Az út nem volt kivilágítva, és egy lélek sem járt erre. Csak a nyári csillagos égnek köszönhető, hogy nem volt teljes sötétség körülöttem, a hold is erőssen világított, a műszerfal pedig az arcomra vetítette kékes fényét. Egyedül voltam, és kicsit sem éreztem tőle jól magam.
Vagyis ez így egésszében nem volt teljesen igaz. A telefonom körülbelül a szökésemet követő harmadik percben kezdett először rezegni, Jared hívott. Átdobtam az anyósülésre, és nem válaszoltam. Sosem hallgatott el igazán, feltűnt Henry neve is, majd Helenaé. Sorban hívtak, de nem tudtam volna mit válaszolni sem.
"Szia, bocsi, hogy elloptam a kocsit, épp készülök egy kétes alakhoz betörni, hogy az ott lévő bezárt nőket kiszabadítsam. Ja, amúgy a pasas Mel és Peny apja. Ne aggódj, éjfélre ott vagyok. Csók."
Van egy olyan érzésem, hogy nem díjazták volna az ötletem.
Sejtettem, hogy Yako vagy Jared autójával utánam indulnának, úgyhogy lekanyarodtam az első ösvényen, és eltűntem az erdő sűrűjében. Nagyon reméltem, hogy a Google Maps nem ver át, különben a problémák mellé felvehetjük az eltévedést is.
A hepehupás földes úton az autó fényszórója fel-le ugrált, és muszáj volt visszavennem kicsit a gázból, mert félő volt, hogy teljesen kinyírom a felfüggesztést. A telefon folyamatosan rezgett és villogott, úgyhogy teljesen lenémítottam és az ülés felé fordítottam a képernyőt, mert így is éreztem, hogy egyenesen a lelkiismeretemet bámulja.
Sok mindent megadtam volna azért, hogy max hangerőn meghallgathassam a SOAD B.Y.O.B számát nyugtatásképp, de azzal a környékben lévő összes élőlény figyelmét felkeltettem volna. Habár azt meg kell jegyezni, hogy a "where the f*ck are you?" szövegrész nagyon illett volna a helyzethez, valószínűleg a többeik pontosan ezt kiabálják utánam.
Beletapostam a fékbe, mikor az autó hosszúfényét megtörte egy magas téglafal. Az autó kifarolt a földesúton, úgyhogy az eddigieknél is erősebben kapaszkodtam a kormányba, és nagyon reméltem, hogy nem csúszunk sokáig. A telefonom előrerepült a kesztyűtartó alá, és én is visszacsapódtam az ülésbe a biztonsági övnek hála. Az autó lefulladt, de nem is bántam, amúgy is megtaláltam a megfelelő helyet a parkoláshoz. Ahogy elfordítottam a kulcsot, a beltéri fény felkapcsolódott, úgyhogy gyorsan a mennyezethez nyúltam, és kikapcsoltam.
A sötétség körbevett és magába burkolt, a csend pedig bántotta a fülem. A saját kezemet sem láttam, és hiába pislogtam, semmi nem segített. Kikapcsoltam az övet, és tapogatózva lenyúltam a telefonomért, és vele együtt felrántottam az utazótáskámat is. Eltartott egy ideig, mire a szűk helyen átöltöztem, de a fehér farmert fekete, a fehér tapadó felsőt pedig egy fekete hosszúujjú váltotta fel. A többiek egyre ritkábban hívtak, valószínüleg nem volt nehéz rájönniük, hogy nem válaszolok. Elhitettem magammal, hogy később megbocsájtják a dolgot, nem kell rajtuk izgulnom. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az pedig teljesen őrült volt, de Adelé emlékétől még éjszaka sem tudtam szabadulni, márpedig ehhez az kell, hogy mindenki mást kiszabadítsak.
A hajamat összefogtam, amennyire csak tudtam, a két kiló hajlakk/hab/wax nem volt ebben olyan nagy partner. Egy kézitükörben kihúztam feketével a szemem, és el sem mertem képzelni, mennyire sikerült a végeredmény a telefon fényében.
