A telefon újra megcsörren. Tudom, hogy anyám hív, s érdeklődne, hogy tényleg hazarepültem e.
Hat év telt el a tábor óta. Érdekes mód nem széledtünk szét, hanem komoly bandává alakultunk, igaz barátok lettünk. Sara és én kitűnőre fejeztük a középiskolát, s bár ő lett az iskolaelső, elutasította az amszterdami ösztöndíjat. Én viszont nem. S bár ehhez fel kellett adnom az addigi életemet, tudom, hogy jól döntöttem.
Gabriellel még két és fél évig együtt voltunk. Mondanom sem kell, a távolság vetett véget mindennek. Nem hűlt ki a kapcsolatunk, mai napig fontos személy az életemben, de az a fél év, amíg megpróbáltunk távkapcsolatban élni, ráébresztett minket, hogy tovább kell lépnünk.
Több, mint egy év kellett, hogy túltegyem magam rajta. S ha őszinte akarok lenni, még most is féltékeny vagyok, ha látom, hogy egy másik lánnyal van egy képen, vagy hasonló. Hiába tudja az agyam, hogy nem kellene.
Sara az egyik legjobb barátnőm lett, még ha nem is mondja ki, tudom, hogy az az egy-két görbe esténk, mikor sírva összeborultunk, és utáltuk a világot, megtette a hatását. Ők Bennel folyamatos viták kereszttüzében egy évig bírták, és érdekes módon ahogy kimondták a szakítást, egyből rendeződött a viszonyuk. Ezt mondjuk egyikünk sem értette, de zene volt a füleinknek, hogy nem kell az állandó vitájukat hallgatnunk.
Sara szerint nem voltak szerelmesek, egyszerűen csak mindkettőjük akarta a másikat. Ő politológiát tanul, hogy majd egyszer elnökké válasszák. Alább nem adja.
Igen, ő Sara.
Peter és Victor kapcsolata nem működött, Victorról nem sokat tudok, csak annyit, hogy jelenleg is boldog párkapcsolatban él egy gazdag üzletemberrel. Peter pedig bulizgat, és lakberendezőként dolgozik.
Emmáról sem tudunk semmit, egy ideig még velünk tartott, de aztán lemaradozott, végül pedig nem kereste a társaságunkat.
Így voltunk mi öten, én Skypon a világ másik feléről, de a többiek elismerésére legyen mondva, nem felejtettek el, úgy viselkedtek, mintha még ott lennék velük. Saraval naponta többször is beszéltem, Bennel is legalább egyszer, Peterrel meg akár éjjel is. Gabriellel kicsit ritkábban, de az utóbbi egy évben vele is normalizálódott a kapcsolatom. Azonban nagy eséllyel ennek utóbbinak most vége szakad.
A telefon újra csöngött, anyám valószínűleg már a haját tépi. Mindenáron azt akarta, hogy maradjak a helyemen, Amszterdamban, nekem pedig eszem ágában sem volt. Két napja hívott fel Ben. Sírt. Másodszorra értettem csak meg, mit mond. Mikor végre felfogta az agyam a történteket, összepakoltam, minden hátrahagyva, és elindultam haza.
Így állok most a reptéren, próbálva leinteni egy taxit. Egy hatalmas kofferem van csak, de mivel anyám üldöz, nem megyek haza.
A kórházba megyek. Vagyis mennék, ha végre észrevenne egy taxis, hogy itt integetek.
- Vigyázz már! - üvöltök egy fiatal srác után, aki a hatalmas hátizsákjával fejbe vágott.
- Mé' nem mész arrébb? - kérdezett vissza intelligensen, majd beült egy pont szabaddá váló kocsiba.
Mekkora tuskók egyesek! Éppen sikerült lenyelnem egy kitörni készülő káromkodást, ugyanis elém parkolt egy sárga autó, én pedig meg sem várva, hogy kiszálljon belőle az öreg néni, behuppantam hátra.
- Hova vihetem kisasszony? - vizslatott a visszapillantóból a sofőr. Oké, csak a repülőn ébredtem rá, hogy szoknyát vettem fel, amit egyébként csak Amszterdamban engedek meg magamnak, az ottani kellemes időjárás miatt. De azért a kis kézitáskámat a combomra teszem, hogy ne látszódjon a fehér bőröm.
- Szent Gregor kórház. - nem néztem rá, direkt az ablakon bámultam ki.
A hely közeledésével egyre jobban kapkodtam a levegőt, izzadt a tenyerem, és remegett a lábam. Nem tudtam, milyen állapotban fogom látni, Ben szerint stabil az állapota. De hogy lehetne valaki jól, ha közben kómában fekszik?
