Jenny Brown - 19.

Nem tudom, pontosan mit is vártam, de az biztos, hogy mindent felülmúlt.
Úgy sejtettem, hogy Henry ugyanolyan durva és követelőző lesz, mint legutóbb, hogy inkább a nyers, állatias erőt fogja velem érzékeltetni, ami szó se róla, igazán vonzó.
Ehelyett játszadozni kezdett velem. A tahó.
Alig ért az ajkamhoz, épp csak hogy megszédüljek a vágytól,  ujjaival végigzongorázott az arcbőrömön, én pedig boldogan simultam bele a tenyerébe. Próbálta, hogy meddig mehet el, és meddig őrjíthet meg.
Teljesen elvesztettem az eszem, és arra az egy percre nem is hiányoltam, úgy olvadtam bele a forróságba, mint fagyi a kehelybe egy hőguta közeli napon.
Megcsókolt egyszer, majd másodszor enyhén nekidöntött a mögöttem levő pár száz éves falnak. Remélem a műemlékvédők ezt nem veszik károsító tényezőnek. Ha mégis, akkor bocsi, de gondoljanak arra, hogy életem egyik legjobb pillanatát a múlt tárgyai is magukba szívták. Az álmaimat és a fantáziámat kidobhattam a kukába, ilyet izgalmas és fenomenális csókot elképzelni sem lehet.
De valóban nem tartott egy percnél tovább, ellépett tőlem, majd enyhén csillogó szemekkel mutatta az utat felfelé.
Azt hittem, ott esem össze.
Melegem volt, de közben a hideg futkosott a hátamon, és azonnal kiengedtem a hajam, hogy elfelejtsem forró tenyere érintését a nyakamon. Képtelen voltam beszélni, így mély levegőt vettem, és Jared-ék után siettem. A szívverésem a fülemben visszhangzott tovább, és örültem, mikor megéreztem a hideg szelet az arcomon. Segített összeszedni magam.
- Hé, jól vagy? Már azt hittem, rosszul lettél, vagy ilyesmi. - lépett mellém Helena, és hasonló kékes-szürke szempár vizslatott, mint nem sokkal ezelőtt.
Mit mondhatnék, ettől nem lett sokkal jobb a közérzetem.
- Nem, minden oké. - krákogtam, majd köhögtem kicsit, hogy visszanyerjem a rejtélyesen eltűnt hangom. - Milyen szép itt fent. - néztem szét, de alig láttam bármit is, a tekintetem szürke köd lepte el, azt viszont éreztem, mikor lép mögém Henry.
Tisztára mintha kötelék állna fent köztünk. Ó, jesszusom, tényleg bele vagyok esve, ha már ilyesmin jár az eszem.
A szemem sarkából figyeltem, egyszerű, unalmas mosollyal nézett a távolban, jelét sem adva az előbbi kis akciójának, én meg bezzeg úgy nézhettem ki, mint valami elmebeteg. Összébb húztam magamon a kabátot, de még így is rázott a hideg, így vettem néhány mély lélegzetet, és csakis a tájra koncentráltam.
Tehát engem is kihúzhat a kis listájáról. Csodás, egy lettem Gretchennel és Wigan női lakosságának felével. Nem mondom, fiatalok vagyunk, hallgattam Jaredre és az "élj egy kicsit" felfogására, az élmény pedig feledhetetlen. Még mindig érzem az ajkamon az ízét, és alig hiszem el, hogy nem a képzeletem játszik velem.
De én nem akartam feledésbe merülni. Mármint, a francba, még többet akartam. Még többet akartam abból a Henry nevezetű drogból, és méginkább akartam, hogy én több legyek a számára. Ahogy ránéztem, széltől kipirult arcára, ahogy Jarednek mutat valamit, rájöttem, hogy épp az előbb tettem tönkre magam.
Lehunytam a szemem,  és a korlátba kapaszkodva vettem néhány mély lélegzetet. Annyi minden zajlik most körülöttem, hogy ha azt túlélem, a Henrynek köszönhetőeket is.
Újra kirázott a hideg, Helena pedig mellém lépett.
- Ez nagyon jó kép lett rólad. - mutatott egy fotót a telefonján, mire meglepődve fordultam felé. Észre sem vettem, hogy lekap.
- Igen, szép a táj. - mosolyogtam, és valóban, nekem is el kellett ismernem, hogy profilból egész normálisan nézek ki. Sápadtan, kócosan,de elfogadhatóan.
- Szerintem Nessi is fázik, azért nem bukkan fel. - szólalt meg a balomon Jared, mire Helena felnevetett. Jared arca kifejezetten csalódott volt.
- Ugye tudod, hogy az elmélet szerint igazából egy erdeifenyő lebeg a vizen? - kérdeztem mosolyogva, mire csak legyintett.
- Blablabla, elmélet, és uncsi. De egy szörny, Jenny, gondolj bele! Mekkora jó már! - boxolt a vállamba, mire lemondóan sóhajtottam.
- Nagyon jó, de én piszkosul fázom, és már nagyon vágyok egy kiadós vacsorára, úgyhogy búcsúzzatok el a szörnytől.
Mint 3 kisiskolás, úgy hurrogtuk le Henry megjegyzését, de aztán követni kezdtük visszafelé a keskeny lépcsőn. Az út visszafelé sem volt biztonságosabb, Helenaval egymás kezét fogva segítettük egymás, merthogy a fiúk inkább az életükkel játszva versenyt futottak a meredek fokokon.
- Jenny, biztos jól vagy? - kérdezte Helena, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Lehet, tud a bátyjáról és rólam? Mi van, ha Jarednek még sincs igaza, és Helena be fog rám rágni... - Nagyon sápadt vagy. - nyújtotta ki a kezét, hogy végigsimítson az arcomon.
- Csak a szél kifújta, nem annyira durva. - vontam vállat, mire a homlokomat kezdte tapogatni. Az ajkai "o"-t formáztak, és a keze lehanyatlott az oldalára.
- Jenny, te lázas vagy! - közölte, mire csak legyintettem.
- Ugyan, miért lennék? - kérdeztem vissza, majd újabb lépcsőfokokat haladtunk lefelé. Már láttuk a kijáratot, ahol a fiúk épp beszélgettek, mikor Helena újra a homlokomra tette a kezét.
- Ha nekem nem hiszel, majd a bátyámnak fogsz. - mondta, és mielőtt leállíthattam volna, odaszólt a bátyjának.
- Henry, szerintem Jenny lázas, de nem hisz nekem. Megnéznéd kérlek? - ugrott le az utolsó fokról is szőke barátnőm, és a bátyjához fordult, aki azonnal felém nyújtotta a karját, hogy lesegítsem. Csábító lett volna elfogadni, de inkább a falat választottam, és én is lehuppantam a többiek mellé.
- Túlzásba viszitek, csak hideg van és éhes vagyok. - magyaráztam, és a szememet forgattam, amiért ennyire felfújják a dolgot. Henry komoly arccal elém lépett, és szakértő érintésekkel vizsgálni kezdett.
- Esélyes, habár egy lázmérőnek jobban hinnék. Fort Williamig kiderül. - zárta le a témát, miközben végigsimított az arcomon, és az érintésétől újra borzongás járt végig. Ez most már mindig így lesz?
Ahogy visszaértünk az autóhoz, kezdtem én is elhinni, amit a Spourk tesók állítottak. A torkom rettenetesen kapart, és hol fáztam, hol melegem volt, de nem akartam elrontani a kirándulásukat, így nem is említettem, hogy rosszabbul lennék. Kevesebbet beszéltem, és az anyósülésen összekuporodva el-elszundítottam, míg Fort Williambe értünk. Kicsit ködbe veszett az odafelé vezető út.
Az sem tűnt fel, hogy megérkeztünk, sőt, Henry ébresztett fel, miközben Helenaék már a viktoriánus stílusú szürke hotel bejárata felé igyekeztek. A szám ki volt száradva, és nem álltam épp a helyzet magaslatán.
- Bevigyelek, vagy tudsz járni? - kérdezte Henry aggódva, ahogy felültem.
- Nem a lábam tört el, csak kicsit megfáztam. - morogtam bosszúsan, Henry pedig elnyomott egy mosolyt, ahogy kimásztam az autóból. A szürkület csak hozzásegített a hangulatomhoz, haragudtam Henryre, és a hidegre, de legfőképp magamra, amiért olyan lettem, mint egy durcás kisgyerek. Az épület maga nagyon jól nézett ki, és egy napfényes délután biztosan jobban értékeltem volna, de a szürke felhőkbe csak beleveszett a csúcsos homlokzat. Két hatalmas kiírás hirdette az Alexandra Hotelt, mögötte pedig hatalmas domb zárta el a horizontot.
A boldogságomat a recepción hallottak sem tetőzték.
- Csak egy franciaágyas és egy darab, két külön ágyas szobánk van. - magyarázta a fekete, bubi hajú, negyvenes éveiben járó nő, akinek nem ártott volna kevesebb bordó rúzst használnia, mert még a foga is kapott belőle.
- Külön ágyas. - pacsiztam le egyből, végig sem gondolva a csapatösszetételt. - Jared vagy Helena pedig mellém, ha gondoljátok.
- És én nem? - támadt le egyből Henry, de már nem volt időm válaszolni neki.
- Izé, mi Jareddel elférünk a franciaágyban. - harapdálta az ajkát Helena, mire kicsit felébredtem a kábulatból. Ez most csak valami szívatós vicc?
- Az ágyak a szoba két külön felében vannak, ugye? - fordultam újra a recepciós felé, reményteljes pillantással.
- Nos, öhm, azt hiszem, ugyanis ez a takarító személyzetünk dolga. Azonban biztos vagyok benne, hogy a kilátás a hegyekre ámulatba ejti majd önöket. - vigyorgott rám a nő, én pedig lemondóan hajtottam a fejemet a pultra. Nem voltam épp a helyzet magaslatán.
- Az étterem itt balra található, a kulcsokat pedig azonnal adom. Ha bármilyen problémájuk van, csak kérem, nekem szóljanak. - kántálta a recepciós a betanult szöveget, és a kezünkbe nyomott 1-1 kulcsot. Fogtam a sporttáskám, és a vállamra kaptam, miközben igyekeztem nem felszisszenni. Még a végtagjaim is sajogtak. Henry lefejtette a karomról, és úri emberekhez méltóan felcaplatott velük a lépcsőkön.
A szobánk egymás mellett volt Helenaékkal, így hallottam a szoba túloldaláról, ahogy visongva ugrálnak az ágyon. Nálunk közel sem volt ennyire rózsás a helyzet.
 A skót kockás takaróval letakart ágyak egymás mellett helyezkedtek el, és a berendezés még azt sem engedte meg, hogy máshol legyenek. Mindegyik ágyhoz tartozott egy éjjeliszekrény és egy lámpa, amelyek méginkább kiemelték a halvány ciklámen falat és a piros szőnyeget. Az egyik sarokban két fotel állt, illetve egy hatalmas szobanövény, az ajtó mellett pedig egy ónémet diófa komód, illetve egy hatalmas tukör. A fürdő az ágytámlák felöli fal mögött helyezkedett el, fehér és fekete színek harmónikus keverékben. A szemnek az utóbbi sokkal megnyugtatóbb volt. Az ablakon kinézve szinte teljes volt a sötétség, mert bár valóban a hegyekre nézett, azokat most sűrű, szürke felhő lebegte be.
A fürdőbe siettem, és bevágtam magam mögött az ajtót, majd sietve kapkodtam le magamról a láztól átizzadt felsőmet. A bőrömön piros foltok éktelenkedtek, néhol forró, néhol pedig jéghideg tapintással. Beálltam a tus alá, és jó ideig csak az arcomra engedtem a vizet,  még csak az sem érdekelt, hogy nem hoztam magammal tiszta ruhát. Legalább törölköző és fürdőköpeny kéznél volt. Lassacskán a hideg víz lehűtött, kicsit jobban kezdtem magam érezni, nem hasogatott a fejem sem a végtagjaim
- Jól vagy? - kopogott be Henry, mire összerezzentem.
- Igen. - krákogtam, a víz pedig szabadon áramlott a számba, le a fájó torkomba.
- Nem kellene valamilyen tiszta ruha? - kérdezte, én pedig elvörösödtem. Henry, ahogy az alsóneműim közt turkál? Na, még mit nem.
- Nem. - válaszoltam, de már hiába, hallottam, hogy nyílik az ajtó. Miért nem zártam be? A sötétszürke kabinfüggöny persze eltakart, de ettől nem éreztem jobban magam. Végül is egy egyszerű műanyag valami takarta el a pucér seggemet Henry szívfájdítóan gyönyörű lényétől.
- Te mindenkire rátöröd az ajtót? - kérdeztem inkább, miközben hallottam, hogy megnyitja a csapot. Mi a fene? Fogat mos?
- Nem, csak már zavart a borostám. - válaszolta, majd újra megengedte a csapot.
- Ugye most csak viccelsz?! - esett le az állam.
- Nem. De ha probléma, melléd is szívesen beállok. Tudod, vízspórolás, meg egyebek. - hangja minden vágyakozását elárulta, mire a homlokomra csaptam, majd feljajdultam. A fejfájásom még nem múlt el teljesen.
- Ez igencsak kimeríti a jószomszédi viszonyt. - feleltem, majd magamra kezdtem haragudni, amiért még törölközőt sem készítettem a kezem közelébe.
- Mi sosem voltunk csak szomszédok. - motyogta, majd újra megengedte a csapot, én pedig megkövülve álltam a folyó víz alatt. Annyi szó tódult az ajkamra, annyi mindent akartam kérdezi, mondani és bevallani, mégis inkább csendben maradtam. Elzártam a csapot, és megdörzsöltem az arcom.
- Adj be egy törölközőt, lécci. - kértem meg végül. Egy kar nyúlt be a csempe és a függöny közt, és hálát adtam az égieknek, amiért Henry nem tett többet. Gyorsan bebugyoláltam magam, és elhúztam a függönyt. Tekintetünk azonnal találkozott a tükörben. Az állán még ott volt a nyoma a borotvahabnak, és az orra mellett is fehér hab töltötte ki a redőit. Egy pillanatra megállt a borotva a kezében, ahogy végig nézett rajtam, vizes hajamon és alig valamit takaró törölközőmön. Elkaptam a tekintetem, és egy újabb törölközőt vettem magamhoz, ő pedig folytatta a maga tevékenységét.
- Jobban nézel ki. - törte meg a csendet. - jobban érzed magad?
.- Egy kicsit. Talán lement a lázam. - válaszoltam a tükörnek, miközben a hajamból csavartam ki a vizet. Azonnal elkezdett hullámosodni, Helenaék nagyon profin megcsinálták.
- Hoztam be neked ruhát. Nyugi, nem túrtam át a táskád, habár szívesen megnéztem volna a csipkés bugyijaidat. - vigyorgott, és visszatértünk a szokásos Henry-Jenny viszályba.
- Honnan gondolod, hogy hordok egyáltalán bugyit? - ütöttem le a magas labdát nevetve, mire rajta volt a sor, hogy megtorpanjon. Hitetlenkedve rázta a fejét, miközben megtörölte az arcát, és a szárítóra dobta a törölközőt.
- Incsekedhetsz velem Jenny Sky Brown, de annak meglesz a böjtje. - lépett felém egyet, majd elkapta a derekam, és magához rántott. Két kézzel fogtam a törölközőm szegélyét, és miközben azért imádkoztam, hogy ne nyíljon szét, kicsit arra is vágytam, hogy Henry tépje le rólam. És amitől nagyon nem önmagam voltam, az az, hogy utóbbi jelenet sokkal intenzívebben lebegett a szemem előtt.
- Ennyire tetszik a nevem? - kérdeztem téma után kapva, ugyanis már nem először hív Sky-nak.
- Igen. - simított végig a hátamon, miközben a másik kezével szorosan tartott a derekamnál fogva. Ideje lenne megbeszélnünk, hogy akkor mi is folyik köztünk, de ott, abban a helyzetben, legkevésbé sem beszélgetni szerettem volna. Már úgyis megnyert magának, visszacsinálni meg nem tudom. A szívverésem nem hazudott, és gyanítottam, hogy a testemben tomboló forróság most nem a láz eredménye. Éreztem, hogy a combja hozzám simul, és hogy a törölközőm egyre csúszik lejjebb, de ő tovább beszélt. Ajkai még a víztől csillogtak, arca kipirosodott a friss after shave-től. A férfias illatától megszédültem. - Olyan vagy, mint az égbolt.
- Olyan sötét? - röhögtem, mire a szemét forgatta.
- Olyan változó. - lépett el, mire azonnal a törölköző széle után kaptam, ő pedig az ajtó felé indult. Megtámaszkodtam a pultban, és a tükörképemet néztem, és már meg sem próbáltam rendezni az érzéseimet. Henryben minden jó, és minden rossz. Olyanfajta rossz, ami tetszik nekem.
Már épp becsukta volna az ajtót, mikor felnevetett.
- Mivan? - ráncoltam a szemöldököm, ő pedig két lépéssel visszért mellém.
- Sajnálom, de van valami, amit egyszerűen muszáj megtennem. - lépett közelebb, mire elakadt a szavam. Biztos voltam benne, hogy újra megcsókol, és nem is kellene hozzá az engedélyemet kérnie. Aha, én kis naív. A következő pillanatban lerántotta rólam a törölközőt, majd nevetve kislisszolt az fürdőszoba ajtón, mielőtt még reagálni tudtam volna. Csak pislogtam magam elé, alig fogtam fel, mit tett. Azonnal magamra kaptam a fürdőköpenyt, és dühtől villogó szemekkel utána indultam. Útközben összesodortam a törölközőt, és kivágtam az ajtót, ami visszapattant a falról.
- Te... te utolsó... - indultam neki, mire tovább nevetve hátrált a falig. Csaptam párat, de a színek összemosódtak előttem. Mikor a törölközőm eltüntetéséről volt szó, egy sokkal élvezetesebb játékot képzeltem magam elé.
- Nyugi. - tarotta maga elé a kezeit, de összegörnyedt a nevetéstől.
- Egy beteg emberrel így kicseszni. - ütöttem meg újra, miközben véletlenül feldöntöttünk egy vázát, ami csörömpölve ért földet.
- Au, héé. Nem is tudom, mostmár melyikünk a beteg. - dőlt rá az ágyra, majd megragadta a kezemben levő törölközőt, és magára rántott.
Nos, egy ágyban, egymáson, alig ruhában, mi kell több?
Természetesen, hogy valaki szétrepítsen  minket. Helena benyitott hozzánk, és nem igazán értette, hogy a barátnője a fehér fürdőköpenyben fekszik a bátyján.
- Zavarok? - kérdezte meglepetten, mire dühösen pattantam fel.
- Nálatok alszok. Ha kell, a földön. - jelentettem ki, majd bemasíroztam vissza a fürdőszobába, és ezúttal magamra is zártam.
Aztán megláttam, hogy Henry milyen ruhát készített nekem oda, és egy hangos sóhaj csúszott ki a számon. Egy fekete leggings és egy fehér trikót halászott elő a táskámból, de a sötétzöld-fekete kockás favágó ing nem az enyém volt. Az arcomhoz tartottam, majd nyögve dőltem neki a pultnak. Henry illata volt, igazi férfias és jellegzetes. Rá tökéletesen passzolt, míg nekem fel kellett türnöm az ujját, és így is bőven a fenekem alá ért. Középen begomboltam 2-3 gombot, és rájöttem, hogy pont úgy nézek ki, mint aki most ébredt fel egy kiadós éjszaka után a pasija ágyából. Az elmémre újra nyomás nehezedett, ami a láz visszatérését jelezte, ezért hideg vízzel arcot mostam, majd kilépve a fürdőből magamra vettem a tornacipőmet, és a társaság felé fordultam. Jared is átjött, és nagyon somolygott valamin, Helena és Henry pedig otthoni dolgot beszéltek meg.
- Mi az? - böktem meg Jaredet, aki alig tudta visszafogni a nevetését.
- Ezt inkább én akartam megkérdezni. - vonta fel a szemöldökét, mint aki gyanít valamit. Az arcomon pír gyúlt, és elfordítottam a fejem.
- Az előbb még éhen akartatok halni, nem? - fordultam a tesók felé, akik azonnal lehuppantak az ágyakról, Henry pedig kicsit sem visszafogottan végigmért. Még nekem is el kellett ismernem, hogy nagyszerűen állt rajtam az ingje.
Helena kiszökkelt az ajtón, Jared pedig utána, Henry pedig mellém lépve a fülemhez hajolt, és forró lélegzetével megbizsergette az egész testemet.
- Van éhség, amit nem lehet csillapítani. - suttogta, majd követte a többieket az étterem felé.

Jenny Brown - 18.

- Kár, hogy nincs pezsgőnk. - jegyezte meg Jared vigyorogva, és Helena feje búbját puszilta.
- Majd Fort Williamban. - mosolygott rá a visszapillantóból Henry. Sugárzott a boldogságtól, egyszerűen ragyogott, és féltem, hogy karambolozni fogunk, ha nem az útra figyel. Az utak kacskaringóssak voltak, ami eddig nem annyira zavart, inkább csak álmosított, de Henry a hír után alig tudott egy helyben ülni, fészkelődött, és ha jól sejtettem, szíve szerint most elmenne futni egyet.
Nem volt vele egyedül. Örültem neki, tényleg, az orvosi hatalmas szó, és hogy Londonba költöznek, még nagyobb. Helena a barátnőm, kedves, aranyos, jólelkű, olyan, amilyen én soha nem leszek, és ezt csodáltam benne. Henry pedig, te jó ég, nem marad sem diák, sem tanár, aki nem lesz majd odáig érte. De mindig van egy "de" és ez most is beletiport a lelkembe.
- Annyi mindent szeretnék kérdezni, de nem tudom, mivel kezdjem. - szólaltam meg, és rájöttem, hogy hosszú ideje hallgatásba burkólóztam. Helena előre dugta a fejét a két ülés közt, és várakozóan nézett rám.
- Kérdések? Mivel kapcsolatban?
- Hát... úgy veletek. Meg a várossal. Meg hogy elköltöztök. De eddig miért nem költöztetek el, ha megtehettétek volna? - hadartam, hogy mielőbb leadjam a mellkasomat nyomó súly egy részét. Helena arca egyből komolyabbá vált, és Henry is vádlón pislogott felém, mintha legalábbis Helena egyik Barbie babáját tettem volna tönkre.
- Mert suliba jártam, Henrynek pedig szuper munkája van, és ismertük Wigant, az ott élők is minket.
- De épp ebből volt problémátok. - jegyeztem meg, majd gyorsan témát váltottam, mielőtt még bármelyikük beleszólhatott volna. - Jared, hogy-hogy nem vagy kiakadva, amiért Helena távol lesz tőled? - fordultam hátra, a fiú tekintete azonban nagyon nem tetszett. Komoly volt, és feszült, a hangja,  mikor megszólalt, szinte vádló:
- Mert én szeptembertől Liverpoolba megyek. Ígyis-úgyis tartjuk a kapcsolatot, csak más városok vannak színen.
- Oké, én csak... ne haragudjatok. - fújtam ki a levegőt, hangosabban, mint illett volna. - Nagyon örülök nektek. - fogtam meg Helena kézfejét, és biztatóan mosolyogtam, de nem őszintén. - Remélem nem London két legtávolabbi pontján fogunk élni. - nevettem fel, és Helenaba is visszatért kicsit az élet, de valószínűleg mély lyukat fúrtam azzal, hogy felhoztam a wiganiek viszonyát velük. S az okot, amiért mindez kialakult.
Gratulálok Jenny, te egy igen tapintatos lány vagy.
- Nos, a lakásügyeket úgyis később tudom csak intézni, úgyhogy jelentem, Urquhart vára előállt. - parkolt le Henry a hosszú autósor végén, az út mellett, mi pedig kiszálltunk.
- Lefagy az orrom! - fakadtam ki három másodpercen belül.
- Úgyis túl nagy. - lépett mellém Henry, a mutató és középső ujja közé csípte az orrom, mire durcássan a kezére vertem. Nevetve bezárta az autót és Jared is gyorsan magára kapta a kabátját. - Július van, hogy lehet ilyen hideg? - kérdeztem Helenat, aki megvonta a vállát.
- A víz teheti, meg hogy északon vagyunk. - kihúzta a haját a kabátja alól, így a szőke hajszőnyeg tökéletes arányban omlott le a vállára.
- Ott van, ott van! - üvöltötte Jared, mire mindhárman, és a körülöttünk sétáló emberek is a tó felé figyeltek. - Ja, nem, csak egy madár. - tette hozzá Jared, mire felnevettem, Henry pedig a fejét csóválta. Helena a barátja kezére csapott, majd belekarolt, és a vár-rom felé igyekeztek. Nekem megint Henry maradt. Egy szál panaszom sem lehet, ha eltekintünk a traumától, amit a majdnem-csók okozott. Nem is igazán tudtam megszólalni, akárhogy kutattam a témák közt.
- Ezt szeretem Skóciában. Nézd milyen gyönyörű zöld a fű. - mutatott a talpunk felé, én pedig megrökönyödve néztem rá. Fű? Tényleg?
- Igen, az. - bólintottam, és rájöttem, hogy ennyi erővel az időjárásról is beszélhetünk. - Biztos jó lehet rajta futni, ha épp nem vizes. - tettem hozzá, Henry pedig mosolyogni kezdett.
- Nekem is ez jutott eszembe. - mondta, nekem pedig leesett az állam. Valamiben egyre gondolunk, whoa, talán tényleg csodák történnek Loch Nessben.
- Szóval... ezentúl csakis Doktornak hívhatlak? - böktem meg az oldalát a könyökömmel, mire hátravetett fejjel nevetni kezdett. - Doktor Henry Spourk, az összetört szívek okozója és gyógyítója is. - folytattam, mire furán kezdett rám nézni. - Oké, ezt nem tudom, miért mondtam. - égett a fejem, és zsebre vágtam a kezeimet.
- Hívhatsz Dokinak is. Rövidebb. Csak hogy érezd, mekkora megtisztelésben lehet részed. - vigyorgott, azzal a "tudom, hogy szívdöglesztő vagyok" mosolyával, mire forgatni kezdtem a szemem.
- Oké, dokikám, ideje leállni az egó-bogyók szedésével, túllőtted a mennyiséget.
Jaredék épp egy táblát olvastak, ami a vár fontosabb információit tartalmazta. Mellettün egy 4 fős ázsiai lánycsoport sétált el, kattingatva a telefonjaikat, és folyamatosan halandzsázva. Az egyiküknek egy rózsaszín fényképezőgép lógott a nyakában, és elképzelni sem tudtam, mégis melyik gyártó vetemedik ilyen színre.  Mikor meglátták Henryt, hangosabban csipogtak, és egymás bökdösve mutogattak felénk.
- Haver, azt hiszem, mondhatjuk, hogy nemzetközi lettél. - szóltam elismerően, mire Helena és Jared is felnevetett. A lánycsapat a vár bejáratánál kezdett fényképezkedni, majd tovább haladtak.
- Nekem a hosszú lábú, barna göndörhajúak az eseteim. - magyarázta Henry, mire húzni kezdtem a szám. Gretchen, naná. Már épp hiányzott ő is a gondolataim közül.
-  Oda szeretnék felmenni. - mutattam egy apró híd szerű valamire a két várfal közt a távolban.
- Hát persze, hogy felakar. - motyogta Henry bosszankodva, majd előre sietett, és sorbaállt a bejáratnál, mi pedig követtük.
- Hé, a saját részemet én fizetem. - támadtam le egyből Henryt, ahogy rájöttem, hogy mindenyájunk jegyét kifizeti. 35 font pedig nem kis pénz.
- Ugyanmár, ennyibe nem halok bele. - válaszolt, és átadta a királynő fejével ellátott bankókat, majd négy papírcsíkot nyújtott felénk.
- De később megadom. - fogtam meg a csuklóját, és kényszerítettem, hogy rámfigyeljen. Nagy hiba volt. Kékes-szürke tekintete felperzselt, gúnyos mosolyával együtt, és úgy engedtem el, mintha komoly égési sérülést okozott volna.
- De meg ám. - kacsintott rám, mire leesett az állam, ő pedig nevetve fordított hátat nekem, és az ázsiai csoport után indult, akik persze igen lassú tempóra váltottak így, hogy látták, egy félisten követi a nyomukat.
- Fogadjunk, hogy felemelem őket! - sétált oda Jared egy kőhajítóhoz, ami fel volt állítva a sétány mellett. Előtte néhány tekegolyóhoz hasonlító csiszolt kődarab hevert, és teljességgel bizonyos volt, hogy nem szabad hozzáérni. Nos, Jaredet ezt teljesen hidegen hagyta, és emelgetni próbálta őket.
- Ez biztos a nehezebb, lássuk a másikat. - hagyta ott az első áldozatát, és a másodikhoz lépett. Helena nevetve kamerázta, a bátyja pedig mellé lépve a vállára támaszkodott. Ahogy körbenéztem, mások is minket kezdtek bámulni.
- Jared, sérvet fogsz kapni. - jegyeztem meg, de rám se hederített. Egy másik, kb korunkbeli fiú is csatlakozott hozzá, de ő sem járt sikerrel.
- Megpróbljuk együtt? - kérdezte a másik, mire Jared vigyorogva beleegyezett, és a harmadik golyónak már ketten feszültek neki.
- Ez tisztára olyan, mintha Thor pöröjét akarnák megemelni. - magyaráztam Helenanak, aki vihogva bólogatott. A kődarab mocorogni kezdett, de a két fiú nem talált rajta normális fogást. Már komplett tömeg vett minket körül, és egyesek már "hajrá"-zni kezdtek.
- Szia, szép lány. - lépett oda mellénk egy Maclemore hasonmás, én pedig döbbenten pislogtam rá. Aztán rájöttem, hogy Helenahoz szólt.
- Nemár, haver, nincs jobb szöveged? - Helena már nyitotta a száját, de Henry megelőzte. A csávó lazán vállat vont, és zsebrevágott kézzel továbbra is Helenat fürkészte.
- Hova valósi vagy?
- Húzz. El. Most. - lépett előre Henry, fenyegető testtartással, és mielőtt gondolkodhattam volna, már közéjük léptem. Figyelmeztetően Henry mellkasára helyeztem a kezem, és figyelmen kívül hagyva az isteni érzést, komoly arccal sugalltam, hogy csak rám figyeljen.
- Henry, áll le. Te pedig zavarsz, köszi. - fordultam vissza a fiú irányába, aki húzott szájjal, de végül feladta, és elment.
- Megvan! - üvöltötte Jared mögöttünk, mire félig felé fordultam, de még mindig Henryn tartottam a kezem, éreztem feszülő izmait a pulcsija alatt, és hogy a húga hódolóját figyeli. Végül kifújta a levegőt, és megragadta a kezem, majd finoman eltolta, és ellépett mellőlem, újra a húga mögé.
- Szívesen. - motyogtam a hideg levegőbe, majd lefényképeztem a hős Jared-et, míg mások tapsoltak és füttyögtek. Jared és a másik fiú visszatették a helyére a követ, majd kezet fogtak és beszédbe elegyedtek. A fiú barna haját kócosra fújta a szél, és szinte ugyanolyan magas volt, mint Jared. Arcát borosta keretezte, de hatalmas barna szemeit még ilyen távolságból is láttam. Helena a bátyjával vívott néma harcot, csak egymást figyelték, és szavak nélkül is megértették egymást. Helena pipa volt a bátyjára, amiért az ennyire védelmezi, Henry pedig pipa volt Helenara, amiért az pipa rá.
Nem bonyolult.
Én a karomat dörzsölgetve vártam, hogy tovább induljunk, és figyeltem, ahogy a fiú átad egy kártyát Jarednek, aki nevetve megveregette a fiú vállát, majd elköszöntek, és hozzánk lépett.
- Mi az, nagyfiú? - karoltam bele, nehogy elszálljon a végtelenbe a boldogságtól.
- Oh, csak egy telefonszám. Nem ügy. - mondta, de persze, hogy nagy ügy volt.
- Ez mégis hogy lehetséges? - fakadtam ki. -  Csak pár perce találkoztatok, és máris számot cseréltél, én meg évek óta futok bele fiúkba, de még csak rám sem néznek. Egyszerűen nem értem. - magyaráztam, és már Helenaék is engem figyeltek.
- Ne mond már, hogy te nem randizol néha. - indultunk el a vár irányába, Jared pedig felém fordult közben.
- Hát pedig nem. Én egy szerény, visszafogott lány vagyok. - mondtam, és keresztbe fűztem a karom a mellem előtt, Jared, Henry és Helena pedig egyszerre nevettek fel. - Nemár, tényleg így van! - erősködtem, mire tovább nevettek.
- Jó, lényegtelen. De akkor sem cserélek számot minden szembejövővel.
- Nem, te azonnal ránk rontottál. - cserélt helyet Henry és Jared, így előbbi lépkedett mellettem, és mellette kevésbé fáztam. Hmm, biztos az időjárás teszi, persze, hogyne.
- Mert kizártam magam! - magyaráztam, mire Helena hátulról megölelt.
- És milyen jó, hogy így tettél. - vigyorgott barátnőm, majd elrángatta Jaredet egy újabb táblához, hogy még több információt tudjanak meg a várról.
- Kösz, hogy nem említetted Ashtont. - váltott komolyabb hangnemre Henry, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá.
- Ashton? Hogy jön ide megint ő? - kérdeztem, mert tényleg nem értettem az összefüggést.
- Hát randiztok nem? Vagy legalábbis találkozgattok. - válaszolta tőle kicsit sem szokatlan közönyös hangon.
- Nem találkozgatunk, jesszusom, már próbáltam elmagyarázni. De ha így is lenne, mi közöd hozzá? - fel sem tűnt, hogy mérgemben gyorsabban szedem a lábaimat, de Henry gond nélkül igazodott hozzám.
- Semmi, amíg a húgom nem tudja meg. Amúgy meg jogos, hogy törlesztesz neki, végülis megmentett.
- Nem törlesz... Mi? Megmentett? Mikor? - fordultam hirtelen Henry felé, és ő is megállt zsebrevágott kezekkel. Kezdett összeállni a kép, de tőle akartam tudni.
- A szellembarlangból. Ő volt az, aki kihozott téged. - mondta, és a száját húzta, amiből kitaláltam, hogy ez olyan információ, amit nem szívesen oszt meg velem.
- Tudtad! - vágtam a mellkasára egyszer, majd mégegyszer ököllel. - Kérdeztem, és azt mondtátok, nem tudjátok! Hazudtál! - újabb ütés, ő pedig hátrébb lépett, de nem érdekelt, követtem két újabb csapással. Éreztem, hogy a szememet szúrják a könnyek. Hazudott egy olyan dologról, ami nagyon fontos volt nekem. Többször is témáztunk róla, de mindvégig tagadta. A hangom kezdett hisztériás tartományba elmenni, de kicsit sem érdekelt. Dühös voltam, és talán csalódott is, de mindenképp átvertnek éreztem magam.
- Nem mondhattam el Helena előtt. - védekezett, de a legkevésbé sem érdekelt. Elég nagy döbbenet volt, hogy részben Ashtonnak köszönhetem, hogy nem fulladtam meg, és sem ő, sem Henry nem említette mindezet egy szóval sem.
- És? Hetek óta járunk futni, egy reggel igazán elkotyoghattad volna! - löktem meg mindkét kezemmel, mire elkapta a csuklómat, és magához rántott. Arca csak centikre volt az enyémtől, a lélegzetem elakadt, de láttam rajta, hogy most nem a köztünk levő vonzalom átszakításáról lesz szó.
- Ide figyelj, Jenny. - kezdte halk, de ijesztő hangján. - Felőlem azzal találkozol, akivel csak szeretnél, legyen az Ashton, vagy bárki más. Nem mondtam el, mert nem tartottam fontosnak, hogy tudd. Ashton nem az, akinek vélhetően gondolod. Csak nem akartam, hogy közöd legyen hozzá.
- A...a húgod miatt... - motyogtam, és úgy éreztem, mintha az agyamban egy hatalmas felfújt rózsaszín rágógumi épp kidurrani készülne.
- És miattad is. - fúrta a tekintetét az enyémbe, és elárasztottak az érzelmek. Pirosló ajkai vonzották a tekintetem, és hatására az én ajkaim is elnyíltak. Túl nagy volt a feszültség köztünk, a benzinkútnál lévő vonzalom porszemnyi volt ehhez képest. Túl sok helyen érintkeztünk, a mellkasunk, a kezünk, a combunk, és csakk centik választották el az ajkainkat is.Éreztem, hogy az oxigénhiány kezd kihatni a tüdőmre és a torkomra, de annyira elmerültem Henry érintésébe, szavaiba, közelségébe, hogy nem tudtam magamnak parancsolni. Szédülni kezdtem az érzéstől, Henry pedig még közelebb húzott magához.
- Gondoltátok volna, hogy ez valamikor galambház volt? - hallottam meg Jared izgatott hangját, és ismét rájöttem, hogy nem csak ketten vagyunk a világon. Lehunytam a szemem, és hátrébb léptem, majd kitéptem a kezem Henry szorításából. Mély lélegzetet vettem, és a rágógumi sem fújódott tovább. Jared felé fordultam, aki amolyan "mindent láttam" pillantásal bámult minket. Helena háttal állt, így remélhetőleg ő nem vett észre semmit a bátyja és a köztem történtek közt. Ha egyáltalán történt valami. Mármint, ugye nem csak beképzeltem? Oké, teljesen összezavarodtam. Megráztam a fejem, és igyekeztem csak Jaredre koncentrálni.
- Olyan kicsinek tűnik. - léptem mellé, és újra a kör alapu romhoz fordítottam, hogy ne Henry-t vizslassa. Rá sem mertem nézni a mögöttem álló fiúra, és párszor meg kellett köszörülnöm a torkom. Te jó ég, még a hangom is el megy, hála neki.
- Hát pedig a leírás szerint de. Nézd, ilyen fura alakja volt. - mutatot Helena a képre, aki az előzőekből semmit nem vett észre, Jared azonban folyamatosan az oldalamat bökdöste, és szinte utasított, hogy nézzek rá.
Mivel kezdett fájni az oldalam a folyamatos könyöklésétől, teljes erőből visszavágtam, és ez nyert, nem piszkált többet.
Helena hajába újra belekapott a szél, mire morcosan próbálta az ujjaival kifésülgetni. Mellé léptem, és a táblát próbáltam olvasni, de a betűk összefolytak előttem. Megdörzsöltem hideg arcom, hogy valamennyire észhez térjek.
Rendebn, Ashton hozott ki az épületből. Ez igen sok mindenen változtat. Elősször is, biztos, hogy nem Henryre fogok hallgatni, aki azt szeretné, hogy távol maradjak a nem túl nagy haverjától. Értem az álláspontját, miatta veszítették el a szüleiket, aláírom, Henrynek totál igaza van. De sokkal tartozom már Ashtonnak, habár sok probléma elé állított. Ott a gyáras sztori, a fura titkolózásai, Edinburgh, és még sorolhatnám.
Ó, miért vannak férfiak a világon?!
- Fázok, nem  megyünk tovább? - kérdezte Jared, mire mind helyeslően biccentettünk. Helena előre sietett, Henry pedig mögöttünk sétálgatott zsebre tett kézzel. Azt hittem, Jared megint Helenahoz fog sietni, ehelyett a karját nyújtotta, mire belekaroltam.
- Komolyan mondom, menjetek szobára. - mondta minden bevezető nélkül, mire leesett az állam.
- Mi? Mitől beszélsz?
- Légyszíves. - nézett rám lesújtóan. - Azóta látom, mióta elindultunk. Nem hogy izzik, öcsém, konkrétan lángol köztetek a levegő.
- Mármint kivel? - tettem a hülyét, Jared pedig felnevetett.
- A félistennel. Hadd ne keljen nevén neveznem Wigan büszkeségét. Szerintem a születése óta nem történt a városban jobb dolog, max az én odaköltözésem. - tűnődött a távolba meredve, mire már én is felnevettem.
- Ez bonyolult. - tértem vissza a témához, Jared pedig a szemeit forgatta.
- Blablabla. Mi ebben a bonyolult? Smároljatok, feküdjetek le, valljatok egymásnak szerelmet, és legyetek örökké együtt. Mi ebben a bonyolult?
- Jesszusom, milyen kapcsolataid voltak neked eddig? - borzadtam el.
- Egyszerűek. Mert nem parázok hülyeségeken. - túrt bele barna hajába, én pedig felsóhajtottam.
- Róla beszélünk. Henry Spourkról. Aki mindenkit megkap. Én is csak egy leszek a hódításaiból. - mondtam ki azt, ami leginkább aggasztott, és óriási megkönnyebbülés futott végig rajtam. A súly, ami a mellkasom nyomta, újra könnyebbé vált, miután kimondtam, amit gondolok. Jared komolyan elgondolkodott a hallottakon, szerintem ő is látta, mi itt a probléma.
- Jenny. Fiatal vagy. Tudom, hogy mindenki az élete szerelmét keresi, ez alól én sem vagyok kivétel. De ahhoz, hogy valakiben megtaláld azt, ami igazán fontos számodra, előtte meg kell tudnod, mi is az a valami pontosan. És hidd el, nem egyik pillanatról a másikra fogsz beleszeretni az illetőbe. Sőt, nem elsőre biztos lehetsz benne, hogy nem a megfelelő emberrel hoz össze a sors. Az ilyesmi csak a rossz könyvekben van megírva, ahol aztán összejönnek a párok, és vége is a történetnek. De az élet nem ilyen, nem ér véget a történet végi csókkal. Nem azt mondom, hogy Henry nem lehetne életed szerelme...
- Nem vagyok belé szerelmes! - vágtam gyorsan közben, Jared pedig oda sem figyelve folytatta.
- ... de esélyt sem adsz neki, hogy ez kiderüljön. S ez a lényeg. Bumm, adtok a vonzalomnak, lefeküdtök. Nagy ügy, legalább lesz egy jó estétek. Még az is lehet, hogy tök rossz az ágyban. - vigyorgott Jared, majd egyszerre nevettünk fel a gondolat abszurditásán.
- Ha utána nem lesz semmi, akkor sem fogod magad enni, hogy mi lett volna ha. De így, titeket elnézve... komolyan, már csak a sarokban sírás hiányzik, tiszta brazil szappanopera az egész. Veszekedtek, nevetgéltek, pattognak köztetetk a szikrák, aztán megint ölitek a másikat. Hidd el, nézni is fárasztó. - fejezte be a monológját, ami jobban szíven ütött, mint az autó wigani első napomon. Hátra pillantottam, ahol Henry állt, és a tavat fürkészte. Te jó ég, olyan istenien nézett ki, hogy szavakat nem lehet rá találni. Szőke haja már-már vörösesbe fordult a fényviszonyok miatt, fekete dzsekije és egyszerű farmere pontosan illettek rá. De a tekintete volt az, ami mindent vitt, és amibe teljesen beleestem. Tudtam, hogy Jarednek igaza van, de mennyire, hogy igaza, és elméletben mindez nagyon szépen működött. Szerinte én is bejövök Henrynek, amit csak remélni tudtam, és talán tényleg csak hagynom kellett megtörténni a dolgokat.
Csak a kivitelezéssel voltak kisebb problémáim. Nem sétálhattam oda csak úgy, és smárolom le a pázsit közepén.
- De Helena... - jutott eszembe a másik probléma is, aki épp az út közepén térdelt, és valamilyen nyakatekert pózban próbálta lefényképezni a tájat. - Nem ismerem régóta, de nagyon fontossá vált számomra azért is örülök, amiért Londonba költöznek. De mégis hogy hatna ez rá? Mármint olyan, mintha azért lettem volna vele jóba, hogy összejöjjek a bátyjával.
- Hidd el, Helena nagyon örülne a sikereteknek. Igazából bárkinek, aki nem Gretchen és valami fruska a volt iskolánkból. - fordított maga felé Jared, és a vállamra helyezte a karját. Töprengve bámultam rá vissza, ő pedig bíztatóan mosolygott rám.
- Jenny, gondolj a szüleidre. Ők is adtak maguknak egy esélyt. Most itt vagy te, és bár az ő útjuk szét vált, anyud épp wellnesezik a barátnőjével. Ő is helyre fog jönni, és ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, te is jól leszel. Ha azt hiszed, bárkinek is könnyű, tévedsz. Nekem sem volt, most mégis mindennek esélyt adok, azért is lapul egy telefonszám a zsebemben egy igencsak cuki pasitól. - virult fel az emlékre, és én is mosolyogni kezdtem. -  Nincs az a mély gödör, amiből nem lehetne kimászni. Én is itt vagyok, Helena is itt van, és biztos vagyok benne, hogy az otthoni barátaid is melletted lesznek, anyudról nem is beszélve. Csak könyörgöm, tegyetek valamit, mert ez a szemmel vetkőztetés már kezd zavaró lenni. - nevetett, majd puszit nyomott a homlokomra, és Helena után sietett, aki már a vár bejáratánál várt minket.
Jared oktatása megmelengette a lelkemet, és teljesen igazat kellett adnom neki. Azok a fránya könyvek visznak magyánosan a sírba, miért nem tudják a kapcsolati problémákat is megírni? Bahh. Persze, nem csak ennyi maradt meg az egészből, csak épp továbbra sem tudtam, hogy kellene lépnem. Nem azt vártam, hogy Henry udvarolni kezdjen, vagy ilyesmi, jesszusom, a 21-ik században élünk. Oké, egy csokor bazsarózsának igencsak örülnék, de ezt a képzetképet gyorsan elhesegettem a szemem elől.
A tavat kezdtem nézni, és vártam, hogy a hideg és a szél kissé megritkítsa a fejemben uralkodó káoszt. Annyi minden összejött. Anyu, Ashton, Helena, Adelé, Gretchen, Peny, Mel és az apjuk, London, sőt még Miami is eszembe jutott.
De most csak a kirándulásra akartam összpontosítani, Loch Ness-re, a dombos tájra, és a zavartalan víztükörre, amin a fehér, kék, és szürke felhők visszatükrőződtek. Néhány színfolt megegyezett Henry szemszínével, amitől csak mosolyogni kezdtem magamban.
Henry még a tájba bámulós élményemet is tönkreteszi.
Éreztem, mikor ér mögém az emlegetett, és egy pillanatra behunytam a szemem, majd mély levegőt vettem, és a vár felé indultam.
- Csigalépcső van, és marha szűknek tűnik. - szólt hátra a válla felett Helena, miközben belépett az épületbe.
- Jesszusom, ezek nem lépcsőfokok, ezek konkrét tömbök. - vízhangzott Jared hangja a tényleg nagyon szűkös lépcsőházban, az emlegetett kőtömbök pedig egyenként a térdemig értek. Nem tudtam oldalra kinyújtani a kezem, annál sokkal szűkebb volt az egész, és világítás sem volt, csak amennyi a kintről beszűrődő fény adott. Jared után igyekeztem, de még így is lemaradtam tőle vagy 3 fokot. Henry türelmesen utánam jött, néha a derekamnál fogva segített, aminek fent állt az a veszélye, hogy kitöröm a nyakam, ugyanis ilyenkor rendszeresen megcsúszott a lábam.
- Lassan, nem sietünk. - szólt hátulról, mire mosolyogva hátrapillantottam, és meglepődve vettem észre, hogy senki nem jön utánunk.
- Azt hittem, tömeg lesz. - magyaráztam újabb fokot lépve, és kezdtem érezni a térdemben az erőfeszítéseket.
- Nem bírták a lassú tempódat, inkább várnak. - nevetett a hátam mögött a sunyi, és közben újabb lépcsőfokra segített fel. Már láttam a lépcsősor végét, de muszáj volt megállnom egy pillanatra kifújni magam. A falnak dőltem, és egy mozdulattal összefogtam bundzsi, hullámos hajamat. Mellettem épp egy rácsos ablak nyílt a vár-rom részeire és az egész területre. Mosolyogva bámultam ki, és most elösször jöttem rá, mekkora áldás, hogy Helenaékkal tartottam a körúton. Egymagam biztos nem jöttem volna el Skóciába, és nem láthattam volna ezt a szépséges tájat. A dombok, a tavak, a különleges házak, a levegőben is érezhető kultúra. Mind-mind hatalmas hatással voltak rám.
Henry is fellépett arra a fokra, amin én álltam, és a vállam felett bámult ki ő is. Éreztem a lehelletét a nyakamon, és felé fordultam. Arca csak centikre volt az enyémtől, de most igyekeztem nem megijedni.
- Még meg sem köszöntem, hogy elhoztatok. - hangom rekedtesen szólt, és őszinte hálával néztem Henryre. Tőle szokatlan őszinte mosoly jelent meg az arcán, az, amit folyton hiányolok, és ami mindig boldoggá tud tenni. A szívem majd kiszakadt a helyéről, ahogy őt néztem. Nem láttam rajta az a gúnyosságot, vagy felsőbbrendűságet, ami általában őt jellemzi. Csak Henry volt, én pedig csak Jenny voltam. Két ember, akik különlegesnek tartották a másikat. S ennyi épp elég volt. Egyenlőre.
- Nehéz eset vagy Jenny Sky Brown. - csóválta a fejét, a kezét a tarkómra csúsztatta, és ugyanabban a pillanatban csukódott le a szemhéjunk, amikor az ajkaink összeértek.

Jenny Brown - 17.

- Tényleg, csak a vércukrom volt. - magyaráztam már negyedszer, és igencsak irriált, hogy négy ember körülvett, és legyezgetett meg itatott. Heedy jelenlétét nem igazán értettem, de ahogy felé pillantottam, észrevettem a kézfejét Henry térdén.
A kis ribi.
- Pedig ettél is. Folyton eszünk. - simította meg a fejem Jared, mint egy kiskutyát, Helena pedig vizes papírzsebkendővel dörzsölte a tarkóm, ami mondjuk piszkosul hideg volt ebben a szeles időben.
- Jól vagyok, igazán felesleges ez a babusgatás. Induljunk tovább, meg akarom látni a szörnyet. - pattantam talpra, és igyekeztem nem mutatni, hogy megszédültem. Henry bár észrevette, nem szólt semmit.
- Óó, talán Loch Nessbe mentek?  - Heedy csillingelő hangjától lassan agyvérzést kapok, és kishíjján rávágtam, hogy "igen, zsenikém", de inkább a nadrágomon simítottam végig.
Ha az ember elájjul, hajlamos... hát, bepisilni. S óriási hála az égieknek, amiért velem nem történt ilyesfajta baleset.
Naná, hogy nem a vércukrom volt. A hirtelen felismerés túl nagy sokk volt, amit még a szüleim válása, vagy Henry néhány kedves pillanata sem ugrott meg. Istenem, én láttam, ahogy azt a lányt, Adelét elhurcolják, ki tudja hova, és senkinek, SENKINEK nem beszélhetek róla. A barátja és a szülei biztos a poklot járják meg, ki tudja, mi lehet a lánnyal, és én itt kirándulgatok Skóciában, miközben Ashtonnal sem tudok beszélni.
Vagyis... igazából tudok, sőt. Muszáj, különben felrobbanok.
- Igen, de még be kell ugranom Yakohoz, tudod véletlen, melyik épületben lakik? - fordult Heedy felé Henry ragyogó mosollyal, amitől a lány egyből elolvadt.
- Yako Henry egyik barátja. A nagyszülei japánok, de ő már Wiganben nőtt fel. - magyarázta nekem Helena, mintha az előbbi téma, miszerint egy ismerősük eltünt, uborkaszezonú hírré aszalódott volna.
- Ó, értem. - bólogattam, de az agyam máshol jár. - Meglep, hogy vannak barátai. - tettem még hozzá, mire Helena és Jared egyszerre nevettek fel.
- Elkisérlek, ha gondolod. - tapogatta tovább a Doctor Szöszi Henry felkarját, amit én ütögetni szoktam. S imádom ütögetni.  Mindnyájunknak feltűnt, hogy csak Henrynek szól a felhívás, aki boldogan bele is egyezett, a lány pedig szinte világított az örömtől.
Bahh.
- Megvárunk a kávézóban. - mutatott a háta mögé Helena, mire Henry bólintott, Heedy pedig azonnal összefűzte az ujjait a fiúéval.
Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt szívvel néztem végig az egész jelenetet, ahogy Barbie és Ken a napsütésben és az enyhe szélviharban távolodtak egy magas, négy emeletes tégla épület felé.
Nem vagyok rá büszke, sőt, tagadnám, de rohadtul féltékeny voltam. ÉN kellene hogy taperoljam, és ÉN kellene, hogy kézenfogva járjak vele. ÉN tudom, hogy mennyire fáj neki a szülei elvesztése igazából és ÉN vagyok az, aki egy kávés pohárból iszik vele.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, különben biztos, hogy utánuk futok, és kellemetlen helyzetbe hozom magam. Márpedig eldöntöttem, hogy leteszek Henryről, és mindenről, amit iránta érzek, úgyhogy összeszedtem magam.
Ránéztem a még mindig telefonját bújó Jaredre, és a mellette álló Helenara, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb bajom van, holmi szívügyeknél.
- Csak telefonálok egyet, nem beszéltem még ma anyuval. - hazudtam, mire mindketten bólintottak, én pedig eltávolodtam pár méterre.
"6 nem fogadott hívás: Ashton"
A visszahívásra kattintottam, és a fülemhez emeltem a telefont, miközben a szél újabb hajadagot fújt az arcomba. Harmadik csörgésre felvette.
- Végre már! - sziszegte Ashton, én pedig megborzongtam a hidegtől.
- Te tüntél el, nem én. - nem kellett elfojtanom a hangom, a szél magával vitte a semmibe, Helenaéknak esélyük sem volt meghallani a beszélgetésemet.
- Dolgom volt. Milyen a kirándulás? - kérdezte semleges hangom, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is igazán érdekli.
- Marha jó. A napom fénypontja az volt, mikor megtudtam, hogy végignéztem egy vélhetően emberrablást,  a közreműködéseddel. - sziszegtem, és a szabad kezem ökölbe szorult. Így kimondva még inkább felkavarodott a gyomrom az emlékre.
- Én akartam neked elmondani, de nem vetted fel. Honnan tudtad meg? - a hangja lágyabbra váltott, ami nem túl gyakori, de ilyenkor én is le tudtam higgadni mellette.
- Invernessben vagyunk, és valami Heedy nevű csajtól. Aztán kiderült, hogy tele a közösségi vele, csakhogy Jared már jó ideje nem nézett rá. Ennyi a nagy történet. - sóhajtottam, és leültem arra a padra, amin az előbb is ültünk. Helena felém integetett, azt magyarázta, hogy ők bemennek a kávézóba, merthogy fáztak.
- Ugye nem mondtad el nekik, hogy tudsz az egész helyzetről? - kérdezte Ashton, én pedig a kezembe temettem a homlokom.
- De, egyből ezzel kezdtem: "képzeljétek, ismerem a csajt. Egy raktárban pakolt drogot zacsiba, majd hátrahurcolták a munkaadóm kérésére. Ó, és ezt végig néztem. Ugye milyen izgi? Amúgy meg üljünk be valahova egy kávéra."
- A szarkazmus még mindig a te tereped. - szólt elismerősen a telefon másik végén levő fiú, mire mordultam egyet.
- Ahogy rájöttem, mi a helyzet, elájjultam. A többieket az jobban izgatta.
- Figyelemelterelés. Ügyes. - újabb elismerés.
- És most mit csináljak?  Nem ülhetek csak itt.
- Felejtsd el. Ennyi.
- Ennyi? - kiálltottam fel, és majdnem földhöz vágtam a mobilt. Lelkiekben már Ashtont nyakát szorongattam, két kézzel. - Mégis minek vittél akkor oda? - tört ki belőlem a kérdés, amire még mindig nem kaptam értelmes választ.
- Melt kerestük. - válaszolta röviden. Ó, ez az az Ashton, akit én tudok. Szűkösen a szavakkal, még véletlen sem egy összetett mondat.
- Ez nem csak róla szólt. Te erősködtél, hogy nézzünk be, sőt. Tudtad, mi folyik ott.
- Igen, tudtam. - mondta egyszerűen, mire leesett az állam.
- Akkor miért...? - hebegtem, és fájni kezdett a mellkasom.
- Hogy tudd, kivel laksz egy légtérben. Hogy meg tudd védeni magad.
Ettől csak még jobban megrökönyödtem.
- Ez... nem tudom feldolgozni. - motyogtam, és így is éreztem. Túl sok volt. Túl sok titok, túl sok hazugság, túl sok rejtély.
- Ha hazaérsz, megkereslek. Addig pedig élvezd a kirándulást. - zárta le a beszélgetést Ashton.
- Élvezi a hóhér. - vágtam vissza, majd csipogni kezdett a telefonom. Kinyomtam Ashtont,és felvettem az ismeretlen számot.
- Halló?
- Jenny? - egy vékonyka lány hang szólított meg, és egyből ráismertem. - Penny vagyok. Egy születésnapon vagyunk.
- Szia, kiscsaj. Milyen a buli? - virultam fel, és még én is meglepődtem, mennyire gyorsan tudok átkapcsolni összetörtből kedvessé.
- Hát, elég rossz. Nora Whitman folyamatosan csúfol, amiért nem velük beszélgetek, hanem olvasok, és ez így elég rossz.
- Mondanám, hogy üsd le, de azt nem szabad. - álltam fel, és Helenaék után indultam.
- Nem, nem érdekel, hogy csúfol. Az a baj, hogy nem tudok a könyvre koncentrálni, mert itt állnak előttem vagy öten, és hozzám beszélnek. - magyarázta, mire hihetetlen mód felnevettem.
- Most is? - kérdeztem, mire nemleges válasz jött.
- Most az előszobából telefonálok, kint épp tortát szeletelnek.
- Finom torta legalább? - kérdeztem még mindig mosolyogva, és rájöttem, mennyire hiányzik a barnás-szőke buksija így majdnem két nap után.
- Epres, úgyhogy meg sem kóstolom.
- Ha Nora újra odamegy hozzád, ne nézz fel a könyvből, hanem már  mikor komplett monológot vágott a fejedhez, kérdezz vissza, hogy "tessék?" és ha újra elmondja ugyanazt, akkor köszönd meg, és olvass tovább. - léptem be a meleg helyiségbe, és Jared integető kezét vettem célul. Peny nevetgélt a vonal végén.
- Oké, köszi. Milyen az út? - érdeklődött kedvesen. Nos, nem neki fogom bevallani, mennyire kacifántos most minden.
- Szuper, de alig várom, hogy otthon süssünk. Ki vagyok éhezve egy isteni vaníliakrémes muffinra. Mel hogy van? - jutott eszembe a másik "páciensem".
- Jól, egy sarokban üldögél, és a telefonján játszik. Egy fiú beszélgetni próbált vele, de ő meg sem hallotta. - jött a válasz, mire újra felnevettem.
- Erős lány. Mond neki, hogy írja meg sms-ben, mit vigyek neki Skóciából. S te is gondolkodj rajta. - búcsúztam el, mikor a pincér hozzám lépett.
- Oké. Jó utat. - búcsúzott el, majd bontottuk a vonalat.

- Több, mint egy órát odavoltál! - vádolta meg a testvérét Helena, akit már a frász kerülgetett. Még sosem láttam haragosnak sem, de most kifejezetten megbántott és dühös volt. Az embereknek tényleg több arcuk van.
- Elbeszéltem az időt. Sajnálom! - védekezett Henry, de én láttam az árulkodó jeleket.
- Igen érdekes beszélgetés lehetett. Még a nyakad is belelilult. Egy foltban, érdekes. - haraptam a számba, hogy elfojtsam a vigyorom, Henry pedig haragtól izzó pillantással méltatott.
- Az esküvőre ő is hazajön. - újra a húgára figyelt, és belekortyolt a kólájába.
- Mármint Yako vagy a nagyszerű Heedy? - kotyogtam bele ismét, és igazán élveztem a szenvedését.
- Mindkettő. - csattant fel, és a húgára pillantott. Átnyújt az asztalon, és bocsánatért esedezett. Helenat nem nehéz megpuhítani.
- Sajnálom, oké? Még ezt megiszom, és indulhatunk.
- Ú, láthatom a szörnyet! - vigyorogtam Helenara, mert ha ő nem mosolyog, akkor mindig úgy érzem, hogy jön a világvége. Ahogy most is. Megrándult az ajka, majd Jared felé fordult.
- És... - cukkoltam tovább Henryt - tartalmas beszélgetés volt?
- És... - hajolt közelebb - tudod, hogy te vagy a legidegesítőbb ember, akit csak ismerek? - kérdezett vissza, mire vállat vontam.
- Ha gondolod, van alapozó a táskámban. A csaj elég szépen megjelölt. - nyúltam a kölcsön kabátomért, amit Helena adott még tegnap, és visszaindultunk az autóhoz.
- Csak azért akadtál fenn a témán, mert sajnálod, hogy nem te tehetted ezt. - engedett maga elé, ahogy kiléptünk az ajtón, és azon nyomban visszavágytam a kávézó melegébe. Már a nyelvem hegyén volt, hogy tagadjak, de aztán átgondoltam a dolgot. Nem azért, mert igaz volt, hanem mert lassan kitanultam, mivel tudom igazán sokkolni egyes helyzetekben.
- Igazad lehet. - vontam vállat, mire koppant az álla a betonban. - De én szebben csinálom. - mosolyogtam, majd elfordultam tőle, és hagytam, had emésztgesse a mondottakat.

- Hogy lehetett ilyen rövid hajad? - ámuldozott a diákigazolvány képemen Jared, miközben átnézték az irataimat.
Úton voltunk Loch Nessbe, a két elvetemült hátsó utas pedig kitalálta, hogy milyen buli lenne megnézni a személyimet. Mire felfoghattam volna, hogy mi történik, Helena már a pénztárcámat emelte ki a táskámból, és passzolta át Jarednek.
- A folyamatos festés tönkrevágta két év alatt, muszáj volt újranövesztenem. - magyarázom vörös fejjel. A diákom képén kb. 2 centis tüsi hajam meredezett az égnek, és karikás szemekkel bámultam a kamerába.
- Festés? Milyen színű volt? - ámuldozott Helena, és a két ülés közé dugta a fejét.
- Huhh. - torpantam meg. - elég sok, ami azt illeti. Sokszor a barátnőm kisérletezett rajta. Voltam szőke, aztán volt kék is a hajam, mondjuk azt imádtam... - láttam, hogy Henry vigyorog, biztos nehezen képzel el. Jared hátul nevetgélt, Helena pedig csillogó szemekkel figyelt.
- Meg volt olyan, hogy felül kék volt, a babahajam a tarkómnál pedig zöld. Meg aztán úgy fél évig volt tűzpiros, apám idegbajt kapott, mikor meglátta. - jutott eszembe egy emlék, és egy komoly veszekedésük anyával. A jó kedvem világgá ment, köszönöm.
- A vörös biztos illet a temperamentumodhoz. - szólt bele Henry a társalgásba, mire vállat vontam.
- Elmúlt. - zártam le a témát. - de akkor most én is akarom látni a tieiteket.
Egyértelmű "nem" "kizárt" és "csak a holttestemen keresztül"(Jared) záporoztak felém. Aztán megéreztem, hogy Helena valamit a kezembe csúsztat. Vigyorogva fordítottam meg a képet, és a foghíjjas, kb 6-7 éves Henry nézett vissza rám egy igazolvány képről. Apró, gyermekies vonásait férfiassá tette az élet, cuki mosolyából inkább bugyi-levarázsoló lett, de ritka pillanatokban (nagyon ritka pillanatokban) ugyanezt a mosolyt kaptam meg tőle. Fogakkal együtt, szerencsére.
 Egy ideig csak csendben bámultam a képet, mire már Henry is odanézett, és egyből felfedezte magát.
- Helena, nemár! - fakadt ki, és a homlokát dörzsölte. Apró vöröslő folt jelent meg az arcán, ugyanolyan, mint a kisfiúnak a képen.
- Na, ha ettől jobban érzed magad, kedves bátyuskám, itt az enyém is. - ragadta meg a kezemet Helena, és még egy képet belenyomott.
Egy tündér királylány képét.
- Ez te vagy? Viccelsz? - nevettem a pálmafás frizurát viselő, szőke hajú lány képén, aki hatalmas szárnyakat viselt az iskolai farsangon. Fehér libegő ruháján egy kaja maradékának foltja éktelenkedett, de ettől függetlenül büszkén pózolt a kamerába.
- Iskolai farsang, harmadik osztály. Henry szerint ez életem képe, azért is van nála. - nyomott egy gyors puszit a bátyja arcára, aki csak vigyorgott magában, és visszaváltotta a sebességet.
- De ezek mind cuki képek, ti meg egyből megtaláltátok a gáz dolgokat rólam. Ez igazságtalan. - duzzogtam, és visszaadtam a gyerekkori képeket Helenanak.
- Erről a két előkelőségről nem lehet rossz képet csinálni. - szólt hátulról Jared, mire mindkette felnevettünk, a Spourk tesók pedig csak értetlenkedve néztek ránk. - De ha ettől jobb, tessék, itt az én személyim. - folytatta Jared, és előre dobta a kártyáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Henry összerezzen a hirtelen nevetésemtől, de Jared mindegyikünk közül ismét vitte a prímet. - Nemár, mi vagy te, metál arc? - kérdeztem két nevetés közt, és Helena is kacarászott mellettem. Kicsordultak a könnyeim, a nap folyamán elösször éreztem azt, mintha minden sínen volna.
- Nem, csak nem volt kedvem fodrászhoz menni. Akkortájt kezdtem rájönni, hogy a szépséges lányok helyett inkább a cuki fiúk jönnek be. - vont vállat, mire egyből alábbhagyott a nevetésem. - Imádom a nőket, tényleg. Gyönyörűek és sokkal értékesebbek, mint a férfiak. De - tárta szét a karját, mint aki nem tud mit tenni - azt, hogy kihez vonzódsz, nem mindig tudod befolyásolni. Tagadhatod, és hazudhatsz magadnak, attól még az a húzóerő nem tűnik el, csak mert gondolsz egyet.
Csend telepedett az autóra, és ebben a gondolatoktól izzó levegőben kitapintottam az én húzókötelemet. Jobb irányba húzott, a vezetőülés felé. Összeakadt a tekintetem Henryvel, és rájöttem, Jarednek mennyire igaza van. Nem múlik el valami csak úgy, ha nem gondolsz rá, vagy épp tagadod. Ha így lenne, ő sem lenne meleg, Helenanak nem kellene megbírkóznia az édesanyja látványával minden alkalommal, mikor meglátogatja, és Ashton sem lenne számkivetett a városban.
Henry tudja, hogy mit érzek iránta, habár pontosan megfogalmazni még én magam sem tudom. Vonz? Igen. Féltékennyé tud tenni? Dupla-igen. Néha piszkosul idegesít? Inkább mindig.
De mi a helyzet vele? Az biztos, hogy gyakran felbosszantom, de közben bízik is bennem valamennyire. De egy akkora zárkózott tuskó, amit baltával rohadt sokáig tartana szétszedni komoly erőfeszítésekkel, és előfordulhat, hogy rossz felé dőlne.
- Tessék, csak hogy ne akadjatok fent a dolgon. - törte meg Helena a csendet, és az igazolványát nyújtotta felém.
- Ettől csak rosszabbul érzem magam. - biggyedt le a szám széle. Helena az igazolvány képén is meseszép. Szőke haja összefonva lóg a vállán, szemei csillognak, és a két elülső foga közt lévő rés nem hogy rontana, de javít az összeképén. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
 Aztán megakadt a szemem az adatokon.
- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker. - és édesanyád neve is fantasztikus. - szóltam kicsit halkabban. Az Emily név valamiért megragadt az agyamban, de nem tudom, miért. Valamiért ismerős volt, azonban képtelen voltam rájönni, honnan. Talán Helena említette már, így nem is foglalkoztam vele többet.
- Miért, neked mi a második neved? - kérdezte Jared, mire elhúztam a számat, és úgy adtam vissza Helenanak a kártyát, Henry pedig balra kanyarodott egy leágazásnál.
- Sky. Jennifer Sky Brown. De Amerikában, az osztályomban legalább 6 másik Sky is volt, fogalmam sincs, mi lehetett akkor az égen, mikor megszülettünk.
- Pedig illik hozzád. - Henry hangja halk volt, de határozott. Rám pillantott, és az arcáról csak a nyugalmat tudtam leolvasni.
- Én passzolok, maradok a Jenny-nél. - nyúlt előre Jared, és összeborzolta a hajam.
- Kösz szépen. - sziszegtem, majd figyeltem, ahogy Henry egy benzinkúthoz parkol.
- Öt perc szünet. - csatolta ki az övét, és mind a négyen összegörnyedve léptünk ki a nyirkos levegőre. Az orromat megcsapta a benzin jellegzetes szaga, és fanyalogva léptem az autó hátuljához. Át akartam öltözni, kicsit melegebb ruhába. Áttúrtam a sporttáskát, és megtaláltam a magas derekú csőfarmeromat illetve egy fehér hosszúujjú body-pólót, amit vízszintesen vékony kék csíkok díszítettek.
Egyszerű, de legalább nem fogok fázni.
Henry közben a benzinpisztolyt kattintotta be az arra szolgáló helyre, és zsebre vágott kezekkel mellém lépett. Összeért a combunk, mire az ajkamba haraptam.
- Mi a helyzet otthon? - kérdezte, magától szokatlan kedves hangon. A hangulatingadozásaival nem igazán tudok mit kezdeni, de ezt a kielégültség számlájára írom. Azt hiszem, jövök egy köszönettel annak a szöszinek. Szarkazmus volt.
- Nem beszéltem még ma anyuval, de ha baj lenne, hívna. Peny és Mel pedig a büszkeségeim.
- Na, miért? - az a kisfiú mosolya jelent meg előttem, aki a képen szerepelt, csak épp Henry arcáról tükröződött mindez.- Mert vagányak és erőssek.
- Pont mint te. - vágta rá, mire megtorpantam. A ruhák a kezemben megremegtek, ahogy én magam is. Henry még mindig a szemembe nézett, egyikünk sem mozdult, és akárhogy próbáltam valami értelmeset kinyögni, teljesen kékhalált kapott az agyam. Nem szokott bókolni. Nem szokott dícsérni. És legfőképp, nem szokott így nézni rám. Láttam, mikor szánja el magát, és ez megijesztett. Csókolt már meg előzőleg is, de az más helyzet volt, egy más Henry, és más érzelmek vezérelték.
Még hogy befejeztem az iránta való epekedést. Hogyne, és én vagyok Hollandia királynője is. Kék szemeiből ugyanazt a vágyakozást olvastam ki, amit vélhetően ő is az enyémből. Szempillái alól kiragyogott az írisze, és rabul tartott. A lábam szinte felfort az érintésétől, de továbbra is ugyanúgy álltunk, ő zsebre vágott kézzel, én pedig a ruháimat tartva.
Nyeltem egyet, és az ajkára pillantottam, és a szemem tovább siklott a kiszívott nyakára. Ennyi pont elég volt, hogy önuralmam utolsó darabjai észhez térítsenek, ha minimálisan is.
Remegve léptem egyet hátra, majd lecsuktam a csomagtartó tetejét, és szó nélkül bemasíroztam a női wc-be.
Helena épp fogat mosott, én pedig megköszörültem a torkom.
- Már megint nagyon sápadt vagy, Jenny. Jól vagy? - mondta, miközben beléptem az egyik fülkébe, és a homlokomat az ajtónak támasztottam.
- Igen, persze. Csak a hideg. - krákogtam, és mélyeket lélegeztem.
Megcsókolt volna. Láttam, ahogy elnyíló ajkaival felém hajol. S én elszalasztottam ezt a lehetőséget. Ő kezdeményezett, nem pedig én. Tudathatta volna velem, mit érez, és mit akar tőlem, én pedig elfutottam, mint egy kislány.
A nyomás a mellkasomon alig engedett mozdulni, de néhány ujjropogtatás után összeszedtem magam annyira, hogy átöltözzek. Az élek elmosódtak a szemem előtt, az elmémre mázsás súly nehezedett, és szinte nem is láttam begombolni a nadrágom. Még akkor is sápadt voltam, mikor kiléptem a fülkéből, és a tükörbe néztem. Helena aggódva függesztette rajtam a tekintetét, mire magamra erőltettem egy mosolyt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a tükörbe bámultam. Borzasztóan néztem ki. A hajam összetapadt a párától és széltől, a hideg, hófehér arcom szinte premier plánba mutatta a homlokomon levő forradás, és a szemem alatt halványan feketéllett a szempillaspirál nyoma.
- Ezt a formát rejtegetted eddig? Megfosztottad a világot egy jó élménytől. - nevetett rám a tükörből Helena, miközben végignézett rajtam és ragályos kisúgárzása rám is áttapadt.
- Mélyen alul maradok veled szemben, mert ez itt - mutattam a széles csípőmre - nem akar változtatni magán.
- Vagy a Nutella nem engedi. - nevetve karon ragadott, és kivezetett a büfébe. Jared szendvicset majszolt, Henry még mindig kint állt az autó mellett, a telefonján pötyögött valamit, barátnőm pedig épp az eladó srácot bűvölte el. Krémszínű lovaglónadrágjában és fehér pulóverében nem sok képzelni valót hagyott, de mégsem volt kihívó. Helena egyszerűen ilyen tökéletes.
- Te mit kérsz?
- Egy... kávét. Nagy pohárban. - tettem hozzá, majd kiloptam a salátát Jared szendvicsének végéből, ami erre természetesen szétesett.
- Hé! - háborodott fel, és a tálcáról próbálta összeszedni a darabokat.
- Köszi szépen. - mosolygott rá Helena az eladó fiúra, aki addigra az ájjulás szélén állt, a kezembe nyomta a kávés poharat, ő maga pedig egy csokiöntettől tocsogó brownieval a kezében a kijáratot vette célul.
- A taxi előállt. - mutatott végig az autón Henry, majd rám pillantott, és oldalra biccentette a fejét. Éreztem, hogy ismét visszaváltottunk arra a személyiségére, amit ismertem, és amivel meg tudtam bírkózni. Reményeim szerint, persze.
- Mostmár igazán odaérhetnénk. Lehet, épp most bukkan fel a szöööööörny. - Jared még "ÚÚÚÚ"-zott is, mint a horror filmekben.
- Nessie csak a skótok megannyi legendájának egyike. Teljesen abszurd. - nyugtatta barátját Helena, aki erre persze felkapta a vizet. Hogy az ő "Pici Nessiejét csak ne bántsák".
Henryre pislogtam, aki az utat figyelte, majd rám pillantott kemény tekintettel. Majd újra az út felé figyelt.
- Még mindig látszik a nyoma. - nyújtotta ki a kezét, és elsöpörte a homlokomról a hajam. Az érintésétől kishíjján felpattantam az ülésről.
- Elmúlt - mondtam ma már másodszor - a múlton már nem tudok változtatni. - tettem hozzá, majd felé nyújtottam a kávét, amit készségesen elfogadott.
- Valóban nem. - nézett újra rám, és egyből tudtam, mire gondol.
Hátul Helena és Jared vitatkozott valamin, de én a rádióból kiszűrődő Arctic Monkeys számot dúdolgattam. Henry készségesen felnyomta a hangerőt, mire vigyorogni kezdtem, és tovább énekelgettem.
S döbbenetemre ő is. Végigénekeltük az "R U Mine?" szövegét, és elképzelni sem tudtam, honnan ismeri, de aztán megcsörrent a telefonja, és meglepődve húzta elő. Helenaék is abbahagyták hátul a szövegelés,t én pedig a hangerőszabályzó gomb felé nyúltam.
- Henry Spourk. - szólt bele, és közben leparkolt az út mellett. Egy ideig hallgatott, de az arcán tükröződtek az érzelmek. Elösször a bosszankodás, majd a meglepettség, végül a hitetlenség és meghatottság egyvelege.
- De... hogyhogy? - kérdezett vissza hebegve, mi pedig visszafolytott lélegzettel vátuk, hogy mi lesz.
- Természetesen, hétfőn ez lesz az első dolgom. Nem jutok szavakhoz. Nagyon szépen köszönöm, Dr. Braund. A mielőbbi viszonthallásra. - zárta a beszélgetést, és pont úgy nézett ki, mint akit párszor fejbekólintottak lapáttal.
- Mit akart a főorvos? - támadta le egyből a bátyját Helena, és mi is összenéztünk Jareddel. Henryt nem könnyű meglepni, sőt, sokkolni sem, de most félő volt, hogy elájjul.
- Ő... én... - hebegte, majd vett két mély lélegzetet, és behunyta a szemét. - Nem is tudtam róla... Istenem. - dörzsölte a homlokát, én meg majdnem kitéptem minden hajszálamat. Mi történt?
- Henry! - szóltam rá élesen, mert láttam, hogy Helenat is az ájjulás környékezi. Biztos azt hitte, hogy az anyjával történt valami.
- Dr. Braund tudta, hogy szívesen mennék orvosira, de sosem adtam be a jelentkezésemet, mert hát... mert hát nem. - magyarázta, és közben hat kíváncsi szempár figyelte. -  Ezért ő, és a wigani orvosi tanács beadták helyettem, ajánlással együtt.
Helena felsikított, de aztán gyorsan újra összpontosítani kezdett.
- Felvettek? Kérlek mond, hogy igen! Várj, hova is? - markolta meg a bátyja vállát, aki végre a húga szemébe nézett.
- Az Imperial College-ba. S igen, felvettek. - mosolyodott el, majd könnyekkel a szemében nevetni kezdett. Jared gratulált neki,  és az autó is Henry nevetésétől rázkódott, Helena pedig sírva ölelte meg a testvérét, amennyire a karosszéria engedte.
- De... - csak én ültem úgy, mint egy darab fa, ahogy a ködfányolos agyamon át felfogtam, mi történik. - de az Imperial Londonban van. - motyogtam, és Henry is leállt a nevetéssel, de a bolog vigyor nem törlődött le a képéről. Rám nézett még mindig csillogó szemekkel, és boldogan biccentett egyet.
- Költözünk Londonba. - vigyorgott, Helena pedig sikoltva ölelte át a nyakam.