Jenny Brown - 30.

- Ó, hát ez... nagyszerű. - bökte ki Henry a sokkból felébredve, és próbálta lefeszegetni a karokat a nyakáról.
- Mármint kinek? - kérdeztem vissza továbbra is döbbent képpel, mire az irodában lévő összes szempár felém fordult.
- Olyan jó, hogy te is jössz. - Gretchen rám sem hederített, amíg el nem kaptam a kezét. Henry figyelmeztetően rám szólt, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Várj, honnan tudod, hogy Henry Londonba költözik?
- Apám a főorvos, csajszikám. - nyávogta,mintha legalábbis valamilyen életfontosságú dolgot kellene tudnom. Felforrt tőle az agyvizem. Gyűlölöm, mikor valaki ennyire kényes hangon beszél.
- Hogy mivan? - fordultam Henry felé, aki csak megvonta a vállát. - Ezt nem tudtad volna elmondani?
- Nem volt téma. - zárta volna le a vitát, de nem voltam képes lenyugodni.
- Arra gondoltam... - Gretchen rám sem hederített, ismét Henry felé fordult, átölelve a fiú vállát. Henry mentségére szóljon, próbált hátrálni, de a csápok ellen nehéz mit tenni.
Elkaptam újra Gretchen kezét, aki dühtől villódzó szemekkel nézett rám, és teljesen kész volt cicaharcba bonyolódni velem az iroda közepén.
- Először is, örülnék, ha nem taperolnád a barátomat. - mutattam a tenyerére, ami még mindig Henry mellkasán pihent. Tisztában voltam azzal, hogy pont olyan vagyok, mint egy rossz tinifilm plázacicája, és rettenetesen utáltam magam érte. Nem az egómat sértette ez a lány, vagy épp a becsületem. A falatnyi boldogságomra volt veszéllyel, amiről nem volt szándékom lemondani.
Sokszor próbáltam megfogalmazni, miért is utálom Gretchent. Persze, féltékeny voltam rá, aztán pedig dühös a Helenaval történtek miatt, és amit a legkedvesebb emberrel tett, akit csak ismerek. De Gretchennel face-to-face még sosem beszéltem ezelőtt, nem ismerem a jó vagy rossz tulajdonságait. S bár nem hiszek az első látásra szerelemben, az első látásra utálatban annál inkább.
- Khm, hölgyeim... - szakított félbe minket egy 40 éveiben járó, kissé kopaszodó férfi az egyik asztal mögül. - Ha kérhetem, a problémáikat irodán kívül rendezzék.
- Szó sincs problémáról. Dolly, akkor holnap jövök. - fordult még vissza az egyik nő felé Gretchen, majd kilibegett az irodából a rövid, testresímuló kis fehér ruhájában. Ha hétköznap így járkál, elképzelésem sincs, hogy fog megjelenni a White Pikniken.
- Jenny Sky, nem vagy normális. - súgta a fülembe nevetve Henry, ahogy a derekamat átölelve kísért végig az irodán.
- Haragszom rád. - vágtam rá durcássan, Henry viszont csak legyintett, majd a fejvadász - vagy inkább házvadász - nő felé fordult. 
- Maddison vagyok - nyújtotta felém a kezét, de Henrynek nem mutatkozott be, ami alapján úgy véltem, ismerik egymást. Nem is tévedtem. - Én is ugyanabban az utcátokban lakom, mint te most, csak még nem volt időnk beszélni. - mosolygott kedvesen.
- Örülök, hogy megismerhetem. - fogtam vele kezet illedelmesen, majd hagytam, hogy Henry ismertesse a terveit. Részben bútorozott, 3 külön szobás lakás a Lisson Grove-ba, a Regens Park és az Imperial College közt, de lehet a Maida Vale-ba is.
- Nos, meglátom mit tehetek. Mennyi a költség limit? - kérdezte Maddison, Henry pedig hezitálva rám nézett. Tudom, hogy gazdagok, az örökségük majdnem egy végtelen bankszámla, de ezzel sem Helena sem Henry nem szokott kérkedni, mert mindkettőjüknek van saját keresete, és ha az érzéseim nem csalnak, hozzá sem nyúltak ahhoz a pénzhez, ami az apjuk után rajtuk maradt.
- Nem hallom. - mosolyogtam rá bíztatóan, és befogtam a fülem, Henry pedig a fejét csóválva de vigyorogva elmondta Maddisonnak az adott összeget.
- És ha lehet, minél messzebb legyen a lakás Gretchenétől. - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten felvnevettek, Henry pedig megszorította a kezem.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - biztosított Maddison a segítségéről, majd másik témára terelte a szót. - Henry, mi lesz az itteni házzal? Azért hazajöttök néha, ugye?
- Még nem tudom, egyenlőre a londoni szállásunk legyen meg, később lesz időnk kitalálni a többit.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az elköltözésed napját gyásznappá fogja hirdetni Wigan, és a házatok előtt hagyják majd az összetört szívű lányok a leveleiket. - mosolygott kedvesen a nő, én pedig felnevettem.
- A hiányom pótolhatatlan, ezt eddig is tudtuk. - vont vállat Henry, teljesen tisztában van az adottságaival.
- Egoista. - morogtam.
- Én jóképűnek és fantasztikusnak mondanám, de ahogy tetszik.
- Összegyűjtöm az infókat, és hívlak, ha van valami. - búcsúzott el Maddison, mi pedig az autó felé vettük az irányt.
Készültem beülni, de Henry becsukta az ajtót, mielőtt beszállhattam volna és telj miközben helyet foglaltunk a sokkból felébredő iroda egyik székében. es testtel az autóhoz szorított.
- Ez volt a legszexibb dolog, amit eddig tettél. - mondta két csók közt, én viszont meglepődve néztem rá. - Nem igazán szoktak Gretchennek ellent mondani. - magyarázta.
- Köztük te sem... - szúrtam oda, ő pedig felsóhajtott.
- Nem fogadtam cölibátust, úgyhogy ezt a részét igazán nem róhatod fel. Ha pedig ez nem elég, legutóbb is miattad dobtam ki a házunkból. - simított végig lágyan az arccsontomon, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - ... meg mert idegesítően sokat beszélt és pletykált. - tette hozzá gyorsan, mielőtt elbíznám magam.
- Csak lakjon London másik végében, és nem lesz gond. - vágtam rá, majd beszálltam a autóba.
- Elviszem a harcos barátnőmet egy igazi randira. - indította be az autót.
- Oh, meg is érdemlem. Hova megyünk? - kérdeztem, mintha tudnék akár egy éttermet vagy cukrázdát is a városban.
- A Fehér Hattyúba. Ott készítik szerintem a környék legjobb banános-csokis Madeire tortáját. - kanyarodott rá a főútra Henry, de engem már a legkevésbé sem foglalkoztatott az édesség. A Fehér Hattyú mellett lakik Ashton. Te jó ég, ha épp akkor lép ki az ajtón... Nem, erre gondolni sem szabad. Ashton ilyenkor biztos nincs otthon, vagy lehet, hogy Londonba utazott tanulni a titokzatos valamit, amiről nem volt hajlandó beszámolni.
- Mi az? - kérdezte Henry, és a kezeimre mutatott. Már észre sem veszem, ha az ujjaimat tördelem. Teljesen görcsöt kaptak, amin nem csodálkozom, lassan nemártana nekik egy röntgen is.
- Semmi. Csak nézelődök. - simítottam a combomra a tenyeremet, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy merre megyünk. Az elképzelhető forgatókönyvek csak úgy pörögtek az agyamban. Ashton és Henry találkoznak... A vidámparkos estén a meglepetés ereje okán nem történt komolyabb összetűzés, de félek, hogy Henry most már gondolkodás nélkül cselekedne.
Ahogy feltűnt az étterem, behunytam a szemem, és mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, a legkevesebb sikerrel. Végül is, Ashtonnak nincs baja Henry-vel, Henry pedig azt mondta, elfogadta Ashton hazatértét. Meg aztán itt vagyok én is, csak nem lehet akkora probléma az egészből.
- Te sem látsz szabad parkolót, ugye? - kérdezte Henry. - Talán bent az utcában lesz. - kanyarodott be Ashton utcájába. Két kézzel markoltam az ülés oldalát, és folyamatosan az ablakot figyeltem, hogy esetleg látok e valamilyen mozgást.
- Itt jó is lesz. - parkolt le Henry az alkatrészes üzlet előtt, mire szorosan behunytam a szemem. Ha ezt túlélem, mindent túlélek.
- Szuper. - motyogtam az idegességtől bekattanva.
Henry bevárt az autó hátuljánál, és kézenfogva sétáltunk be a bárba. Minden lépéssel csökkent bennem az izgalom, és megacélozva magam nem néztem állandóan a hátam mögé.
A bárba lépve kicsit hátrahőköltem a meglepettségtől. Egy dizájnos és elegáns berendezésre számítottam, így utólag visszagondolva fogalmam sincs miért. Ehelyett nagyon is... amerikai volt, nem a jó értelemben. Fa pult, bárszékek, kopott fa padló, és egy zenegép állt a bejárat mellett.
- Itt adnak süteményt? - képedtem el, és próbáltam nem fintorogni a bent terjengő enyhe doh- és sörszag keverékén.
- Igen, nem is akármilyet. - intett Henry az egyik pultosnak, majd a hátsó részbe terelt, ahol le tudtunk ülni. A szék kárpitja is csupa bordó és barna mintás volt, az ablakokon pedig vörös bársony függöny lógott. A fejünk felett világító három égős lámpa próbálta biztosítani a meghitt fényt, nem sok sikerrel. Nem jött be a hely, nincs igazán mit tetézni a dolgon.
- Maddison nagyon rendesnek tűnik. - gondolkodtam valamilyen témán. Henry mosolyogva az asztalra könyökölt.
- Igen, az is. Néha ők vigyáznak az utcában élő gyerekekre, mikor valamelyik szülőnek dolga van, és nincs kire bízni a gyereket. Szomorú, hogy nekik viszont nincs.
- Még lehet, nem? Alig tűnt harmincnak. - vontam vállat, Henry arca viszont komoly maradt.
- Harminchat. Az ő dolguk. - fejezte be ennyivel a témát, amiről látszott, hogy többet tud, mint elmond, de ő épp nem az a pletykás típus.
- Ó, hát kit látnak szemeim! Henry Spourk! - lépett oda a magas, fekete hajú pincérnő széles vigyorral az arcán, ami csakis Henrynek szólt, lévén, hogy nekem szinte háttal állt meg.
- Szia, öhm... Lorry. - olvasta le Henry a lány nevét a kitűzőről, mire akaratlanul is elkuncogtam magam. A csaj lövellt felém egy csúnya pillantást, majd visszafordult Henryhez.
- Két isteni banános-csokis Madeire tortát kérünk. - adta le a rendelést, a lány gyorsan felírta, nehogy elfelejtse. Mert tényleg nagyon bonyolult egy tételt megjegyezni.
- Én kérnék még egy pohár vizet is. - érintettem meg a könyökét, de rám sem nézett. Rákacsintott Henryre, majd sarkon fordulva visszasétált a pulthoz olyan mozgással, mint akinek komolya csípő problémái vannak.
- Fogadni mernék, hogy a vizemet elfelejti. - morogtam, ahogy a lány hallótávolságon kívül járt.
- Jenny, kérdeznem kell valamit, és őszintén válaszolj rá. - tért rá a lényegre Henry szigorú hangon, amitől kihagyott a szívem, és az összes létező titok, bűn, probléma lepergett a szemem előtt.
- Öhm. Miről van szó? - kérdeztem megjátszott nyugalommal, de alig kaptam levegőt.
- Miért nem mondtad, hogy megtámadtak? Tudod, aznap este, mikor átjöttél.
- Tudom, mikor! - csattantam fel. - Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
- Ki volt az? - Henry nem dühös volt, vagy épp segítőkész. Volt a tartásában valami... fenyegető.
- Nem Ashton, ha rá gondoltál, márpedig tudom, hogy igen. Istenem, olyan jó volt ez a nap... - túrtam a hajamba idegesen.
- Most nem érdekel Ashton. Az érdekel, aki ezt tette veled. - ujjbegyével lágyan végigsimított a homlokomon éktelenkedő forradáson, és még a lábujjam is beleborzongott az érintésébe. Mindig így reagálok Henry jelenlétére, és ez marha ijesztő.
- Hetekkel ezelőtt történt. Felejtsük el. Amúgy meg majdnem bennégtem egy épületben, ami óta rémálmaim vannak, és te még a képembe is hazudtál.
- Nem hazudtam... csak nem mondtam el. - emelte a repedező plafonra a tekintetét Henry, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Bezzeg ha én elmondanám azokat, amiket te nem tudsz... - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül, és fel sem fogtam, milyen lavinát indítottam el a már így is állandóan gyanakvó Henryben.
- A két torta a nagyszerű Henry Spourknak. - tette le mind a kettő tányért Henry elé, aki tettetett mosollyal az egyiket elém csúsztatta. A vizemet naná, hogy nem hozta, próbálta a létezésemet is tagadni. Irritált a csaj hangja, és ezt tovább tudta tetézni. - Ha valamikor ráérsz - dorombolta, miközben előhúzott egy papírt a dekoltázsából - hívj fel. - kacsintott Henryre, én pedig nem bírtam ki, elröhögtem magam.
- Nem ígérem. - felelte udvariasan Henry, a lánynak pedig lehervadt a mosoly az arcáról.
- Nos, azért gondold át. - Lorry megsemmisülve visszasietett a pulthoz, és valószínűleg a meggyilkolásomat tervezte.
- Nézzük azt a te híresen kedvenc süteményedet. - fordítottam magam elé az egyszerű piskótának tűnő süteményt, Henry viszont komoly arccal ült előttem, és nem úgy tűnt, mint aki túl boldog.
- Mi az, amit nem tudok, Jenny? - kérdezte mély, szigorú hangján, amitől megfagy az emberben a vér. Már nem érdekelt a sütemény íze, de addig rágtam, ameddig csak lehet, hogy ne kelljen Henrynek válaszolnom. A vesémbe látott, és ez nagyon nagy szívás volt.
- Ez tényleg nagyon finom. - húztam össze magam, és gyorsan újabb falatot kaptam be, csak hogy legyen indokom, amiért nem szólalok meg. Henry közelebb húzta a székét hozzám, én viszont ugyanazzal a mozdulattal húzódtam hátrébb. A kezét a combomra tette, és nem engedett. Villódzó tekintete rabul tartott, és nem sok jót ígért. Ezt nem úsztam meg.
- Mesélj csak, Jenny. Világosíts fel. - hangja semleges volt, tisztára mint Melnek, mikor idegesíteni akar, de Henrytől komolyan paráztam. Tudtam, hogy robbanni fog, és magával dönti az egész wigani életemet.
- Mit akarsz tudni? - húztam az időt, és lapátoltam magamba a csokis sütit, aminek már nem éreztem az ízét.
- Ha valamit nem akarsz elmondani, annak valószínűleg a húgomhoz van köze. - kezdte átlátni a dolgokat, mire megakadt a falat a torkomon. Képtelen voltam Henryre nézni, és őszintén félni kezdtem. Viszont a furcsaságaim közé tartozik az is többek közt, hogy minél parásabb helyzetben találom magam, annál harciasabb vagyok teljesen indokolatlanul.
