- Nézz be az ágy alá
is, meg a szekrények mögé. - adta ki anyám az utasítást, mire
szemforgatva válaszoltam neki.
- Már megnéztem, mindent elpakoltam. - fogalmam sincs, mit tudtam volna a szekrény mögé pakolni, de anyám heppje az "utoljára mindenhova lessünk be" dolog.
- Csináltam egy kis útravalót, remélem elfogadjátok. - lépett Eliz a szobámba, majd vigyorogni kezdtem, részben, hogy őt jobb kedvre derítsem.
- Gofri? - nyúltam a dobozért. Eliz szája apró mosolyra húzódott, ez már így is fél sikernek számított.
- Némelyikre csokis öntetet is tettem. - magyarázta, anyunak pedig végre sikerült becipzároznia a bőröndöm. Körülbelül negyed órájába telt, végül a ráülős módszer segített rajta. Tompán puffant a talpával a padlón, és lerántotta a táskát is a szőnyegre.
- Én le nem cipelem. - törölte meg a homlokát és kérdőn felém nézett.
- Anyu, bemutatnám a mankómat. Mankó, ő itt anyu. - néztem felváltva a kezemben lévő botra, és az ágyam mellett álló nőszemélyre.
- Ne szemtelenkedj. - dorgált meg, de a mosolya elárulta, hogy igenis vicces beszólás volt.
- Kíváncsi vagyok, meddig fogod ezt felhozni kifogásként. - Henry is bevágódott a szobámba, ami kezdett most már kissé szűkös lenni. A nagyképű vigyor ott virított az arcán, és szokás szerint elöntött az öröm a látványától.
Nem mondom, hogy könnyű napokon van túl a kapcsolatunk. A kihalgatásom utáni két napot szinte végig veszekedtük, jogosan. Henry egyszerre próbált tekintettel lenni az állapotomra, és arra is, hogy becsaptam. Ettől csak a szokásosnál is hangosabban üvöltöztünk egymással, mikor épp nem aludtam, észérveket próbálva felhozni, és én minden mondatom végére odabiggyeszteni a sajnálom szócskát. Aztán a haragunk és a felgyülemlett idegességünk valahogy átváltott megkönnyebüléssé, hogy egyáltalán megúsztam néhány sérüléssel, majd kompromisszummá, hogy ne csináljak megint ekkora hülyeséget.
Itt én érzékeltem egy kiskaput, még ha Henrynek nem is tűnt fel. "Ekkora" hülyeséget. Kisebbet bármikor teremthetek magam körül, és ez azért nem vészes. Rafinált teremtmény a női nem.
Nem vagyunk álompár, egyikünk sem diplomált párkapcsolatból, és nem hiszünk az "örökké, amíg"-ben se. De épp ezért vagyunk erőssek. S amíg ez így marad, addig boldogan lubickolok benne.
- Lehet, hogy a bal lábam még bajos, de a jobbal ugyanolyan gyönyörrel seggbe tudlak rúgni. - sóhajtottam, és feltápászkodtam az ágyról, mert indulnunk kellett.
- Akkor rugdosd magad lefelé, amíg kiviszem a cuccaidat az autóba. Úgyis egy évezred lesz, mire mindenkitől elköszönsz. - Henry magára kapta a hátizsákom, a kezébe pedig a bőröndöm, majd leszaladt a lépcsőn. Biztatóan Elizre néztem, aki szomorúan engem figyelt.
- Én is lent leszek. - anyám is kisietett az ajtón, és egyedül maradtunk a nővel, akit nehéz szívvel hagyok itt.
- Annyira sajnálok mindent. - mondtam már legalább századszor, miközben közelebb lépett hozzám.
- Nem kell, Jenny. Őszintén hálás vagyok, amiért itt voltál, és segítettél. Sokkal többet tettél értünk, mint az normálisan elvárható volt. - szorosan magához húzott, és átölelt. Felfelé pislogtam, hogy a hirtelen szemembe tóduló könnyek ne gördüljenek le az arcomon. A fekete kasmír pulóvere nem díjazta volna a sós vizet.
- Kérlek, feltétlen jelentkezzetek az új lakásból. Mindenképp tudni szeretném a címeteket és a telefonszámotok. - toltam el magam tőle, mire szomorúan bólintott. Karikás szemei is kihangsúlyozták, mennyire lefogyott az elmúlt hetekben a stressz hatására. Aggódtam érte, és tudtam, az új helyen senki nem fog vigyázni rá. Egyedülálló anya lett, két kamasszal, akiknek az apja előzetesben ül. Adelé, a lányok és a saját vallomásom ennyire volt elég, hogy konkrét döntést mikor hoz a bíróság, az a jövő és a papírmunka zenéje. Sajnos csodát én sem tudok tenni, akármennyire is próbálkozom.
- Te pedig, ha nem muszáj, ne keveredj bele semmibe. - simította meg a vállam, mire felnevettem.
- Azt hiszem, öt évre előre betpótoltam a káosz adagom. - mondtam, miközben a lépcső felé vettem az irányt.
- Első nap óta erre várok. - hallottam Mel hangját, aki csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésem a lépcső lábánál. Fogalmam sincs, miből van ez a csaj, de esküszöm, egy csiszolatlan gyémánt erősségével vetekszik. Fekete mandala-mintás pólóban és fekete farmerban ácsorgott, de legalább a pandasminkről lemondott, ami a nyár egyik legnagyobb eredménye.
- Mel! - szólt rá az anyja.
- Mi van? Tényleg így van. - vont vállat, de csak legyintettem.
- Csalódott lennék, ha érzelgőssen elköszönnél. Remélem, meg sem ölelsz.
- Eszemben sincs. - húzta a száját, mire mosolyogva biccentettem. Peny nézett rám hatalma szemekkel, mire elszorult a torkom. Csak arra próbáltam gondolni, mennyivel jobb lesz nekik egy másik városban. Aztán eszembe jutott, hogy valamit adni akartam neki, úgyhogy szóltam Henrynek, hogy hozza vissza a hátizsákom.
- Nem tudtam dönteni, úgyhogy megvettem mindet. - szedtem elő az ajándéktáskát a több kiló könyvvel. Peny arca reggeli napként ragyogott fel. - Van, amit csak néhány év múlva szabad olvasnod, abba beleírtam a vele való utasításaimat. Viszont muszáj nekem írnod mindegyik után, hogy kielemezhessük. - kacsintottam rá. Szorosan átölelte a derekam, és másodpercekig nem is engedett el.
- Köszönöm. - suttogta, majd szipogva hátrább lépett, és a nehéz könyveket cipelve kikísért az ajtóig. Még utoljára végignéztem az impozáns berendezésen, a nappalin és a konyha tágas, világos terén, de nem éreztem szomorúságot. Munkának indult, élet lett, és emlékké fog fakulni. Nem azt mondom, hogy nem fog hiányozni, de ez az itteni személyiségemre vonatkozik, nem pedig a helyre magára. Arra, aki itt voltam, és akivé itt váltam. Az agyam és a szívem is tudta, ideje hazamenni.
- Még az ég is beborult, mert tudja, mész haza. - nézett rám lebiggyedt ajkakkal Helena a kocsinknak támaszkodva. Felnéztem a szürke égre, és eszembe jutott, hogy eláztam első nap. Évtizedeknek tűnik, ahogy egy Henry egy szál törölközőben ajtót nyitott, nyomában Kennedyvel.
- Nem mintha nem lenne mindig ilyen az időjárás. - bökte oldalba Jared, és neki adtam igazat. Ennyi év után is rüheltem az angol időjárást.
- Yakonál Inverness-ben tök jó idő van. - védte a hazáját Helena, és még jó pár lépésnyire is láttam, ahogy Henry karja megfeszült a pólója alatt. Nem tudta bevenni a gyomra Helena és Yako egymás iránti kölcsönös szimpátiáját, pedig halál édesek egymás mellett. Yako magas, izmos, és keleties vonásai igazán jóépűvé teszik, Helena pedig a szokásos bájos módján bármi és bárki mellett jól néz ki. Mondjuk a távolság így is közéjük áll, de Helena szerint mikor randizgasson, ha nem most, a fiatalsága aranykorában. Mivel erre a kijelentésre elég fura fejet vághattam, kiröhögött, de azért őszintén örülök, hogy Henry szorítása mellett lassan, de biztosan képes nyitni a világ felé.
- Yako hazudozik. - duzzogott Henry, de nyugtatóan a kezébe csúsztattam az enyémet, ő pedig közelebb húzott magához.
- Jenny, indulhatunk? Mindenkitől elköszöntél? - kérdzete apám, aki már strartra készen a volánnál ült. Hogy voltak képesek anyámmal egy légtérben végigülni majd négyórányi utat, máig rejtély, de jobb is, ha nem tudom a részleteket. Valószínüleg rajtam és az állapotomon paráztak, és nem egymáson. Még altatásban is maga vagyok a jócselekedet tündére.
Jared közelebb lépve óvatosan megölelt, a többeikhez hasonlóan hímestojásként bánt velem, pedig a lábamon kívül már a zúzódásaim is elhalványultak. A combomat ért sérülés sajnos rehabilitációt vont maga után.
- Néha azért hívj. Helenatól úgyis mindent megtudok. Minden. Apró. Incsiklandó. Részletet.- suttogta Henryre gondolva, mire vigyorogni kezdtem.
- Csak veled beszélném meg. És egyébként a hívás része rád is vonatkozik.
- Sok sikert az új lakáshoz.
- Sok sikert Liverpoolhoz. - húzódtam el tőle, és körbenéztem a kis társaságunkhoz. Tudtam, ki hiányzik, de nem akartam, hogy az arcomra kiüljön a csalódottság. Helena sikongatva a nyakamba ugrott, gyorsan bocsánatot kért, majd újra ugrabugrált egy sort. Egyszerre hadart Londonról, meg az elmúlt hetekről, meg hogy mennyire szeret, és hogy mennyire őrült vagyok. Mindenki mosoloygva nézett minket, senkinek nem volt szíve lenyugtatni a túlpörgött szomszédomat. El is hiszem, két vakorcsba fonott copfja fel-le ugrált a vállán, mint egy hiperaktív hatévesnek. Aztán, úgy öt perc után összeszedte magát annyira, hogy a vállam felett átnézve az utca felé intsen.
- Nem felejtett el. - mondta, mire megpördültem magam körül. Ashton lekapta a fejéről a bukósisakot, és kitámasztott egy Harley-Davidson Street 750-est. Kissé hátrahőköltem a látványától, de aztán vigyorogva odabicegtem hozzá.
- Ki ez a szépség? - bámultam végig a lakkfekete fényezésen.
- A jó munkám gyümölcse. - paskolta meg a benzintartályt.
- Persze, hogy akkor szerzel be egy ilyen járgányt, mikor már hazamegyek. - fontam keresztbe a karom, Ashton pedig elmosolyodott.
- Nagy kérés lenne, ha megígértetném veled, hogy tartózkodj a balhéktól?
- Viccelsz? Ezek éltetnek! - vágtam rá gondolkodás nélkül, Ashton kénytelen-kellettlen megcsóválta a fejét. - Néha azért ugorj be, ha London felé jársz. - kértem komolyan, ő pedig illedelmesen bólintott.
Már ott tudtam, hogy valószínüleg akkor látom utoljára, de igyekeztem ezt a szomorú érzést elhesegetni magamtól. Íratlan szabály: nem minden kapcsolat éli túl a nyarat, és ebbe előbb-utóbb beletörődünk. Ashton a barátom, mindig is olyan emlékeim lesznek róla, amelyeket az unokáimnak is mesélnék, de nem biztos, hogy a távolságot át tudjuk hidalni. Nem akartam elengedni, mert tudtam, magával viszi egy darabka részem, azt, amit itt szereztem. Nem csak a barátomtól válok el, hanem önmagamtól is, aminek fájdalmas terhe pokoli súllyal nehezedett a mellkasomra.
- Vigyázz magadra. És vigyázz Helenara is. - biccentett a társaságunk felé, mire összeszorított ajkakkal megöleltem, ő pedig a hátamat simogatta.
- Te is. - léptem el, majd hátat fordítva visszasétáltam az autónkhoz. Henry kinyitotta nekem a hátsó ajtót, de még nem készültem beszállni.
- Hamar gyere, különben kikezdek az első utamba tévedő londoni fiúval. - piszkáltam, de lazán kiröhögött. - Komolyan mondom.
- Aha, persze. Te max a jegyellenőr idegeit kezded ki. - vigyorogva karolta át a derekam és húzott magához közelebb.
- Hé, ez azért durva volt. Veled is kikezdtem. - jeleztem meg, ő pedig mosolyogva felsóhajtott.
- Igen, és látod, mekkora problémák lettek belőle. - suttogta az ajkamnak, majd lágyan és hosszasan megcsókolt. Úgy olvadtam bele az ölelésébe, mint a vaj a kánikulában, és egyálalán nem érdekelt a szüleim vagy a barátaink jelenléte. A szívem dübörgött a mellkasom alatt, és Henryé se viselkedett másképp, még ha ezt amúgy tagadta is volna. Szerelmesek voltunk, és teljesen zakkantak.
Na meg marha jóképűek, együtt meg aztán minden mércét kiütöttünk.
Hosszú, igencsak rögös úton vagyunk túl, de egy percét sem bánom. Ha bármit is tanultam önmagamról a nyáron, akkor az az, hogy Jenny Brown vagyok, és imádom a káoszt, ami körülvesz.
VÉGE
Köszönetnyilvánítás
Úristen, nem hiszem el, hogy befejeztem! Komolyan, majdnem egy évig íródott ez a szösszenetnek indult, de végül elég kerek történetté alakult íromány. Órisái hálám nektek, amiért kitartóan olvastátok, motiváltatok, lelket öntöttetek belém, hogy utánam kiabáltatok az utcán, hogy "várom az új részt" és őszintén elmondtátok a gondolataitokat azzal kapcsolatban, hogy melyik szereplőt szeretitek/utáljátok.
Néhány embernek személyesen is meg kell köszönnöm, de a hálám mindenkinek szól, akikről tudom, hogy olvasták, és azoknak is, akik némán, a háttérből nyomták fel a látogatottsági statisztikámat. Utóbbiakat nem ismerem, de hidjétek el, szeretet van maximálisan.
Tincs, köszönöm, hogy a legrosszabb és legőrültebb időkben is elviselted az agymenéseimet, hogy a szereplőkről úgy beszélek, mint mellettem ülő személyekről, hogy elolvastad az előnézetet, és szerkesztőket megszégyenítően javítgattál.
Dia és Sz. Réka, köszönöm, hogy körülbelül pont egy évvel ezelőtt mindketten rágni kezdtétek a fülem a határon hazafelé sétálva, hogy igazán írhatnék valami újat, mert szívesen olvastátok az előzőeket. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, nagyon-nagyon igyekeztem a maximumot kihozni minden részből.
Köszönöm a Moly.hu-s véleményezőmnek, Crissynek, hogy őszintén bíztat(ott) és gyakran erőt adott az íráshoz, egy más perspektívából nézte az egésszet, amire szükségem volt. Egy idő után már a polcon lévő kötet lebegett a szemem előtt.
Tantinak, hogy terjesztette az unokahúga irományát, Zsuzsinak, hogy őszintén örült és várta az újabb és újabb részeket, volt szobatársamnak, Rékának, hogy véleményezte, Eszternek, hogy gyakran furán nézett rám, Fanninak, Nikinek, Kozmalánynak, Nettinek, és mindenki másnak, hogy végigolvasták, ha egyszer megjelenik, tutira nektek ajánlom.
Bár nem ismernek, de azért meg kell említenem az írókat, akik azóta inspirálnak, hogy megtanultam olvasni: Stephanie Perkins, Simone Elkeles, Kody Keplinger, Susan Ee, Taheref Mafi, Leiner Laura, Kresley Kole, Louis Sachar, Szabó Magda, stb. és a Folt-Daemon-Rafi pasikarakter triót, akiknek személyiségéből sokat tudtam meríteni. HIszem, hogy Henry méltón ér fel hozzátok.
Köszönöm Nagy-Britannia, hogy ennyire király(i) helyszín vagy, a látogatásom nem volt hiábavaló.
Egy szó mint száz: nagyölelés és nagyszeretet.
Mindent köszönök, nélkületek nem ment volna.
neverhood
- Már megnéztem, mindent elpakoltam. - fogalmam sincs, mit tudtam volna a szekrény mögé pakolni, de anyám heppje az "utoljára mindenhova lessünk be" dolog.
- Csináltam egy kis útravalót, remélem elfogadjátok. - lépett Eliz a szobámba, majd vigyorogni kezdtem, részben, hogy őt jobb kedvre derítsem.
- Gofri? - nyúltam a dobozért. Eliz szája apró mosolyra húzódott, ez már így is fél sikernek számított.
- Némelyikre csokis öntetet is tettem. - magyarázta, anyunak pedig végre sikerült becipzároznia a bőröndöm. Körülbelül negyed órájába telt, végül a ráülős módszer segített rajta. Tompán puffant a talpával a padlón, és lerántotta a táskát is a szőnyegre.
- Én le nem cipelem. - törölte meg a homlokát és kérdőn felém nézett.
- Anyu, bemutatnám a mankómat. Mankó, ő itt anyu. - néztem felváltva a kezemben lévő botra, és az ágyam mellett álló nőszemélyre.
- Ne szemtelenkedj. - dorgált meg, de a mosolya elárulta, hogy igenis vicces beszólás volt.
- Kíváncsi vagyok, meddig fogod ezt felhozni kifogásként. - Henry is bevágódott a szobámba, ami kezdett most már kissé szűkös lenni. A nagyképű vigyor ott virított az arcán, és szokás szerint elöntött az öröm a látványától.
Nem mondom, hogy könnyű napokon van túl a kapcsolatunk. A kihalgatásom utáni két napot szinte végig veszekedtük, jogosan. Henry egyszerre próbált tekintettel lenni az állapotomra, és arra is, hogy becsaptam. Ettől csak a szokásosnál is hangosabban üvöltöztünk egymással, mikor épp nem aludtam, észérveket próbálva felhozni, és én minden mondatom végére odabiggyeszteni a sajnálom szócskát. Aztán a haragunk és a felgyülemlett idegességünk valahogy átváltott megkönnyebüléssé, hogy egyáltalán megúsztam néhány sérüléssel, majd kompromisszummá, hogy ne csináljak megint ekkora hülyeséget.
Itt én érzékeltem egy kiskaput, még ha Henrynek nem is tűnt fel. "Ekkora" hülyeséget. Kisebbet bármikor teremthetek magam körül, és ez azért nem vészes. Rafinált teremtmény a női nem.
Nem vagyunk álompár, egyikünk sem diplomált párkapcsolatból, és nem hiszünk az "örökké, amíg"-ben se. De épp ezért vagyunk erőssek. S amíg ez így marad, addig boldogan lubickolok benne.
- Lehet, hogy a bal lábam még bajos, de a jobbal ugyanolyan gyönyörrel seggbe tudlak rúgni. - sóhajtottam, és feltápászkodtam az ágyról, mert indulnunk kellett.
- Akkor rugdosd magad lefelé, amíg kiviszem a cuccaidat az autóba. Úgyis egy évezred lesz, mire mindenkitől elköszönsz. - Henry magára kapta a hátizsákom, a kezébe pedig a bőröndöm, majd leszaladt a lépcsőn. Biztatóan Elizre néztem, aki szomorúan engem figyelt.
- Én is lent leszek. - anyám is kisietett az ajtón, és egyedül maradtunk a nővel, akit nehéz szívvel hagyok itt.
- Annyira sajnálok mindent. - mondtam már legalább századszor, miközben közelebb lépett hozzám.
- Nem kell, Jenny. Őszintén hálás vagyok, amiért itt voltál, és segítettél. Sokkal többet tettél értünk, mint az normálisan elvárható volt. - szorosan magához húzott, és átölelt. Felfelé pislogtam, hogy a hirtelen szemembe tóduló könnyek ne gördüljenek le az arcomon. A fekete kasmír pulóvere nem díjazta volna a sós vizet.
- Kérlek, feltétlen jelentkezzetek az új lakásból. Mindenképp tudni szeretném a címeteket és a telefonszámotok. - toltam el magam tőle, mire szomorúan bólintott. Karikás szemei is kihangsúlyozták, mennyire lefogyott az elmúlt hetekben a stressz hatására. Aggódtam érte, és tudtam, az új helyen senki nem fog vigyázni rá. Egyedülálló anya lett, két kamasszal, akiknek az apja előzetesben ül. Adelé, a lányok és a saját vallomásom ennyire volt elég, hogy konkrét döntést mikor hoz a bíróság, az a jövő és a papírmunka zenéje. Sajnos csodát én sem tudok tenni, akármennyire is próbálkozom.
- Te pedig, ha nem muszáj, ne keveredj bele semmibe. - simította meg a vállam, mire felnevettem.
- Azt hiszem, öt évre előre betpótoltam a káosz adagom. - mondtam, miközben a lépcső felé vettem az irányt.
- Első nap óta erre várok. - hallottam Mel hangját, aki csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésem a lépcső lábánál. Fogalmam sincs, miből van ez a csaj, de esküszöm, egy csiszolatlan gyémánt erősségével vetekszik. Fekete mandala-mintás pólóban és fekete farmerban ácsorgott, de legalább a pandasminkről lemondott, ami a nyár egyik legnagyobb eredménye.
- Mel! - szólt rá az anyja.
- Mi van? Tényleg így van. - vont vállat, de csak legyintettem.
- Csalódott lennék, ha érzelgőssen elköszönnél. Remélem, meg sem ölelsz.
- Eszemben sincs. - húzta a száját, mire mosolyogva biccentettem. Peny nézett rám hatalma szemekkel, mire elszorult a torkom. Csak arra próbáltam gondolni, mennyivel jobb lesz nekik egy másik városban. Aztán eszembe jutott, hogy valamit adni akartam neki, úgyhogy szóltam Henrynek, hogy hozza vissza a hátizsákom.
- Nem tudtam dönteni, úgyhogy megvettem mindet. - szedtem elő az ajándéktáskát a több kiló könyvvel. Peny arca reggeli napként ragyogott fel. - Van, amit csak néhány év múlva szabad olvasnod, abba beleírtam a vele való utasításaimat. Viszont muszáj nekem írnod mindegyik után, hogy kielemezhessük. - kacsintottam rá. Szorosan átölelte a derekam, és másodpercekig nem is engedett el.
- Köszönöm. - suttogta, majd szipogva hátrább lépett, és a nehéz könyveket cipelve kikísért az ajtóig. Még utoljára végignéztem az impozáns berendezésen, a nappalin és a konyha tágas, világos terén, de nem éreztem szomorúságot. Munkának indult, élet lett, és emlékké fog fakulni. Nem azt mondom, hogy nem fog hiányozni, de ez az itteni személyiségemre vonatkozik, nem pedig a helyre magára. Arra, aki itt voltam, és akivé itt váltam. Az agyam és a szívem is tudta, ideje hazamenni.
- Még az ég is beborult, mert tudja, mész haza. - nézett rám lebiggyedt ajkakkal Helena a kocsinknak támaszkodva. Felnéztem a szürke égre, és eszembe jutott, hogy eláztam első nap. Évtizedeknek tűnik, ahogy egy Henry egy szál törölközőben ajtót nyitott, nyomában Kennedyvel.
- Nem mintha nem lenne mindig ilyen az időjárás. - bökte oldalba Jared, és neki adtam igazat. Ennyi év után is rüheltem az angol időjárást.
- Yakonál Inverness-ben tök jó idő van. - védte a hazáját Helena, és még jó pár lépésnyire is láttam, ahogy Henry karja megfeszült a pólója alatt. Nem tudta bevenni a gyomra Helena és Yako egymás iránti kölcsönös szimpátiáját, pedig halál édesek egymás mellett. Yako magas, izmos, és keleties vonásai igazán jóépűvé teszik, Helena pedig a szokásos bájos módján bármi és bárki mellett jól néz ki. Mondjuk a távolság így is közéjük áll, de Helena szerint mikor randizgasson, ha nem most, a fiatalsága aranykorában. Mivel erre a kijelentésre elég fura fejet vághattam, kiröhögött, de azért őszintén örülök, hogy Henry szorítása mellett lassan, de biztosan képes nyitni a világ felé.
- Yako hazudozik. - duzzogott Henry, de nyugtatóan a kezébe csúsztattam az enyémet, ő pedig közelebb húzott magához.
- Jenny, indulhatunk? Mindenkitől elköszöntél? - kérdzete apám, aki már strartra készen a volánnál ült. Hogy voltak képesek anyámmal egy légtérben végigülni majd négyórányi utat, máig rejtély, de jobb is, ha nem tudom a részleteket. Valószínüleg rajtam és az állapotomon paráztak, és nem egymáson. Még altatásban is maga vagyok a jócselekedet tündére.
Jared közelebb lépve óvatosan megölelt, a többeikhez hasonlóan hímestojásként bánt velem, pedig a lábamon kívül már a zúzódásaim is elhalványultak. A combomat ért sérülés sajnos rehabilitációt vont maga után.
- Néha azért hívj. Helenatól úgyis mindent megtudok. Minden. Apró. Incsiklandó. Részletet.- suttogta Henryre gondolva, mire vigyorogni kezdtem.
- Csak veled beszélném meg. És egyébként a hívás része rád is vonatkozik.
- Sok sikert az új lakáshoz.
- Sok sikert Liverpoolhoz. - húzódtam el tőle, és körbenéztem a kis társaságunkhoz. Tudtam, ki hiányzik, de nem akartam, hogy az arcomra kiüljön a csalódottság. Helena sikongatva a nyakamba ugrott, gyorsan bocsánatot kért, majd újra ugrabugrált egy sort. Egyszerre hadart Londonról, meg az elmúlt hetekről, meg hogy mennyire szeret, és hogy mennyire őrült vagyok. Mindenki mosoloygva nézett minket, senkinek nem volt szíve lenyugtatni a túlpörgött szomszédomat. El is hiszem, két vakorcsba fonott copfja fel-le ugrált a vállán, mint egy hiperaktív hatévesnek. Aztán, úgy öt perc után összeszedte magát annyira, hogy a vállam felett átnézve az utca felé intsen.
- Nem felejtett el. - mondta, mire megpördültem magam körül. Ashton lekapta a fejéről a bukósisakot, és kitámasztott egy Harley-Davidson Street 750-est. Kissé hátrahőköltem a látványától, de aztán vigyorogva odabicegtem hozzá.
- Ki ez a szépség? - bámultam végig a lakkfekete fényezésen.
- A jó munkám gyümölcse. - paskolta meg a benzintartályt.
- Persze, hogy akkor szerzel be egy ilyen járgányt, mikor már hazamegyek. - fontam keresztbe a karom, Ashton pedig elmosolyodott.
- Nagy kérés lenne, ha megígértetném veled, hogy tartózkodj a balhéktól?
- Viccelsz? Ezek éltetnek! - vágtam rá gondolkodás nélkül, Ashton kénytelen-kellettlen megcsóválta a fejét. - Néha azért ugorj be, ha London felé jársz. - kértem komolyan, ő pedig illedelmesen bólintott.
Már ott tudtam, hogy valószínüleg akkor látom utoljára, de igyekeztem ezt a szomorú érzést elhesegetni magamtól. Íratlan szabály: nem minden kapcsolat éli túl a nyarat, és ebbe előbb-utóbb beletörődünk. Ashton a barátom, mindig is olyan emlékeim lesznek róla, amelyeket az unokáimnak is mesélnék, de nem biztos, hogy a távolságot át tudjuk hidalni. Nem akartam elengedni, mert tudtam, magával viszi egy darabka részem, azt, amit itt szereztem. Nem csak a barátomtól válok el, hanem önmagamtól is, aminek fájdalmas terhe pokoli súllyal nehezedett a mellkasomra.
- Vigyázz magadra. És vigyázz Helenara is. - biccentett a társaságunk felé, mire összeszorított ajkakkal megöleltem, ő pedig a hátamat simogatta.
- Te is. - léptem el, majd hátat fordítva visszasétáltam az autónkhoz. Henry kinyitotta nekem a hátsó ajtót, de még nem készültem beszállni.
- Hamar gyere, különben kikezdek az első utamba tévedő londoni fiúval. - piszkáltam, de lazán kiröhögött. - Komolyan mondom.
- Aha, persze. Te max a jegyellenőr idegeit kezded ki. - vigyorogva karolta át a derekam és húzott magához közelebb.
- Hé, ez azért durva volt. Veled is kikezdtem. - jeleztem meg, ő pedig mosolyogva felsóhajtott.
- Igen, és látod, mekkora problémák lettek belőle. - suttogta az ajkamnak, majd lágyan és hosszasan megcsókolt. Úgy olvadtam bele az ölelésébe, mint a vaj a kánikulában, és egyálalán nem érdekelt a szüleim vagy a barátaink jelenléte. A szívem dübörgött a mellkasom alatt, és Henryé se viselkedett másképp, még ha ezt amúgy tagadta is volna. Szerelmesek voltunk, és teljesen zakkantak.
Na meg marha jóképűek, együtt meg aztán minden mércét kiütöttünk.
Hosszú, igencsak rögös úton vagyunk túl, de egy percét sem bánom. Ha bármit is tanultam önmagamról a nyáron, akkor az az, hogy Jenny Brown vagyok, és imádom a káoszt, ami körülvesz.
VÉGE
Köszönetnyilvánítás
Úristen, nem hiszem el, hogy befejeztem! Komolyan, majdnem egy évig íródott ez a szösszenetnek indult, de végül elég kerek történetté alakult íromány. Órisái hálám nektek, amiért kitartóan olvastátok, motiváltatok, lelket öntöttetek belém, hogy utánam kiabáltatok az utcán, hogy "várom az új részt" és őszintén elmondtátok a gondolataitokat azzal kapcsolatban, hogy melyik szereplőt szeretitek/utáljátok.
Néhány embernek személyesen is meg kell köszönnöm, de a hálám mindenkinek szól, akikről tudom, hogy olvasták, és azoknak is, akik némán, a háttérből nyomták fel a látogatottsági statisztikámat. Utóbbiakat nem ismerem, de hidjétek el, szeretet van maximálisan.
Tincs, köszönöm, hogy a legrosszabb és legőrültebb időkben is elviselted az agymenéseimet, hogy a szereplőkről úgy beszélek, mint mellettem ülő személyekről, hogy elolvastad az előnézetet, és szerkesztőket megszégyenítően javítgattál.
Dia és Sz. Réka, köszönöm, hogy körülbelül pont egy évvel ezelőtt mindketten rágni kezdtétek a fülem a határon hazafelé sétálva, hogy igazán írhatnék valami újat, mert szívesen olvastátok az előzőeket. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, nagyon-nagyon igyekeztem a maximumot kihozni minden részből.
Köszönöm a Moly.hu-s véleményezőmnek, Crissynek, hogy őszintén bíztat(ott) és gyakran erőt adott az íráshoz, egy más perspektívából nézte az egésszet, amire szükségem volt. Egy idő után már a polcon lévő kötet lebegett a szemem előtt.
Tantinak, hogy terjesztette az unokahúga irományát, Zsuzsinak, hogy őszintén örült és várta az újabb és újabb részeket, volt szobatársamnak, Rékának, hogy véleményezte, Eszternek, hogy gyakran furán nézett rám, Fanninak, Nikinek, Kozmalánynak, Nettinek, és mindenki másnak, hogy végigolvasták, ha egyszer megjelenik, tutira nektek ajánlom.
Bár nem ismernek, de azért meg kell említenem az írókat, akik azóta inspirálnak, hogy megtanultam olvasni: Stephanie Perkins, Simone Elkeles, Kody Keplinger, Susan Ee, Taheref Mafi, Leiner Laura, Kresley Kole, Louis Sachar, Szabó Magda, stb. és a Folt-Daemon-Rafi pasikarakter triót, akiknek személyiségéből sokat tudtam meríteni. HIszem, hogy Henry méltón ér fel hozzátok.
Köszönöm Nagy-Britannia, hogy ennyire király(i) helyszín vagy, a látogatásom nem volt hiábavaló.
Egy szó mint száz: nagyölelés és nagyszeretet.
Mindent köszönök, nélkületek nem ment volna.
neverhood
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése