- Jenny, hogy döntöttél, jössz szombaton? - fordult hátra Helena, én pedig próbáltam valahonnan előkaparni a még megmaradt józan eszemet. A gondok mellé megjelentek a furcsaságok is, pedig a legkevésbé sem vágytam rá.
- Mi? Hova? Az esküvő nem jövő héten van?
- De, az esküvő jövő szombaton lesz, de most hétvégén lesz a nagy nyárvégi White Piknik - mutatott Helena az egyik falra felragasztott plakátra. - Már beszéltünk róla, nem emlékszel? - állt meg velem szemben, és félredöntött fejjel méregetett.
- Nem, nem igazán... - motyogtam, és kifejezetten kerültem vele a szemkontaktust. Peny és Mel előre mentek, hogy megnézzenek egy kirakatot, Ashton pedig továbbra is mellettem állt.
- Pedig beszéltünk róla. Szóval fehér dress code van, és 10 font a belépő, amivel támogatjuk a Saving life at Birth alapítványt. Nagyon szuper lesz, Henry és Yako is jön, Jared is hazaér addig...- hirtelen elhallgatott, és egyre Ashtont sasolta. Ha nem tévedek, Helena a kedvessége határát latolgatta, és azon gondolkodott, hogy Ashtont is meghívja e az eseményre. El sem tudtam képzelni a hollót a temérdek fehér ruhát viselő ember közt. A fiú is rájött erre, és felém fordult.
- Jenny, el kell menned. Mindenképp. - győzködött.
- Helena, én tényleg... szóval elvittetek Skóciába is, meg nagyon rendesek voltatok velem... de muszáj a lányokkal maradnom.
- Hát jöjjenek ők is. - virult fel egyből, majd odaszólt a még mindig kirakatra tapadt lányokhoz, Ashton pedig maga felé fordított.
- Jenny, szombaton... muszáj elmenned a piknikre.
- Miért lenne muszáj? Csak egy puccos parti... - kezdtem ellenkezni, mint egy hisztis kislány, de Ashton nem tűrte el a viselkedésem.
- Nem, nem az. Nem akarom, hogy túl sokat legyél otthon, Harperral. - halkan beszélt, hogy a lányok körülöttünk ne halljanak belőle semmit. Hangja kissé talán sürgető is volt, de sötétbarna pillantásából kiolvastam az aggodalmat. A raktáros kalandunknak már több, mint egy hete, azóta nem is igazán beszéltük át a látottakat. Tényleg az én védelmemre megy ki a dolog? Ashton körül túl sok a furcsaság, Mr. Harperen pedig önmagában teljes káosz kiigazodni.
Vettem egy mély lélegzetet, majd újra Ashtonra néztem. Eszembejutott a lány, Adelé és rájöttem, hogy igazából napok óta próbálom elfelejteni az ott látottakat, ahelyett, hogy segítenék. Az, hogy elnyomtam magamban az emlékeket, csak ártott mindennek.
Itt az ideje a sarkamra állnom.
- Ashton, jelentenem kell a rendőrségen, hogy láttuk azt a lányt a raktárban. - mondtam eltökélten.
- Nem lehet. - vágta rá Ashton egyből, én pedig meglepődve hátráltam.
- Mi? Miért? Ez nem valami bizonyíték visszatartása, vagy ilyesmi? - emlékeztem vissza a bűnügyis sorozatokra, amit anyám minden délután előszeretettel nézett, én pedig a falra másztam tőlük.
- Nem, ez magánterület megsértése.
- Szerintem az emberrablás üti a magánterület sértését. Tudod, mint a kő-papír-olló.
- Akkor sem mehetsz a rendőrségre. - kötötte az ebet a karóhoz Ashton, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Mondj egy indokot, hogy miért. - fűztem keresztbe a karom magam előtt, Ashton pedig tőle szokatlan mód felcsattant.
- Jenny, nem mondom még egyszer. Nem mehetsz a rendőrségre! - hangja nem tűrt ellentmondást, és bár nem kiabált, sokkal ijesztőbben hatott, mint bárki eddigi életemben. Kénytelen voltam hallgatni rá, mert bár az ösztöneim mást mondtak, inkább a józan eszemre hallgattam, és nem hergeltem tovább Ashtont.
- Hé, jöttök? - szólt hátra Helena, mi pedig rá sem nézve megindultunk utánuk.
- Oké, akkor mit mondasz, mégis mit tegyek? - fakadtam ki.
- Semmit. - válaszolta Ashton, én pedig éreztem, hogy a düh fekete ködje ellepi az agyam.
- Ezt a beszélgetést már egyszer lefolytattuk, és akkor hallgattam is rád.
- Akkor miért változtatnál a dolgon? Jenny, nem tudhatod, mi megy a háttérben. - Ashton kimért hangja alapján rájöhetett, hogy lassan robbanni fogok, és hátrált is kissé. Jól tette, nagyon, de nagyon szívesen megragadttam volna a vállát hogy megrázzam és felébredjen végre.
- Miért, te tudod? - kérdeztem vissza gondolkodás nélkül, és vettem néhány mély lélegzetet.
- Nem. - válaszolt röviden, és mereven Helenat figyelte, aki előttünk sétált a fogadott húgaimmal.
- De megérhetne egy próbát, nem? - noszogattam tovább, habár biztos voltam benne, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét. Ha azért viselkedik így, mert ez a rendőrség csukta le annó, akkor sajnálom, de akkor épp itt lenne az ideje, hogy polgárhoz méltóan viselkedjen.
- Ha a hétvége után is ez az álláspontod, akkor hétfőn bemegyek veled az őrsre. - sóhajtott Ashton, és látszott, hogy csak le akarja zárni a beszélgetést.
- Hétvége... pff, még csak hétfő van... - motyogtam.
- Ez így is több, mint amit tenned kellene. - morogta Ashton, de aztán Peny megkérdezte, hogy bemehet e az írószer boltba, és mivel természetesen igent mondtam, a fura csapatunk követte őt: a frissen festett fekete, rövidhajú Mel, a szőke szépség Helena, a teljesen holló Ashton és a valószínüleg igencsak megstrapált állapotban lévő én. Nem is csodálkozom, hogy az eladónak szó szerint leesett az álla a jöttünkre. A lány, akinek balesetet szenvedtek a szülei együtt mutatkozik a fiúval, aki miatt mindez történt. Ha van Wigannek újsága, ez címlap sztori lesz.
A durva festékszag belengte a boltot. Peny azonnal elindult az egyik polc mentén, Helena pedig vígan utána. Muszáj volt mosolyognom, ők ketten hihetetlenül jól kijöttek egymással. Ashton egy másik polcnál nézelődött, de valószínüleg csak engem került inkább, Mel viszont mellettem maradt.
- Tudunk beszélni? - szólt hallkan Mel, én pedig meglepődve néztem rá.
- Ahogy a húgodat elnézem, soha többet nem megyünk haza, úgyhogy persze. - mutattam az egyik sarokba, ahol két kisszékre lehetett leülni. Igazán jó marketing fogás, itt is tudják, milyen nehéz a művészekkel.
Mel beletúrt a hajába, majd az ölében összekulcsolta a kezét.
- Felhívtam anyát. - vágott a közepébe, én pedig automatikusan, teljes testtel felé fordultam. Hirtelen már nem a boltban voltam, csak Melre tudtam öszpontosítani. - Elösször nem akart velem beszélni. - Mel hangjából nem lehetett megfejteni az érzéseit, de ezt már régóta tudom. Néha nagyon fegyelmezett tud lenni, és ez piszok idegesítő. - Aztán végül kinyögte, hogy nem magától ment el.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza elképedve, Mel pedig bólintott.
- Annyit mondott, hogy haza fog jönni, ha mindennek vége. Ami a tervek szerint jövő hétfő.
- Vége? Minek? - próbáltam minden részletet kiszedni Melből, de ő csak vállat vont.
- Elösször azt hittem, hogy üldözési mániája van. Nem mondta el, ki vagy mi miatt ment el, csak annyit, hogy jól van, Warringtonba küldték, és hogy benned bízzunk, és akikkel te vagy, senki másban.
- Bennem? Mi a... - tátogtam halakat megszégenítve.- Én sem tudok többet. De az biztos, hogy vigyázok rátok. A húgodnak nem mondtál semmit, ugye? - szögeztem neki a legfontosabb kérdést, de Mel semleges arccal csak nemet intett.
- Ez maradjon is így. A kempingre is jöttök velem, és ha Tia ott van nálunk, átmegyünk Helenaékhoz. Gyűlölöm azt a nőt. Benne vagy? - kérdeztem a szövetségesemtől, aki eltökélten kinyújtotta felém a kezét, én pedig kezet ráztam vele. Ha nekem valaki másfél hónapja azt mondja, hogy Mel érett és komoly lány lesz egyszer, képen röhögöm. Most mégis itt ül velem szemben valaki, akinek kislányos vonásai lassan-lassan eltünedeznek, pedig csak 14 éves. Sokkal könnyebb volt kiigazodni rajta, amíg kiszökdösött az ablakon. Ahogy vizslattam, próbáltam rájönni, mi válthatott ki ekkora változást nála. Talán az anyja lelépése, vagy az, hogy Markkal szakítottak. Aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges erre a kérdésre választ keresnem, mert nem csak ő változott meg gyökerestől, hanem én is. Már régen elhagytuk azt a lányt, aki szerencsétlenkedve érkezett meg a vonatállomásra, és kora reggel megpróbálta lefutni az ismeretlen, de brutálisan szexi szomszéd srácot. Majdnem két hónap, reggeltől estig megpróbáltatások, minden napra valamilyen történés, megannyi furcsaság... Csoda, hogy nem kattantam már be. Vajon Eliz tényleg hazajön? Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mit tegyek, ha letellik a két hónap, a dolgok pedig nem oldódnak meg. Ha rajtam múlna, maradnék, de mégsem maradhatok Wiganben örökre, főleg nem au-pairnek egy házban, ahol még lakbért sem fizetek. Az otthoni dolgainkat is meg kell oldanunk valahogy, arról nem is beszélve, hogy hiányzik anyu. Minnél inkább összegyűlnek a viharfelhők a fejem fölött, annál inkább érzem a nyomást, hogy bárcsak itt lenne, és segítene. Lehetsz 20 éves, vagy 45, anyád támogatás mindig is anyád támogatása marad.
- Mondtam már, nyugodtan válogass, a vendégem vagy. - hallottam Helena hangját, és feléjük fordultam. Peny szégyenlősen beletett a kosárba egy rajztömböt, és leolvastam a szájáról egy "köszönömöt". Hál' istennek, hogy legalább beszél.
- Henry kérdezgetett rólad. - szólalt meg ismét Mel, én pedig azonnal felé kaptam a fejem.
- Mi? Miről? Mit akart tudni? Mit mondtál neki? - támadtam le egyből, mire gúnyosan elmosolyodott. Na, pontosan ezért az arckifejezésért nem vagyunk barátnők.
- Leginkább hogy mi van veletek Ashtonnal.
- Mi a fene, ennél fennakadt a lemez? - forgattam a szemem, és egyből alábbhagyott az izgatottságom.
- Elmeséltem neki azt az estét, mikor eljöttetek értem. - magyarázta tovább, én pedig a kezembe temettem az arcom. Aznap este Henrynél kötöttem ki végül, és nem voltam hajlandó neki elárulni, mi történt.
- Bocs, azt hittem, tud róla. - védekezett Mel, én pedig újra farkaszemet néztem vele.
- Részletezted?
- Hát, miután a lényeget vázoltam, kérdezgetni kezdett, így ja, mondtam neki ezt-azt.
- Basszus... - túrtam idegesen a rettenetesen kócos hajamba.
- Sajnálom, hogy akkor nem kísértelek haza. - szólalt meg egy férfihang mögöttem, én pedig meg sem lepődtem, hogy Ashton mindent hallott.
- Ne viccelj, így is sokat segítettél. Azóta viszont inkább bonyolítod az életem. - fordultam felé, ő pedig szomorúan elmosolyodott. A kapucniját felhúzta a fejére, gondolom a pultnál álló középkorú nő sem tartozik a rajongói közé.
- Azt hiszem, indulhatunk. - szólt oda a társaságunkhoz Helena, és Penyvel a pénztár felé vették az irányt. Ahogy elnéztem, Helena meggyőzően hathatott a lányra, mert a bevásárlókosár igencsak súlyosan meg lett pakolva.
- Helena, ne csináld, kifizetem én... - kezdtem, mert azért az mégsem volt állja, hogy csak úgy kifizeti a rajzcuccokat.
- Nem, nem, ezt a kört én állom. Cserébe kapok egy rajzot Kennedyről, így egyeztünk meg.
Ezzel az alkuval nem tudtam vitatkozni, úgyhogy két megrakott szatyorral léptünk ki az ajtón, az egyiket Ashton felajánlotta, hogy viszi, a másikat Peny majdhogynem vonszolta maga után.
- Helena, tudom, hogy illetlenség, de átmennénk hozzátok vacsorára. - kezdtem bele a tervem megvalósításába.
- Ú, tényleg? De jó! Úgy örülök! - vigyorgott Helena egyből, és általános szokása lévén a nyakamba ugrott. - De akkor ugye jössz a kempingre is?
Melre néztem, majd Ashtonra, akik fura mód beszédbe elegyedtek. Nem túl bőbeszédűbe, de egymás mellett jöttek és valamiről tárgyaltak.
- Igen, Peny és Mel is jön velem. Habár semmilyen fehér ruhám nincs. - gondolkodtam.
- Menjünk vissza a plázba, és vegyünk! - csillant fel a szeme barátnőmnek, de én nevetve nemet mondtam.
- Majd másik nap, ma már elég volt a vásárlásból. Otthon még be kell raknom egy adag ruhát mosásba. - gondolkodtam. Az au-pair meló nem csak főzésből és körülöttem kreált problémákból áll, így pedig, hogy Eliz gyanús körülmények közt elutazott, még inkább rám maradnak a ház körüli teendők. Tia nem a háziasszonyság miatt van nálunk, ezt tegnap 2 perc alatt kikövetkeztettem. Karon ragadtam Peny-t, és elindultunk hazafelé. Én Helenaval és Penyvel haladtam elől, mögöttem pedig a két éjfekete hajú illető, és hiába próbáltam hallgatózni, nem sikerült rájönnöm, miről beszélhetnek. Aztán egy idő után fel is adtam. Örülök, hogy Ashtonnal valaki más is beszél, és bár Helena nem néz rá, de nem is tűnik úgy, hogy borzasztóan zavarja Ashton jelenléte. Vagy csak nagyon jól titkolja, és inkább ez utóbbira szavazok.
Ashton elvállt tőlünk az utcánk sarkán, mi pedig Helenaval egymástól a házaink előtt. Biztos voltam benne, hogy azonnal nekiáll a vacsorának, pedig még csak délután 4 felé járhatott.
Peny azonnal bevetette magát a szobájába a halomnyi új cuccával, Mel a tévé előtt a Skins egy ismétlését nézte, én pedig a házimunkával voltam elfoglalva, mikor felhangozz a csengő fülsüketítő hangja.
- Várunk valakit? - kérdeztem Melt, ahogy elhaladtam melette, de csak a vállát vonta.
Annak teljes tudatában, hogy valaki idegen jött látogatóba, nyitottam ajtót, és felsikoltottam a meglepettségtől.
- ANYU? - döbbentem le, anyám pedig mosolyogva lépett közelebb. Azonnal megöleltem, de alig hittem el, hogy itt van. - Mit keresel itt? - kérdeztem makogva, ő pedig meg sem várva, hogy invitáljam, bejött a házba. Meglepődve néztem barna, dauerolt haja után, ahogy kecsesen átszeli az előszobát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy elvált nő.
- Megpróbállak rávenni, hogy gyere haza. - kezdett bele kertelés nélkül, mire azonnal lelohadt a mosoly az arcomról.
- Ő Mel, Mel, ő édesanyám. - mutattam be őket egymásnak, de épp a legkevésbé sem érdekeltek a formaságok. Anyám helyet foglalt a fotelban, a combjára fektetve a fekete bőr táskáját, én pedig leültem vele szemben. Mel kiment a konyhába, ami azt jelentette, hogy semmi pénzé nem hagyná ki a most következő műsort.
- Jenny, nem maradhatsz itt, ez már kezd az őrültség kategóriába elmenni. - hajolt közelebb anyám, én pedig a szemem forgattam. Elképzelni sem tudja, mennyire igaza van.
- Anyu, ezért nem kellett volna 4 órát vezetned...
- Csak hármat, nem volt forgalom. - javított ki egyből.
- Pláne. Szóval ezért nem kellett volna jönnöd. Elvállaltam a két hónapot, ezzel együtt még három hetem van hátra, jövő héten pedig Eliz is hazajön.
- Ó. - húzodott vissza anyám az agarakkal. - Erről még nem szóltál.
- Mert én is ma tudtam meg. Fogalmam sem volt, hogy őrült módjára autóba ülsz, és idági jössz.
- Hát... - dörzsölte meg az állát. - Legalább láttalak. Úúúúúgy hiányzol. - magához rántva megölelt, és úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt.
- Te is nekem. Ha gondolod, maradj vacsira, átmegyünk a szomszédba. Helena is biztos szívesen megismerne. - viszonoztam a csontropogtató ölelését, mire csilingelő hangon felnevetett.
- Csak ha nem vagyok terhetekre. - mosolygott szerényen, én pedig legyintettem.
- Gyere, megmutatom a szobám és bemutatlak Penynek.
Miután a formaságokkal megvoltunk, elmeséltem anyámank a raktáros dolgon kívül minden egyebet, amit telefonban nem tudtam közölni. Nem véletlen, nem repesett az örömtől, de amint Henryre terelődött a szó, azonnal kivirult, és tudtam, hogy alig várja, hogy meglássa a félisten szomszédom.
Peny hozta magával a Kennedyről készült rajzot, ami messze nem úgy tűnt, mintha egy 10 éves razjolta volna, Mel pedig unott képpel és zsebrevágott kezekkel jött utánunk. Anyu tőle szokatlan mód egy bézs színű bőrdzsekit viselt egy csőfarmerrel, amire 99%, hogy Samantha vette rá. Megmosolyogtató volt, de örültem is neki.
Átvágtunk a lámpákkal megvilágított úton, majd a kiskapun keresztül eljutottunk az ajtóig. Becsengettem, ugyanabban a pillanatban pedig hallottuk Helena hangját, amint Henry nevét kiálltja.
- Készülj anyu... - motyogtam mosolyogva, az ajtó pedig feltárult. Az állam a betonon koppant, anyám keze pedig erőssen belemarkolt a karomba, megkapaszkodva, mert vélhetően az ő térdeii is ellágyultak egy pillanatra.
Henry szokásos komor arckifejezéssel nyitott ajtót, épp az utolsó gombot gombolva be a hófehér ingén, amitől még én is padlót fogtam. Négy döbbent szempár figyelte apró mozdulatát, ő pedig unott arckifejezéssel nézett végig rajtunk, majd meglepődve akadt meg a tekintete a mellettem álló anyámon.
- Öhm... szóval... - makogtam, mint egy bolond, de szerencsére anyám előbb észhez tért a kábulatból.
- Üdv, Camilla vagyok, Jenny édesanyja. Te vagy Henry, ugye? Már sokat hallottam rólad.
- Ó, abban biztos vagyok. - kacsintott rá (!) anyámra Henry, én pedig vörös fejjel motyogtam valami olyasmit, hogy nem is igaz.
- Kennedy hogy van? - kérdezte Mel egyből, és lassan mindenki visszatért a normális társalgáshoz rajtam kívül .
- Éjszakára még bent kellett maradnia, holnap hozom haza. - válaszolta Henry kimérten, és beinvitált minket a házukba.
- Erre! - kiálltott a konyhából Helena, a lányok pedig átvágtak a nappalin, és én is indultam volna utánuk, de Henry karon ragadott és visszahúzott maga elé.
- Édesanyád itt? Történt valami? - kérdezte idegesen, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy az előbbi elbüvőlő jókedv csak megjátszás volt a részéről.
- Nem, csak rá akart venni, hogy menjek haza. - magyaráztam, Henry pedig döbbenten hátrált egy lépést.
- ...és? - várt a válaszra, én pedig a homlokomat masszírozva válaszoltam.
- Még három hétig maradok. Eliz jövő héten hazajön, Mel beszélt vele. - avattam be a részletekbe.
- Ez nem fura kicsit? - ráncolta a szemöldökét, és leült az egyik lépcsőfokra, én pedig szorosan mellé kuporodtam.
- Kicsit? Nagyon is. - sóhajtottam, majd belevágtam a délután félbehagyott beszélgetésünkbe. - Henry, nem vagyok Ashtonnal, nincsennek is ilyen szándékaim, ahogy neki se velem. Viszont nem tilthatsz el tőle, ahogy én se kérhetem, hogy soha egy lányhoz se szólt ezentúl, csak mert az zavar engem.
- Miért, zavar? - kérdezte somolyogva, miközben végigsimított a karomon, én pedig bokáig libabőrös lettem az érintésétől.
- Ne add a hülyét, tudod, hogy zavar. - böktem meg az oldalát, mire kuncogva belepuszilt a hajamba.
- Fogalmam sincs, hogy mit eszek rajtad. - kezdte, mire felhördültem.
- Ennél romantikusabbat sem hallottam még.
- Nem, mármint elég formás hátsód van, úgyhogy van miért szeretni...
- Mész te a francba...
- ..., de most arra gondolok épp, hogy képes vagyok szemet hunyni néhány dolog fölött, csak azért, hogy veled legyek. - mondta, és közben véletlen sem nézett a szemembe. Ha az ösztöneimre hallgatok, akkor fel-alá ugrálva futkostam volna a lépcsőn a hallottak miatt, de minden erőmet összeszedve a helyemen maradtam, és csak nagyon szerelmesen néztem Henry ajkait. - Tudom, hogy ki fogsz akasztani, talán minden nap...
- Héhéhé, ez ugyanúgy rád is vonatkozik!
- Persze,persze. - legyintett, és a legkevésbé sem gondolta, hogy majd ő lesz az, aki miatt az idegeim cafatokban fognak lógni. - de ahogy Mel-lel beszélgettem és Kennedyre vártam, rájöttem, hogy muszáj túljutnom a szüleimmel történteken és mivel az a rohadék is visszatért a városba, le kell zárnom bizonyos részeket az életben. Másrészt pedig itt vagy te, berobbantál az életünkbe. Helena folyton csak áradozott rólad, teljesen ki is akasztott vele, így egy idő után már én is máshogy kezdtelek figyelni. Most pedig nem látok mást rajtad kívül, annyira magaddal ragadtál. Úgyhogy egy próbát megér az egész. Ha benne vagy.
- Hogy a halálba ne lennék. - csattantam fel nevetve, majd átkarolva Henry nyakát magamhoz húztam, hogy a régóta sóvárgott csókomat végre megkapjam. A derekamnál fogva húzott magához, és nem úgy tűnt, mint aki egy ideig el akar engedni. Akkora szükségem volt rá, mint a napsütésre a napokig tartó felhős angliai időjárásban.
- Khm. - hallottuk magunk mellől a krahácsolást, és meglepődve néztünk fel.
- Anyu! - morogtam.
- Habár nagyon örülök nektek, attól még kész a vacsora. - mutatott a konyha felé, én pedig vörös fejjel álltam fel. Henry egyből elkezdett udvarolni anyámnak.
- Már tudom, honnan örökölte Jenny a szépségét. - kezdte nyájas hangon, én meg a szemem forgattam. Anyám persze kacagott, teljesen odavolt Henryért.
- Jaj, nagyon kedves vagy, köszönöm. Habár az új hajáért nem vagyok oda. - tette hozzá anyám csípőssen, mire inkább otthagytam őket, és üdvözöltem Helenat.
- Nagyon aranyos anyukád van. - mosolygott rám a szőke lány, és a pulra tett egy tál salátát. Peny a poharakat tette ki, Mel pedig egy női újságot lapozgatott.
- Köszi. Jól leplezi a válás fájdalmait.
- Te sem igazán beszélsz róla, úgyhogy ebben is egyeztek. - jegyezte meg Helena, és levette a piros pöttyös kötényét, hogy vacsorázhassunk.
- Úgy vagyok vele, hogy elég lesz akkor gondolkodni rajta, ha már hazamegyek.
- Ó, igen, naaaaagyon makacs! Láttad volna öt éve... - hallottam anyám hangját, ahogy Henrynek magyaráz.
- Anyu, nem beszélünk a...
- Piros haja volt! Piros tüsis! Úgy nézett ki, mint egy fiú. - nevetett anyám teljesen kívül hagyva a kérésemet, Henry pedig vele együtt nevetett.
- Nos, azt hiszem, anyám nekikezdett az égetésemnek. - sóhajtottam, Helena viszont szintén anyámat hallgatta. S akkor jöttem rá, hogy mi volt Henry kérése mögött, miszerint nem akar Ashton közelében látni. A felismerés úgy sodort el, mint az árvíz. Ez a legkevésbé sem róla szólt, vagy Helenaról, vagy történetesen Ashtonról. Ahogy a Spourk tesók anyámmal viccelődtek, mellbevágott a valóság, miszerint ők ezt már soha nem élhetik át. Soha nem lesznek ott a szüleik az esküvőjükön vagy segítenek nekik az új lakás berendezni. Nem lesznek ott, mikor Henry átveszi az orvosi diplomáját. Helena nem tudja nekik bemutatni a vőlegényét, és habár biztos vagyok benne, hogy Helena mindent elmesél az anyjának a látogatások során, semmi nem lehet már ugyanaz. Tisztában voltam mindezzel, de egész eddig a pillanatig nem tudatosult. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy Helenat viselte meg jobban a szüleikkel történtek, ráadásul ő az, aki látogatja az anyját is, Henry pedig már túljutott a gyászon. Pedig ez a feltételezésem hülyeség, de te jó ég, mekkora. Csak Henryre kell nézni, ahogy anyámmal viccelődik, és a tekintetében lapuló szomorúságra. Azt eddig is tudtam, hogy Henry húsz lakat zárkózottságával ér fel, és bár azon a skóciai estén sok mindent megtudtam róla, az, hogy igazán mi zajlik benne, talán soha nem fogja elárulni. Ha pedig erőltetném, csak olajat öntenék a tűzre. Elszorult a torkom őket nézve, legszívesebben kirohantam volna a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam, de Helena mindent a konyhaszigetre pakolt, amit körbeültünk, így már nem volt esélyem elmenekülni. Peny és Mel vidáman falatoztak, anyám pedig hallgatta Helena beszámolóját a wigani dolgokról. Henrynek tűnt fel elösször a szótlanságom. Közelebb hajolt, éreztem a tusfürdője illatát is, amitől csak még inkább megbolydultak az érzéseim.
- Hé, valami baj van? Percek óta hallgatsz, ami pont nem szokásod.
- Nem, semmi, csak figyelem, ahogy beszélgettek anyuval.
- Nagyon aranyos és figyelmes. - mosolygott Henry őszintén.
- Apám mellett nem is lehetett nagyon más. - jegyeztem meg halkan, és a salátámat turkáltam a tányéron. Helena bevonta Peny-t is a beszélgetésbe, aki a tőle megszokott szerénységgel mesélt az iskoláról.
- Biztos nem mész vele haza?
- Tuti, csak ha lejár a következő három hét. Fura lesz, de egyenlőre elég az itteni dolgokkal törődnöm. - sóhajtottam szomorúan, és egyre inkább mart belülről a fájdalom Henryék sorsára gondolva.
- Jenny, nézz rám! - noszogatott, én pedig kénytelen-kelletlen ráemeltem a tekintetem. - Mi a baj?
- Semmi. - vágtam rá igazi lányhoz illően.
- Ne semmizz nekem... - Henry kezdett bedühödni, amin nem is csodálkozom.
- Te. Ti. Vagyis az egész helyzet. Meg a történtek. Argh... - temettem az arcom a kezembe.
- Ebből nem értek semmit.
- Sajnálom. Sajnállak, érted? Most, hogy láttam, milyen boldog család tudnátok lenni, ha minden máshogy alakul, csak még inkább szarul érzem magam.
- Nem kell a sajnálatod. - vágta rá Henry visszafolytott dühvel.
- Tudom! Tudom, hogy te mindig, mindent megoldasz, és semmi nem érdekel, és tökéletes vagy...
- Ez nem így van. - a szemei villogtak a haragtól, de engem sem lehetett már leállítani, csak úgy jöttek belőlem a szavak.
- Akkor ne is tegyél úgy! - fakadtam ki. - Nem látogatod édesanyád, mert félsz. Nem engedsz senkit Helena közelébe, mert félsz, hogy őt is elveszíted. De legfőképp nem engedsz magadhoz senkit, mert félsz, hogy az illető előbb-utóbb majd átlát rajtad, és meglátja azt a szomorúságot és fájdalmat, ami igazán benned van.
A pult körül mindenki engem bámult, döbbent csönd lepte be a konyhát. Henry egy ideig a szemembe nézve latolgatta a lehetőségeket. Az indulatával küszködött, kezdtem felkészülni a robbanásra, de ehelyett lecsúszott a bárszékről, és felém nyújtotta a kezét.
- Mi a... - kezdtem, de belém folyotta a szót.
- Gyere, elviszlek valahova. Fél óra az egész. - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Anyu, várj meg itt a lányokkal, míg vissza nem érünk. Semmiképp se vidd őket haza, oké? - szóltam még vissza a kertbe vezető ajtóból, ő pedig komoran bólintott, majd visszafordult Helenahoz.
- Ugye nem hagysz ott valami elhagyatott helyen? - kérdeztem aggódva, Henry pedig szomorúan elmosolyodott.
- Habár nagyon megérdemelnéd, ez most egy másmilyen út lesz. - nyitotta ki a garázsajtót, én pedig beültem a hófehér Audi anyósülésére. Hihetetlen, hogy ez a kis hely mennyire otthon érzést tud kelteni valakiben. A skóciai utunk apró élményei villantak fel az elmémben, kezdve a közös kávéspohártól a közös éneklésig. Lehet, hogy csak három nap volt, de hihetetlen sokat jelentett számomra.
Henry is beült, majd a kulcsot elfordítva felzúgott alattunk a V8-as motor, mi pedig kikanyarodtunk az utcára.
- Nem bántásként mondtam az előbbieket... - törtem meg a csöndet, miközben átvágtunk az utcákon.
- Tudom. - mondta Henry nyugodt hangon. - Már megtanultam, hogy neked mindent értened kell, mindent tudnod és mindenbe beleszólnod.
- Kössz. - sziszegtem, mert ez azért kicsit fájó beszólás volt.
- Most komolyan, tedd a kezed a szívedre: nem így van?
- Hát... ha jobban belegondolok, van benne valami... - gondoltam át a megjegyzését, és muszáj volt elmosolyodnom.
- Nekem pedig nincs kedvem a kapcsolatunk minden egyes napját vitával kezdeni vagy fejezni, úgyhogy tessék, megkapsz néhány választ.
- Néhányat? - ráncoltam a szemöldököm.
- Egyelőre elégedj meg ennyivel. Már ez is sokkal több, mint amit bárki más tud.
- Hallgattlak. - fordultam felé teljes testtel, de ő csak a fejét csóválta.
- Majd ha odaérünk.
- Kezdek félni. - néztem ki a szélvédőn, ahogy leparkoltunk egy alacsony kerítéssel elzárt sötét parkhoz. Henry kicsatolta a biztonsági övét, és kipattant az autóból, én pedig az izgalomtól remegő végtagokkal követtem. A kapu úgy tűnt, zárva van, de a tábla mellette a frászt hozta rám. Henry a csomagtartóból előhalászott egy zseblámpát, én pedig aggódva néztem körbe.
- Henry, talán nappal jobb lenne... - dadogtam, mert épp semmi kedvem nem volt sötétben a temetőben járkálni.
- Vagány csaj vagy, Jenny Sky. Kellenek a válaszok, nem? - nézett rám zsebrevágott kézzel, és a szemembe világított a lámpával, mint mikor vallatják a tettest.
- Gyerünk. - vágtam rá, és elindultam a kapu felé, de Henry utánam szólt.
- Zárva van. Erre gyere. - bökött az egyik rács felé, majd könnyedén átlendült rajta.
A deja vum kiújult, wigani napjaim szerves részét kezdik képezni a kerítésen és falon való átszökdösések. Magabiztosan elindultam Henry után, de a lábam beleakadt a felső részben, úgyhogy hatalmasat zakózva ráestem Henryre, aki ugyan puha párnának bizonyult, annyira nem élvezte mellkasába fúródó könyököm.
- Bocsi, bocsi... - szabadkoztam, miközben valamennyire feltápászkodtam, Henry pedig magáról söprögette a fűszálakat.
- Már megszoktam. - sóhajtotta, majd megfogta a kezem, egymás mellett sétáltunk végig a görönygyös területen. Sejtettem hova visz, habár alig akartam elhinni, mégis sikerült kivételesen csöndben maradnom. Próbáltam nem a Paranormal Activity-re gondolni, ami igen nehezen ment. Kezdtem elszorítani Henry ujjait, mire végül megtorpant, én pedig a nem túl réginek tűnő betontömbre néztem.
- George Hugo Spourk, született 1967, meghalt... - olvastam hallkan, és a szám elé kaptam a kezem.
- Szia apu. - szólt Henry hallkan.
- Mi? Hova? Az esküvő nem jövő héten van?
- De, az esküvő jövő szombaton lesz, de most hétvégén lesz a nagy nyárvégi White Piknik - mutatott Helena az egyik falra felragasztott plakátra. - Már beszéltünk róla, nem emlékszel? - állt meg velem szemben, és félredöntött fejjel méregetett.
- Nem, nem igazán... - motyogtam, és kifejezetten kerültem vele a szemkontaktust. Peny és Mel előre mentek, hogy megnézzenek egy kirakatot, Ashton pedig továbbra is mellettem állt.
- Pedig beszéltünk róla. Szóval fehér dress code van, és 10 font a belépő, amivel támogatjuk a Saving life at Birth alapítványt. Nagyon szuper lesz, Henry és Yako is jön, Jared is hazaér addig...- hirtelen elhallgatott, és egyre Ashtont sasolta. Ha nem tévedek, Helena a kedvessége határát latolgatta, és azon gondolkodott, hogy Ashtont is meghívja e az eseményre. El sem tudtam képzelni a hollót a temérdek fehér ruhát viselő ember közt. A fiú is rájött erre, és felém fordult.
- Jenny, el kell menned. Mindenképp. - győzködött.
- Helena, én tényleg... szóval elvittetek Skóciába is, meg nagyon rendesek voltatok velem... de muszáj a lányokkal maradnom.
- Hát jöjjenek ők is. - virult fel egyből, majd odaszólt a még mindig kirakatra tapadt lányokhoz, Ashton pedig maga felé fordított.
- Jenny, szombaton... muszáj elmenned a piknikre.
- Miért lenne muszáj? Csak egy puccos parti... - kezdtem ellenkezni, mint egy hisztis kislány, de Ashton nem tűrte el a viselkedésem.
- Nem, nem az. Nem akarom, hogy túl sokat legyél otthon, Harperral. - halkan beszélt, hogy a lányok körülöttünk ne halljanak belőle semmit. Hangja kissé talán sürgető is volt, de sötétbarna pillantásából kiolvastam az aggodalmat. A raktáros kalandunknak már több, mint egy hete, azóta nem is igazán beszéltük át a látottakat. Tényleg az én védelmemre megy ki a dolog? Ashton körül túl sok a furcsaság, Mr. Harperen pedig önmagában teljes káosz kiigazodni.
Vettem egy mély lélegzetet, majd újra Ashtonra néztem. Eszembejutott a lány, Adelé és rájöttem, hogy igazából napok óta próbálom elfelejteni az ott látottakat, ahelyett, hogy segítenék. Az, hogy elnyomtam magamban az emlékeket, csak ártott mindennek.
Itt az ideje a sarkamra állnom.
- Ashton, jelentenem kell a rendőrségen, hogy láttuk azt a lányt a raktárban. - mondtam eltökélten.
- Nem lehet. - vágta rá Ashton egyből, én pedig meglepődve hátráltam.
- Mi? Miért? Ez nem valami bizonyíték visszatartása, vagy ilyesmi? - emlékeztem vissza a bűnügyis sorozatokra, amit anyám minden délután előszeretettel nézett, én pedig a falra másztam tőlük.
- Nem, ez magánterület megsértése.
- Szerintem az emberrablás üti a magánterület sértését. Tudod, mint a kő-papír-olló.
- Akkor sem mehetsz a rendőrségre. - kötötte az ebet a karóhoz Ashton, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Mondj egy indokot, hogy miért. - fűztem keresztbe a karom magam előtt, Ashton pedig tőle szokatlan mód felcsattant.
- Jenny, nem mondom még egyszer. Nem mehetsz a rendőrségre! - hangja nem tűrt ellentmondást, és bár nem kiabált, sokkal ijesztőbben hatott, mint bárki eddigi életemben. Kénytelen voltam hallgatni rá, mert bár az ösztöneim mást mondtak, inkább a józan eszemre hallgattam, és nem hergeltem tovább Ashtont.
- Hé, jöttök? - szólt hátra Helena, mi pedig rá sem nézve megindultunk utánuk.
- Oké, akkor mit mondasz, mégis mit tegyek? - fakadtam ki.
- Semmit. - válaszolta Ashton, én pedig éreztem, hogy a düh fekete ködje ellepi az agyam.
- Ezt a beszélgetést már egyszer lefolytattuk, és akkor hallgattam is rád.
- Akkor miért változtatnál a dolgon? Jenny, nem tudhatod, mi megy a háttérben. - Ashton kimért hangja alapján rájöhetett, hogy lassan robbanni fogok, és hátrált is kissé. Jól tette, nagyon, de nagyon szívesen megragadttam volna a vállát hogy megrázzam és felébredjen végre.
- Miért, te tudod? - kérdeztem vissza gondolkodás nélkül, és vettem néhány mély lélegzetet.
- Nem. - válaszolt röviden, és mereven Helenat figyelte, aki előttünk sétált a fogadott húgaimmal.
- De megérhetne egy próbát, nem? - noszogattam tovább, habár biztos voltam benne, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét. Ha azért viselkedik így, mert ez a rendőrség csukta le annó, akkor sajnálom, de akkor épp itt lenne az ideje, hogy polgárhoz méltóan viselkedjen.
- Ha a hétvége után is ez az álláspontod, akkor hétfőn bemegyek veled az őrsre. - sóhajtott Ashton, és látszott, hogy csak le akarja zárni a beszélgetést.
- Hétvége... pff, még csak hétfő van... - motyogtam.
- Ez így is több, mint amit tenned kellene. - morogta Ashton, de aztán Peny megkérdezte, hogy bemehet e az írószer boltba, és mivel természetesen igent mondtam, a fura csapatunk követte őt: a frissen festett fekete, rövidhajú Mel, a szőke szépség Helena, a teljesen holló Ashton és a valószínüleg igencsak megstrapált állapotban lévő én. Nem is csodálkozom, hogy az eladónak szó szerint leesett az álla a jöttünkre. A lány, akinek balesetet szenvedtek a szülei együtt mutatkozik a fiúval, aki miatt mindez történt. Ha van Wigannek újsága, ez címlap sztori lesz.
A durva festékszag belengte a boltot. Peny azonnal elindult az egyik polc mentén, Helena pedig vígan utána. Muszáj volt mosolyognom, ők ketten hihetetlenül jól kijöttek egymással. Ashton egy másik polcnál nézelődött, de valószínüleg csak engem került inkább, Mel viszont mellettem maradt.
- Tudunk beszélni? - szólt hallkan Mel, én pedig meglepődve néztem rá.
- Ahogy a húgodat elnézem, soha többet nem megyünk haza, úgyhogy persze. - mutattam az egyik sarokba, ahol két kisszékre lehetett leülni. Igazán jó marketing fogás, itt is tudják, milyen nehéz a művészekkel.
Mel beletúrt a hajába, majd az ölében összekulcsolta a kezét.
- Felhívtam anyát. - vágott a közepébe, én pedig automatikusan, teljes testtel felé fordultam. Hirtelen már nem a boltban voltam, csak Melre tudtam öszpontosítani. - Elösször nem akart velem beszélni. - Mel hangjából nem lehetett megfejteni az érzéseit, de ezt már régóta tudom. Néha nagyon fegyelmezett tud lenni, és ez piszok idegesítő. - Aztán végül kinyögte, hogy nem magától ment el.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza elképedve, Mel pedig bólintott.
- Annyit mondott, hogy haza fog jönni, ha mindennek vége. Ami a tervek szerint jövő hétfő.
- Vége? Minek? - próbáltam minden részletet kiszedni Melből, de ő csak vállat vont.
- Elösször azt hittem, hogy üldözési mániája van. Nem mondta el, ki vagy mi miatt ment el, csak annyit, hogy jól van, Warringtonba küldték, és hogy benned bízzunk, és akikkel te vagy, senki másban.
- Bennem? Mi a... - tátogtam halakat megszégenítve.- Én sem tudok többet. De az biztos, hogy vigyázok rátok. A húgodnak nem mondtál semmit, ugye? - szögeztem neki a legfontosabb kérdést, de Mel semleges arccal csak nemet intett.
- Ez maradjon is így. A kempingre is jöttök velem, és ha Tia ott van nálunk, átmegyünk Helenaékhoz. Gyűlölöm azt a nőt. Benne vagy? - kérdeztem a szövetségesemtől, aki eltökélten kinyújtotta felém a kezét, én pedig kezet ráztam vele. Ha nekem valaki másfél hónapja azt mondja, hogy Mel érett és komoly lány lesz egyszer, képen röhögöm. Most mégis itt ül velem szemben valaki, akinek kislányos vonásai lassan-lassan eltünedeznek, pedig csak 14 éves. Sokkal könnyebb volt kiigazodni rajta, amíg kiszökdösött az ablakon. Ahogy vizslattam, próbáltam rájönni, mi válthatott ki ekkora változást nála. Talán az anyja lelépése, vagy az, hogy Markkal szakítottak. Aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges erre a kérdésre választ keresnem, mert nem csak ő változott meg gyökerestől, hanem én is. Már régen elhagytuk azt a lányt, aki szerencsétlenkedve érkezett meg a vonatállomásra, és kora reggel megpróbálta lefutni az ismeretlen, de brutálisan szexi szomszéd srácot. Majdnem két hónap, reggeltől estig megpróbáltatások, minden napra valamilyen történés, megannyi furcsaság... Csoda, hogy nem kattantam már be. Vajon Eliz tényleg hazajön? Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mit tegyek, ha letellik a két hónap, a dolgok pedig nem oldódnak meg. Ha rajtam múlna, maradnék, de mégsem maradhatok Wiganben örökre, főleg nem au-pairnek egy házban, ahol még lakbért sem fizetek. Az otthoni dolgainkat is meg kell oldanunk valahogy, arról nem is beszélve, hogy hiányzik anyu. Minnél inkább összegyűlnek a viharfelhők a fejem fölött, annál inkább érzem a nyomást, hogy bárcsak itt lenne, és segítene. Lehetsz 20 éves, vagy 45, anyád támogatás mindig is anyád támogatása marad.
- Mondtam már, nyugodtan válogass, a vendégem vagy. - hallottam Helena hangját, és feléjük fordultam. Peny szégyenlősen beletett a kosárba egy rajztömböt, és leolvastam a szájáról egy "köszönömöt". Hál' istennek, hogy legalább beszél.
- Henry kérdezgetett rólad. - szólalt meg ismét Mel, én pedig azonnal felé kaptam a fejem.
- Mi? Miről? Mit akart tudni? Mit mondtál neki? - támadtam le egyből, mire gúnyosan elmosolyodott. Na, pontosan ezért az arckifejezésért nem vagyunk barátnők.
- Leginkább hogy mi van veletek Ashtonnal.
- Mi a fene, ennél fennakadt a lemez? - forgattam a szemem, és egyből alábbhagyott az izgatottságom.
- Elmeséltem neki azt az estét, mikor eljöttetek értem. - magyarázta tovább, én pedig a kezembe temettem az arcom. Aznap este Henrynél kötöttem ki végül, és nem voltam hajlandó neki elárulni, mi történt.
- Bocs, azt hittem, tud róla. - védekezett Mel, én pedig újra farkaszemet néztem vele.
- Részletezted?
- Hát, miután a lényeget vázoltam, kérdezgetni kezdett, így ja, mondtam neki ezt-azt.
- Basszus... - túrtam idegesen a rettenetesen kócos hajamba.
- Sajnálom, hogy akkor nem kísértelek haza. - szólalt meg egy férfihang mögöttem, én pedig meg sem lepődtem, hogy Ashton mindent hallott.
- Ne viccelj, így is sokat segítettél. Azóta viszont inkább bonyolítod az életem. - fordultam felé, ő pedig szomorúan elmosolyodott. A kapucniját felhúzta a fejére, gondolom a pultnál álló középkorú nő sem tartozik a rajongói közé.
- Azt hiszem, indulhatunk. - szólt oda a társaságunkhoz Helena, és Penyvel a pénztár felé vették az irányt. Ahogy elnéztem, Helena meggyőzően hathatott a lányra, mert a bevásárlókosár igencsak súlyosan meg lett pakolva.
- Helena, ne csináld, kifizetem én... - kezdtem, mert azért az mégsem volt állja, hogy csak úgy kifizeti a rajzcuccokat.
- Nem, nem, ezt a kört én állom. Cserébe kapok egy rajzot Kennedyről, így egyeztünk meg.
Ezzel az alkuval nem tudtam vitatkozni, úgyhogy két megrakott szatyorral léptünk ki az ajtón, az egyiket Ashton felajánlotta, hogy viszi, a másikat Peny majdhogynem vonszolta maga után.
- Helena, tudom, hogy illetlenség, de átmennénk hozzátok vacsorára. - kezdtem bele a tervem megvalósításába.
- Ú, tényleg? De jó! Úgy örülök! - vigyorgott Helena egyből, és általános szokása lévén a nyakamba ugrott. - De akkor ugye jössz a kempingre is?
Melre néztem, majd Ashtonra, akik fura mód beszédbe elegyedtek. Nem túl bőbeszédűbe, de egymás mellett jöttek és valamiről tárgyaltak.
- Igen, Peny és Mel is jön velem. Habár semmilyen fehér ruhám nincs. - gondolkodtam.
- Menjünk vissza a plázba, és vegyünk! - csillant fel a szeme barátnőmnek, de én nevetve nemet mondtam.
- Majd másik nap, ma már elég volt a vásárlásból. Otthon még be kell raknom egy adag ruhát mosásba. - gondolkodtam. Az au-pair meló nem csak főzésből és körülöttem kreált problémákból áll, így pedig, hogy Eliz gyanús körülmények közt elutazott, még inkább rám maradnak a ház körüli teendők. Tia nem a háziasszonyság miatt van nálunk, ezt tegnap 2 perc alatt kikövetkeztettem. Karon ragadtam Peny-t, és elindultunk hazafelé. Én Helenaval és Penyvel haladtam elől, mögöttem pedig a két éjfekete hajú illető, és hiába próbáltam hallgatózni, nem sikerült rájönnöm, miről beszélhetnek. Aztán egy idő után fel is adtam. Örülök, hogy Ashtonnal valaki más is beszél, és bár Helena nem néz rá, de nem is tűnik úgy, hogy borzasztóan zavarja Ashton jelenléte. Vagy csak nagyon jól titkolja, és inkább ez utóbbira szavazok.
Ashton elvállt tőlünk az utcánk sarkán, mi pedig Helenaval egymástól a házaink előtt. Biztos voltam benne, hogy azonnal nekiáll a vacsorának, pedig még csak délután 4 felé járhatott.
Peny azonnal bevetette magát a szobájába a halomnyi új cuccával, Mel a tévé előtt a Skins egy ismétlését nézte, én pedig a házimunkával voltam elfoglalva, mikor felhangozz a csengő fülsüketítő hangja.
- Várunk valakit? - kérdeztem Melt, ahogy elhaladtam melette, de csak a vállát vonta.
Annak teljes tudatában, hogy valaki idegen jött látogatóba, nyitottam ajtót, és felsikoltottam a meglepettségtől.
- ANYU? - döbbentem le, anyám pedig mosolyogva lépett közelebb. Azonnal megöleltem, de alig hittem el, hogy itt van. - Mit keresel itt? - kérdeztem makogva, ő pedig meg sem várva, hogy invitáljam, bejött a házba. Meglepődve néztem barna, dauerolt haja után, ahogy kecsesen átszeli az előszobát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy elvált nő.
- Megpróbállak rávenni, hogy gyere haza. - kezdett bele kertelés nélkül, mire azonnal lelohadt a mosoly az arcomról.
- Ő Mel, Mel, ő édesanyám. - mutattam be őket egymásnak, de épp a legkevésbé sem érdekeltek a formaságok. Anyám helyet foglalt a fotelban, a combjára fektetve a fekete bőr táskáját, én pedig leültem vele szemben. Mel kiment a konyhába, ami azt jelentette, hogy semmi pénzé nem hagyná ki a most következő műsort.
- Jenny, nem maradhatsz itt, ez már kezd az őrültség kategóriába elmenni. - hajolt közelebb anyám, én pedig a szemem forgattam. Elképzelni sem tudja, mennyire igaza van.
- Anyu, ezért nem kellett volna 4 órát vezetned...
- Csak hármat, nem volt forgalom. - javított ki egyből.
- Pláne. Szóval ezért nem kellett volna jönnöd. Elvállaltam a két hónapot, ezzel együtt még három hetem van hátra, jövő héten pedig Eliz is hazajön.
- Ó. - húzodott vissza anyám az agarakkal. - Erről még nem szóltál.
- Mert én is ma tudtam meg. Fogalmam sem volt, hogy őrült módjára autóba ülsz, és idági jössz.
- Hát... - dörzsölte meg az állát. - Legalább láttalak. Úúúúúgy hiányzol. - magához rántva megölelt, és úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt.
- Te is nekem. Ha gondolod, maradj vacsira, átmegyünk a szomszédba. Helena is biztos szívesen megismerne. - viszonoztam a csontropogtató ölelését, mire csilingelő hangon felnevetett.
- Csak ha nem vagyok terhetekre. - mosolygott szerényen, én pedig legyintettem.
- Gyere, megmutatom a szobám és bemutatlak Penynek.
Miután a formaságokkal megvoltunk, elmeséltem anyámank a raktáros dolgon kívül minden egyebet, amit telefonban nem tudtam közölni. Nem véletlen, nem repesett az örömtől, de amint Henryre terelődött a szó, azonnal kivirult, és tudtam, hogy alig várja, hogy meglássa a félisten szomszédom.
Peny hozta magával a Kennedyről készült rajzot, ami messze nem úgy tűnt, mintha egy 10 éves razjolta volna, Mel pedig unott képpel és zsebrevágott kezekkel jött utánunk. Anyu tőle szokatlan mód egy bézs színű bőrdzsekit viselt egy csőfarmerrel, amire 99%, hogy Samantha vette rá. Megmosolyogtató volt, de örültem is neki.
Átvágtunk a lámpákkal megvilágított úton, majd a kiskapun keresztül eljutottunk az ajtóig. Becsengettem, ugyanabban a pillanatban pedig hallottuk Helena hangját, amint Henry nevét kiálltja.
- Készülj anyu... - motyogtam mosolyogva, az ajtó pedig feltárult. Az állam a betonon koppant, anyám keze pedig erőssen belemarkolt a karomba, megkapaszkodva, mert vélhetően az ő térdeii is ellágyultak egy pillanatra.
Henry szokásos komor arckifejezéssel nyitott ajtót, épp az utolsó gombot gombolva be a hófehér ingén, amitől még én is padlót fogtam. Négy döbbent szempár figyelte apró mozdulatát, ő pedig unott arckifejezéssel nézett végig rajtunk, majd meglepődve akadt meg a tekintete a mellettem álló anyámon.
- Öhm... szóval... - makogtam, mint egy bolond, de szerencsére anyám előbb észhez tért a kábulatból.
- Üdv, Camilla vagyok, Jenny édesanyja. Te vagy Henry, ugye? Már sokat hallottam rólad.
- Ó, abban biztos vagyok. - kacsintott rá (!) anyámra Henry, én pedig vörös fejjel motyogtam valami olyasmit, hogy nem is igaz.
- Kennedy hogy van? - kérdezte Mel egyből, és lassan mindenki visszatért a normális társalgáshoz rajtam kívül .
- Éjszakára még bent kellett maradnia, holnap hozom haza. - válaszolta Henry kimérten, és beinvitált minket a házukba.
- Erre! - kiálltott a konyhából Helena, a lányok pedig átvágtak a nappalin, és én is indultam volna utánuk, de Henry karon ragadott és visszahúzott maga elé.
- Édesanyád itt? Történt valami? - kérdezte idegesen, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy az előbbi elbüvőlő jókedv csak megjátszás volt a részéről.
- Nem, csak rá akart venni, hogy menjek haza. - magyaráztam, Henry pedig döbbenten hátrált egy lépést.
- ...és? - várt a válaszra, én pedig a homlokomat masszírozva válaszoltam.
- Még három hétig maradok. Eliz jövő héten hazajön, Mel beszélt vele. - avattam be a részletekbe.
- Ez nem fura kicsit? - ráncolta a szemöldökét, és leült az egyik lépcsőfokra, én pedig szorosan mellé kuporodtam.
- Kicsit? Nagyon is. - sóhajtottam, majd belevágtam a délután félbehagyott beszélgetésünkbe. - Henry, nem vagyok Ashtonnal, nincsennek is ilyen szándékaim, ahogy neki se velem. Viszont nem tilthatsz el tőle, ahogy én se kérhetem, hogy soha egy lányhoz se szólt ezentúl, csak mert az zavar engem.
- Miért, zavar? - kérdezte somolyogva, miközben végigsimított a karomon, én pedig bokáig libabőrös lettem az érintésétől.
- Ne add a hülyét, tudod, hogy zavar. - böktem meg az oldalát, mire kuncogva belepuszilt a hajamba.
- Fogalmam sincs, hogy mit eszek rajtad. - kezdte, mire felhördültem.
- Ennél romantikusabbat sem hallottam még.
- Nem, mármint elég formás hátsód van, úgyhogy van miért szeretni...
- Mész te a francba...
- ..., de most arra gondolok épp, hogy képes vagyok szemet hunyni néhány dolog fölött, csak azért, hogy veled legyek. - mondta, és közben véletlen sem nézett a szemembe. Ha az ösztöneimre hallgatok, akkor fel-alá ugrálva futkostam volna a lépcsőn a hallottak miatt, de minden erőmet összeszedve a helyemen maradtam, és csak nagyon szerelmesen néztem Henry ajkait. - Tudom, hogy ki fogsz akasztani, talán minden nap...
- Héhéhé, ez ugyanúgy rád is vonatkozik!
- Persze,persze. - legyintett, és a legkevésbé sem gondolta, hogy majd ő lesz az, aki miatt az idegeim cafatokban fognak lógni. - de ahogy Mel-lel beszélgettem és Kennedyre vártam, rájöttem, hogy muszáj túljutnom a szüleimmel történteken és mivel az a rohadék is visszatért a városba, le kell zárnom bizonyos részeket az életben. Másrészt pedig itt vagy te, berobbantál az életünkbe. Helena folyton csak áradozott rólad, teljesen ki is akasztott vele, így egy idő után már én is máshogy kezdtelek figyelni. Most pedig nem látok mást rajtad kívül, annyira magaddal ragadtál. Úgyhogy egy próbát megér az egész. Ha benne vagy.
- Hogy a halálba ne lennék. - csattantam fel nevetve, majd átkarolva Henry nyakát magamhoz húztam, hogy a régóta sóvárgott csókomat végre megkapjam. A derekamnál fogva húzott magához, és nem úgy tűnt, mint aki egy ideig el akar engedni. Akkora szükségem volt rá, mint a napsütésre a napokig tartó felhős angliai időjárásban.
- Khm. - hallottuk magunk mellől a krahácsolást, és meglepődve néztünk fel.
- Anyu! - morogtam.
- Habár nagyon örülök nektek, attól még kész a vacsora. - mutatott a konyha felé, én pedig vörös fejjel álltam fel. Henry egyből elkezdett udvarolni anyámnak.
- Már tudom, honnan örökölte Jenny a szépségét. - kezdte nyájas hangon, én meg a szemem forgattam. Anyám persze kacagott, teljesen odavolt Henryért.
- Jaj, nagyon kedves vagy, köszönöm. Habár az új hajáért nem vagyok oda. - tette hozzá anyám csípőssen, mire inkább otthagytam őket, és üdvözöltem Helenat.
- Nagyon aranyos anyukád van. - mosolygott rám a szőke lány, és a pulra tett egy tál salátát. Peny a poharakat tette ki, Mel pedig egy női újságot lapozgatott.
- Köszi. Jól leplezi a válás fájdalmait.
- Te sem igazán beszélsz róla, úgyhogy ebben is egyeztek. - jegyezte meg Helena, és levette a piros pöttyös kötényét, hogy vacsorázhassunk.
- Úgy vagyok vele, hogy elég lesz akkor gondolkodni rajta, ha már hazamegyek.
- Ó, igen, naaaaagyon makacs! Láttad volna öt éve... - hallottam anyám hangját, ahogy Henrynek magyaráz.
- Anyu, nem beszélünk a...
- Piros haja volt! Piros tüsis! Úgy nézett ki, mint egy fiú. - nevetett anyám teljesen kívül hagyva a kérésemet, Henry pedig vele együtt nevetett.
- Nos, azt hiszem, anyám nekikezdett az égetésemnek. - sóhajtottam, Helena viszont szintén anyámat hallgatta. S akkor jöttem rá, hogy mi volt Henry kérése mögött, miszerint nem akar Ashton közelében látni. A felismerés úgy sodort el, mint az árvíz. Ez a legkevésbé sem róla szólt, vagy Helenaról, vagy történetesen Ashtonról. Ahogy a Spourk tesók anyámmal viccelődtek, mellbevágott a valóság, miszerint ők ezt már soha nem élhetik át. Soha nem lesznek ott a szüleik az esküvőjükön vagy segítenek nekik az új lakás berendezni. Nem lesznek ott, mikor Henry átveszi az orvosi diplomáját. Helena nem tudja nekik bemutatni a vőlegényét, és habár biztos vagyok benne, hogy Helena mindent elmesél az anyjának a látogatások során, semmi nem lehet már ugyanaz. Tisztában voltam mindezzel, de egész eddig a pillanatig nem tudatosult. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy Helenat viselte meg jobban a szüleikkel történtek, ráadásul ő az, aki látogatja az anyját is, Henry pedig már túljutott a gyászon. Pedig ez a feltételezésem hülyeség, de te jó ég, mekkora. Csak Henryre kell nézni, ahogy anyámmal viccelődik, és a tekintetében lapuló szomorúságra. Azt eddig is tudtam, hogy Henry húsz lakat zárkózottságával ér fel, és bár azon a skóciai estén sok mindent megtudtam róla, az, hogy igazán mi zajlik benne, talán soha nem fogja elárulni. Ha pedig erőltetném, csak olajat öntenék a tűzre. Elszorult a torkom őket nézve, legszívesebben kirohantam volna a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam, de Helena mindent a konyhaszigetre pakolt, amit körbeültünk, így már nem volt esélyem elmenekülni. Peny és Mel vidáman falatoztak, anyám pedig hallgatta Helena beszámolóját a wigani dolgokról. Henrynek tűnt fel elösször a szótlanságom. Közelebb hajolt, éreztem a tusfürdője illatát is, amitől csak még inkább megbolydultak az érzéseim.
- Hé, valami baj van? Percek óta hallgatsz, ami pont nem szokásod.
- Nem, semmi, csak figyelem, ahogy beszélgettek anyuval.
- Nagyon aranyos és figyelmes. - mosolygott Henry őszintén.
- Apám mellett nem is lehetett nagyon más. - jegyeztem meg halkan, és a salátámat turkáltam a tányéron. Helena bevonta Peny-t is a beszélgetésbe, aki a tőle megszokott szerénységgel mesélt az iskoláról.
- Biztos nem mész vele haza?
- Tuti, csak ha lejár a következő három hét. Fura lesz, de egyenlőre elég az itteni dolgokkal törődnöm. - sóhajtottam szomorúan, és egyre inkább mart belülről a fájdalom Henryék sorsára gondolva.
- Jenny, nézz rám! - noszogatott, én pedig kénytelen-kelletlen ráemeltem a tekintetem. - Mi a baj?
- Semmi. - vágtam rá igazi lányhoz illően.
- Ne semmizz nekem... - Henry kezdett bedühödni, amin nem is csodálkozom.
- Te. Ti. Vagyis az egész helyzet. Meg a történtek. Argh... - temettem az arcom a kezembe.
- Ebből nem értek semmit.
- Sajnálom. Sajnállak, érted? Most, hogy láttam, milyen boldog család tudnátok lenni, ha minden máshogy alakul, csak még inkább szarul érzem magam.
- Nem kell a sajnálatod. - vágta rá Henry visszafolytott dühvel.
- Tudom! Tudom, hogy te mindig, mindent megoldasz, és semmi nem érdekel, és tökéletes vagy...
- Ez nem így van. - a szemei villogtak a haragtól, de engem sem lehetett már leállítani, csak úgy jöttek belőlem a szavak.
- Akkor ne is tegyél úgy! - fakadtam ki. - Nem látogatod édesanyád, mert félsz. Nem engedsz senkit Helena közelébe, mert félsz, hogy őt is elveszíted. De legfőképp nem engedsz magadhoz senkit, mert félsz, hogy az illető előbb-utóbb majd átlát rajtad, és meglátja azt a szomorúságot és fájdalmat, ami igazán benned van.
A pult körül mindenki engem bámult, döbbent csönd lepte be a konyhát. Henry egy ideig a szemembe nézve latolgatta a lehetőségeket. Az indulatával küszködött, kezdtem felkészülni a robbanásra, de ehelyett lecsúszott a bárszékről, és felém nyújtotta a kezét.
- Mi a... - kezdtem, de belém folyotta a szót.
- Gyere, elviszlek valahova. Fél óra az egész. - kulcsolta össze az ujjainkat.
- Anyu, várj meg itt a lányokkal, míg vissza nem érünk. Semmiképp se vidd őket haza, oké? - szóltam még vissza a kertbe vezető ajtóból, ő pedig komoran bólintott, majd visszafordult Helenahoz.
- Ugye nem hagysz ott valami elhagyatott helyen? - kérdeztem aggódva, Henry pedig szomorúan elmosolyodott.
- Habár nagyon megérdemelnéd, ez most egy másmilyen út lesz. - nyitotta ki a garázsajtót, én pedig beültem a hófehér Audi anyósülésére. Hihetetlen, hogy ez a kis hely mennyire otthon érzést tud kelteni valakiben. A skóciai utunk apró élményei villantak fel az elmémben, kezdve a közös kávéspohártól a közös éneklésig. Lehet, hogy csak három nap volt, de hihetetlen sokat jelentett számomra.
Henry is beült, majd a kulcsot elfordítva felzúgott alattunk a V8-as motor, mi pedig kikanyarodtunk az utcára.
- Nem bántásként mondtam az előbbieket... - törtem meg a csöndet, miközben átvágtunk az utcákon.
- Tudom. - mondta Henry nyugodt hangon. - Már megtanultam, hogy neked mindent értened kell, mindent tudnod és mindenbe beleszólnod.
- Kössz. - sziszegtem, mert ez azért kicsit fájó beszólás volt.
- Most komolyan, tedd a kezed a szívedre: nem így van?
- Hát... ha jobban belegondolok, van benne valami... - gondoltam át a megjegyzését, és muszáj volt elmosolyodnom.
- Nekem pedig nincs kedvem a kapcsolatunk minden egyes napját vitával kezdeni vagy fejezni, úgyhogy tessék, megkapsz néhány választ.
- Néhányat? - ráncoltam a szemöldököm.
- Egyelőre elégedj meg ennyivel. Már ez is sokkal több, mint amit bárki más tud.
- Hallgattlak. - fordultam felé teljes testtel, de ő csak a fejét csóválta.
- Majd ha odaérünk.
- Kezdek félni. - néztem ki a szélvédőn, ahogy leparkoltunk egy alacsony kerítéssel elzárt sötét parkhoz. Henry kicsatolta a biztonsági övét, és kipattant az autóból, én pedig az izgalomtól remegő végtagokkal követtem. A kapu úgy tűnt, zárva van, de a tábla mellette a frászt hozta rám. Henry a csomagtartóból előhalászott egy zseblámpát, én pedig aggódva néztem körbe.
- Henry, talán nappal jobb lenne... - dadogtam, mert épp semmi kedvem nem volt sötétben a temetőben járkálni.
- Vagány csaj vagy, Jenny Sky. Kellenek a válaszok, nem? - nézett rám zsebrevágott kézzel, és a szemembe világított a lámpával, mint mikor vallatják a tettest.
- Gyerünk. - vágtam rá, és elindultam a kapu felé, de Henry utánam szólt.
- Zárva van. Erre gyere. - bökött az egyik rács felé, majd könnyedén átlendült rajta.
A deja vum kiújult, wigani napjaim szerves részét kezdik képezni a kerítésen és falon való átszökdösések. Magabiztosan elindultam Henry után, de a lábam beleakadt a felső részben, úgyhogy hatalmasat zakózva ráestem Henryre, aki ugyan puha párnának bizonyult, annyira nem élvezte mellkasába fúródó könyököm.
- Bocsi, bocsi... - szabadkoztam, miközben valamennyire feltápászkodtam, Henry pedig magáról söprögette a fűszálakat.
- Már megszoktam. - sóhajtotta, majd megfogta a kezem, egymás mellett sétáltunk végig a görönygyös területen. Sejtettem hova visz, habár alig akartam elhinni, mégis sikerült kivételesen csöndben maradnom. Próbáltam nem a Paranormal Activity-re gondolni, ami igen nehezen ment. Kezdtem elszorítani Henry ujjait, mire végül megtorpant, én pedig a nem túl réginek tűnő betontömbre néztem.
- George Hugo Spourk, született 1967, meghalt... - olvastam hallkan, és a szám elé kaptam a kezem.
- Szia apu. - szólt Henry hallkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése