Tizennegyedik - Utolsó nap

Nem szeretek búcsúzkodni. S a többiek sem. Ezért megpróbáltunk nem így tenni.
Nehéz volt.
Reggel az ágyban néztem, ahogy Gabriel mellettem alszik. A hosszú szempilláit, haja kissé kócosan, a szája pedig enyhén nyitva. Kulcscsontja vonalát, állán levő apró borostát. Keze a derekamat ölelte át még mindig.
El tudnám viselni, hogy mindennap így keljek.
Nem érdekelt, hogy én hogy nézhetek ki. Hogy valószínűleg totál elfeküdtem a hajam, és hogy a párna gyűrődése nyomot hagyott az arcomon.
Nem érdekelt.
Egyedül Gabriel érdekelt, nem tudtam róla levenni a szemem.
Nem tudom, miért pont engem talált meg. Az szépfiúk fiúk általában egy pomponcsapat csapatkapitányával jönnek össze.  De azok általában bunkók.
Gabriel nem csak szépfiú. Van esze. Vannak tervei. Szociológiát szeretne tanulni az egyetemen. Vannak érzései. Ezt megtapasztaltam a nyomozás során. Vannak poénjai, amikkel mégsem sért meg senkit.
Nem fogom azt mondani, hogy ő a tökéletes pasi. Nem, nem az.
De elég tökéletes hozzám, és csak ez számít.
Hirtelen nagy puffanásra lettem figyelmes, mire még Gabriel is felébred.
Sara a földön kötött ki, ugyanis Ben elterült az egész ágyon.
- Te idióta! - sziszegte a fogai között Sara, és rekordidő alatt talpra pattant, és elkezdte ütögetni barátja karját. Majd rájött, hogy ez nem segített, így elkezdte cirógatni a lábát, mire Ben akkorát rúgott álmába, hogy Sara örülhet, ha nem tört el a csuklója.
- A francba már! - üvöltött Sara, mire Emmáék is felé fordultak.
- Próbáld meg párnával ütni, hátha arra reagál - tanácsolta Christian fáradtan.
- Honnan szerezzek párnát, te ütődött?
- Mondjuk vedd ki a feje alól. - most Gabriel szól bele, aki nem nézte a jelenetet, inkább engem bámult, de sejthette, mi játszódhat mögötte.
- Jó reggelt! - súgta még oda, és a korán reggeli mosolyától ugrott egyet a szívem.
- Neked is. - mosolyogtam vissza, mire ő magához húzott, és megölelt.
- Ez az utolsó napunk itt. Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőlem, miközben a háttérben Sara püfölte Bent.
- Összepakolni? - kérdeztem még mindig vigyorogva.
- Oké, és még azon kívül?
Igazából még egyszer, utoljára ki akartam menni a mólóra. Gabriel kitalálta a gondolatomat, ugyanis hozzátette, hogy "én is".
- Asszony, mit csinálsz? - ébredt fel végre Ben.
Sara felháborodott?
- Hogy szólítottál? Te hímsoviniszta disznó! - állt a fiú mellett csípőre tett kézzel.
- Jaj, tudod, hogy értettem. - óriási kezével megragadta a lány derekát, és egy enyhe lökéssel megdöntötte a lányt, aki így pont rá esett.
- Te idióta! - sziszegte újra Sara, mire Ben egyszerűen csak megcsókolta, a lánynak pedig nem volt több mondanivalója.
Ezt is megéltük, Sara egy pasival csókolózik mindenki előtt. Próbáltam elérni a fényképezőgépet, de Gabriel megelőzött, és gyorsan lőtt egy képet. Sajnos vakuzott, így a rajtakapott pár is észhez tért.
- Töröld ki! - csattant fel Sara, és vadul Gabriel felé közelített, aki felkelt, és ajtó felé hátrált, miközben titokban a gépet már elrejtette mögöttem, de úgy tett, mintha a háta mögött lenne. A lány nem vette észre a turpisságot, így elkezdte Gabrielt követni. Az kirohant az ajtón, Sara pedig utána.
- Reb', elküldöd majd e-mailbe, ha addig nem törli ki az a szadista? - mosolygott rám Ben, miközben nyújtózkodott.Elővettem a párna alól a gépet.
- Ha akarod, megnézheted most is. - vigyorogtam rá, mire elakadt a lélegzete.
-Sara úgy üldözi a haveromat, hogy nincs is nála semmi?
- Szerintem percek kérdése, és ő is rájön erre. - ültem át az ő ágyára, és megmutattam a róluk készült képet. Láttam Ben arcán a büszkeséget és az örömöt, ami azért egy pasitól ritka dolog.
Hallottam Gabriel hangját, hogy üvölt valamit Saranak, mire gyorsan eldugtam a gépet a kofferembe.
A következő pillanatban bevágódtak mindketten az ajtón, Gabriel az ágyamba borult, Sara pedig úgy nézett ki, mint egy őrült. A haja felpúposodott a fején, leizzadt, és őrjöngött.
Szóval így kezdődött az utolsó reggelünk a táborban. Reggelinél Peter és Ben szórakoztatott minket, ugyanis felváltva játszották azt, hogy miközben Mrs. Gelty és a többi táborvezető a búcsúbeszédét mondja, a fiúk tátogtak és gesztikuláltak. Csak a mi asztalunkra kellett legalább ötször odaszólni, annyira nevettünk, Sara meg persze tiszteletlennek tartott minket, de ő is mosolygott. A kis áruló.
- Az itt szerzett barátságok, szerelmek otthon is fenntarthatóak, csak vigyázzatok és figyeljetek egymásra. Köszönöm minden résztvevőnek a segítséget, és hogy tettek valamit a településért. Jövőre is várunk titeket. - köszönt el Mrs. Gelty, és az újság főszerkesztője kért mindnyájunkat, hogy még egy ideig üljünk türelemmel, kiosztották az újságot.
Átlapoztuk, mindenki talált magáról valamit, Peter interjúi elékpesztően jók lettek, voltak, akik külön odajöttek az asztalunkhoz gratulálni.
- Azt a...- állt meg Gabriel az egyik oldalnál. Odabújtam mellé, és az én szavam is elakadt.
- Nehéz volt, de elintéztem, reméltem, hogy örülni fogtok neki... - nézett ránk aggódva Peter, aki várta a reakciónkat, nem tudta, hogy jót tett, vagy nem. Én mit sem törődve az asztalon levő tányérokkal és evőeszközökkel, valamint Sara üvöltésével, átmásztam az asztalon, és egyenesen Peter nyakába ugrottam.
- Köszönöm. - súgtam neki, és elkezdtem sírni, pedig eltökéltem, hogy nem fogok.
 Az egyik oldalon ugyanis lesifotók tömkelege nézett ránk vissza, amin csak Gabriellel vagyunk főszereplők. A kolázs címe "Küzdelem." volt. Giccses, de igaz.
- De... ki csinálta a képeket? - néztem rá, miközben ő is a könnyeit törölgette.
- Ben, Victor egyik haverja, aki az építkezésen volt, Sue, meg én is párat... - motyogta.
 A képek időrendi sorrendben voltak összerakva. Amikor Gabriel bemutatkozott nekem (nem értettem, ezt miért fényképezték le), amikor az ingében ülök. Valaki még azt a pillanatot is megörökítette, mikor én fényképeztem le őt, a mólón, a mi mólónkon fekvésünk, a teraszon ülésünk. Aztán ott egy kép, ahol Gabriel szerepel, egy padon ül, lehajtott fejjel.
- Ez... - mutattam a képre.
- Igen, aznap, mikor elvittek. - bár a kérdést Peternek szántam, Gabriel válaszolta meg. Ránéztem könnyáztatta arcom mögül, és láttam a fájdalmat a szemében, amitől az én szívem is összeszorult.
Aztán ott volt a kép, mikor visszatértem, és a nyakába ugrottam, ő pedig nevetve felkapott. Egy képen épp Ben és közte ülök, és Benen nevetünk. Másikon egy olyan pillanat,amit valószínűleg elfelejtenék, ha nem lenne megörökítve. Csak a reggelinél ülünk, és egy pillanatra egymásra nézhettünk. De ez a pillanat tökéletesen el lett kapva, minden érzelmet átad a kép.
Végül az utolsó, tegnapelőtt készült, mikor este ültünk a padon, és épp megcsókoljuk egymást.
A szívem zakatolt, a képek csodálatosak, Gabriel is mosolygott, és kezet fogott Peterrel, Ben pedig összepacsizott vele, csak épp Ben kissé erősebb, így Peter hátravágódott, leterítve Victort a padról.
Sara eddig a pillanatig bírta az érzelmi feszültséget, kijelentette, hogy "gyenge népség, fúj" majd közölte még velem, hogy dél körül érkezik az apja.
- Addig van időnk... - mosolygott rám Gabriel, és értettem a célzást.
Kiballagtunk a mólóra. A mi mólónkra, vagy legalább is én az enyémnek éreztem. Ott találkoztam Peterrel, ott csókoltam meg Gabrielt, ott találtam nyugalomra.
- Tudom, hogy a többieknek hála most egy halom képünk van, azért én szeretnék még egy utolsót itt. - néztem rá, és értette a célzást.
Ő többet nem jön ebbe a táborba, jövőre egyetemre megy, úgyhogy ez volt az utolsó tábora. Én pedig nem tudtam, hogy jövök e ismét (remélem igen), de a táj megint lenyűgöző volt. Pont, mint első nap.
Önkioldóra tettem, majd leültem Gabriel mellé, aki a szemembe nézett, én pedig az övébe. A kép elkészült, de mi nem mozdultunk. Ott akartunk maradni mindketten abban a pillanatban. A torkomban nőtt a gombóc, és újra elkezdtem pityeregni, mire ő megsimogatta a hátam, és adott a homlokomra egy puszit.
- Nem tudom, miért sírok...- szabadkoztam.
- Minden tábornak ez a rendje. De ha miattam sírsz, tudod, hogy nem kell, ez nem egy táboros kaland, tudjuk jól. Peter is ott lakik tőled fél órányira. Saratól nem szabadulsz, nem tudom meddig lesznek együtt Bennel, de Ben három háznyira lakik tőlem, úgyhogy ez sem akadály.
S hosszú még a nyár.
- Tudom. - próbáltam mosolyogni. Ez a tény kicsit megnyugtatott, hogy tényleg nem az ország másik végében lakunk egymástól.
- Maradhatunk még, de nekem még csomagolnom kell. - nézett rám szégyenlősen.
- Tudom, nekem is. - tápászkodtam fel, miközben felvettem a fényképezőt is. Kéz a kézben elvonultunk onnan, és nem néztem vissza.
A szobákban káosz uralkodott, Emma pakolt (vagyis inkább próbálkozott). Én mindent csak belevágtam a bőröndömbe, majd ráültem, és nagy nehezen becipzároztam. A technikai cuccokat a hátizsákomba tettem, de még utoljára csináltam egy képet a szobáról, az utcánkról, és a táborról.
Tudom, hogy ezeket talán sosem fogom nézegetni, talán egy idő után csak elsiklok felettük. De ha nem csináltam volna, akkor hiányolnám.
Hát, igen, az élet már csak ilyen.
A bungalónk előtt még csináltunk egy csoportképet. Ben Sarat öleli át, Gabriel a derekamat kulcsolja át, és az állát a vállamon nyugtatja, Emma és Christian szokásukhoz híven egymás szájában vannak, Peter és Victor pedig szolidan egymás kezét fogják.
Ez volt a mi bandánk, ők álltak mellettem, velük beszélgettem legtöbbet, és ők ismertek meg legjobban.
Együtt ültünk egy padon, mindenhol elköszönő és síró barátokat láttunk, akik még utoljára is visszakiabáltak, hogy "majd hívlak". Minket Ben szórakoztatott, Sara csak a szemeit forgatta, de úgy vettem észre, hogy ha nem is mutatja ki igazán, tényleg kedveli a fiút. Én Gabriel ölében ültem, átölelve figyeltük a többieket.
Nem akartam hazamenni. Annyira nem akartam haza menni, mint amennyire nem akarta idejönni. Gabriel arcát néztem, haját, anyajegyeit, orrát, szempilláit, szája vonalát.
Megérte eljönni ebbe a táborba.
Befutott Sara apja, és a fiúk segítségével gyorsan bepakoltuk a cuccainkat.
Először Victort öleltem meg, és mondtam neki, hogy vigyázzon Peterre. Nagyon cukik együtt.
Aztán Emma és Christian következett, Emma konkrétan zokogott, és úgy átkarolta a nyakam, hogy azt hittem eltörik.
Bentől egy igazi maciölelés kaptam, kis híján megfulladtam, de azért még nyomtam egy puszit az arcára.
Peter szomorúan nézett rám, bár próbáltam mosolyogni.
- Ne sírj, mert én is rákezdek - szóltam rá nevetve, de naná, hogy az én szememből is kifolytak a könnyek. Hosszan megöleltük egymást. - Köszönök mindent. Köszönöm, hogy leülhettem melléd a mólóra. Köszönöm, hogy együtt ültünk az étkezéseknél. Köszönöm a lesifotókat. - itt már zokogtam - Mindent köszönök. - néztem mélyen a szemébe, majd neki is egy puszit nyomtam az arcára.
Gabriel következett :  - Ne merj sírni, mert nem fogok tőled búcsúzni. - nyomta a homlokát az enyémnek. - Holnapután úgyis találkozunk.
- Tudom... - de attól még megszakad a szívem, hogy ritkábban fogjuk látni egymást. Végül még hosszan megcsókolt, hogy biztosan meggyőzzön az érzéseiről,  majd Sara elkezdte ráncigálni a karomat, hogy indulnunk kell. A hátsó ülésről még visszaintegettem a barátaimnak.
A hazaút gyorsabban elmúlt, mint első nap, bár Sara is az ablakon nézett kifelé.
- Sara... - szólítottam meg. - tán hiányzik Ben? - najó, gonosz vagyok, csak egy apró érzelmet szerettem volna látni.
- Nem tartoznak rád a dolgaim, de ha nagyon tudni akarod, igen, ugyanis a barátom, és én nem szoktam összejönni minden jöttmenttel. Így igen, hiányzik, de nem vagyok úgy összetörve, mint te, mert mi fogunk találkozni.
- Én se jövök össze minden jöttmenttel! - nem tudtam, hogy célozgat e, de valahogy éreztem.
- Mi akkor is szebb pár vagyunk Bennel.  - fordult hátra mérgesen Sara.
- Sara, Ben az a nagy darab srác, aki ott állt veletek? - kérdezte az apja váratlanul, mire Sara arca kicsit megrándult. Elfeledkezett az apjáról. Én kárörvendően mosolyogtam hátul.
- Igen apu, de majd hétvégén hivatalosan bemutatkozik neked, ne aggódj.
A házunk elé parkolva a szüleim óriási ricsajjal jöttek ki értem.
- Ma hajnalban értünk haza, és azt kell hallanom, hogy a lányom börtönbe kerül? Mégis mi a francot csináltál Rebecca? - anyám magán kívül őrjöngött, apu meg próbálja megnyugtatni.
- Már elnézést, de nem ő volt! - állt közénk Sara, amivel igencsak meglepett.
- De bevitték a rendőrségre! - anyám már a haját tépte.
- Be, de ki is jött. Ergo, nem csinált semmit. - védett meg Sara, és ez nagyon jól esett.
- De...
- Anya, nincs de. Nagyon örülök, hogy látlak titeket, nagyon jó volt a tábor, köszönöm, hogy mehettem. - adtam egy puszit apu arcára, mert ő legalább nem okádott tüzet.
Anyámnak is elakadt a szava, tudja, hogy egy hónapig azt hajtogattam, hogy nem akarok menni.
- Mr. Peterson, köszönöm a fuvart, Sara, majd jövőhéten találkozunk. - intettem nekik, majd beszálltak az autóba, mi pedig a bejárathoz indultunk. Ahogy beléptünk az ajtón, úgy éreztem, mintha legalább 10 éve elmentem volna onnan.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, kisasszony! - állt elém anyám. Belekezdett a szokásos mondókájába, de én nem figyeltem.
A telefonom megcsörrent, és bocsánatot kérve felmentem a szobámba.
Gabriel hívott.