Összegezve úgy néztem ki, mint egy kommandós. Egy remegő kezű, és piszkosul ideges kommandós, akinek sikerült nem kiböknie a saját szemét a szemceruzával. Ha ez lesz a ma esti egyetlen teljesítményem, már megérte.
Minden mást visszadobáltam a táskába, a telefont pedig a farzsebembe csúsztattam, majd leengedtem kissé az ablakot. Nem akartam magammal vinni a kocsikulcsot, de vészhelyzet esetére (amire igencsak lehetett számítani) valahogy mentenem kell magam, úgyhogy kiszálltam, és direkt a kulccsal bezártam az autót, hogy ne villanjon fel a semmi közepén. Az ablakon annyi rést hagytam, hogy beférjen a karom, és elérhessem a kulcsot az ülésről, és miután ezt ellenőriztem, hátat fordítottam a járműnek.
Megropogtattam az ujjaimat, és vettem egy mély levegőt. A föld és a zöld erdő illata felkúszott az orromba, nyers, fanyar szagot hagyva maga után. Léptem egyet, majd mégegyet. A lábam kissé elsülyedt a puha földben, de egy idő után nem is észleltem ilyen apróságokat. A fejem zúgott, ami még így is jobb volt, mint a dobhártyakinzó csendet elfogadni.
A térkép szerint az ösvény nagyjából 200 méterre van a raktár hátsó bejáratától. A nehézség az erdővel kezdődik, muszáj volt a telefonommal világítanom, miután háromszor elhasaltam a gyökerekben és minden gazban.
Magamban saccolva majdnem odaértem a falhoz, mikor magától kezdett megint villogni a telefonom. Sejtettem, hogy valaki hív, de a név láttán a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Az ujjam már a zöld jel felett állt, de az utolsó pillanatban mégis kinyomtam. Nem akartam Ashtonnal beszélni. Ha megtudja mit csinálok, azonnal itt terem, márpedig ezt nem hagyhattam. Ő nem akart segíteni, nem akart senkit értesíteni. Így járt.
Kinyújtott karral tapogattam ki a fal érdes részeit, majd a tetjét keresve járkáltam jobbra-balra. Egy részen be van omolva, ergó alacsonyabban van, így bele tudok kapaszkodni, hogy felhúzzam magam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de egyre dühösebb is lettem.
- Hol vagy már... - morogtam magamban, és a telefon képernyőjét is erőteljesebben nyomtam, mintha az több fényt adhatna. Végül néhány lépéssel arrébb sikerült megtalálnom, amit kerestem. Teljesen kikapcsoltam a telefont, és a zsebembe raktam, majd hátráltam kissé.
Vagy sikerül, vagy palacsintaként kenyődök a falra. Nem akartam az utóbbira gondolni, eleget edzettem az utóbbi napokban, ahoz, hogy sikerüljön.
Újabb mély levegő.
Nekifutás.
A jobb kezem majdnem lecsúszott, de a ballal sikerült tökéletesen megkapaszkodnom, a tégla élei késként vágtak a tenyerembe. A jobbal is felkapaszkodtam, majd felhúztam magam.
A raktár nem volt sötét, sőt, égtek a lámpái. Az ablakokon narancsssárgás fény tört ki, beterítve a féncsíkokkal a földet. A falon guggoltam, és próbáltam memorizálni, hol vagyok.
Legutóbb Ashtonnal a raktár másik felén jöttünk be, de ugyanezen a téglafalon másztunk ki, csak jó pár méterrel arrébb. Ki tudtam venni a tűzlépcsőt is, de ami fontosabb volt, az a járőrőző szekrény méretű ember, aki pont elhaladt mellette. Az ajkamba haraptam, és reménykedtem, hogy a zihálásom nem hallható.
Adelé elmondása - inkább motyogása - szerint a raktárnak ezen a részén volt a lejáró a pincébe. Az őr akkor fordult be a sarkon, így eltűnt a szemem elől. Leugrottam a falról, és azonnal lehasaltam. Akkorát puffantam, mint egy zsák, amit két méterről dobnak le a kamionról. Épp feljebb akartam tápászkodni, mikor egy újabb alak jelent meg a raktár oldalán.
Szóval ketten vannak, ez szívás. Nem fogok tudni odasompolyogni és még az ajtót is megtalálni ilyen rövid idő alatt, az órám pedig vészesen ketyeg.
Vártam, hogy a kissé véznább járőr is beforduljon a sarkon, de hirtelen megtorpant. Nem mertem levegőt sem venni, a hideg föld törte a testem minden porcikáját, úgy lapultam, hogy csak a fűszálakon keresztül láttam, ahogy megfordul, és a raktár bejárata felé siet. Miliméterekkel fejljebb emelkedtem, és egyre több fénycsóvát láttam a raktárnak azon a felén.
Ajtócsapódás. Motorzúgás.
Valaki jött, vagy épp ment. Nem választhatott volna másik estét?
Egy percen belül a zaj alábbhagyott, és valószínüleg elhajtott az illető. Az őrök nem jöttek újra, pedig vártam talán öt percet is, de semmi nyomuk nem volt. Feljebb tápászkodtam, és az oldalsó falig siettem, remélve, hogy odáig nem érnek el a raktár fényei. A fülem zúgott, az ujjaim pedig bizseregtek az adrenalintól.
Ami azt illeti... egyre jobban kezdtem élvezni, amit csinálok. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az esetleges komplikációkkal nem igazán számoltam. Leguggoltam a fal tövében, úgy haladtam végig a raktár oldalát bámulva, egyre előrébb. Öt méterre lehettem a fejemben lerajzolt térképnek azon pontjától, ahova el akartam jutni, mikor újabb autó bukkant fel. De nagy a forgalom ma este. Igazából ezen nem is kellene csodálkoznom. Fél város kint van a pikniken, habár amúgy is annyira az isten háta mögött van ez az épület, hogy senkit nem érdekel, mi zajlik a falai közt.
Most már ráláttam a bejárat előtti részre, egy hatalmas, fekete, Jeep Grand Cherokee parkolt, a fényszórói pont felém világítottak, és itt nem volt akkora a fű, mint a hátsó részben. Lapultam, és tudat alatt azt hiszem, imádkoztam is. Két őr állt elől, egy-egy pedig épp kijött a raktárból, maguk után húzva valamit.
Először nem is tudtam kinézni. Zsáknak tippeltem, majd idióta mód, kutyának. Aztán megláttam, hogy kétlábra állítják őket, és kishiján felnyögtem a szörnyülettől.
Két lányt emeltek be az autóba, akiknek elfojtott sírása a helyemig hallatszott. Nem igazán harcoltak vagy küzdöttek, és ettől csak még inkább fájt a látványuk.
Adelé üvöltözni kezdett, mikor rákérdeztem, mi történt vele, és mi történik az itt levő lányokkal. A fejét az ágyhoz csapkodta, az ápolók pedig azonnal kiküldtek a szobájából.
Az autó hátsó ajtaja becsukódott, előre beült egy pasas, majd a Jeep kifarolt, és elhajtott. A karomba haraptam, hogy ne hallatszódjon, mennyire zihálok a rémülettől és a látottaktól. Nem akarom, hogy elkapjanak, sem azt, hogy ennyire megtörjenek. Hogy tehetetlen legyek.
Jenny Brown vagyok. Jenny Brown, aki megmenekült egy égő épületből, akinek sikerült időben elfutni ugyanebből a raktárból, akiben még egy autó sem tudott igazán kárt tenni. Aki bemosott Markonak, és aki elcsavarta Henry Spourk fejét.
Wigan, elmehetsz a francba, akkor is itt leszek.
Nem láttam mozgolódást, úgyhogy szinte kúszva átvágtam az udvaron, és ahogy a raktár árnyékába kerültem, lábra álltam, és azonnal a falhoz lapultam. A talpam alatt csikorgott a kavics, a tenyerem pedig a falat tapogatta, bármilyen rést találva, ami ajtóra utalhat. Centinként haladtam, jobbra, mikor már majdnem a raktár elülső részéhezé értem, inkább visszafelé indultam.
Semmi. Semmi az égegyadta világon, csupa tégla, amit már nagyon untam. Ebben a rohadt városban minden téglából van, felforr tőle az agyvizem.