- Miért, te nem akarsz egy-két dologról beszámolni? - emeltem meg a hangom.
- Nem, nem igazán. - rázta meg a fejét. - Mi van Helenaval?
- Semmi. - kötöttem az ebet a karóhoz, nem érdekelt, hogy dühös és vélhetően három napig faggatni fog. Ez nem az én titkom volt, csak épp vagyok olyan szerencsétlen idióta, hogy tudok ezt-azt.
- Aham. Ő mesélte, vagy mástól tudod? - ez kezdett átmenni barkochbába.
- Henry, a húgod dolgairól őt kérdezd. Engem hagyj ki a kettőtök dolgából. - éreztem, hogy a vér lüktet a halántékomon, a barátom pedig enyhén hátradőlt a székben, és próbált nagyon lazának mutatkozni. Annyira volt laza, mint a kommunizmus.
- Lelép esténként. - kezdett bele. - Azt hiszi, nem tudok róla. Régebben is csinált ilyet, átverte a szüleinket, de engem nem tudott.
- Követted? - kérdeztem gondolkodás nélkül, alig fogva fel, hogy sikeresen behúzott a csőbe, és elárultam magam és Helenat is. Az arcán diadalittas mosoly ült, de a tekintete forradalmat ígért.
- Egy ideig tudom, de kémeket megszégyenítve képes eltűnni egyik pillanatról a másikra.
- Várj, te jelenidőben beszélsz? - ráncoltam a szemöldököm. Lehetséges volna...? Nem, ez még Helenatól is durva lenne. Mégiscsak Ashton az oka a szüleikkel történteknek. Még Ashton se bocsájtott meg magának, nem hogy Helena... Henry bólintott. - Ezt nem értem... - motyogtam.
- Mit nem értesz? Kivel találkozgat a húgom? Fiú? - hadarta, időt sem hagyva, hogy felfogjam, mit kérdez.
- Őt faggasd, ne engem! - csattantam fel dühösen, és az asztalra csaptam, mire minden evőeszköz megcsörrent, magunkra terelve a figyelmet.
- Azt hiszed, nem próbáltam?
- Henry, Helena már felnőtt nő, van magánélete. - kampányoltam Helena mellett, hogy tereljem a témát.
- Csak mi vagyunk egymásnak, én semmit nem hallgatok el előle...
- Igen, a zajokról mondott már valamit. - szúrtam közbe leereszkedően, hogy értse, mire gondolok, de nem volt hangulatban.
- ... úgyhogy most beülünk az autóba, és elmegyünk a szalonba. - vázolta a tervet, mire leesett az állam.
- De... de meg sem etted a részed. - mutattam a tányérjára.
- Nem vagyok éhes. Gyere. - ragadta meg a kezem, én meg bepánikolva követtem. Úgy éreztem, mintha a lábaimon súlyok lógnának. Henry kifelé menet a pultra dobta a pénzt, és köszönés nélkül kisétált az ajtón.
- Miből gondolod, hogy majd most válaszol?
- Kénytelen lesz. Tudom. - mondta Henry elszántan. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, áttöri a mellkasom, és akárhogy próbáltam, nem tudtam magam kirángatni Henry erős szorításából. Ahogy maga után húzott, folyamatosan Ashton ablakát lestem, és elnyomtam a nagyon-nagyon rossz megérzésemet, ami ennek ellenére valósággá vált.
Már csak tíz lépésre voltunk az autótól, mikor kinyílt az alkatrészes bolt ajtaja, és egy szőke lány lépett ki rajta. A szám elé kaptam a szabad kezem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem Helenat látom. De hogy még rosszabb legyen a helyzet, feltűnt mögötte egy fiú, aki kicsit sem hasonlított egy kedves és megértő helyi srácra. A fekete kopott pólója és farmerja is elég volt, hogy felismerjem Ashtont, majd éreztem, hogy Henry szorítása enged. A páros teljesen ellentétje volt egymásnak. Helena szalmaszőke haja és fehér köténye köszönőviszonyban sem volt Ashton sötétségével. Mégis, egy külső szemlélő biztosra vehette, hogy közeli kapcsolat van köztük. Nem feltétlen szerelem, de nem is puszta haverok. Soha nem hittem, hogy egyszer talán láthatom őket egy légtérben, de most képes voltam elhinni mindent, amit Ashton előzőleg mesélt, az iskolában való találkákról, vidám és szomorú percekről. Annyira abszurd mindazok után, ami velük történt, és mégis... olyan nyugodt burok vette őket körül. Fogalmam sincs, hogy lehetséges mindez, de Wigan történései már így is egy sci-fi-vel érnek fel.
Ott álltunk a járda közepén, fényes nappal és néztük, ahogy Ashton egy tincset tűr Helena füle mögé.
- Ne! - sikítottam, ahogy Henry megindult feléjük, mire a másik kettő is a mi irányunkba kapta a fejét. Helena lába teljesen földbegyökeredzett hozzám hasonlóan, de Ashton előbb átlátta a helyzetet. Félrelökte Helenat az útból, mielőtt még Henry odaérhetett volna, majd bátran előrelépett, hogy a zilált és rohadtul dühös bátyj régóta kiérdemelt ütésével szembenézzen.

Jenny Brown - 29.

Csak az arcomat érő hidegre és a lábam ritmikus puffanására koncentráltam, nem gondolkodtam, nem nézelődtem, csak futottam. Kora reggel volt, alig tudtam aludni, több órányi forgolódás után pedig inkább felöltöztem, magamra kaptam egy kapucnis felsőt és a futócipőt, majd a még sötét utcán nekiiramodtam.
Tegnap este Henry kivitt az apja sírjához, ami kicsit sem első randis helyszín, de a mi furcsa párosunktól szerintem már nem is meglepő. Habár válaszokat ígért, túl sok újat nem tudtam meg, valamiért mégis örültem, hogy ennyi betekintést engedett a brutálisan zárkózott életébe. Arról nem is beszélve, hogy a 70 éves temetőőr bácsi felbukkant mellettünk, ránk akarta hívni a rendőrséget sírrongálás vádjával, és miután Henry bájolgó mosolya sem lágyította meg az őszszakállú úriember szívét, hanyat-homlok menekültünk az autóhoz. Igen, tudom, ennél romantikusabb dolog nincs a világon.
Újabb házak mellett futottam el, a teljes utcán csend honolt, a házak falain belül még aludtak az emberek, talán épp egy csodás álomhoz ragaszkodtak. Imádtam ilyenkor futni, London még kihalltabb kora reggel, de Wigan sem a koránkelésről híres. A nyári hideg csípte az orrom, és a lábaim is kezdtek zsibbadni az erőlködéstől. Napok óta egyre halmozódott bennem a feszültség, úgyhogy a visszautat majdnem teljes sprintben tettem meg, nem foglalkozva a fájó oldalammal vagy az erőssen ziháló tüdőmmel. Amit a futás vagy egy jó kávé nem old meg, az bizony óriási probléma lehet.
Halkan becsuktam magam után az ajtót, majd felsiettem a fürdőbe, hogy lemossam magamról az izzadtságot, és közben próbáltam nem vigyorogni, mint a vadalma, mert tudtam, mi, vagyis ki fog várni a szobámban.
Egy szál törölközőben és lábujjhegyen járva átsétáltam a szobámhoz, majd a kilincs halk kattanása után beosontam. A fekete leggingsem és a fehér felsőmet még futás előtt odakészítettem, gyorsan magamra kaptam, majd az ágyról elvéve az egyik párnát az ablakpárkányra ültem.
Henry a hasán aludt, majdnem elfoglalva az egész ágyat, a paplan pedig félig lecsúszott róla, megmutatva így izmos hátát és istenem-de-gyönyörű pucér kerek hátsóját, amiért más éveket izzad egy tornateremben, Henrynek azonban ez adottság. Vigyorogva és pirulva megdörzsöltem a szemem, és küzdve az érzéseimmel az ablak felé fordultam.
 Van valami a napfelkeltében, amit imádok. Lassú fényjáték, a rózsaszín és a narancsságra keveredik a kék égbolttal. A világosság valahogy optimistává tesz, el tudod hinni, hogy az elkövetkező nap jó is lehet, tele lehetőségekkel. A wigani napfelkelte teljesen más, mint a londoni, vagy a miami-i. Londonban a Tower Bridge háttérképeként jelenik meg, míg Miami-ban a tenger felől. Wiganben a házak feletti égbolton a számtalan bárányfelhőre vetülő színek változnak, és ahogy a Nap feljebb kerül, úgy jelennek meg lassan a sugarak is, amelyek áttörnek a falak és a rések közt. Átöleltem a térdeimet, és néztem az égboltot, hallgattam Henry halk horkolását, és az éjszakára gondoltam. Az emlékek úgy áramlottak bennem, mintha valaki a lejátszást folyamatos ismétlésre állította volna, és most, hogy ilyen nyugodtak a körülmények, nem is zavart. Tudtam, hogy pár óra múlva, mikor mindenki felébred, anyám pedig elindul haza, minden bonyodalom visszatér, kezdve Tiától a konyhánkban egésszen az eltűnt lányig. De egyenlőre olyan jól esett ez a nyugalom, ez a zen állapot. Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára ilyen nyugodt, de anyám jól van, Henryvel végre nem húzzuk egymás agyát. Ez máris két para-faktor a listámról, amit kihúzhatok.
A napsugarak áttörtek Henryék háza felett, mintát rajzolva a lábamra, majd a szobaszőnyegre.  Visszabújtam az ágyba, hogy 1-2 órát még pihenjek. Képtelen lennék aludni, de Henry megérezte, hogy mellette vagyok és automatikusan átkarolt.
- Hány óra? - motyogta álmosan, éreztem forró lehelletét a homlokomon.
- 5:30 körül.
- Mi a francért nem alszol? - sóhajtotta, én pedig körbeöleltem a combját a lábammal, és még közelebb húzódtam hozzá.
- Elmentem futni. - válaszoltam, és lehunytam a szemem.
- Te beteg vagy. Aludtál egyáltalán? - kérdezte, és éreztem, hogy a hüvelykujjával simogatja a derekam.
- Talán egy kicsit. De ne beszélj, inkább aludj, holnap dolgoznod kell. Vagyis ma.
- Felmondtam. - vágta rá, nekem pedig kipattantak a szemeim. Ebből már tutira nem lesz alvás.
- Mi? Mikor? - döbbenten ültem fel, Henry pedig álmosan pislogott rám gyönyörű szürkés-kék szemével. Szőke haja kócosan hullott a homlokára, és enyhe szőke borosta keretezte az arcát. Arról nem is beszélve, hogy a mellkasát semmi nem takarta, úgyhogy egy normális embert másodperceken belül el tudott volna csábítani egy ilyen helyzetben. Szerencsétlenségére én legkevésbé sem vagyok normális, és ezt ő is tudja.
- Tegnap voltam a kórházban beszélni a főorvossal meg az igazgatóval az egyetemmel kapcsolatban, közösen egyeztünk meg így. Egy csomó papírmunkát el kell még intéznem és lakást keresni, illetve kitalálni, hogy a wigani házunkkal mi legyen.
- De akkor mit fogsz csinálni egész nap? - kérdeztem még mindig furán, mire kéjesen vigyorogni kezdett, és a keze lejebb csúszott a derekamon.
- Van pár ötletem. - hajolt közelebb, de nem viszonoztam a csókját.
- Henry, most kicsit az agyaddal is gondolkodj... - kezdtem, de ő sem adta fel, a nyakamat kezdte csókolgatni.
- Mindig azzal gondolkodom. - lehelte.
- Persze, én meg Teréz anya vagyok. - forgattam a szemeimet mosolyogva, Henry kicsit hártált tőlem, és az arcomat fürkézte.
- Remélem nem, a 30 felettiek nem az eseteim.
- De te nekik biztos az vagy. - tettem hozzá, és próbáltam ellökni a kezét a combomról.
- Más nem is lehetne. - vigyorgott, mire beleboxoltam a vállába és felültem.
- Ha Peny vagy anyám véletlen benyit, és így találnak téged, abból maradandó károsodások lehetnek. Talán a pszichológus sem tud majd segíteni rajtuk.
- Ők normálisak, és alszanak ilyenkor. - húzta félre gallérom szegélyét.
- Henry, van két óránk, alig aludtam. Pihenjünk, oké? - állítottam meg, ő pedig durcás kisgyerek módjára bólintott.
- De csak mert jófej vagyok. - feküdt a hátára, a mellkasára hajtottam a fejem. Henry hatalmas kezével simogatta a hajam, de tudtam, hogy nem fog visszaaludni. A percek teltek, és mindketten az ággyal szemben álló szekrényt bámultuk, majd nem birtam tovább, elkezdtem kuncogni.
- Mi az? - kérdezte Henry, mire felé fordultam, és megcsókoltam, majd a szemébe néztem visszafolytott vigyorral.
- Meggondoltam magam. - böktem ki, mire a plafonra nézett.
- Hál' Istennek! - tette össze a két kezét, majd fölém magasodott, én pedig nevetve öleltem át.

8 felé hazament, hogy átöltözzön, és ő is lefussa a saját körét, majd elmenjen Kennedyért. Lebattyogtam a konyhába egy kávéért. Épp kész lett, és a müzlis dobozt szedtem elő, hogy ha Mel és Peny felébrednek már az asztalon legyen a reggeli, mikor Tia bevágódott a konyhába egy földig érő hálóingben, és kivette a gépből a bögre kávémat, majd beleivott.
- Hé, azt magamnak főztem! - háborodtam fel azonnal, és az a tény sem vidított fel, hogy valószínüleg leégette a nyelvét.
- Majd főzöl másikat. - vont vállat, és elvett egy zsemlét is. - Frissebb nincs? - kérdezte fanyalogva, én pedig éreztem, hogy a szívem erősebben ver a dühtől. A reggeli kávémra szükségem van, Tia pedig hatalmas hibát követett el azzal, hogy ellopta.
- Tudtommal nem itt laksz. - vágtam rá, és kikaptam a kezéből a péksüteményt, majd a pultnak dőltem.
- Nem, de ha már te vigyázol a lányokra, igazán bevásárolhatnál.
- Te meg mondjuk befoghatánád. - vágtam rá gondolkodás nélkül, Tia pedig újból kortyolt a kávémból. Ilyen tempóval legjobb barátnők leszünk, már csak a swagyolos sapink kellene meg két rövid farmersort, és mehetünk is az Instagrammra.
- Jeffry későn jön ma haza, mert sok a munkája...
- Gondolom mennyi. - morogtam, és a tejet is az asztalra tettem.
- Valaki betört az irodájukba előző héten, úgyhogy most mindent leltárba kell venniük, meg zárakat cserélni. Eltart egy ideig.
Tia tovább magyarázott, de képtelen voltam rá nézni. Megfeszült izmokkal bámultam ki az udvarra, és próbáltam nem arra gondolni, hogy vajon melyik irodájára gondol.
- Hallod amit mondok? - emelte meg a hangját Tia, mire idegesen felé fordultam.
- És megtalálták a betörőt? - kérdeztem, és igyekeztem csillapítani a hangomat megbújó félelmet.
- Nem, de a kamerák szerint ketten voltak. De azt kérdeztem, hogy hol a lekvár?
Ó, a jó büdös francba. Basszus, basszus. Baszki. Ezt megszívtam. Nagyon-nagyon megszívtam. Vettem néhány mély lélegzetet, és az agyam hátsó zugába pakoltam a tényt, miszerint tudja, hogy ottvoltunk. Vagyis azt nem tudja, hogy mi voltunk, és nem is mondta Tia, hogy keresnék az illetőket. Huhh, ez a két tény tudata azonnal csillapította a kezem remegését.
- Jó reggelt! - vágódott be Helena kopogás nélkül, mögötte pedig anyám jött, nagyon vihogtak valamin. Az, hogy ilyen jól kijönnek, és hogy anyu ott aludhatott a vendégszobájukban nagyon kedves gesztus volt számomra és anyu számára is. Helenanak kellett valaki, akire felnézhet és beszélgethet, egy anyafigura, ha úgy tetszik, én pedig szívesen megosztottam vele anyám kedvességét.
Szőke barátnőm lehuppant az ebédlő egyik székéban, olyan otthonosan érezte magát nálunk, mint én náluk, anyám azonban megtorpant a konyhában, és Tiat bámulta, aki még mindig aranyszínű hálóingben flangált, és a szekrényeket nyitogatta lekvárt keresve. Egy istenért nem árultam volna el neki, hogy a kamrában van, had szenvedjen.
- Ő lenne Tia? - tátogta felém, és az ujjával a nő felé mutogatott.
- Igen, sajna. - mondtam hangosan, Tia pedig hátrafordult.
- Tia, ő az anyám, Camilla. Kerüld el, ha kérhetem. - tettem hozzá, majd lehuppantam Helena mellé egy pohár gyümölcsjoghurttal.
- Ó, sokat hallottam már önről. - kedveskedett anyám, miközben Tia kezet rázott vele.
- Remélem csupa jót. - vigyorgott bájosan vele a nő, amit nem bírtam ki szó nélkül.
- Gondolhatod, csupa-csupa jót. - ironizáltam, amivel ő is tisztában volt.
- Nos, ideje hazamennem. Nekünk is van au-pairünk, egy főnyeremény az a lány. Remélem még találkozunk. - biccentett oda anyámnak, majd felsietett a lépcsőn, kezében a kávémmal. Kell a kávém. Szükségem van a kávémra.
- De ha te alszol a vendégszobában, akkor Tia hol alszik? - ráncolta a homlokát értetlenül Helena, mire jelentőségteljesen ránéztem. - Ó. Ó! Ez azért durva, nem? Nem Eliz barátnője, vagy ilyesmi? - kérdezte csodálkozva, én meg vállat vontam.
- Ebben a városban minden megtörténhet. Lángokra kapó épület, fura rokonságok, bad guy-good girl szerelmek... - soroltam, és figyeltem Helena reakcióját, hogy érti e az utalásom, de meg sem rezzent.
- Vagy épp szomszédfiú-szomszédlány párosok.- tette hozzá rám utalva, anyám pedig visszatérve a mosdóból leült mellém.
- Henry nagyon jóképű, minden elismerésem Jenny. - paskolta meg anyám a karom, mire hátradőltem a széken.
- Ha ez ilyen csajos, kibeszélős reggel lesz, inkább felmegyek a szobámba, és felvágom az erem. - vágtam rá, de mindketten csak nevettek.
- Tudod mekkora megkönnyebbülés, hogy Henry megy valahova éjjszakára, nem pedig felhoz valakit? Fogalmad sincs. - sóhajtotta Helena, és maga elé húzta a Penynek kikészített müzlis tálat.
- Te jó ég. - suttogtam, és már előre féltem, milyen irányt vesz a beszélgetés. Anyám előtt.
- Anyu, mikor indulsz? - fordultam felé téma elterelés céljából.
- Máris küldesz? - megjátszott sértedséggel felpattant, és még azt is imitálta, hogy a haját hátradobja, pedig nincs olyan hosszú haja, amit lehetne.
- Dehogy küldelek. - húztam vissza a székre nevetve. - de a lakásdekorral meg kell, hogy várj. Anyu, ne nyúlj az új lakáshoz, amíg haza nem érek, könyörgöm. - jutott eszembe, mire Helena felkiálltott, és mobiljáért nyúlt.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Úgy volt, hogy Henryvel ma megyünk be az ingatlanirodába, hogy leperkáljunk egy csomó pénzt, mielőtt egyáltalán lakást találhatnánk.  - magyarázta sűrűn gesztikulálva, mi pedig úgy néztünk rá, mint E.T.-re.
- De? - kérdeztem rá a vélhető problémára.
- Egész napos vagyok a fodrászatban, mindenki jól akar kinézni szombatra, lehet, hogy késő estig sem fejezünk.
- Menjen Jenny Henry-vel, legalább ismeri Londont és nagyon profi lakások terén. Mármint tényleg. - színezte az életrajzomat anyám, és nem is igazán tudtam vele vitatkozni. Valóban lakás és ház rajongó vagyok.
- Nem gond? Mármint neked a lányokra kell vigyáznod...
- Peny ma az egyik barátnőjéhez megy, ami teljesítmény a szociális kapcsolatait tekintve, ahhoz képest, hogy non-stop olvas, Mel-t pedig útközben kitesszük Claire-nél. 1-2 órára elszabadulhatok.
- Annyira jó barátnő vagy! - ugrott a nyakamba, és részben át az asztalon is. Peny álmosan letrappolt a lépcsőn, én pedig újabb tálat vettem elő, mert Helena nekiállt reggelizni. Anyámnak főztem egy kávét, majd miután Mel is csatlakozott, vázoltuk nekik a napi tervet. Egyik lánynak sem volt kifogása, így 10-ig elfoglalták magukat, Helena pedig munkába indult. Ott maradtam anyámmal az ebédlőben, és végre komolyabban is tudtunk beszélni.
- Anyu... - kezdtem, ő pedig kíváncsian vizslatott. - Tényleg ilyen jól viseled a válást, vagy mindez egy színdarab? - írtam le egy kört a kezemmel, ő pedig sóhajtva dőlt hátra a szében.
- Szerettem apádat. Tényleg, és valamilyen téren most is szeretem. De nem tudtam tovább elviselni, és ő sem tett már semmit ebbe a házasságba évek óta. Valamilyen téren talán arra vártunk, hogy érett nő legyél, és ne csonka családban kelljen felnőnöd. Így azt kell mondanom, hogy jól viselem. És Samantha is teletömte a fejem minden létező feminista idézettel, úgyhogy ne aggódj miattam. - szorította meg a kezem, én pedig szomorúan mosolyogtam vissza rá.
- Rendben van. Fura lesz így hazamenni, de rendben van.
- Haza hozzám, haza apádhoz, vaaaaaagy... - vigyorgott frissen fehérített fogakkal. - haza Henryhez?
- Anyu! - csattantam fel, ő pedig vállat vont.
- Mi az? Ő is játszik a pakliban, nem? Húsz éves vagy Jenny, mások ilyenkor már férjhez mennek.
- Te jó ég. - meredtem rá anyámra, de ő csak nevetett. - Alig vagyunk együtt egy napja, és hidd el, elég hosszú út volt ez idáig.
- Tényleg nagyon jóképű és kedves. Gondolom az ágyban is... - kezdte, mire inkább lefejeltem az asztalt. Egymás után háromszor.
- Felkötöm magam. - motyogtam vörös fejjel, anyám pedig tovább magyarázott vigyorogva.
- Régen a nyakamba tudtam tenni a lábam. Ó, régi szép idők... - kezdett nosztalgiázni, és még véletlenül sem akartam tudni, milyen képek jelennek meg előtte, úgyhogy elkezdtem kitessékelni az ajtón, mielőtt elfajulna a helyzet.
- Három hét múlva várlak az Euston vasútállomáson. Nagyon vigyázz magadra, kérlek. - nézett komolyan a szemembe, majd csókot nyomott a homlokomra, mire szorosan megöleltem.
- Te is anyu. Bulizz és érezd jól magad, amíg haza nem érek.
- Meglesz. - kacsintott, majd beszállt a pici kék Hyundai-ba. Felbőgött a motor, majd integetve elhúzott a főutca irányába. Anyám tényleg jól van, és ez a lényeg.
Elfordultam az ajtónk irányába, mikor két éles dudaszó hangzott fel mögöttem. Henry lehúzódott az autóval a házuk előtt, majd kiszállt a kocsiból.
- Helena hívott, hogy változott a terv. Ha gondolod, elrendezem Kennedy-t, és indulhatunk is.
- Hol az a gyönyörűség? - léptem a csomagtartóhoz, Kennedy pedig egyből felkapta a fejét az érkezésemre. Egy kutyaágyban pihent, valószínüleg még a tegnapi események hatása alatt volt. Nem volt vele egyedül, úgyhogy megvakargattam a füle tövét, Henry pedig kiemelte az állatot az autó hátuljából.
- Nyisd ki a bejárati ajtót, ott van a kulcs a zsebembe. - magyarázta Henry, én pedig somolyogni kezdtem.
- Mit tettél volna, ha nem vagyok kint? - kérdeztem, mire a tőle megszokott ruhalevarázsló mosollyal nézett vissza rám.
- Megkérek másik erre járó csinos fiatal lányt, hogy kutasson a zsebemben. Jó mélyen. - magyarázta, miközben kihúztam a kulccsomót az emlegetett helyről.
- Fogalmam sincs, miért vagyok veled. - dramatizáltam, és végigsétáltam a bejárón.
- Éjjel úgy tűnt, nagyon is tudod. - vágta rá, én meg fülig vörösödtem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd előre engedtem Henryt Kennedyvel. Nem meglepő tény, de Henry nem csak, hogy értett a dolgokhoz, hanem nagyon is profi mód művelte azt.
- Szólok a lányoknak, hogy készüljenek. - szóltam még az ajtóból, majd visszaszaladtam a szemben lévő házba. Fogalmam sincs, hogy illik egy ingatlan megbeszélésre megérkezni, úgyhogy a hangulatomhoz illő ruhát választottam a fekete nyitott hátú felsővel és a magasított derekú farmerrel meg az új fekete topánommal, amire Helena beszélt rá még múlthéten. Segítettem Penynek összekészíteni egy kistáskányi holmit, Mel pedig unott képpel nézte végig a jelenetet a szobája ajtófélfáját támasztva. Esküszöm, ezzel az arckifejezéssle néha még Bellát is lekörözi a Twilightból.
Henry az autónak dőlve várt ránk, amíg bezártam magam mögött az ajtót. A lányok beültek hátra, én pedig az egyik otthonomnak nyilvánított anyósülésre.
- Mindenki megvan? - nézett bele a visszapillantóba a sofőrünk.
- Most akkor ti együtt vagytok? - kérdezte hirtelen Mel, mire meglepődve fordultam hátra.
- Hát... azt hiszem igen. Henry? - kérdeztem azért a biztonság kedvéért, aki félrebiccentett fejjel rám mosolygott.
- Amíg ki nem készíti teljesen az idegeimet, addig igen. - válaszolta meg a kérdést űberromantikusan, Peny pedig hátul nevetgélt.
- Héhéhé, mi az, hogy ÉN készítem ki a TE idegeidet? - háborodtam fel, de Henry csak legyintett.
- Oké, akkor az asszony kívánságára, együtt leszünk, míg kölcsönösen ki nem akasztjuk a másikat. Így jobb? - kérdezte, és ráfordult a főutcára.
- Asszony hát, te hímsoviniszta... - morogtam, Henry viszont megkérte Peny-t, hogy szóljon, melyik a barátnője háza.
- Ez itt. - mutatott egy óriási épületre, mire leesett az állam, Henry pedig lehúzódott az útról.
- Ez? Ez nem ház, ez palota. - tátottam a számat, ahogy a kétemeletes épületre néztem, amit hosszú kocsibejáró előzött meg. Brutálisan kitűnt a környékben lévő többi ház közül.
- Hát... - vonta meg apró vállát Peny. - Köszönöm, hogy elhoztatok. -  szállt ki az autóból, én pedig követtem.
- Peny, ha úgy érzed, haza akarsz jönni, azonnal hívj fel. Ne indulj egyedül haza, várd meg, míg Henryvel elugrunk érted. Rendben? - véstem jól az agyába, ő pedig bólintott. - Érezd jól magad. - adtam neki egy puszit, majd belépett a kapun, és az hatalmas ház felé lépkedett.
Miután Melt is kitettük a Holt háznál, a város felé vettük az irányt.
- Lakást akartok, vagy házat? Meg külön szobával, gondolom... de a városban,  vagy kicsit kijjebb... - kezdtem bombázni Henryt a kérdéseimmel, aki láthatóan megdöbbent.
- Te jó ég, nyugi Duracell nyuszi, egyenlőre az árnak megfelelő lakásajánlatot kérek, aztán választunk párat, és jövőhéten leutazunk Londonba, hogy megnézzük őket élőbe is. Egyenlőre ügynököt keresek, aki segíthet az ilyen dolgokban, majd később elpasszolni a mostani házunkat.- magyarázta, mire alább hagyott a lelkesedésem. Ez így nem buli.
- Sajnálom, Helena ezt nem mondta? - kérdezte aggódva, én pedig fanyalogtam.
- Talán említette, de mindegy. Mostmár bemegyek veled. - nyitottam ki az ajtót, miután leparkolt a kis vöröstéglás ház előtt, ahol széles táblán hirdette magát a cég, "Rightmove". 
- Gyere. - nyújtotta a karját Henry, majd összekulcsolt kezekkel beléptünk az irodába, ahol több dolog történt egyszerre.
 Éreztem, hogy Henry megfeszül mellettem, én leesett állal néztem a velünk szemben álló illetőre, aki viszont vigyorogva nézte a barátomat.
- Ó, Henry! - libegett át a helyiségen Gretchen és az ő sűrű göndör haja, hogy aztán az emlegetett nyakába ugorjon, aki azonnal a reakciómat leste. Ha pedig mindez nem lett volna elég, egy gyönyörű kegyelemdöféssel minden gyorsan felépített boldogságomat romokba döntötte. - Képzeld, felvettek a Szent Martinsba, költözök Londonba!

Jenny Brown - 28.

- Jenny, hogy döntöttél, jössz szombaton? - fordult hátra Helena, én pedig próbáltam valahonnan előkaparni a még megmaradt józan eszemet. A gondok mellé megjelentek a furcsaságok is, pedig a legkevésbé sem vágytam rá.
- Mi? Hova? Az esküvő nem jövő héten van?
- De, az esküvő jövő szombaton lesz, de most hétvégén lesz a nagy nyárvégi White Piknik - mutatott Helena az egyik falra felragasztott plakátra. - Már beszéltünk róla, nem emlékszel? - állt meg velem szemben, és félredöntött fejjel méregetett.
- Nem, nem igazán... - motyogtam, és kifejezetten kerültem vele a szemkontaktust. Peny és Mel előre mentek, hogy megnézzenek egy kirakatot, Ashton pedig továbbra is mellettem állt.
- Pedig beszéltünk róla. Szóval fehér dress code van, és 10 font a belépő, amivel támogatjuk a Saving life at Birth alapítványt. Nagyon szuper lesz, Henry és Yako is jön, Jared is hazaér addig...- hirtelen elhallgatott, és egyre Ashtont sasolta. Ha nem tévedek, Helena a kedvessége határát latolgatta, és azon gondolkodott, hogy Ashtont is meghívja e az eseményre. El sem tudtam képzelni a hollót a temérdek fehér ruhát viselő ember közt. A fiú is rájött erre, és felém fordult.
- Jenny, el kell menned. Mindenképp. - győzködött.
- Helena, én tényleg... szóval elvittetek Skóciába is, meg nagyon rendesek voltatok velem... de muszáj a lányokkal maradnom.
- Hát jöjjenek ők is. - virult fel egyből, majd odaszólt a még mindig kirakatra tapadt lányokhoz, Ashton pedig maga felé fordított.
- Jenny, szombaton... muszáj elmenned a piknikre.
- Miért lenne muszáj? Csak egy puccos parti... - kezdtem ellenkezni, mint egy hisztis kislány, de Ashton nem tűrte el a viselkedésem.
- Nem, nem az. Nem akarom, hogy túl sokat legyél otthon, Harperral. - halkan beszélt, hogy a lányok körülöttünk ne halljanak belőle semmit. Hangja kissé talán sürgető is volt, de sötétbarna pillantásából kiolvastam az aggodalmat. A raktáros kalandunknak már több, mint egy hete, azóta nem is igazán beszéltük át a látottakat. Tényleg az én védelmemre megy ki a dolog? Ashton körül túl sok a furcsaság, Mr. Harperen pedig önmagában teljes káosz kiigazodni. 
Vettem egy mély lélegzetet, majd újra Ashtonra néztem. Eszembejutott a lány, Adelé és rájöttem, hogy igazából napok óta próbálom elfelejteni az ott látottakat, ahelyett, hogy segítenék. Az, hogy elnyomtam magamban az emlékeket, csak ártott mindennek.
Itt az ideje a sarkamra állnom.
- Ashton, jelentenem kell a rendőrségen, hogy láttuk azt a lányt a raktárban. - mondtam eltökélten.
- Nem lehet. - vágta rá Ashton egyből, én pedig meglepődve hátráltam.
- Mi? Miért? Ez nem valami bizonyíték visszatartása, vagy ilyesmi? - emlékeztem vissza a bűnügyis sorozatokra, amit anyám minden délután előszeretettel nézett, én pedig a falra másztam tőlük.
- Nem, ez magánterület megsértése.
- Szerintem az emberrablás üti a magánterület sértését. Tudod, mint a kő-papír-olló.
- Akkor sem mehetsz a rendőrségre. - kötötte az ebet a karóhoz Ashton, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Mondj egy indokot, hogy miért. - fűztem keresztbe a karom magam előtt, Ashton pedig tőle szokatlan mód felcsattant.
- Jenny, nem mondom még egyszer. Nem mehetsz a rendőrségre! - hangja nem tűrt ellentmondást, és bár nem kiabált, sokkal ijesztőbben hatott, mint bárki eddigi életemben. Kénytelen voltam hallgatni rá, mert bár az ösztöneim mást mondtak, inkább a józan eszemre hallgattam, és nem hergeltem tovább Ashtont.
- Hé, jöttök? - szólt hátra Helena, mi pedig rá sem nézve megindultunk utánuk.
- Oké, akkor mit mondasz, mégis mit tegyek? - fakadtam ki.
- Semmit. - válaszolta Ashton, én pedig éreztem, hogy a düh fekete ködje ellepi az agyam.
- Ezt a beszélgetést már egyszer lefolytattuk, és akkor hallgattam is rád.
- Akkor miért változtatnál a dolgon? Jenny, nem tudhatod, mi megy a háttérben. - Ashton kimért hangja alapján rájöhetett, hogy lassan robbanni fogok, és hátrált is kissé. Jól tette, nagyon, de nagyon szívesen megragadttam volna a vállát hogy megrázzam és felébredjen végre.
- Miért, te tudod? - kérdeztem vissza gondolkodás nélkül, és vettem néhány mély lélegzetet.
- Nem. - válaszolt röviden, és mereven Helenat figyelte, aki előttünk sétált a fogadott húgaimmal.
- De megérhetne egy próbát, nem? - noszogattam tovább, habár biztos voltam benne, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét. Ha azért viselkedik így, mert ez a rendőrség csukta le annó, akkor sajnálom, de akkor épp itt lenne az ideje, hogy polgárhoz méltóan viselkedjen.
- Ha a hétvége után is ez az álláspontod, akkor hétfőn bemegyek veled az őrsre. - sóhajtott Ashton, és látszott, hogy csak le akarja zárni a beszélgetést.
- Hétvége... pff, még csak hétfő van... - motyogtam.
- Ez így is több, mint amit tenned kellene. - morogta Ashton, de aztán Peny megkérdezte, hogy bemehet e az írószer boltba, és mivel természetesen igent mondtam, a fura csapatunk követte őt: a frissen festett fekete, rövidhajú Mel, a szőke szépség Helena, a teljesen holló Ashton és a valószínüleg igencsak megstrapált állapotban lévő én. Nem is csodálkozom, hogy az eladónak szó szerint leesett az álla a jöttünkre. A lány, akinek balesetet szenvedtek a szülei együtt mutatkozik a fiúval, aki miatt mindez történt. Ha van Wigannek újsága, ez címlap sztori lesz.
A durva festékszag belengte a boltot. Peny azonnal elindult az egyik polc mentén, Helena pedig vígan utána. Muszáj volt mosolyognom, ők ketten hihetetlenül jól kijöttek egymással. Ashton egy másik polcnál nézelődött, de valószínüleg csak engem került inkább, Mel viszont mellettem maradt.
- Tudunk beszélni? - szólt hallkan Mel, én pedig meglepődve néztem rá.
- Ahogy a húgodat elnézem, soha többet nem megyünk haza, úgyhogy persze. - mutattam az egyik sarokba, ahol két kisszékre lehetett leülni. Igazán jó marketing fogás, itt is tudják, milyen nehéz a művészekkel.
Mel beletúrt a hajába, majd az ölében összekulcsolta a kezét.
- Felhívtam anyát. - vágott a közepébe, én pedig automatikusan, teljes testtel felé fordultam. Hirtelen már nem a boltban voltam, csak Melre tudtam öszpontosítani. - Elösször nem akart velem beszélni. - Mel hangjából nem lehetett megfejteni az érzéseit, de ezt már régóta tudom. Néha nagyon fegyelmezett tud lenni, és ez piszok idegesítő. - Aztán végül kinyögte, hogy nem magától ment el.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza elképedve, Mel pedig bólintott.
- Annyit mondott, hogy haza fog jönni, ha mindennek vége. Ami a tervek szerint jövő hétfő.
- Vége? Minek? - próbáltam minden részletet kiszedni Melből, de ő csak vállat vont.
- Elösször azt hittem, hogy üldözési mániája van. Nem mondta el, ki vagy mi miatt ment el, csak annyit, hogy jól van, Warringtonba küldték, és hogy benned bízzunk, és akikkel te vagy, senki másban.
- Bennem? Mi a... - tátogtam halakat megszégenítve.- Én sem tudok többet. De az biztos, hogy vigyázok rátok. A húgodnak nem mondtál semmit, ugye? - szögeztem neki a legfontosabb kérdést, de Mel semleges arccal csak nemet intett.
- Ez maradjon is így. A kempingre is jöttök velem, és ha Tia ott van nálunk, átmegyünk Helenaékhoz. Gyűlölöm azt a nőt. Benne vagy? - kérdeztem a szövetségesemtől, aki eltökélten kinyújtotta felém a kezét, én pedig kezet ráztam vele. Ha nekem valaki másfél hónapja azt mondja, hogy Mel érett és komoly lány lesz egyszer, képen röhögöm. Most mégis itt ül velem szemben valaki, akinek kislányos vonásai lassan-lassan eltünedeznek, pedig csak 14 éves. Sokkal könnyebb volt kiigazodni rajta, amíg kiszökdösött az ablakon. Ahogy vizslattam, próbáltam rájönni, mi válthatott ki ekkora változást nála. Talán az anyja lelépése, vagy az, hogy Markkal szakítottak. Aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges erre a kérdésre választ keresnem, mert nem csak ő változott meg gyökerestől, hanem én is. Már régen elhagytuk azt a lányt, aki szerencsétlenkedve érkezett meg a vonatállomásra, és kora reggel megpróbálta lefutni az ismeretlen, de brutálisan szexi szomszéd srácot. Majdnem két hónap, reggeltől estig megpróbáltatások, minden napra valamilyen történés, megannyi furcsaság... Csoda, hogy nem kattantam már be. Vajon Eliz tényleg hazajön? Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mit tegyek, ha letellik a két hónap, a dolgok pedig nem oldódnak meg. Ha rajtam múlna, maradnék, de mégsem maradhatok Wiganben örökre, főleg nem au-pairnek egy házban, ahol még lakbért sem fizetek. Az otthoni dolgainkat is meg kell oldanunk valahogy, arról nem is beszélve, hogy hiányzik anyu. Minnél inkább összegyűlnek a viharfelhők a fejem fölött, annál inkább érzem a nyomást, hogy bárcsak itt lenne, és segítene. Lehetsz 20 éves, vagy 45, anyád támogatás mindig is anyád támogatása marad.
- Mondtam már, nyugodtan válogass, a vendégem vagy. - hallottam Helena hangját, és feléjük fordultam. Peny szégyenlősen beletett a kosárba egy rajztömböt, és leolvastam a szájáról egy "köszönömöt". Hál' istennek, hogy legalább beszél.
- Henry kérdezgetett rólad. - szólalt meg ismét Mel, én pedig azonnal felé kaptam a fejem.
- Mi? Miről? Mit akart tudni? Mit mondtál neki? - támadtam le egyből, mire gúnyosan elmosolyodott. Na, pontosan ezért az arckifejezésért nem vagyunk barátnők.
- Leginkább hogy mi van veletek Ashtonnal.
- Mi a fene, ennél fennakadt a lemez? - forgattam a szemem, és egyből alábbhagyott az izgatottságom.
- Elmeséltem neki azt az estét, mikor eljöttetek értem. - magyarázta tovább, én pedig a kezembe temettem az arcom. Aznap este Henrynél kötöttem ki végül, és nem voltam hajlandó neki elárulni, mi történt.
- Bocs, azt hittem, tud róla. - védekezett Mel, én pedig újra farkaszemet néztem vele.
- Részletezted?
- Hát, miután a lényeget vázoltam, kérdezgetni kezdett, így ja, mondtam neki ezt-azt.
- Basszus... - túrtam idegesen a rettenetesen kócos hajamba.
- Sajnálom, hogy akkor nem kísértelek haza. - szólalt meg egy férfihang mögöttem, én pedig meg sem lepődtem, hogy Ashton mindent hallott.
- Ne viccelj, így is sokat segítettél. Azóta viszont inkább bonyolítod az életem. - fordultam felé, ő pedig szomorúan elmosolyodott. A kapucniját felhúzta a fejére, gondolom a pultnál álló középkorú nő sem tartozik a rajongói közé.
- Azt hiszem, indulhatunk. - szólt oda a társaságunkhoz Helena, és Penyvel a pénztár felé vették az irányt. Ahogy elnéztem, Helena meggyőzően hathatott a lányra, mert a bevásárlókosár igencsak súlyosan meg lett pakolva.
- Helena, ne csináld, kifizetem én... - kezdtem, mert azért az mégsem volt állja, hogy csak úgy kifizeti a rajzcuccokat.
- Nem, nem, ezt a kört én állom. Cserébe kapok egy rajzot Kennedyről, így egyeztünk meg.
Ezzel az alkuval nem tudtam vitatkozni, úgyhogy két megrakott szatyorral léptünk ki az ajtón, az egyiket Ashton felajánlotta, hogy viszi, a másikat Peny majdhogynem vonszolta maga után.
- Helena, tudom, hogy illetlenség, de átmennénk hozzátok vacsorára. - kezdtem bele a tervem megvalósításába.
- Ú, tényleg? De jó! Úgy örülök! - vigyorgott Helena egyből, és általános szokása lévén a nyakamba ugrott. - De akkor ugye jössz a kempingre is?
Melre néztem, majd Ashtonra, akik fura mód beszédbe elegyedtek. Nem túl bőbeszédűbe, de egymás mellett jöttek és valamiről tárgyaltak.
- Igen, Peny és Mel is jön velem. Habár semmilyen fehér ruhám nincs. - gondolkodtam.
- Menjünk vissza a plázba, és vegyünk! - csillant fel a szeme barátnőmnek, de én nevetve nemet mondtam.
- Majd másik nap, ma már elég volt a vásárlásból. Otthon még be kell raknom egy adag ruhát mosásba. - gondolkodtam. Az au-pair meló nem csak főzésből és körülöttem kreált problémákból áll, így pedig, hogy Eliz gyanús körülmények közt elutazott, még inkább rám maradnak a ház körüli teendők. Tia nem a háziasszonyság miatt van nálunk, ezt tegnap 2 perc alatt kikövetkeztettem. Karon ragadtam Peny-t, és elindultunk hazafelé. Én Helenaval és Penyvel haladtam elől, mögöttem pedig a két éjfekete hajú illető, és hiába próbáltam hallgatózni, nem sikerült rájönnöm, miről beszélhetnek. Aztán egy idő után fel is adtam. Örülök, hogy Ashtonnal valaki más is beszél, és bár Helena nem néz rá, de nem is tűnik úgy, hogy borzasztóan zavarja Ashton jelenléte. Vagy csak nagyon jól titkolja, és inkább ez utóbbira szavazok.


Ashton elvállt tőlünk az utcánk sarkán, mi pedig Helenaval egymástól a házaink előtt. Biztos voltam benne, hogy azonnal nekiáll a vacsorának, pedig még csak délután 4 felé járhatott.
Peny azonnal bevetette magát a szobájába a halomnyi új cuccával, Mel a tévé előtt a Skins egy ismétlését nézte, én pedig a házimunkával voltam elfoglalva, mikor felhangozz a csengő fülsüketítő hangja.
- Várunk valakit? - kérdeztem Melt, ahogy elhaladtam melette, de csak a vállát vonta.
Annak teljes tudatában, hogy valaki idegen jött látogatóba, nyitottam ajtót, és felsikoltottam a meglepettségtől.
- ANYU? - döbbentem le, anyám pedig mosolyogva lépett közelebb. Azonnal megöleltem, de alig hittem el, hogy itt van. - Mit keresel itt? - kérdeztem makogva, ő pedig meg sem várva, hogy invitáljam, bejött a házba. Meglepődve néztem barna, dauerolt haja után, ahogy kecsesen átszeli az előszobát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy elvált nő.
- Megpróbállak rávenni, hogy gyere haza. - kezdett bele kertelés nélkül, mire azonnal lelohadt a mosoly az arcomról.
- Ő Mel, Mel, ő édesanyám. - mutattam be őket egymásnak, de épp a legkevésbé sem érdekeltek a formaságok. Anyám helyet foglalt a fotelban, a combjára fektetve a fekete bőr táskáját, én pedig leültem vele szemben. Mel kiment a konyhába, ami azt jelentette, hogy semmi pénzé nem hagyná ki a most következő műsort.
- Jenny, nem maradhatsz itt, ez már kezd az őrültség kategóriába elmenni. - hajolt közelebb anyám, én pedig a szemem forgattam. Elképzelni sem tudja, mennyire igaza van.
- Anyu, ezért nem kellett volna 4 órát vezetned...
- Csak hármat, nem volt forgalom. - javított ki egyből.
- Pláne. Szóval ezért nem kellett volna jönnöd. Elvállaltam a két hónapot, ezzel együtt még három hetem van hátra, jövő héten pedig Eliz is hazajön.
- Ó. - húzodott vissza anyám az agarakkal. - Erről még nem szóltál.
- Mert én is ma tudtam meg. Fogalmam sem volt, hogy őrült módjára autóba ülsz, és idági jössz.
- Hát... - dörzsölte meg az állát. - Legalább láttalak. Úúúúúgy hiányzol. - magához rántva megölelt, és úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt.
- Te is nekem. Ha gondolod, maradj vacsira, átmegyünk a szomszédba. Helena is biztos szívesen megismerne. - viszonoztam a csontropogtató ölelését, mire csilingelő hangon felnevetett.
- Csak ha nem vagyok terhetekre. - mosolygott szerényen, én pedig legyintettem.
- Gyere, megmutatom a szobám és bemutatlak Penynek.
Miután a formaságokkal megvoltunk, elmeséltem anyámank a raktáros dolgon kívül minden egyebet, amit telefonban nem tudtam közölni. Nem véletlen, nem repesett az örömtől, de amint Henryre terelődött a szó, azonnal kivirult, és tudtam, hogy alig várja, hogy meglássa a félisten szomszédom.
Peny hozta magával a Kennedyről készült rajzot, ami messze nem úgy tűnt, mintha egy 10 éves razjolta volna, Mel pedig unott képpel és zsebrevágott kezekkel jött utánunk. Anyu tőle szokatlan mód egy bézs színű bőrdzsekit viselt egy csőfarmerrel, amire 99%, hogy Samantha vette rá. Megmosolyogtató volt, de örültem is neki.
Átvágtunk a lámpákkal megvilágított úton, majd a kiskapun keresztül eljutottunk az ajtóig. Becsengettem, ugyanabban a pillanatban pedig hallottuk Helena hangját, amint Henry nevét kiálltja.
- Készülj anyu... - motyogtam mosolyogva, az ajtó pedig feltárult. Az állam a betonon koppant, anyám keze pedig erőssen belemarkolt a karomba, megkapaszkodva, mert vélhetően az ő térdeii is ellágyultak egy pillanatra.
Henry szokásos komor arckifejezéssel nyitott ajtót, épp az utolsó gombot gombolva be a hófehér ingén, amitől még én is padlót fogtam. Négy döbbent szempár figyelte apró mozdulatát, ő pedig unott arckifejezéssel nézett végig rajtunk, majd meglepődve akadt meg a tekintete a mellettem álló anyámon.
- Öhm... szóval... - makogtam, mint egy bolond, de szerencsére anyám előbb észhez tért a kábulatból.
- Üdv, Camilla vagyok, Jenny édesanyja. Te vagy Henry, ugye? Már sokat hallottam rólad.
- Ó, abban biztos vagyok. - kacsintott rá (!) anyámra Henry, én pedig vörös fejjel motyogtam valami olyasmit, hogy nem is igaz.
- Kennedy hogy van? - kérdezte Mel egyből, és lassan mindenki visszatért a normális társalgáshoz rajtam kívül .
- Éjszakára még bent kellett maradnia, holnap hozom haza. - válaszolta Henry kimérten, és beinvitált minket a házukba.
- Erre! - kiálltott a konyhából Helena, a lányok pedig átvágtak a nappalin, és én is indultam volna utánuk, de Henry karon ragadott és visszahúzott maga elé.
- Édesanyád itt? Történt valami? - kérdezte idegesen, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy az előbbi elbüvőlő jókedv csak megjátszás volt a részéről.
- Nem, csak rá akart venni, hogy menjek haza. - magyaráztam, Henry pedig döbbenten hátrált egy lépést.
- ...és? - várt a válaszra, én pedig a homlokomat masszírozva válaszoltam.
- Még három hétig maradok. Eliz jövő héten hazajön, Mel beszélt vele. - avattam be a részletekbe.
- Ez nem fura kicsit? - ráncolta a szemöldökét, és leült az egyik lépcsőfokra, én pedig szorosan mellé kuporodtam.
- Kicsit? Nagyon is. - sóhajtottam, majd belevágtam a délután félbehagyott beszélgetésünkbe. - Henry, nem vagyok Ashtonnal, nincsennek is ilyen szándékaim, ahogy neki se velem. Viszont nem tilthatsz el tőle, ahogy én se kérhetem, hogy soha egy lányhoz se szólt ezentúl, csak mert az zavar engem.
- Miért, zavar? - kérdezte somolyogva, miközben végigsimított  a karomon, én pedig bokáig libabőrös lettem az érintésétől.
- Ne add a hülyét, tudod, hogy zavar. - böktem meg az oldalát, mire kuncogva belepuszilt a hajamba.
- Fogalmam sincs, hogy mit eszek rajtad. - kezdte, mire felhördültem.
- Ennél romantikusabbat sem hallottam még.
- Nem, mármint elég formás hátsód van, úgyhogy van miért szeretni...
- Mész te a francba...
- ..., de most arra gondolok épp, hogy képes vagyok szemet hunyni néhány dolog fölött, csak azért, hogy veled legyek. - mondta, és közben véletlen sem nézett a szemembe. Ha az ösztöneimre hallgatok, akkor fel-alá ugrálva futkostam volna a lépcsőn a hallottak miatt, de minden erőmet összeszedve a helyemen maradtam, és csak nagyon szerelmesen néztem Henry ajkait. - Tudom, hogy ki fogsz akasztani, talán minden nap...
- Héhéhé, ez ugyanúgy rád is vonatkozik!
- Persze,persze. - legyintett, és a legkevésbé sem gondolta, hogy majd ő lesz az, aki miatt az idegeim cafatokban fognak lógni. - de ahogy Mel-lel beszélgettem és Kennedyre vártam, rájöttem, hogy muszáj túljutnom a szüleimmel történteken és mivel az a rohadék is visszatért a városba, le kell zárnom bizonyos részeket az életben. Másrészt pedig itt vagy te, berobbantál az életünkbe. Helena folyton csak áradozott rólad, teljesen ki is akasztott vele, így egy idő után már én is máshogy kezdtelek figyelni. Most pedig nem látok mást rajtad kívül, annyira magaddal ragadtál. Úgyhogy egy próbát megér az egész. Ha benne vagy.
- Hogy a halálba ne lennék. - csattantam fel nevetve, majd átkarolva Henry nyakát magamhoz húztam, hogy a régóta sóvárgott csókomat végre megkapjam. A derekamnál fogva húzott magához, és nem úgy tűnt, mint aki egy ideig el akar engedni. Akkora szükségem volt rá, mint a napsütésre a napokig tartó felhős angliai időjárásban.
- Khm. - hallottuk magunk mellől a krahácsolást, és meglepődve néztünk fel.
- Anyu! - morogtam.
- Habár nagyon örülök nektek, attól még kész a vacsora. - mutatott a konyha felé, én pedig vörös fejjel álltam fel. Henry egyből elkezdett udvarolni anyámnak.
- Már tudom, honnan örökölte Jenny a szépségét. - kezdte nyájas hangon, én meg a szemem forgattam. Anyám persze kacagott, teljesen odavolt Henryért.
- Jaj, nagyon kedves vagy, köszönöm. Habár az új hajáért nem vagyok oda. - tette hozzá anyám csípőssen, mire inkább otthagytam őket, és üdvözöltem Helenat.
- Nagyon aranyos anyukád van. - mosolygott rám a szőke lány, és a pulra tett egy tál salátát. Peny a poharakat tette ki, Mel pedig egy női újságot lapozgatott.
- Köszi. Jól leplezi a válás fájdalmait.
- Te sem igazán beszélsz róla, úgyhogy ebben is egyeztek. - jegyezte meg Helena, és levette a piros pöttyös kötényét, hogy vacsorázhassunk.
- Úgy vagyok vele, hogy elég lesz akkor gondolkodni rajta, ha már hazamegyek.
- Ó, igen, naaaaagyon makacs! Láttad volna öt éve... - hallottam anyám hangját, ahogy Henrynek magyaráz.
- Anyu, nem beszélünk a...
- Piros haja volt! Piros tüsis! Úgy nézett ki, mint egy fiú. - nevetett anyám teljesen kívül hagyva a kérésemet, Henry pedig vele együtt nevetett.
- Nos, azt hiszem, anyám nekikezdett az égetésemnek. - sóhajtottam, Helena viszont szintén anyámat hallgatta. S akkor jöttem rá, hogy mi volt Henry kérése mögött, miszerint nem akar Ashton közelében látni. A felismerés úgy sodort el, mint az árvíz. Ez a legkevésbé sem róla szólt, vagy Helenaról, vagy történetesen Ashtonról. Ahogy a Spourk tesók anyámmal viccelődtek, mellbevágott a valóság, miszerint ők ezt már soha nem élhetik át. Soha nem lesznek ott a szüleik az esküvőjükön vagy segítenek nekik az új lakás berendezni. Nem lesznek ott, mikor Henry átveszi az orvosi diplomáját. Helena nem tudja nekik bemutatni a vőlegényét, és habár biztos vagyok benne, hogy Helena mindent elmesél az anyjának a látogatások során, semmi nem lehet már ugyanaz. Tisztában voltam mindezzel, de egész eddig a pillanatig nem tudatosult. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy Helenat viselte meg jobban a szüleikkel történtek, ráadásul ő az, aki látogatja az anyját is, Henry pedig már túljutott a gyászon. Pedig ez a feltételezésem hülyeség, de te jó ég, mekkora. Csak Henryre kell nézni, ahogy anyámmal viccelődik, és a tekintetében lapuló szomorúságra. Azt eddig is tudtam, hogy Henry húsz lakat zárkózottságával ér fel, és bár azon a skóciai estén sok mindent megtudtam róla, az, hogy igazán mi zajlik benne, talán soha nem fogja elárulni. Ha pedig erőltetném, csak olajat öntenék a tűzre.   Elszorult a torkom őket nézve, legszívesebben kirohantam volna a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam, de Helena mindent a konyhaszigetre pakolt, amit körbeültünk, így már nem volt esélyem elmenekülni. Peny és Mel vidáman falatoztak, anyám pedig hallgatta Helena beszámolóját a wigani dolgokról. Henrynek tűnt fel elösször a szótlanságom. Közelebb hajolt, éreztem a tusfürdője illatát is, amitől csak még inkább megbolydultak az érzéseim.
- Hé, valami baj van? Percek óta hallgatsz, ami pont nem szokásod.
- Nem, semmi, csak figyelem, ahogy beszélgettek anyuval.
- Nagyon aranyos és figyelmes. - mosolygott Henry őszintén.
- Apám mellett nem is lehetett nagyon más. - jegyeztem meg halkan, és a salátámat turkáltam a tányéron. Helena bevonta Peny-t is a beszélgetésbe, aki a tőle megszokott szerénységgel mesélt az iskoláról.
- Biztos nem mész vele haza?
- Tuti, csak ha lejár a következő három hét. Fura lesz, de egyenlőre elég az itteni dolgokkal törődnöm. - sóhajtottam szomorúan, és egyre inkább mart belülről a fájdalom Henryék sorsára gondolva.
- Jenny, nézz rám! - noszogatott, én pedig kénytelen-kelletlen ráemeltem a tekintetem. - Mi a baj?
- Semmi. - vágtam rá igazi lányhoz illően.
- Ne semmizz nekem... - Henry kezdett bedühödni, amin nem is csodálkozom.
- Te. Ti. Vagyis az egész helyzet. Meg a történtek. Argh... - temettem az arcom a kezembe.
- Ebből nem értek semmit.
- Sajnálom. Sajnállak, érted? Most, hogy láttam, milyen boldog család tudnátok lenni, ha minden máshogy alakul, csak még inkább szarul érzem magam.
- Nem kell a sajnálatod. - vágta rá Henry visszafolytott dühvel.
- Tudom! Tudom, hogy te mindig, mindent megoldasz, és semmi nem érdekel, és tökéletes vagy...
- Ez nem így van. - a szemei villogtak a haragtól, de engem sem lehetett már leállítani, csak úgy jöttek belőlem a szavak.
- Akkor ne is tegyél úgy! - fakadtam ki. - Nem látogatod édesanyád, mert félsz. Nem engedsz senkit Helena közelébe, mert félsz, hogy őt is elveszíted. De legfőképp nem engedsz magadhoz senkit, mert félsz, hogy az illető előbb-utóbb majd átlát rajtad, és meglátja azt a szomorúságot és fájdalmat, ami igazán benned van.
A pult körül mindenki engem bámult, döbbent csönd lepte be a konyhát. Henry egy ideig a szemembe nézve latolgatta a lehetőségeket. Az indulatával küszködött, kezdtem felkészülni a robbanásra, de ehelyett lecsúszott a bárszékről, és felém nyújtotta a kezét.
- Mi a... - kezdtem, de belém folyotta a szót.
- Gyere, elviszlek valahova. Fél óra az egész. - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Anyu, várj meg itt a lányokkal, míg vissza nem érünk. Semmiképp se vidd őket haza, oké? - szóltam még vissza a kertbe vezető ajtóból, ő pedig komoran bólintott, majd visszafordult Helenahoz.
- Ugye nem hagysz ott valami elhagyatott helyen? - kérdeztem aggódva, Henry pedig szomorúan elmosolyodott.
- Habár nagyon megérdemelnéd, ez most egy másmilyen út lesz. - nyitotta ki a garázsajtót, én pedig beültem a hófehér Audi anyósülésére. Hihetetlen, hogy ez a kis hely mennyire otthon érzést tud kelteni valakiben. A skóciai utunk apró élményei villantak fel az elmémben, kezdve a közös kávéspohártól a közös éneklésig. Lehet, hogy csak három nap volt, de hihetetlen sokat jelentett számomra.
Henry is beült, majd a kulcsot elfordítva felzúgott alattunk a V8-as motor, mi pedig kikanyarodtunk az utcára.
- Nem bántásként mondtam az előbbieket... - törtem meg a csöndet, miközben átvágtunk az utcákon.
- Tudom. - mondta Henry nyugodt hangon. - Már megtanultam, hogy neked mindent értened kell, mindent tudnod és mindenbe beleszólnod.
- Kössz. - sziszegtem, mert ez azért kicsit fájó beszólás volt.
- Most komolyan, tedd a kezed a szívedre: nem így van?
- Hát... ha jobban belegondolok, van benne valami... - gondoltam át a megjegyzését, és muszáj volt elmosolyodnom.
- Nekem pedig nincs kedvem a kapcsolatunk minden egyes napját vitával kezdeni vagy fejezni, úgyhogy tessék, megkapsz néhány választ.
- Néhányat? - ráncoltam a szemöldököm.
- Egyelőre elégedj meg ennyivel. Már ez is sokkal több, mint amit bárki más tud.
- Hallgattlak. - fordultam felé teljes testtel, de ő csak a fejét csóválta.
- Majd ha odaérünk.
- Kezdek félni. - néztem ki a szélvédőn, ahogy leparkoltunk egy alacsony kerítéssel elzárt sötét parkhoz. Henry kicsatolta a biztonsági övét, és kipattant az autóból, én pedig az izgalomtól remegő végtagokkal követtem. A kapu úgy tűnt, zárva van, de a tábla mellette a frászt hozta rám. Henry a csomagtartóból előhalászott egy zseblámpát, én pedig aggódva néztem körbe.
- Henry, talán nappal jobb lenne... - dadogtam, mert épp semmi kedvem nem volt sötétben a temetőben járkálni.
- Vagány csaj vagy, Jenny Sky. Kellenek a válaszok, nem? - nézett rám zsebrevágott kézzel, és a szemembe világított a lámpával, mint mikor vallatják a tettest.
- Gyerünk. - vágtam rá, és elindultam a kapu felé, de Henry utánam szólt.
- Zárva van. Erre gyere. - bökött az egyik rács felé, majd könnyedén átlendült rajta.
A deja vum kiújult, wigani napjaim szerves részét kezdik képezni a kerítésen és falon való átszökdösések. Magabiztosan elindultam Henry után, de a lábam beleakadt a felső részben, úgyhogy hatalmasat zakózva ráestem Henryre, aki ugyan puha párnának bizonyult, annyira nem élvezte mellkasába fúródó könyököm.
- Bocsi, bocsi... - szabadkoztam, miközben valamennyire feltápászkodtam, Henry pedig magáról söprögette a fűszálakat.
- Már megszoktam. - sóhajtotta, majd megfogta a kezem, egymás mellett sétáltunk végig a görönygyös területen. Sejtettem hova visz, habár alig akartam elhinni, mégis sikerült kivételesen csöndben maradnom. Próbáltam nem a Paranormal Activity-re gondolni, ami igen nehezen ment. Kezdtem elszorítani Henry ujjait, mire végül megtorpant, én pedig a nem túl réginek tűnő betontömbre néztem.
- George Hugo Spourk, született 1967, meghalt... - olvastam hallkan, és a szám elé kaptam a kezem.
- Szia apu. - szólt Henry hallkan.

Jenny Brown - 27.

- Biztos, hogy ez 200 gramm liszt, Mel? - kérdeztem az immár fekete hajú lányt, aki egy mérőtálat adott a kezembe.
- Mérd le újra, ha nem hiszel nekem. - vágta rá egyből.
Hétfő délelőtt lévén Mr. Harper dolgozott, Tia pedig reggel végre elhúzta a csíkot, miután háromszor vicsorogtam felé hallkan, hogy takarodjon a házból. Egy csókot még dobott vissza az ajtóból, és estére is várhatjuk. Kevés emberrel volt bajom az életben, de Tia abszolút dobogós.
- Nekem gyanúsan kevés, de legyen, max hozzáadunk még. Peny, beletöröd a tojást? - kérdeztem a könyökömnél álló, továbbra sem beszélő tündérkét, aki bőszen bólógatva felállt a sámlijára, és a tál fölé hajolt. Rákötöttem a köppenyem, hogy ne legyen tiszta liszt, ő pedig megkocogtatta a tojásokat az edény oldalán.
Távolról úgy nézhettünk ki, mint egy idilli kis család három nővére, de belülről teljes volt a feszkó. Egyikünk sem beszélt semmiről, de Melnek is megvolt a maga problémája, én is listázni tudtam volna, Peny meg aztán végképp a legnagyobb problémának bizonyult. Tudtam, hogy értetlenül áll az anyja eltűnésének nyomában, Melt pedig hallottam este zokogni a szobájában, miután visszatértem Ashtontól.
Na, igen, Ashton, és amit elmesélt. Utólag visszagondolva sokkal jobb lett volna, ha nem mond semmit. Elképzelésem sincs, hogy fogok Helena szemébe nézni ezek után. S talán Henry azóta sem tudta meg, mi ment a háttérben. Wigan maga a kiszámíthatatlanság városa.
Mel épp a csokidarabokat szórja a lábosba, Peny pedig nekiállt összegyúrni az amerikai csokis keksz alapanyagait, mikor valaki csöngetett.
- Majd én nyitom. - indult Mel az ajtó irányába, lévén, hogy én a tálat fogtam, Peny pedig kinyújtott nyelvvel, erősen koncentrálva minden dühét beleadta a tésztába.
- Öhm, Jenny, téged keresnek. - lépett vissza a nappaliba Mel, enyhén eszelős tekintettel az arcán. Kihagyott a szívem, és 20 név pörgött végig az agyamon körülbelül egy másorperc alatt. Zsibbadt végtagokkal vágtam át a nappalin, és szinte félrelöktem Melt az útból, hogy leesett állal nézhessek az ajtóban álló Henryre és Kennedyre. Henry jelenléte teherautókat megszégyenítve sodort el, az összes érzékem a nyakába akart ugrani, de Kennedy egyenesen elindult felém, így kicsit felébresztve a kábulatból.
- Sziasztok. - motyogtam, és megsimítottam Kennedy füle tövét, ő pedig kicsit sem szégyelve magát majdnem a nappaliig lökdösött a boldogságával.
- Kennedy, lábhoz! - utasította a huskyt Henry, de a kutyát ez legkevésbé sem érdekelte. Muszáj volt mosolyognom Henry sikertelenségén, Mel pedig szintén odalépett kényeztetni a kutyát.
- Kimehet a kertbe, ha... szóval... - túrtam idegesen a hajamba, mert igazából fogalmam sem volt, hogy Henry miért van itt. Ott állt az ajtóban zsebre vágott kézzel, szőke haja enyhén a világító kék szemeibe lógott, amik épp engem sasoltak, és szürke pulcsija kidomborította felkarja izmait. Képtelenség volt nem őt nézni.
- Oké. Esetleg beszélhetünk valahol? - kérdezte Henry, és a hangjától majdnem padlót fogtam. Magabiztos volt és mély, egyből tudtam, hogy konkrét céllal érkezett. A tegnapi összezördülésünk után biztos voltam benne, hogy lezárjuk az el sem kezdett valaminket.
- Mel, menjetek ki a húgoddal játszani Kennedyvel, majd később befejezzük a sütit. - fordultam az idősebb testvér felé, aki átvette Henrytől a nyakörvet, és átvezetve a kutyát a nappalin, kisietett a hátsó kertbe. Peny is hamar utánuk ment, és behúzták maguk mögött az üvegajtót.
- Kérsz valamit? - kérdeztem udvariasan, és a konyha felé fordultam.
- Téged. - kapta el a derekam, majd mohón megcsókolt. Kezdtem biztos lenni abban, hogy csak álmodom, de Henry olyan erővel szorította a derekam, hogy már fájt.
- Én...ezt...nem... értem. - mondtam, miközben levegőért kapkodtam.
- Tegnap este hívtalak, de ki voltál kapcsolva. - szólalt meg pár perc hallgatás után, és felült az egyik bárszékre a konyhapultnál.
- Apám hívott. - vágtam rá a publikusabb részét a dolognak. A szekrényekben matattam, és véletlenül sem néztem Henryre, pedig a hormonjaim megvadultak a jelenlétére.
- Mondott valami érdekeset? - kérdezte kedvesen Henry.
- Soha nem mond érdekeset. - vágtam rá, majd témát váltottam. - Miért vagy itt?
- Nos, miután nem vetted fel a telefont, gondoltam egy romantikus gesztus majd kiengesztel. Ezért elkezdtem dobálni az ablakod kővel.
Olyan sebességgel fordultam meg, hogy a gerincem is beleroppant, és tágra nyílt szemekkel néztem Henryre, aki teljesen komolyan beszélt.
- De erre sem reagáltál, gondoltam vagy alszol vagy a lányokkal vagy.
- Is-is. - motyogtam, és képtelen voltam felfogni, hogy életem legromantikusabb momentumán nem voltam itthon, de ő lazán folytatta.
- Aztán gondoltam, megpróbálkozom a standard dolgokkal, és becsöngettem, de Mr. Harper nyitott ajtót. Ő pedig közölte, hogy ilyenkor már nem illik családokat zargatni, úgyhogy menjek haza.
- Pont ő mondja...?! - vágtam rá, és újra elkezdtem sorban kinyitogatni a szekrényajtókat a nagy semmit keresve.
- Úgyhogy most itt vagyok, és képes vagyok kompromisszumot kötni veled.
- A... mit? - fordultam mostmár felé, és próbáltam kitalálni, merre halad a beszélgetésünk.
- Nem beszélek Gretchennel, sem mással, ha te felhagysz Ashtonnal. Szerintem ez elég ésszerű szabály.
- Komolyan, Gretchent hasonlítjuk Ashtonhoz? Na hagyjál már... - dőltem neki a pultnak keresztbefűzött kézzel, és eszem ágában sem volt ezen gondolkodni. - amúgy meg, ha ebbe nem megyek bele, visszatáncolsz hozzá? Mintha én nem is léteznék?
- Hát figyelj, Gretchen szép lány... - kezdte teljesen komolyan, de én teljesen vérszemet kaptam.
- Húzzál kifelé, de azonnal. - mutattam az ajtó irányába, de ő csak mosolygott.
- Tudtam, hogy így fogsz reagálni.
- Utállak. - vágtam rá még mindig hisztisen.
- Nem, nagyon is szeretsz. De visszatérve a lényegre: nem akarom, hogy Ashton közelében légy. - váltott lágyabb hangnemre, és vadító kék szeme szinte könyörgött. Márpedig Henry soha, semmilyen körülmények közt nem adná meg magát. Az viszont, hogy Gretchennel lássam újra... már maga a gondolat savval marja a szívemet.
Hallottam, hogy Mel felnevet, miközben Kennedy megnyalta az arcát, és a valóság végre észhez térített. Ez rohadtul nem Henryről vagy Ashtonról szólt, még csak nem is Mr. Harperről. Nem azért jöttem Wiganbe, hogy két pasi közt örlődjek, akik közül az egyik a barátom, a másik pedig a szomszéd srác, akibe őrülten bele vagyok esve. Ha Henry tényleg engem akar, akkor tud várni kompromisszum nélkül is. Penyre tévedt a tekintetem, aki mosolyogva vakargatta Kennedy hasát. Annyira féltettem a külvilágtól, mintha a saját gyermekem volna. Mel pedig hatalmas változáson ment épp keresztül, mindenképp végig akarom nézni, hova fajul mindez.
- Henry, pihentessük ezt kicsit. - a gondolatok szavakká formálódtak, és Henry teljes megdöbbenése sem tudta őket visszafolytani. - Nem Ashton miatt, vagy miattad. Miattam.
- Ha most azzal a szöveggel jössz, hogy "nem a te hibád, hanem az enyém", esküszöm kivágom ezt a tálat az ablakon. - Henry kezdett bedühödni, éles hangja csak úgy vízhangzott a hatalmas ebédlőben.
- Nem, nem. És amúgy ez süti lesz, úgyhogy védett dolog. - vettem el előle a nagy keverőtálat, és a mögöttem lévő pultra tettem. - Most soroljam fel az összes szarságot, ami jelenleg körülöttem megy? - tártam szét a kezem lemondóan.
- Igen, légy szíves, mert nem értem, miért nem akarsz velem lenni! - ugrott le a bárszékről Henry, és áthajolt a konyhaszigeten.
- Peny nem beszél, Eliz lelépett, Mel totál ki van akadva, Mr. Harper kétes üzleteket folytat, anyámék válnak, Tia ki akarja tenni a szűrömet, Ashtonnal mindenki úgy bánik, mint a rühös kutyával, Helena körül sincsennek annyira rendben a dolgok, mint gondoltam, te folyamatosan hideg-meleget jászol, a sok fura nődről nem is beszélve, sorra tudok meg furcsaságokat, szóval ja, rohadtul nincsennek rendben a dolgok! - csattantam fel, és a végére már szinte kiabáltam. Henry pislogott pár másodpercig, mire megszólalt.
- Mi van a húgommal?
- Látod, te is egyből a húgodra koncentrálsz, pont ahogy én Penyékre. - mutattam rá a tényre, de ő csak a fejét rázta.
- Nem, komolyan kérdezem. Mit tudsz Helenaról, amit én nem? - kerülte meg a konyhaszigetet, és elém állt, két oldalt a pulra támaszkodva, így teljesen beszorítva engem a testével.
- Semmit. A lényeg, hogy...
- Jenny, azonnal mond el! - emelte meg a hangját, és pillantása nem tűrt ellentmondást.
- Kérdezd meg őt. - nyögtem ki az egyetlen diplomatikusnak tűnő választ, és próbáltam nem folyamatosan Henry ajkát nézni, ami pár centire volt csak tőlem.
- Ha a húgom titkol valamit, arról jogom van tudni! - még mindig dühös volt, egyre szaporábban szedte a levegőt.
- Khm, bocsi. - szólalt meg Mel az ajtóból, és marha idegesnek tűnt. Egyszerre kaptuk felé a tekintetünk Henryvel. - Azt hiszem, Kennedy lenyelt valamit. - mutatott a kutyára Mel, aki mintha fulladozott volna, majd oldalra dőlt. Henry azonnal átrohant a kertbe, én pedig követtem.
- Nyísd ki a kaput! - üvöltött rám Henry, miközben az ölébe kapta a hatalmas kutyát. Mel előbb reagált, azonnal kitárta az ajtót, Henry pedig átsietett az ebbel a saját házukba. Nem tudtam, mit kellene tennem, velük mennem, vagy sem.
- Mel, láttad mit evett? - kiálltott vissza Henry, a lány pedig bólintott. - Akkor gyere velem! - majd tovább sietett a saját kapujuk felé,.
Peny engem nézett nagy szemekkel, és bár nem szólalt meg, így is rengeteg érzelmet kitudtam olvasni a szeméből. Leginkább büntudatot.
- Nem a ti hibátok. - simítottam meg a buksiját, ő pedig átölelt.
- Biztos? - súgta, én pedig kishíján elsírtam magam ez az egy szó hallatán. Van hangja, és végre beszél is.
- Biztos. És nem is lesz semmi baja. - öleltem meg, habár ez utóbbiban csak reménykedtem. Becsuktam a kertkaput, majd visszamentünk a konyhába, és a gondolatainkba merülve befejeztük a sütés-főzést.
Kennedy egy újabb aggódás faktor, amit felvehetek a listámba, arról nem is beszélve, hogy elköptem Helena titkát. Fantasztikus vagyok, és már előre tudom, mekkora drámát okozok ezzel a Spourk tesóknak. Pedig szegény Helena semmi rosszat nem tett, és évek múltak el azóta. A gondolataim körülötte és Henry körül lebegtek, mikor Mel hazaért.
Penyvel úgy támadtuk le, mint egy hírességet, de csak a vállát vonta.
- A doki szerint meg kell műteni, Henry ott maradt.
Mint egy végszó, Helena vágódott be, óriási vigyorral az arcán, ami kicsit sem illett az aktuális hangulatunkhoz.
- Megyünk shoppingolni! - sikoltotta, és a nyakamba ugrott, én pedig pislogva meredtem rá.
- Hogy mit csinálunk? - kérdeztem vissza, és csak arra emlékeztem, hogy délután jön Ashton is. Nagyon nem lenne ajánlott, ha találkoznának.
- Megígérted. Segítesz ruhát választani az esküvőre.
- Ó, basszus, Helena, totál elfejelejtettem... - kaptam a szám elé a kezem, de mindnyájunk döbbenetére Peny ismét megszólalt.
- Én... én is mehetek veletek?  - suttogta, mire Helena őt is átölelte, majd Mel is jelezte, hogy jönne. Fogalmam sincs, hányszor kaphat egy ember sokkot egy nap alatt, de kezdtem gyanítani, hogy haladok a limit felé.
- Helena, tudnod kellene valamiről... - haraptam az ajkamba, majd kertelés nélkül közöltem az egy órával azelőtt történteket. Helena kissé elszontyolodott, de semmikép nem akarta lemondani a ruhás délutánt. Miközben felvettük a cipőt és a dzsekiket, láttam, hogy sms-t ír, biztosan Henrynek.
- Oké, milyen ruhát akarsz? - törtem meg a hangulatot, és Helena újra virulni kezdett. Magyarázott ruhahosszról meg csipkéről, meg színekről, de a végén én csak egy 18. századi hatalmas habcsók ruhát tudtam magam elé képzelni.
Átvágtunk a városon, miközben Helena a fodrászatban hallottakat mesélte, Mel pedig csatlakozott a pletykáláshoz, amin igazán meglepődtem, de mint kiderült, mindent a közösségiről tud. Hiába figyeltem Helenat, akárhogy próbáltam rálelni ugyanarra a lányra, aki 3 éve Ashtonnal kavart, képtelen voltam őket egymás mellett elképzelni. Teljesen más világban élnek. Ashtonról eszembe jutott, hogy  le kell mondanom a délutáni találkánkat, amit nem is annyira bántam. Képtelen voltam feldolgozni a hallottakat, nem is igazán lett volna témája a mai beszélgetésünknek. Gyorsan leírtam neki, hogy mi a helyzet, de nem méltatott válaszra.
A plázába érve ugyanaz a tömeg fogadott, mint első esetben is. Még mindig fenntartom azt a tényt, hogy a pasztell nadrágokat hanyagolni kellene, egyszerűen... borzasztóan kisvárosiasak.
- Oké, ide megyünk elösször. - fordult be az első ruhaboltba Helena, én pedig éreztem, hogy ez bizony hosszú délután lesz.
Peny és Mel is Helenaval tartottak, én a másik sor ruhát kezdtem átnézni, hátha látok Helenanak illő ruhát. Ez egyébként abszurdum volt, Helenan egy lepedő is úgy áll, mint egy eszméletlen estélyi.
- Úristen, de szép! - emelt maga elé egy halvány rózsaszín csipkeruhát, aminek teljes háta nyitott volt, elől pedig a térdig ért.
- És ez? - nyújtott felé Peny egy szürke egyvállas kisruhát, és Helena vigyorogva azt is kikapta a kezéből. Helyet foglaltunk az öltöző előtt, és vártuk a divatbemutatót.
A pasztel rózsaszín kisruha lazán vert minden később felpróbált ruhát, és a hatodik bolt után ezt Helena is belátta. Én enyhén megstrapáltan, Peny álmosan, de Mel teljesen feldobódva sétált vissza az első szintre, Helena pedig a biztonság kedvéért újra felpróbálta a hosszúujjú, derékban húzott ruhát. Vihogva pörgött elöttünk párat, és boldogsága rám is átragadt.
- Nagyon szép. - szólalt meg mögöttem egy fiú hang, mire tátott szájjal fordultam meg. Ashton nézte Helenat, aki szintén kigúvadt szemekkel nézte a fiút. Ashton továbbra is hollót játszva nagyon kitűnt a sok csiri-csáré ruha közt, de kicsit sem zavartatta magát.
- Hogy... hogy kerülsz ide? - ámultam el, Helena pedig bemenekült az öltözőbe. Ha az előbb nem tudtam őket egymás mellett elképzelni, akkor most megkaptam a valós, 3D kivitelt.
- Azt írtad, a plázában vagytok.
- Igen, de... - kerestem a szavakat, nem tudtam, mit mondhatnék.
- Ha zavarok, inkább elmegyek. - mondta Ashton, Helena viszont épp ekkor lépett ki a függöny mögül, karján a ruhával.
- Nem, maradj nyugodtan. Legalább egy fiú véleményt is kapok a ruhát illetően. - magyarázta Helena, de véletlenül sem nézett Ashton felé.
- Nem mintha értenék hozzá. - vont vállat Ashton.
- Amúgy Jared hol van? - kérdeztem hirtelen, de Helena csak legyintett.
- Liverpoolba kellett mennie ügyeket intézni.
- Ó, értem. - motyogtam, bármilyen témát keresve, és csodák csodájára ismét Mel mentett meg.
- Hé, Ashton, mi a helyzet a házzal? - kérdezte kíváncsian, én pedig magamban fohászkodtam, hogy semmi ne legyen.
- A rendőrök elég jól kipakolták, azóta én sem tudok többet. - magyarázta Ashton, Mel pedig semleges arccal nyugtázta a dolgokat.
- Henry írt. - nyúlt a telefonjához Helena, és bőszen olvasta az sms-t. - Kennedy jól van, most kezd ébredezni az altatásból. - sóhajtotta a lány, és mind úgy éreztük, hogy egy hatalmas súly esett le a vállunkról.
- Történt valami? - kérdezte Ashton, de csak legyintettem, hogy később elmagyarázom. Akármennyire is lekötött minket a tökéletes ruha kiválasztása, mindegyikünk agyában az motoszkált, mi történhet az állatorvosi rendelőben.
Helena fizetett, és továbbra sem nézve Ashtonra elsétált mellette, a lányok pedig követték.
- Ashton, komolyan, mit csinálsz itt? - fogtam hallkabbra, és közelebb húzódtam a fiúhoz, ahogy kiléptünk az üzletből.
- Rajtatok tartom a szemem. - válaszolta, és ezzel még inkább összezavart.
- Mi? Miért? - kérdeztem továbbra is suttogva, Ashton pedig a fülemhez hajolt, meleg lehelletét éreztem a nyakamon, és borzongás futott végig a testemen a szavait hallva.
- Lassan minden kiderül. - válaszolta, majd ellépett,  engem pedig otthagyott az eszelős gondolataimmal a giccses pláza kellős közepén.

Ashton - 26.

- Hogy mi? Mármint mi van? - Jenny idegesen a hajába túrt, látszott, hogy teljesen felkavarta a kérdésem. - Ember, mi a fene folyik ebben a városban? - kérdezte inkább magától, és a kezében tartott bögrét bámulta.
- Ez Wigan. - vontam vállat, mire zöldes-barna szemeit rámemelte, és szokás szerint próbálta kitalálni a gondolataimat.
- Hát akkor mesélj. - dőlt hátra, és kezdtem sajnálni, amiért láthatóan kicsúsztak a kezéből a dolgok. Annyit voltam már kénytelen ennek a lánynak hazudni, pedig nem érdemelte meg. Az, hogy miért vittem a raktárhoz, és hogy miért hazudtam William haláláról, egy olyan terv része, ami ellen körömszakadva harcoltam, mégsem lehetett beleszólásom, de tudtam, hogy a végén minden kiderül, és Jenny haragjától senki nem fog tudni megvédeni.
Helenaról viszont nem vagyok hajlandó kamu meséket beadni, az egyetlen szép pillanati voltak a baleset előtti életemnek.
- Négy évvel ezelőtt is Helena volt a középiskola egyik legszebb lánya. - mosolyogtam, ahogy visszagondoltam az akkor még kissé gyermekies vonásokat és fufrut viselő lányra. Jenny viszonozta a mosolyom, pontosan tudta, miről beszélek. - De a bátyja mindenkit kicsinált, aki csak a húga közelébe ment. Henrynek óriási befolyásoltsága alakult ki a végzős évére. - magyaráztam, Jenny viszont összerezzent Henry neve hallatán. Tudom, hogy összebalhéztak miattam, Jared részletesen beszámolt mindenről, ezért is érzem magam szar alaknak, amiért csomót kell Jennynek kamuznom. Nem százas a csaj, amiért a barátjának tart, de én meg nem vagyok elmeroggyant, hogy beleszóljak. - Úgyhogy Helenanak nem volt sok esélye ismerkedni.
- Henrynek azóta se lett több esze... - morogta Jenny inkább magának, nekem pedig arcom se rezzent, folytattam tovább.
- Szóval Helena elkezdte kijátszani a bátyját. Majd' egy órával előbb eljött az iskolába, mert tudta, hogy a bátyja általában épp, hogy beesik az első óráira. Így pedig képes volt emberekkel beszédbe elegyedni a tanításon kívül is.
- De az elemi iskolás barátaival mi van? - ráncolta Jenny a szemöldökét értetlenül, én pedig ugyanilyen értetlenül vállat vontam.
- Nem tudom, sosem volt téma. Helena pedig így lassan, de biztosan megismerte a társait, lettek barátai és barátnői, és mire a bátyja észbekapott, már az ő haverjai is az akkor még elsős húga után csorgatta a nyálát.
- Ez azóta sem igen változott. - szúrta közbe Jenny. - De hogy jössz TE a képbe?
Ittam egy kortyot, hogy összeszedjem a gondolataimat, Jenny pedig kibámult a sötétbe a kissé koszos ablakon keresztül. Talán nem ártana már otthon lennie.
- 17 voltam, és lelépem otthonról. Fogtam magam, és beköltöztem az iskolába.
- Nemár, a normális emberek nem töltenek ott több időt, mint amennyit feltétlen szükséges. - fakadt ki Jenny leesett állal.
- Egy idő után nem volt kedvem hazamenni, hogy anyámat összekaparjam a földről az alkoholszagtól bűzlő szobában, így leléptem. - rövidítettem le 16 rohadt évemet, nem volt kedvem részletekbe bocsájtkozni. Jenny továbbra is döbbent képpel figyelt, szemeit kiemelte a sminkje, ami pont olyan lázadó külsőt adott neki, amilyen ő maga is. Fekete pulóverében és dús hajával pont úgy nézett ki, mint egy vadóc énekesnő.
- Laktam haveroknál, de a helyzet általában ott sem volt jobb, sokszor a legnagyobb wigani mintapolgároknak tűnő szülőknél voltak a legdurvább cuccok. Végül betörtem a suliba, és a feltört automatából szerzett kaján éltem hónapokig. Utólag visszagondolva buli volt.
- Ez szörnyű! - sopánkodott Jenny, pedig a javát még későbbre hagytam.
- Helenara karácsony előtt hoztam rá a frászt, ugyanis túl korán ért oda, mikor még a házmester nem nyitotta ki az iskolaajtót. Kint vacogott a hófehér sáljában és barna kabátjában - elevenedett fel bennem az emlék, és hirtelen már nem a lakásomban voltam, hanem az iskolában, azon a decemberi napon. - Az üvegajtón keresztül figyeltem, és próbáltam megérteni, miért van mindenki odáig érte. Őszintén szólva egy buta szőke libának tartottam, aki mosolygással mindent megszerez. Ott toporgott az üvegajtó előtt, én pedig felváltva figyeltem őt és a hóesést.
Aztán hirtelen megfordult, nekem pedig esélyem sem volt elbújni.
"Ez valami vicc? Engedj be!" követelte, és rángatni kezdte az ajtót. Az viszont tényleg zárva volt, a házmester kulcsának másolata azonban a zsebemben lapult. Féltem, hogy azonnal szalad a bátyjához vagy az igazgatóhoz, ha kiderül, hogy rendszeresen feltörtem a szeretett iskolája zárát.
"Nem lehet, nincs kulcsom." magyaráztam, ő pedig csípőre tett kézzel farkasszemet nézett velem.
"Akkor hogy lehetsz bent?" kérdezte, én pedig vigyorogni kezdtem.
"A női mosdó ablakát nem lehet zárni. Én pedig imádom az iskolát." vágtam rá, de ő nem igazán szívlelte a szarkazmust.
" Hideg van, engedj be." könyörgött, és újra nekifeszült az ajtónak. Fájt a fejem, és levoltam amortizálva, úgyhogy a legkevésbé sem volt még az ő hisztijét is hallgatni, így előbányásztam a kulcsot a zsebemből, és beengedtem Helenat a teljesen üres, de legalább meleg épületbe.
"És most bújj el." vágtam rá, mert hallottam, hogy a sarkon befordult a házibá'.
"Miért?" kérdezte Helena, de én addigra már átfutottam a könyvtárhoz vezető folyosóhoz. A házmester persze elkapta, és kérdőre vonta, Helena viszont kimagyarázta magát. Amin viszont meglepődtem, hogy nem köpött be.
- Te jó ég, ez tiszta PLL. - suttogta Jenny, és ezzel visszatértem a valóságba.
- Mi az a PLL? - kérdeztem vissza furán, mire magyarázni kezdett.
- Tudod, sorozat. Caleb meg Hanna, meg az iskolában lakás. - miután rájött, hogy fogalmam sincs, miről beszél, legyintett és a folytatásra buzdított.
- Másnap ismét kora reggel érkezett, én pedig ott vártam, mert érdekelt, miért falaz nekem.
"Ha neked itt jó, nekem mindegy." adta meg az egyszerű választ Helena, majd a könyvtárba sietett. Ezt karácsonyig eljátszotta minden nap, és meg voltam győződve, hogy igazából a félévi hajrára készül ennyire. Néha váltottunk egy-két szót, de csak az udvariaskodás szintjén, mert az égvilágon semmi közös témát nem tudtunk feldobni.
Karácsonykor hazanéztem, habár fogalmam sincs, miért. Talán az iskolában ünneplést már tényleg gáznak tartottam. Anyám nem volt épp a helyzet magaslatán, az új pasija viszont öt perccel az érkezésem után késsel a kezében megfenyegetett, és kizavart a házunkból. Hát, ennyit a családi békéről.
- Sajnálom. - húzta a száját Jenny, de csak legyintettem.
- Nem kell. Egész este jártam a várost, talán az egyik legszebb karácsonyként emlékszem vissza arra az évre. Esett a hó, és egy lélek nem volt az utcán. Ellazultam mindenféle szer nélkül is, és nem érdekelt, mi lesz velem a jövőben. Aztán jött a január, az első tanítási nap, és valaki folyamatosan kopogott az üvegajtón. A titkárnő foteljében aludtam, és még nem hevertem ki az újévi buli utóhatásait. Azt sem tudtam eldönteni, hogy hallucinálok vagy ébren vagyok már. Helena egyre türelmetlenebbül kopogott az ajtón, és már a nevemen szólítgatott.
"Hát te?" kérdeztem tőle álmosan.
"Neked is Boldog Új Évet" köszönt kissé illedelmesebben. Majd leganagyobb meglepetésemre előhalászott a táskájából egy papirtálcányi süteményt, és a kezembe nyomta.
"Ezt miért kapom?"döbbenten néztem utána, ahogy szokás szerint a könyvtár felé sietett.
"Gondoltam örülnél egy kis karácsonyi feelingnek." magyarázta Helena, és még most is emlékszem, hogy takarta az arcát, hogy ne lássam, elpirult. Helena egyszerűen kedves volt, amit az én csökönyös agyam akkor még alig tudott felfogni. Újra teltek a hetek, de már nem néztünk át egymáson a tanítás alatt. Talán nagyon is figyeltük, mit csinál a másik. Én legalábbis biztos, hogy ha akartam, ha nem, őt kerestem mindenhol. A reggelek már nem annyira a tanulásáról szóltak, és egyre többet mesélt a családjáról, a bátyjáról és egy csajról, aki folyamatosan szekálta.
- Gretchen. - vágta rá Jenny egyből, mire bólintottam.
- Igen, már elsőben is kegyetlen volt, de mind tudtuk, hogy csak írigy Helenara.
- Meg Henryt akarta. - tette hozzá Jenny méregtől teli hanggal.
- Hmm, talán. Nem érdekeltek az iskolai pletykák. Engem senki nem vett észre, senkinek nem voltam útjában, így a hírek sem jutottak el hozzám.
- Gondolom már akkor is te voltál a fekete holló. - mutatott végig rajta Jenny, én pedig visszamosolyogtam rá.
- Hosszabb volt a hajam. - emlékeztem vissza, majd visszatértem az eredeti témához. - Január végén jártunk, és már jócskán elmúlt este 10, mikor kopogni kezdtek az iskolaajtón. Addigra már felismertem Helena szokását, hogy kettő gyors után koppint még egyet. Teljes sokkban pakoltam össze a cuccaimat, és mentem ajtót nyitni. Helena ott állt befont hajjal, és könnyes szemekkel szipogott, de úgy tett, mint akinek semmi baja. Szó nélkül beengedtem, és vártam, hogy ismét a könyvtárba megy, ahogy mindig szokott, de ehelyett megindult az igazgatói iroda felé.
"Mit csinálsz?" kérdeztem tőle, és reménykedtem, hogy nem csap túl nagy rendetlenséget.
"Nem tudom" válaszolta, majd lehuppant a bőr irodaszékbe, és forogni kezdett vele.
"El fogsz szédülni." magyaráztam neki, de nem érdekelte, csak szipogott egy kicsit, és tovább szórakozott. Figyeltem ahogy hátrahanyatlik a feje, és a lábával hajtja magát. Teljesen zakkant volt a csaj.
"Tegyük érdekesebbé." mondtam, mire lefékezett. Látszott, hogy még húz a feje, de kíváncsian pislogott rám. Mögé léptem, és elkezdtem székestől kitolni a folyosóra.
"Ashton, mit csinálsz?"kérdezte ijedten, és két kézzel kapaszkodott a szék karfájába.
"Kapaszkodj!" utasítottam, majd futni kezdtem vele végig a folyosón, Helena pedig az első döbbenet után nevetve követelte, hogy gyorsabban toljam. A kanyarnál majdnem elcsattantunk, de sikerült két lábon maradnom, így tovább siettem, egésszen a tornateremig. Helena megállás élkül vihogott, és én is. Nem tudtam, mit keres ott este, vagy hogy ki bántotta meg. Bearanyozta a napom, és ez épp elég volt.
"A szertárhoz van kulcsod?" állt fel a székből, és nagy, könyörgő szemekkel nézett rám.
"Nincs."
"Akkor törjük fel." vigyorgott, én pedig meglepetten követtem.
- Te tényleg Helenaról beszélsz? - kérdezte Jenny döbbenten. Szegény, pont úgy nézett ki, mint akit hatszor nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.
- Nekem is fura volt, hidd el. - magyaráztam, majd tovább meséltem. - Végül mégsem sikerült feltörnünk az ott lévő zárat, de Helenat ez kicsit sem érdekelte. Ledobta a cuccait, majd felpattant a gerendára, és mint akinek meg sem kottyan, fel-le mászkált rajta, míg engem a szívinfartus kerülgetett, hogy le ne essen.
"Mindig egyedül látlak." szólt egy idő után, én pedig megdermedtem. Az udvariaskodáson és a tananyagon kívül nem beszéltünk sose másról.
"Jobb egyedül." válaszoltam szűkszavúan.
"Miért?" kérdezte, miközben kecses mérleget állt a gerenda közepén.
"Mert könnyebb így élni." vágtam rá gondolkodás nélkül, de a kíváncsiságát nem csillapítottam vele.
"Ez butaság. Az ember társas lény, szüksége van szociális kapcsolatokra."
"Neked királylány esetleg, de nem nekem." - ültem le a terem közepén, mikor végre leszállt a gerendáról. Azt hittem, lenyugszik, de ehelyett a felemás korlát felé vette az irányt.
"Pedig ha akarod, ha nem, én a barátomnak tartalak." bökte ki, mire ámulva néztem, ahogy felkapaszkodik a felsőbb rúdra.
"Nagyon rosszul teszed." a gondolataim lefagytak, annyira megdöbbentett, amit mondott. Senki nem mondott előtte ilyet. Az, hogy a másik közösségben, ahol együtt nyomtunk be, mi volt, az más kérdés, de ott sem a barátságról szóltak a dolgok. Instabil csapat voltunk, akik bármikor felnyomhatták a másikat a rendőrségen. Erre jött Helena, és beletiport az addig megszokott életembe. Gondolhatod, milyen hatással volt ez rám.
- Jaj, jaj, szegény Ashton, egy gyönyörű lány a barátjának tartja... - gúnyolódott Jenny, és az ajkait ütögette az ujjával, én pedig felsóhajtottam.
- Nevethetsz így utólag, de ez csak a kezdet.
- Folytasd! - utasított Jenny, aki már alig tudott a fenekén ülni, annyira izgatottan várta, mi lesz a történet vége. Pedig a lényeget már tudta.
- Szóval ott ültem egy jó ideig némán, Helena pedig ez idő alatt kitornázta magát. Mikor kifáradt, lehuppant mellém, és felnézett az ablakba, ahonnan csak a holdfény világított be, és beszélni kezdett. De mintha soha abba nem akarta volna hagyni. Arról, hogy a szülei otthon veszekednek, pedig soha azelőtt nem tették, hogy Henry randizgat egy negyedikes lánnyal, és hogy őt magát is folyamatosan hat felé próbálják húzni a haverjai, pedig ő csak egy nyugodt napot szeretne. Beszélt és beszélt, talán fele el sem jutott az agyamig. Odahúzott egy matracot a terem közepére, és arra feküdt. Miután órákig beszélt, kimerülve kért bocsánatot.
"Miért?" kérdeztem furán, és a hátamra feküdtem mellette én is.
"Hogy a szánalmas kis életemről hisztizek, mikor neked sokkal több bajod van."
"És ezt mégis miből gondolod?"
"Az, hogy az iskolában kell élned, máris viszi a prímet problémák terén." magyarázta, majd mindketten fenevettünk.
"Szerintem a probléma szubjektív dolog" magyaráztam még mindig a menyezetet bámulva "Mindenkinek a sajátja a legnagyobb, mert azt tapasztalja meg a saját bőrén. Megérthetjük a másikét, de nem élhetjük át."
"De én megszeretném érteni a tied." fordult felém Helena várakozóan. Fogalmam sincs, mit láthatott bennem.
"Haza kellene menned." erősködtem, de tudod, milyen Helena. Néha rettentően meg tudja makacsolni magát.
"Mindenki drogosnak meg furának tart. Szerintem nem vagy az, csak ezt próbálod elhitetni magadról."
"Pedig rájuk kellene hallgatnod." fordultam felé, de a sötétben alig láttam az arcát.
- Istenem, ez jobb, mint bármelyik romantikus könyv, amit életemben olvastam. - ámuldozott Jenny, és majd lefolyt a székről, annyira elveszett a történetbe.
- Akkor nagyon mazochista lehetsz. - jegyeztem meg, de nem érdekelte.
"Tényleg drogozol?" kérdezett rá teljesen nyíltan Helena, és úgy véltem, akkor én is őszinte leszek vele.
"A durva dolgokban nem vagyok benne."
"Akkor fű? Cigi? Alkohol?" faggatott.
"Így szépen sorban" vágtam rá. "Ha ezek után felnyomsz, tudd, hogy nem sok vizet zavarnál vele."
"Mi? Miért árulnám el bárkinek is mindezt?" értetlenekedett Helena, mire megráztam a fejem, és talpra ugrottam.
"Jogos, akkor kiderülne, hogy ismersz, az meg nem vetne rád túl jó fényt". Indultam ki a tornateremből, mire utánam futott.
"Ennyire felszínesnek gondolsz?" lépett elém az ajtóban, hogy semerre ne tudjak menekülni.
"Nem." sóhajtottam, mire Helena bólintott, és kilépett az ajtón.
"Szuper. Ha már ezt így megbeszéltük, gyerünk kaját szerezni, mert édességre van szükségem." mire észbekaptam, már a terem előtt hagyott igazgatói székben ült, és várakozó tekintettel nézett rám.
Innen kezdve minden reggel előbb jött, és heti párszor este is visszanézett. Már nem kopogott, mert egyből zárás után kinyitottam az ajtót, általában mindig megtalált valahol, én pedig egyre jobban vártam, hogy jöjjön. Sem a bátyja, sem az iskola nem tudta, hogy mi zajlik a falak közt, de mindig kitaláltunk valamit, sokszor csínyeket is elkövettünk, de volt, hogy kikérdeztem a másnapi anyagot. Olyanok voltunk mint két óvodás, máskor meg felnőtteket meghazudtoló témákról beszélgettünk. A szüleinek mindig azt mondta, hogy valamelyik barátjához megy, vagy sétálni, vagy hasonlók. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de soha nem derült ki, hogy mi beszélőviszonyban vagyunk egymással. Ha Henry megtudta volna, valószínüleg elveretett volna a haverjaival.
- Csinált ilyet? - ámult el Jenny, és láttam, hogy teljes zűr kavarog benne, az általa megismert Helena és Henry kicsit más, mint az évekkel ezelőttiek.
- Minden iskolában vannak verekedések és atrocitások. Itt sem volt másképp, csak én megúsztam, mert a kutyát sem érdekeltem.
- De igen. Helenat. - vágta rá Jenny, én pedig folytattam a történetünket.
- Igen, talán őt. A probléma ott kezdődött, mikor elösször ott aludt az iskolában. - Jenny a szája elé kapta a kezét, a szabad kezével pedig megkapaszkodott az asztal szélében. - Ne gondolj rosszra, én tudtam, milyen következményekkel járna, ha egymásba gabalyodnánk. S ehhez tartottam is magam. Egy ideig.
- Nem. Hiszem. El. - tátogta Jenny, én pedig beleharaptam az ajakkarikámba. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom.
- Nem jöttünk össze, nem andalogtunk kézenfogva, nem vallottunk egymásnak szerelmet, úgyhogy nem képzelj nagy dolgokat. De igen, mindketten éreztük, hogy átestünk a ló túloldalára.
Már április végén járhatott, mikor újra úgy éreztem, rá kell néznem anyámra. Kövezz meg, de akkor is arról a nőről van szó, aki szült, még ha nem is tett a nevelésemért soha semmit azon kívül, hogy kitett az ajtón, mert neki jött az aktuális pasija. Az azonban nem tűnt fel, hogy Helena végig követett.
- Úú, nemár! - nyögött fel Jenny, és hátradőlt a székén. Teljesen magába roskadt a múltam hatására.
- Én is hasonlóan gondoltam. Csak akkor vettem észre, mikor már kiléptem az ajtónkon, egy jó nagy vágással a kezemen. Anyám pasija erősebbnek bizonyult, mint az átlag.
"Te vérzel!"sikoltott fel Helena, és azonnal próbált valamilyen ruhaanyagot találni, hogy rányomja a sebre.
"Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?"üvöltöttem le egyből, mire megszeppenve hátrált.
"Én... én csak kíváncsi voltam..." magyarázkodott, de addigra már teljesen ki voltam akadva.
"Mire? Hmm? Hogy milyen szar életem van?"minden létező bántó kifejezést hozzávágtam, utólag belegondolva jogtalanul. Nem őrá haragudtam. A lila köd elárasztotta az agyam, csak arra emlékszem, hogy üvöltve hazaküldtem, ő pedig rohanni kezdett. Helena akármennyire nem szeretne, de érzékeny lány, és nincs hozzászokva ahhoz, hogy így bánjanak vele. Már akkor megbántam, amit vele tettem, de később, ahogy visszaértem az iskolához és lehiggadtam, rájöttem, hogy ez így lesz jó. Végre rájött, ki vagyok, nem kell hazudoznia miattam és élheti a tündéri életét. Aztán pedig, hogy mégjobban belerúgjak, mint egy korcsba, május közepén miattam halt meg az apja, az anyja pedig kénytelen otthonban lenni, mindez köszönve annak, hogy betépve és jó pár sör után elloptam anyám pasijának az autóját.
- Nem ezt a véget vártam. - motyogta maga elé Jenny.
- Pedig tudtál róla. - sóhajtottam hátradőlve, és egy ideig egyikünk sem szólalt meg.
- Igen, de... de olyan jó párosnak tűntetek így elmesélés alapján.
- Attól még az én hibám ami történt. Igaz, csak a csattanásra emlékszem, és hogy a kórházban két rendőr felettem áll, de ezen már nem tudok változtatni.
- S ezért a tetoválás a karodon. Hogy minden nap büntesd magad. Ez nem ér, Ashton. Nem szenvedtél még eleget? Nem úgy tűnsz, mint akit hidegen hagynának a történtek. Mindig ezt csinálja, mikor igeges, ki tud vele akasztani.
- Nem, szerintem nem eleget. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és így is gondolom. Jenny az ujjait ropogtatta az asztal felett, és nagyon úgy tűnt, gondolkodik valamin.
- Kérdezd. - szóltam rá.
- Hát, szóval... Helenaval beszéltél ezek után?
- A sérüléseim miatt nem vehettem részt a temetésen, utána pedig le is zárták az ügyet azzal, hogy bűnös vagyok. Aznap, mikor jöttek értem, hogy vigyenek a javítóba, annyit kértem, hogy álljunk meg a temetőnél. Helena ott volt, virágot ültetett, sárga árvácskát. Nem fordult meg, nem nézett rám, de megérezte, hogy ott vagyok.
"Igazad volt. Nem vagy emberek közé való." csak ennyit mondott, én pedig bólintva egyetértettem, majd a rendőrök elvezettek. Helena zokogását a bejáratnál is hallani lehetett.
Láttam, hogy Jenny szemébe is könnyek gyűlnek, ő azonban tényleg tökös csaj, pont annyira, amennyire az is szeretne lenni, úgyhogy másodpercek alatt összeszedte magát.
- Én... szóval... kösz, hogy ezt elmesélted. - mondta végül, és felállt az asztaltól.
- Nem túl szívesen. - mosolyogtam szomorúan, amit Jenny nem viszonzott. Teljes sokkban volt, fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Pedig annyi mindenről még csak nem is tud, és annyi mindenről kell még neki hazudnom később, hogy a bűntudat engem is kezd felemészteni.
- Most. Most inkább mennék. Kicsit sok volt ez így egyszerre. - bámult maga elé, majd az ajtóhoz sétált.
- Sajnálom. Várj! - léptem a polcom felé, és előtúrtam a fekete bőrdzsekijét, amit még múltkor nálam hagyott.
- Mi lett az épülettel? - kérdezte egyből, és magához szorította a fekete anyagot.
- A rendőrök kipakolták, pár embert megfogtak terjesztéssel, a többiek más helyet találtak.
- Értem. Hát, akkor... holnap délután várlak.
- Azt hittem,  mindent megkérdeztél, amit tudni akartál.
Erre Jenny mosolyogva lenyomta a kilincset: - Még felét sem. - mondta, majd behúzta maga mögött az ajtót.
Egy ideig néztem utána, de éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Rá sem néztem a kijelzőre, tudtam, ki keres.
- Szia Helena. Nem, most ment el, a hosszabb úton gyere.