha beismerő vallomást teszel, könnyítesz a helyzeteden. - nézett rám Gerard, kissé talán sajnált is.
- Nem fogok olyasmit bevallani, amit nem én tettem! -fakadtam ki, és vadul a  hajamba túrtam.
- Rebecca, esetleg pakolás közben, vagy... - belé fojtottam a szót, még ha tudtam, hogy illetlenség is. Az idegeim felmondták a szolgálatot.
- Soha nem láttam ezelőtt. -mondtam minden szót nyomatékosítva.
Mindkét férfi egyszerre sóhajtott fel, én pedig az arcomat a tenyerembe temettem.
Annyira álomszerűnek tűnt az egész helyzet. Egyszerűen behoztak, és avval vádolnak, hogy rajta van az ujjlenyomatom egy öngyújtón. De honnan van az öngyújtó?
- Elnézést... - Gerard épp indult kifelé. - Megkérdezhetem, hogy hol találták?
- Az épület mellett, valószínűleg a nyitott ablakon keresztül meggyújtották a függönyt, majd elhajították. - Majd kilépett az ajtón és elment.
Roger nézett rém szomorúan.
- Megoldjuk Rebecca. Nem fogom engedni, hogy az unokaöcsém barátnője börtönben végezze. Ha tényleg nem te voltál, akkor előbb vagy utóbb meglesz a tettes.El fogom érni, hogy előbb.
- Nem...nem csináltam semmit. - szipogtam, mert Gabriel említésére összeszorult a szívem. Még mindig hisz e nekem? Ez már több volt, mint amennyit a még ki nem mondott kapcsolatunk elbír.
- Én hiszek neked, és azt hiszem a nyomozó is. Azonban akkor is ott az ujjlenyomatod az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékon.
Két rendőr jelent meg, és ismét bilincset tettek a kezemre. Vagy menősködni akartak, vagy azt hitték elszaladok, de olyan erősen meghúzták, hogy belevájt a bőrömbe.
Filmekben menőnek néz ki egy cella. Vagy ha nem is barátságosnak, de nem ennyire rémisztőnek.
Ez nem cella volt, ez egy lyuk nagy rácsokkal körülvéve.
Mondhatnám, hogy szomorú voltam, vagy hogy féltem.
De nem éreztem semmit. Nem értettem semmit. Nem is hittem el az egészet. Csak lefeküdtem az ott levő padra, és bámultam a mennyezetet. Nem tudtam hány óra, hogy nappal van e már egyáltalán. Csak feküdtem. A szüleimre gondoltam. Hogy anyám összefog esni, ha megtudja ezt az egészet. Apám szerint pedig szégyent hoztam a családra. Gabrielre, hogy elvesztette e bennem a hitét, Peterre, aki mellettem állt első naptól fogva. Az otthoni középsulis haverjaimra, hogy mit szólnak majd, ha nem megyek szeptembertől iskolába, mert épp börtönben csücsülök.
Aztán csörrent a zár, az egyik rendőr mellett Roger állt. Kérdőn pillantottam felé, mert azt nem tudtam volna elképzelni, hogy máris kiengednének.
- Gabriel van itt.
Ki kellett volna ugranom örömömben az ajtón. Azonban csak idegesebb lettem. Miért jött? Most közli, hogy befejezte velem? A fejemhez vágja, hogy miért hazudtam?
Bevezettek egy szobába, ahol üveg választotta el a két helységet.
Ez nem hogy nem megyei rendőrség, ez valami központ lehet. Én is jó tábor helységet tudok kifogni.
A fal másik oldalán Gabriel ült, és a szokásos nyugalmának és vidámságának nyoma sem volt. Mintha egy idegen ült volna.
- Szia... -szóltam hallkan. Nem nézett rám. Ez felért egy pofonnal.
- Kérlek ne hazudj. Ne most. Ne nekem. - rám nézett. - Volt valami közöd ehhez az egészhez? - nézett mélyen a szemembe, és megijesztett az arckifejezése.
- Sosem hazudnék neked. - kezdtem, minden szót nyomatékosan kiejtve. - Nem én voltam. S nem tudom ki volt.
Egy ideig farkasszemet néztünk, majd kifújta a levegőt, ezt pedig úgy vettem, hogy hisz nekem.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Pokolian. - vágtam rá egyből, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Rogert köti a titoktartás, mint ahogy mást is, de csak annyit árulj el, hogy tényleg nagy a gáz?
Szomorúan csak bólintottam egyet, mire lesütötte a szemeit. A kezét az üveg  aljához tette, én pedig pont ugyanoda.
Hiányzott az érintése, hiányzott az a felhőtlen beszélgetés, ahogyan megismerkedtünk.
Tudtam, hogy neki is.
Nem is tudtunk mit szólni, egyszerűen csak néztük egymást, és miután lejárt az időnk, majd engem visszahurcoltak a cellámba, rájöttem, hogy mégis ki fogunk tartani egymás mellett.
Ezzel a tudattal aludtam el a kényelmetlen padon, egészen mai reggelig.
Igazából nem tudtam továbbra sem, hogy hány óra, de az cellaajtómat épp kinyitó rendőrt még nem láttam, és ismét elvezettek a beszélgető szobába.
Mikor megláttam, hogy ki (vagyis kik) ülnek a másik felén az üvegnek, azt hittem, elájulok.
Nem, nem a szüleim, őket még mindig nem sikerült elérni.
Sara felszegett állal ült, Emma pedig csak maga elé nézett. Nem tudtam mit mondjak, csak leroskadtam a székbe, és nagy szemekkel bámultam rájuk.
- Bár szívesen hagynám, hogy itt sínylődj bent még pár napot, a hazám általi elhivatottságom arra kényszerített, hogy az igazságot szolgáljam, így - mutatott Emmára Sara a nagy monológja közepén- elhoztam azt a személyt, aki végre tisztázhat téged.
- Emma? -kérdeztem vissza reflexből. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy tudna engem pont ő tisztázni, de beesettek voltak a vállai, és ahogy elnézem, nem sokat aludt. Sara megbökte a lányt, mire az kelletlenül felém fordult.
- Tudom ki volt, Reb'... - én elkerekedett szemekkel vártam, hogy folytassa.
- Bár igazán drámai ez a szünet, azért nem érünk rá egész nap. - szólalt meg Sara, és kivételesen egyetértettem vele. A szívem zakatolt, ha nem lett volna ott az üveg, már neki ugrottam volna Emmának, hogy nyögje ki.
- Bocsi... - fogta egyik hajtincsét Emma, és elég erősen tépkedni kezdte. -Szóval aznap este Christian-nel mi sem a buliban voltunk... - nyelt egyet, és folytatta volna, de Sara közbeszólt.
-A részletektől kímélj meg minket.
- Per...persze. - sóhajtott egy nagyot.  - Szóval sétáltunk el Northyék bungalója előtt, mikor láttam, hogy valaki a házat járja épp körbe. Először nem is figyeltem ki, volt de aztán megismertem.
Újabb hatásszünetet tartott, én pedig az összes körmömet a székembe vájtam. Most végre megtudhatom, ki volt. Most végre megtudom, ki csalt törbe.
- Sue.
Elnevettem magam, mire Sara furcsán rám nézett. Emma pedig sírásban tört ki, és azt suttogta, hogy tudta, hogy nem fogok neki hinni.
- Lehetetlen. 14 éves, minek tett volna ilyet Northyval?
- Az egész nem Northyról szól, te szerencsétlen - Sara vette át a szót. - hanem Joclynról, emlékszel? Austin barátnője! Aki nem mellesleg Northyval lakott együtt! Na, dereng már? Ők sem voltak ott az estélyen, így szerintem Sue rájuk akarta gyújtani az épületet.
Ekkor már én sem nevettem, el kezdett kattogni az agyam. A tűzeset óta egy szó sem esett Sue kiszemeltjéről. Létezhet, hogy Sue ennyire elvesztette volna a fejét?
Még ha igaz is, hogy szerezte meg az ujjlenyomatom egy olyan dologhoz, amit nem is láttam ez előtt?
Emma zokogott, de Sara izgatottnak tűnt, ami nem szokása.
- Oké... még ha igaz is, hogyan szerezte meg az ujjlenyomatomat egy... - hallottam, hogy az ajtóban álló őr köhint egyet, és egyből értettem a célzást. Ez titok elméletileg. - ...bizonyítékra? Egyáltalán miért rám kente az ügyet?
- Ezen gondolkodtunk mi is. - magyarázta Sara. - Szerintem nem is tudta, mit készül tenni, ugyanis utánanéztem kicsit. Tudtad, hogy skizofrénia gyanújával kezelik?
- Nem... - gondolkodtam el. Sosem gondoltam, hogy baja lenne, nem láttam, hogy gyógyszert szed.
- Valahogy kigondolta az egészet, és egy óvatlan pillanatban hozzáértette az ujjadhoz a bizonyítékot. Tudta, hogy rád amúgy is egyből gyanakodnának a Northyval való kapcsolatod miatt. Más ötletem egyszerűen nincs. - Sara tényleg sokat ügyködhetett a dolgon, és a meghatottságtól, hogy miattam tette, sírni tudtam volna.
- Sara, ezt el kell mondanotok a nyomozónak is! - Emma erre felsírt.
- Akartuk, hogy tudd, Emmának ugyanis volt már gondja a rendőrséggel egy házibuli miatt, úgyhogy retteg.
- Em', nézz rám - könnytől homályos szemén át rám nézett - Köszönöm! A nyomozó pedig nagyon jó pasi, nem kell tőle félned! - próbáltam mosolyogni felé, mire ő is elnevette magát.
Az agyam kavargott, miközben visszavezettek a cellámba. Azt nem volt képes befogadni, hogy Sue volt az egész mögött, de volt értelme annak, amit Sara mondott.
Sue állandóan kérdezte, elég erőszakosan, hogy kire gyanakszom. Nem beszélt Austinról.
Míg mindent végigpörgettem az agyamban, rájöttem, hogy ő volt. Végig. Azt nem tudom, hogy miért túrta fel a cuccaimat, de a gyújtogató ő volt. Éreztem.
Annyit tehettem, hogy várok és remélek.
Ebédidő körül járhatott, mire Sara csak odaszaladt a rácsomhoz, és felmutatta a hüvelykujját, amolyan "rendben ment minden" stílusban, majd mentek is vissza a táborba. Nem tudtam ülni, járkáltam fel-alá, majd mikor elfáradtam, leültem, majd ismét sétálgattam. A hajam téptem, a műkörmömet próbáltam leszedni, de aztán eszembe jutott Gabriel, és nem akartam, hogy a csúnya kezemet kelljen fognia, így a rácsokat számoltam meg újra és újra.
A délután ilyen élménydúsan telt, mikor is megjelent Gerard, Roger, és egy rendőr, majd kinyitották az ajtót.
- Nehéz volt, de végül bevallotta. - mosolygott rám Gerard, mire én Rogerre néztem, hogy elhihetem e, ő pedig bólintott egyet. Én az örömtől és a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam, és zokogni kezdtem. Nem tolt el magától, inkább csak nevetett, és megsimogatta a hátamat.
- S most mi lesz vele? - kérdeztem, miután kicsit összeszedtem magam.
- Mivel kiskorú, és valószínűleg beteg is, ezért még hosszú procedúra és bírósági tárgyalások várnak rá, de téged tisztázott és ez a lényeg. Most pedig ha megengeded, vár a papír munka. A minnél későbbi viszont látásra Rebecca - rázott velem kezet Gerard, és a másik irányba indult, engem pedig Roger volt olyan kedves, és visszavitt a táborba.
 Az úton még hosszan tárgyaltuk az eseményeket.
- Megkérdeztem tőle, miután mindent bevallott, hogy miért túrta fel a cuccaidat. Azt mondta, hogy az nem ő volt. Úgyhogy vigyázz még magadra. - mondta, miközben az utat figyelte.
Szóval minden rejtély azért mégsem oldódott meg. De akkora megkönnyebbülés járt át, hogy azt nem vagyok képes leírni. Visszaérve a táborba többen kijöttek az ebédlőből (épp vacsora idő volt) az autó hangjára. Senki nem érdekelt, egyedül Gabrielt akartam látni és megölelni. Ott állt a többiek között, épp utat túrt magának, már amennyire kellett, mert engedték át, mint valami herceget.
Elé futottam, majd elmosolyodtam. Értett mindent, és szinte láttam, ahogy a feszültség leszáll róla, felkapott, megölelt, és nem is engedett el egy jó ideig. Ekkor eszembe jutott valami.
- Gabriel, veled még úgy is beszélek, de valamit meg kell tennem. - mosolyogtam rá, mire ő furcsán rám nézett. Megkerestem a tömegben Emmát és Sara-t aki épp egymás mellett állt.
Odamentem hozzájuk, majd lekevertem Emmának egy pofont. Felháborodva nézett rám, majd mikor megöleltem, felnevetett.
- Köszönöm! - súgtam a hajába, majd elengedtem, és Sara-hoz fordultam.
- Felejtsd el, hogy megölelsz. - már lépett is hátra.
- Na, csak öt másodpercre. Kérlek! - néztem rá könyörgőn. Szétette a kezeit, én pedig szorosan megöleltem, de valóban, az ötödik másodpercben eltolt magától. Ekkor hirtelen hátulról valaki megölelt: Peter. Szegény, láttam a kisírt szemeit, és hogy fáradt is.
- Ne haragudj, de nem tudtam sehogy bemenni... - szabadkozott, de belefojtottam a szót. Ben is odajött, nyomott egy puszit a fejemre, és közölte, hogy "marha nagy szerencsém van".  Majd halkan odasúgta, hogy hozzam össze Sara-val, mire elröhögtem magam.
Az este ünnepléssel telt, mindenki tudni akarta, mi történt, de a sztori mesélést rábíztam Emmáékra, én a kis bandámmal voltam elfoglalva. Miután ők is szétszéledtek, Gabriellel sétálni indultunk. Telihold volt, elképesztően  világosan sütött. Észre sem vettem, de már a mólón álltunk.
- Most, hogy végre minden esemény lezajlott - söpört ki egy tincset a szememből - bevallhatom végre, hogy szerelmes vagyok beléd? - kérdezte azzal a huncut mosollyal, amit úgy szerettem.  A szívem persze kihagyott, soha nem vallottak még szerelmet, és nem tudtam hogy kellene rá reagálnom, így átkulcsoltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Ő a derekamat karolta át. Így álltunk ott, a mólón, csókolózva és egymásba karolva. Szenvedélyes volt, igazi térdremegtetős csók, amit sosem fogok elfelejteni. Egymásra mosolyogtunk, majd kifeküdve a deszkákra, egymás kezét fogva megbeszéltük, hogy ennél szebb estéje még egyikünknek sem volt soha.
Bár azt még mindig nem tudom, hogy ki túrta fel a cuccaimat.

Kilencedik nap

Kezd minden hátborzongatóvá válni.
Reggel minden a szokásos módon történt, a reggelinél a kis társaságommal ettem. Ben és Peter azon versenyeztek, melyikük tud több csokikockát megenni egyszerre, így persze a mi kajánk bánta, de annyit nevettem rajtuk, hogy a hasam is belefájdult. A körülöttünk levők persze nem értették, hogy mi ez a nagy viháncolás, de nem figyeltünk rájuk. Sue a könnyeit törölgette, Gabriel az asztalra borult, úgy rázkódott a válla, a két fiú pedig egymásnak magyarázott gesztikulálva, mert a szájuk szélén folyt ki a csoki. Victor szerintem nem tudta türtőztetni magát, mert odafordult Peterhez, és megcsókolta csokistól, mindenestől. Ben félrenyelt, Gabriel a hátát ütögette, én összenéztem Sue-val, és sugárzó mosollyal némán megbeszéltük, hogy mennyire cukik.
Mármint úgy a maguk módján.
Miután Ben is túlélte a kisebb sokkot (és egyébként megnyerte a versenyt, mert Petert csalással vádoltuk) elindultunk az építkezésre.
Na, ha eddig elkerültek, most bosszút forraltak.
Mint mindig, ma is Gabriel ingében voltam, bár most inkább azért, mert fújt a szél. Többen a festékekkel voltak elfoglalva, innen jöttem rá, hogy a mai feladat valószínűleg a meszelés. Egy ideig minden tök jól ment, néhányan bent tapétáztak, mások kívülről meszeltek. A lányok kezében ecset volt. Épp mellettük haladtam el, mikor éreztem, hogy valami végigmegy a hátamon. Meglepődve fordultam hátra, és szembetaláltam magam Cecillel. Egyik kezében ecset volt, csöpögött róla a zöld festék. Egy ideig nem értettem, hogy mi ez az egész, majd egy másik lány (azt hiszem Wanda) az ingem ujján húzta végig a festékes ecsetet.
- Megőrültél? - léptem egyet balra, de onnan is ecsetes támadást kaptam. - Álljatok már le! - kiabáltam.
- Mi őrültünk meg? Már akkor tisztáznunk kellett volna az erővonalakat, mikor Gabriellel láttalak, de az, hogy gyújtogatsz, több, mint őrültség. - mondta Cecill, majd újabb zöld csíkkal ajándékozott meg.
- Állj már le, nem is az enyém, hanem a hőn szeretett Gabrieledé! - mutattam az ingre, és kezdtem elveszteni a fejem. Rájöttem, hogy ezzel a mondattal komolyan odaszúrtam a fekete hajú lánynak. A barátnői felhördültek, és elkezdtek csapkodni az ecsettel (némelyik nem csak a szőrös felével, hanem a nyelével is), én pedig végig a nyakamban lógó gépet védtem. Végül nagy nehezen sikerült megmenekülnöm, és a ház szélén befordulva egyenesen nekimentem Ben-nek, aki csodálkozva nézett végig rajtam.
Még a hajam is zöld volt.
- Mi történt?
- Hosszú... megmondanád Gabriel-nek, hogy elmentem a táborba? Ha ez rám szárad, sosem jön le többet...
- Lehet, nem ártana, ha veled menne. - Ben aggódva figyelt.
- Nem, nem olyan durva, mint látszik. Csak szólj neki, jó? - kiabáltam még vissza,  majd futásnak eredtem.
Kavarogtak a gondolataim, az egész helyzet bonyolult volt.Nem is tudtam, hogy Northy miatt kapom e ezt az egészet, vagy Gabriel miatt, de kezdett tettlegességgé fajulni, és nem voltam hajlandó meghúzni magam. Futottam végig az ösvényen, a táborban a gálaműsoron fellépők próbája hallatszott csak. Épp kifújtam magam, mikor belépve a szobánkba földbe gyökeredzett a lábam.
Az egész ágyam, a táskám és a szekrényem fel volt túrva.
Minden ruhám szanaszét hevert, a laptopom a földön, a piperecuccaim szétdobálva. Ha ez nem lett volna elég, megláttam az egyik ezüst láncomat szétszakítva a lábam előtt. A medál, amit még a nagymamámtól kaptam, valószínűleg elgurult. Térdre roskadtam, úgy vettem a kezem közé a láncot. A szüleimtől kaptam, semmi más emléket nem hoztam róluk, ezt is valószínűleg csak rutinból tettem a táskámba.
Nem tudom, ki tehette. Nem tudtam gondolkodni, csak rohantam, keresnem kellett valakit, bármilyen táborvezetőt.
Szegény Mrs. Gelty-nek már nagyon elege lehet belőlem, de már attól megrémült, hogy hogy nézek ki. Nem elég, hogy tiszta festék voltam, a futástól még zihált külsőt is kaptam. Nagy nehezen elmondtam neki, hogy mi történt, mire persze egyből otthagyta a papírmunkát, és rohant megnézni a felforgatott szobámat.
Miután meggyőződött, hogy nem hazudtam, szólt a többi vezetőnek, engem pedig elküldött a szobájában levő fürdőbe, hogy szedjem rendbe magam.
A tusoló alatt komolyan elgondolkodtam, hogy lelépek. A szüleimet nem tudom elérni, de egy taxi talán el tudna vinni. Gabriel is megértené.
De aztán lemondtam róla. Több okból kifolyólag is. Az egyik, hogy a nyomozás miatt még keresni fognak, és nem vetne rám jó fényt, ha lelépnék. Másfelől ezzel a táborlakóknak is bebizonyítanám, hogy én voltam minden rossz okozója, ami persze nem igaz. Harmadrész pedig Gabriel hiába értené meg, egyszerűen nem akartam itt hagyni. S bár lehet, hogy a tábor végeztével meg fog érte szakadni a szívem, addig nem akartam az elválással foglalkozni.
Így emelt fővel maradtam. Még ha a hajam részben zöld is maradt, és az inget sem tudtam rendesen kimosni.
Sue rohant hozzám ebédnél, mert épp sétáltam volna vissza az építkezésre. Kérdezgette, hogy mi történt, én pedig részletesen beszámoltam neki.
- Ez... ez olyan durva. Szerinted is Norhty valamelyik barátnője volt? - nézett rám nagy szemekkel, és buzgón kattogott az agya. Már megint vádaskodott.
-Sue, ne vádolj meg akárkit, nem tudom ki volt, az sem érdekel, hogy valaha kiderül e, ez van. - dühös voltam, és ezt ő is tudta.
-  Oké, csak jót akartam. - szomorodott el, mire megesett rajta a szívem.
- Bocsi, tudod, hogy nem rád haragszom, csak... csak összejött most minden. - öleltem meg, mire elmosolyodott.
Gabriel jelent meg az út végében, és sík ideg volt.
- Rebecca, Ben mondta, hogy gáz van. Mi történt? - látszik, hogy futott, zilált volt.
Azt se tudtam, hol kezdjem, de ragaszkodtam ahhoz, hogy visszamenjünk az építkezésre. Fél úton jártunk, mire mindenről beszámoltam, és sikerült őt is kellően felbosszantanom. Lenyugtatni már nem volt könnyű. Nem akartam, hogy a többiek így lássák, és igazából engem is megijesztett kicsit. Megfogtam a kezét, és lassítottam a lépteimen. Ő is automatikusan igazodott hozzám. Majd hirtelen felém fordult, amitől persze az én szívverésem gyorsabban kezdett verni.
- Rebecca, én... szóval... gondolom sejted, hogy... szóval, hogy hogy érzek irántad. - akaratlanul is elmosolyogtam magam, amit ő további bíztatásnak vett, ezért folytatta - de szeretném, ha az én számból is hall...
- Ne - szóltam közbe. - Ne most, mikor minden ennyire zavaros. Igen, én is szeretnék veled lenni, de nem akarom, hogy mindez azért történjen, mert így állnak jelenleg a dolgok. - zöld szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, de úgy láttam, megértette, mire akarok kilyukadni. Mert tényleg, minden megadnék, hogy megcsókoljon, vagy bevallja az érzéseit, de nem most. Nem akkor, mikor én a rendőrséget várom, nem akkor, mikor neki azt kell figyelnie, hogy a többiek hogy készítenek ki engem. - Ha túl leszünk az egészen, mindent megbeszélünk, jó? - mosolygott, úgyhogy ezt igennek vettem. - Addig pedig marad ez. - szorítottam egyet a kezén.
- Rendben. - mosolygott továbbra is rám, majd indultunk tovább.
Nem volt étvágyam, mert bár azt mutattam, hogy nyugodt vagyok, igenis felzaklatott az, hogy feltúrták a szobámat, de a fiúk belém erőltették a szendvics felét. A másikat meg persze elosztották maguk között, vagyis inkább végig veszekedtek, hogy melyikük érdemel nagyobb  részt.
Ben győzőtt.
A délután aránylag eseménytelenül telt, a lányok csalódva tapasztalták, hogy nem hátráltam meg, de nem volt újabb tervük (ami késik, nem múlik), így elviselték a jelenlétemet.
Az épület egyébként szinte kész volt, már csak azt kellett megvárni, hogy éjszaka megszáradjon a festék, majd a holnapi napon jön a kamion a lakberendezési cuccokkal. A gálaműsor előtti nap adják át az új, idősek számára készített nyaralót. Nem semmi, hogy kevesebb, mint tíz nap alatt felépült az egész épület.
Gabriel épp a létrán állt, mikor mellette sétáltam el, és lőttem róla egy portrét. Már a képet meglátva megdobbant a szívem.
Teljesen beleszerettem. Mármint Gabrielbe, nem a képbe.
Nem tudom mikor. Nem tudom miért. Nem a külsejéért szerettem, mint mások. Őt magát szerettem, azért, amiért olyan, amilyen. Hogy ha zavarban van, akkor a haját túrja. Hogy megvédene bármikor. Hogy okos. Hogy segítőkész. Hogy félt. Hogy vicces. Hogy tud szeretni.
De talán legfőképp, mert mellettem áll.
Nekem nem kell ennél több.
- Mi az? - mosolygott le rám, mert már egy ideje őt néztem. Csak megráztam a fejem, és visszamosolyogtam, majd mentem fényképezni.
Este karaoke est volt, amin ismét nem vettünk részt Gabriel-lel. Állítása szerint borzalmas hangja van, és bár akárhogy erőltettem, nem adta be a derekát, nem bírtam rávenni, hogy egyáltalán az estre eljöjjön. Így elvonultunk keresni egy padot, és beszélgettünk. A lábamat átvetettem a derekán, ő pedig a kezemet fogta.
Nem járt arra senki, így zavartalanul tudtunk beszélgetni.
- Mi volt azon a medálon, amit nem találtál meg végül? - kérdezte Gabriel. Nos, igen, hiába pakoltam össze a szobámban, a medál valószínűleg elveszett, és fájt érte a szívem nagyon.
- Apró ezüst szív, benne egy kővel. A nagyitól kaptam még nagyon régen, azóta hordtam. Csak ugye haragudtam a szüleimre, akiktől viszont a láncot kaptam, így ezért nem hordtam.
- Attól a nagyidtól, aki Petersbourgban lakott? - mosolygott rám. Egyszer meséltem róla. Megjegyezte.
- Igen.
- Sajnálom. - nézett rám lágy mosollyal - majd veszek neked valamit, hogy legyen onnan emléked.
Elkerekedett szemmel néztem rá. -Meg ne próbáld.
Erre persze döbbenten figyelt, mire elmagyaráztam neki:- Nem akarom, hogy költs rám, vagy bármi.
Egy furcsa mosoly jelent meg az arcán, majd elengedte a kezem, és levette a bőr karkötőt a kezéről.
- Ha ezt adom, akkor nem költöttem rád, de Petersbourgból származik. Így jó? - vigyorgott rám, miközben felkötötte az én karomra. A meghatottságtól nagyokat pislogtam, könny szökött a szemembe.
- Köszönöm. - suttogtam, a gombóc a torkomban óriásira nőtt. Közelebb húzódott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Erre persze egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ő pedig nevetve megölelt.
Hosszan.

Nyolcadik nap

Kirekesztett.
Reggel ébredés után még sokáig bámultam a mennyezetet. Végig kellett gondolnom, hogy valóban megtörténtek e a tegnapi események, vagy mindez csak egy rossz álom volt.
Miután Emma előreengedett a fürdőben, tudtam, hogy megtörtént. Nem nézett rám, de magához képest is furcsán csendben volt. Sara-t persze nem rázta meg a dolog.
- Nem kell sajnálni, megtörtént, ma kikérdezik, és annyi. Egyébként... - itt halkabbra fogta, hogy csak én halljam - miért voltál itt?
Először nem akartam elmondani neki, de tudom, hogy nem pletykás fajta.
- Hát... otthagytam Gabriel-t egy csomó lánnyal, mert... mert kiakadtam.
Egy ideig pislogás nélkül nézett rám, szerintem mérlegelte, hogy megbolondultam e, majd egy hangos kacaj hagyta el a száját.
- Te nagyon szerencsétlen vagy, Rebecca.- majd bevágódott a fürdőszobába (nekilökött a falnak) és becsapta előttem a fürdőszoba ajtót.
Reggelinél csak turkáltam az ételt, mikor megjelent előttem Tom.
Nos, igen, hallgattam Gabrielre, és átültem hozzájuk. Ott persze mindenki a saját verzióját mesélte a tűzesettel kapcsolatban, és bár hiába próbáltam nem figyelni, a gombóc a torkomban egyre csak felfelé kúszott.
- Te kis ribanc -  állt meg előttem Tom, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy hozzám szólt. Éreztem, ahogy mellettem Gabriel izmai megfeszülnek, úgyhogy igyekeztem megválogatni helyesen a szavakat, mert komolyan féltem, hogy neki esik a fiúnak.
- Neked is jó reggelt, Tom - mondtam, miközben felálltam. Ha már beszélgetünk, ne higgye, hogy csak úgy meghúzom magam.
- Látom, nem csak engem szédítesz - bökött Gabriel felé. - Elég nagy ribanc vagy te, hallod.
Kezdtem elveszíteni a fejem, de nem hagytam, hogy az egész ebédlő előtt így megalázzon. Ugyanis körülöttünk néma csend lett.
- Egyikőtöket sem szédítem, az, hogy te mit képzelsz és képzeltél, nem az én dolgom.
- Nembaj, úgysem akarok olyannal lenni, aki bosszúból felgyújtja más szobáját. - köpte még oda, majd kiment az ajtón.
Én pedig lefagyva álltam ott, a rengeteg pillantás kereszttüzében. Ahogy körbenéztem, mindenki engem bámult, és rájöttem: valóban sokan azt hiszik, hogy én voltam.
Elkaptam néhány ismerősöm pillantását: Peterét, aki sajnált, Sara-t, aki talán azon bosszankodik, hogy miért nem védem meg magam, Emma, aki döbbenten figyelt. Gabriel mellett Ben szitkozódott, Gabriel pedig engem nézett, azt hiszem azt várta, hogy kifutok e sírva az ajtón.
Igen, így is tettem volna. De a pillantása arra ösztönzött, hogy higgadtságot mutassak, úgyhogy leültem, és tovább turkáltam az ételt.
Mrs. Gelty jött oda, hogy indulnunk kell, ugyanis ő vitt be a rendőrkapitányságra. Gabriel is elindult velünk.
-Te mit szeretnél? - fordult felé a nő.
- Természetesen Rebeccával tartok.- mondta Gabriel, mintha mi sem volna normálisabb.
- Nem jöhetsz, te is tudod. - szólt rá Mrs Gelty, én viszont nagyon szerettem volna, ha jön.
- Öhm... asszonyom, nem lehetne, hogy jöjjön? Tudja, nehéz ez nekem, és... - láttam, ahogy a nő agyában a fogaskerekek kattognak, és végül beadta a derekát.
- Rendben, gyere.
Az időjárás alkalmazkodott a hangulatomhoz, fújt a szél, és szürke felhők voltak az égen. Az elmúlt napok kánikulája után mindenkinem jól esett ez a kis felfrissülés. Beültünk az egyik  kocsiba, Gabriellel mindketten hátra, Mrs. Gelty az anyósülésen, egy tábori fejes (akit eddig nem láttam) vezetett.
Gabriellel mindketten a saját térfelenken levő ablakon bámultunk ki.
Nem szeretem magam gyengének mutatni, de mostanra elhagyott az energiám.
Féltem.
Mert ha a többiek megvádoltak a tettlegességgel, a rendőrség is egyből rám fog szállni. A szüleim épp valamelyik szigeten koktéloznak, és fogalmuk sincs, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a lányukat épp beviszik a rendőrösre.
Napok óta nem gondoltam a szüleimre, valamilyen téren talán haragudtam is rájuk, hogy elküldtek ebbe az isten háta mögötti táborba.
Most hirtelen hiányozni kezdtek.
Éreztem, ahogy egy kéz megfogja az enyémet. Gabriel figyelt engem, gyönyörű zöld szemeiben is félelem látszódott.
Hitt nekem.
De ő is tudta, hogy ez most nem elég.
Amikor odaértünk, Mrs. Gelty még hátrafordult az ülésen, és egy biztató mosolyt dobott felém. A portán megkérdezték, hogy kihez és miért jöttünk, majd bevezettek egy szoba elé.
Az ajtón Gerard L. Jones nyomozó neve állt.
S én még azt hittem valami apró vidéki rendőrségre megyünk.
Engem és a tábor fejest bevezettek, de a többiek kint kellett, hogy maradjanak. Gabriel még utoljára szorított egyet a kezemen és megajándékozott egy mosollyal. Mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón.
Leültünk az asztal előtti székekbe. Az asztal mögött egy negyvenes éveiben járó fiatal ember ült, fekete haja és borostája volt. Öltönye a széken pihent, fehér inget és piros nyakkendőt viselt.
Jóképű volt.
A kihallgatás hosszú volt és fárasztó. Mindent részletesen el kellett mondanom, hogy miért hagytam ott Gabrielt, hogy mit csináltam pontosan a bungalóban (épp hogy azt nem kérték, hogy hány könnycseppet ejtettem pontosan). Egy óra múlva már a hisztérikus hangnemet ütöttem, így Gerard ajánlotta, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Gabriel fel-alá járkált, mikor kiléptem az ajtón.
-Vége? - lépett oda hozzám.
- Nem, csak szünet. - láttam, hogy a kezében tart egy poharat. -Mit iszol?
- Kávé. Kéred?
- Aha, jól esne...
Így hát koffeinnel telve kezdtünk neki a második fordulónak, amiben végig azt kellett győzködnöm, hogy senkit nem láttam. Újabb fél óra után azonban befejeztük az egészet, jegyzőkönyvbe vettek mindent, majd elengedtek azzal a nagyszerű engedéllyel, hogy "találkozunk nemsokára". Kilépve az ajtón aztán Northyval találtam magam szembe.
-Te... - lépett felém, és úgy neki lökött a falnak, hogy a fejem is belekoppant. Egyből ott termett három rendőr, hogy leszedjék rólam, mert épp a kezét emelte felém. Gabriel is közénk állt, engem védve.
Northy teljes torkából azt üvöltötte, hogy én voltam.
Ez fájt legjobban az egész napból. Nem a tábor, nem a nyomozó vádaskodása.
Hanem az áldozaté.
Northyt bevezették a szobába, ahonnan továbbra is hallatszott az üvöltése. Gabriel vállon ragadott, és kiterelt az épületből. Ez volt az a pont, ahol engedtem a fáradtságnak és a fájdalomnak, elkezdtem sírni, és kiszakadt belőlem minden. A hátsó ülésen csak Gabriel vállára hajtottam a fejem, és össze könnyeztem a felsőjét, ő pedig csitítgatott, és a karomat simogatta.
Szükségem volt Gabrielre. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Az elmúlt két nap történéseivel, azzal, hogy itt ül most mellettem, minden kétségemet eloszlatta.
Tudtam, hogy az arca mellettem van. Tudtam, hogy elég, ha felé fordítom a fejem, akkor meg tudnám csókolni. A szívem hevesen zakatolt. Nem érdekelt, hogy előttünk ülnek, az autó zúgását nem hallottam.
Csak meg akartam csókolni Gabrielt.
Lassan fordítottam felé az arcom. Az arcom még mindig könnyáztatta volt, de már nem sírtam. A szemébe néztem, ajkai csak pár centire voltak tőlem.
Ő is engem nézett.
Sokáig.
Épp rá szántam magam, hogy az ajkaimat rátapasztom a szájára, mikor egy bukkanó megdobta az autót, mire én előre estem, Gabriel pedig oldalra. Mindketten a fejünket dörzsöltük, az enyém már amúgy is fájt attól, ahogy Northy a falnak lökött, ez már csak hab a tortán.
Gabriellel összetalálkozott a pillantásom, és most, hogy elmúlt a varázs, én is zavarba jöttem.
A táborba visszaérve Peter gyorsan befejezte az egyik interjúját, és szóról szóra el kellett mesélnem neki az egészet.
Sírni kezdett.
Eljutottunk a barátságunkkal nyolc nap alatt, hogy én vigasztalom őt. Azt mondta, hogy az egész tábor ezt az álláspontot foglalja, és fáj neki, hogy szenvednem kell. Erre persze megöleltem, de nem sírtam. Valamelyikünknek erősnek kell maradnia, akkor legyek én.
Ebéd alatt összeszedtem az erőmet, és eldöntöttem, hogy márpedig nem fog érdekelni a többiek véleménye, én tudom mi történt, és nem fogok bujdosni.
Gabriellel együtt visszamentünk az építkezésre, és a megjelenésünk először lefagyasztotta, majd felrobbantotta a helyet. Mindenki beszélni kezdett, és szidni, én pedig felszegett állal dolgoztam és fényképeztem, ahogy kell. Senkiről nem csináltam portrét, vagy bármi, mert 5 méteres közelben mindig otthagytak.
Így telt a délután, este vacsoránál pedig csak páran ültek körülöttem: Ben, Gabriel, Sue, Peter és Victor. A többiek inkább helyet változtattak,még ha ezért a földön is kellett ülniük. Ben hitt nekem Gabriel miatt, Victor pedig Peter miatt. Sue meg mindig inkább mellettem állt, és nem hitt a mendemondáknak.
Azt hiszem több barátot már nem fogok szerezni.
Az esti program táncház volt, és persze, hogy jelenésemet tettem. Felváltva táncoltam Peterrel és Gabriellel.
A lányok bevadultak, sorban hívták táncolni, és hiába mondott nekik nemet, akkor elkezdték rángatni, és hogy ne legyen szánalmasabb a helyzet, táncolt velük. Komolyan megmosolyogtam, nagyon vicces volt. Christiannal felváltva készítettünk képeket (vagyis én csak próbáltam), Emma őrült módjára táncolt, még spárgázott is (!), csak épp miniszoknyában volt, így a fiúktól elég nagy elismerést kapott. Sara-t körbeülve hallgatta egy csapat lány, akik vadul bólogattak, így teljesen biztos vagyok benne, hogy arról beszélt, hogy maradjunk nők pasi nélkül.
Miután Gabriel már a 11-ik lánnyal táncolt, leült mellém kifulladva.
- Hallod, fogalmam sincs, hogy hogy van bennük erő, de ahhoz képest, hogy én vagyok a fiú, végig ők vezettek...
- A féltékenység erőt ad. - feleltem nevetve.
- Miért, szerinted azok? - mosolygott felém, és persze tudta a választ.
- Nem tudom, én az lennék. - nevettem tovább, ő pedig egy puszit (!) nyomott a fejemre vigyorogva. Majd odajött a 12-ik lány, én pedig áldásomat adva figyeltem a szenvedéseiket.
Ahogy a társaságon végignéztem, megakadt a szemem  a barátaimon. Mert voltak, és tényleg számíthattam rájuk. Már nem érdekel, hogy mi van otthon, hogy a többiek hogy viszonyulnak hozzám. Ők itt voltak, és lehet, hogy ez csak egy tábor, de ez a nyolc nap alatt többet változtam, és többet mérlegeltem a kapcsolataimat, mint valaha.
Csak ez az, ami számít.

Hetedik nap

Életem egyik legdurvább estéjén és napján vagyok túl.
Tegnap este miután hazaértem bevackoltam magam az ágyba, mert így könnyebbnek tűnt sírni. Mindenki más a diszkóban bulizott, én lehettem egyedül a tábor lakhely részén. Egy idő után azonban ropogást hallottam, és túl világos volt odakint ahhoz képest, hogy éjfél felé járt. Először azt hittem, hogy a holdvilág az, de túl narancssárgásan hatott. Végül annyira zavart, hogy felkeltem, és kinéztem az ajtón.
Égett az egyik házikó.
Kifutottam az útra, és néztem, ahogy ég az egész. Aztán összemosódnak az emlékek.
Rémlik, hogy egy sikoly elhagyja a torkomat, rémlik, hogy elkezdek futni, hogy keressek valakit vagy valamit. Csak azt tudtam kiabálni, hogy "Tűz van!", és reméltem, hogy valaki meghallja. Elfutottam néhány ember mellett, rájuk is átragasztva a pánikhangulatot. Végül találtam táborvezetőket, akik azonnal hívták a tűzoltókat.
Muszáj volt leülnöm, annyira remegtem, hogy képtelen lettem volna további lépést tenni. Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam őket a kezemmel, és csak ringattam magam, és próbáltam feldolgozni a történteket.
Kilenc hónapos voltam, mikor a nagyszüleim házában tűz ütött ki. A tűz a konyhából indult, ahol egyébként játszottam.A családban senki nem szeret az esetről beszélni, a lényeg, hogy a karom csúnyán megégett, s mai napig hegek vannak rajta. Valószínűleg pszichikailag is megviselt, vagy nyomot hagyott, mert mindig is irtóztam a tűztől, legyen az tábortűz vagy gyufa.
Látni egy égő házat túltett minden eddigi megpróbáltatáson, és sokkot kaptam. Többen elmentek mellettem, de senki nem vett észre, mindenki egy ismerősét kereste, vagy rohant megnézni, hogy az ő bungalója ég-e. A tűzoltóautó szirénázva megérkezett, és egyből elkezdték oltani a tüzet, a ház egész tetőszerkezete lángolt, és ablakon keresztül is sűrű füst jött ki.
A következő pillanatban óriási sikoly rázta meg a környéket.
Northy volt az. Az ő házuk égett.
Két lány fogta körül, miközben érdekes mód az eddigi nyüzsgés és kiabálás, beszéd elnémult. Csak hallgattuk a lányok zokogását, mindenki állt, és az oltást nézte.
Ott, ahol én ültem, egyenesen rá lehetett látni az arcára. Én pedig nem akartam átvenni az ő szenvedését, így összeszedtem az erőmet, és rohanni kezdtem a táborból kifelé.
Teljes volt a sötétség, nem egyszer fel is buktam, de az adrenalin, ami hajtott még  a bokasérülésemet is elhalványította. Egyszerűen nem gondoltam semmire, csak mentem, és érdekes mód kijutottam a betonútig. Ott ismét leroskadtam egy bokor tövében, és csak néztem fel az égre.
Akármennyire is utálom Northyt, ez tragédia. Ilyet az ellenségeimnek sem kívánok. Minden értékük, minden olyan tárgy, ami esetleg emlék, el ég, hamuvá lesz.
Lépéseket hallottam, úgyhogy gyorsan felkeltem. Ijesztő volt a teljes sötétségben egyedül lenni, főleg, hogy tudtam, messze eljöttem a tábortól.
- Ahhoz képest, hogy bokaficamod van, alig tudtalak követni. - alakjának körvonala és hangja árulta el Gabrielt, mert egyébként nem láttam sem az arcát, se semmit. Nem akartam vele beszélni, de ő csak állt ott, én pedig nem tudtam volna elküldeni. Így visszaültem, ő pedig mellém telepedett.
- Nem akartad nézni a tüzet, ugye? A hegeid miatt... - ó, szóval az ő figyelmét sem kerülte el. Nem szóltam semmit. Mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés.
- Most miért jöttél utánam? - szólaltam meg egy igen hosszú csend után.
- Mert fogalmam sem volt, hova mész, és nem akartam, hogy bajod essen.
Más helyzetben valószínűleg a felhőkig repültem volna örömömben, most azonban csak egyszerűen jól esett a törődése.
Miután az adrenalin kiszállt belőlem, ólmos álmosság tört rám. Nem akartam még visszamenni, ezért a könyökömön támaszkodva tartottam a fejem, és ringattam magam.
- Nyugodtan dőlj nekem, ha aludni akarsz.
Figyelmeztetnem kellett volna magam, hogy haragszok rá. De akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt, csak a mellkasának döntöttem a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat.
-Jéghideg a karod! Meg fogsz fázni...
- Nem érdekel. Még nem... még nem birok visszamenni. - teste melege ellazította az én feszült izmaimat is. Lefeküdt a földre, én pedig szorosan hozzábújtam, miközben pulcsija egyik felével megpróbált betakarni. Mellkasa egyenletes mozgása elálmosított, és azt hiszem aludtam is egy ideig. Halk szólítgatása ébresztett fel.
- Rebecca, mennünk kellene.
Mély levegőt vettem, és felültem. Tényleg nagyon hideg nyári éjszaka volt, bőrömet szinte hasította a hideg levegő. Azonban mindez szintén elhalványodott, mikor az ujjait összekulcsolta az enyéimmel,  és így mentünk vissza a táborba.
Ott mindenki csendben beszélgetett, a tüzet megfékezték, de egyenlőre még csak a tűzoltók munkálkodnak. A leégett ház lakói az orvosiban voltak, ha jól hallottam, nyugtatót adtak nekik. Én sem tudtam visszamenni a szálláshelyemre, mert biztonsági kordon vette körbe a környező épületeket is.
Megszólaltatták a harangot, ami ez esetben azt jelenti, hogy az étkezőbe jöjjön össze az egész tábor.
A táborvezetők elmondták, hogy még nem tudják, mi okozta a tüzet, de mindenki visszamehet most már a kunyhójába, és az elzárt terület is fél órán belül felszabadul.
Peter szaladt oda hozzám, fogalma sem volt, hogy hol voltam, ezért el kellett volna neki magyaráznom az egész estét, amihez persze egy csepp erőm sem volt.
- Velem volt. - közölte egyszerűen Gabriel. Peter felvont szemöldökkel nézett rám, mire én bólogattam, majd elnézést kértem tőle, és kértem, hogy majd a nap folyamán beszéljük meg a dolgokat. Sue is ott termett, így együtt indultunk aludni.
Másnap reggel persze az volt mindenkinek az első kérdése, hogy tudják e már a tűz okát. Hétvége lévén nem kellett dolgozni menni, és amíg a többiek kint bandáztak, én inkább a szobámban ülve Peterrel beszélgettem. Teljesen kibukott azon, hogy a házikóban voltam, miközben pár méterre tőlem lángolt egy épület. Northy-ék az ügyeleten töltötték az éjszakát, és ma délelőtt mehetnek vissza megnézni, hogy mi maradt a cuccaikból. Ez után nem igazán tudtunk megszólalni. Nem azért, mert nem tudtunk volna miről beszélni. Egyszerűen csak tudtuk, hogy valakik hamarosan életük talán legnehezebb pillanatait fogják átélni.
Kongott a harang, mire mindketten meglepődve néztünk a másikra.
-Lehet, hogy tudnak valamit a tűzzel kapcsolatban. - vonta meg a vállát Peter. Igaza volt.
Az ebédlő nyüzsgött a különböző teoriáktól, de végül Mrs. Gelty jelentette be a hírt: szándékos gyújtogatás történt.
Az egész tábor megbolydult, mindenki tippelgetni kezdett, a legőrültebb történetekig mindenki kitalált valamit. Northy, és a barátnői (kicsit szégyenlem magam, hogy még most sem tudom a nevüket) külön ültek mindenkitől, és magukba voltak roskadva, nem beszéltek, így gondolom, ők előbb megtudták a hírt.
Ez után következett a nehezebb része a dolognak: a lányok visszamehettek a kunyhójukba annyi időre, hogy megnézzék, mi maradt a cuccaikból.
Filmbe illő jelenet volt, csak nem az a kedves fajta.
A lányok a táborvezetőkkel együtt haladtak elől, az egész tábornyi fiatal sereg pedig pár lépéssel lemaradva utánuk, néma csendben. Egyik felől Peter állt mellettem, aki mellett pedig Victor. Másik felől Gabriel fogta a kezem, s valamiért úgy éreztem, hogy így mutatja ki, hogy számíthatok és támaszkodhatok rá.
Nagyon jól esett.
A bungalóból sírás hallatszott ki, a tábor pedig síri csendben hallgatta. Erősebben szorítottam Gabriel kezét, mert úgy éreztem, hogy én is menten elsírom magam.
Nem érdekel, hogy mi volt tegnap, hogy akar e tőlem  bármit is, vagy nem. Most tényleg szükségem volt rá.
Sokáig álltunk ott, s bár sok minden megégett, a technikai holmi felmondták a szolgálatot, mégis több minden maradt ép, mint bárki gondolta volna. A bőröndben tartott ruhák szinte mindegyike megmaradt, a plüssök és az ágynemű kisebb-nagyobb része odaveszett, pénztárcák is sajnos minden okirattal. A fürdő ép maradt, de a kunyhó lakhatatlan.
A lányok számára ez túl nagy trauma volt, ezért délután eljöttek értük a szüleik, és hazavitték őket.
Gonoszan most mondhatnám, hogy megszabadultam Northytól.
Nem ilyen módon akartam.
Sue  buzgón engem kérdezgetett, hogy szerintem ki volt, mire kissé ingerülten mondtam, hogy nem fogok vádaskodni, mert valóban fogalmam sincs. Lehet, megsértődött, de nem érdekelt.
A délutánt Peterrel és Victorral töltöttem,majd később csatlakozott Gabriel is. Kimentünk a partra. Nem hozták fel témának, hogy másnap mennem kell tanúskodni, ugyanis beidéztek szemtanúnak, mert a közelben voltam, miközben felgyújtottak egy épületet. Nem hozták fel témának egyáltalán a tüzes sztorit, és ez nagyon jól esett. Nem nevetgéltünk, egyikünk sem volt poénos hangulatban vagy ilyesmi, egyszerűen csak beszélgettünk minden féléről.
Nagyon jól esett a törődésük. Egész délután kint ültünk. Victor nagyon jó fej, nagyon megkedveltem, igazán összeillenek Peterrel. Barátom is sugárzik, sokkal jobban, mintha Tommal lett volna.
A lakhelyemhez visszaérve Gabriel válla mellett még visszanéztem a kiégett kunyhóra. Az ablakok mentén korom, a tető szerkezet hiányzik, és élettelen az egész. Rossz érzés kerített hatalmába. Ezt Gabriel is észrevehette.
- Hé! - húzott vissza magához, mikor már az ajtót nyitottam. Mélyen a szemembe nézett. - Tudod, hogy nem lesz baj.
- Hogy-hogy nem vettem észre senkit? - fakadtam ki. Ez a gondolat járt egész nap a fejemben. - Ha láttam volna...
- De nem láttad!-szakított félbe - Ne gondolkodj "ha" dolgokon. Nekem azt mondtad, hogy nem láttad, én elhiszem. Más is. Nem láthattad, nem is gondolhattad, hogy ilyesmi megtörténhet. Megtörtént, oké. Szomorú. De ki fogják deríteni, hogy ki volt. S ez a lényeg. - fejezte be monológját. Nem tudtam mit szólni, könny szökött a szemembe, ezért inkább megöleltem. Ő pedig viszonozta, szorosan átölelt, a fejem a vállába fúrtam. Így álltunk ott hosszú ideig, majd mindketten a saját kunyhónkba mentünk. Mert örültünk, hogy van. A holnapi nap kemény megpróbáltatás lesz.
Nem fogok aludni. S tudom, hogy ő sem.

Hatodik nap

A randevúk és párkapcsolatok napja. Csak nem számomra.
Úgy tűnik nekem már nem lesz normális reggelem a táborban. Emma reggel négykor állított be, vihogva és Christian-nal még vagy egy órán át búcsúzkodtak az ajtóban (szavak nélkül). Hiába próbáltam visszaaludni, csak forgolódtam. Később Peter rontott be, és ekkor már Sara is kiakadt, de a barátomat nem érdekelte.
- Reb', ma randim lesz! - ugrált az ágyamon, a feje szinte világított az izgatottságtól, én pedig inkább felkeltem, nem birtam tovább. De azért örültem a sikerének.
- Ki az illető? - kérdeztem bágyadtan.
- Victor...ria - javította ki magát gyorsan, miközben rájött, hogy rajtam kívül mások is vannak a szobában, akik nincsenek tisztában a nemi identitásával.
- S mikor?
- Délután a tónál. Az egész tábor levonul.
Szóval ez a napi program, oké.
- Mindjárt elolvadok, ez olyan romantikus, de nem lehetne, hogy egy női szobába korán reggel ne legyen fiú? - Sara felült az ágyában, és enyhe célzást tett, hogy Peter húzzon vissza a saját lakrészébe.
- Találkozunk reggelinél - mosolyogtam rá, majd figyeltem, ahogy elmegy.
Sara kiment a fürdőbe, Emma olyan boldog volt, hogy dobálta magát az ágyban (elég furcsa jelenet volt, pont mint a horror filmekben az áldozatok), Sue pedig a cuccait szedegette össze.
- Pszt. - felém fordult. - Tegnap? - Csak forgatta a szemeit.
- Nem érdekel. Nem és nem. - inkább magának mondogatta.
Mantra-királynő lesz. Még a végén beválik.
Délután aztán mégis szerencséje volt. De erről később.
Reménykedtem, hogy Gabriel reggel meglátogat, de aztán mégis egyedül indultam reggelizni. Ott Peter szinte percenként felpattant, úgy viselkedett, mintha energiaitalt ivott volna kávéval. Pedig enni se evett. A kezével dobolt az asztalon (halálra idegesített vele), térde remegett.
Közben Tom a derekamat fogta, amiről én szépen levettem a kezét, de nem sértődött meg, áttette a kezét a vállamra. S persze ömlöttek a szavak a szájából, amiből én most sem értettem semmit.
Nem adja fel.
- Alig várom, hogy délután lássalak a parton bikiniben. - épp tejet ittam, úgyhogy elég komoly köhögés tört rám. Peter a hátamat ütögette, úgy, hogy majdnem belefejeltem az asztalba.
- A... mivan? - köhögtem ki.
- Tudod... délután mindenki lemegy a partra, buli lesz, meg fürdés, meg minden - villantotta rám hófehér (jó a fogorvosa) mosolyát. - megpillanthatod majd csodás felsőtestemet... - Peter mellettem megállt a dobolással, én pedig akaratlanul is elnevettem magam, amivel azt hiszem kicsit megsértettem Tomot. De nem egy agytröszt, gyorsan túltette magát a dolgon.
- Nem akarlak elkeseríteni, de én nem valószínű, hogy lent leszek ma.
- Me'? - egyre inkább érzem, ahogy mellette ülve az intelligenciahányadosom hullámvasútként zuhan.
- Mert fáj a bokám. - majd felállva otthagytam őket.
Tényleg fájt, de közel sem annyira, hogy ne mehessek le a partra. Igazából kíváncsi voltam Gabriel tervére, és semmi kedvem nem volt fürdőruhában flangálni a többi táborozó előtt. Anyám kedvéért elhoztam, de tényleg csak az ő kedvéért.
Elindultam egyenesen az orvosiba, ahol nem mondtak semmi extrát, járkáljak, ha birok, kössem, ennyi. Adtak egy krémet, hogy azzal kenjem, ha elkezd sajogni.
A tábor kiürült, bár ma csak ebédig dolgozik mindenki. Gabriel nem jelentkezett, gondolom ő is kiment az építkezésre. Kicsit rosszul esett, de próbáltam reális maradni (elég nehéz), és nem mindig a magam dolgát nézni. Végtére is nem a barátom (sajna), nem kell minden lépéséről tudnom.
Visszaértem a házikóhoz, és a fényképezőgépet meglátva hirtelen ötlet fogott el. Hosszú út lesz, de nem érdekelt, elindultam az építkezésre. Körülbelül 20 lépésenként meg kellett állnom, és majdnem egy órámba telt az emígy húsz perces út, de megérkeztem. Néhányan odapillantottak, szerencsétlenségemre lányok.
- Te mégis mit akarsz? - Northynak gyorsan megsúgták érkezésemet, így odaüvöltött a telek másik végből. Kultúráltan. Amolyan 21-ik századian. Gabriel is felkapta a fejét,  épp egy létrán állt.
Válaszképpen csak felmutattam a fényképezőgépet, eléggé lefárasztott az ide út, nem volt kedvem még összebalhézni is. A lányok összenéztek, ami azért eléggé filmbe illő jelenet volt, Gabriel pedig odajött hozzám.
- Neked nem a dokinál kellene lenned?
- Tíz perc alatt lerázott. - mosolyogtam és végignéztem rajta. Elég jól nézett ki. Mint mindig.
- Mennyi idődbe telt ideérni? - mosolygott huncutul.
- Majdnem egy óra.
-Nemsemmi vagy. - ezt az ő szájából hallani olyan, mint megnyerni a Tour de France-t. - de megint le fogsz égni.
Basszus, nem hoztam az ingét, pedig az eszembe volt.
- Nembaj, úgysem maradunk sokáig. Menny vissza, a többiek csúnyán néznek. - mögé pillantva rájöttem, hogy áll a munka. Ő is rájött erre, úgyhogy intett, és visszafutott, fel a létrára.
A lányok beindultak, direkt meglöktek, mikor fényképeztem, vagy épp belementek a képbe. A bocsánatkérésük olyan őszinte volt, mint a pankráció a TV-ben.
Számítottam e rá? Nem.
Érdekelt? Akkor még a legkevésbé sem.
Büszke voltam e magamra, hogy ilyen jól felfogással vagyok róluk? Nem kifejezhető.
Megebédeltünk, Ben az egyik felemen ült, Gabriel a másik oldalamon (nem vonta el a figyelmem, hogy összeér a lábunk), és valami közös barátjukról beszélgettek, mert mint megtudtam, legjobb haverok, azért is jöttek ide együtt. Nem nagyon tudtam hozzászólni a témához, és ők sem igazán tudtak beszélni, mert egyik feléről Northy szólt bele, másik felől valami szőke hajú csaj.
Ilyen csodálatos zűrzavarban telt az ebéd. Vissza indultunk a táborba.
Gabriel ismételten csodálatos hősiességéről tett tanúbizonyságot. Ugyanis megvárt.
- Bocsi, igyekszem...
- Ugyan már, ráérünk. - mosolygott rám, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol tegnap abbahagytuk.
Számomra furcsa, hogy mennyire könnyen tudunk témák között csapongani, nevetni, vagy épp a világ történéseiről beszélni. Néha sikerül zavarba hoznom, akkor nagyon aranyosan reagál, elpirul (!!!!) és a haját túrja (wooooow, én is akarom).
Már nem voltunk messze a tábortól, de újra meg kellett állnom (már nagyon fájt a lábam). Gabriel is észrevette.
- Nem csak fáradt vagy, mi? - aggódva figyelt, én pedig megráztam a fejem. Eddig azt mondtam neki, hogy csak azért állok meg, de nem volt épp igaz. - Akkor gyere. - és elindult felém, én pedig hirtelen nem is jutottam szóhoz, nem értettem mit akar.
A következő pillanatban a lábam mögé nyúlt, és felkapott.
Na, most azért tisztázzuk, hogy nem vagyok nádszál vékony, és magas sem, ő pedig úgy kapott fel, mint egy krumplis zsákot.
- Ne viccelj, tegyél le. - akármennyire is szerettem volna a kezem a nyaka köré kulcsolni, inkább összefontam őket a mellkasom előtt. Az arca igen közel volt hozzám, láttam az orrán levő himlőfoltot, egy-két anyajegyet, és persze a rikító zöld szemeit. Ő csak mosolygott, és esze ágában sem volt letenni, én pedig hátrahajtottam a fejem, és úgy nevettem.
Hihetetlen volt.
Azonban a tábor bejáratánál addig kérleltem, hogy tegyen le, míg végül eleget adott a kérésemnek.
Ott már ment a sürgés-forgás, mindenki fürdőnadrágban és bikini felsőben volt.Ekkor jutott eszembe, hogy Gabriel is talán megy. Mintha megérezte volna, előbb szólalt meg.
- Lemegyek, de csak a mólóra, és te is jössz. - erre persze elvigyorogtam magam.
Említettem már, hogy beleestem?
Ó, ha nem, akkor jelzem: Beleestem Gabrielbe. Totál.
A szobámba beérve Emma nézegette magát a tükörben, Sara pedig akkor lépett ki a fürdőből. Körbenéztem, hogy hol van Sue, mikor megláttam, hogy épp a bőröndjét túrja fel. Odasántikáltam mellé.
- Mész?
- Megyek. Szebb leszek. Majd rám is úgy fog nézni... - szokásos beszéde kezd mostmár megijeszteni. Lehet, hogy Sara-ról ragadt rá valami.
- Rebecca, gondolom a herceggel jössz, hogy összetörjön pár szívet. - Az emlegetett hozzám szólt.
- Mindenki lemegy, én miért maradjak?
- Mondjuk, mert téged senki nem lát szívesen. - fogta össze a haját. Au, ez fájt.
Nem mondtam semmit, inkább csak megvontam a vállam, és átöltöztem. Egy laza farmersortot vettem fel egy fehér trikóval. A hajamat én  is összefogtam, mert dögmeleg volt, de nem felejtettem el Gabriel ingét, így azt is odakészítettem.
Harangszóra gyülekeztünk, és együtt mentünk le. Peter jött oda mellém, egy fiúval. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy Victorhoz van szerencsém. Peter arca ragyogott, és láttam, hogy Victor is eléggé fel van dobódva. Nem bírtam levakarni a vigyort a képemről, annyira helyesen néztek ki egymás mellett. Mármint furán, de azért helyesen.
Sue egy nagy kalapban (nem láttam a szobában, fogalmam sincs honnan szedte), bikini felsőben, és farmersorban vágtatott el mellettem, felém se nézett, és szerintem épp Austint tette féltékennyé.
14 éves. Tanul a kiscsaj.
Emma és Christian most is egymásba voltak bonyolódva, mondjuk beszélgetni még sose láttam őket, de biztos van közös témájuk.
Sara egy csapat lánnyal volt, ott volt Northy is, és ha jól láttam, Cecil, Gabriel tavalyi barátnője is ott lebzselt körülöttük.
Utóbbiról teljesen elfeledkeztem. Kicsit jobban megnézve nem is lehetnénk nagyobb ellentétek. Neki hosszú fekete haja van, nekem vörös és bundzsi. Ő magas, és elől is kegyes volt hozzá a sors, én alacsony, és hát nem segítettek meg az égiek. Ő menő cuccokban járkált, én meg abban, ami épp tetszett.
Ő társasági lény volt. Én nem.
Elromlott a hangulatom, és ezt Gabriel is észrevette, mikor odaért. Szótlan lettem. A fejembe ötlött egy kis gondolat, és nem akart onnan mozdulni.
Gabriel valóban akar tőlem valamit, vagy csak minden táborban felszed valakit?
Ott ment mellettem, nem próbált szóra bírni, várta, hogy megnyugodjak. Már lent voltunk a parton, mindenki megbolondult, helyet keresett, én csak mentem tovább a mólóra, remélve, hogy nem jön utánam. Kellett egy kis idő, míg mindent átgondolok.
A látvány, amiért eddig odavoltam, most, a rengeteg fiatallal valahogy "elromlott".  Mindenki megvadulva szaladt el mellettem, bele a vízbe.
Ahoz a ponthoz értem, ahol Peterrel találkoztunk, és egyszerűen csak leültem. Nem néztem oda, de a szemem sarkából láttam,  hogy Gabriel is elhelyezkedik mellettem.
- Elmondod végre?
- Csak gondolkodok. - nem néztem rá továbbra sem, mert már így is elvonta a figyelmem, hogy a térdünk összeért.
- Valami komoly dolog? Történt valami?
Történni történt. De ezt nem tudom neki megmagyarázni.  Magamnak sem igazán.
- Nem, csak... csak fáradt vagyok - nyögtem ki végül, és lefeküdtem a mólóra. Szénné fogok égni.
Nem hinném, hogy elhitte, de nem hagyott ott. Nem kérdezgetett feleslegesen (tuti szétette a kíváncsiság), egyszerűen csak lehasalt mellém, kezeire ráhajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Én is.
Így feküdtünk ott (miközben a lábam égett), talán egy óra hosszát. A többiek üvöltözése mintha egy alagúton keresztül jött volna.
A hülye gondolatok csak cikáztak az agyamban, és bár próbáltam minden pro érvet amellett hozni, hogy pl. most is itt fekszik mellettem, attól még az agyam egy kis része azt üzente, hogy "máshol lenne". Végül aztán megmakacsoltam magam, és rámosolyogtam Gabrielre. Nem aludt, mert visszamosolygott.
- Végig gondoltad?
- Végig.
- Mire jutottál?
- Semmi  újra. - majd én is átfordultam a hasamra, és néztem a többieket. A lányok a fiúk nyakában ültek, mások kint napoztak.
- Nem megyünk egyet sétálni? - kérdezte Gabriel.
- Be akarsz csábítani az erdőbe? - mosolyogtam rá, ő pedig elnevett
- Gondoltam a parton, de ha szeretnéd... - mosolygott rám huncutul.
- Oké, akkor part.
Életveszélyes volt. Vagy lecsaptak vízzel, vagy embereket kellett átlépni, esetleg előttem szaladtak el, vagy találtak el labdával. Mindenki Gabriellel akart beszélni, vagy becsábítani a vízbe, vagy a lányok hirtelen kihúzták magukat. Gabriel udvariasan visszautasított mindent, és mindenkit.
Tom is odaszaladt hozzánk, egyből átkarolta a vállam, és magyarázni kezdett. Gabriel pillantása kitöröltette velem az összes rossz gondolatomat, ugyanis összeráncolt szemöldökkel figyelte a fiút, és látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki amit lát. Én persze vigyorogtam. Ki nem tenné?
Tom már a derekamat fogta, mikor Gabriel hirtelen közbeszólt, hogy menni szeretnénk, úgyhogy Tom elbúcsúzott egy "vacsinál tali" felszólalással visszaszaladt a vízbe.
- Vele ülsz? - sandított rám Gabriel csúnya pillantással, amit egyébként én nagyon élveztem. Én csak megvontam a vállam. -Peter szobatársai.
- Én a helyedben nem barátkoznék vele.
- De nem vagy a helyemben. - oké, nagyon szórakoztatott, hogy meg akar védeni. Ekkor megragadta a kezem (wow), és szembefordított magával.
- Rebecca, én ismerem Tomot tavalyról, és nem akarok neked rosszat... - mondta, mélyen a szemembe nézve. Ez komoly érv volt, meg persze a szemei megbűvöltek. És az sem elhanyagolható érv, hogy a kezemet fogta. Nagy nehezen összeszedtem magam.
- Nem akarok tőle semmit, úgyhogy nem kell aggódnod.
- Én arra kérlek, hogy egyáltalán ne találkozz vele. - na, ez azért már kezdett komoly lenni.
- Már bocs, de velük ülök! Máshol meg már megteltek a helyek.
- Ülj át hozzánk. - wow, kecsegtető volt, de józannak kellett maradnom.
-Nem hagyom ott Petert.
- Ugyan, ahogy elnézem, ő sem ott fog ülni...-mutatott a hátam mögé, és én is arra néztem. Nos, igen, a fák árnyékában két fiú talált egymásra. Csak az igazán éles szeműek láthatták.
- Oké, de már így is én vagyok az első számú közellenség...- erre elnevette magát.
- Nem tudom miről beszélsz. - fűzte még hozzá., majd elindultunk a parton, én pedig magyarázkodni kezdtem, hogy miatta az összes lány a pokolba kíván, ő pedig röhögve sétált tovább, majd témát váltott.
A fürdés egészen sötétedésig tartott, mindenki fáradtan indult vissza a táborba. De a fiatal olyan teremtmény, ami gyors regenerálódásra képes, így az esti diszkóra már mindenki toppon volt, ébren és frissen. A lábaim kegyetlenül leégtek, Gabriel ki is nevetett, de azért szerzett tejfölt a konyháról, így kint a padon beszélgettünk és röhögtünk, hogy mennyire büdös van. Egy csapat lány jelent meg, és bár senki nem kérte őket, csatlakoztak hozzánk.
Annyira gyorsan és sokat beszéltek, hogy fogalmam sincs miről volt szó, de végül valahogy megkérték Gabrielt, hogy hozzon nekik vizet, így a fiú felállt, és otthagyott. Velük. Tudtam, hogy gáz lesz. De nem tudtam befogni a szám. Természetesen Northy volt a királynő.
- Nem tudom, hogy tudod magadnál tartani, de hidd el, meg fog unni, vagy épp meg fog utálni, és sírhatsz majd.
Őszintén megmondva, ütősebb szövegre számítottam, de nem lehetett ő sem túl okos. Érdekes, miért nem jönnek össze Tom-mal?
- Northy, én nem tudom, mivel bántottalak meg, de azt hiszem az, hogy kivel barátkozok, nem tartozik rád, mert számomra vad idegen vagy a barátnőiddel együtt.
- Ó, szóval csak barátok vagytok? Akkor nem zavarna, ha ráhajtanék? - kérdezte gonosz mosollyal.
Erre nem tudtam mit válaszolni, és ezt ő is nagyon jól tudta. Hallgatásom mindent elárult, ő pedig erre a vallomásra várt.
Teljes gőzerővel rá fog hajtani Gabrielre. S Northy nagyon hasonlít Cecill-re.
Gabriel visszaért egy csomó pohárral, és mosolyogva átnyújtott nekem egyet. Nem tudtam ránézni, Norhy pedig épp a karját simította végig. Elkapott a fuldoklás, mert láttam, hogy Gabriel mosolyogva beszélget velük.
- Gabriel, én megyek. - szóltam csak oda, és már elindultam, de utánam szólt.
- Várj már, elkísérlek.
- Nem kell, maradj itt, és beszélgess nyugodtan. - olyan él volt a hangomban, ami még engem is meglepett, Gabrielt meg pláne.
- Valami baj van, ugye? Délután is kivoltál...
- Nincs baj, csak nem kell, hogy elkísérj, reggel találkozunk, szia.- majd elindultam a másik irányba, és titkon reméltem, hogy utánam jön.
Nem jött.

Ötödik nap

Már a tegnapi nap után is sejtettem, de a mai nap után teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy Gabriel a világ legrendesebb fiúja.
 Alig aludtam, részben mert a tegnapi nap max az unatkozásban fáradtam volna el, másrészt vártam a találkozást vele. Már kezdett világosodni, mikor végre a REM fázis azon szakaszába értem, ahonnan már csak váratlan esemény történésére kelnék fel. Emmának hála ez nagyjából három óra alvás után következett be. Mivel ha a tegnapiakat nem értettem félre, Emma első látásra beleszeretett Christianba, ezért mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet. Kezdte volna egy mély kivágású pólóval, amit azonban nem talált. Még rólam is leszedte az ágyneműt, és a párnám alá is benézett, amit azért elég komoly lakhelysértésnek veszek. Őrült hisztit vágott le, Sue-val összenéztünk, ő is fáradt volt, de nem tudtunk mit kezdeni.
Sara azonban magasról tett a barátnője rohangálására, a legnagyobb lelki nyugalomban leült a tükör elé szépítkezni. Emma agya erre felforrt.
- Igazán segíthetnél keresni, tudom, hogy elhoztam! - konkrétan beállt Sara és a tükör közé. Sara erre csak oldalt dőlt, hogy a maradék tükörben még felkenhesse a szájfényét.
- Nem fogok hozzájárulni, hogy nőként mutogasd magad, csak hogy egy fiú felfigyeljen rád. - összefogta szőke haját, majd meglepettségemre odalépett az ágyamhoz.
- Kezd feltűnni másoknak is, hogy Gabriellel vagy. Kérdezték a neved. Megmondtam. Szerintem kezdj el önvédelmi technikákat tanulni.
Korán reggeli jó hír. Mindig is vágytam rá.
Pimaszul csak annyit kérdeztem: - Megtanítasz párra?
- Kizárt. - majd kilibbent az ajtón, és ugyanebben a pillanatban Emma felsikítva lóbálta felénk a keresett pólóját. Sue felnézett a plafonra (szerintem magában hálát adott az égieknek), és visszazuhant az ágyába.
Én feladtam, és kikászálódtam az ágyból. Óvatosan már rá mertem lépni a bekötött lábamra, így sántikálva és nagyon lassan eljutottam a fürdőig.
Peter jött a reggelimmel.
- Nem muszáj mindig itt lenned, tudom, hogy inkább a fiúkkal kajálnál... - de ő csak megvonta a vállát.
- Azt hiszem elülök majd onnan. Mikor gondolsz újra jönni?
- Nem rajtam múlik, de ha a ma délutánom is olyan eseménydús lesz, mint a tegnapi, akkor kitépem a hajam, és ha három órámba is fog kerülni, de elmegyek a vacsorára.
Az univerzumom meghallgathatott, ugyanis Gabriel jelent meg az ajtóban. Kicsit furcsán nézett ránk, de nem érdekelte különösebben a kis társaságunk.
- 'Reggelt és jóétvágyat. -  épp televolt a szám, és egy akkorát nyeltem, hogy a holdról is hallhatták. Feltünt, hogy Peter Gabrielt bámulja, eléggé elkábulva.
Oké, egy térdig érő koptatott farmert és egy szürke trikót viselt, így látszódtak a karizmai, lábán a kék Converssel. Barnás haján a pilótaszemüveg pihent. Zöld szemei csak úgy világítottak.
- Neked is jó reggelt. - mosolyodtam el. Az enyém már biztos az. Emmától és a kialvatlanságtól függetlenül. Peter még mindig bámulta, úgyhogy enyhén megböktem, mire összeszedte magát, és köszönt.
A következő pillanatban elnézést kérve kirohant az ajtón.
Egy ideig néztünk utána, de aztán Gabriel hozzám fordult.
- Öltözz, indulnunk kell.
Szerencsére nem ettem, mert tuti félrenyeltem volna.
-Hova?
- Ki az építkezésre. - akkora mosolyra húzódott a szája, mint a kínai nagyfal.
- De... de én nem birok. A lábam... - kivette a zsebéből a csörgő kulcsokat.
- Elkértem a terepjárót Mr. Korps-tól. A tegnapi Paintes medvéd után nem akarok új műalkotást látni.
- Kutya volt! - nevettem sértetten, és közben ki bicegtem a fürdőbe. A tükörbe nézve nem tudtam levakarni azt a fránya mosolyt az arcomról. A gondolataim kavarogtak, a szívem örömtáncot járt. Kilépve az ajtón láttam, hogy Gabriel pont a gépemet teszi el. Kicsit habozva azért megkérdezte, hogy nem e baj, nekem pedig eszembe jutott, hogy az ingjét is magammal vigyem. Mikor meglátta a zöld anyagot a kezembe, huncutul mosolyogni kezdett, én meg persze totál vörös fejjel indultam el.
- Tudok valahogy segíteni? - szerintem azért volt mellettem, hogy esés esetén elkapjon, mert néha nekiálltam inkább egy lábon ugrálni.
- Nem, már kezdem megszokni. Messze van a kocsi? - már a teraszról leérve kifulladtam.
Nem volt, így bicegve elindultam. Egyik lábamon a tornacipő, másikon a sima kötés. Miután segített beszállni (konkrétan felemelt, wow!), átment az ő térfelére, és elindultunk. Feltűnt, hogy olyan irányba megyünk, ahol még nem voltam. 
- Tudod, kezdek kicsit félni, hogy elviszel valami kies vidékre, és otthagysz...- tűnődtem, mire ő elnevette magát.
- Ez egy kerülő út, kicsit hosszabb, de az autók általában erre járnak. - magyarázta. Így már érthetőbb volt.
Egyre nagyobb nyüzsgést hallva aztán megérkeztünk. Meglepődve néztem körbe, ugyanis olyan sokat haladtak, hogy már a tetőszerkezetet rakták össze.
Gabriel segített leszállni, én meg próbáltam kerülni a gyilkos női pillantásokat. Esélyem sem volt rá, ugyanis az összes létező irányból néztek.
- Leülsz a hűvösbe, úgy jó lesz? - alig hallottam mit mond, mert hirtelen mindenki minket nézett, a munka megállt.
- Öhm, oké. - el is indultam, próbáltam sietni, a lábam kegyetlenül fájni kezdett, de sikeresen bemenekültem a fák közé.
- Na, de most már menj dolgozni. - szóltam rá Gabrielre, aki a fényképezőgépemet hozta utánam. Ő csak elmosolyodott, és elindult vissza.
A délelőtt lassan telt, Gabriel néha felém nézett, de ilyenkor érdekes mód hirtelen mindig ott termett valamelyik lány. Mintha valamilyen néma szerződés lenne köztük, még jeleztek is egymásnak.
Girlpower maximálisan. Már értem, miről beszélt Sara.
És ha normális lennék, akkor meghúztam volna magam csendesen.
Ehelyett felspanolt a dolog. Életemben először éreztem, hogy irigyek rám. Pedig Gabriel nem volt a pasim, egyszerűen csak figyelt rám.
Rájöttem, hogy eddig hülye voltam. Próbáltam olyan lenni, mint azok a lányok, akik épp most próbálnak vele flörtölni.
Esélyem sem volt olyannak lenni.
És most már nem is akarok.
Ebédidőben Gabriel hozott nekem egy szendvicset, majd Bennel, a haverjával együtt leültek mellém (!). Filmekről beszélgettek, amikhez én nem igazán tudtam hozzászólni, ezért csendben elvoltam. Ellenben Northy, és a barátnői (inkább falkája, csatlósai, én már nem tudom) Ben mellé telepedtek le, és egyből beleszóltak, hogy a "Bajos csajok" milyen jó film, és hogy Georgina egy királynő. A szám elé kaptam a kezem, nehogy hangosan felnevessek, a fiúk pedig legalább öt másodpercig nézték őket pislogás nélkül, majd belőlük is felszakadt a röhögés.
A lányok arcáról lehervadt a mosoly, de meglátták, hogy a vállam rázkódik a nevetéstől.
- Te pontosan miért is nevetsz? - természetesen Northy volt, és gyorsan rájöttem, hogy a kérdés nekem szól.
Ben megelőzőtt: - Northy, ne szólj már be neki állandóan.
- Nem, Ben, köszi, de hagyd csak nyugodtan, meg tudom magam védeni. - húztam ki magam, és a szemem sarkából láttam, hogy Gabriel enyhén elmosolyodik. Ezt biztatásnak vettem. A lányok amolyan "mondjad, ne kímélj" arccal néztek rám. Mind. (Biztos létezik valamilyen jel, mert néha nagyon egyszerre mozognak).
- Viselkedésre valóban hasonlítasz a "királynőre",  csak ugye Georgina szőke, te pedig fekete hajú vagy. - erre diadalittasan elmosolyodott, és  automatikusan megrázta a haját, én pedig folytattam - ,de őt elüti a busz.
A fiúk felnevettek, a lányoknak nagyjából fél perc kellet, hogy felfogják és megértsék, mire utalok. Mikor ez megtörtént, tökéletes szinkronban felálltak, és otthagytak minket. Én kissé elpirultam, a fiúk viszont bevontak a beszélgetésbe. Ben kedvenc filmje (mekkora meglepetés) a Vasember volt, Gabrielé pedig a Keresztapa.
Igazi pasik.
Mikor arról kérdeztek, hogy melyik az enyém, nem tudtam dönteni, úgyhogy benyögtem, hogy épp az, amelyik aktuális. Jelenleg a Ha/ver 1-2.
Elég furcsa fejet vágtak, én pedig kicsit megijedtem, hogy esetleg túl durvának tartanak majd. A konkrét véleményüket nem tudtam meg, ugyanis egy újabb lánysereg jött oda.
Tuti összebeszéltek.
Nem sok idejük volt, ugyanis az ebédidő lejárt, én pedig átcuccoltam egy másik helyre, hogy onnan figyeljem az építkezést.
Gabriel továbbra is oda-oda pillantgatott, amitől persze kiült az az idióta vigyor az arcomra.
Megbolondít, és ez fura. Nem vagyok az a vigyorgós, pirulós fajta, és ő mégis kihozta belőlem. Itt ülök az ingében, elszenvedem a rengeteg gyilkos pillantást, ki merek állni magamért, és elkezdtem barátkozni másokkal is. 
Nagyon tetszett Gabriel.
Azonban üröm az örömben, hogy nem tudtam, ő miként kezel engem. Húgaként? Haverjaként? Lányként?
Megbízhatok e benne?
Ilyen nagyszerű gondolatokkal töltöttem a délutánt, miközben készítettem pár zoom-olt fotót. Egy idő után azonban elég komolyan rámtört a fáradtság, a szemhéjam le akart csukódni.
Betett a minimális alvás és a semmit tevés.
Lefeküdtem az egyik padra, fejem alá gyűrve Gabriel ingét, és becsuktam a szemem. Nem akartam aludni, csak egy pár percet pihenni, de bénaságomra legyen mondva, elaludtam.
Eszméletlen jó dolog arra kelni, hogy Gabriel szólítgat, és ott guggol előttem.
- Nem akartam elaludni - nyöszörögtem, miközben felhúzott a padról.
- Én meg nem akartalak felkelteni, de vissza kell, hogy vigyelek. - mosolygott rám.
Így megindultunk a kocsi felé, de most nem siettem. Nem érdekelt. Gabriel megint felemelt (duplawow), és megindultunk.
- Estére diszkó lesz, ugye nem akarsz menni? - kérdezte, miközben az utat figyelte. A pilótaszemüveg a szemén, egyik kezével a kormányt fogta. Alig bírtam ki, hogy ne bámuljam folyamatosan.
- Hát, nem terveztem, meg nem épp az én világom... - egy kis habozás után megkérdeztem - te mész?
- Nem, inkább megyek hozzád dumálni. - és megajándékozott egy huncut mosollyal.
Nem sok hiányzott, hogy kiessek a kocsiból. Pár mély levegővétel után megnyugodtam (valamennyire).
- Oké, akkor vacsi után gyere, mert ma már nincs kedvem elrekesztve enni a többiektől.
A táborba már szinte mindenki visszaért a programjáról, így eléggé megbámultak minket, vagyis azt hiszem inkább Gabrielt, ahogy a kocsival szlalomozgat. A fiúk odaüvöltöttek és integettek, a lányok pedig csak ámultak.
Közben megláttam Petert, ő is leesett állal figyelt, neki odakiabáltam, hogy várjon meg, megyek vele kajálni, ő pedig csak bólintott, és elindult a mi bungalónk felé.
- Köszi, hogy... hát megmentettél. - már a terasz lépcsőjén álltam, ő épp visszaült a kocsiba.
- Vacsora után találkozunk. - majd beindította a kocsit, és visszavitte.
A vacsoránál Tom konkrétan letámadott, és átölelve a vállamat beszélgetés közben folyamatosan maga felé húzott. Míg harmadik nap csak nevettem volna, most zavart. Sara-ék máshol találtak társaságot, így tőlük legalább megszabadultunk. Azt hiszem Peter is megpróbálja magát túltenni Tomon, mert felszabadultan beszélgetett a többiekkel. Tom kezét próbáltam lelökni, kevés sikerrel. Valamiről beszélt, fogalmam sincs miről, mert  akaratlanul is Gabrielt kerestem, aki valószínűleg a terem teljesen másik végében volt.
- Estére elvárom, hogy táncolj velem. - kacsintott rám Tom.
- Ó, nem megyek... tudod, a lábam... - mentegetőztem.
- Most is itt vagy!
- Igen, de bulizni még nem birok... - nevetgéltem idiótán.  Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg már járni se, ugyanis jó párszor belerúgott az asztal alatt. 
- Ja, értem. Akkor majd bepótoljuk. - kacsintott rám.
Remélem nem lesz ilyen alkalom.
Mindenki nagyon izgatott volt az este miatt, néhány lány hajcsavaróval a fején rohangált, mások már elkezdtek alapozni az estére, láttam egy házikót, ahol bent nyomorogtak a fiatalok, és buliztak. Peter is elrohant készülődni, állítása szerint megismerkedett egy (nagy valószínűséggel) meleg fiúval, úgyhogy sok szerencsét kívántam neki, és elváltak az útjaink.
Konkrétan belezuhantam az ágyba, rendesen lefárasztott a visszaút. Másfelől viszont izgatott voltam. Nagyjából fél óra múlva megjelent Gabriel, ingben (!) és széles mosollyal. Az ágyam végében állt meg. Megint. Ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni.
- Figyu, nem tudom, hogy udvarias akarsz e lenni, vagy mi, de miért mindig az ágyam végében állsz meg, mikor nyugodtan le is ülhetnél? - fakadtam ki.
- Nem akarok úgy viselkedni, mint aki otthon érzi magát - mosolygott, majd lépett kettőt felém - de ha így jobb... -  és leült mellém az ágyra törökülésben, a hátát pedig az ágytámlának nyomta. Én pedig beszorultam a fal és Gabriel közé. Nem, tényleg nem volt rossz.
Sue vágódott be a szobába, majd végigfutva berohant a fürdőbe. Összenéztünk Gabriellel, majd feltápászkodva utána mentem.
Halkan kopogtam, és szólítgattam.
- Sue... mi történt? - hallottam, hogy szipog bent. - Sue, csak én vagyok itt, elmondhatod.
Erre kinyílt az ajtó, és kisírt szemű szobatársnőm gyorsan elhadarta. Látta Austint egy másik 14 éves lánnyal (elég nagy híre van, valami Joclyn), és táncoltak, meg Austin "úgy nézett rá", ettől pedig Sue kiakadt.
Gabriel is megjelent, mire Sue kicsit szúrós szemmel nézett rám, de azért meghallgatta a fiút.
- Ilyenkor nem elrohanni kell, hanem indokot adni, hogy ő érezze magát rosszul. - erre furán néztem rá, mire megmagyarázta - ilyesmit szoktak a lányok egymásnak tanácsolni nem?
Erre Sue is elnevette magát.
-Igazad van. Vissza megyek. Jól fogom magam érezni...- és megindult az ajtó felé, tovább mantrázva magának.
S tényleg visszament.
Újra elhelyezkedtünk az ágyon, és Gabriel megkérdezte, hogy miért épp a Ha/Ver. Én pedig elmagyaráztam neki a szuperhősök nehézségeit, meg minden ilyesmit.
S beszélgettünk. Túl sokat, hogy részletezzem, de mesélt a húgáról, én meséltem a barátaimról (gyors téma volt), zenéről, filmről, sorozatról... Szóval mindenről.
Már legalább két órája ott volt, mikor hirtelen megint kinyílt az ajtó, és beesett (!) rajta egy pár. Nem volt nehéz felismernem Emma tüsi haját és Christian szőke fejét. Ekkor észrevették, hogy más is jelen van (ami vicces, mert fel volt csapva a lámpa), vihogva elnézést kértek, majd visszabújtak egymás szájába, és (valószínűleg) Christian háza felé vették az irányt.
- Én voltam már pár táborban, de... - kezdte Gabriel, miközben még mindig azt a pontot figyeltük, ahol az előbb feküdtek.
- ... de ez eddig a legfurább. - fejeztem be a mondatát, és elnevettük magunkat.
Sara megjelenése vetett véget az esténknek, a szokásos "Pasik, kifelé!" üvöltésével.
- Szerintem jót tenne neked egy pasi, Sara. - tápászkodott fel az ágyamról Gabriel.
- Egy nőnek... - kezdte, de belefojtottam a szót - nem kell pasi, hogy elérje a céljait. Tudjuk.
Sara rám mordult, majd a fürdő felé vette az irány, Gabriel pedig búcsúzni készült.
- Holnap találkozunk. Nem tudom, hogy ki bírlak e vinni megint... - túrt bele a hajába idegesen.
- Holnap délelőtt megyek a dokihoz, majd utána meglátjuk, mi lesz  - nyugtattam meg.
- Hát, akkor... jó éjt. - szólt vissza még az ajtóból mosolyogva, én pedig ugyanúgy vigyorogtam vissza rá.
- Neked is. - majd elment.
A fejemet a párnába fúrva mosolyogtam és gondoltam vissza az estére.
Van olyan, mikor az ember meg tudja lepni saját magát. Így jártam én most.
Maradni akarok a táborban.

Negyedik nap

Ha azt hittem, hogy egy nap csak úgy elrepül a  szobámban ülve, képszerkesztéssel és olvasással, hát nagyot tévedtem. De az este szépen alakult. Gabriellel.
A délután folyamán már komolyan kezdtem becsavarodni.
Peter elhozta nekem a reggelit. Napról - napra szomorúbb volt Tom miatt.
- Tudod, értem, ha heteró. Csak annyira nehéz vele egy szobában lenni. Mert látod, mikor egy szál törölközővel a csipőjén, vizes hajjal jön ki a fürdőből... - barátom kissé elkalandozott, de én is elképzeltem Tom-ot így.
Hű, tetszett.
De aztán bevillant, hogy mást szívesebben látnék egy szál törölközőben.
Egyébként Peter felszabadultnak tűnt, így, hogy már tudom a titkát, és ez rám is jó hatással volt. Otthon sincs egyikünknek sem sok barátja, és sok mindenben hasonlítunk is. A könyvek és a természet szeretete, az idegenség érzése a világtól... ez mind-mind olyan dolog, ami embereket hozhat össze. Ezért lettünk mi is jóba.
Ő a városban tölti a napját, a helyi lakosokkal fog interjúkat készíteni. Kicsit irigyeltem érte, de inkább azért mert nem kell egy szobában poshadnia egész nap.
A lényem egy kis része reménykedett, hogy Gabriel is meglátogat, mielőtt elmennek dolgozni, de sajnos Peter után egyedül maradtam. A táborban is csend honolt, csak a messziről jövő zene hallatszott, amit tegnap este kénytelen voltam négyszer hallani (Emmáék erre táncolnak, és a lány rettentősen fel van tőle dobódva), és ma is számtalanszor. Délelőtt folyamán megszerkesztettem egy csomó képet, megszámoltam a függönyön levő csíkokat, és a kötésemet piszkáltam. Ebédnél megjelent Sue, hozott nekem szendvicset, bár egyre komorabb hangulatom miatt enni sem volt kedvem. De rendes volt tőle, ott is maradt velem.
- Mi a helyzet Austinnal? - mosolyogtam rá, érdeklődve szimpátia tárgyáról. Sue persze egyből elpirult, és ezt jó jelnek vettem. - Részleteket akarok hallani!
- Nincs semmi érdekes... - de azért a vigyora elárulta, hogy van - Najó, igazából az volt, hogy mostunk fel, és már készek voltunk, mikor rájöttem, hogy a másik végében hagytam a napszemüvegemet. Ezért elindultam érte, de hatalmasat vágódtam, ő pedig odajött felsegíteni.
- ...éééés?
- Mit és? Ennyi volt tegnap.
- De beszélgettek valamiről, vagy valami?
- Hát... nem igazán. Csak ha kérünk valamit a másiktól, de  egyébként nem.
Basszus, szegény lány. Még ennek is örül, hogy eltaknyol. 14 éves, én meg 16 vagyok, és még így is ugyanolyan szerencsétlenek vagyunk. De segíteni akartam neki, én, a nagy kapcsolat szakértő.
- Te, mi lenne, ha megkérdeznéd, hogy hányas bungalóban lakik? - végig se mondtam, ő már lefehéredett, ezért egy kis bátorságot öntöttem bele. - Nyugi, nem kell félni, csak ennyit kérdezz tőle.
Sue bólogatott, de láttam a riadalmat a szemébe.
Ismét egyedül maradtam, és a délután sehogy nem akart elmúlni. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, próbáltam aludni, olvastam, de nagyon mehetnékem volt. Úgy voltam vele, hogy ha a fürdőszobáig ki tudtam menni, akkor a terasz sem lesz kihívás. Fél órát ültem kint, aztán meguntam, és visszaugráltam az ágyamig. Bámultam a plafont. Akna-keresőztem a gépemen.
Épp rajzolgattam Paint-ben, mikor kezdtek szállingózni az emberek a táborba. A remény, miszerint Gabriel meglátogat, hatalmas hullámmal sodort el.
Majd a boldogság, mely akkor ért, mikor fellépett a teraszunkra, lavinaként öntött el.
- Szia bicebóca. - kissé csalódott voltam, mert feltünt, hogy átöltözött, szóval nem egyből rohant hozzám. De a mosolya kiengesztelt. Megint az ágyam végénél állt meg. - Gondolom hasznosan töltötted az időt. - huncutul mosolyog! Tényleg el fogja érni, hogy belezúgjak.
- Igen, nézd, rajzoltam Paint-be - fordítottam felé a laptopot. Ő nézte egy ideig, majd félrefordított fejjel próbálta kitalálni, hogy mit kreálhattam.
- Medve? - tippelt. Nem talált.
- Kutya. - erre elnevette magát.
- Ti mennyit haladtatok ma? - közben lehajtottam a gépet, és az éjjeliszekrényemre tettem.
- Elég sokat, a teljes falszerkezet áll, voltak a vízvezeték szerelők, ők irányítottak ma mindenkit.
Erre nem tudtam mit felelni, és beállt a kínos csend. Én a bokámat néztem, ő a falat. Kutattam az agyamban valami értelmes téma után, és büszke lehetek magamra, találtam is.
- Hanyadszor vagy itt?
- Itt, a szobádban, vagy a táborban? - mosolyodott el, és leült az egyik székre. Jobban örültem volna ha megint az ágyamra ül. Mellém. Próbálok nem telhetetlen lenni.
- A táborra gondoltam.
- Harmadszor.
- S miért jössz?
- Hmm... Addig sem ülök otthon, itt pedig segíthetünk időseknek - fiataloknak, meg mert buli az egész. S te miért jöttél?
Nem akartam a valódi indokot mondani, de véletlen kicsúszott a számon. - Anyámék két hétre nyaralni mentek, és le kellett, hogy passzoljanak valahol. - Furán nézett rám, eltünt a mosoly az arcáról, ezért gyorsan hozzátettem - de nem bánom, mondjuk jobban örültem volna, ha a mai napom nem a plafon bámulásából állt volna.
- Miért, mi érdekeset szerettél volna csinálni? - ó, a francba, már megint huncutul mosolyog. Meg fog vele örjíteni.
- Mondjuk, lementem volna a partra fényképezni. - tényleg szerettem volna már első nap óta visszamenni oda a géppel.
Gabriel egy ideig nem szólt semmit, mintha gondolkodott volna.
- Pontosan melyik részt?
- Hát... pl. a móló.
Elmosolyodott, majd ledöbbentett. - Add a géped, csinálok neked képet.
- Tessék? - ezt nem tudtam elhinni.
- Ja, add ide, mindjárt jövök. Hol van? - állt is fel, és elkezdett fel-alá járkálni a szobába, keresve a fényképezőgépemet.
Meg sem tudtam szólalni, csak a táskámra mutattam, mire ő kivette, és vissza sem fordulva eltűnt.
Muszáj volt elnevetnem magam, annyira hihetetlen, hogy egy fiú, aki jóképű, rendes még ennyire szabad szellemű is. A következő pillanatban Peter lépett be az ajtón, jól rám ijesztve.
- Látom, Szívtipró Úrfi felvidított. - nézett rám célzóan. Nem kellett neki mondanom semmit, értette.
- Mi a helyzet a te szívszerelmeddel? - vágtam vissza. Erre persze egyből elkomolyodott, és én meg hülyének éreztem magam, az ő helyzete elég reménytelennek tűnik. Nem is mondott inkább semmit.
- Egyél, úgy szöktem el Sara-tól, szerintem percek kérdése, és megérkeznek ők is. - Nos, igen, Sara korán reggel elkezdett énekelni, mire én akaratlanul is beszóltam neki. Azt mondtam, hogy elég lesz csak a gálaműsoron hallanom, mire ő ezt úgy értette, hogy sértegetem a hangját, és tartott egy 14 perces (mértem) kiselőadást, hogy milyen nehéz egyes hangokat kiénekelni, és hogy ő már mennyi énekversenyt megnyert.
Egyébként Peternek igaza volt, Sara és Emma tényleg megérkezett negyed órán belül, és rám se hederítve folytatták a beszélgetést. Emma mindenre bólogatott, Sara pedig arról beszélt, hogy ma elintézte, hogy három lány csak háttérénekes legyen.
Szegények.
Ismét nyílt az ajtó, azt hittem, Gabriel jött vissza, de meglepetésemre Christian lépett be. Sara támadásba lendült.
- Pasik kifelé!
A fiú már ismerte tavalyról a szőke lányt, úgyhogy rá se hederített, egyből hozzám fordult.
- Az estéket most elvállalom, de aztán pótolsz! - igen, köszi, jól vagyok, jól esik az érdeklődésed. Bólogattam, közben észrevettem, hogy Emma megbűvölve figyeli a fiút. Christian is felé fordult, mintha kicsit több ideig nézte volna a lányt a szokásosnál, de aztán megfordult, és kitrappolt a szobánkból.
- Ki ez? - ugrott az ágyamra Emma, ügyet sem vetve arra, hogy félrelökte a bekötött lábamat. Felszisszentem, de válaszoltam neki.
- Christian, a másik fotós. A táncosokat, énekeseket, színészeket fotózza, meg ugye most esténként. - Emma már azt hiszem meg sem hallotta, amit mondtam, gondolatai a szőke fiú körül jártak.
Sara ismét belekezdett az "éljenek a nők" típusú beszédjébe, de nem talált közönséget.
Gabriel nem jött, a lányok pedig elmentek az esti foglalkozásra. Film vetítés volt az egyik teremben. Így egyedül maradtam, épp a plafont bámultam megint, mikor becsukódott az ajtó, így a frászt hozva rám.
- Tessék - nyújtotta felém a gépet Gabriel.
- Elég sokáig elvoltál. - közben összekapcsoltam a gépet a laptoppal.
- Tán aggódtál? - mosolygott, és leült mellém. A sötétben ülve ez  mégnagyobb vonzással volt rám.
- Inkább a gépért. - erre elröhögte magát. - Nem a vetítésen kellene lenned?
Megvonta a vállát: - Annyian vagyunk, észre sem veszik, ha egy valaki hiányzik, majd rámkacsintott (!). - Egyébként meg azért voltam sokáig, mert kifeküdtem a mólóra pihenni.
Közben megjelentek a képek, és megint benyomtam diavetítésre. Nem profi, némelyik kép kicsit dől, de a látvány abszolút elképesztő. A hegyek a távolban, a tó kéksége, a nap utolsó sugarai. Elismerésére legyen mondva, sok képet készített.
- Ez... ezt kiteszem háttérképnek. Ez gyönyörű. - néztem rá. -Köszönöm.
- Szívesen. Pár nap múlva élőben nézheted. - oké, a szája kissé elterelte a figyelmem a mondanivalójáról, úgyhogy csak idővel fogtam fel mit mondott.
-   Kérdezhetek valamit? - eszembe jutott, hogy van valami, amit nem tudok róla. Najó, elég sok mindent nem tudok róla, de egy valami, ami azért elég fontos, kimaradt a beszélgetéseink során.
- Persze.
- De nem fogsz megharagudni? - itt már gyanakvóan méregetett.
- Meglátjuk.
Mély levegőt vettem: - Hány éves vagy?
- 18 - mosolygott - te?
- 16. - közben óriási kő esett le a szívemről. Az nem nagy korkülönbség.
- Egyéb kérdés esetleg? - az a huncut mosoly nem törlődött le az arcáról. Kicsit gondolkodnom kellett. Annyi, de annyi mindent kérdeznék tőle, de a laptop fényénél kissé bátortalan lettem.
- Hol laksz?
- Petersbourgba. Te?
- Math town. Akkor csak egy órányira vagy autóval.  - éljen, már megint hangosan gondolkodtam. Ő csak elmosolyodott.
- Van testvéred? - kérdezte.
- Nincs, egyke vagyok. De neked van egy húgod, ugye?
- Igen, Lucy. Nagyon eleven kis csaj, roppant nagy szája van. Azt hiszem, anyutól örökölte. - láttam, hogy a húgára gondolva jobb kedvre derül. Ekkor azonban kivágódott az ajtó (szegény, pár napot adok még neki, aztán le fog szakadni), és Sara lépett be, nyomában Emmával, és fel volt háborodva.
-... de evvel erőszakra buzdítanak, és mivel a férfiakban van meg az uralkodó ösztön, a nőkön fogják kitölteni, és... - itt meglepetten nézett ránk. - Pasik, kifelé!
Gabriel elnevette magát, majd feltápászkodott az ágyamról, és elindult ki az ajtón.
- Jó éjt, hölgyeim - még színpadiasan meg is hajolt, majd hozzám fordult. - Reggel találkozunk.
Én pedig csak mosolyogtam, és nincs kedvem aludni.
Várom a reggelt.

Harmadik nap

Mert ki más lenne annyira profi, hogy már harmadik nap kibicsaklik a bokája?
Pedig egész jó nap volt. S ezt úgy mondom, hogy még mindig semmi kedvem ehhez a táborosdihoz. Oké, talán mégis van egy - két ok (személy), akik miatt maradnék. De most, bekötözött lábbal az ágyamon ülve piszok rossz kedvem van.Kivéve talán, hogy Gabriel inge van rajtam.
Reggel a szokásos vita ment a fürdőben, pedig még előbb felkeltem, mint tegnap, hogy tuti ne a vállam bánja (belilult) Sara kitöréseit, de sajnos ő Sara, rejtélyes módon megtalál, és kitölti rajtam a dühét. Vagy csak ilyen, és ez a valószínűbb.
Reggelinél a tegnapi felállásban ettünk, természetesen most is megszakadt minden beszélgetés, mikor a két szobatársnőm odaért. A fiúk arcát látva nem sokáig fogják ezt tűrni. Sue-t nem láttam, azt hiszem, leszakadt a lányoktól, és inkább a saját feje után megy. Ezt támogatom. Tom konkrétan flörtölt velem, és piszkálódott, Peter nem is evett, és hiába próbáltam közömbös maradni Tommal szemben, az agyam egy kis részének imponált az, amit csinált. Komoly bűntudatom volt. Két okból kifolyólag is: 1. Peter (nem kell részleteznem), 2. bár tetszik Tom igyekvése, beszéd közben máshol és máson jár az agyam, akárhogy próbálok Tomra koncentrálni.
Ez az, egy dög lettem.
Délelőtt szétszéledtünk, mindenki  a maga dolgára, most azonban az építészek mögött sétáltam. A lányok fecsegése csak tovább tetézte a rossz kedvemet, mert természetesen Gabriel volt a téma, meg egy másik fiú, azt hiszem az a haverja, akivel tegnap beszélgetett.
- Bár Natalie azt mondta, hogy ő fogja elhívni a gálaműsorra, természetesen szó sem lehet róla, így ma odamegyek, és máris lefoglalom. - az egyik fekete hajú vadul gesztikulálva és vihogva avatta be a tervébe a többi lányt.
- Jaj, Northy (komolyan így hívják), tuti igen mond! Mikor kérezed meg? Ebédnél? - a barátnői izgatottabbak lettek, mint ő maga, de Northy arcán széles mosoly jelent meg.
- Igen, mindenki előtt, hogy egyértelmű legyen, hogy velem jön. - ez később rossz ötletnek bizonyult.
De nem ugrok ekkorát.
Szóval ilyen hatalmas "jó" kedvvel vágtam neki a fénykép készítésnek, ők pedig a kész elemeket kezdték kicsomagolni és összeszerelni. Gabriel rövidnadrágban és egy fehér V-kivágású pólóban volt, a szemére egy pilótaszemüveget tolt.
Csak úgy szokás szerint elképesztően nézett ki. A lányok is inkább őt bámulták, de ők egyébként is azért vállalták be a nagy hegyes körmeikkel az építkezést.
Meleg délelőtt volt, hoztam is magamnak vizet előrelátóan. Olykor-olykor megkértek, hogy fogjak meg egy csomag szöget, vagy egy kalapácsot, úgyhogy a nap megint megpörkölte a vállamat. Nem csak nekem tünt fel.
- Rebecca, miért nem veszel fel egy laza inget? Nagyon fájni fog... - szólt utánam Gabriel, miközben épp nem figyeltem, hogy mellette haladok el. Kissé meglepődve fordultam vissza.
- Az az igazság, hogy pulcsit hoztam csak, de abban meg hőgutát kapnék, így próbálok inkább hűvösben maradni... - nem hagyta el a figyelmem, hogy körülbelül két lépésnyire áll tőlem. Hátán vizesen hozzátapad a póló,amitől valamiért a "szexis" szó jutott eszembe.
- A húgom is mindig megszívja, úgyhogy majd mindjárt kitalálok valamit. - oké, a szívem ugrott egyet, ami nem szokása.
Még most is alig hiszem el, amit tett.
Elhaladt mellettem, hogy az építés vezetővel beszéljen, majd mikor az bólintott, elindult futva a tábor irányába. Egy ideig pislogtam utána, és láttam, hogy a többiek sem értik, hogy mi van, de folytatták a munkát.
Nagyjából negyedóra múlva ért vissza, kezében egy zöld inggel (!). Fogalmam nem volt róla, hogy ezt most miért, vagy hogy, és egyáltalán mit jelent. De rettentően boldoggá tett vele.
Ahogy belebújtam, éreztem az öblítő illatát, és a vékony anyag puhaságát.
Meg persze a többi lány ölő nézését, így lesütött szemmel megköszöntem, és folytattam a fotózást. Ő pedig a falak összerakását.
Ebédidőben mind a hűvös részre ültünk, de persze eszem ágában sem volt levenni az inget. Mindenki belefogott volna a kajálásban, azonban Northy kért mindenkit, hogy csendesedjenek el.
- Köszi. Szóval, mint mindenki tudja, utolsó nap a gálaműsor után buli lesz, és illik valakivel megjelenni. - közben Gabriel felé fordult. - Gabriel, szeretném, ha te lennél a párom. - A fiú egy ideig nézett a lányra, szerintem azt vizsgálta, hogy komolyan gondolja e, majd hirtelen elnevette magát. Northy is vihorászott, de aztán Gabriel megsemmisítő csapást mért rá.
- Bocs, de nem muszáj párban megjelenni, és én egyedül szeretnék menni. - a fiúk elröhögték magukat, többen összepacsiztak, a lány pedig döbbent arccal nézett a fiúra, majd sértődötten otthagyta a társaságot a barátnőivel együtt.
Szóval egyedül jön. De legalább ott lesz.
Visszatértünk a munkához, és épp a lencsébe nézve próbáltam közelebb lépni egy lányhoz, mikor a bokám roppant egyet, én pedig felüvöltöttem.
Mindenki engem nézett. Sikerült egy gödörbe lépnem, szerencsétlenül.
Harmadik nap: ez az én formám.
Persze többen odajöttek segíteni, de akaratlanul is elsírtam magam, pedig utáltam gyengének tűnni. Mr. Korps, az építésvezető kiadta, hogy mindenki menjen vissza dolgozni, ő pedig a terepjáróval visszavisz a táborba, hogy ellássanak. Ketten segítettek feltenni a kocsiba, én pedig inkább a lábamat néztem, nem voltam kíváncsi az arcokra, amik engem néztek. Dühös is voltam, azt hiszem a világra. És nagyon fáj(t) a lábam.
A gyengélkedőn elláttak, szerintük három nap múlva már kötéssel a lábamon újra nyugodtan járkálhatok, de legalább egy napig ágyban kell maradnom és pihentetnem a lábam.
Szuper.
Így hát vacsorára se mehettem ki, se az esti műsorra, de Sue hozott enni, mert a táborban végigsöpört a hír a sérülésemről (pedig alig ismerek valakit), Tom és Peter együtt jöttek megnézni (ezt furcsáltam, de persze jól esett), és az esti program után (megint táncház volt) Gabriel is megérkezett.
A laptopból felnézve ugrott egyet a szívem, de aztán ösztönösen elmosolyodtam.
-  Hallom szobafogságra ítéltek. - állt meg az ágyam végénél, és nagyon jól nézett ki, ahogy lenézett rám.
- Igen, elég nagy szívás. - húztam a számat. Most, mikor végre tudja a nevem, és még meg is látogat, ekkor fogom szétunni a szobában az agyam.
- Megmutatsz pár képet? -  mosolygott rám, én meg megpróbáltam arrébb húzodni, hogy leüljön az ágyamra.
Ennyire közel még nem volt hozzám, és ez nagyon jó érzés volt. Megnyitottam a mappát, azon belül is napokra volt osztva.
-Tegnapit vagy mait szeretnél látni?
- Legyen a tegnapi.
Diavetítésre állítottam, és így nézegettük őket. Csendben, néha tett rá megjegyzéseket, hogy "nézd, xy milyen fejet vág", meg hogy "ennek Ben nem fog örülni" (végre megtudtam a haverja nevét is), de azért elég sok dicséretet is kaptam.
Aztán odaértünk ahhoz a képhez, amit ebédkor készítettem róla.
- Nem lennél jó lesifotós, túl sokáig haboztál. - mosolygott rám, én meg persze totál vörös lettem.
- Állítottam az élességet. - próbáltam lazának tűnni, de azért tovább lapoztam.
Ekkor kivágódott az ajtó, Emma és Sara (úgy látom, elválaszthatatlanok) léptek be rajta, majd Sara rögtön ki is akadt.
- Fiúknak tilos ide belépni! - ó, éljen a női egyenjogúság. De azért még rátett egy lapáttal - Rebecca szimulálása miatt már így is többen beléptek ebbe a szobába, mint kellett volna, így Gabriel te is mehetsz.
- Sara, jó dolog látni, hogy nem változol. - tápászkodott fel az ágyamról.
- Várj, az inged...- kezdtem levenni.
- Maradjon nálad, ha jobban  leszel, úgyis jössz megint fotózni, és megint kelleni fog. Nem lesz kedvem megint elfutni érte. - nevetett rám, Emma majd összeesett, olyan szerelmesen nézett rá, Sara pedig fintorgott. Sue-t nem tudom hol hagyták.
- Öhm... oké. - mosolyogtam én is.
A francba a bokaficammal, még egy ok, amiért dühös vagyok erre a táborra.
- Jóéjt, hölgyeim. - lépett ki az ajtón Gabriel, és elballagott a saját kunyhója felé.
Sara rámnézett, majd szinte elismerően megszólalt: - Nem tudom hogy sikerült, de Gabriel felfigyelt rád. - már azt hittem jóból mondja, de mivel Sararól beszélünk, hozzáfűzött még valamit - De a hiénák úgysem fogják engedni, hogy bármi legyen köztetek. - majd elment a fürdőszobába.
Gabriel inge rajtam maradt (hülye lány szokás, de kezdem érteni), én pedig próbálom megfejteni az érzéseimet.
Eddig nem igazán sikerült.

Második nap

A mai nap tele volt meglepetéssel. Peter sokkolt, van egy fényképem Gabrielről, Sara pedig azt hiszem, nem örül, hogy a nyakába sóztak.
Reggel a napfény telibe az arcomon ért, így sokadszori visszaalvási próbálkozás után feladtam, és a szobatársaim előtt felkeltem. Vöröses-barnás hajam begöndörödött, így a piperecuccaimat felkapva kimentem a fürdőszobába. Kihúztam tussal a szemem, gyorsan átmentem a hajamon a hajvasalóval.
Hát, ennél többet nem tudok magamból kihozni.
Sara már a fürdőszoba ajtót ütlegelte, és ahogy kinyitottam, be is rontott egyből. Ja, biztos csak véletlen ment neki a vállamnak. Teljesen véletlen.
- Igazán gondolhatnál másokra is, ahelyett, hogy fél órára elfoglalod a fürdőt! - igazán nagyszerű dolog az ő hangjával kezdeni a napot.
- Ja, Saranak tök igaza van! - bólogatott egyetértően Emma. - Ne csak magadra gondolj, végtére is, egy táborban vagyunk! - nézett rám a lány, fejét félrebillentve, és elképesztően flegma volt. Nem kellett sok idő, gyorsan rájöttem, hogy Emma és Sara BFF-ek lesznek. Vagy legalább is Emma a szőke lány nyomában fog járni.
Hát ez nagyszerű.
- Keljetek fel előbb, és nem lesz ebből probléma. - feleltem nemes egyszerűséggel, mire mindkét lány felnyögött.
- Nem akarom, hogy karikásak legyenek a szemeim! Bőven elég az ébresztő zenére kelni. - üvöltötte ki a fürdőből Sara.
Ja, bocsi.
Nem volt kedvem megvárni a lányokat, így inkább elindultam egyedül az ebédlő felé, és mások így tettek. Peter néhány szobatársával érkezett. Szóval sikerült kicsit összeismerkednie velük. Önző módon kicsit haragudtam rá, mert tegnap sokat beszélgettünk és örültem, hogy legalább egyvalakivel összebarátkoztam. Szerencsére ő is észrevett engem, és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Nem akartam egy csomó fiúval bandázni, igazából senkivel sem akartam bandázni, de végül mégis csatlakoztam hozzájuk.
- Sziasztok - szóltam kissé rekedten, mire ők is rámnéztek, köszöntek, majd bármilyen bemutatkozás nélkül tovább nevetgéltek és beléptek az ajtón.
Két napon belül már másodszor mondhatom: ez az én formám.
Peter javára legyen mondva, ő bevárt, és velem jött az ételkihordóhoz. Két kocka csoki, és egy kifli szerű valamit kaptunk, tejjel. Otthon általában a jól bevált műzli + narancslé konbináció a szokás, de oké.
- Valami baj van? - nézett rám aggodalmasan Peter.
- Igazából furcsálom a reggelit. - mosolyogtam rá - és alig van szabad hely, úgyhogy igyekezzünk.
- Nem szeretnél csatlakozni a szobatársaimhoz? - kissé félve tette fel a kérdést. Joggal.
Sara-nál már lassan úgyis kihúzom a gyufát, és egy táborban vagyok, jól kellene magam érezni. Ehelyett csak bosszankodok, és várom, hogy vége legyen az egésznek. Ha mindenre igent mondok, akkor talán gyorsabban eltelik az idő, és előbb hazajutok.
Így hát felvettem a legbájosabb műmosolyomat, és válaszoltam - de, mehetünk.
Szerencsére nem kellett sokat beszélnem. A szemüveges, barna hajú fiú volt Luc, a szinte kopasz Joey, a másik barnahajú fiúnak volt egy szemöldök piercingje, ő volt Tom (aki egyébként elég helyes). Kiderült, hogy nem is lakik a városomtól messze, így vele beszélgettem, és láttam, hogy Peter furcsán figyel. Tom viszont rendes volt, azt is elmagyarázta, hogy igazából a reggelinket úgy kell enni, hogy szétválasztjuk a kiflit, beletesszük a csokit, és mint a szendvics, úgy fogyasztjuk. A többiek valamilyen számítógépes játékról (miről másról) beszélgettek.
- Na, szoruljatok összébb, hogy mi is ideférjünk! - Sara jelent meg hirtelen mögöttünk, mire nem csak én rándultam össze. Joey is idén volt először, így nem ismerte Sara-t, ezért volt bátorsága szembeszállni vele.
- Amott van még hely! - mutatott a terem másik felébe a fiú.
- De én ide akarok ülni! - és a lány befúrta magát Luc és Joey közé. Emma habozott kicsit, majd kiszúrta magának Tomot, és gyorsan beült közénk, így megszakítva az esélyt arra, hogy beszélgessünk. Sue rám nézett, könyörgőn, így megkértem Petert, hogy üljön kicsit arrébb, hogy beengedjük megszeppent szobatársnőmet.
Így nyomorogva, és csendben (kivéve Emmat és Sarat, akik láthatólag jól kijöttek, és végig fecsegtek) folytattuk a reggelit.
A táborvezetők közben bejelentették, hogy ki hova menjen majd a reggelijét befejezve, aszerint, hogy milyen munkát vállalt. Mivel a fotózás főleg a táborújság részleghez tartozott, így Peterrel ketten vágtunk neki az útnak, hogy egy másik épületbe menjünk. Nem szólt semmit, ezért én törtem meg a csendet.
- Jó fej szobatársaid vannak. Tom nagyon kedvesnek tűnik.  - csevegtem, de Peter megállt, és megragadta a karom. Nagyon megijesztett.
- Rebecca, Tom nem hozzád való... - közölte kemény éllel a hangjában. Na, erre felment bennem a pumpa.
- Egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok vele jönni! - oké, tényleg helyesnek tartottam, de nem vagyok az a pasizós típus. Peter szemmel láthatólag megkönnyebbült, és még el is mosolyodott egy pillanatra. - de miért, mi a gond vele?
Peter nem nézett rám, dobolt a lábával, és vadul turkált a hajába.
- Ezt... ezt nem itt kellene megbeszélni.
Na, ez csak tetézte bennem a dolgot, úgyhogy kegyetlen módon mégis tudni akartam.
- Addig nem megyünk tovább, míg el nem mondod, hogy mi a gáz! - közben egy csomóan mentek el mellettünk.
- Te mindig ilyen makacs vagy? - már a keze is remegett.
- Nem, csak szeretek tudni dolgokat.
- Nem ugyanaz?
- Elmondod, vagy kövüljek meg itt?
- Oké...- Peter szinte elfehéredett, ekkor gondoltam, hogy talán nem jó ennyire erőltetni, de kíváncsi voltam, mi az ekkora probléma.
Lehet, hogy Sara egy terrorista, de én is akaratos vagyok, csak más módon. Az idő előrehaladtával egyre inkább. Azt hiszem, ezt hívják kamaszkornak. Vagy lázadásnak. Vagy csak marhára nincs kedvem ehhez az egész táborosdihoz. S ez még csak a második nap.
Peter körbenézett, hogy senki ne halljon minket.
-Azért...azért mondtam, hogy nem illik hozzád, mert... figyu, nem ismerjük egymást rég, és kérlek, könyörgök, ne áruld el senkinek...
- Nem vagyok pletykás, csak nyögd már ki.
- Nem akarom, hogy összejöjj vele, mert... - mély levegőt vett, majd kinyögte - mert nekem tetszik.
Ó!
Óóóóó!
Hát erre tippelni se mertem volna. Próbáltam az arcommal nem elárulni a meglepettségemet, de nem jött össze. Szóval Peter meleg.
- Nem kell paráznod, megtartom a titkod. - mosolyogtam, de egyébként legszívesebben felnevettem volna. Nem azért, hogy kinevessem, csak a helyzet komikusságán. - és becsszó, nem kezdek ki vele.
Peter mosolygott, kipirult, és úgy láttam, fel is vidult kicsit.
Hát, így mentünk be újságíróra.
Kiderült, hogy ketten vagyunk fotósok, így magunk között kellett eldönteni, hogy melyik részlegre megyünk. Társam már előző években is volt, így ő gyorsan lefoglalta a gálaműsor előkészületeit, azzal az indokkal, hogy ott legalább sok jó csaj van, meg balhé, van mit fényképezni.
Így nekem maradt az építkezés és az ott dolgozók fotózása, valamint az esti programokat közösen vállaltuk. Az újságírok még maradtak, de minket máris kiküldtek a "frontra". Christian, a másik fotós eligazított, hogy merre menjek, így hát nekivágtam az erdőnek. Egy párszor úgy volt, hogy visszafordulok, de aztán meghallottam a zenét, így megtalálva azt a híres építkezést.
Szóval egy időseknek szánt kis épületet szeretnének létrehozni, ami egyszintes, és a pihenni vágyó nyugdíjasak tudnak ide jönni. Szerintem ez tök rendes dolog.
Jó páran hemzsegtek ott, egyikük deszkát cipelt, a másikuk naptejjel kente magát, néhányan a téglákat adogatták élőláncban. Egy idősebb táborvezető lépett oda hozzám. Testalkatát tekintve el tudom képzelni, hogy a katonaságnál szolgált.
-Szóval te vagy a fényképészünk - nem volt nagy teljesítmény rájönni, ott lógott a nyakamba a két kilós gép - nos, nem lesz baj, ha a kezedet is bepiszkolod, és néha segítesz, ahol kell. Sajnos mindenki inkább táncikálni megy. - a hangsúlyából komoly szánalom hallatszott. Én inkább meghúztam magam, és bólogattam.
- Magát a folyamatot fényképezzem, vagy esetleg mindenkiről egyesével, ahogy dolgozik? - érdeklődtem.
- Mit bánom én, nem értek hozzá, azért vagy te a fotós. Ahogy akarod.  - és el is viharzott, hogy ráüvöltsön két fiúra, akik épp a lányokat kergették locsolócsővel. Azok persze viháncoltak, de el sem tudtam képzelni, hogy hogy képesek egy szál toppban és miniszoknyában (!) építkezni.
- Nekem is Nikonom van, bár nem ennyire profi - szólt valaki a hátam mögött. Mikor megfordultam, kissé elakadt a lélegzetem.
Gabriel volt. És közelről még jobban nézett ki. Karja izmos volt, zöld szemei akár a smaragd. Magasabb volt nálam. Közben egy zsákot cipelt a vállán.
Rekordidő alatt összeszedtem magam a látványától, és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Ez sem profi, de a célnak megteszi. - jobb nem jutott eszembe. Rám mosolygott (!) és a szabad kezét nyújtotta.
- Gabriel vagyok. Te először vagy itt, ugye?
- Rebecca. Igen, és el vagyok kissé veszve. - ilyenkor bezzeg nem tudom befogni a szám. Csodás. Ekkor azonban három lány jött oda hozzánk, így Gabriel gyorsan továbbment (lehet, hogy beképzelem, de mintha elszökött volna), a lányok pedig megkértek, hogy csináljak róluk egyenként portrét, hogy legyen mit kitenniük a közösségi oldalra.
Azt hittem, mindegyikükről lövök egy képet, és folytathatom a munkámat. Nem így történt. Körülbelül 40 (!) percig zaklattak, hogy itt a keze nem áll jól, a másikon a hajszála áll rosszul. Mélyeket sóhajtva nyugtattam magam, és elképesztően büszke vagyok arra, hogy megtartottam a hidegvérem. Végül szerencsére megszülettek a képek, így az építkezésről is tudtam lőni pár fotót.
Kezdett nagyon meleg lenni, így árnyékba vonultam, és éreztem, hogy kiszárad a torkom. Nem volt kedvem visszasétálni a táborba, így inkább szenvedtem. Már órák teltek el, a munkások kiásták az alapot, néhány fiú neki is vetkőzött a melónak (nem tudtam eldönteni, hogy Gabriel "sajnos" vagy "nem sajnos" nem tartozott közéjük), a lányok változatlanul vihogtak. Lófarokba kötöttem a hajam, és áldottam az eget, hogy vízálló a sminkem. 
Ebédre hoztak szendvicseket a konyhások, így mindenki az árnyékban ülve evett. Feltűnt, hogy a lányok egyre jobban Gabriel és annak egyik haverja közelébe húzódnak. Én próbáltam inkább elterelni a figyelmemet, mert az említett fiú pont szemben ült nekem. Így a képeket nézegettem, és rájöttem, hogy Gabrielről nincs egy normális sem.
Lehet, hogy fura ötlet volt, és kissé remegett is a kezem, de egyszerűen szükségem volt egy képre róla. Így mikor épp a barátjához beszélt, felemeltem a gépet, és fókuszáltam. Valószínűleg megérezhette, hogy valaki nagyon figyeli, mert felém fordult. A lencsén keresztül nagyon közelinek tűnt. Nem fordult el, inkább elmosolyodott, én pedig lenyomtam a gombot.
Anélkül, hogy ránéztem volna, mást vettem célba, mintha csak mindenkiről csinálnék egy képet. De este visszanézve a képeket, az övé volt a legtökéletesebb.
Délután folytatódott a munka, kiöntötték az alapot, és ezzel a mai meló véget is ért, addig úgy sem tudnak mit csinálni, míg az nem szilárdul meg. Így a társaság megindult visszafelé. Én a végén sétálgattam a sornak, kiszáradtam, fáradt voltam, és azt hiszem, a nyakam is rendesen leégett. Éljen a világos bőr.
A vacsoránál találkoztam Peterrel, aki elmondta, hogy interjúkat kell majd készítenie, és hogy mennyire szereti ezt csinálni. Én megpróbáltam mosolyogni rá, de elég tompa kedvem volt. Ráadásul bejelentették, hogy estére táncház lesz, így mindenki a fedett nyári színpad köré kell, hogy gyülekezzen.
Este Tom kért fel táncolni, és nem akartam sem őt, sem Petert megbántani, ezért belementem úgy, hogy megígértettem vele, hogy csak most az egyszer táncolok vele. Boldognak tűnt, és aztán is mellém ült, és beszélgettünk. Foci csapatkapitány, meg nagyon menő az iskolájában. Elkaptam pár csúnya női pillantást, sőt, volt aki, odajött, és konkrétan kérte Tomot, hogy táncoljon vele. A fiú eleget tett a kérésnek.
Sue-t pillantottam meg, egyedül álldogált, így odahívtam, hogy üljön le. Nem igazán beszélgettünk, nem az a szószátyár fajta, de elmondta, hogy ő is nagyon fáradt, mert a konyhában takarított egész nap egy fiúval. Feltűnt, hogy erre kissé elpirul, így kiszedtem belőle, hogy egy vele egykorú srácról van szó, akit Austinnak hívnak, és hogy tetszik neki.
Ez a tábor a kapcsolatok forrása.
Láttam, hogy Gabrielhez és annak haverjaihoz is több lány odamegy, gondolom, hogy felkérjék őket táncolni, de a fiúk csak röhögtek, és nemet intettek. Christian nagyban fotózott, megbeszéltük, hogy felváltva fogunk esténként dolgozni. Párszor összetalálkozott a tekintetem Gabriellel, de próbáltam nem felé fordulni, mert totál vörös lett az arcom (arghh, világos bőr!), így hát azzal beszélgettem, aki épp mellém ült. Sara láthatóan jól érezte magát, a színjátszókkal bulizott.
Én végül már majd leestem a padról, úgyhogy mondtam Sue-nak, hogy elmegyek aludni. Kihalt volt az egész környék, mindenki a tető alatt volt, így gyorsan átöltöztem, és az este utoljára átnéztem a fényképezőgépben a képeket. Egyen nagyon sokáig megakadt a szemem.
Mondanom sem kell, melyik volt az.