Épp ezen dühöngtem helyzethöz nem illően, mikor a következő lépésemnél valami megnyikordult. A kavics törte a talpam, de ez más volt. Sima felületű. Lejjebb guggoltam, és a kezemmel kezdtem kitapogatni. Hűvös fém teljesen ellentétben állt a forró bőrömmel, és a váratlan felfedezéstől majdnem felkiálltottam örömömben. Négykézláb próbáltam megsaccolni, mekkora lehet a lemez. A szívem dübörgött a mellkasomban, alig hittem el, hogy valószínüleg megtaláltam a lejáró ajtaját. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, néhány másodperc, vagy több óra, de addig kutattam,míg megtaláltam egy foggantyút.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, mert az eddigi tervem nagyon is valósággá vált. És aztán rémálommá.
Nem tudtam, mivel járok jobban: ha egyetlen rántással felnyitom, vagy miliméterenként. Azt sem tudtam, merre nyílik, de miután emelni kezdtem, rájöttem, hogy magam felé kell húznom. Az ajtó nyikorgása belevágott az éjjszaka csöndjébe, mire erősen a szám belső zugába haraptam. A vér kisercent, fémes ízt hagyva maga után, így fokozva a koncentrációmat.
Az eszem hadban állt önmagával. Egyik felem szerint lassan kellett volna kinyitnom a csapóajtót, a másik fele szerint túl kellett volna esnem rajta egyetlen rántással, mint a ragtapasz.
Utóbbira hallgattam.
Innentől az események váratlan gyorsaságot vettek.
Az adrenalintól hajtott izmaim számomra is szokatlan erővel nyitották fel az ajtót, így nekicsapva azt az épület oldalának. Lentről egy csapat sikoly hangzott fel, és egy aprócska villanykörtének a fényében láttam, ahogy lányok egymásba kapaszkodva hátrálnak a nyirkos falig.
- Shh, shh!!! - csitítottma őket, a szemük tányérnyira nyílt a csodálkozástól, de ugyanúgy sírtak. - Segíteni jöttem. - magyaráztam gondolkodás nélkül.
- Azt kétlem. - szólt mellőlem egy férfihang, mire ijedten kaptam felé a fejem.
A tarkómra mért órisái ütéstől rongybabákat megszégyenítő mód terültem el a földön.
Vagyis ez így egésszében nem volt teljesen igaz. A telefonom körülbelül a szökésemet követő harmadik percben kezdett először rezegni, Jared hívott. Átdobtam az anyósülésre, és nem válaszoltam. Sosem hallgatott el igazán, feltűnt Henry neve is, majd Helenaé. Sorban hívtak, de nem tudtam volna mit válaszolni sem.
"Szia, bocsi, hogy elloptam a kocsit, épp készülök egy kétes alakhoz betörni, hogy az ott lévő bezárt nőket kiszabadítsam. Ja, amúgy a pasas Mel és Peny apja. Ne aggódj, éjfélre ott vagyok. Csók."
Van egy olyan érzésem, hogy nem díjazták volna az ötletem.
Sejtettem, hogy Yako vagy Jared autójával utánam indulnának, úgyhogy lekanyarodtam az első ösvényen, és eltűntem az erdő sűrűjében. Nagyon reméltem, hogy a Google Maps nem ver át, különben a problémák mellé felvehetjük az eltévedést is.
A hepehupás földes úton az autó fényszórója fel-le ugrált, és muszáj volt visszavennem kicsit a gázból, mert félő volt, hogy teljesen kinyírom a felfüggesztést. A telefon folyamatosan rezgett és villogott, úgyhogy teljesen lenémítottam és az ülés felé fordítottam a képernyőt, mert így is éreztem, hogy egyenesen a lelkiismeretemet bámulja.
Sok mindent megadtam volna azért, hogy max hangerőn meghallgathassam a SOAD B.Y.O.B számát nyugtatásképp, de azzal a környékben lévő összes élőlény figyelmét felkeltettem volna. Habár azt meg kell jegyezni, hogy a "where the f*ck are you?" szövegrész nagyon illett volna a helyzethez, valószínűleg a többeik pontosan ezt kiabálják utánam.
Beletapostam a fékbe, mikor az autó hosszúfényét megtörte egy magas téglafal. Az autó kifarolt a földesúton, úgyhogy az eddigieknél is erősebben kapaszkodtam a kormányba, és nagyon reméltem, hogy nem csúszunk sokáig. A telefonom előrerepült a kesztyűtartó alá, és én is visszacsapódtam az ülésbe a biztonsági övnek hála. Az autó lefulladt, de nem is bántam, amúgy is megtaláltam a megfelelő helyet a parkoláshoz. Ahogy elfordítottam a kulcsot, a beltéri fény felkapcsolódott, úgyhogy gyorsan a mennyezethez nyúltam, és kikapcsoltam.
A sötétség körbevett és magába burkolt, a csend pedig bántotta a fülem. A saját kezemet sem láttam, és hiába pislogtam, semmi nem segített. Kikapcsoltam az övet, és tapogatózva lenyúltam a telefonomért, és vele együtt felrántottam az utazótáskámat is. Eltartott egy ideig, mire a szűk helyen átöltöztem, de a fehér farmert fekete, a fehér tapadó felsőt pedig egy fekete hosszúujjú váltotta fel. A többiek egyre ritkábban hívtak, valószínüleg nem volt nehéz rájönniük, hogy nem válaszolok. Elhitettem magammal, hogy később megbocsájtják a dolgot, nem kell rajtuk izgulnom. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az pedig teljesen őrült volt, de Adelé emlékétől még éjszaka sem tudtam szabadulni, márpedig ehhez az kell, hogy mindenki mást kiszabadítsak.
A hajamat összefogtam, amennyire csak tudtam, a két kiló hajlakk/hab/wax nem volt ebben olyan nagy partner. Egy kézitükörben kihúztam feketével a szemem, és el sem mertem képzelni, mennyire sikerült a végeredmény a telefon fényében.
Összegezve úgy néztem ki, mint egy kommandós. Egy remegő kezű, és piszkosul ideges kommandós, akinek sikerült nem kiböknie a saját szemét a szemceruzával. Ha ez lesz a ma esti egyetlen teljesítményem, már megérte.
Minden mást visszadobáltam a táskába, a telefont pedig a farzsebembe csúsztattam, majd leengedtem kissé az ablakot. Nem akartam magammal vinni a kocsikulcsot, de vészhelyzet esetére (amire igencsak lehetett számítani) valahogy mentenem kell magam, úgyhogy kiszálltam, és direkt a kulccsal bezártam az autót, hogy ne villanjon fel a semmi közepén. Az ablakon annyi rést hagytam, hogy beférjen a karom, és elérhessem a kulcsot az ülésről, és miután ezt ellenőriztem, hátat fordítottam a járműnek.
Megropogtattam az ujjaimat, és vettem egy mély levegőt. A föld és a zöld erdő illata felkúszott az orromba, nyers, fanyar szagot hagyva maga után. Léptem egyet, majd mégegyet. A lábam kissé elsülyedt a puha földben, de egy idő után nem is észleltem ilyen apróságokat. A fejem zúgott, ami még így is jobb volt, mint a dobhártyakinzó csendet elfogadni.
A térkép szerint az ösvény nagyjából 200 méterre van a raktár hátsó bejáratától. A nehézség az erdővel kezdődik, muszáj volt a telefonommal világítanom, miután háromszor elhasaltam a gyökerekben és minden gazban.
Magamban saccolva majdnem odaértem a falhoz, mikor magától kezdett megint villogni a telefonom. Sejtettem, hogy valaki hív, de a név láttán a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Az ujjam már a zöld jel felett állt, de az utolsó pillanatban mégis kinyomtam. Nem akartam Ashtonnal beszélni. Ha megtudja mit csinálok, azonnal itt terem, márpedig ezt nem hagyhattam. Ő nem akart segíteni, nem akart senkit értesíteni. Így járt.
Kinyújtott karral tapogattam ki a fal érdes részeit, majd a tetjét keresve járkáltam jobbra-balra. Egy részen be van omolva, ergó alacsonyabban van, így bele tudok kapaszkodni, hogy felhúzzam magam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de egyre dühösebb is lettem.
- Hol vagy már... - morogtam magamban, és a telefon képernyőjét is erőteljesebben nyomtam, mintha az több fényt adhatna. Végül néhány lépéssel arrébb sikerült megtalálnom, amit kerestem. Teljesen kikapcsoltam a telefont, és a zsebembe raktam, majd hátráltam kissé.
Vagy sikerül, vagy palacsintaként kenyődök a falra. Nem akartam az utóbbira gondolni, eleget edzettem az utóbbi napokban, ahoz, hogy sikerüljön.
Újabb mély levegő.
Nekifutás.
A jobb kezem majdnem lecsúszott, de a ballal sikerült tökéletesen megkapaszkodnom, a tégla élei késként vágtak a tenyerembe. A jobbal is felkapaszkodtam, majd felhúztam magam.
A raktár nem volt sötét, sőt, égtek a lámpái. Az ablakokon narancsssárgás fény tört ki, beterítve a féncsíkokkal a földet. A falon guggoltam, és próbáltam memorizálni, hol vagyok.
Legutóbb Ashtonnal a raktár másik felén jöttünk be, de ugyanezen a téglafalon másztunk ki, csak jó pár méterrel arrébb. Ki tudtam venni a tűzlépcsőt is, de ami fontosabb volt, az a járőrőző szekrény méretű ember, aki pont elhaladt mellette. Az ajkamba haraptam, és reménykedtem, hogy a zihálásom nem hallható.
Adelé elmondása - inkább motyogása - szerint a raktárnak ezen a részén volt a lejáró a pincébe. Az őr akkor fordult be a sarkon, így eltűnt a szemem elől. Leugrottam a falról, és azonnal lehasaltam. Akkorát puffantam, mint egy zsák, amit két méterről dobnak le a kamionról. Épp feljebb akartam tápászkodni, mikor egy újabb alak jelent meg a raktár oldalán.
Szóval ketten vannak, ez szívás. Nem fogok tudni odasompolyogni és még az ajtót is megtalálni ilyen rövid idő alatt, az órám pedig vészesen ketyeg.
Vártam, hogy a kissé véznább járőr is beforduljon a sarkon, de hirtelen megtorpant. Nem mertem levegőt sem venni, a hideg föld törte a testem minden porcikáját, úgy lapultam, hogy csak a fűszálakon keresztül láttam, ahogy megfordul, és a raktár bejárata felé siet. Miliméterekkel fejljebb emelkedtem, és egyre több fénycsóvát láttam a raktárnak azon a felén.
Ajtócsapódás. Motorzúgás.
Valaki jött, vagy épp ment. Nem választhatott volna másik estét?
Egy percen belül a zaj alábbhagyott, és valószínüleg elhajtott az illető. Az őrök nem jöttek újra, pedig vártam talán öt percet is, de semmi nyomuk nem volt. Feljebb tápászkodtam, és az oldalsó falig siettem, remélve, hogy odáig nem érnek el a raktár fényei. A fülem zúgott, az ujjaim pedig bizseregtek az adrenalintól.
Ami azt illeti... egyre jobban kezdtem élvezni, amit csinálok. Csak a cél lebegett a szemem előtt, az esetleges komplikációkkal nem igazán számoltam. Leguggoltam a fal tövében, úgy haladtam végig a raktár oldalát bámulva, egyre előrébb. Öt méterre lehettem a fejemben lerajzolt térképnek azon pontjától, ahova el akartam jutni, mikor újabb autó bukkant fel. De nagy a forgalom ma este. Igazából ezen nem is kellene csodálkoznom. Fél város kint van a pikniken, habár amúgy is annyira az isten háta mögött van ez az épület, hogy senkit nem érdekel, mi zajlik a falai közt.
Most már ráláttam a bejárat előtti részre, egy hatalmas, fekete, Jeep Grand Cherokee parkolt, a fényszórói pont felém világítottak, és itt nem volt akkora a fű, mint a hátsó részben. Lapultam, és tudat alatt azt hiszem, imádkoztam is. Két őr állt elől, egy-egy pedig épp kijött a raktárból, maguk után húzva valamit.
Először nem is tudtam kinézni. Zsáknak tippeltem, majd idióta mód, kutyának. Aztán megláttam, hogy kétlábra állítják őket, és kishiján felnyögtem a szörnyülettől.
Két lányt emeltek be az autóba, akiknek elfojtott sírása a helyemig hallatszott. Nem igazán harcoltak vagy küzdöttek, és ettől csak még inkább fájt a látványuk.
Adelé üvöltözni kezdett, mikor rákérdeztem, mi történt vele, és mi történik az itt levő lányokkal. A fejét az ágyhoz csapkodta, az ápolók pedig azonnal kiküldtek a szobájából.
Az autó hátsó ajtaja becsukódott, előre beült egy pasas, majd a Jeep kifarolt, és elhajtott. A karomba haraptam, hogy ne hallatszódjon, mennyire zihálok a rémülettől és a látottaktól. Nem akarom, hogy elkapjanak, sem azt, hogy ennyire megtörjenek. Hogy tehetetlen legyek.
Jenny Brown vagyok. Jenny Brown, aki megmenekült egy égő épületből, akinek sikerült időben elfutni ugyanebből a raktárból, akiben még egy autó sem tudott igazán kárt tenni. Aki bemosott Markonak, és aki elcsavarta Henry Spourk fejét.
Wigan, elmehetsz a francba, akkor is itt leszek.
Nem láttam mozgolódást, úgyhogy szinte kúszva átvágtam az udvaron, és ahogy a raktár árnyékába kerültem, lábra álltam, és azonnal a falhoz lapultam. A talpam alatt csikorgott a kavics, a tenyerem pedig a falat tapogatta, bármilyen rést találva, ami ajtóra utalhat. Centinként haladtam, jobbra, mikor már majdnem a raktár elülső részéhezé értem, inkább visszafelé indultam.
Semmi. Semmi az égegyadta világon, csupa tégla, amit már nagyon untam. Ebben a rohadt városban minden téglából van, felforr tőle az agyvizem.
Épp ezen dühöngtem helyzethöz nem illően, mikor a következő lépésemnél valami megnyikordult. A kavics törte a talpam, de ez más volt. Sima felületű. Lejjebb guggoltam, és a kezemmel kezdtem kitapogatni. Hűvös fém teljesen ellentétben állt a forró bőrömmel, és a váratlan felfedezéstől majdnem felkiálltottam örömömben. Négykézláb próbáltam megsaccolni, mekkora lehet a lemez. A szívem dübörgött a mellkasomban, alig hittem el, hogy valószínüleg megtaláltam a lejáró ajtaját. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, néhány másodperc, vagy több óra, de addig kutattam,míg megtaláltam egy foggantyút.
Vennem kellett néhány mély lélegzetet, mert az eddigi tervem nagyon is valósággá vált. És aztán rémálommá.
Nem tudtam, mivel járok jobban: ha egyetlen rántással felnyitom, vagy miliméterenként. Azt sem tudtam, merre nyílik, de miután emelni kezdtem, rájöttem, hogy magam felé kell húznom. Az ajtó nyikorgása belevágott az éjjszaka csöndjébe, mire erősen a szám belső zugába haraptam. A vér kisercent, fémes ízt hagyva maga után, így fokozva a koncentrációmat.
Az eszem hadban állt önmagával. Egyik felem szerint lassan kellett volna kinyitnom a csapóajtót, a másik fele szerint túl kellett volna esnem rajta egyetlen rántással, mint a ragtapasz.
Utóbbira hallgattam.
Innentől az események váratlan gyorsaságot vettek.
Az adrenalintól hajtott izmaim számomra is szokatlan erővel nyitották fel az ajtót, így nekicsapva azt az épület oldalának. Lentről egy csapat sikoly hangzott fel, és egy aprócska villanykörtének a fényében láttam, ahogy lányok egymásba kapaszkodva hátrálnak a nyirkos falig.
- Shh, shh!!! - csitítottma őket, a szemük tányérnyira nyílt a csodálkozástól, de ugyanúgy sírtak. - Segíteni jöttem. - magyaráztam gondolkodás nélkül.
- Azt kétlem. - szólt mellőlem egy férfihang, mire ijedten kaptam felé a fejem.
A tarkómra mért órisái ütéstől rongybabákat megszégyenítő mód terültem el a földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése