Jenny Brown - 14.

- Jenny, ott vagy még? - szólt anyám a telefonba már legalább harmadszor, mire észhez tértem.
- I...igen. Bocsi, csak nem tudtam, hogy ennyire... előrehaladott a dolog. - magyaráztam remegő hangon. Henry folyamatosan az út és köztem kapkodta a tekintetét, feltűnt, hogy a lassabb sávba kormányoz.
- Sajnálom, nem akartam, hogy pont a kirándulásodon tudd meg, de apád ragaszkodott hozzá. - hát persze, hogy ragaszkodott. Mindennek úgy kell lennie, ahogy ő kitalálja.
- Nem baj. Tényleg, örülök, hogy elmondtad. Végülis, várható volt, nem? - jegyeztem meg keserűen, és mélyeket sóhajtottam. Kizárt, hogy sírjak. Kizárt, hogy apám miatt sírjak. Kizárt, hogy Henry előtt sírjak.
- Ha visszaértek vasárnap, akkor hívj, oké? - búcsúzott el, majd kinyomtam a hívást.
- Baj van? Megálljak? - kérdezte egyből Henry, miközben erőssen szorítottam az állkapcsom, és próbáltam nem gondolni az iménti beszélgetésre.
- Csak egy percre, légyszi. - köszörültem meg a torkom, ő pedig benyomta a négy irányjelzőt, és az út szélére parkolt.
- Mhmm, már odaértünk? - hallottam hátulról Helena hangját, a következő pillanatban pedig kiugrottam az autóból. Vizes fűbe érkeztem, még a tornacipőm se vettem vissza.
- Mindjárt jövök. - szóltam hátra a vállam fölött, és elindultam az egyik fa irányába, ami magányosan állt a zöld mező közepén. Hallottam, ahogy a hátam mögött Helena Henryt kérdezgeti, de csak annyit kap válaszul, hogy felfordult a gyomrom.
Ez részben így is van, de külön hálát érzek most Henry iránt.
Az autók suhanását nem tudtam kizárni a fejemből, de legalább ez is elvonta a figyelmem.Jó 15 méterre eltávolodtam az autótól, és csak akkor álltam meg. Felnéztem a szürke és narancsárga égre, és mélyeket lélegeztem.
Nem tudom, miért érintett ilyen rosszul a dolog. Apu már egy ideje haza sem járt, és alig vártam, hogy anyu tényleg független legyen, mert  már nem tudtuk elviselni apu mániáit.
Folyton beleszólt mindenbe. Anyu öltözködésébe, hogy kivel állhat szóba, és hogy kiket hívjon meg az állófogadásokra. Mind csak befolyásos és gazdag emberek lehettek, holott mi egy átlagos, középosztálybeli családnak számítunk. Minden tetves partin ott kellett lennem, bájolognom, alkohol és szivar lehelletű izzadt férfiakkal kellett táncolnom, és nem egyszer szöktem el az ilyen bulikról.
Amit aztán apu nem rajtam bosszult meg. Hanem anyun. De ő mindig kitartott mellette. Mert látta még apámban azt az embert, akibe annó beleszeretett.
Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából, egésszen a szám széléig, és rájöttem, nem a szomorúságtól érzem így magam. Hanem a büszkeségtől. Büszke voltam anyámra, amiért ezt megtette, hogy végre a sarkára állt, még ha neki valóban fájhatott is. Valamilyen szinten én is szerettem apámat, de az a valamilyen szint körülbelül egy másod unokatestvér iránti szeretet szintje, nem pedig egy apa-lánya kapcsolat.
Beletúrtam a hajamba, és megdörzsöltem hideg arcomat. Biztos sápadt, és nem akarom, hogy Helena aggódjon. A lábam tiszta víz volt, átázott a zoknim a harmattól, így szaporább léptekkel indultam vissza. Henry az anyósülés felöli ajtó előtt támaszkodott, összefont karral engem figyelt, Helena és Jared pedig a csomagtartóban turkáltak.
Egy pillanatra megtorpantam, de aztán tartottam Henryvel a szemkontaktust amíg odaértem az autóhoz. Szürke pólója váll részén apró esőcseppek sötétítették el az anyagot, térdig érő farmere pedig kiemelte izmos vádliját. Hosszúszárú tornacipőt viselt, pont mint én, csak az övé fekete volt, míg az enyém fehér.
S elösször láttam az arcán az aggodalmat irántam. Vagy nem tudta, vagy nem is akarta palástolni, de sajnált. És engem sajnált, nem mást, nem más miatt aggódott.
Mosolyogva megráztam a fejem, Helena pedig mellém lépve megsimította a hajam.
- Jobban vagy? - pislogott rám nagy kék szemekkel, mire bólintottam.
- Persze. Biztos a csoki, nem szoktam reggel ennyire édeset enni. - Jaredre néztem tettetett haraggal, mire védekezően maga elé emelte a kezét.
- Hé, csajszi, te kaptad ki a kezemből. - szabadkozott, Helena pedig mosolyogva bemászott az autóba, utána pedig Jared is. Henry azonban nem mozdult az ajtóból, pillantása továbbra is rabul tartott.
- Elmondod? - kérdezte hallkan, mire meglepődve léptem egyet hátra. Henry nem tartozik épp a nagy lelkizős barátaim közé. Konkrétan senki sem, és bár Helena-t is nagyon szeretem, lévén, hogy ő a világ legkedvesebb, legaranyosabb és legegyüttérzőbb lánya, van épp elég baja, még csak az én apró-cseplő érzelmeim hiányoznak neki. Ashton eltünt, semmit nem tudok róla, csak annyit írt, hogy jövő héten visszajön, az otthoni barátaim pedig semmit nem tudnak rólam, mióta eljöttem Londonból. Éljenek a tipikus iskolás barátságok.
Henryt méregetve végül biccentettem. - Később.
Megelégedett a válasszal, megkerülte az autót, én pedig beszálltam, és újra úton voltunk Edinburgh felé.
- Basszus, lefagy a lábam. - húztam fel a térdeimet az ülésre, és a kezemmel melegítettem átázott zoknimat.
- Kell neked kiugrálni az autóból. - vigyorgott rám Henry, és visszatértünk a szokásos csipkelődős hangnemhez.
- Legközelebb az autódba rókázom. Úgyis olyan unalmas még a karosszériája is. - vágtam vissza, holott ez hazugság volt. Gyönyörű kocsi volt, mégiscsak egy Audiról beszélünk, könyörgöm.
- Ha csak megpróbálod, esküszöm az égre, hogy kiteszlek az út szélén. - fenyegetett Henry, mire a szemem forgattam.
- Az előbb se tettél ki.
- Mi? Miért akartad Jennyt kitenni? - vágódott előre Helena olyan erővel, hogy majdnem összefejeltünk.
- Hé, hé. Ő mondta, hogy tegyem ki, mert nem hívtátok meg Jareddel a pizsamapartitokra. - mosta kezeit Henry, Helena pedig felszisszent.
- Bocsi, csak írtad, hogy Peny betegeskedik, nem akartalak tőle átcsábítani. - bűnbánó tekintetének senki nem tud ellenállni, úgyhogy csak legyintettem.
- Nem akarunk valami zenét hallgatni? - kérdezte Jared, Helena pedig a rádióhoz nyúlt, ugyanabban a pillanatban, ahogy Henry "nem"-et mondott.
- Nézzük csak. - Helena a gombokat nyomogatta, vélhetően frekvenciát keresve, a nagy koncentrációban még a nyelvét is kidugta a szája szélén.
- Úűúúúú, Spice girl! - kiálltott fel hátulról Jared, Helena pedig nevetve énekelni kezdett. Visszaült hátra, Henry pedig rémülten rám nézett. Úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne rólam, pedig igazából csak a refrént vártam.
A Wannabe-t még az "Ááámerikai" lány is tudja.
Helena és Jared hátul szinte táncoltak, Henry az útra figyelt, és próbált nem karambolozni, és láttam, ahogy összerezzent, mikor elkiálltottam magam a "Yoooo"-nál.
- Ne, kérlek ne... - motyogta, de hangját elnyelte az "I'll tell you what I want, what I really really want..." refrén.
- Meghalok. - röhögött Henry, én pedig a hátul ülőkkel együtt végigénekeltem az egésszet. Jared rettenetesen hamisan, Helena vidáman én pedig teljes átéléssel. Amint az utolsó pár taktus is lement, Henry azonnal kikapcsolta a rádiót.
- Köszönöm, a mai adagra megkaptam az ösztrogén bombát, mostmár szeretnék ismét férfi lenni. - jegyezte meg a félisten epéssen, mire a vállába ütöttem.
- És mit hallgat egy tesztoszteronbomba? - érdeklődtem kedvesen, mire vállat vont.
- Hát biztos nem lány bandákat. - a visszapillantóba nézett, egy Jaguár épp elhúzott mellettünk.
- Még nem hallottad, hogy dübörög a házunk a dubsteptől? - kérdezte gúnyosan Helena, mire sóhajtottam.
- Fogalmam sincs, hogy nem találtam ki. A mosógép zajra izgulsz, igaz? - kérdeztem lenézően.
- Hidd el, teljesen másra izgulok. - rám nézve felvonta a szemöldökét, és láttam a csillogó szemén, hogy gyorsan témát váltottunk. Vörös fejemet gyorsan az ablak felé kaptam, és vígan játszadozó törpekecskéket képzeltem magam elé, miközben  Helena mögöttem köhécselni kezdett. Jared törte meg a felhevült hangulatot.
- Sóspálcát? - nyújtotta elő egy zacskóval, amibe vadul belemarkoltam.
- Oké, muszáj megkérdeznem. - kezdte Henry, mire mind kíváncsian fordultunk felé, én még mindig pírrel az arcomon. - Hoztál mást is kaján kívül?
- Igen, óvszert. - jelentette ki Jared nyugodtan, mire nekünk kettőnknek elől leesett az álla, Helena pedig vihogva dőlt az ablaknak. - Hátha találok egy hozzád hasonló kaliberű szépfiút, akivel eltölthetek egy romantikus estét. - magyarázta Jared tök nyugodtan, én pedig Henry reakcióját figyeltem, és most rajta volt a sor, hogy halványan elpiruljon.
- Túl sok volt az információ. - szögezte le Henry, és a bal oldali ablakra mutatott. Épp egy város mellett haladtunk el. -  Az ott Preston.
- Köszönöm idegenvezető bácsi. - mosolyogtam, majd leszedtem a lábamról a még mindig vizes zoknit, és az ülés alá dobtam.
- Remélem ezt nem gondoltad komolyan. - nézett rám Henry fenyegetően, mire megnyugtattam, hogy természetesen megvárom, míg berohad az autóba.
- Nem vagy vicces. - jegyezte meg azon a rekedtes hangján, amit nagyon szeretek, mire vállat vontam.
- Nem is én hallgatok dubsteppet. Nem is zene! - fakadtam ki, Helena és Jared pedig mögöttem valamit néztek a telefonjukban.
- Nem is dubsteppet hallgatok, hanem EDM-et. Tudod, Avicii, Martin Garrix, Tiesto... Most soroljak fel minden dj-t? - váltotta vissza a sebességet, mert előttünk lelassított egy autó, de minket is kerültek épp.
- Ha azt mondod, hogy Swedish House Maffia-t is hallgatsz, akkor minden meg van bocsájtva. - ültem törökülésbe, Henry pedig bólintott.
- Ők voltak a királyok. - zárta le ennyivel a témát.
Jared és Helena mögöttünk épp egy volt osztálytársukról beszélgettek, aki kitette Facebookra, hogy eljegyezték.
- Jó neki. - kommentáltam.
- Jó hát a nagy fenét. - fakadt ki a hátsó ülésen Jared, én pedig meglepődve fordultam hátra. - A volt tesitanárunk kérte meg a kezét. - magyarázta, mire elismerősen bólintottam.
- Ez a város teljesen fura. - jegyeztem meg hangosan.
- Gretchen egyik követője volt, mind tudtuk, hogy remek életpályát fog befutni. - nyugtatta Helena Jared-et, akit mélységesen felháborított a volt tanára.
Gretchen nevére automatikusan Henry-re néztem, és láttam feszülő állkapcsát, miközben a szeme sarkából ő is engem figyelt.
- De ha már most eljegyezte, azt jelenti, hogy a suliban is jártak. Ez nem törvénytelen? - Jared nagyon nem akart leszakadni a témáról.
- Jar, elballagtunk. Miért nem mindegy már, hogy mi történik? - kérdezte kedvesen Helena, Jared pedig lemondóan sóhajtott.
- Mert mi is a történelem részei vagyunk. - jelentette ki kissé ünnepélyesen, mire hat furcsálkodó szempárt kapott. Egyet a visszapillantóból.
Rájött, hogy ezzel kicsit túllőtt a célon, ezért bekapott egy sóspálcát, és hallgatásba burkolózott.
Rövid idő alatt rájöttem, hogy egy hallgatag Jared piszok szomorú látványt nyújt, ezért ruhamárkákra tereltem a témát - nem volt könnyű - így hárman vígan elbeszélgettünk, míg Henry próbálta nem felvágni az ereit. Ha így haladunk, holnap inkább visszafordul velünk.
Penrith környékén elaludtam, és később kiderült, hogy akkor sem ébredtem fel, mikor Henry megállt pihenni.
Arra ébredtem, hogy nem érzem a kezem, ami alám szorult, miközben a széles ülésen magzatpózba gubóztam. Pislogva néztem ki az ablakon, és hamar rájöttem, hogy már Skóciában járhatunk. Végre láttam dombokat, felettünk az ég ragyogóan kék volt, és megannyi fehér bárányfelhő úszott. Keskeny betonúton haladtunk, és nem győztem bámészkodni. Farmok és szántóföldek mellett haladtunk el, és itt-ott fenyőerdő választotta el őket. Ez tényleg egy más világ.
- Hol vagyunk? - érdeklődtem Henrytől. A hátsó bagázs szintén elaludt, a zene hallkan szólt a rádióból, és éreztem enyhe kávé illatát is, ami a pohártartóban található papírpohárból gőzölgött.
- Az autóban. - válaszolta frappánsan Henry, mire lesajnálóan ránéztem. - Nemrég hagytuk el Dolphint. - mikor rájött, hogy ezzel nem jutottam előrébb, apró mosoly jelent meg az arcán. - Egy órán belül Edinburgh-ben leszünk.
- Ó, oké. - nézelődtem tovább, épp beértünk egy településre. A bal oldalon egyszintes, családi házak álltak, kerítéssel elválasztva, míg jobbra ragyogóan zöld tisztások terültek el.
- Kidobtam a zoknid. - szólalt meg Henry, és hirtelen fel sem fogtam, mit mondott, annyira belemerültem a gyönyörű tájba. Még bólintottam is, majd riadtan fordítottam felé a fejem.
- Mivan?
- Mondom, kidobtam a zoknid. - közölte olyan természetességgel, mint a piacon az árus, hogy "az alma kilója 1 font".
- Csak viccelsz. - reménykedtem, miközben az arcát tanulmányoztam. Rám pillantott, amiből olvasni tudtam, hogy teljesen komolyan mondja. - Az egy eredeti Nike zokni volt! - emeltem meg a hangom, Henry pedig jelentőségteljesen a hátunk mögött alvók irányába biccentett.
- Kezdett büdös lenni bent.
- Tehetted volna a csomagtartóba! - fakadtam ki.
- Gondolj rá úgy, hogy egy hajléktalan örülni fog neki ha megtalálja. - vont vállat Henry, nem izgatva magát a dolgon.
- Hát egy 12 fontos zokniból még meg is gazdagszik. - morogtam, miután tényleg nem találtam meg az ülés alatt a vizes zoknim. Direkt futáshoz rendeltem.
- Na, elmondod, mi történt reggel? - váltott hangnemet, és csendesebbre fogta.
- Esz a kíváncsiság, mi? - kérdeztem vissza, miközben a napellenzős tükörben próbáltam feléleszteni a hajam. Az egyik felén tök lapos, míg a másikon az égnek meredtek a hullámok.
- Csak tényleg ijesztően néztél ki.
- Mert amúgy nem?  - kérdeztem vissza, és dühösen összeráncoltam a szemöldököm. Rám pillantott, majd újra az útra.
- Ilyenkor inkább szánalmasnak. - vágta belém a kést, mire inkább leálltam az észjátszással.
- Semmi extra amúgy. Elváltak a szüleim. - vontam vállat, és rájöttem, hogy már tényleg jobban érzem magam, mint reggel.
- Oh, wow. Mármint sajnálom. - pislogott nagyokat Henry, biztosan nem erre számított.
- Csak nem tudtam róla, hogy így állnak a dolgok. Azért nézhettem ki...olyan ramatyul. - fogalmaztam enyhén.
- Nem tudtad? Nem mondták el?
- Igazából már vártam, hogy anyu beadja a derekát, de tudod, ő tényleg szereti aput. Viszont ez már rég nem házasság volt, hanem... nem is tudom, diktatúra talán?  - teregettem ki a szennyesünket, de kicsit sem zavart. Henry nem egy pszichológus, vagy olyan személy, aki az érzelmeimmel szeretne foglalkozni.
Ő csak egy brit úriember, bunkó megnyilvánulásokkal.
- És... nem mész haza emiatt? - kérdezte, mire meglepődve fordultam felé. De nem, biztosan csak hallucináltam, kizárt, hogy azt szeretné, maradjak itt továbbra is. Ha mégis, csak a húga miatt.
- Nem, nincs értelme. - vontam vállat, és lezártnak tekintettem a témát.
- Szerintem néha azért hívd fel anyud. Biztos össze van törve. - tanácsolta Henry, és teljesen egyértelmű volt, hogy nem csak az én anyámról beszélünk.
- Kérdezhetek valamit? - fordultam felé törökülésben, és vettem pár mély levegőt. Már előre vártam az elutasító válaszát, de azt is tudtam, hogy ha folyamatosan bombázom a védőfalat körülötte, előbb-utóbb úgyis megnyílik.
- Ha így kezded, annak már nem lesz jó vége. Úgyhogy nem. - jelentette ki, és megfeszültek a karizmai a sebváltón. Helenara pillantottam, aki békésen aludt, egy hajtincs az ajkaira lógott, és folyamatosan megemelkedett, ahogy szuszogott.
- Te miért nem látogatod meg édesanyád? - kérdeztem hallkan, mire Henry a kormányra csapott, többször egymás után, azt hittem, kitörik az egész a helyéről.
- Tudtam! - csattant fel, olyan hangerővel, hogy akaratlanul is hátrébb húzódtam. Ha eddig hevesen dobogott a szívem, most egyenesen kiakadt, Henry nyaka vörös volt a dühtől. Hátra pillantott, majd visszaváltott olyan erővel, hogy azt hittem, a kezében marad a sebváltó. Lehúzódott az út szélére, mellesleg egy békésen legelésző juhcsorda mellé, majd felém fordult.
- Szállj ki! - sziszegte dühtől eltorzult hangon. És egy pillanatra sem viccelt. Meghűlt bennem a vér, éreztem, hogy elfehéredem.
- Mi? - böktem ki értetlenül, és elkerekedett szemmel néztem csak rá.
- Semmi közöd a családomhoz! Szállj ki! - emelte meg a hangját, mire már Helena és Jared is felébredt.
- Henry, mi van már? - kérdezte kedvesen Helena, majd gyorsan felébredt, mikor megérezte a levegőben a feszültséget. Henry szinte fölém magasodott, én pedig az ajtóhoz préselődtem. - Henry! - riadtan végigsimított bátyja karján.
- Ne próbálj agyturkászt játszani, mert az égre esküszöm, kiteszlek valami isten háta mögötti faluban. - Henry mostmár uralkodott az érzelmein, és ettől felocsúdtam kissé.
- Te kezdted azzal, hogy mi bajom! - emeltem meg a hangomat mostár én is, teljesen elfeledkezve a mögöttünk ülőkről.
- Mert érdekelt, hogy mi történt veled. - magyarázta, és visszakanyarodtunk az útra. Nem volt időm örülni ilyen apróságoknak, épp egy vita közepén voltunk.
- Hát engem is érdekel, hogy veled mi van! - fakadtam ki, és láttam, hogy meglepődik egy pillanatra, de aztán gyorsan uralkodott az arcizmain. Egy percig nem is szólt semmit.
- Ha valóban érdekel, akkor nem kérdezgetsz a szüleimről. Soha többet. - rekedt hangja nem tűrt ellentmondást, de mostmár Helena is beleszólt.
- Mi? Mi történt? - hajolt előre, én pedig igyekeztem Henry-t megelőzni a válasszal. S tudtam, hogy egy kegyes hazugsággal többet érek el.
- Megkérdeztem, hogy mikor házasodtak a szüleitek, ugyanis az enyémeim épp válnak. Az én hibám volt. Sajnálom, tapintatlan voltam. - néztem bocsánatkérően Helenara, aki összepréselte az ajkait, majd biccentett.
- Ugyanmár, semmi baj. - simította meg a vállam, amitől egyből nyugodtabb lettem. Henry még mindig remegett a dühtől, ami nem jelentett túl sok jót. - Sajnálom a szüleid. - ölelt meg esetlenül, mire elmosolyodtam
- Várható volt. - vontam vállat, és előrefordultam. Átöleltem a térdem, és még véletlenül se néztem Henry felé.
Tudtam, hogy túllőttem a célon, de még Helena sem borul ki ennyire, ha a szüleiről mesél, pedig ő lány, és sokkal érzékenyebb, ahogy megismertem. Talán neki ez a terápia, míg Henrynek az elfojtás.
- Hát... - szólalt meg hátulról Jared. - ez egy igen vidám és érdekes kirándulás lesz. - jegyezte meg a már percek óta tartó csöndre. Halványan elmosolyodtam, és a visszapillantóból láttam, hogy Helena is.
- Én nem birom a feszkót. Valaki vaniliás kekszet? - nyújtotta előre a két ülés közt Jared, és erre már muszáj volt nevetnem. Senki nem képes ennyit enni 4 óra leforgása alatt.
- Edinburghben úgyis beülünk valahova, nem birod ki addig? - érdeklődött Helena azon a kedves hangján, amivel minden jégszívet meg lehet olvasztani, Jared pedig a fejét csóválta.
- Hát, nem is tudom... Csak ha találunk valahol jó pizzázót. - egyezkedett, és visszazárta a táskájába a kekszet. Ekkor eszembe jutott valami, csak úgy az agyam egy eldugott részéről, és Henry-re pillantottam. Tudtam, hogy ez majd eltereli a figyelmét, és valószínüleg még idegesebb lesz. Nagyon jól tudtam, hogy szánalmas vagyok, és kifejezetten bunkó, de én is ráakartam ijeszteni.
- Hé, Jared. - fordultam hátra ismét, feltérdeltem az ülésre, így mind Helenat mind Jaredet szemből láttam. A fiú kérdőn nézett rám.
- Te dolgozol a plázában, a péknél, ugye? - bólintott, mire folytattam. - Láttam kedden, hogy nagyon fura arcokat vágtál, mikor Gretchen és a barátnői beszélgettek. - Jared a szemét forgatva sóhajtott, Helena pedig hol rám nézett, hol a barátjára. Henry válla majdnem az oldalamhoz ért, így éreztem, hogy megfeszül Gretchen neve hallatán.
- Jaj, hát, semmi érdekes... - kezdte, mire nógatni kezdtük, hogy "nem baj, mond eeeeeeel", mire persze mosolyogni kezdett, és mesélni. - A lényeg: Gretchennel megtörtént a lehetetlen. Az állítólagos pasija - itt akaratlanul is Henry-re tévedt a tekintete, de csak egy századmásodpercre, és Helena nem is észlelte. - úgy kidobta a házból, mint egy rühös macskát. - Jared próbált nem mosolyogni, de alig bírta ki. Én a számba haraptam, Helena pedig nagyokat pislogott.
- Ezt hogy érted? - nyaggattam Jaredet a részletekért.
- Valami olyasmit magyarázott, hogy a csávó kiment valakivel beszélgetni, és aztán nagyon idegesen tért vissza. Többször kérte is Gretchent, hogy menjen haza, dehát azt a lányt lehetetlen lekoptatni. - magyarázta nagyban Jared, Helenaval pedig ittuk a szavait. Nem akartam látni Henry reakcióját, elképzelni is elég volt. - Szóval végül a karjánál fogva kirángatta és még a táskáját is utána dobta. Ami durva, mert mindenhol sár volt. Gretchen nagyon ki volt bukva. - vigyorogtunk kárörvendőn, mert bár én nem ismerem a lányt, kialakult róla a véleményem ennyi idő alatt.
- És ez már önmagában is elég lenne, mert azért valljuk be, Gretchenről van szó, Miss Tökéletesvagyok-ról, de  a sztori itt nem ér véget. - Jared úgy sandított ránk, mint aki a város legnagyobb hírének tudtában áll. - Ugyanis az ajtóban állva végignézte, ahogy Her... mármint a pasija egy másik lánnyal smárol a szemben lévő háznál. 
Helenanak leesett az álla ugyanabban a pillanatban, mikor én nyikkantam egyet, és köhögni kezdtem. Majd hirtelen az ablaknak csapódtam, Henry ugyanis elrántotta a kormányt.
- Bocs, egy macska volt az úton. - magyarázta rekedten, és párszor megköszörülte a torkát.
- Hát, ez aztán a sztori. - motyogtam, és próbáltam pókerarcot vágni, miközben visszaültem a helyemre. Éreztem, hogy Henry is szögegyenesen ül, és csakis az útra koncentrál, ahogy én is. Folyamatosan lejátszódott bennem annak a csóknak az emléke, felforrósítva a bőrömet és minden érzékszervemet. Bal kezemmel erőssen markoltam az ülést, és próbáltam néhány mély lézegzetet venni. Éreztem, ahogy az ajkaim bizseregni kezdenek Henry nyoma után.
Belégzés. Kilégzés. Basszus, de hangosan fújtam ki a levegőt!
Ezt eljátszottam még párszor, miközben Helena szinte örömtáncot járt. Lehet, hogy a ő a legkedvesebb ember, akit ismerek, de a kárövendés apró ördöge belé is belefészkelte magát.
Az ablaknak döntöttem az egyre inkább hasogató fejem, és bámultam kifelé. Igyekeztem semmire nem gondolni, csak magamban tettem megjegyzéseket, hogy "ú, milyen szép muskátli van az ablakpárkányon" meg "milyen aranyosan játszanak a gyerekek". És nem, még véletlen sem Henryre, és főleg nem arra a napra.
Mert Jared nem csak annak a fenomenálisan izgalmas és eléggé jóértelműen mocskosnak vélt csókra emlékeztetett vissza, hanem az egész raktáros kalandra. Ashtonra, Mr. Harperre, és legfőképp arra, ahogy azt a lányt elcibálták a helyéről.
Az események forgatagában el is feledkeztem róla, amitől csak még nagyobb szemétnek éreztem magam. Vajon mi lehet, most vele? Közbeavatkozhattam volna... vagy legalább kideríthettem volna, hogy hova vitték.
Ez persze csak utólag jutott eszembe. Ahogy persze minden jó ötlet,  vagy épp megfelelő repost.
Ashton felszívódása pedig méginkább zavart. Remélem a távozása az ideiglenes otthona lefoglalása miatt történt, nem pedig előre tervezve, valami sötét ügybe...
Még mindig túl keveset tudtam róla, mégis, valamilyen hülye oknál fogva bíztam benne. S ez nem arról szólt, hogy érzelmeket táplálnák iránta, vagy ilyesmi. Nem, azt inkább a mellettem ülő seggfej élvezheti. De barátként tekintettem Ashtonra, attól függetlenül, hogy alig tudtam róla valamit.
Ha már Ashton így eszembe jutott, Mel is érdekes figura a sakktáblán. Tia a héten kétszer járt nálunk, ugyanazzal a stírölös, unalmas képű fazonnal az oldalán, de Mel váltig állította, hogy semmit nem tud a gyújtogatásról. Az pedig rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy ki hozott ki a lángoló épületből.
- Áááá, rámírt! - kiálltott fel Jared, mire észhez tértem, és egy mély sóhaj keretében hátra fordultam.
- Ki és mit? - érdeklődtem kedvesen, de Jared ujjai már fénysebességgel mozogtak a kis képernyő felett. Helena kezdett magyarázni, hogy Jared nemrég megismert egy fiút, de másik városban lakik, szóval nem gondolta, hogy még beszélni fognak.
Hát, legalább egyikünk szerelmi élete jól alakul.
Egyre több ház mellett haladtunk el, és biztos voltam benne, hogy már a külvárosban járunk.
A forgalom sűrűsödött, a házak már nem csak egyszintesek voltak, de egységes barnás-szürke színűek. Nem volt elülső kertjük, és a kis ablakokon nem túl sok fény juthatott be. Habár itt sem süthet többet a nap, mint az ország többi részén, szóval végvégén teljesen mindegy.
Henry feljebb nyomta a hangerőt a rádión, persze, hogy a neki tetsző zeneszámnál.
- "Monday left me broken..." - dúdolgattam, mire Henry meglepődve rám nézett, és elmosolyodott.
- "Tuesday i was trought with hoping..." - énekelte tökéletes hangon, mire leesett az állam. Annyira meglepődtem, hogy a teljes szerdát kihagytuk, és csütörtöknél kapcsolódtam vissza. És mennyire szépen kiszámoltuk.
- "Thursday waiting for love, waiting for love." - a tiedre, tettem volna hozzá, de inkább vigyorogtam, mint egy vadalma.
- "Thank the stars it's Friday..." - kezdte, és mostmár végigénekeltük a hétvégét. Együtt. És talán elösször történt, de közösen csináltunk valamit, anélkül, hogy bántani akartuk volna a másikat.
- " I'm burning like a fire gone wild on Saturday, Guess i won't be coming the church on Sunday." - énekeltük tökéletes összhangban, mire Jared hátulról rettenetesen rossz énekhangon énekelte az utolsó taktusokat.
- "Waiting for looooooooove" - még a szemeit is becsukta a nagy átélésben, teljesen félő volt, hogy berepednek az ablakok. Én a tenyerembe temettem az arcom, Henry pedig komolyan meg volt botránkozva, amiért egy ilyen szép és egyébként szomorú számot Jared így elrontott. A fiú azonban nem értette, mi a problémánk, szerinte tök jó hangja van.
- Jared, nem ismerlek régóta, de már most imádlak. - csóváltam a fejem nevetve, majd Henry felé fordultam, és a karjába boxoltam.
- Te tudsz énekelni! - vigyorogtam, ő pedig megvonta a vállát.
- Mindenben jó vagyok, ez eddig sem volt titok. - mondta, mire a szemeimet forgattam.
- Kivéve az autókat. - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, mire húzni kezdte a száját.
- Több volt a hölgytársaságom a kamaszkoromtól kezdve, mint férfi. Habár azt hiszem, már az óvódában is tapadtak rám... - morfondírozott, mire újra a karjára ütöttem, de csak nevetett.
És egy szőke félisten nevetése, akit történetesen Henry Spourknak hívnak, eszméletlen szép. Olyan, ami nyomán növények nőlnének ki a földből, ami után békeszerződéseket kötnének, és ami önmagában elérné egy Billboard 100-as lista első helyét.
Oké, muszáj leállnom a Young Adult könyvekkel. Hol vagy kedves Stephen King, a jó kis horrorokkal, mikor szükség lenne rád?
- Csoda, hogy az identitásod megtartottad.
- Oh, az identitásom igen egyirányú, és kifinomult. - vigyorgott rám, majd bekanyarodott egy utcában, és kitette az irányjelzőt, hogy leparkoljon.
- Hölgyeim, és... uram, jelentem, megérkeztünk Edinburghbe. - mondta, majd leállította az autót.

Jenny Brown - 13.

Csak akkor jöttem rá, hogy otthagytam a dzsekimet Ashtonnál, mikor az első bokor végigkarcolta a kezem. Mit karcolta, egyenesen vágta, pechemre valamilyen rózsabokor lehetett. Teljesen sötét volt, és mindenhol bokrok és fák álltak, a térdig érő gazról nem is beszélve. A karjaimat a fejem előtt tartva törtem utat magamnak, és végül nekimentem a kapunak.
- Végre már. - sziszegtem, ahogy lenyomtam a kilincset, de a kapu nem mozdult. Erőssebben rángattam, húztam, toltam, de egyik irányba se mozdul. Még hallatszott a hátam mögül a sziréna hangja, a csillagtalan eget pedig enyhe kék és piros fény színezte meg. A fülem zúgott az idegességtől, remegő kezem pedig hiába erőlködött a vas kapuval, tervet kellett változtatnom.
Előszedtem a telefonom, hogy annak fénye által valamilyen képet legalább kaphassak a környezetemről.
Mögöttem összezártak a bokrok, magát a házat nem is láttam, csak a sötét ágakat, ahogy fölém magasodnak. Nagyon reméltem, hogy nem bukkan fel hírtelen egy vadállat.
A kapu maga egy darab rozsda volt, évek óta nem használhatták. A tetején vas díszek csúcsosodtak, rozsdás élük nem volt túl szimpatikus, de egy helyen legalább 4 hiányzott, szóval ott át tudnék lendülni. Csak fogalmam sincs, hogy kapaszkodhatnék fel, mert bár egy keskeny vasrúd keresztben állt, nem sok esélyt láttam arra, hogy oda fellépve át tudom lendíteni magam.
Mivel azonban több ötletem nem akadt, lábujjhegyre állva megkapaszkodtam a kapu dísztelen tetejében, és mászni kezdtem. A lábam folyamatosan lecsúszott, és a vállam is készült kiszakadni a helyéből, de végül sikerült megtámasztanom magam, és átlendülni a tetején.
Puffanva értem földet a füben, kb. 2 centire a járdától. Leporoltam magam a bogáncstól, és futásnak eredtem abba az irányba, amerre Ashton magyarázta.
Egy kis zsákutcában jártam, még köztéri világítást sem vezettek be, így csak a főutca felöli lámpák látszódtak, és az ott elsuhanó autók fényei. Tudtam, hova érkezem, és azt is, hogy jobbra fordulva alig két háznyira Ashtonék utcája található. Mire ezt végig gondoltam, kiértem a sarokra, és képtelen voltam megállni, a kíváncsiság hajtott előre. Lassítás nélkül kanyarodtam be, és csak a következő utcasarkon álltam meg, miközben rajzfilm figurákat megszégyenítve dugtam ki a fejem a fal mögül. Ott volt néhány rendőrautó, de nem voltam elég közel, hogy lássak is valamit, ezért közelebb sétáltam. Nem én voltam az egyetlen, mások is, gondolom a szomszédok is bámészkodtak, és hallkan beszélgettek. Leginkább nőket láttam bársony tréning ruhákban, páran hajcsavarókkal a fejükkel mutogattak az épület felé.
Egy hosszú és elég cifra káromkodás hagyta el a számat, mikor beigazalódott az érzésem. Tényleg a parti-tanya előtt álltak, minimum 3 rendőrautó, és 1 kisfurgon. A piros és a kék fények intenzíven verődtek vissza az ablakokról és a falakról.
Nem mertem közelebb menni, de így is probléma nélkül kivehető volt, hogy sorban hozzák ki a fiatalokat hátrakulcsolt kézzel, és ültetik az autókba.
Arcokat nem láttam, de úgysem ismertem volna senkit.
Kivéve Ashtont.
Rémülten kaptam elő a telefonom, és hívni kezdtem, de három csengés után kinyomta. Vagy legalábbis remélem, hogy ő volt, nem pedig az egyik rendőr. Lehet, hogy még időben meg tudott lépni, miután engem megszöktetett.
Én is ott lehetnék most, és ami fura mód jobban aggasztótt, hogy Mel is.
Tia már így is a nyakunkra jár, mekkora élvezet lett volna, ha még egy kis füvet is talál nálam.
- Te sosem hallgatsz senkikre? - szólalt meg egy hang mögöttem, és kishíján felsikoltottam a rémülettől. Ashton jelent meg a hátam mögött, zsebre vágott kezekkel támaszkodott a falnak. Pont úgy nézett ki, mint amikor először találkoztam vele, kapucnija félig volt a fejére húzva, bakancsával pedig a falat taposta. Már nem féltem tőle, de kifejezetten ijesztő látványt nyújtott az éjszaka sötétjében.
- Én... én csak... - hebegtem, és a megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, Ashton pedig közelebb lépett.
- Nem is tudom mit képzeltem. De mostmár tényleg menj haza. - fogta meg a vállam, és az utca vége felé irányított.
- Örülök, hogy téged nem kaptak el. - suttogtam, mire biccentett egyet. - Amúgy a dzsekim nállad hagytam. - húztam szomorúan a szám, mert egyik kezében sem láttam a fekete műbőr kabátom.
- Sajnálom. Ha majd tudom, visszaadom.
- Remélem nem nyúlja le egyik rendőr sem. - morogtam magamban, és a kezemet dörzsöltem a hűvös levegő miatt.
- Egy ideig nem leszek a városban. - tette hozzá csak úgy mellékesen, mire riadtan felé kaptam a fejem. S megroppant a nyakam. Rá akartam kérdezni, hogy hova megy, aztán  mégsem tettem.
- Oké. Meddig? - próbáltam megütni a laza hangszínt, de inkább hallatszott követelőzésnek, mint udvariaskodásnak.
- Majd írok. - felelte, majd szó nélkül megfordult, és visszasietett a házhoz.


Péntek reggel morogva nyomtam ki az ébresztőt, mert bár nem volt korán, előző este sokig pakoltam az Eliztől kapott sporttáskába. Elképzelésem sem volt, hogy mit vigyek, túrázunk e majd, vagy inkább vendéglőbe megyünk. Helena egész héten a hétvégéről beszélt, de a túl sok információba belefulladtam.
Fél hétkor még az egész ház aludt, így amilyen hallkan csak tudtam, leosontam a lépcsőn, kivettem a mélhyűtőből két kisebb kajás dobozt, amibe előzőleg készítettem néhány vega finomságot, majd átsiettem a szomszédjaimhoz.
Mikor csöngettem, Henry nyitott ajtót, de pillantásra sem méltatva fordult vissza a konyha felé. Az elmúlt napokban kultúráltan beszélgettünk reggelente, leszámítva, mikor tegnap reggel elgáncsolt, és lehorzsoltam a könyököm.
Bosszúból egy óvatlan pillanatban a hátára ugrottam, amitől hasra esett, és lesúrolta a tenyerét.
Szóóóóóval igen, ápoljuk a jószomszédi viszonyt.
- Szia, Jenny. - szaladt megölelni Helena, mire mosolyogni kezdtem. A reggel folyamán elösször. - Ő a barátom, Jared. - mutatott be egy magas fiúnak, és meglepődve hőköltem hátra.
Ő volt a pékes fiú a plázában. Haja még kócosan állt, nem rég ébredhetett fel.
Udvariasan elcsevegtünk, míg Henry afrika évi táplálékmennyiségét elfogyasztotta.
- Hol van Kennedy? - riadtam meg, mert ilyenkorra már tiszta kutyanyál szoktam lenni.
- Beadtuk kutyapanzióba. Ha te nem jönnél, most ő jönne velünk. - magyarázta Henry megjátszott haraggal. Legalábbis reméltem, hogy tényleg csak megjátszott volt.
- Induljunk már. - pattogott Helena (szó szerint) és Henry kezéből kiszedte a vajazókést, csak hogy összepakolhasson végre a konyhában is.
Egy ajtó nyílt az előszobából, ami a garázsba vezetett, és megtorpanva pillantottam az autóra.
- Ez a tied? - ámultam el a hatalmas terepjáró láttán. Látszott, hogy a legújabb modell, fehér külsején egy karcolás sem látszott, az irányjelzők pedig kettőt villantak, ahogy Henry kioldotta az autózárat.
- Nem, csak itt van a garázsban, tudod, valakinek kiesett a zsebéből, én meg megtaláltam. - forgatta a szemeit Henry, Jared pedig kuncogni kezdett. Közelebb léptem, és finoman végigsimítottam az Audi logón. Olyan gyönyörűen ívelt a kaszni, hogy legszívesebben az egész autót megölelném.
- Csalódtam benned, és most komolyan mondom. - Henry szépséges szemeibe pillantottam, és láttam benne az őszinte meglepettséget - Hozzád egy old-timert párosítottam, mondjuk egy 1967-es Mustangot, vagy egy 1968-as Chevy Corvettet. - Feltűnt, hogy hat elkerekedett szempár figyel, mire vállat vontam. - Mivan? Te is értesz az autókhoz, nem? - intettem a félisten irányába, aki hirtelen elfordult, és kinyitotta a volán felöli ajtót.
- Erre ne akard, hogy válaszoljon. - vihogott Helena, és ellépve mellettem a csomagtartóba dobta a táskáját.
- Mi? Miért? - ráncoltam a szemöldököm, és nem értettem, mi folyik itt. Henry mindenhez ért, leszámítva talán az iránta táplált érzelmek felismerését. Habár ez lehet, hogy csak esetemben nem hat, vagy épp hidegen hagyja. Odanyújtottam Helenanak a saját táskámat is, majd a bal oldali hátsó ajtóhoz léptem.
- Nem, nem, én ülök hátul, Jareddel! - magyarázta egyből a szőke lány, én pedig az ajtóba vertem a fejem. Tudtam, hogy akkor engem száműztek az anyósülésre. Henry mellé.
Fantasztikus, egész végig a szaladgáló pulzusomra kell majd összpontosítanom, és esélyem sem lesz nem Henryt figyelni.
- Mivan, Nyúl, félsz a farkastól? - hallottam Henry hangját egyből, ahogy felmásztam az autóba.
- Hogy lehet az, hogy nem értesz az autókhoz? Pasi vagy! - támadtam egyből neki, figyelmen kívül hagyva az amúgy nem teljesen hülye kérdését. Henry nem nézett rám, csak láttam, ahogy az ajkait szorosan összepréseli, és közben a visszapillantóba pillantott.
- Sosem érdekelt a téma. - vont vállat, és beindította az autót. - Ha a nagy Áááámerikába születtem volna, biztos máshogy lenne. - a tekintete lesajnáló volt, mire értetlenül széttártam a karom az ég felé. Folyamatosan ezzel cukkol, és már nagyon untam a témát.
- Még mindig nem értem, mi bajod az USA-val. - kezdtem védeni szülőhazámat, ami egyébként nem szokásom, de nem is hagyhattam magam Henryvel szemben.
- Kapcsold be az öved. - szólt rám, és kikanyarodott a garázsból. Megnyomott egy gombot, mire az automatikusan becsukódott mögöttünk, mi pedig elindultunk a szűk utcákon.
- Nincs semmi bajom, csak mi, angolok sokkal reálisabbak vagyunk. - vont vállat, mire motyogva hozzátettem, hogy "és önteltebbek is." - Ti meg mintha teljesen külön bolygón élnétek. Ennyi. - az őszinteség csak úgy özönlött a hangjából, én pedig duzzogva ráhagytam a nézeteit.
- Csokit? - nyújtott előre Jared egy tábla étcsokit, én pedig majdnem felsikítottam az ijedtségtől. Teljesen elfelejtettem, hogy négyen vagyunk, nem pedig csak ketten.
- Ember, most indultunk el. - nevetett fel Henry, és kikanyarodott a főútra. Mindig élvezet hallani, ahogy nevet, kisfiússá válik ilyenkor. Apró pillanat, melyet nem árt elraktározni, mert nem túl gyakori.
- Szerelmi bánatom van. Nektek nincs? - magyarázta Jared, Helena pedig kuncogott mögöttem.
- Ide vele. - szedtem ki hirtelen a kezéből, és egyenesen beleharaptam, Henry pedig hitetlenkedve bámult rám és az útra felváltva. Helena mostmár hangosan nevetett, mert Jared próbálta visszakaparintani az édességet, lévén, hogy ő csalódáson van túl.
Végül ő nyert, és láttam a szemében, hogy többet sem oszt meg velem semmit.
- Az egész arcod tiszta csoki. - mosolygott Henry azzal az igazi szívtiprós mosolyával, de a hangszíne volt az, amitől hírtelen kikapcsoltam. Sokszor voltam már náluk, hallottam, hogy beszélgetnek Helenaval. S a húgához is pontosan ilyen lágy, kedveskedő, kissé talán udvarias hangnemben szokott szólni.
Ettől a felismeréstől úgy éreztem magam, mint akit fejbevertek egy kalapáccsal. Egymás után hatszor.
- Köszi, hogy szólsz. - motyogtam, majd a táskámból vizes zsepit elővéve megtöröltem az arcom és a ragacsos kezem. Nem tudtam Henry-re nézni, és nem is nagyon akartam vele a továbbiakban beszélni. Nem sértett meg, mert igazból nem is adta jelét annak, hogy bármi lehet köztünk. Még csak nem is aggódott értem, mikor Ashtonnal voltam, és nem miattam küldte haza Gretchent sem. Az, hogy az elmúlt pár nap reggelén emberien tudtunk beszélgetni, csak udvariasság volt, és bár az eszem tudta, mi a helyzet, a szívem (inkább a hormonjaim) nem tudták magukat féken tartani.
Egyszerűen csak kellett pár perc/óra/nap, hogy összeszedjem széthullott érzéseim apró darabkáit.
Fúj, ez mennyire teátrálisan hangozhatott, ideje leállni a young adult könyvekkel. Bye-bye Daemon Black!
Helena nem bírta a feszültséget, ezért magyarázni kezdte, hogy kb. 4 óra múlva Edinburghben lehetünk, és ha szeretném, akkor szétnézhetek, mert hogy ők már voltak kirándulások alkalmával.
- Persze, jó lenne... - aztán eszembe jutott Ashton, és nem bírtam ki szó nélkül. - Edinburghben amúgy is megszeretnék valamit nézni. - tettem hozzá csak úgy mellékesen.
- Szuper, mit? - Helena átdugta a fejét a fejtámlánk közt, így jobbról figyelt rám nagy kék szemekkel.
- Majd ha odaértünk, kiderül. - húztam hazug mosolyra a számat.
Henry bal karja csak pár centire nyugodott a sebváltón, és oda-oda vonzotta a tekintetem. Szürke pólója csak még inkább kiemelte vastag bicepszét, hosszú ujjai pedig biztosan tartották a sebváltó gombját.
Vennem kellett néhány mély levegőt, hogy lenyugodjon heves szívverésem. Jared épp mesélt valamit, miközben lerúgtam a cipőt a lábamról, és enyhén hátra hajtva az ülést felpakoltam őket a műszerfalra.
- Hé, hé, hé! - pislogott rám Henry inkább meglepődve, mint sem bosszússan, miközben a lábam és az út között kapkodta a fejét.
- Reggel hét van, még a nap is alig süt. Marha hosszú lesz az út, és melletted kell elviselnem. Ennyi engedményem lehessen már. - fakadtam ki, talán picit nagyobb éllel a hangomban, mint terveztem.
- Sok mindenbe beleköthetnék, de mi az, hogy mellettem kell elviselned? Ez inkább áldás, már ne is haragudj. - vigyorgott, én pedig morogva fűztem össze a karom a mellkasom előtt, és tudtam, pont úgy néztem ki, mint egy durcás kisgyerek.
- Ha akarsz, cserélhetünk. - szólt előre Jared, és egyből kivehető volt lelkes hangján, hogy hasonló érzéseket táplál Henry iránt, mint én, ha nem erősebbeket. Erre elmosolyodtam, és ha nem tévedek, Helena odasózott Jared vállára egy hatalmasat. Henry elvörösödve úgyan, de kiadott magából egy "ha-ha"-t, én pedig a bal oldalamon lévő ablakon bámészkodtam kifelé. Az autóúton haladtunk, megannyi zöld mező mellett, néhol a napfény narancssárgán világította meg a zöld lombkoronákat. Henry benyomta a fűtést, mert nyárhoz képest a reggel még nagyon hideg volt, pláne farmersortban, hiába viseltem pulcsit és zoknit. Egy ideig csak Helena és Jared beszélgetése hallatszott és Henry egyenletes légzése. Hallottam hátulról, hogy valamivel csörögnek, majd Jared előre nyújtott egy doboz fahéjjas kekszet.
- Valaki? - a visszapillantóból láttam, ahogy vigyorog, Henry pedig a fejét csóválta.
- Még fél órája sincs, hogy elindultunk, hogy tudsz ennyit enni? - kérdeztem hitetlenkedve, miközben kikapcsoltam az övemet, feltérdeltem az ülésre és hátra fordultam.
- Fejlődő szervezet. - vont vállat Jared, és felém nyújtotta a dobozt, amiből kivettem két darabot.
- És még csak nem is hízik. - tette hozzá Helena, és eljátszotta, hogy csúnyán néz a barátjára. Ami teljesen abszurd, ugyanis Helenanal tökéletesebb testű lány nem is igazán létezik. Gretchennel tudnának csak versenyezni.
- Duplán utállak. - mosolyogtam Jaredra, aki vállat vonva újabb kekszbe harapott.
- Ti takarítjátok ki. - szólt Henry, mi pedig amolyan "hogyne, persze" tekintettel néztünk össze.
Beszélgettünk még egy ideig, de aztán mindjájunkra rátőrt az utazási fáradtság, így visszakupodtam az ülésbe, és bágyadtan pislogtam ki az ablakon. Az út túl monoton és egyenes volt, folyamatosan csak a zöld gyepet láttam magunk körül, és az égen sem az a ragyogó kék szín tündökölt, ami normálisnak mondható. Egy nagy szürke vattapamacs az égbolton jóval előttünk esővel kecsegtetett, amihez már egész jól hozzászoktam, ha egyáltalán ez lehetséges.
A hátsó ülésről egyenletes légzések vízhangoztak vissza, és mosolyogva fordultam hátra. Jared az ablaknak dőlve szunyókált, Helena pedig az ölébe hajtotta a fejét, lábait felhúzva szenderült el.
- Tegnap este pizsipartit tartottak. - szólalt meg Henry, mire felé fordultam. Szőke haja felfelé meredt, mintha reggel beletúrt volna, ugyanilyen színekben játszó szempilláin pedig a narancssárgás napkelte fénye játszott. Eddig észre sem vettem, mennyire sűrű pillái vannak. Simán lehetne Rimmel London reklámarc.
- És engem meg sem hívtak? Tudod mit, itt tegyél ki. - nevettem fel hallkan, de Henry kitette az irányjelzőt. - Mi? Nemár, vicceltem! - csaptam a karjára, mire mosolyogva visszaállt az előző sávba.
- És te is tartottál... öhm, pizsipartit? - kérdeztem, miközben erőssen az útra figyeltem, és még véletlenül sem a félistenre mellettem, mert így is elvörösödtem, és nem akartam tetézni.
- Nem. - tömör válasza szinte hasította a levegőt, és egy bólintáson kívül nem is igazán tudtam reagálni. Közel két perc után szólalt csak meg: - Helena lábánál van egy táskában termosz. Előre tudnád adni?
- Persze. - csatoltam ki az övem, és ismét az ülésre térdeltem, hogy hátra tudjak hajolni.Egy ideig túrkálnom kellett a táskában, de végül megtaláltam. Még meleg volt az ezüst színű termosz, és erre figyelmeztettem Henry-t is.
- Köszi. - mosolygott, majd egy kézzel kinyitotta és belekortyolt. Láttam, hogy visszatartja a nevetését, de nem szól semmit.
- Mi ilyen mulatságos? Hadd nevessek már én is -  érdeklődtem, miközben felém nyújtotta a folyadékot. Éreztem a belőle kiáradó koffein illatát, és gondolkodás nélkül kikaptam a kezéből.
Melyik tinilány nem akar a kiszemeltje után ugyanabból az üvegből inni?!
- Semmi. - válaszolt, de még mindig virult a feje.
- Ha a semmin vigyorogsz ennyire, akkor nem ártana kivizsgáltatnod magad. - jegyeztem meg, mire egy pillantással jelezte, hogy fogjam be.
- Kérsz még? - nyújtottam felé, mire még egyet kortyolt belőle, és becsukta a tetejét. Esküszöm, az az érzésem támadt, mintha házastársak lennénk, és a hátsó ülésen a két gyerekünk aludna, miközben a tengerre igyekszünk. Élveztem volna még ezt az álomképet nagyon, de nagyon sokáig, azonban Henry egy pillanat alatt elsodorta mindezt.
- Igazából csak azt akartam, hogy hátramássz. - bukott ki belőle, és mostmár nevetett is. Rekedtes és igen édes nevetése egy másodpercre kötött le, utána viszont gondolkodni kezdtem.
- Miért? - kérdeztem kicsit megbántottan, Henry pedig mosolyogva végignézett rajtam. Az arcommal kezdte, és a műszerfalon kinyújtott lábammal fejezte, majd újra az útra figyelt. Én is ugyanígy tettem magammal, és rájöttem, hogy a rövidke farmersortom igencsak felcsúszott a combomon. Gyorsan összállt a kép. Hátra fordulva fél seggem kilátszik a nadrágból, és ezt Henry roppantul élvezte.
- Te tuskó! - háborodtam fel, és többször a karjára csaptam, és óriási szerencsénkre nem jött egy autó sem a közelben, különben tuti karambolozunk.
- Héj, Nyúl, nyugi már, meg akarsz halni? - fogta le a karomat szabad kezével, de az a nyomorult vigyor csak nem tűnt el a fejéről.
- Nem, de te... - kerestem a megfelelő szavakat, de sajnos semmi kreatívat nem tudtam kinyögni.
- Igen, pasi vagyok. - mosolygott, és rám pillantott szürkéskék szemeivel.
- Inkább alszok. - fordultam az ablak felé, és éreztem, hogy teljesen vörös a fejem.
- Most ittál kávét. - jegyezte meg a tényt Henry.
- Arghhhh, hogy veled milyen nehéz egy légtérben tartózkodni. - ismét az útra figyeltem én is, épp egy fekete Mercedest kerültünk ki.
- Csak mert zavarban vagy. - vont vállat, amiért igen szívesen leütöttem volna. Szerencsére nem kellett válaszolnom, ugyanis rezegni kezdett a mobilom a táskámban.
Egy anya mindig megérzi, mikor szükséges a lányát kimenteni a bajból.
- Szia, anyu! - szóltam bele boldogan a telefonba, de gyorsan lelohadt a mosoly a képemről. Anyu szipogott a vonal túlsó végén, még ha palástolni is próbálta. - Baj van? - egyenesedtem ki egyből, és éreztem Henry tekintetét magamon.
- Ne haragudj, hogy zavarlak. Merre jártok? - érdeklődött udvariasan, de biztos voltam benne, hogy nem bájcsevegni szeretne.
- Útban Edinburgh-ben, valahol az autóúton. Anyu, történt valami? - túrtam bele a hajamba, és a bal oldali ablakon bámultam kifelé.
- Nem azért szipogok, mert szomorú vagyok. Tudtam már egy ideje, csak miattad aggódom... - kezdte, mire azonnal 120-ra ugrott a pulzusom, és a combomba vájtam a körmeim. Meghalt valaki? Vagy... úristen, Anyu beteg? Rákos? Az összes létező gondolat végigcikázott az agyamon 3 másodperc alatt, de a legkézenfekvőbb teljesen kimaradt a felsorolásból.
- Jenny, apáddal aláírtuk a válási papírokat. - suttogta, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Az egész úgy ért, mint egy jeges vödör víz, és most nem az Ice Bucket Challenge-re gondolok.
Még csak azt sem tudtam, hogy válni készülnek.

Jenny Brown - 12.

- Sajnálom Mel, de válaszolnod kell. - hallottam Tia hangján, hogy mennyire szomorú, de Mel sem állt épp a helyzet magaslatán. Peny kint olvasott a kertben.
Mel nekem segített egész délelőtt feltakarítani a házat. Mikor csengettek, a szívem kihagyott, és szinte szögdécselve futottam le a lépcsőn, de közben eszembe jutott, hogy Henry nem lehet az, lévén, hogy ilyenkor dolgozik. Ettől furcsa mód még izgatottabb lettem, mert Ashtonra gondoltam, de aztán gyorsan lefagyott a mosoly az arcomról. Tia és egy pasi álltak az ajtóban, egyenruhában. Nem engem kerestek, hanem Melt, akin láttam, hogy menten elájjul.
- Kiskorú, ki sem kérdezhetnék. - morogtam körülbelül már tizedszer, de a pasi csak rám villantotta a tekintetét, hogy hallgassak.
- Mel, nekem bármit elmondhatsz, tudod jól. Azért is jó, hogy veled beszélhetek, mert a szüleidet nem kell terhelni. - vázolta a hupikék látványt Tia, én pedig egyre jobban berágtam rá. Úgyis elmondja Eliznek, csak feleslegesen hazudik és manipulálja Melt.
Valaki állítja, hogy látta Melt egy kisebb bandában a vidámparkos barlang hátsó részénél, nem sokkal a tűz előtt. Mel mindezt nem is tagadta, de arra már nem volt hajlandó válaszolni, hogy kikkel volt együtt.
Persze, hogy Markkal, de ez Mel sara volt, és akármennyire is szerettem volna beleszólni, muszáj volt hallgatnom.
Szokták mondani, hogy minden új hely új személlyé tesz. Nem mondom, hogy nem voltak már gondjaink otthon is, ugyanmár, minden családban akadnak kisebb-nagyobb ügyek. De nem vártam volna, hogy itt kamatostól zuhanjon a nyakamba minden rossz és minden bonyodalom.
Köszönöm szépen karma, univerzum, isten, vagy bárki, aki az életemet irányítja, csezd meg magad.
- Tia, ha nem akar, nem válaszol! - csaptam mostmár az asztalra, mire mindenki összerezzent.
- Majdnem megfulladtál, és nem érdekel, ki miatt? - Tia szemöldöke majdnem a hajvonaláig ugrott, mellette a csávó pedig ugyanolyan unottan bámulta az asztallapot. Vagyis azt hittem, de aztán gyorsan rájöttem, hogy a mélyen dekoltált felsőm iránt tanúsít érdeklődést. Újra az asztalra ütöttem, ezuttal ököllel, és ugyanazt a "semmi nem érdekel" pillantást viszonozta ezuttal a szemeimmel is.
- Őszintén? Nem, nem érdekel. Itt vagyok, sütünk, főzünk a lányokkal, már nem is fáj semmim - á, csak mintha forró késsel néha belevágnának a mellkasomba - Nehezen hiszem, hogy ellenem irányult, lévén, hogy alig ismerek bárkit is. - és ezt valóban így is gondoltam. Az viszont, hogy ki hozott ki az épületből, na, az már egy más kérdés, és nagyon zavar, hogy nem tudom kideríteni.
- A tulaj azonban szeretné tudni. - szólalt meg most elösször a pasi is, monoton és szinte gépies hangon. Sóhajtva vállat vontam.
- Mel, nem kell semmit mondanod, amíg a szüleid nincsennek itthon.
- Nincs is mit mondanom. - húzta ki magát ültében, és felszegte az állát, szinte pökhendien, én pedig elnyomtam egy mosolyt. Ügyes lány. Mikor nem ellenem irányult az ilyen fajta viselkedése, kifejezetten büszke tudtam lenni.
Tia szomorúan csóválta a fejét, én pedig felálltam, hogy kikísérjem a csipet-csapatot, kicsit sem törődve azzal, hogy még kérdezgettek volna minket a világ nagy dolgairól.
A nő visszafordult felém az ajtóban - Jövünk még.
- Alig várom. - szóltam vissza gondolkodás nélkül, majd rávágtam az ajtót.
Visszasétáltam az ebédlőbe, ahol Mel a portörlőt épp végighúzta egy képkereten. Tartása továbbra is egyenes volt, arcán semmilyen érzelem nem látszott. Vagy tényleg nem rázta meg a dolog, vagy hihetetlenül jó pókerarcban. És én utóbbira tippeltem.
- Valahova elmehetnénk ebéd után. - dobtam fel a témát, Ő pedig csak vállat vont.
- Ebben a városban nincs túl sok minden.
- Pláza? Bevásárolhatnánk egy két új cuccot. - nem volt nehéz erre az ötletre jutnom, csak végig kellett néznem Mel-en. Egy fekete leggings viselt egy térdig érő sötétszűrke  pólóval. Tény, hogy itthoni viselet, de van egy olyan érzésem, hogy más holmija is ennyire fiús. Láttam a testtartásán, hogy erőssen ellenkezne, de végül bólintott, én pedig mosolyogva léptem ki az udvarra, hogy Penyvel foglalkozzak.
Nem vagyunk továbbra sem barátnők, de valami változóban volt. S ennek őszintén örültem.
Peny-nek csak annyi kérdése volt, hogy a könyvesboltba és a papírüzletbe is benézhet e, így hát újabb délutáni programot pipálhatok ki a listámról.
Hétköznap délutánhoz képest rengetegen voltak körülöttünk. A pasztel színskála összes árnyalatát felfedeztem a kisruhákban, pólókban, szoknyákban, és szinte nem is láttam a férfi nem képviselőit. A szatyrok minden lépésnél ropogtak a hordozója kezén, és hangos nevetgélések, csacsogások töltötték ki a pláza óriási terét.
Az épület egész beltere számomra egy hengerre hasonlított, egy óriási, három szintes hengerre. Középen hatalmas csillár lógott, a plafontól majdnem a földszintig, és mozgólépcsők segítették a közlekedést.
Szakadtnak éreztem magam ezek a kisvárosi angol lányok mellett, és hirtelen visszavágytam Londonba. Ott senki nem törődik a másikkal, és habár ez néha elkeserítő, az esetek legnagyobb részében azt jelenti, hogy élheted a saját életed.
Miami-ról nem is beszélve, de az már a múlt.
Elhaladtunk egy pékség mellett, és megcsapta az orrom a fahéj és a kelt tészta fantasztikus egyvelege. Egy fiatal, kedves arcú szemüveges fiú állt a pultnál, fején azzal a vicces/idióta sapkával, amit mindenki kidobna a francba. Magas volt, és nyúrga, sötétbarna haja pedig tökéletesen beállítva. De ami méginkább vonzott a tekintetem az irányába, az az, hogy látszott, mennyire unja a pult előtt található asztalnál ülők beszélgetését.
Három lány, különböző hajszínnel figyeltek egy negyediket, akit sűrű, göndör barna hajából már felismertem. Gretchen. Gesztikulálva magyarázott, a lányok pedig szájtátva és szinte dühösen reagáltak a mondottakra.
Henry végül nem mondta el, miért küldte el este a lányt, és bár megevett a kíváncsiság (meg persze végig az járt az eszemben, hogy talán miattam, ami teljes képtelenség) mégsem kérdezgettem tovább. Ehelyett hazafelé egymást lökdöstük a bokrokba, kisebb, nagyobb sikerrel, de legalább hallottam nevetni. Diadalittas nevetés volt, és az én káromra, de addig sem szívtuk egymás vérét.
- Jössz? - riasztott fel a gondolataimból Mel, megállítva így a vágyat, hogy elkezdjek szájról olvasni, és megtudni, mi a helyzet a méhkirálynővel.
Nem számoltam, mennyi üzletbe tértünk be, de hihetetlen mód kikapcsolt. Igyekeztem nem magamnak nézegetni új ruhákat, mert minduntalan az a kérdés járt a fejemben, hogy ebben vagy abban tetszenék e Henry-nek? Vagy épp Ashtonnak? S ezen kérdések miatt undorodni kezdtem magamtól és a ruhaneműktől is. Csak egy csőszárú koptatott farmerrel gazdagítottam a gyűjteményem, ami rettenetesen szűk volt, és már előre tudtam, hogy csak fekve leszek képes felrángatni magamra. Sokkal több időt fordítottam inkább Mel külsejére. Tudtam, hogy rózsaszín vagy épp virágmintás holmikkal kizavarnám a világból, így hát a klasszikus bordó, krémszínű és világoskék színeknél maradtunk.
Nem mintha értenék a legújabb trendekhez, de azért az alapokkal próbálok tisztában lenni.
- Na, ez már igen! - tapsoltam egyet, és Peny is ámulva nézett végig a nővérén, mikor az ragyogó képpel kilépett a próbafülkéből. Egy krémszínű topánt viselt, egy sötétebb csőszárú farmerrel és egy bordós-pirosas kockás női inggel.
Nem hangzik nagy dolognak, de mégis az volt. Most elösször láttam meg Mel igazi énjét. Nem a fekete pandasminket a temérdek fekete cuccal. S nem azt, amit az anyja kedvéért felvesz nap, mint nap.
Ez volt ő: egy kicsit lázadó, kicsit más lány, aki mégis izlésesen fel tud öltözni. Nem néztem 15-nél többnek, de 10 évesnek sem.
S bár egy világért be nem vallotta, Mel is így érzett.
Épp a pénztárnál fizettünk Eliz "csak vészhelyzetre" kártyájával, mikor Mel felém fordult.
- Le akarom vágatni a hajam. - olyan határozott hangon mondta mindezt, hogy egy atombomba nem tudta volna megtörni.
- Mennyire? - kicsit ijedve kérdezte rá, és nagyon reméltem, hogy nem Britney Spears-es bepöccenést készül alakítani, nullás géppel.
- Vállig. - vette le a pultról a zacskókat, és a kijárat felé igyekezett.
- Oké. - egyeztem bele. - de csak ha anyád nem fogja leszedni érte a fejem.
- Nem fogja érdekelni. - zárta le a témát, és a mozgólépcső felé igyekezett.
Peny szorosan mellettem jött szintén két nagy szatyorral, ami a papírüzlet eredménye, és így követtük a megújulni készülő Melt.
Pár perc séta után betértük abba a fodrásszalonba, ahol Helena dolgozik, és sikerült visszafognom a késztetést, hogy homlokon csapjam magam. Ahányszor rá nézek, a bátyja jut az eszembe, és ez azért elég beteges dolog. De annyira örült nekünk, hogy elhesegettem minden Henry körüli gondolatomat, és visszamosolyogtam rá.
Az egész szalonban a lila különböző árnyalatai domináltak, az egész jobb oldali falon egy hatalmas tükörterült el. Előtte helyezkedett el vagy 6-7 szék, és minden ott dolgozón fehér egyenpóló volt, derekukra komplett készlet akasztva. A bal oldali fal mellett bársonnyal borított puha székek sorakoztak, a fehér dohányzóasztalokról szinte lefolytak a magazinok, és közben halk zene töltötte be a helyiséget.
A lilától frászt kapok, de el kellett ismernem, hogy a berendező értette a dolgát.
Vázoltuk a tervet, Mel-t pedig az egyik fodrász törődésére bíztam.
- Hívtalak tegnap este. - súgta a fülembe Helena, mire összerezzentem. Szőke haja koszorúként volt összefonva a feje tetején, és bár sokan gázul néznek ki ilyen frizurával (én biztos), neki még ez is jól állt. - De foglalt voltál.
- Biztos anyuval beszéltem. - túrtam bele a hajamba, és a végét vizsgálgattam. Rámférne egy hajvágás. Amúgy pedig rémesen hazudok, csoda, hogy eddig senki nem tett rá megjegyzést.
- Mindegy, a lényeg: hétvégén autóval elmegyünk kirándulni Skóciába, és szeretném, ha csatlakoznál.
- Öhm, pontosan ki az az "ünk"?
- Henry, Jared, aki a legjobb barátom, de nyugi, homár a szentem, te és én. Olyan jó móka lenne! - ragadta meg az alkarom, és ugrálni kezdett, mint egy kislány, aki a menyasszonyos Barbie-ját akarja.
- Mikor indulnánk? Meg hol aludnánk? Pénteken még a lányokkal kell lennem... - magyaráztam, és nem is kellett túlzottan győzködni. Nem láttam még a felföldet, mindig inkább a nagyobb európai fővárosokat jártuk be nyaranta anyuval, amolyan "kultúrálódjunk" címszó alatt.
- Péntek reggel indulnánk, és vasárnap késő este haza is érnénk. Nem tudsz valahogy egy plusz napot kérni? - Helena hatalmas szemekkel pislogott rám, és szerintem sírva is fakadt volna, csak hogy elérje a célját. Képtelenség neki ellenállni.
- Megpróbálkozom. - az arca azonnal felragyogott, de gyorsan leintettem. - Nem ígérek semmit. Most pedig kezdjünk valamit az én hajammal is, ha már itt vagyok. - Helena arca szinte napként ragyogott, annyira könnyű volt boldoggá tenni. Gyorsan leültetett az egyik szabad székbe, és fésülgetni kezdett. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elmerültem a finom érzésbe. Nem is olyan rég még a bátyja érzéki ujjai barangolták be a fejbőröm.
- Mire gondoltál? - nézett a szemembe a tükörből, és körém tekert egy köppenyt. Peny tükörképére pillantottam, aki egy lila bársonyszéken ült, és lógatta a lábát, és nem zavartatva magát olvasta a Carol Drinkwater könyvét. Ha így halad, nem lesz szociális élete.
Megérezte, hogy nézem, és szélesen mosolyogva integetni kezdett. Visszaintegettem, majd Mel irányába néztem, aki két széknyire balra ült tőlem. Épp az első adag hajat vágták le, és láttam, ahogy majdnem 30 centi haj lassan a földre hullik. Ettől bátorságot kaptam, és megvontam a vállam.
- Rád bízom. - nevettem, és elmerültem a szalonban zsongó pletykaáradatban.

- De hétfőre már biztos itt leszel? - kérdezte Eliz kb. negyedszer, én pedig egyre jobban bólogattam, és éreztem, ahogy a lágy hullámok ugrálnak a fejem körül, és hogy tutira izomlázam lesz a nyakamban, ha továbbra is kérdezgetni fog.
- Biztos. Természetesen plusz egy hétvégi napot így bevállalok bármikor, amúgy sem fáradtság. - egy rongyban megtöröltem a kezem, és lekapcsoltam a mosogató feletti lámpát.
- Rendben, akkor pénteken majd a nővérem vigyáz rájuk. - gondolkodott Eliz, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam. Alig vártam a pénteket, bár tudtam, Henry már a sarkon ki fog tenni, de amúgy is ki akarom idegelni.
Jó buli lesz.
- Köszönöm. - hálásan megöleltem Elizt, majd a szobám felé iparkodtam. Át kellett öltöznöm, mert este még valahova el kellett ugranom. És az nem a jó buli kategóriába tartozik.
Fekete szakadt koptatott farmert vettem, fekete trikóval és dzsekivel. Magamhoz képest vadabbul festettem, amit új, igencsak oroszlán sörényre hasonlító hullámos hajam csak méginkább kiemelt.
Ashton nem válaszolt sem az sms-re, sem mikor hívtam, és bár tudtam, hogy felesleges, de aggódni kezdtem. Vagy csak hiányzott, én sem tudtam pontosan megfejteni az érzéseimet, de mindenképp látnom kellett. Ő volt felfordult életem egyik legfőbb központja.
Gyorsan beköszöntem Penyhez, aki az asztalánál művészkedett valamit, majd lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem a hűvős nyári éjjszakába.
Már nem kellett az utcákat figyelnem, a lábam automatikusan vitt a fura ház felé, és már sokkal előbb meghallottam a hangos zenét, mint az normálisnak nevezhető lenne. Kint egy párocska épp készült felszentelni a villanyoszlopot, igencsak egymásba voltak gabalyodva, így gyors léptekkel beléptem a kapun, és mit sem törődve a basszustól dübörgő ajtóval, beléptem a házba.
Hiába, vannak látványok, amiket képtelenség elfogadni, és ez is egy ilyen volt. A tömeg táncolt és ivott, és nem ok nélkül éreztem azt, hogy egy szvinger klubba kerültem. Egy lány (ha jól érzékeltem magas hangját és hosszú haját) nekem esett, kishíjján a földre sodort, de még idejében elkaptam a kanapé hátulját. A teljes sötétséget csak a konyhából kiszűrődő világosság akadályozta meg, de még így is tapogatóznom kellett. A lézer fények csak rontottak a helyzeten. Eszembe jutott, hogy talán szólongatnom kellene Ashtont, de a saját gondolataimat is alig hallottam.
Miután átvágtam a tömegen és félrelöktem két egymással smároló lányt, be tudtam lépni a konyhába. Az állapotok igencsak eluralkodtak a helység felett, az egész padló mocskos volt, és ragadt a kifolyt italoktól. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint a legutóbb, mikor itt jártam. Az sör erős szaga szinte fájdította az orromat, és ijedve ugrottam félre, mikor rátapostam egy üvegszilánkra.
- Engem keresel, mi? - szólított meg egy férfi hang, és egyből tudtam, hogy nem Ashton az.
Ha fókuszáltam a fejére, még láttam apró nyomokat az orrán, amit eltörtem, mikor lefejeltem. Marko ott állt öt lépésnyire tőlem, és nagyon nem örültünk a viszontlátásnak.
- Majd ha befagy a pokol. - válaszoltam egyből, és a falat kezdtem kaparni a hátam mögött. Vállat vont, és kiitta a pohara tartalmát.
- Még nem mondtam le rólad. Te fogsz a földön csúszni értem, csak idő kérdése, hogy pontosan mikor. - beletúrt fekete égnek meredő hajába, és hanyagul a pultnak támaszkodott. Zöld szemei gonoszságtól vibráltak, penge vékony ajkai pedig gúnyosan húzódtak félmosolyra. Egyszerű trikót viselt szakadt farmerrel, az egész bal karját már kikopott, minőségtelen tetoválások borították.
- Legszívesebben lehánynálak. - reagáltam reflexből, és az kijárat felé tapogatóztam.
- Hmm, igen, mond még, mit tennél velem. - lépett még közelebb, mögülem pedig végre eltűnt a fal.
- Beteg vagy. - motyogtam már csak úgy a semminek, és a lépcső felé vettem az irányt. Ugyanebben az időben megszólalt a Seven Nation Army és kb. 50 személy egyszerre kezdett üvölteni/sikítozni/dobolni bármin, amit ért, és egy pillanatra én is megtorpantam.
Régen sokat hallgattam, és hirtelen megannyi emlék rohant meg a szöveget hallva.
Megráztam a fejem, és csak egy dologra öszpontosítottam: megtalálni Ashtont. Felrohantam a lépcsőn, és nem is kellett megerőltetnem magam, tudtam, melyik az ő szobája.
Kopogtam, de nem kaptam választ, így benyitottam. És majdnem összeestem az ajtóban.
- Jenny? - Ashton döbbenten meredt rám, miközben az alatta fekvő pucér nő szorosabban tapadt Ashton meztelen felsőtestéhez. Szerintem egy kutatócsoport sem tudta volna kideríteni, melyikünk lepődött meg jobban a másik láttán.
- Én...én... -dadogtam, és bár tudtam, mit kellene tennem, teljesen lefagytam. Ashton egy szál alsógatyában még mindig a csaj felett támaszkodott, és egymást néztük. Egymástól vártunk bármilyen reakciót.
- Ő már az enyém, te szuka! - fröcsögte nekem a festett szőke hajú szépség, akinek elég láthatóan szétmosódott a rúzs a szája környékén. Erre már Ashton is reagált, és legördült a lányról, aki kicsit sem szégyenlőssen utána kapott, megmutatva így kicsit sem rossz alakját, a melle alatt található tetoválást, és a teljesen kivart combját.
Kiléptem a folyosóra, és a homlokomat a falnak támasztottam. Ashton maga után húzta az ajtót miközben kilépett mellém, és begombolta a fekete megviselt farmerét. Henry közelében sem ért izmok terén, de nem is számítottam rá. Inkább a szálkássabb típus volt, de mivel felém magasodott, konkrétan a mellizmaival létesítettem szemkontaktust.
- Mit keresel itt? - nem tűnt dühösnek, de éreztem, hogy nem is örül túlzottan a látogatásomnak.
- Hívtalak délután. - túrtam bele a hajamba idegesen, és újra meglepődtem, milyen soknak tűnik hirtelen a hullámok miatt.
- El voltam foglalval. Baj van? - fűzte keresztbe a karjait, és így láthatóvá vált a könyökénél található tetoválás. Nem venném biztosra, de mintha "Emily"-t írna ott. Csodás, egy szerelem tetkó.
- Igen, gondolom mennyire... - csúszott ki a számon, és közben kinyílt az ajtó is. A szőke Avril Lavigne hasonmás lépett ki az ajtón, immár pólóban és miniszoknyában, majd Ashton felé fordulva egy óriásit leakasztott neki. Akkorát csattant, hogy a hangzavar ellenére is csengett tőle a fülem. Gondolom, Ashtoné még jobban.
A csaj aztán hozzám fordult, és a falnak lökött, majd lerobogott a lépcsőn, és eltűnt a szemünk előtt.
- Gyere be. - intett Ashton az ajtó felé, én pedig követtem.
- Ha nem gond, nem ülnék az ágyra. - lehámoztam magamról a dzsekit, majd az ablak mellé telepedtem le a földre. Ashton szobája a minimálnál is minimálabb volt. Egy szekrény, egy kicsi éjjeliszekrény, az ágy, és a sarokban egy csukott laptop hevert a földön, rajta a mobiljával.
- Hogy lehetséges az, hogy fehér a szobád? Pont neked? - néztem a plafonra, miközben Ashton magára rántott egy pólót.
- Mondjuk mert nem vagyok sátánista. - telepedett le az ágyára, és kérdőn nézett rám.
- Hmm, jogos. - mondtam, csak hogy megtörjem a csendet. Éreztem a tekintetét magamon, de nagyon érdekesnek tűnt tanulmányozni a padlót.
- Tegnap azt mondtad, hogy hamarosan találkozunk. - motyogtam 2 perc némaságba burkolózás után.
- Tudom, hogy Chuck mondott neked dolgokat. - vágott egyből a közepébe, mire döbbenten kaptam felé a fejem. Ashton kifejezetten szomorúnak tűnt. A szívem majd kiesett a helyéről, és úgy kaptam az igazság felé, mint egy szomjazó a sivatagban a víz után.
- Honnan? - kérdeztem, pedig egyáltalán nem ez érdekelt.
- Ő Chuck. - vonta meg a vállát, mintha ez tök egyértelmű lenne.
- Szóval igaz. - néztem mélyen a szemébe, ő pedig minden kétséget kizárólag bólintott.
- Ezért is tudtad, hol... hol dolgozik Mr. Harper. - következtettem ki, de Ashton meglepett.
- Igazából ez egy teljesen más sztori. - közölte, én pedig fáradtan felsóhajtottam.
- Nehéz eset vagy. - mutattam rá a legegyértelműbb tényre, mire Ashton halványan elmosolyodott.
- Te pedig fura.
- Hol van a nevelőintézet, ahova küldtek? - kérdeztem teljesen semleges hangon, és úgy tűnt, Ashtont sem rázza meg a kérdés. Engem viszont igen, a kérdések csak úgy cikáztak az agyamban, és legszívesebben egyszerre tettem volna fel mindet.
- Edinburgh-ben. - válaszolta, miközben a telefonja csipogni kezdett. Sóhajtva felállt, és felkapta a laptopról. Az arca döbbenetről árulkodott, miközben rám majd újra a telefonjára pillantott. Hipersebességgel írt vissza, majd felém fordult.
- El kell tünnöd innen. Most! - rántott fel a karomnál fogva, majd az ajtó és az ablak irányába kapkodta a fejét. A szorításán is éreztem, mennyire ideges, ami engem is azzá tett.
- Mi? Miért? - kérdeztem, miközben kinyitotta az ablakot.
- Majd elmondom máskor.
- Te most... - ámultam el, miközben az ablak felé lökdösött. Nem volt durva, csak hihetetlenül ideges. - azt akarod, hogy kimásszak az ablakon? Az emeletről? - bámultam ki a sötétségbe, és teljesen össze voltam zavarodva.
- Itt a tűzlétra.
- Ashton, mi folyik itt? Jön a másik játszópartnered, vagy mi? - emeltem meg a hangom, és a kezdeti ijedtség kezdett átmenni dühbe. A combomnál éreztem az ablakpárkányt, és a kintről bejövő hideg levegő megborzongatott.
- Figyelj. - fogta meg a vállam mindkét kezével, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - haza kell menned. Ahogy tudok, írok, mert tudom, hogy vagy olyan őrült, hogy visszagyere. De most utoljára kérlek, hogy mássz le! - nem volt ijedt a hangja, vagy pánikot keltő, hanem nagyon, nagyon őszinte. Farkasszemet néztünk, majd bólintottam, mire folytatta. - Ha pedig leérsz, fuss, találsz majd egy kaput, jobbra fordulva kiérsz a főűtra. - Azthiszem, még sosem hallottam ennyit beszélni egyfolytában, és ez is elég komoly jele volt annak, hogy bíznom kell benne.
- Komoly magyarázatot várok. - mondtam, majd megkapaszkodva az ablakpárkányban kiléptem az első lépcsőfokra. Éreztem a vas irritáló szagát, és ez is arra motivált, hogy gyorsan haladjak lefelé. Az agyamra köd borult, csak azt tudtam tenni, amire Ashton kért, és hogy csillapítsam a végtagjaim remegését.
S ekkor hallottam meg a szirénákat. Rendőrautók hada közeledett, de nem tudtam megállapítani, melyik irányból. Fülelni kezdtem, de Ashton rám mordult az ablakból.
- Menj már! - kiálltotta, én pedig semmivel sem törődve futni kezdtem a sötétben.

Jenny Brown - 11. [*5000 blogmegtekintés*]

Éreztem, hogy lassan szét fogok esni. Fájt mindenem, alig kaptam levegőt, és az agyam is kezdett leblokkolni a felgyülemlett élményektől. Túl sok volt ez a mai nap, és nem volt rám túl jó hatással az sem, hogy Henry szavait ismétlő funkcióra kapcsoltak bennem, és csak az járt az eszemben, amit mondott. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag végülis megcsókolt. Lány vagyok, az ilyesmin azért el lehet agyalni egy ideig.
Megráztam magam, ledobtam magamról a sáros csukámat, és beléptem a nappaliba.
Peny a kanapén ült, és épp olvasott egy könyvet. Rám pillantott, és leesett az álla.
- Peny, jól vagy? - előztem meg a kérdéssel. - Úgy sajnálom, hogy Henrynél kellett, hogy hagyjalak... - térdeltem le az ülőgarnitúra mellé, és kisöpörtem egy tincset a homlokából.
- Sütött nekem Nutellás palacsintát és Kennedyvel játszottam. - pislogott rám nagy szemekkel, én pedig kierőltettem magamból egy mosolyt.
- Akkor ki fog vacsorázni? - dorgáltam meg, és közben a fali órára néztem. Valószínüleg senki, Eliz perceken belül itthon lehet. Basszus.
A konyhába siettem, gyorsan feldobtam a tűzhelyre egy lábost, vizet és makaróni tésztát öntöttem bele, majd az égiekre bíztam a továbbiakat.
- Gyorsan letusolok, ne engedj be senkit. - szóltam vissza a lépcsőről, Peny pedig bólintva merült bele a kezében tartott könyvbe.
Felérve megtorpantam, és gondolkodóba estem: elösször tusoljak le, vagy inkább tartsak fejmosást Melnek. A kezemet dörzsöltem, így adva magamnak takarítanivalót a későbbiekre, a megszáradt sár a kezemről csak úgy porzott, a nadrágomból pedig csöpögött a víz.
- Ez a te hibád... - morogtam, és bekopogtam a "belépni tilos" táblájú ajtón.
- Mel, beszélnem kell veled. - dörömböltem jobban, mikor nem kaptam választ.
- Húzz a francba. - válaszolta kedvesen, de közben hallatszott a hangján, hogy sír.
- Órák óta a nagy "francokban" kerestelek, szóval szeretném, ha elárulnád, te melyik "francban" jártál. - olyan erővel nyitottam ki az ajtót, hogy a falnak csapódva  még vissza is pattant. Mel riadtan ült fel az ágyán, és kisírt szemekkel bámult rám. Nem tudom, hogy a dühös arcomtól vagy a friss és üde kinézetemtől ámult e el, de gyorsan összeszedte magát, és megindult felém, hogy rám csapja az ajtót. Megelőztem, és az íróasztal székében foglaltam helyet.
- Marknal voltam. - fűzte keresztbe a karját a mellkasa előtt, és igen nagylányosan próbált vagánykodni.
- Hazudsz. Voltunk Mark házánál, és ő nem is volt otthon. - biccentettem félre a fejem, Mel szemében pedig megvillant valami. Düh? Meglepettség? Fogalmam sincs.
- Akkor később talán elment otthonról. Beszéltem vele a tegnap estéről, többet nem találkozunk. - adta meg magát, és sóhajtva leüllt az ágya szélére. Nem nézett rám,nem volt kíváncsi a kárörvendő fejemre.
- Oké, és aztán merre jártál? - nem adtam meg magam, nem fogom vígasztalni sem babusgatni. Túl ideges és agyilag felfokozott voltam ahhoz, hogy még sajnáljam is.
- Sétálgattam.
- Sétálgattál? - kérdeztem vissza, és kishíjján felnevettem.
- Igen. - vont vállat, és olyan meggyőző volt, hogy talán még hittem is volna neki, ha nem dörzsöli meg az orrát, ami a hazugság leggyakoribb testbeszéddel kimutatott jele. Anyu magyarázta egyszer, imádja az ilyen dolgokat. A jelbeszédet is megtanulta merő hobbiból. Totál ki fog akadni, ha a mai napomról beszámolok neki este...
- Elkapott a Riders on the storm hangulat? - vontam kérdőre a The Doors számmal, de csak furán pislogott rám. - Mindegy. Nem tudok veled már mit kezdeni Mel. Volt egy megállapodásunk, folyamatosan felrúgtad, én pedig jó haverként eltűrtem. De ma befejeztük. - sóhajtottam fáradtan, és hihetetlenül kimerültnek éreztem magam. - Mindenről beszámolok anyádnak, ők majd megbüntetnek, ha akarnak. - Mel egész eddig a padlót fikszírozta, de most rám villant a tekintte, gyűlölet és félelem egyvelegét alkotva.
- Nem! - csattant fel, én pedig csak a fejem ráztam. Tényleg elegem volt. És sírhatnékom, ami nem túl gyakori, szóval biztos jele, hogy teljesen ki vagyok akadva.
- Nem érdekelsz Mel. - álltam talpra, és készültem kisétálni az ajtón.
- Várj! Várj már! - kapta el a karom, én pedig automatikusan kitéptem a szorításából. - Claire-nél voltam, az egyik régi barátnőmnél. Felhívhatod, ha gondolod, az anyja is otthon volt. - könyörgött, és újra kibuggyantak a könnyek a szeméből.
- Add a számát. - szóltam szigorúan, mire a telefonjáért kapott, és már görgette is lefelé a névjegyzéket. A kezembe adta, mire vigyorogni kezdtem.
- Még szép, hogy nem a tiedről hívom fel. - fordultam meg, és a szobámba siettem, ahol a telefonomat is hagytam. Egy nem fogadott hívásom volt, és akkor kapcsoltam, hogy Ashtonnak is írnom kell.
"A drogosnak". Csak néztem a képernyőt, és képtelen voltam bármit is elhinni. Megráztam a fejem, és tárcsázni kezdtem Clair Holt otthoni számát. Aztán felfogtam, hogy mit csinálok, és kínomban elröhögtem magam.
- Neked a Vámpírnaplós csaj a barátnőd? - kiálltottam ki a szobából, és hallottam, hogy Mel lemondóan sóhajt.
- Holt lakás. - szólt bele egy férfi.
- Üdv, Jenny vagyok, Mel felvigyázója. Arról érdeklődnék, hogy ő délután önöknél tartózkodott? - az előbbi idegességemet felváltotta a túlzott udvariasság, dehát ez Anglia, soha nem lehetsz elég tapintatos.
- Nem tudom, most értem haza. Várjon, megkérdezem a feleségem. - hallottam, hogy félre rakja a telefont, és a feleségét szólítja. Mel az ajtómban állva figyelt, és görcsösen ropogtatta az ujjait.
- Halló, Sara vagyok. Igen, Mel járt itt, meg is voltunk lepődve.
- Pontosan miért is? - ráncoltam össze a szemöldököm, és nem értettem, hogy miért mondja ezt.
- Mert három éve nem beszélnek a lányok egymással. Mel hibája. De ma tán bocsánatot kért. - mondta Holt anyuka, és hallottam a hitetlenséget a szavai mögött. Újra Melre pillantottam, aki még mindig az ajtómban várakozott.
- Oké, köszönöm szépen, további szép estét. - meg sem vártam, hogy elköszönjön, letettem. - Marha nagy mákod van, csajszi. - dobtam felé a telefonját, két kézzel kapta el.
- Szóval nem köpsz be anyáéknak, ugye? - azonnal hangnemet váltott, és ugyanott tartottunk, mint ezelőtt. Szite fenyegetett. Csodás.
- Még gondolkodom. Mondjuk addig lemehetnél a konyhába, nézd meg a tésztát, valamint keverj össze tejszínt, tejfölt és egy tojást. Talán akkor nem mondok semmit. - vigyorogtam önelégültem, és még én is tudtam, hogy szemét vagyok és gyerekesen viselkedem. De nem tudott érdekelni. Nem tudott már semmi érdekelni.
Mel ellökte magát az ajtófélfáról, és lesétált a konyhába, én pedig újra a telefonomat bámultam.
Ashton folyamatosan fejfájást okozott, és most sem tudtam, mi lenne a helyes. Képtelen vagyok elhinni, amit Chuck mondott, de nem ismertem és most sem igazán tudok róla semmit. Henry teljesen ki van rá bukva (fáj kimondanom, de jogosan), és az egész város ellene van. Az pedig csak hab a tortán, hogy tudta és minden áron meg akarta mutatni Mr. Harper fantasztikus munkahelyét.
Levágtam magam az ágyra, és csak bámultam ki a fejemből. Nincs időm, de túlságosan fájt mindenem, és a telefon egyre súlyosabnak tűnt a markomban.
- Elegem van. - mondtam ki hangosan is az üres szobába, majd feltápászkodtam, és a fürdőbe mentem.
Ruhástól beálltam a forró víz alá, és figyeltem, ahogy a szürkésbarna csíkok a lefolyóba húzódnak. Lassan lehámoztam magamról a felsőt és a nadrágot is, csak a lábamhoz dobtam őket, had ázzanak.
Kikapcsoltam. Nem gondoltam semmire, senkire, még a víz csobogását sem hallottam. Csak álltam ott, és vártam, hogy lenyugodjon a szívverésem, és kicsit összeszedjem magam.
Aztán valaki kopogott az ajtón, nekem pedig kipattantak a szemeim.
- Foglalt! - kiálltottam, kicsit talán hangossabban, mint ami normálisnak mondható.
- Csak Mel kérdezi, hogy mit csináljon? Mert megfőtt a tészta, és kikeverte, amit mondtál. - Peny halk hangja épp csak, hogy elért hozzám, és egyből észhez is térített. Nekem itt dolgom van, dolgozni jöttem és segíteni. Nem pedig újabb problémákat összeszedni.
- 2 perc, és megyek. Kapcsolja ki a tűzhelyet. - zártam el a csapot, törölközőbe csavartam magam, és a sáros ruháimat magam mögött hagyva vissza siettem a szobámba.

- És mit csináltatok ma? - kérdezte kedvesen Eliz, miközben jóízűen falatozott a percek alatt összedobott rakott tésztából. Megakadt a falat a torkomon, úgyhogy köhögni kezdtem, Peny pedig a hátama ütögette, aranyos volt. Mel is rám nézett, és a tekintetével üzente, hogy sürgőssen találjak ki valamit, ő meg nem szólal.
- Khm, bocsánat. Mel a barátnőjéhez ment, Penyvel pedig átmentünk a szomszédba. Palacsinta partit rendeztünk. - mosolyogtam, és láttam mindkét lány arcán, hogy próbálják elfojtani a vigyorukat. Alapjáraton nem hazudtam.
- Melyik szoszédhoz? - érdeklődött Mr. Harper, akinek kis híjján már háttal ültem, de a rosszullét kerülgetett rá pillantva.
- Ide szembe. Helena Spourkhoz. - ő nem is volt otthon, de mindegy.
- Tragikus, ami a szüleikkel történt. - rázta a fejét Jeffry. - Mióta is már?
- Három éve. - válaszolta meg Eliz, én pedig mélyen a tányéromra meredtem, mint aki marha érdekes dolgot lát. Mondjuk a tésztát összetúrtam, és pont USA alakú lett, szóval elbíbelődtem mindennel, amivel csak tudtam, hogy ne kelljen gondolkodnom.
- Csak idő kérdése volt, hogy valami tragédia történjen. - ragaszkodott a témához Mr. Harper, amivel mindjájunkat meglepett.
- Hogy-hogy? - kérdeztem, habár kicsit sem érdekelt.
- Az, aki a balesetet okozta, hát, hogy is mondjam... - próbálta magyarázni Eliz a maga kultúrált módján. - nem volt épp angyal már az iskolában sem. A szülei a város szélén éltek...
- Csak az anyja, ha jól tudom. A nevelőapja valami iszákos volt, nem is láttuk a városban túl sokat. - egészítette ki az apuka a magyarázatot, amivel felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, kiről beszélnek, és égtem a vágytól, hogy többet is megtudjak Ashton életéről.
- Igen, igen. Szóval a fiú egyik bajt a másik után okozta, de valahogy megtűrték az iskolában. A jegyei is közepesek voltak, csak a magaviseletével voltak gondok... - mesélte Eliz, majd kitért a balesetre, és mindarra, amit már tudtam. A nevelőintézetre, és arra, hogy állítólag visszajött a városba, habár az anyja már rég lelépett, és senki nem tudja, merre élhet most.
Eddig sem volt étvágyam, de ezek után aztán kifejezett undort éreztem. Peny engedélyt kért, hogy elhagyhassa az asztalt, és ezt kihasználva Mel és én is távozni készültünk.

- Csak most tudtalak visszahívni. - az ablakpárkányon ültem, hátam mögött egy párnával, és a szemben lévő házat figyeltem. A piros pólómat sikeresen kinyújtottam a térdemre húzva, és érthetetlen mód tárcsáztam Ashton számát.
- Már aggódtam. Chuck egy vadparaszt. - Ashton hangja fenyegetően hangzott, és hallottam, hogy a háttérben egy autó húz el az utcán.
- Te hol vagy? - dörzsöltem meg a homlokom, mert ennyi idő alatt már neki is haza kellett volna érnie.
- Itthon.
- Ja, csak mert hallom az autókat... - hadartam zavartan, pedig semmi közöm nem volt hozzá.
- Nyitva az ablak. - nem láthattam, de szinte biztos voltam abban, hogy megvonja a vállát. Erre persze mosolyogni kezdtem, és éreztem, ahogy a több mázsányi súly leomlik a mellkasomról. Ashton hatással van rám, ha akarom, ha nem.
- Mel-lel beszéltél már? - érdeklődött, mire tömören összefoglaltam neki az este jelentős részét. Nem akartam felesleges dolgokkal untatni, meg persze nem Melről akartam fecsegni. Volt valami, ami jobban érdekelt.
- Miért mutattad meg a raktárat? Tudtad, hogy mi lesz ott, pontosabban ki. - még engem is meglepett, milyen keserű a hangom. - Egyáltalán, honnan tudsz ilyen dolgokat?
- Sok a kérdés. - sóhajtott, én pedig az ablaküvegnek döntöttem a fejem.
- Nemár, minden önerőmet összeszedtem, hogy rövidre fogjam. - háborodtam fel, jogosan. Szívem szerint legalább 28 dolgot kérdeztem volna, egyszerre, időt sem hagyva a válaszra.
- Akartam, hogy tudd, kivel élsz egy fedél alatt, és hogy esetleg meg tudd magad védeni. - Ashton is kitett magáért, komoly összetett mondat, nem semmi. Tudtam,  hogy nem szabadna, de a szívemben hála gyúlt, és napsugárként ragyogott be minden mást. Aztán gyorsan el is nyomtam ezt az érzést. Ashton folyamatosan csavart egyet az életemen, aminek én iszom meg a levét. S nem túl fincsi.
- Oké...hát, kösz. - túrtam bele a hajamba, és kínosan felnevettem. - De tudtad, valahonnan tudtad, mi van ott.
A vonal másik feléről nem érkezett válasz. Zavartan megnéztem a képernyőt, de nem szakadt meg, továbbra is összeköttetésben voltunk.
- Most mennem kell. - szólt bele hírtelen, úgy megijesztve, hogy kishíjján leestem a párkányról. - Hamarosan találkozunk. - tette még hozzá, majd lerakta.
- Neked is szép álmokat. - magam elé tartottam a készüléket, és szemrehányóan beszéltem a háttérképhez.
Sóhajtva karoltam át a lábam, és a fejemet a térdemre hajtottam.
Végre rájöttem, miért beszélek annyit, miért fecsegek feleslegesen. Egyszerűen felrobbannék az információ halmaztól, a nyomástól, ami rám nehezedik.
Helenanak nem mondhatok semmit Ashtonról, sem Henry eszeveszett csókjáról, mégiscsak a bátyjáról van szó. Ashtonra nem tudok haragudni, de nem vagyunk barátok, akármennyire is szeretném azt hinni. Anya pedig pont eleget aggódik miattam, és elég baja van apával, szóval nem fogom a saját hülyeségeimmel szórakoztatni.
Mérhetetlen rosszkedvem csak tovább fokozódott másnap.
Időben felkeltem, mert már tényleg hiányzott a futás, és muszáj volt kicsit a semmire gondolnom. Tudtam, hogy Henry is reggelente jár, de összeszedtem magam, bemelegítettem a ház előtt, és nekiiramodtam. Egyik lábam a másik után, a még alvó utcákon keresztül, nem is figyelve, merre megyek. Éreztem, hogy a lábaim fáradnak, a kihagyás nem tett jót, de dühből még jobban rákapcsoltam, és a főutcáig sprinteltem. Hátra akartam hagyni minden információt, minden nyomorult titkot, összeesküvést, problémát, és volt egy pillanat, mikor valóban így is történt. Még mosolyogtam is volna, sőt, kacarászni volt kedvem, csak a tüdőm nem támogatott túlzottan, és újabb köhögésroham tört rám. A falba kapaszkodtam, és kétrét görnyedtem, az oldalamba hasító folyamatos fájdalomtól sikítani tudtam volna, a tegnap szerzett zöld foltok már előzöleg is sajogtak.
Annyi bajom volt már, hogy egy Doctor House-os csapat hetekig rágódhatna a pontos diagnózis felállításán.
- Nem kellene túlzásokba esned. - símitott végig a hátamon egy kéz, én pedig a szememet forgattam, és megtöröltem a számat. Éreztem, hogy össze fogunk futni, nem is tudom, el akartam e kerülni egyáltalán Henryt. Haragudtam rá, és ő is rám, már csak az volt a kérdés, melyikünk enged előbb a dologból. Felpillantottam mélységes szürkés-kék szemeibe, de arca semmiről nem árulkodott.
- Ez a specialitásom. - vágtam rá egyből, majd újabb köhécselés után végre ki tudtam egyenesedni.
- Igen, ez már feltűnt. - a falnak dőlt, és a vádliját nyújtotta. Követtem a példáját, és egy ideig egyikünk sem szólt. Nekem nem volt mit mondanom számára. Nem éreztem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem, mert nem tettem semmi rosszat. Ő smárolt le, ő vágta a képembe elösször, hogy mekkora álszent vagyok, és ő az, akibe bele vagyok zúgva. Oké, utóbbi nem épp a legjobb hibáztatási tényező, de ha nem nézne ki ilyen piszkosul jól, nem szeretné a húgát és Kennedyt, annyira, amennyire látszik rajta, és nem imádnám a szócsatáinkat, vidám és boldog életem lehetne itt Wiganben, a búzamezőn ugrálnák örömben úszva és piknik kosárból ebédelnék a szabad ég alatt.
Ez az álomkép gyorsan elúszott, és a nedves beton látványa vette át a helyét. Csessze meg az időjárás is.
- Elküldtem. - mondta, én pedig zavartan fordultam felé. Nem értettem, kiről van szó.
- Jóltetted. De kit is?
- Grechent. - válaszolt hallkan, mire leesett az állam.
- Nem fogod azt mondani, hogy "...mert beláttam, hogy igazad volt vele és a húgommal kapcsolatban" ugye? - automatikusan közelebb léptem hozzá, egyszerűen vonzott a sármja, ami auraként vette körbe.
- Nem, nem fogom. - mosolyodott el végre őszintén, én pedig nagyon próbáltam haragosan nézni rá.
- De attól még gondolod, ugye? - boxoltam az izzadtságtól csillogó karjába, Ő pedig lemondóan sóhajtott.
- Rettenetesen idegesítő vagy. - forgatta a szemeit, miközben elfordult tőlem, és futásnak eredt.