Tizenharmadik nap

Az utolsó teljes nap.
Azt hittem, mindenki búskomor lesz ez miatt.
Aha, jó vicc.
Mindenki eszét vesztve rohangált, mikor kinéztem az ablakon korán reggel. Először megijedtem, hogy történt valami, de Sara gyorsan megmagyarázta, hogy ez mindig így megy a gálaműsor előtt.
Sara épp a tükör előtt (hol máshol) fonta be a haját. Emmára néztem, miközben Sara felé intettem a fejemmel. Nem értette, majd eltátogtam neki, hogy "Most kérdezzük meg"! Így már nagyokat bólogatott.
- Tudjátok, itt egy tükör, így mindent látok. Semmi kedvem az unalmas kérdéseitekre válaszolgatni.
- Jaj, ne már Sara, most az egyszer, egy pillanatra legyél csacsogó tinilány.
Sara erre a távolba nézett, elmerengett.
- Megtörtént. - majd visszafordult a tükör felé.
- Megőrülök. - álltam a tükör és ő közé. - Legalább egy annyit mondj, hogy... volt csók? - vigyorogtam rá, mire ő a szemét fogadta.
- Biztos nem veled fogom megosztani életem pillanatait. - apró, annyira apró mosoly jelent meg az arcán, amit csak mikroszkóppal lehet látni, de ott volt.
- Hát, oké... Ben már biztos ébren van, ő úgyis elmeséli. - indultam az ajtó felé, remélve, hogy megállít.
Nem tette, csak fújtatott egyet.
- Ilyen ápolatlanul úgyse mész Gabriel elé.
Ú, tényleg, igaza van. Így összekaptam magam, és megindultam a fiúk bungalója felé.
Bent épp párnacsata volt. Korán reggel. Ahogy benyitottam, egy párna csapódott az arcomba.
- Kösz a fogadtatást. - szűrtem a fogaim között, miközben Gabriel nevetve (imádom, mikor nevet.) odajött hozzám, és bocsánatot kért (elég meggyőző érve volt, így elfogadtam).
- Ben - mentem oda az ágyához. - Mindent tudni akarok, és emez a terrorista nem mesél semmit. Mi volt tegnap?
A fiú rám bámult, majd elvihogta magát.
- Júj, mindig akartam egy csajos beszélgetést - torzította el a hangját, és kényesen kapálózott a kezével. - Gyere ülj az ágyra, mindent elmesélek. - Ült törökülésbe, én pedig letelepedtem elé, és izgatottan vártam, hogy elmeséli e, vagy csak szívat. Gabriel nagyon mosolygott, úgyhogy tudtam, hogy ez bizony komoly lesz.
- Délután sétáltunk, meg beszélgettünk, a tóparton, de őszerinte ez túl giccses így, ezért leültünk. Ő beszélt, én bólogattam, sajnos felére sem emlékszem, hogy miről hadovált, de nem tudott ellenállni a charme-omnak - itt kihúzta magát, majd folytatta - így estig beszélgettünk, én nagyon ügyeltem, hogy ne érintsem azokat a témákat, amiket mondtál. Mikor mentünk az átadóra, akkor rám üvöltött, hogy "Ha már annyi bátorságod volt, hogy elhívj, akkor legalább a kezem fogd meg, vagy ölelj át, vagy valami!", így hát azért öleltem át a vállát. - gesztikulált vadul - Este pedig félrehívott, és meg megcsókolt. - itt felsikított, lányosan. - Kicsit megijedtem, de tudod hogy megy ez - legyintett, mintha egy idióta filmben lennénk. - Aztán pedig kijelentette, hogy mostantól a barátnőm, viselkedjek hozzá méltóan és ne hozzak rá szégenyt.
Én szájtátva hallgattam végig amit mond, majd kitört belőlem a röhögés.
- Te kinevetsz a szerelmem miatt? - kérdezte megjátszott sértettséggel Ben.
- Ez az eddigi legromantikusabb sztori, amit hallottam. - töröltem le a könnyeimet, amelyek a nevetés miatt folytak ki.
- Haver - fordult Gabriel felé - ez a csajos beszélgetés nem is hülyeség.
- Oké drágaságom - szólt vissza Gabriel eltorzított hanggal - mostantól minden pénteken kibeszéljük a pasikat.
A szobában levő haverjaik röhögtek, de én bosszús lettem.
- Ez nem is így megy! - vágtam be a durcit, de igazából csak meg akartam védeni a nők becsületét.
- Nem, persze. - fordult felém Gabriel, miközben belepuszilt a hajamba. - Sem te, sem Sara nem ilyenek vagytok. De például Emmáról el tudom képzelni.
Oké, volt abban valami, amit mondott.
- Ben, ma is ugyanazt a fehér inget veszed fel? - láttam, hogy nagyban turkál a kofferében.
- Utálja a fehéret egy pasin, úgyhogy köszönöm a nagyszerű tippedet Rebecca, kis híján meghiúsult az egész.
- De... - ezt nem értettem - azt mondta, hogy "nem baj, ha előkelő"!
- Nos, ez nem jött be, így most fekete ing után kutatok.
- Azt sem hoztál, ember - fordult felé Gabriel röhögve, mire Ben keze megállt a levegőben.
- Basszus, tényleg.
Így reggel ismét megindult a "Bennek fekete ing kell" kutatócsoport, szerencsére a táborvezetőnek, aki a kettes számú fehér inget adta tegnap, volt egy feketéje is, bár már nagyon elege volt belőlünk.
Reggelinél aztán mind leültünk, Ben pedig odalépett Sara mögé, és valamit a fülébe súgott. Az először odapillantott ránk, majd fogta a tányérját, és leült szembe velem, a fiú mellé.
Én vigyorogtam, alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel.
- Örülnék Rebecca, ha letörölnéd azt a flancos vigyort a képedről. - nézett rám dühösen Sara, én pedig próbáltam komoly arcot vágni. De aztán találkozott a tekintetünk Peterrel, aki szintén próbálkozott komoly arccal végig nézni az egészet, és egyszerre fejeltük le az asztalt a röhögéstől, amitől persze a tányérok is megugrottak.
- Gab', azt hiszem a barátnőd meghibbant. - hallottam Ben hangját. Gabriel megérintette a hátam, majd visszaszólt.
- Nem az én barátnőm egy pszichopata.
Ben erre nem reagált semmit, ami rossz pont volt.
Ekkor már felnéztem. Ben épp teletömött szájjal evett, Sara pedig kérdőn nézett rá. Majd meglökte, mire a fiú félrenyelt.
- Legalább védj meg!
Ben fulladozott egy ideig, majd végül levegőhöz jutott.
- Te mondtad, hogy egy nő képes magát megvédeni! - szabadkozott Ben. Sara erre eltűnődött, majd igazat adott neki.
Peter az újságról beszélt, hogy holnap reggel mindenki kézhez kapja. Már nagyon várom, hogy elolvashassam az interjúit, és viszontláthassam a képeimet.
Ma mindenki a gálaműsorral foglalkozott, a szakácsok egész nap sütöttek, a fiúk székeket pakoltak, az énekesek, táncosok, drámások sokadszorra próbáltak, mások a színpadot díszítették. Én is próbáltam segédkezni, de semmilyen munkához nem jutottam oda, úgyhogy csak néztem a kavarodást, meg persze Gabrielt, akinek állandóan felhúzódott a hasán a póló, ugyanis, egy utánfutóról pakolják le a székeket.
Állati szexis.
Látom, hogy más lányok is őt bámulják.
Csak épp ők sóvárognak Gabriel után, én pedig valamilyen csoda folytán megkaptam őt. Azt az érzést nem lehet leírni,amit iránta érzek és ha talán az évek múlásával csillapodik is, sosem fog elmúlni.
Szerelmes voltam belé. Teljesen és visszavonhatatlanul.
A színpad felől üvöltözés hallatszott, könnyen kivettem Sara hangját. Épp azért harcolt, hogy az ő legyen az első fellépő a színpadon.
Inkább beleegyeztek, mint hogy vitába szálltak volna vele.
Megértem.
Ben huppan le mellém, majdnem lelökve a padról.
- Figyu - néz rám komolyan, így tudtam, hogy amit most mond, nem viccnek fogja szánni. - Szerinted tetszem neki, vagy csak vagyok, hogy legyek?
Látom az aggódást a szemében, s bár nem tudom a választ, azért megpróbálom megnyugtatni.
- Sara nem tűri meg maga mellett szinte senkit, így az, hogy a pasija vagy, elég sokat elárul arról, hogy hogy érez. - láttam a mosolyt az arcán, ez az, amit várt. - De nem fogsz mellette unatkozni, és érzelgős filmeket nézni, remélem tudod.
- Nem is akarok. Tudod, tetszik, hogy ilyen elszánt és magabiztos. Azt nem tudom, hogy ő meddig fog mellettem lenni, de én bizakodó vagyok. Na, de az uradat azért én védeném a többiektől - mutatott abba az irányba, ahol...
Ó, a francba, hogy sosem adja fel!
- Sok szerencsét! - szól még utánam Ben, én pedig vadul masíroztam Cecill és Gabriel felé. A lány épp, azt hiszem, vizespólót játszik, ugyanis nem elég, hogy Gabrielt locsolgatja, még magára is önt egy adagot "merő véletlenből".
Gabriel nem nevet, csak lerántja magáról a pólót (tripladuplawow!!!!), és rádobja egy padra, majd folytatja a munkát.
Egy pillanatra én is megtorpanok, ahogy meglátom Gabriel felsőtestét. Mert eddig csak sejtetett, de most konkrétan mutogatja.
Nincs kigyúrva, de azért látszanak a szálkás izmok a karján és a hátán. Ó, azokkal  a karokkal ölel át engem is. Mikor a hátát simogatom, azokat az izmokat tapintom ki.
Elaléltam e a látványtól? Ó, kis híján összeestem.
Kellett egy perc, mire összeszedtem magam, és megpróbáltam a lábaimra koncentrálni, hogy meginduljanak, és véget vessenek Cecill mellmutogatásának. Mert érdekes mód csak a szürke felsőjének mell része volt vizes.
Gabriel észrevett, és felém indult, mire Cecill arca először elfehéredett, majd dühbe gurult.
- Rebecca, jössz segíteni? - karolta át a derekamat avval a kezével, amit még az előbb csodáltam.
Cecill tüzet okádott, majd a még kezében levő üveg vizet rám öntötte. Fekete pólóban voltam, így csak halványan látszott meg, a lány pedig dühösen a földhöz vágta az üres palackot, és elviharzott.
- Öhm... tudod, így is tetszel - toltam el magamtól Gabrielt, hogy még jobban szemügyre vegyem, és igencsak tetszett, amit látok - de nem lehetne, hogy felvegyél egy pólót? A többi lány miatt...- mutattam körbe, ugyanis szinte minden nőnemű lény szájtátva bámulta.
Még Mrs. Gelty is. Ami azért durva.
- Csak ha megígéred, hogy előtted flangálhatok majd így. - mosolygott huncutul, de nekem a torkomon akadt a szó. Vagy a reggeli. Vagy a levegő, fogalmam sincs. Csak rémülten néztem rá.
- Pe...persze! - nyögtem ki egy mosolyt, mire ő fejcsóválva megcsókolt. Erre persze a többi lány is feleszmélt, és folytatták a munkát csalódottan.
A gálaműsor délután ötkor kezdődött, hogy este még legyen idő bulizni.
A táborlakóknak már négyre ünneplőbe kellett lennünk. Fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel, Sara a fürdőszobában áriázott (????), Emma pedig nyaktörő mutatványokat csinált a szobában.
Végül felvettem az egyetlen szoknyámat, ami fekete és fehér pöttyök vannak rajta, meg egy laza fehér pólót (mert megint kánikula volt), és felfogtam a hajam.
Mi az utolsó székeken foglaltunk helyet. Gabriel egy egyszerű pólót vett fel, egy világos farmerrel.
- De, nem úgy volt,hogy ki kell öltözni? - néztem rá kétségbeesetten.
- Hosszú nadrágban vagyok ebben a hőségben, ennél jobban már nem tudok kiöltözni.
- Ó, te szegény áldozat. - mosolyogtam rá.
- Tényleg áldozat vagyok, mert megszédítesz evvel a szoknyával. Miért nem hordasz mindig azt? - mosolygott rám, én pedig totál vörös lettem, és másik irányba néztem. - Bocs, nem akartalak zavarba hozni. - fogta meg az államat, hogy rá nézzek.
- Semmi baj. - próbáltam mosolyogni, de nem volt épp őszinte.
A műsor elég érdekes volt, bár végig arra gondoltam, hogy Gabriel a hüvelykujjával köröket ír le a kézfejemen, és hogy ez mennyire jó érzés. Sara erősen nyitott, és mindenki le akarta énekelni/táncolni/színészkedni a másikat. Mivel Gabriel nem volt vevő a kritikáimra, Peterrel súgtunk össze, kiröhögve pár tábortársunkat, akiket valamiért amúgy sem szeretünk.
Cecill mögöttünk sűrűn köhintgetett, egyszer hátrafordultam neki tanácsot adni gyógyszerek terén, ha már ennyire kapar a torka. Fehér pántnélküli toppot viselt, apró farmerszoknyával. Szeme tussal kihúzva, száján vad piros rúzs.
Mint egy prostituált.
Láttam, hogy Tom végig őt bámulja, vagyis inkább a melleit, mire véletlen elnevettem magam.
Természetesen mikor egy drámai jelenet játszódott a színpadon. Többen rám néztek, köztük falubeliek is, akik csak a műsorra látogattak el.
Szétégett az arcom.
Gabriel csak mosolygott rám, és a fejét rázta, amolyan "ne aggódj, nem annyira gáz" stílusban.
De az volt.
A műsor véget ért, nagy nehezen, több, mint három órás volt. Épp kijöttünk a mi sorunkból, mikor Emma futott el mellettem, és ledöntötte Christiant, akinek ez cseppet sem okozott problémát, ott, az út közepén, a földön csókolóztak. A lányon csak egy cicanadrág és egy felső volt, ami fel is csúszott, mutogatva így bronz barna bőrét.
Az idősebbek megbotránkoztak a jeleneten, mi pedig csak megvontuk a vállunkat, egész táboridő alatt ez ment.
Este buli volt, amolyan táborzáró, és ahogy elnéztem a tömeget, kicsit összeszorult a szívem.
Ha valaki nekem tizenhárom napja azt mondja, hogy ebben a táborban megtalálom a szerelmet, a barátot és még jól is fogom magam érezni, hát tuti képen röhögöm.
S mégis. Mindent megkaptam (oké, a börtön már túlzás volt) amit egy táborban lehet.
- Min gondolkozol? - simította meg az arcomat Gabriel, akinek épp az ölében ültem.
- Csak a táboron.
- Hm... elég eseménydús volt, mi? - ölelte át a derekam.  - Melyik volt a kedvenc részed? - mosolygott rám, mire odahajoltam, és megcsókoltam.
- Igen, valahogy sejtettem...-motyogta Gabriel vigyorogva.
- Ó, nem, csak megcsókoltalak. Igazából a kedvencem az volt, mikor a sitten töltöttem el egy élménydús napot - ugrattam, mire ő is elröhögte magát.
- Rossz hírű barátnőm van - nézte a számat.
- Cseréld le, csak a baj van vele. - néztem én is az övét, majd nem bírtam ki, és újra megcsókoltam.
Tombolnak a hormonok, nincs mese.
Emmával, Peterrel és Victorral buliztam épp, mikor feltűnt, hogy Sara egyedül ül, és épp ír valamit egy kis noteszbe. A tömegen keresztül odafurakodtam hozzá.
- Gyere velünk bulizni! - mosolyogtam rá szépen, mire lövellt rám egy szánalmas pillantást.
- Nem fogok izzadt testekhez dörgölőzni.
- Hol van Ben?
- Veled és Emmával ellentétben nekünk megmaradt a magánszféránk, így nem lógunk mindig együtt.
Csípőből szóltam volna valamit, de időben visszanyeltem.
- Sara, ez az utolsó este, csak egyszer gyere be közénk, kérlek! - térdeltem le elé, és megpróbáltam bevetni a boci szemeket.
- Egyetlen egy, aztán békén hagysz?
- Cserkész becsület szavamra! - húztam ki magam.
Győzelem!
Sara befurakodott oda, ahol már az előbb is buliztunk, és meglepetésünkre vad fejrázásba és csápolásba kezdett. De ahogy véget ért a szám, kimenekült.
De legalább ezt is megéltük.
Mivel elfáradtam, Gabriel visszakísért a szobámig. De nem akartam elengedni.
Nem búcsúzkodunk, vagy ilyesmi, mert azt már megbeszéltük, hogy minden harmadik nap találkozunk majd, de az utolsó estét mellette akartam eltölteni.
- Nem akarsz... bejönni? - kérdeztem szégyenlősen.
- A másik a barátnőmnek már megígértem, hogy vele töltöm az estét. - mosolygott rám biztatóan, én pedig behúztam magam mögött az ajtón.
Csak feküdtünk az ágyban, ruhástól, nem is beszéltünk. Már majdnem lecsukódott a szemem, mikor az ajtóban két újabb jövevény tűnt fel.
- Próbálj meg halkan osonni. - ismertem fel Sara hangját, így nem volt nehéz kitalálni, hogy Benhez beszél. Aki persze egyből nekiment az asztalnak, és feljajdult. Sara csak sóhajtott egyet, én pedig nem bírtam ki röhögés nélkül, mire persze Gabriel is rákezdett.
- Hé, haver, te is itt vagy? - Ben a sötétben nézelődni próbált.
- Balra, még balra. Na, látod azt a kezet? Épp integetek. - navigálta Gabriel az izomkolosszust, mire az is visszaintett. Hallottam, ahogy Sara homlokon csapja magát.
Ők is elterültek Sara ágyán, bár a lány majdnem leesett róla.
Elfáradva hallgattuk egymás légzését, mikor újabb pár jelent meg.
- Hát ezt nem hiszem el! -csattant fel Sara.
Velünk ellentétben ugyanis Emmáék olyan vad smárt folytattak, hogy beestek az ajtón. Már megint.
- Diszkrétebben fiatalok! - hallottam Ben hangját, mire a pár hirtelen megállt, mint egy szobor.
- Ha nem cuppogjátok végig az estét, és alszotok, akkor maradhattok. - szólt rájuk Sara.
Megértették, bár szerintem nagyon nehezen ment nekik.
Gabriel átölelt, én pedig hozzá húzódtam.
Így aludtunk hatosban,utolsó este.

Tizenkettedik nap

Soha ilyen boldogan nem keltem még, mint ma. Azt az idióta vigyort sehogy nem lehetett levakarni az arcomról. Sara próbálkozott.
- Nem kell reklámozni a boldogságodat, attól, hogy valamilyen szerencsétlen baleset utáni agykárosodás miatt Gabriel téged választott, nem fogtok sokáig együtt maradni. - morgott, miközben hosszú haját lófarokba kötötte.
Tudtam, hogy nincs igaza. Tegnap este Gabriellel még sokáig beszélgettünk, még akkor is a teraszon ültünk, mikor a többi kunyhó kezdett elcsendesedni. Fogta a kezem, néha egy ráérős csókkal szakította félbe a beszédemet, mire persze egyből én is elfelejtettem, hogy miről akartam beszélni.
Megvetettem Emmát a viselkedéséért, ahogy Christiannal bánnak egymással.
Most már értem.
Sorstársam szólalt meg:
- Tán nem féltékeny vagy, Sara? - kérdezte vigyorogva Emma. Sara ránézett.
- Nem vagyok olyan ütődött, hogy egy fiú után koslassak, ellopjam a holmiját, és flörtölgessek vele, meg fogdossam a kezét. Ez a ti stílusotok, én kifinomultabb vagyok, ezért nem is állok össze senkivel a korosztályomból.
- Hej, én nem fogdostam Gabriel kezét és nem loptam el a cuccait! - támadtam le Sarat, mert nem szeretem az általánosítást.
- De akartad!
- De nem tettem!
- De tetted volna!
- De... igaz. - tűnődtem el, Emma pedig visongva leesett az ágyáról.
- Oké, akkor mit vársz el egy pasitól? - szóltam Sarara, mire megint hátrafordult felém.
- Egyszerű. Ne legyen tapló.
- Gabriel/Christian nem tapló! - szóltunk pontosan ugyanabban a másodpercben Emmával.
- Gabriel talán nem, de Christianról nem merném ezt teljes bizonyossággal állítani.
- Oké, mi még? - szóltam gyorsan közbe, mielőtt Emma védeni kezdené a barátját.
- Hosszú a lista. - fordult vissza, de én nem hagytam a dolgot.
Ben miatt.
Mert tegnap, miután odasúgta, hogy hozzam össze Saraval, még este is nyomatékosan kért rá. Úgy vettem észre, tényleg tetszik neki a lány.
- Ráérek - álltam közé, és a tükör közé.
- Tisztelje a nőket. Mert nincs annál...
- Oké, mi még? - nem akartam újabb kiselőadást hallgatni a női egyenjogúságról.
- Például ne vágjon a szavamba! - háborodott fel.
- Bocsi. Szóval?
Kissé eltűnődött.
- Legyen udvarias, nem baj az se, ha előkelő, bár ez nem kritérium - ú, szegény Ben - legyen vicces, bár engem úgyis nehéz megnevettetni és ne játssza a hőst, mert én is meg tudom védeni magam. Hmm, azt hiszem ennyi kezdetnek megteszi.
- Mondjuk, azt kihagytad, hogy szeressen. - néztem rá, mire ő szánalommal teli nézéssel pillantott vissza rám.
- Ugyan, nem egy giccses, nyálas, csöpögős filmben vagyunk, egy pasi ne legyen gyenge! - és ezzel befejezettnek látta a beszélgetésünket.
Huhh. Ben, szegény, én tényleg segíteni akarok, de ez kemény meló lesz. Pedig annyi ötletem volt. Holdfény, móló, tópart... Húzhatom ki őket.
Reggeli előtt elmentem Gabrielék szobájához. Ő már jött ki elém az ajtóba, és bár a "jó reggelt" csókja kissé elfeledtette velem, hogy miért jöttem, azért mégis minden beugrott, mikor megláttam Bent.
- Így nem jössz! - szóltam rá, mire ő még maga mögé is pillantott, hogy biztos hozzá szóltam e.
- Mi a baj a pólómmal?
- Az, hogy Vasember van rajta! - szóltam rá, Gabriel pedig furcsán nézett rám, mire én csak odanyögtem, hogy "Csajos dolog" és visszafordultam Benhez.
- Fehér inget! És sötét nadrágot! - Gabriel szakadt mögöttem a röhögéstől, Ben meg elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Fehér ing? Honnan? Óvodában volt utoljára fehér ingem...
- Nem érdekel, kérdezz végig mindenkit!
Így korán reggel megindult a "Bennek fehér ing kell" hadművelet, én Bennel tartottam, mert féltem, hogy elszökik, Gabriel pedig a másik irányba. Végül szerencsével jártunk, bár azt azért megbeszéltük, hogy nem hajol le semmiért, mert különben széthasad az izmos hátán az egész.
Gabriel sírt a röhögéstől, de én komolyan vettem a feladatom, úgyhogy rászóltam, hogy hagyja abba.
- Oké. Most bemegyünk a reggelizőbe, és elkezdesz valami dumát nyomni a női egyenjogúságról.
- Hallod, ez kezd hátborzongatóvá válni. Nem biztos, hogy akarom én ezt. - nézett rám, de láttam a szája szélén az apró mosolyt, úgyhogy tudtam, hogy megcsinálja.
De kicsit félreértettük egymást.
Beérve az ebédlőbe mindenki kicsit furán  nézett Benre, mert azért tényleg senki nem viselt a kockás "favágós" ing kivételével mást, csak pólót. Ben is észrevette, hogy őt bámulják, ezért elkiabálta magát, hogy "Mivan? Előkelő vagyok!" Én homlokon csaptam magam, Gabriel meg persze csak nevetett. Mi leültünk, de feltűnt, hogy Ben a másik irányba meg - a pódium felé. Már akkor tudtam, mit fog csinálni, mielőtt fellépett volna a színpadra, és utána kiáltottam volna, de Gabriel megfogta a kezem.
- Hagyd, tudja mit csinál.
Nos, a reggelinket egy komoly kiselőadás (20 percig beszélt egyfolytában) fogyaszthattuk el, miközben végighallgathattunk ódákat Diana hercegnőről, Teréz anyáról, Oprah Winfrey-ről, meg persze akkor már Evita Peron-ról. Figyeltem közben Sarat.
Azt reméltem, hogy majd csillogó szemekkel fog bámulni, és az előadás végén Ben nyakába omlik.
Aha, reméltem.
Ehelyett kihúzott háttal ült, néha bólogatott, de türelemmel végig várta a szövegelést.
S ennyi.
Ha volt is véleménye az egészről, megtartotta magának.
Ó, Sara, de nehéz eset vagy.
Ben szalutált (nem mert meghajolni), hatalmas taps fogadta, majd leült mellénk, deszka egyenes háttal.
- Basszus, annyira szorít ez az ing, hogy mozdulni se birok.
- Te akartad.
- Én? Te erőltetted rám! - nézett rám felháborodva.
- Nem...úgy értem... - böktem Sara felé, aki épp Ben-t bámulta, na, nem szerelmesen, csak nagyon elgondolkodva. Ben is észrevette, és egy kicsit bólintott, majd visszafordult, és megpróbált enni.
Végül a lány felkelt, elhaladt mellettünk, pont akkor húzva ki a hajgumit a hajából, mikor Ben előtt sétált el.
Ahha! Ez az, haladunk!
- Na végre, hogy kiment. - sóhajtott fel Ben, mire az ing repedezni kezdett, majd a fiú meggörnyedt, és a hátán szétszakadt.
Én a fejemet fogtam, Gabriel röhögött, Peterék pedig pont akkor értek oda, így nem értették, hogy Ben miért lakmározik olyan jól, miközben a hátán egy hatalmas szakadás volt.
S ha ez még nem lett volna elég, odajött a fiú (vézna, esetlen, szemüveges) akié az ing, és kérdőn nézett Benre, aki csak megvonta a vállát, és evett tovább.
Gabriel lefejelte az asztalt úgy röhögött, én se bírtam tovább, Peterék pedig szerintem azon mosolyogtak, hogy mi röhögünk.
Így megy ez.
Rohantunk az építkezésre, de Ben elment átöltözni, így ketten bandukoltunk Gabriellel.
Féltem, hogy ha kimondjuk az érzéseinket, minden meg fog változni. Hogy elveszíti az egész dolog a varázsát.
Nem így történt. Ugyanúgy lökdössük és piszkáljuk egymást, annyi különbséggel, hogy néha visszahúz, és megcsókol. Az erdő és az út közepén. Ilyenkor érdekes mód nekem sem olyan sietős odaérnem az építkezésre, de azért még mindig én vagyok a nő kettőnk közül, az, aki tudja, hogy nem lóghatjuk el az egész délelőttöt, így (bár fájó szívvel), de én húzódok el tőle.
Ő pedig csak mosolyog. Tudja, hogy körülbelül száz méter múlva ugyanígy egymásba leszünk gabalyodva.
Az épületet nem láttam már két napja, de ma már tényleg csak az utolsó simításokat végezték, estére lesz az átadás. Eltüntették a szerszámokat, egy kisebb dobogót állítottak fel, ahol gondolom a táborvezetők fognak beszélni. A lányok az ablakokat mosogatták, és nem örültek, mikor Gabriellel odaértünk.
Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg közülük valamelyik túrta fel a szobám. Azt még mindig nem tudom, miért, mert nem tűnt fel, hogy hiányozna bármilyen cuccom. Ezért nem is foglalkoztatott különösen az ügy.
Farkasszemet néztem Cecillel, aki épp rongyot fogott a kezében, míg az én kezemben az ő exének a keze volt. Megvontam a vállam, mire ő vadul a vödörbe dobta a rongyot, és átmenekült az épület háta mögé, miközben három fiúnak is nekiment és leöntötte őket.
A délelőtt izgalommal telt,ez volt az utolsó munkanap. Ebéd után pedig szabadidőt kaptunk, így visszamentünk a táborba. Kellemes idő volt, így Gabriellel és Bennel kiültünk egy padra, és beszélgettünk. Vagyis én oktattam Bent, aki vadul próbált mindent megjegyezni, miközben Gabriel a hajamat simogatta.
Ben szerzett egy másik fehér inget, valamelyik táborvezetőtől, ami végre nem feszült rajta, és sikerült nem lekajálnia, úgyhogy eddig úgy vettem, hogy minden oké. Végül a sok beszédtől kimerülten dőltem Gabriel ölébe, Ben pedig terveket szövögetett magában.
Végül felpattant, minek következtében Gabriellel majdnem hanyatt estünk.
- Van egy ötletem. Nem birok várni estig, vagy most, vagy soha. - szólt nagy szavakkal, majd elindult a próba irányába. Mi egymásra néztünk, majd gyorsan követtük.
Ezt egyikünk sem akarta kihagyni.
Épp egy másik lány énekelt fenn a színpadon, Sara lent ült egy halom szék között, és a szemét forgatta. Természetesen  senki nem lehet jobb nála.
-Sara Peterson! - kiáltotta el magát Ben, én pedig a kezembe temettem az arcom. Ennyit a rengeteg beszédemről.
Sara meglepetten fordult hátra, majd felállt.
- Mégis mit képzelsz? Ez egy próba, nem szabad csak úgy üvöltözni! - állt oda Ben elé, és bár Sara magas volt, Ben így is egy fejjel magasabb volt. Így elnézve tök aranyosak lennének együtt.
Lennének. Ha az egyik nem egy izomkolosszus lenne, a másik meg nem egy maximalista és egyenjogúság mániás.
- Te üvöltözöl épp. - Ó, francba Ben, próbálj nem magad lenni!
- Mit akarsz? - kérdezte Sara csípőre tett kézzel.
- Hogy randizz velem. - bökte ki hirtelen Ben. Bennem megállt az ütő, de Sara egyből reagált.
- Kizárt. - mondta, de nem mozdult.
- Akkor sétálj velem egyet. - mondta Ben ugyanolyan hangnemben. Sara egy ideig mérlegelte a dolgot, majd a legnagyobb megdöbbenésemre válaszolt.
- Oké, mennyünk. - és otthagyta (!) a próbát. Ben udvariasan maga elé engedte, majd elsétáltak a székek között. Még az éppen éneklő lány is annyira megdöbbent a többiekkel együtt, hogy nem énekelt tovább, és szájtátva néztek utánuk.
- Hát... ezt is megéltük. - nevetett Gabriel, én pedig megöleltem, mert egyszerűen nem hittem el, amit látok.
Egészen az átadóig nem is láttuk őket, oda is késve érkeztek. Próbáltam kivenni bármilyen romantikus mozzanatot tőlük, de azon kívül, hogy Ben átölelte Sara vállát, semmi nem történt. Mondjuk Sara esetén ez is óriási szó.
Az átadás egyébként nem volt túl eseménydús, Gabriel átölelt, és így álltuk végig azt az egy óra hosszát, míg mindenki beszédet mondott. Végül néhányan a helyi nyugdíjas otthonból birtokba vették a helyet, mi pedig vissza indultunk vacsorára.
- Gyere, mutatok valamit. - mosolygott Gabriel, és egy apró ösvényre vezetett, amit eddig észre sem vettem. Sokat mentünk, végül teljesen eltávolodtunk az emberektől és a zajtól.
- Üdvözöllek a teljes csend helyén. - szólt ünnepélyesen, én pedig leültem a földre. Tényleg elképesztő csend volt, talán fülsértő is. Ha koncentráltam, hallottam, hogy a mellém leülő Gabriel hogy veszi a levegőt.
Elképesztően megnyugtató volt ott lenni. Egyikünk sem szólt semmit, nem is mozdultunk, mégis egymásra koncentráltunk. Valóban kettesben lehettünk. Csak egymás kezét fogtuk, és így ültünk ott  sokáig. Lemaradtunk a vacsoráról, de nem érdekelte egyikünket sem.
Végül ő szólalt meg: - Mennünk kell.
Tudtam én is. De nem akartam. Ott akartam maradni örökké. Szomorúan néztem rá, tudta, hogy semmi kedvem nem volt visszamenni, ezért az ölébe húzott, és megcsókolt. Nem szenvedélyesen, nem vadul, egyszerűen csak megcsókolt, de ez a csók talán még az elsőnél is emlékezetesebb marad.
Lekéstük a vacsoraidőt, de Gabriel nem zavartatta magát, a konyhás nénire mosolyogva kunyizott egy-egy pizza szeletet.
Éljen az egészséges életmód.
Esti programnak egy helyi rock-együttest hívtak, így a fiúk egy körben pogóztak, a finnyásabb lányok pedig távol ültek. Aggódva néztem a körbe, hogy Ben ott van e, de a szívem nagyot dobbant, mikor távol ülve megtaláltam őket Saraval. A lány épp beszélt, Ben pedig bőszen bólogatott, szerintem már régen elvesztette a fonalat.
A pogózok mögött ott voltak a normálisan bulizók, akik csak a fejüket rázták és ugráltak.
- Gabriel, te mész? - fordultam felé, és reméltem, hogy igent mond. Elnevette magát, és nemet intett.
- Hát... én megyek. - figyeltem, hogy hogy reagál, de csak mutatta az utat, én pedig bevágódtam Emma mellé a tömegbe, aki kivételesen nem Christiannal smárolt.
Nem ismertem a számokat, de nagyon ritmusosak és jó hangzásúak voltak, úgyhogy vadul buliztunk. Azonban egyszer csak az tűnt fel, hogy Gabrielt egy csomó csaj veszi körül, élükön Cecillel, bennem pedig előtört a zöld szemű szörny. Emma is észrevette, hogy mit nézek, így karon ragadott, és odarángatott.
-... de nem érdekel - hallottam Gabriel hangját, zavartan nevetett.
- S az sem, hogy a naplójában miket irkál? Teljesen megjátssza nekünk magát! - hadonászott vadul a fekete hajú lány.
Naplóm?
Gabriel ekkor pillantott meg.
- Rebecca, a lányok azt állítják, hogy te igazából mindnyájunkat átversz, és csak játszod itt magad. - magyarázta nekem, de én nem figyeltem rá.
- Naplóm? - álltam Cecill elé, és bár magasabb volt nálam, nem ijedtem meg tőle. - Milyen jogon olvasol te a naplómba? Egyáltalán hogy nyúlsz a gépemhez és a cuccaimhoz? Te voltál, mi?
- Jaj, ne viccelj már, biztos nem fogom bepiszkolni a kezem. - majd hátramutatott két lányra - ők ketten voltak - azok meglepetten néztek Cecillre, szerintem nem hitték el, hogy ilyen lazán beköpte őket.
Gabrielhez fordultam.
- Ha akarod, elolvashatod, de ne higgy nekik. - néztem rá könyörgőn, mire ő megvonta a vállát.
- Cecillnek én már rég nem hiszek.
Ez akkora pofon volt a lánynak, hogy könnyek jelentek meg a szemébe.
- Soha...-üvöltötte - soha nem lesz neked olyan jó mellette, mint mellettem volt! - majd elrohant, a csatlósai pedig utána.
- Jé, azt hittem, nehezebb lesz - szólalt meg Emma, megvonta a vállát, és vissza ment bulizni.
- Gabriel, én nem... szóval nem igaz, amit mondtak. - néztem rá, és reméltem, hogy hisz nekem.
- Tudom. - mosolygott, majd hosszan megcsókolt.
- Egyébként...- jutott eszembe hirtelen. - hogy voltál képes vele járni?
Akkorát nevetett, hogy még a környezetünkben levők is ránk néztek.
- Akarod hallani azt a nagyszerűen romantikus sztorit? - éreztem a szarkazmust a hangjában, úgyhogy kíváncsian hallgattam. - Tavaly táborban fogadtunk Bennel, hogy melyikünk szed fel egy csajt gyorsabban.
- Ne...- nevettem
- De. Én győztem. Csak az már más dolog, hogy nem bírtam vele szakítani. - mosolygott.
- De ugye... ugye idén nem volt fogadás?
Nevetett, majd megcsókolt, így bizonyítva, hogy az idén nem volt ilyesfajta verseny.
- Mi a szitu Bennel? - kérdeztem, miközben leültem mellé.
- Ővele még nem voltam együtt, ha erre célzol... - mosolygott huncutul.
- Jaj, te! - nevettem - Tényleg tetszik neki Sara?
- Már azóta tetszik neki, hogy először jöttünk ebbe a táborba, de szerintem most ért be annyira a feje lágya, hogy tegyen is valamit.
- Hát...-néztem Saraék irányába, akik...
Legnagyobb meglepetésemre Sara Ben kezét fogta, és elvonszolta valamerre.
- Azta! Mond, hogy nem az én szemem káprázott!
Gabriel is meglepett arcot vágott, de azért örült barátja sikerének.
A koncert véget ért, a többiek szétszéledtek.
Emmával egyszerre értünk a bungalónkhoz, és boldogan tapasztaltuk, hogy Sara még nem ért oda.
Majd reggel kifaggatjuk, bár ahogy őt ismerem, egy árva részlettel sem fog szolgálni.
De ő is lány, valahogy megoldjuk.

Tizedik és tizenegyedik nap

Az elmúlt két napot szívesen kitörölném az életemből. Rendőrség, börtön, bizonyíték és a tettes lebukott. 
Azt sem tudom, hol kezdjem.
Tegnap reggel már gyanút kellett volna fognom, hogy ez bizony rossz nap lesz. Kipihenten keltem, nem zavart meg senki és semmi. A tus alatt többet gondolkodtam, mint szoktam, eszembe jutottak a szüleim, Gabriel, de még néhány osztálytársam is. Sara végül addig dörömbölt az ajtón, hogy jobbnak láttam kimenni, mielőtt rám töri az ajtót.
Képes lenne rá. Szerintem egy tank sem tudná megállítani.
Köpenybe csavarva magam léptem ki a fürdőszoba ajtón, mire Sara "na, remélem egész Afrika lakosságának napi vízadagját eltusoltad" felkiáltással bevágta az ajtót. Én csak megvontam a vállam, megszoktam a stílusát. Közben észrevettem, hogy Emma mellett Christian fekszik. De úgy elbújva, hogy lehet, Sara sem vette észre.
- Ez ugye valami vicc? - álltam oda elébük, turbánnal a fejemen, derékra tett kézzel. Emma nézett rám nagy szemekkel, Christian meg a falhoz húzódott, amennyire bírt. - Szerintem addig tűnj el,míg Sara fel nem fedez. - a fiú értette a célzást, kipattant az ágyból, és ki is rohant az ajtón. Majd visszajött, nyomott egy gyors csókot Emmának, és ismét kirohant.
Emma csak vigyorgott, majd dalolászni kezdett.
Sue a párnáját a fejére nyomta, neki tényleg nincs normális reggele.
Reggelinél hoztuk a formánkat, Ben szórakoztatott minket, valami gyerekkori élményét mesélte, amikor esküvőn voltak, és a nagynénje szoknyája alá bújt. Mindez nem is lenne baj, ha nem tépte volna le az egész szoknya részt a derekától számítva. Mindenki kiakadt, a nő elszaladt, Bennek pedig tetszett a szoknyarész, így maga köré csavarta, és úgy járkált mindenki között. Már így is nevettünk, de mikor felállt, és elmutatta, milyen peckesen ballagott végig az ottani vendégek között, akkor még azok is mosolyogtak, akik nem is a mi asztalunknál ültek. Épp indultunk volna az építkezésre, mikor beállított Gerard nyomozó két társával együtt.
Innentől hullott szét minden.
- Ms. Carlin, fel kell tennünk pár kérdést önnek. Tudunk valahol beszélni? - Gabriel rám nézett, és egy bólintással biztosítottam afelől, hogy nem lesz baj. - Természetesen, az ebédlő épp kiürült, ott le tudunk ülni.
Miután helyet foglaltunk, furcsa kérdéseket kezdett el nekem feltenni. Miszerint dohányzom e, és hogy miért állítják a többiek, hogy rossz volt a kapcsolatom a négy lánnyal, akiknek a szobáját felgyújtották. Ez utóbbit már elmagyaráztam neki, de akkor is tovább firtatták a témát. Már békén hagytak volna. Kikísértem őket az autójukhoz, Mrs. Gelty is csatlakozott, mikor Gerard mobilja csörögni kezdett.
- Biztos? Oké. - majd letette a telefont, és felém fordult. - Ms. Carlin, ön le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható ön ellen... - én pedig csak megkövülve álltam ott, a kezemet hátrarántotta a másik rendőr, és bilincset tett rá. Azt hittem csak viccelnek. Addigra Gabriel is odaért, és magánkívül kérdezgette a rendőröket, hogy mi ez az egész.
- A hölgy ujjlenyomatát megtaláltuk az egyetlen tárgyi bizonyítékon. Többet nem mondhatok. - a másik rendőr taszított rajtam egyet, majd beültettek a kocsiba. Én csak bámultam magam elé, nem értettem mi történik. Gabriel még az ablakom mellett volt, kiabálta, hogy hívja a nagybátyját, aki ügyvéd, nem kell aggódnom.
Az ajtó becsukódott, a szirénák megszólaltak, az autó pedig elindult.
Nem emlékszem, mennyi időt kocsikáztunk, hogy jutottam be a kihallgató szobáig, vagy hogy mikor ért oda Gabriel nagybátyja. Lehet a sokktól, de nem emlékszem ilyen apróságokra.
Gabriel nagybátyját Roger-nak hívták, és kérte, hogy mindent meséljek el, amit tudok, nem kell, hogy aggódjak, megoldjuk a problémát. Már másfél órája kérdezgetett,mikor nem bírtam tovább, és szünetet kértem. Kaptam körülbelül 5 perc szünetet, miután Gerard bevágódott az ajtón.
- Roger Miller vagyok, Ms. Carlin ügyvéde, és szeretném tudni, milyen bizonyíték alapján hozatták be.
Erre a nyomozó egy zacskót tett az asztalra amiben egy "NY" feliratú öngyújtó volt. Soha nem láttam ezelőtt.
- Megtaláltuk rajta az ujjlenyomatodat Rebecca.
- Az...az nem lehet. Nem láttam még sosem.
- Sajnálom, tényleg itt van. Ha beismerő vallomást teszel, könnyítesz a helyzeteden. - nézett rám Gerard, kissé talán sajnált is.
- Nem fogok olyasmit bevallani, amit nem én tettem! -fakadtam ki, és vadul a  hajamba túrtam.
- Rebecca, esetleg pakolás közben, vagy... - belé fojtottam a szót, még ha tudtam, hogy illetlenség is. Az idegeim felmondták a szolgálatot.
- Soha nem láttam ezelőtt. -mondtam minden szót nyomatékosítva.
Mindkét férfi egyszerre sóhajtott fel, én pedig az arcomat a tenyerembe temettem.
Annyira álomszerűnek tűnt az egész helyzet. Egyszerűen behoztak, és avval vádolnak, hogy rajta van az ujjlenyomatom egy öngyújtón. De honnan van az öngyújtó?
- Elnézést... - Gerard épp indult kifelé. - Megkérdezhetem, hogy hol találták?
- Az épület mellett, valószínűleg a nyitott ablakon keresztül meggyújtották a függönyt, majd elhajították. - Majd kilépett az ajtón és elment.
Roger nézett rém szomorúan.
- Megoldjuk Rebecca. Nem fogom engedni, hogy az unokaöcsém barátnője börtönben végezze. Ha tényleg nem te voltál, akkor előbb vagy utóbb meglesz a tettes.El fogom érni, hogy előbb.
- Nem...nem csináltam semmit. - szipogtam, mert Gabriel említésére összeszorult a szívem. Még mindig hisz e nekem? Ez már több volt, mint amennyit a még ki nem mondott kapcsolatunk elbír.
- Én hiszek neked, és azt hiszem a nyomozó is. Azonban akkor is ott az ujjlenyomatod az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékon.
Két rendőr jelent meg, és ismét bilincset tettek a kezemre. Vagy menősködni akartak, vagy azt hitték elszaladok, de olyan erősen meghúzták, hogy belevájt a bőrömbe.
Filmekben menőnek néz ki egy cella. Vagy ha nem is barátságosnak, de nem ennyire rémisztőnek.
Ez nem cella volt, ez egy lyuk nagy rácsokkal körülvéve.
Mondhatnám, hogy szomorú voltam, vagy hogy féltem.
De nem éreztem semmit. Nem értettem semmit. Nem is hittem el az egészet. Csak lefeküdtem az ott levő padra, és bámultam a mennyezetet. Nem tudtam hány óra, hogy nappal van e már egyáltalán. Csak feküdtem. A szüleimre gondoltam. Hogy anyám összefog esni, ha megtudja ezt az egészet. Apám szerint pedig szégyent hoztam a családra. Gabrielre, hogy elvesztette e bennem a hitét, Peterre, aki mellettem állt első naptól fogva. Az otthoni középsulis haverjaimra, hogy mit szólnak majd, ha nem megyek szeptembertől iskolába, mert épp börtönben csücsülök.
Aztán csörrent a zár, az egyik rendőr mellett Roger állt. Kérdőn pillantottam felé, mert azt nem tudtam volna elképzelni, hogy máris kiengednének.
- Gabriel van itt.
Ki kellett volna ugranom örömömben az ajtón. Azonban csak idegesebb lettem. Miért jött? Most közli, hogy befejezte velem? A fejemhez vágja, hogy miért hazudtam?
Bevezettek egy szobába, ahol üveg választotta el a két helységet.
Ez nem hogy nem megyei rendőrség, ez valami központ lehet. Én is jó tábor helységet tudok kifogni.
A fal másik oldalán Gabriel ült, és a szokásos nyugalmának és vidámságának nyoma sem volt. Mintha egy idegen ült volna.
- Szia... -szóltam hallkan. Nem nézett rám. Ez felért egy pofonnal.
- Kérlek ne hazudj. Ne most. Ne nekem. - rám nézett. - Volt valami közöd ehhez az egészhez? - nézett mélyen a szemembe, és megijesztett az arckifejezése.
- Sosem hazudnék neked. - kezdtem, minden szót nyomatékosan kiejtve. - Nem én voltam. S nem tudom ki volt.
Egy ideig farkasszemet néztünk, majd kifújta a levegőt, ezt pedig úgy vettem, hogy hisz nekem.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Pokolian. - vágtam rá egyből, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Rogert köti a titoktartás, mint ahogy mást is, de csak annyit árulj el, hogy tényleg nagy a gáz?
Szomorúan csak bólintottam egyet, mire lesütötte a szemeit. A kezét az üveg  aljához tette, én pedig pont ugyanoda.
Hiányzott az érintése, hiányzott az a felhőtlen beszélgetés, ahogyan megismerkedtünk.
Tudtam, hogy neki is.
Nem is tudtunk mit szólni, egyszerűen csak néztük egymást, és miután lejárt az időnk, majd engem visszahurcoltak a cellámba, rájöttem, hogy mégis ki fogunk tartani egymás mellett.
Ezzel a tudattal aludtam el a kényelmetlen padon, egészen mai reggelig.
Igazából nem tudtam továbbra sem, hogy hány óra, de az cellaajtómat épp kinyitó rendőrt még nem láttam, és ismét elvezettek a beszélgető szobába.
Mikor megláttam, hogy ki (vagyis kik) ülnek a másik felén az üvegnek, azt hittem, elájulok.
Nem, nem a szüleim, őket még mindig nem sikerült elérni.
Sara felszegett állal ült, Emma pedig csak maga elé nézett. Nem tudtam mit mondjak, csak leroskadtam a székbe, és nagy szemekkel bámultam rájuk.
- Bár szívesen hagynám, hogy itt sínylődj bent még pár napot, a hazám általi elhivatottságom arra kényszerített, hogy az igazságot szolgáljam, így - mutatott Emmára Sara a nagy monológja közepén- elhoztam azt a személyt, aki végre tisztázhat téged.
- Emma? -kérdeztem vissza reflexből. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy tudna engem pont ő tisztázni, de beesettek voltak a vállai, és ahogy elnézem, nem sokat aludt. Sara megbökte a lányt, mire az kelletlenül felém fordult.
- Tudom ki volt, Reb'... - én elkerekedett szemekkel vártam, hogy folytassa.
- Bár igazán drámai ez a szünet, azért nem érünk rá egész nap. - szólalt meg Sara, és kivételesen egyetértettem vele. A szívem zakatolt, ha nem lett volna ott az üveg, már neki ugrottam volna Emmának, hogy nyögje ki.
- Bocsi... - fogta egyik hajtincsét Emma, és elég erősen tépkedni kezdte. -Szóval aznap este Christian-nel mi sem a buliban voltunk... - nyelt egyet, és folytatta volna, de Sara közbeszólt.
-A részletektől kímélj meg minket.
- Per...persze. - sóhajtott egy nagyot.  - Szóval sétáltunk el Northyék bungalója előtt, mikor láttam, hogy valaki a házat járja épp körbe. Először nem is figyeltem ki, volt de aztán megismertem.
Újabb hatásszünetet tartott, én pedig az összes körmömet a székembe vájtam. Most végre megtudhatom, ki volt. Most végre megtudom, ki csalt törbe.
- Sue.
Elnevettem magam, mire Sara furcsán rám nézett. Emma pedig sírásban tört ki, és azt suttogta, hogy tudta, hogy nem fogok neki hinni.
- Lehetetlen. 14 éves, minek tett volna ilyet Northyval?
- Az egész nem Northyról szól, te szerencsétlen - Sara vette át a szót. - hanem Joclynról, emlékszel? Austin barátnője! Aki nem mellesleg Northyval lakott együtt! Na, dereng már? Ők sem voltak ott az estélyen, így szerintem Sue rájuk akarta gyújtani az épületet.
Ekkor már én sem nevettem, el kezdett kattogni az agyam. A tűzeset óta egy szó sem esett Sue kiszemeltjéről. Létezhet, hogy Sue ennyire elvesztette volna a fejét?
Még ha igaz is, hogy szerezte meg az ujjlenyomatom egy olyan dologhoz, amit nem is láttam ez előtt?
Emma zokogott, de Sara izgatottnak tűnt, ami nem szokása.
- Oké... még ha igaz is, hogyan szerezte meg az ujjlenyomatomat egy... - hallottam, hogy az ajtóban álló őr köhint egyet, és egyből értettem a célzást. Ez titok elméletileg. - ...bizonyítékra? Egyáltalán miért rám kente az ügyet?
- Ezen gondolkodtunk mi is. - magyarázta Sara. - Szerintem nem is tudta, mit készül tenni, ugyanis utánanéztem kicsit. Tudtad, hogy skizofrénia gyanújával kezelik?
- Nem... - gondolkodtam el. Sosem gondoltam, hogy baja lenne, nem láttam, hogy gyógyszert szed.
- Valahogy kigondolta az egészet, és egy óvatlan pillanatban hozzáértette az ujjadhoz a bizonyítékot. Tudta, hogy rád amúgy is egyből gyanakodnának a Northyval való kapcsolatod miatt. Más ötletem egyszerűen nincs. - Sara tényleg sokat ügyködhetett a dolgon, és a meghatottságtól, hogy miattam tette, sírni tudtam volna.
- Sara, ezt el kell mondanotok a nyomozónak is! - Emma erre felsírt.
- Akartuk, hogy tudd, Emmának ugyanis volt már gondja a rendőrséggel egy házibuli miatt, úgyhogy retteg.
- Em', nézz rám - könnytől homályos szemén át rám nézett - Köszönöm! A nyomozó pedig nagyon jó pasi, nem kell tőle félned! - próbáltam mosolyogni felé, mire ő is elnevette magát.
Az agyam kavargott, miközben visszavezettek a cellámba. Azt nem volt képes befogadni, hogy Sue volt az egész mögött, de volt értelme annak, amit Sara mondott.
Sue állandóan kérdezte, elég erőszakosan, hogy kire gyanakszom. Nem beszélt Austinról.
Míg mindent végigpörgettem az agyamban, rájöttem, hogy ő volt. Végig. Azt nem tudom, hogy miért túrta fel a cuccaimat, de a gyújtogató ő volt. Éreztem.
Annyit tehettem, hogy várok és remélek.
Ebédidő körül járhatott, mire Sara csak odaszaladt a rácsomhoz, és felmutatta a hüvelykujját, amolyan "rendben ment minden" stílusban, majd mentek is vissza a táborba. Nem tudtam ülni, járkáltam fel-alá, majd mikor elfáradtam, leültem, majd ismét sétálgattam. A hajam téptem, a műkörmömet próbáltam leszedni, de aztán eszembe jutott Gabriel, és nem akartam, hogy a csúnya kezemet kelljen fognia, így a rácsokat számoltam meg újra és újra.
A délután ilyen élménydúsan telt, mikor is megjelent Gerard, Roger, és egy rendőr, majd kinyitották az ajtót.
- Nehéz volt, de végül bevallotta. - mosolygott rám Gerard, mire én Rogerre néztem, hogy elhihetem e, ő pedig bólintott egyet. Én az örömtől és a megkönnyebbüléstől a nyakába ugrottam, és zokogni kezdtem. Nem tolt el magától, inkább csak nevetett, és megsimogatta a hátamat.
- S most mi lesz vele? - kérdeztem, miután kicsit összeszedtem magam.
- Mivel kiskorú, és valószínűleg beteg is, ezért még hosszú procedúra és bírósági tárgyalások várnak rá, de téged tisztázott és ez a lényeg. Most pedig ha megengeded, vár a papír munka. A minnél későbbi viszont látásra Rebecca - rázott velem kezet Gerard, és a másik irányba indult, engem pedig Roger volt olyan kedves, és visszavitt a táborba.
 Az úton még hosszan tárgyaltuk az eseményeket.
- Megkérdeztem tőle, miután mindent bevallott, hogy miért túrta fel a cuccaidat. Azt mondta, hogy az nem ő volt. Úgyhogy vigyázz még magadra. - mondta, miközben az utat figyelte.
Szóval minden rejtély azért mégsem oldódott meg. De akkora megkönnyebbülés járt át, hogy azt nem vagyok képes leírni. Visszaérve a táborba többen kijöttek az ebédlőből (épp vacsora idő volt) az autó hangjára. Senki nem érdekelt, egyedül Gabrielt akartam látni és megölelni. Ott állt a többiek között, épp utat túrt magának, már amennyire kellett, mert engedték át, mint valami herceget.
Elé futottam, majd elmosolyodtam. Értett mindent, és szinte láttam, ahogy a feszültség leszáll róla, felkapott, megölelt, és nem is engedett el egy jó ideig. Ekkor eszembe jutott valami.
- Gabriel, veled még úgy is beszélek, de valamit meg kell tennem. - mosolyogtam rá, mire ő furcsán rám nézett. Megkerestem a tömegben Emmát és Sara-t aki épp egymás mellett állt.
Odamentem hozzájuk, majd lekevertem Emmának egy pofont. Felháborodva nézett rám, majd mikor megöleltem, felnevetett.
- Köszönöm! - súgtam a hajába, majd elengedtem, és Sara-hoz fordultam.
- Felejtsd el, hogy megölelsz. - már lépett is hátra.
- Na, csak öt másodpercre. Kérlek! - néztem rá könyörgőn. Szétette a kezeit, én pedig szorosan megöleltem, de valóban, az ötödik másodpercben eltolt magától. Ekkor hirtelen hátulról valaki megölelt: Peter. Szegény, láttam a kisírt szemeit, és hogy fáradt is.
- Ne haragudj, de nem tudtam sehogy bemenni... - szabadkozott, de belefojtottam a szót. Ben is odajött, nyomott egy puszit a fejemre, és közölte, hogy "marha nagy szerencsém van".  Majd halkan odasúgta, hogy hozzam össze Sara-val, mire elröhögtem magam.
Az este ünnepléssel telt, mindenki tudni akarta, mi történt, de a sztori mesélést rábíztam Emmáékra, én a kis bandámmal voltam elfoglalva. Miután ők is szétszéledtek, Gabriellel sétálni indultunk. Telihold volt, elképesztően  világosan sütött. Észre sem vettem, de már a mólón álltunk.
- Most, hogy végre minden esemény lezajlott - söpört ki egy tincset a szememből - bevallhatom végre, hogy szerelmes vagyok beléd? - kérdezte azzal a huncut mosollyal, amit úgy szerettem.  A szívem persze kihagyott, soha nem vallottak még szerelmet, és nem tudtam hogy kellene rá reagálnom, így átkulcsoltam a nyakát, és magamhoz húzva megcsókoltam. Ő a derekamat karolta át. Így álltunk ott, a mólón, csókolózva és egymásba karolva. Szenvedélyes volt, igazi térdremegtetős csók, amit sosem fogok elfelejteni. Egymásra mosolyogtunk, majd kifeküdve a deszkákra, egymás kezét fogva megbeszéltük, hogy ennél szebb estéje még egyikünknek sem volt soha.
Bár azt még mindig nem tudom, hogy ki túrta fel a cuccaimat.

Kilencedik nap

Kezd minden hátborzongatóvá válni.
Reggel minden a szokásos módon történt, a reggelinél a kis társaságommal ettem. Ben és Peter azon versenyeztek, melyikük tud több csokikockát megenni egyszerre, így persze a mi kajánk bánta, de annyit nevettem rajtuk, hogy a hasam is belefájdult. A körülöttünk levők persze nem értették, hogy mi ez a nagy viháncolás, de nem figyeltünk rájuk. Sue a könnyeit törölgette, Gabriel az asztalra borult, úgy rázkódott a válla, a két fiú pedig egymásnak magyarázott gesztikulálva, mert a szájuk szélén folyt ki a csoki. Victor szerintem nem tudta türtőztetni magát, mert odafordult Peterhez, és megcsókolta csokistól, mindenestől. Ben félrenyelt, Gabriel a hátát ütögette, én összenéztem Sue-val, és sugárzó mosollyal némán megbeszéltük, hogy mennyire cukik.
Mármint úgy a maguk módján.
Miután Ben is túlélte a kisebb sokkot (és egyébként megnyerte a versenyt, mert Petert csalással vádoltuk) elindultunk az építkezésre.
Na, ha eddig elkerültek, most bosszút forraltak.
Mint mindig, ma is Gabriel ingében voltam, bár most inkább azért, mert fújt a szél. Többen a festékekkel voltak elfoglalva, innen jöttem rá, hogy a mai feladat valószínűleg a meszelés. Egy ideig minden tök jól ment, néhányan bent tapétáztak, mások kívülről meszeltek. A lányok kezében ecset volt. Épp mellettük haladtam el, mikor éreztem, hogy valami végigmegy a hátamon. Meglepődve fordultam hátra, és szembetaláltam magam Cecillel. Egyik kezében ecset volt, csöpögött róla a zöld festék. Egy ideig nem értettem, hogy mi ez az egész, majd egy másik lány (azt hiszem Wanda) az ingem ujján húzta végig a festékes ecsetet.
- Megőrültél? - léptem egyet balra, de onnan is ecsetes támadást kaptam. - Álljatok már le! - kiabáltam.
- Mi őrültünk meg? Már akkor tisztáznunk kellett volna az erővonalakat, mikor Gabriellel láttalak, de az, hogy gyújtogatsz, több, mint őrültség. - mondta Cecill, majd újabb zöld csíkkal ajándékozott meg.
- Állj már le, nem is az enyém, hanem a hőn szeretett Gabrieledé! - mutattam az ingre, és kezdtem elveszteni a fejem. Rájöttem, hogy ezzel a mondattal komolyan odaszúrtam a fekete hajú lánynak. A barátnői felhördültek, és elkezdtek csapkodni az ecsettel (némelyik nem csak a szőrös felével, hanem a nyelével is), én pedig végig a nyakamban lógó gépet védtem. Végül nagy nehezen sikerült megmenekülnöm, és a ház szélén befordulva egyenesen nekimentem Ben-nek, aki csodálkozva nézett végig rajtam.
Még a hajam is zöld volt.
- Mi történt?
- Hosszú... megmondanád Gabriel-nek, hogy elmentem a táborba? Ha ez rám szárad, sosem jön le többet...
- Lehet, nem ártana, ha veled menne. - Ben aggódva figyelt.
- Nem, nem olyan durva, mint látszik. Csak szólj neki, jó? - kiabáltam még vissza,  majd futásnak eredtem.
Kavarogtak a gondolataim, az egész helyzet bonyolult volt.Nem is tudtam, hogy Northy miatt kapom e ezt az egészet, vagy Gabriel miatt, de kezdett tettlegességgé fajulni, és nem voltam hajlandó meghúzni magam. Futottam végig az ösvényen, a táborban a gálaműsoron fellépők próbája hallatszott csak. Épp kifújtam magam, mikor belépve a szobánkba földbe gyökeredzett a lábam.
Az egész ágyam, a táskám és a szekrényem fel volt túrva.
Minden ruhám szanaszét hevert, a laptopom a földön, a piperecuccaim szétdobálva. Ha ez nem lett volna elég, megláttam az egyik ezüst láncomat szétszakítva a lábam előtt. A medál, amit még a nagymamámtól kaptam, valószínűleg elgurult. Térdre roskadtam, úgy vettem a kezem közé a láncot. A szüleimtől kaptam, semmi más emléket nem hoztam róluk, ezt is valószínűleg csak rutinból tettem a táskámba.
Nem tudom, ki tehette. Nem tudtam gondolkodni, csak rohantam, keresnem kellett valakit, bármilyen táborvezetőt.
Szegény Mrs. Gelty-nek már nagyon elege lehet belőlem, de már attól megrémült, hogy hogy nézek ki. Nem elég, hogy tiszta festék voltam, a futástól még zihált külsőt is kaptam. Nagy nehezen elmondtam neki, hogy mi történt, mire persze egyből otthagyta a papírmunkát, és rohant megnézni a felforgatott szobámat.
Miután meggyőződött, hogy nem hazudtam, szólt a többi vezetőnek, engem pedig elküldött a szobájában levő fürdőbe, hogy szedjem rendbe magam.
A tusoló alatt komolyan elgondolkodtam, hogy lelépek. A szüleimet nem tudom elérni, de egy taxi talán el tudna vinni. Gabriel is megértené.
De aztán lemondtam róla. Több okból kifolyólag is. Az egyik, hogy a nyomozás miatt még keresni fognak, és nem vetne rám jó fényt, ha lelépnék. Másfelől ezzel a táborlakóknak is bebizonyítanám, hogy én voltam minden rossz okozója, ami persze nem igaz. Harmadrész pedig Gabriel hiába értené meg, egyszerűen nem akartam itt hagyni. S bár lehet, hogy a tábor végeztével meg fog érte szakadni a szívem, addig nem akartam az elválással foglalkozni.
Így emelt fővel maradtam. Még ha a hajam részben zöld is maradt, és az inget sem tudtam rendesen kimosni.
Sue rohant hozzám ebédnél, mert épp sétáltam volna vissza az építkezésre. Kérdezgette, hogy mi történt, én pedig részletesen beszámoltam neki.
- Ez... ez olyan durva. Szerinted is Norhty valamelyik barátnője volt? - nézett rám nagy szemekkel, és buzgón kattogott az agya. Már megint vádaskodott.
-Sue, ne vádolj meg akárkit, nem tudom ki volt, az sem érdekel, hogy valaha kiderül e, ez van. - dühös voltam, és ezt ő is tudta.
-  Oké, csak jót akartam. - szomorodott el, mire megesett rajta a szívem.
- Bocsi, tudod, hogy nem rád haragszom, csak... csak összejött most minden. - öleltem meg, mire elmosolyodott.
Gabriel jelent meg az út végében, és sík ideg volt.
- Rebecca, Ben mondta, hogy gáz van. Mi történt? - látszik, hogy futott, zilált volt.
Azt se tudtam, hol kezdjem, de ragaszkodtam ahhoz, hogy visszamenjünk az építkezésre. Fél úton jártunk, mire mindenről beszámoltam, és sikerült őt is kellően felbosszantanom. Lenyugtatni már nem volt könnyű. Nem akartam, hogy a többiek így lássák, és igazából engem is megijesztett kicsit. Megfogtam a kezét, és lassítottam a lépteimen. Ő is automatikusan igazodott hozzám. Majd hirtelen felém fordult, amitől persze az én szívverésem gyorsabban kezdett verni.
- Rebecca, én... szóval... gondolom sejted, hogy... szóval, hogy hogy érzek irántad. - akaratlanul is elmosolyogtam magam, amit ő további bíztatásnak vett, ezért folytatta - de szeretném, ha az én számból is hall...
- Ne - szóltam közbe. - Ne most, mikor minden ennyire zavaros. Igen, én is szeretnék veled lenni, de nem akarom, hogy mindez azért történjen, mert így állnak jelenleg a dolgok. - zöld szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, de úgy láttam, megértette, mire akarok kilyukadni. Mert tényleg, minden megadnék, hogy megcsókoljon, vagy bevallja az érzéseit, de nem most. Nem akkor, mikor én a rendőrséget várom, nem akkor, mikor neki azt kell figyelnie, hogy a többiek hogy készítenek ki engem. - Ha túl leszünk az egészen, mindent megbeszélünk, jó? - mosolygott, úgyhogy ezt igennek vettem. - Addig pedig marad ez. - szorítottam egyet a kezén.
- Rendben. - mosolygott továbbra is rám, majd indultunk tovább.
Nem volt étvágyam, mert bár azt mutattam, hogy nyugodt vagyok, igenis felzaklatott az, hogy feltúrták a szobámat, de a fiúk belém erőltették a szendvics felét. A másikat meg persze elosztották maguk között, vagyis inkább végig veszekedtek, hogy melyikük érdemel nagyobb  részt.
Ben győzőtt.
A délután aránylag eseménytelenül telt, a lányok csalódva tapasztalták, hogy nem hátráltam meg, de nem volt újabb tervük (ami késik, nem múlik), így elviselték a jelenlétemet.
Az épület egyébként szinte kész volt, már csak azt kellett megvárni, hogy éjszaka megszáradjon a festék, majd a holnapi napon jön a kamion a lakberendezési cuccokkal. A gálaműsor előtti nap adják át az új, idősek számára készített nyaralót. Nem semmi, hogy kevesebb, mint tíz nap alatt felépült az egész épület.
Gabriel épp a létrán állt, mikor mellette sétáltam el, és lőttem róla egy portrét. Már a képet meglátva megdobbant a szívem.
Teljesen beleszerettem. Mármint Gabrielbe, nem a képbe.
Nem tudom mikor. Nem tudom miért. Nem a külsejéért szerettem, mint mások. Őt magát szerettem, azért, amiért olyan, amilyen. Hogy ha zavarban van, akkor a haját túrja. Hogy megvédene bármikor. Hogy okos. Hogy segítőkész. Hogy félt. Hogy vicces. Hogy tud szeretni.
De talán legfőképp, mert mellettem áll.
Nekem nem kell ennél több.
- Mi az? - mosolygott le rám, mert már egy ideje őt néztem. Csak megráztam a fejem, és visszamosolyogtam, majd mentem fényképezni.
Este karaoke est volt, amin ismét nem vettünk részt Gabriel-lel. Állítása szerint borzalmas hangja van, és bár akárhogy erőltettem, nem adta be a derekát, nem bírtam rávenni, hogy egyáltalán az estre eljöjjön. Így elvonultunk keresni egy padot, és beszélgettünk. A lábamat átvetettem a derekán, ő pedig a kezemet fogta.
Nem járt arra senki, így zavartalanul tudtunk beszélgetni.
- Mi volt azon a medálon, amit nem találtál meg végül? - kérdezte Gabriel. Nos, igen, hiába pakoltam össze a szobámban, a medál valószínűleg elveszett, és fájt érte a szívem nagyon.
- Apró ezüst szív, benne egy kővel. A nagyitól kaptam még nagyon régen, azóta hordtam. Csak ugye haragudtam a szüleimre, akiktől viszont a láncot kaptam, így ezért nem hordtam.
- Attól a nagyidtól, aki Petersbourgban lakott? - mosolygott rám. Egyszer meséltem róla. Megjegyezte.
- Igen.
- Sajnálom. - nézett rám lágy mosollyal - majd veszek neked valamit, hogy legyen onnan emléked.
Elkerekedett szemmel néztem rá. -Meg ne próbáld.
Erre persze döbbenten figyelt, mire elmagyaráztam neki:- Nem akarom, hogy költs rám, vagy bármi.
Egy furcsa mosoly jelent meg az arcán, majd elengedte a kezem, és levette a bőr karkötőt a kezéről.
- Ha ezt adom, akkor nem költöttem rád, de Petersbourgból származik. Így jó? - vigyorgott rám, miközben felkötötte az én karomra. A meghatottságtól nagyokat pislogtam, könny szökött a szemembe.
- Köszönöm. - suttogtam, a gombóc a torkomban óriásira nőtt. Közelebb húzódott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Erre persze egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ő pedig nevetve megölelt.
Hosszan.

Nyolcadik nap

Kirekesztett.
Reggel ébredés után még sokáig bámultam a mennyezetet. Végig kellett gondolnom, hogy valóban megtörténtek e a tegnapi események, vagy mindez csak egy rossz álom volt.
Miután Emma előreengedett a fürdőben, tudtam, hogy megtörtént. Nem nézett rám, de magához képest is furcsán csendben volt. Sara-t persze nem rázta meg a dolog.
- Nem kell sajnálni, megtörtént, ma kikérdezik, és annyi. Egyébként... - itt halkabbra fogta, hogy csak én halljam - miért voltál itt?
Először nem akartam elmondani neki, de tudom, hogy nem pletykás fajta.
- Hát... otthagytam Gabriel-t egy csomó lánnyal, mert... mert kiakadtam.
Egy ideig pislogás nélkül nézett rám, szerintem mérlegelte, hogy megbolondultam e, majd egy hangos kacaj hagyta el a száját.
- Te nagyon szerencsétlen vagy, Rebecca.- majd bevágódott a fürdőszobába (nekilökött a falnak) és becsapta előttem a fürdőszoba ajtót.
Reggelinél csak turkáltam az ételt, mikor megjelent előttem Tom.
Nos, igen, hallgattam Gabrielre, és átültem hozzájuk. Ott persze mindenki a saját verzióját mesélte a tűzesettel kapcsolatban, és bár hiába próbáltam nem figyelni, a gombóc a torkomban egyre csak felfelé kúszott.
- Te kis ribanc -  állt meg előttem Tom, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy hozzám szólt. Éreztem, ahogy mellettem Gabriel izmai megfeszülnek, úgyhogy igyekeztem megválogatni helyesen a szavakat, mert komolyan féltem, hogy neki esik a fiúnak.
- Neked is jó reggelt, Tom - mondtam, miközben felálltam. Ha már beszélgetünk, ne higgye, hogy csak úgy meghúzom magam.
- Látom, nem csak engem szédítesz - bökött Gabriel felé. - Elég nagy ribanc vagy te, hallod.
Kezdtem elveszíteni a fejem, de nem hagytam, hogy az egész ebédlő előtt így megalázzon. Ugyanis körülöttünk néma csend lett.
- Egyikőtöket sem szédítem, az, hogy te mit képzelsz és képzeltél, nem az én dolgom.
- Nembaj, úgysem akarok olyannal lenni, aki bosszúból felgyújtja más szobáját. - köpte még oda, majd kiment az ajtón.
Én pedig lefagyva álltam ott, a rengeteg pillantás kereszttüzében. Ahogy körbenéztem, mindenki engem bámult, és rájöttem: valóban sokan azt hiszik, hogy én voltam.
Elkaptam néhány ismerősöm pillantását: Peterét, aki sajnált, Sara-t, aki talán azon bosszankodik, hogy miért nem védem meg magam, Emma, aki döbbenten figyelt. Gabriel mellett Ben szitkozódott, Gabriel pedig engem nézett, azt hiszem azt várta, hogy kifutok e sírva az ajtón.
Igen, így is tettem volna. De a pillantása arra ösztönzött, hogy higgadtságot mutassak, úgyhogy leültem, és tovább turkáltam az ételt.
Mrs. Gelty jött oda, hogy indulnunk kell, ugyanis ő vitt be a rendőrkapitányságra. Gabriel is elindult velünk.
-Te mit szeretnél? - fordult felé a nő.
- Természetesen Rebeccával tartok.- mondta Gabriel, mintha mi sem volna normálisabb.
- Nem jöhetsz, te is tudod. - szólt rá Mrs Gelty, én viszont nagyon szerettem volna, ha jön.
- Öhm... asszonyom, nem lehetne, hogy jöjjön? Tudja, nehéz ez nekem, és... - láttam, ahogy a nő agyában a fogaskerekek kattognak, és végül beadta a derekát.
- Rendben, gyere.
Az időjárás alkalmazkodott a hangulatomhoz, fújt a szél, és szürke felhők voltak az égen. Az elmúlt napok kánikulája után mindenkinem jól esett ez a kis felfrissülés. Beültünk az egyik  kocsiba, Gabriellel mindketten hátra, Mrs. Gelty az anyósülésen, egy tábori fejes (akit eddig nem láttam) vezetett.
Gabriellel mindketten a saját térfelenken levő ablakon bámultunk ki.
Nem szeretem magam gyengének mutatni, de mostanra elhagyott az energiám.
Féltem.
Mert ha a többiek megvádoltak a tettlegességgel, a rendőrség is egyből rám fog szállni. A szüleim épp valamelyik szigeten koktéloznak, és fogalmuk sincs, hogy pár ezer kilométerrel arrébb a lányukat épp beviszik a rendőrösre.
Napok óta nem gondoltam a szüleimre, valamilyen téren talán haragudtam is rájuk, hogy elküldtek ebbe az isten háta mögötti táborba.
Most hirtelen hiányozni kezdtek.
Éreztem, ahogy egy kéz megfogja az enyémet. Gabriel figyelt engem, gyönyörű zöld szemeiben is félelem látszódott.
Hitt nekem.
De ő is tudta, hogy ez most nem elég.
Amikor odaértünk, Mrs. Gelty még hátrafordult az ülésen, és egy biztató mosolyt dobott felém. A portán megkérdezték, hogy kihez és miért jöttünk, majd bevezettek egy szoba elé.
Az ajtón Gerard L. Jones nyomozó neve állt.
S én még azt hittem valami apró vidéki rendőrségre megyünk.
Engem és a tábor fejest bevezettek, de a többiek kint kellett, hogy maradjanak. Gabriel még utoljára szorított egyet a kezemen és megajándékozott egy mosollyal. Mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón.
Leültünk az asztal előtti székekbe. Az asztal mögött egy negyvenes éveiben járó fiatal ember ült, fekete haja és borostája volt. Öltönye a széken pihent, fehér inget és piros nyakkendőt viselt.
Jóképű volt.
A kihallgatás hosszú volt és fárasztó. Mindent részletesen el kellett mondanom, hogy miért hagytam ott Gabrielt, hogy mit csináltam pontosan a bungalóban (épp hogy azt nem kérték, hogy hány könnycseppet ejtettem pontosan). Egy óra múlva már a hisztérikus hangnemet ütöttem, így Gerard ajánlotta, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Gabriel fel-alá járkált, mikor kiléptem az ajtón.
-Vége? - lépett oda hozzám.
- Nem, csak szünet. - láttam, hogy a kezében tart egy poharat. -Mit iszol?
- Kávé. Kéred?
- Aha, jól esne...
Így hát koffeinnel telve kezdtünk neki a második fordulónak, amiben végig azt kellett győzködnöm, hogy senkit nem láttam. Újabb fél óra után azonban befejeztük az egészet, jegyzőkönyvbe vettek mindent, majd elengedtek azzal a nagyszerű engedéllyel, hogy "találkozunk nemsokára". Kilépve az ajtón aztán Northyval találtam magam szembe.
-Te... - lépett felém, és úgy neki lökött a falnak, hogy a fejem is belekoppant. Egyből ott termett három rendőr, hogy leszedjék rólam, mert épp a kezét emelte felém. Gabriel is közénk állt, engem védve.
Northy teljes torkából azt üvöltötte, hogy én voltam.
Ez fájt legjobban az egész napból. Nem a tábor, nem a nyomozó vádaskodása.
Hanem az áldozaté.
Northyt bevezették a szobába, ahonnan továbbra is hallatszott az üvöltése. Gabriel vállon ragadott, és kiterelt az épületből. Ez volt az a pont, ahol engedtem a fáradtságnak és a fájdalomnak, elkezdtem sírni, és kiszakadt belőlem minden. A hátsó ülésen csak Gabriel vállára hajtottam a fejem, és össze könnyeztem a felsőjét, ő pedig csitítgatott, és a karomat simogatta.
Szükségem volt Gabrielre. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Az elmúlt két nap történéseivel, azzal, hogy itt ül most mellettem, minden kétségemet eloszlatta.
Tudtam, hogy az arca mellettem van. Tudtam, hogy elég, ha felé fordítom a fejem, akkor meg tudnám csókolni. A szívem hevesen zakatolt. Nem érdekelt, hogy előttünk ülnek, az autó zúgását nem hallottam.
Csak meg akartam csókolni Gabrielt.
Lassan fordítottam felé az arcom. Az arcom még mindig könnyáztatta volt, de már nem sírtam. A szemébe néztem, ajkai csak pár centire voltak tőlem.
Ő is engem nézett.
Sokáig.
Épp rá szántam magam, hogy az ajkaimat rátapasztom a szájára, mikor egy bukkanó megdobta az autót, mire én előre estem, Gabriel pedig oldalra. Mindketten a fejünket dörzsöltük, az enyém már amúgy is fájt attól, ahogy Northy a falnak lökött, ez már csak hab a tortán.
Gabriellel összetalálkozott a pillantásom, és most, hogy elmúlt a varázs, én is zavarba jöttem.
A táborba visszaérve Peter gyorsan befejezte az egyik interjúját, és szóról szóra el kellett mesélnem neki az egészet.
Sírni kezdett.
Eljutottunk a barátságunkkal nyolc nap alatt, hogy én vigasztalom őt. Azt mondta, hogy az egész tábor ezt az álláspontot foglalja, és fáj neki, hogy szenvednem kell. Erre persze megöleltem, de nem sírtam. Valamelyikünknek erősnek kell maradnia, akkor legyek én.
Ebéd alatt összeszedtem az erőmet, és eldöntöttem, hogy márpedig nem fog érdekelni a többiek véleménye, én tudom mi történt, és nem fogok bujdosni.
Gabriellel együtt visszamentünk az építkezésre, és a megjelenésünk először lefagyasztotta, majd felrobbantotta a helyet. Mindenki beszélni kezdett, és szidni, én pedig felszegett állal dolgoztam és fényképeztem, ahogy kell. Senkiről nem csináltam portrét, vagy bármi, mert 5 méteres közelben mindig otthagytak.
Így telt a délután, este vacsoránál pedig csak páran ültek körülöttem: Ben, Gabriel, Sue, Peter és Victor. A többiek inkább helyet változtattak,még ha ezért a földön is kellett ülniük. Ben hitt nekem Gabriel miatt, Victor pedig Peter miatt. Sue meg mindig inkább mellettem állt, és nem hitt a mendemondáknak.
Azt hiszem több barátot már nem fogok szerezni.
Az esti program táncház volt, és persze, hogy jelenésemet tettem. Felváltva táncoltam Peterrel és Gabriellel.
A lányok bevadultak, sorban hívták táncolni, és hiába mondott nekik nemet, akkor elkezdték rángatni, és hogy ne legyen szánalmasabb a helyzet, táncolt velük. Komolyan megmosolyogtam, nagyon vicces volt. Christiannal felváltva készítettünk képeket (vagyis én csak próbáltam), Emma őrült módjára táncolt, még spárgázott is (!), csak épp miniszoknyában volt, így a fiúktól elég nagy elismerést kapott. Sara-t körbeülve hallgatta egy csapat lány, akik vadul bólogattak, így teljesen biztos vagyok benne, hogy arról beszélt, hogy maradjunk nők pasi nélkül.
Miután Gabriel már a 11-ik lánnyal táncolt, leült mellém kifulladva.
- Hallod, fogalmam sincs, hogy hogy van bennük erő, de ahhoz képest, hogy én vagyok a fiú, végig ők vezettek...
- A féltékenység erőt ad. - feleltem nevetve.
- Miért, szerinted azok? - mosolygott felém, és persze tudta a választ.
- Nem tudom, én az lennék. - nevettem tovább, ő pedig egy puszit (!) nyomott a fejemre vigyorogva. Majd odajött a 12-ik lány, én pedig áldásomat adva figyeltem a szenvedéseiket.
Ahogy a társaságon végignéztem, megakadt a szemem  a barátaimon. Mert voltak, és tényleg számíthattam rájuk. Már nem érdekel, hogy mi van otthon, hogy a többiek hogy viszonyulnak hozzám. Ők itt voltak, és lehet, hogy ez csak egy tábor, de ez a nyolc nap alatt többet változtam, és többet mérlegeltem a kapcsolataimat, mint valaha.
Csak ez az, ami számít.

Hetedik nap

Életem egyik legdurvább estéjén és napján vagyok túl.
Tegnap este miután hazaértem bevackoltam magam az ágyba, mert így könnyebbnek tűnt sírni. Mindenki más a diszkóban bulizott, én lehettem egyedül a tábor lakhely részén. Egy idő után azonban ropogást hallottam, és túl világos volt odakint ahhoz képest, hogy éjfél felé járt. Először azt hittem, hogy a holdvilág az, de túl narancssárgásan hatott. Végül annyira zavart, hogy felkeltem, és kinéztem az ajtón.
Égett az egyik házikó.
Kifutottam az útra, és néztem, ahogy ég az egész. Aztán összemosódnak az emlékek.
Rémlik, hogy egy sikoly elhagyja a torkomat, rémlik, hogy elkezdek futni, hogy keressek valakit vagy valamit. Csak azt tudtam kiabálni, hogy "Tűz van!", és reméltem, hogy valaki meghallja. Elfutottam néhány ember mellett, rájuk is átragasztva a pánikhangulatot. Végül találtam táborvezetőket, akik azonnal hívták a tűzoltókat.
Muszáj volt leülnöm, annyira remegtem, hogy képtelen lettem volna további lépést tenni. Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam őket a kezemmel, és csak ringattam magam, és próbáltam feldolgozni a történteket.
Kilenc hónapos voltam, mikor a nagyszüleim házában tűz ütött ki. A tűz a konyhából indult, ahol egyébként játszottam.A családban senki nem szeret az esetről beszélni, a lényeg, hogy a karom csúnyán megégett, s mai napig hegek vannak rajta. Valószínűleg pszichikailag is megviselt, vagy nyomot hagyott, mert mindig is irtóztam a tűztől, legyen az tábortűz vagy gyufa.
Látni egy égő házat túltett minden eddigi megpróbáltatáson, és sokkot kaptam. Többen elmentek mellettem, de senki nem vett észre, mindenki egy ismerősét kereste, vagy rohant megnézni, hogy az ő bungalója ég-e. A tűzoltóautó szirénázva megérkezett, és egyből elkezdték oltani a tüzet, a ház egész tetőszerkezete lángolt, és ablakon keresztül is sűrű füst jött ki.
A következő pillanatban óriási sikoly rázta meg a környéket.
Northy volt az. Az ő házuk égett.
Két lány fogta körül, miközben érdekes mód az eddigi nyüzsgés és kiabálás, beszéd elnémult. Csak hallgattuk a lányok zokogását, mindenki állt, és az oltást nézte.
Ott, ahol én ültem, egyenesen rá lehetett látni az arcára. Én pedig nem akartam átvenni az ő szenvedését, így összeszedtem az erőmet, és rohanni kezdtem a táborból kifelé.
Teljes volt a sötétség, nem egyszer fel is buktam, de az adrenalin, ami hajtott még  a bokasérülésemet is elhalványította. Egyszerűen nem gondoltam semmire, csak mentem, és érdekes mód kijutottam a betonútig. Ott ismét leroskadtam egy bokor tövében, és csak néztem fel az égre.
Akármennyire is utálom Northyt, ez tragédia. Ilyet az ellenségeimnek sem kívánok. Minden értékük, minden olyan tárgy, ami esetleg emlék, el ég, hamuvá lesz.
Lépéseket hallottam, úgyhogy gyorsan felkeltem. Ijesztő volt a teljes sötétségben egyedül lenni, főleg, hogy tudtam, messze eljöttem a tábortól.
- Ahhoz képest, hogy bokaficamod van, alig tudtalak követni. - alakjának körvonala és hangja árulta el Gabrielt, mert egyébként nem láttam sem az arcát, se semmit. Nem akartam vele beszélni, de ő csak állt ott, én pedig nem tudtam volna elküldeni. Így visszaültem, ő pedig mellém telepedett.
- Nem akartad nézni a tüzet, ugye? A hegeid miatt... - ó, szóval az ő figyelmét sem kerülte el. Nem szóltam semmit. Mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés.
- Most miért jöttél utánam? - szólaltam meg egy igen hosszú csend után.
- Mert fogalmam sem volt, hova mész, és nem akartam, hogy bajod essen.
Más helyzetben valószínűleg a felhőkig repültem volna örömömben, most azonban csak egyszerűen jól esett a törődése.
Miután az adrenalin kiszállt belőlem, ólmos álmosság tört rám. Nem akartam még visszamenni, ezért a könyökömön támaszkodva tartottam a fejem, és ringattam magam.
- Nyugodtan dőlj nekem, ha aludni akarsz.
Figyelmeztetnem kellett volna magam, hogy haragszok rá. De akkor, ott, abban a pillanatban nem érdekelt, csak a mellkasának döntöttem a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat.
-Jéghideg a karod! Meg fogsz fázni...
- Nem érdekel. Még nem... még nem birok visszamenni. - teste melege ellazította az én feszült izmaimat is. Lefeküdt a földre, én pedig szorosan hozzábújtam, miközben pulcsija egyik felével megpróbált betakarni. Mellkasa egyenletes mozgása elálmosított, és azt hiszem aludtam is egy ideig. Halk szólítgatása ébresztett fel.
- Rebecca, mennünk kellene.
Mély levegőt vettem, és felültem. Tényleg nagyon hideg nyári éjszaka volt, bőrömet szinte hasította a hideg levegő. Azonban mindez szintén elhalványodott, mikor az ujjait összekulcsolta az enyéimmel,  és így mentünk vissza a táborba.
Ott mindenki csendben beszélgetett, a tüzet megfékezték, de egyenlőre még csak a tűzoltók munkálkodnak. A leégett ház lakói az orvosiban voltak, ha jól hallottam, nyugtatót adtak nekik. Én sem tudtam visszamenni a szálláshelyemre, mert biztonsági kordon vette körbe a környező épületeket is.
Megszólaltatták a harangot, ami ez esetben azt jelenti, hogy az étkezőbe jöjjön össze az egész tábor.
A táborvezetők elmondták, hogy még nem tudják, mi okozta a tüzet, de mindenki visszamehet most már a kunyhójába, és az elzárt terület is fél órán belül felszabadul.
Peter szaladt oda hozzám, fogalma sem volt, hogy hol voltam, ezért el kellett volna neki magyaráznom az egész estét, amihez persze egy csepp erőm sem volt.
- Velem volt. - közölte egyszerűen Gabriel. Peter felvont szemöldökkel nézett rám, mire én bólogattam, majd elnézést kértem tőle, és kértem, hogy majd a nap folyamán beszéljük meg a dolgokat. Sue is ott termett, így együtt indultunk aludni.
Másnap reggel persze az volt mindenkinek az első kérdése, hogy tudják e már a tűz okát. Hétvége lévén nem kellett dolgozni menni, és amíg a többiek kint bandáztak, én inkább a szobámban ülve Peterrel beszélgettem. Teljesen kibukott azon, hogy a házikóban voltam, miközben pár méterre tőlem lángolt egy épület. Northy-ék az ügyeleten töltötték az éjszakát, és ma délelőtt mehetnek vissza megnézni, hogy mi maradt a cuccaikból. Ez után nem igazán tudtunk megszólalni. Nem azért, mert nem tudtunk volna miről beszélni. Egyszerűen csak tudtuk, hogy valakik hamarosan életük talán legnehezebb pillanatait fogják átélni.
Kongott a harang, mire mindketten meglepődve néztünk a másikra.
-Lehet, hogy tudnak valamit a tűzzel kapcsolatban. - vonta meg a vállát Peter. Igaza volt.
Az ebédlő nyüzsgött a különböző teoriáktól, de végül Mrs. Gelty jelentette be a hírt: szándékos gyújtogatás történt.
Az egész tábor megbolydult, mindenki tippelgetni kezdett, a legőrültebb történetekig mindenki kitalált valamit. Northy, és a barátnői (kicsit szégyenlem magam, hogy még most sem tudom a nevüket) külön ültek mindenkitől, és magukba voltak roskadva, nem beszéltek, így gondolom, ők előbb megtudták a hírt.
Ez után következett a nehezebb része a dolognak: a lányok visszamehettek a kunyhójukba annyi időre, hogy megnézzék, mi maradt a cuccaikból.
Filmbe illő jelenet volt, csak nem az a kedves fajta.
A lányok a táborvezetőkkel együtt haladtak elől, az egész tábornyi fiatal sereg pedig pár lépéssel lemaradva utánuk, néma csendben. Egyik felől Peter állt mellettem, aki mellett pedig Victor. Másik felől Gabriel fogta a kezem, s valamiért úgy éreztem, hogy így mutatja ki, hogy számíthatok és támaszkodhatok rá.
Nagyon jól esett.
A bungalóból sírás hallatszott ki, a tábor pedig síri csendben hallgatta. Erősebben szorítottam Gabriel kezét, mert úgy éreztem, hogy én is menten elsírom magam.
Nem érdekel, hogy mi volt tegnap, hogy akar e tőlem  bármit is, vagy nem. Most tényleg szükségem volt rá.
Sokáig álltunk ott, s bár sok minden megégett, a technikai holmi felmondták a szolgálatot, mégis több minden maradt ép, mint bárki gondolta volna. A bőröndben tartott ruhák szinte mindegyike megmaradt, a plüssök és az ágynemű kisebb-nagyobb része odaveszett, pénztárcák is sajnos minden okirattal. A fürdő ép maradt, de a kunyhó lakhatatlan.
A lányok számára ez túl nagy trauma volt, ezért délután eljöttek értük a szüleik, és hazavitték őket.
Gonoszan most mondhatnám, hogy megszabadultam Northytól.
Nem ilyen módon akartam.
Sue  buzgón engem kérdezgetett, hogy szerintem ki volt, mire kissé ingerülten mondtam, hogy nem fogok vádaskodni, mert valóban fogalmam sincs. Lehet, megsértődött, de nem érdekelt.
A délutánt Peterrel és Victorral töltöttem,majd később csatlakozott Gabriel is. Kimentünk a partra. Nem hozták fel témának, hogy másnap mennem kell tanúskodni, ugyanis beidéztek szemtanúnak, mert a közelben voltam, miközben felgyújtottak egy épületet. Nem hozták fel témának egyáltalán a tüzes sztorit, és ez nagyon jól esett. Nem nevetgéltünk, egyikünk sem volt poénos hangulatban vagy ilyesmi, egyszerűen csak beszélgettünk minden féléről.
Nagyon jól esett a törődésük. Egész délután kint ültünk. Victor nagyon jó fej, nagyon megkedveltem, igazán összeillenek Peterrel. Barátom is sugárzik, sokkal jobban, mintha Tommal lett volna.
A lakhelyemhez visszaérve Gabriel válla mellett még visszanéztem a kiégett kunyhóra. Az ablakok mentén korom, a tető szerkezet hiányzik, és élettelen az egész. Rossz érzés kerített hatalmába. Ezt Gabriel is észrevehette.
- Hé! - húzott vissza magához, mikor már az ajtót nyitottam. Mélyen a szemembe nézett. - Tudod, hogy nem lesz baj.
- Hogy-hogy nem vettem észre senkit? - fakadtam ki. Ez a gondolat járt egész nap a fejemben. - Ha láttam volna...
- De nem láttad!-szakított félbe - Ne gondolkodj "ha" dolgokon. Nekem azt mondtad, hogy nem láttad, én elhiszem. Más is. Nem láthattad, nem is gondolhattad, hogy ilyesmi megtörténhet. Megtörtént, oké. Szomorú. De ki fogják deríteni, hogy ki volt. S ez a lényeg. - fejezte be monológját. Nem tudtam mit szólni, könny szökött a szemembe, ezért inkább megöleltem. Ő pedig viszonozta, szorosan átölelt, a fejem a vállába fúrtam. Így álltunk ott hosszú ideig, majd mindketten a saját kunyhónkba mentünk. Mert örültünk, hogy van. A holnapi nap kemény megpróbáltatás lesz.
Nem fogok aludni. S tudom, hogy ő sem.

Hatodik nap

A randevúk és párkapcsolatok napja. Csak nem számomra.
Úgy tűnik nekem már nem lesz normális reggelem a táborban. Emma reggel négykor állított be, vihogva és Christian-nal még vagy egy órán át búcsúzkodtak az ajtóban (szavak nélkül). Hiába próbáltam visszaaludni, csak forgolódtam. Később Peter rontott be, és ekkor már Sara is kiakadt, de a barátomat nem érdekelte.
- Reb', ma randim lesz! - ugrált az ágyamon, a feje szinte világított az izgatottságtól, én pedig inkább felkeltem, nem birtam tovább. De azért örültem a sikerének.
- Ki az illető? - kérdeztem bágyadtan.
- Victor...ria - javította ki magát gyorsan, miközben rájött, hogy rajtam kívül mások is vannak a szobában, akik nincsenek tisztában a nemi identitásával.
- S mikor?
- Délután a tónál. Az egész tábor levonul.
Szóval ez a napi program, oké.
- Mindjárt elolvadok, ez olyan romantikus, de nem lehetne, hogy egy női szobába korán reggel ne legyen fiú? - Sara felült az ágyában, és enyhe célzást tett, hogy Peter húzzon vissza a saját lakrészébe.
- Találkozunk reggelinél - mosolyogtam rá, majd figyeltem, ahogy elmegy.
Sara kiment a fürdőbe, Emma olyan boldog volt, hogy dobálta magát az ágyban (elég furcsa jelenet volt, pont mint a horror filmekben az áldozatok), Sue pedig a cuccait szedegette össze.
- Pszt. - felém fordult. - Tegnap? - Csak forgatta a szemeit.
- Nem érdekel. Nem és nem. - inkább magának mondogatta.
Mantra-királynő lesz. Még a végén beválik.
Délután aztán mégis szerencséje volt. De erről később.
Reménykedtem, hogy Gabriel reggel meglátogat, de aztán mégis egyedül indultam reggelizni. Ott Peter szinte percenként felpattant, úgy viselkedett, mintha energiaitalt ivott volna kávéval. Pedig enni se evett. A kezével dobolt az asztalon (halálra idegesített vele), térde remegett.
Közben Tom a derekamat fogta, amiről én szépen levettem a kezét, de nem sértődött meg, áttette a kezét a vállamra. S persze ömlöttek a szavak a szájából, amiből én most sem értettem semmit.
Nem adja fel.
- Alig várom, hogy délután lássalak a parton bikiniben. - épp tejet ittam, úgyhogy elég komoly köhögés tört rám. Peter a hátamat ütögette, úgy, hogy majdnem belefejeltem az asztalba.
- A... mivan? - köhögtem ki.
- Tudod... délután mindenki lemegy a partra, buli lesz, meg fürdés, meg minden - villantotta rám hófehér (jó a fogorvosa) mosolyát. - megpillanthatod majd csodás felsőtestemet... - Peter mellettem megállt a dobolással, én pedig akaratlanul is elnevettem magam, amivel azt hiszem kicsit megsértettem Tomot. De nem egy agytröszt, gyorsan túltette magát a dolgon.
- Nem akarlak elkeseríteni, de én nem valószínű, hogy lent leszek ma.
- Me'? - egyre inkább érzem, ahogy mellette ülve az intelligenciahányadosom hullámvasútként zuhan.
- Mert fáj a bokám. - majd felállva otthagytam őket.
Tényleg fájt, de közel sem annyira, hogy ne mehessek le a partra. Igazából kíváncsi voltam Gabriel tervére, és semmi kedvem nem volt fürdőruhában flangálni a többi táborozó előtt. Anyám kedvéért elhoztam, de tényleg csak az ő kedvéért.
Elindultam egyenesen az orvosiba, ahol nem mondtak semmi extrát, járkáljak, ha birok, kössem, ennyi. Adtak egy krémet, hogy azzal kenjem, ha elkezd sajogni.
A tábor kiürült, bár ma csak ebédig dolgozik mindenki. Gabriel nem jelentkezett, gondolom ő is kiment az építkezésre. Kicsit rosszul esett, de próbáltam reális maradni (elég nehéz), és nem mindig a magam dolgát nézni. Végtére is nem a barátom (sajna), nem kell minden lépéséről tudnom.
Visszaértem a házikóhoz, és a fényképezőgépet meglátva hirtelen ötlet fogott el. Hosszú út lesz, de nem érdekelt, elindultam az építkezésre. Körülbelül 20 lépésenként meg kellett állnom, és majdnem egy órámba telt az emígy húsz perces út, de megérkeztem. Néhányan odapillantottak, szerencsétlenségemre lányok.
- Te mégis mit akarsz? - Northynak gyorsan megsúgták érkezésemet, így odaüvöltött a telek másik végből. Kultúráltan. Amolyan 21-ik századian. Gabriel is felkapta a fejét,  épp egy létrán állt.
Válaszképpen csak felmutattam a fényképezőgépet, eléggé lefárasztott az ide út, nem volt kedvem még összebalhézni is. A lányok összenéztek, ami azért eléggé filmbe illő jelenet volt, Gabriel pedig odajött hozzám.
- Neked nem a dokinál kellene lenned?
- Tíz perc alatt lerázott. - mosolyogtam és végignéztem rajta. Elég jól nézett ki. Mint mindig.
- Mennyi idődbe telt ideérni? - mosolygott huncutul.
- Majdnem egy óra.
-Nemsemmi vagy. - ezt az ő szájából hallani olyan, mint megnyerni a Tour de France-t. - de megint le fogsz égni.
Basszus, nem hoztam az ingét, pedig az eszembe volt.
- Nembaj, úgysem maradunk sokáig. Menny vissza, a többiek csúnyán néznek. - mögé pillantva rájöttem, hogy áll a munka. Ő is rájött erre, úgyhogy intett, és visszafutott, fel a létrára.
A lányok beindultak, direkt meglöktek, mikor fényképeztem, vagy épp belementek a képbe. A bocsánatkérésük olyan őszinte volt, mint a pankráció a TV-ben.
Számítottam e rá? Nem.
Érdekelt? Akkor még a legkevésbé sem.
Büszke voltam e magamra, hogy ilyen jól felfogással vagyok róluk? Nem kifejezhető.
Megebédeltünk, Ben az egyik felemen ült, Gabriel a másik oldalamon (nem vonta el a figyelmem, hogy összeér a lábunk), és valami közös barátjukról beszélgettek, mert mint megtudtam, legjobb haverok, azért is jöttek ide együtt. Nem nagyon tudtam hozzászólni a témához, és ők sem igazán tudtak beszélni, mert egyik feléről Northy szólt bele, másik felől valami szőke hajú csaj.
Ilyen csodálatos zűrzavarban telt az ebéd. Vissza indultunk a táborba.
Gabriel ismételten csodálatos hősiességéről tett tanúbizonyságot. Ugyanis megvárt.
- Bocsi, igyekszem...
- Ugyan már, ráérünk. - mosolygott rám, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol tegnap abbahagytuk.
Számomra furcsa, hogy mennyire könnyen tudunk témák között csapongani, nevetni, vagy épp a világ történéseiről beszélni. Néha sikerül zavarba hoznom, akkor nagyon aranyosan reagál, elpirul (!!!!) és a haját túrja (wooooow, én is akarom).
Már nem voltunk messze a tábortól, de újra meg kellett állnom (már nagyon fájt a lábam). Gabriel is észrevette.
- Nem csak fáradt vagy, mi? - aggódva figyelt, én pedig megráztam a fejem. Eddig azt mondtam neki, hogy csak azért állok meg, de nem volt épp igaz. - Akkor gyere. - és elindult felém, én pedig hirtelen nem is jutottam szóhoz, nem értettem mit akar.
A következő pillanatban a lábam mögé nyúlt, és felkapott.
Na, most azért tisztázzuk, hogy nem vagyok nádszál vékony, és magas sem, ő pedig úgy kapott fel, mint egy krumplis zsákot.
- Ne viccelj, tegyél le. - akármennyire is szerettem volna a kezem a nyaka köré kulcsolni, inkább összefontam őket a mellkasom előtt. Az arca igen közel volt hozzám, láttam az orrán levő himlőfoltot, egy-két anyajegyet, és persze a rikító zöld szemeit. Ő csak mosolygott, és esze ágában sem volt letenni, én pedig hátrahajtottam a fejem, és úgy nevettem.
Hihetetlen volt.
Azonban a tábor bejáratánál addig kérleltem, hogy tegyen le, míg végül eleget adott a kérésemnek.
Ott már ment a sürgés-forgás, mindenki fürdőnadrágban és bikini felsőben volt.Ekkor jutott eszembe, hogy Gabriel is talán megy. Mintha megérezte volna, előbb szólalt meg.
- Lemegyek, de csak a mólóra, és te is jössz. - erre persze elvigyorogtam magam.
Említettem már, hogy beleestem?
Ó, ha nem, akkor jelzem: Beleestem Gabrielbe. Totál.
A szobámba beérve Emma nézegette magát a tükörben, Sara pedig akkor lépett ki a fürdőből. Körbenéztem, hogy hol van Sue, mikor megláttam, hogy épp a bőröndjét túrja fel. Odasántikáltam mellé.
- Mész?
- Megyek. Szebb leszek. Majd rám is úgy fog nézni... - szokásos beszéde kezd mostmár megijeszteni. Lehet, hogy Sara-ról ragadt rá valami.
- Rebecca, gondolom a herceggel jössz, hogy összetörjön pár szívet. - Az emlegetett hozzám szólt.
- Mindenki lemegy, én miért maradjak?
- Mondjuk, mert téged senki nem lát szívesen. - fogta össze a haját. Au, ez fájt.
Nem mondtam semmit, inkább csak megvontam a vállam, és átöltöztem. Egy laza farmersortot vettem fel egy fehér trikóval. A hajamat én  is összefogtam, mert dögmeleg volt, de nem felejtettem el Gabriel ingét, így azt is odakészítettem.
Harangszóra gyülekeztünk, és együtt mentünk le. Peter jött oda mellém, egy fiúval. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy Victorhoz van szerencsém. Peter arca ragyogott, és láttam, hogy Victor is eléggé fel van dobódva. Nem bírtam levakarni a vigyort a képemről, annyira helyesen néztek ki egymás mellett. Mármint furán, de azért helyesen.
Sue egy nagy kalapban (nem láttam a szobában, fogalmam sincs honnan szedte), bikini felsőben, és farmersorban vágtatott el mellettem, felém se nézett, és szerintem épp Austint tette féltékennyé.
14 éves. Tanul a kiscsaj.
Emma és Christian most is egymásba voltak bonyolódva, mondjuk beszélgetni még sose láttam őket, de biztos van közös témájuk.
Sara egy csapat lánnyal volt, ott volt Northy is, és ha jól láttam, Cecil, Gabriel tavalyi barátnője is ott lebzselt körülöttük.
Utóbbiról teljesen elfeledkeztem. Kicsit jobban megnézve nem is lehetnénk nagyobb ellentétek. Neki hosszú fekete haja van, nekem vörös és bundzsi. Ő magas, és elől is kegyes volt hozzá a sors, én alacsony, és hát nem segítettek meg az égiek. Ő menő cuccokban járkált, én meg abban, ami épp tetszett.
Ő társasági lény volt. Én nem.
Elromlott a hangulatom, és ezt Gabriel is észrevette, mikor odaért. Szótlan lettem. A fejembe ötlött egy kis gondolat, és nem akart onnan mozdulni.
Gabriel valóban akar tőlem valamit, vagy csak minden táborban felszed valakit?
Ott ment mellettem, nem próbált szóra bírni, várta, hogy megnyugodjak. Már lent voltunk a parton, mindenki megbolondult, helyet keresett, én csak mentem tovább a mólóra, remélve, hogy nem jön utánam. Kellett egy kis idő, míg mindent átgondolok.
A látvány, amiért eddig odavoltam, most, a rengeteg fiatallal valahogy "elromlott".  Mindenki megvadulva szaladt el mellettem, bele a vízbe.
Ahoz a ponthoz értem, ahol Peterrel találkoztunk, és egyszerűen csak leültem. Nem néztem oda, de a szemem sarkából láttam,  hogy Gabriel is elhelyezkedik mellettem.
- Elmondod végre?
- Csak gondolkodok. - nem néztem rá továbbra sem, mert már így is elvonta a figyelmem, hogy a térdünk összeért.
- Valami komoly dolog? Történt valami?
Történni történt. De ezt nem tudom neki megmagyarázni.  Magamnak sem igazán.
- Nem, csak... csak fáradt vagyok - nyögtem ki végül, és lefeküdtem a mólóra. Szénné fogok égni.
Nem hinném, hogy elhitte, de nem hagyott ott. Nem kérdezgetett feleslegesen (tuti szétette a kíváncsiság), egyszerűen csak lehasalt mellém, kezeire ráhajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Én is.
Így feküdtünk ott (miközben a lábam égett), talán egy óra hosszát. A többiek üvöltözése mintha egy alagúton keresztül jött volna.
A hülye gondolatok csak cikáztak az agyamban, és bár próbáltam minden pro érvet amellett hozni, hogy pl. most is itt fekszik mellettem, attól még az agyam egy kis része azt üzente, hogy "máshol lenne". Végül aztán megmakacsoltam magam, és rámosolyogtam Gabrielre. Nem aludt, mert visszamosolygott.
- Végig gondoltad?
- Végig.
- Mire jutottál?
- Semmi  újra. - majd én is átfordultam a hasamra, és néztem a többieket. A lányok a fiúk nyakában ültek, mások kint napoztak.
- Nem megyünk egyet sétálni? - kérdezte Gabriel.
- Be akarsz csábítani az erdőbe? - mosolyogtam rá, ő pedig elnevett
- Gondoltam a parton, de ha szeretnéd... - mosolygott rám huncutul.
- Oké, akkor part.
Életveszélyes volt. Vagy lecsaptak vízzel, vagy embereket kellett átlépni, esetleg előttem szaladtak el, vagy találtak el labdával. Mindenki Gabriellel akart beszélni, vagy becsábítani a vízbe, vagy a lányok hirtelen kihúzták magukat. Gabriel udvariasan visszautasított mindent, és mindenkit.
Tom is odaszaladt hozzánk, egyből átkarolta a vállam, és magyarázni kezdett. Gabriel pillantása kitöröltette velem az összes rossz gondolatomat, ugyanis összeráncolt szemöldökkel figyelte a fiút, és látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki amit lát. Én persze vigyorogtam. Ki nem tenné?
Tom már a derekamat fogta, mikor Gabriel hirtelen közbeszólt, hogy menni szeretnénk, úgyhogy Tom elbúcsúzott egy "vacsinál tali" felszólalással visszaszaladt a vízbe.
- Vele ülsz? - sandított rám Gabriel csúnya pillantással, amit egyébként én nagyon élveztem. Én csak megvontam a vállam. -Peter szobatársai.
- Én a helyedben nem barátkoznék vele.
- De nem vagy a helyemben. - oké, nagyon szórakoztatott, hogy meg akar védeni. Ekkor megragadta a kezem (wow), és szembefordított magával.
- Rebecca, én ismerem Tomot tavalyról, és nem akarok neked rosszat... - mondta, mélyen a szemembe nézve. Ez komoly érv volt, meg persze a szemei megbűvöltek. És az sem elhanyagolható érv, hogy a kezemet fogta. Nagy nehezen összeszedtem magam.
- Nem akarok tőle semmit, úgyhogy nem kell aggódnod.
- Én arra kérlek, hogy egyáltalán ne találkozz vele. - na, ez azért már kezdett komoly lenni.
- Már bocs, de velük ülök! Máshol meg már megteltek a helyek.
- Ülj át hozzánk. - wow, kecsegtető volt, de józannak kellett maradnom.
-Nem hagyom ott Petert.
- Ugyan, ahogy elnézem, ő sem ott fog ülni...-mutatott a hátam mögé, és én is arra néztem. Nos, igen, a fák árnyékában két fiú talált egymásra. Csak az igazán éles szeműek láthatták.
- Oké, de már így is én vagyok az első számú közellenség...- erre elnevette magát.
- Nem tudom miről beszélsz. - fűzte még hozzá., majd elindultunk a parton, én pedig magyarázkodni kezdtem, hogy miatta az összes lány a pokolba kíván, ő pedig röhögve sétált tovább, majd témát váltott.
A fürdés egészen sötétedésig tartott, mindenki fáradtan indult vissza a táborba. De a fiatal olyan teremtmény, ami gyors regenerálódásra képes, így az esti diszkóra már mindenki toppon volt, ébren és frissen. A lábaim kegyetlenül leégtek, Gabriel ki is nevetett, de azért szerzett tejfölt a konyháról, így kint a padon beszélgettünk és röhögtünk, hogy mennyire büdös van. Egy csapat lány jelent meg, és bár senki nem kérte őket, csatlakoztak hozzánk.
Annyira gyorsan és sokat beszéltek, hogy fogalmam sincs miről volt szó, de végül valahogy megkérték Gabrielt, hogy hozzon nekik vizet, így a fiú felállt, és otthagyott. Velük. Tudtam, hogy gáz lesz. De nem tudtam befogni a szám. Természetesen Northy volt a királynő.
- Nem tudom, hogy tudod magadnál tartani, de hidd el, meg fog unni, vagy épp meg fog utálni, és sírhatsz majd.
Őszintén megmondva, ütősebb szövegre számítottam, de nem lehetett ő sem túl okos. Érdekes, miért nem jönnek össze Tom-mal?
- Northy, én nem tudom, mivel bántottalak meg, de azt hiszem az, hogy kivel barátkozok, nem tartozik rád, mert számomra vad idegen vagy a barátnőiddel együtt.
- Ó, szóval csak barátok vagytok? Akkor nem zavarna, ha ráhajtanék? - kérdezte gonosz mosollyal.
Erre nem tudtam mit válaszolni, és ezt ő is nagyon jól tudta. Hallgatásom mindent elárult, ő pedig erre a vallomásra várt.
Teljes gőzerővel rá fog hajtani Gabrielre. S Northy nagyon hasonlít Cecill-re.
Gabriel visszaért egy csomó pohárral, és mosolyogva átnyújtott nekem egyet. Nem tudtam ránézni, Norhy pedig épp a karját simította végig. Elkapott a fuldoklás, mert láttam, hogy Gabriel mosolyogva beszélget velük.
- Gabriel, én megyek. - szóltam csak oda, és már elindultam, de utánam szólt.
- Várj már, elkísérlek.
- Nem kell, maradj itt, és beszélgess nyugodtan. - olyan él volt a hangomban, ami még engem is meglepett, Gabrielt meg pláne.
- Valami baj van, ugye? Délután is kivoltál...
- Nincs baj, csak nem kell, hogy elkísérj, reggel találkozunk, szia.- majd elindultam a másik irányba, és titkon reméltem, hogy utánam jön.
Nem jött.