Félek, borzasztóan félek. A sofőrnek kell szólnia, hogy megérkeztünk, mert egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Zúgott a fülem, a lábam összeakart csuklani alattam. Nagy nehezen előkotortam a pénzt, és húztam magam után a bőröndömet. A recepción rekedt hangon megkérdeztem, hogy merre találom Gabrielt. Mivel négy emelettel feljebb helyezték el, beszálltam a liftbe.
Ben és Gabriel motorozni voltak, amikor egy kamion kihajtott eléjük. Ben kicsúszott, így komolyabb sérülés nélkül megúszta, hála a motoros felszerelésnek. Gabriel azonban nem volt ilyen szerencsés. Komoly fejsérülést szenvedett, bordái és az egyik lába tört. A lépét el kellett távolítani, azonban a műtét után sem kelt fel.
Az orvosok szerint várni kell.
A liftajtó kinyílt, én pedig úgy éreztem, mintha mázsásak lennének a lábaim. A bőrönd utánam gurult. Kerestem a 29-es kórtermet, de Ben kint ült előtte, így előbb felpattant, mint odaértem volna.
Meggyötört volt, sehol nem volt nyoma annak az izomagynak, aki régen volt. Most is magas volt, és erős, de nem mesélt vicceket, nem szórakoztatott. A fejét lehajtotta, haja szanaszét állt, borosta kerítette az arcát. Akaratlanul is bekúszott egy gondolat az agyamba, miszerint Ben még így is jóképű. Az más más dolog, hogy érzelmileg teljesen a padlón van.
Ahogy szemkontaktust váltottunk, kitört belőlem a zokogás. Az a zokogás, amit már napok óta elfojtottam. Ő odajött, megölelt, nagy, meleg karjába zárt, és addig ringatott, míg minimálisan, de lenyugodtam.
- Van... - szipogtam - van valami új hír?
Ben nem szólt semmit, csak a fejét rázta, miközben odavezetett a kórterem ablakához.
- Csak a rokonok mehetnek be, ők is csak beöltözve. De mikor nem látják, én is beszoktam menni. - nézett rám bűnbánóan Ben. A szemei karikásak, fogadni mernék, hogy a baleset óta nem aludt, vagy esetleg csak egy - két órát.
Megszorítottam a kezét, majd benéztem az ablakon. S majdnem összeestem.
Lélegeztető gépen volt, arcán zúzódások. Nem ismertem fel benne azt a fiút, akibe annyi éve beleszerettem. Mintha nem ő lett volna. Képtelen voltam befogadni azt az információt, hogy az ott, azon az ágyon az én barátom. Gabriel. Pedig az édesanyja ott ült mellette, beöltözve figyelte a fiát.
Mrs. Walters-szel összeakadt a pillantásunk.Nem lepődött meg, hogy ott lát. Ben átölelte a vállam, ami jól esett, mert úgy érzem, szétesek.
- Gyere, üljünk le, hozok neked kávét. - terelt az egyik pad felé Ben.
- Te hanyadikat iszod? - kérdeztem, mert láttam, hogy az ablakpárkányon pihen egy pohár.
- Egy ideje nem számolom. De belőlem fog meggazdagodni az italautomatát szolgáltató cég. - egy halvány mosolyt küldött felém, ami bár nem volt őszinte, de azért igyekezett.
Jól esett a pohár gőzölgő folyadék, átmelengette a lelkemet.
- Sara volt itt délelőtt, de valami megbeszélésre kellett mennie. Általában ő hoz nekem enni, nekem nincs nagy kedvem sehova menni. - meséli Ben.
- Nem maradhatsz itt örökre. - fogtam meg a kezét.
- Az én hibám. - tört ki belőle. Nem hittem a fülemnek. Szóval ezért van ennyire kikészülve. Nem elég, hogy a barátja kómába került, még önmagát is hibáztatja.
- Ben - fordítottam magam felé a fejét, hogy rám nézzen. - Nem te vagy a hibás! - mondtam neki szótagolva. Nem nézett a szemembe, ezért még párszor elismételtem neki. - Egyedül a kamion sofőr hibás. Aki átment a piroson. Érted?
- Én mondtam, hogy mennyünk egy kört... az én ötletem volt...
-Ben! - kiabáltam már rá, mire összerezzent. - Örülnék, ha megértenéd végre, hogy nem vagy hibás, senki nem tart annak, és fogadok, hogy Gabriel is haragudna, ha marcangolnád magad!
Úgy tűnt ez hatott kicsit.
Pont mire felocsúdtam volna, hogy sikerült megnyugtatnom a barátomat, egy nő jelent meg a folyosón.
Egyből felismertem.
Az anyám volt az.
Hat év telt el a tábor óta. Érdekes mód nem széledtünk szét, hanem komoly bandává alakultunk, igaz barátok lettünk. Sara és én kitűnőre fejeztük a középiskolát, s bár ő lett az iskolaelső, elutasította az amszterdami ösztöndíjat. Én viszont nem. S bár ehhez fel kellett adnom az addigi életemet, tudom, hogy jól döntöttem.
Gabriellel még két és fél évig együtt voltunk. Mondanom sem kell, a távolság vetett véget mindennek. Nem hűlt ki a kapcsolatunk, mai napig fontos személy az életemben, de az a fél év, amíg megpróbáltunk távkapcsolatban élni, ráébresztett minket, hogy tovább kell lépnünk.
Több, mint egy év kellett, hogy túltegyem magam rajta. S ha őszinte akarok lenni, még most is féltékeny vagyok, ha látom, hogy egy másik lánnyal van egy képen, vagy hasonló. Hiába tudja az agyam, hogy nem kellene.
Sara az egyik legjobb barátnőm lett, még ha nem is mondja ki, tudom, hogy az az egy-két görbe esténk, mikor sírva összeborultunk, és utáltuk a világot, megtette a hatását. Ők Bennel folyamatos viták kereszttüzében egy évig bírták, és érdekes módon ahogy kimondták a szakítást, egyből rendeződött a viszonyuk. Ezt mondjuk egyikünk sem értette, de zene volt a füleinknek, hogy nem kell az állandó vitájukat hallgatnunk.
Sara szerint nem voltak szerelmesek, egyszerűen csak mindkettőjük akarta a másikat. Ő politológiát tanul, hogy majd egyszer elnökké válasszák. Alább nem adja.
Igen, ő Sara.
Peter és Victor kapcsolata nem működött, Victorról nem sokat tudok, csak annyit, hogy jelenleg is boldog párkapcsolatban él egy gazdag üzletemberrel. Peter pedig bulizgat, és lakberendezőként dolgozik.
Emmáról sem tudunk semmit, egy ideig még velünk tartott, de aztán lemaradozott, végül pedig nem kereste a társaságunkat.
Így voltunk mi öten, én Skypon a világ másik feléről, de a többiek elismerésére legyen mondva, nem felejtettek el, úgy viselkedtek, mintha még ott lennék velük. Saraval naponta többször is beszéltem, Bennel is legalább egyszer, Peterrel meg akár éjjel is. Gabriellel kicsit ritkábban, de az utóbbi egy évben vele is normalizálódott a kapcsolatom. Azonban nagy eséllyel ennek utóbbinak most vége szakad.
A telefon újra csöngött, anyám valószínűleg már a haját tépi. Mindenáron azt akarta, hogy maradjak a helyemen, Amszterdamban, nekem pedig eszem ágában sem volt. Két napja hívott fel Ben. Sírt. Másodszorra értettem csak meg, mit mond. Mikor végre felfogta az agyam a történteket, összepakoltam, minden hátrahagyva, és elindultam haza.
Így állok most a reptéren, próbálva leinteni egy taxit. Egy hatalmas kofferem van csak, de mivel anyám üldöz, nem megyek haza.
A kórházba megyek. Vagyis mennék, ha végre észrevenne egy taxis, hogy itt integetek.
- Vigyázz már! - üvöltök egy fiatal srác után, aki a hatalmas hátizsákjával fejbe vágott.
- Mé' nem mész arrébb? - kérdezett vissza intelligensen, majd beült egy pont szabaddá váló kocsiba.
Mekkora tuskók egyesek! Éppen sikerült lenyelnem egy kitörni készülő káromkodást, ugyanis elém parkolt egy sárga autó, én pedig meg sem várva, hogy kiszálljon belőle az öreg néni, behuppantam hátra.
- Hova vihetem kisasszony? - vizslatott a visszapillantóból a sofőr. Oké, csak a repülőn ébredtem rá, hogy szoknyát vettem fel, amit egyébként csak Amszterdamban engedek meg magamnak, az ottani kellemes időjárás miatt. De azért a kis kézitáskámat a combomra teszem, hogy ne látszódjon a fehér bőröm.
- Szent Gregor kórház. - nem néztem rá, direkt az ablakon bámultam ki.
A hely közeledésével egyre jobban kapkodtam a levegőt, izzadt a tenyerem, és remegett a lábam. Nem tudtam, milyen állapotban fogom látni, Ben szerint stabil az állapota. De hogy lehetne valaki jól, ha közben kómában fekszik?
Félek, borzasztóan félek. A sofőrnek kell szólnia, hogy megérkeztünk, mert egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Zúgott a fülem, a lábam összeakart csuklani alattam. Nagy nehezen előkotortam a pénzt, és húztam magam után a bőröndömet. A recepción rekedt hangon megkérdeztem, hogy merre találom Gabrielt. Mivel négy emelettel feljebb helyezték el, beszálltam a liftbe.
Ben és Gabriel motorozni voltak, amikor egy kamion kihajtott eléjük. Ben kicsúszott, így komolyabb sérülés nélkül megúszta, hála a motoros felszerelésnek. Gabriel azonban nem volt ilyen szerencsés. Komoly fejsérülést szenvedett, bordái és az egyik lába tört. A lépét el kellett távolítani, azonban a műtét után sem kelt fel.
Az orvosok szerint várni kell.
A liftajtó kinyílt, én pedig úgy éreztem, mintha mázsásak lennének a lábaim. A bőrönd utánam gurult. Kerestem a 29-es kórtermet, de Ben kint ült előtte, így előbb felpattant, mint odaértem volna.
Meggyötört volt, sehol nem volt nyoma annak az izomagynak, aki régen volt. Most is magas volt, és erős, de nem mesélt vicceket, nem szórakoztatott. A fejét lehajtotta, haja szanaszét állt, borosta kerítette az arcát. Akaratlanul is bekúszott egy gondolat az agyamba, miszerint Ben még így is jóképű. Az más más dolog, hogy érzelmileg teljesen a padlón van.
Ahogy szemkontaktust váltottunk, kitört belőlem a zokogás. Az a zokogás, amit már napok óta elfojtottam. Ő odajött, megölelt, nagy, meleg karjába zárt, és addig ringatott, míg minimálisan, de lenyugodtam.
- Van... - szipogtam - van valami új hír?
Ben nem szólt semmit, csak a fejét rázta, miközben odavezetett a kórterem ablakához.
- Csak a rokonok mehetnek be, ők is csak beöltözve. De mikor nem látják, én is beszoktam menni. - nézett rám bűnbánóan Ben. A szemei karikásak, fogadni mernék, hogy a baleset óta nem aludt, vagy esetleg csak egy - két órát.
Megszorítottam a kezét, majd benéztem az ablakon. S majdnem összeestem.
Lélegeztető gépen volt, arcán zúzódások. Nem ismertem fel benne azt a fiút, akibe annyi éve beleszerettem. Mintha nem ő lett volna. Képtelen voltam befogadni azt az információt, hogy az ott, azon az ágyon az én barátom. Gabriel. Pedig az édesanyja ott ült mellette, beöltözve figyelte a fiát.
Mrs. Walters-szel összeakadt a pillantásunk.Nem lepődött meg, hogy ott lát. Ben átölelte a vállam, ami jól esett, mert úgy érzem, szétesek.
- Gyere, üljünk le, hozok neked kávét. - terelt az egyik pad felé Ben.
- Te hanyadikat iszod? - kérdeztem, mert láttam, hogy az ablakpárkányon pihen egy pohár.
- Egy ideje nem számolom. De belőlem fog meggazdagodni az italautomatát szolgáltató cég. - egy halvány mosolyt küldött felém, ami bár nem volt őszinte, de azért igyekezett.
Jól esett a pohár gőzölgő folyadék, átmelengette a lelkemet.
- Sara volt itt délelőtt, de valami megbeszélésre kellett mennie. Általában ő hoz nekem enni, nekem nincs nagy kedvem sehova menni. - meséli Ben.
- Nem maradhatsz itt örökre. - fogtam meg a kezét.
- Az én hibám. - tört ki belőle. Nem hittem a fülemnek. Szóval ezért van ennyire kikészülve. Nem elég, hogy a barátja kómába került, még önmagát is hibáztatja.
- Ben - fordítottam magam felé a fejét, hogy rám nézzen. - Nem te vagy a hibás! - mondtam neki szótagolva. Nem nézett a szemembe, ezért még párszor elismételtem neki. - Egyedül a kamion sofőr hibás. Aki átment a piroson. Érted?
- Én mondtam, hogy mennyünk egy kört... az én ötletem volt...
-Ben! - kiabáltam már rá, mire összerezzent. - Örülnék, ha megértenéd végre, hogy nem vagy hibás, senki nem tart annak, és fogadok, hogy Gabriel is haragudna, ha marcangolnád magad!
Úgy tűnt ez hatott kicsit.
Pont mire felocsúdtam volna, hogy sikerült megnyugtatnom a barátomat, egy nő jelent meg a folyosón.
Egyből felismertem.
Az anyám volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése