Nem szeretek búcsúzkodni. S a többiek sem. Ezért megpróbáltunk nem így tenni.
Nehéz volt.
Reggel az ágyban néztem, ahogy Gabriel mellettem alszik. A hosszú szempilláit, haja kissé kócosan, a szája pedig enyhén nyitva. Kulcscsontja vonalát, állán levő apró borostát. Keze a derekamat ölelte át még mindig.
El tudnám viselni, hogy mindennap így keljek.
Nem érdekelt, hogy én hogy nézhetek ki. Hogy valószínűleg totál elfeküdtem a hajam, és hogy a párna gyűrődése nyomot hagyott az arcomon.
Nem érdekelt.
Egyedül Gabriel érdekelt, nem tudtam róla levenni a szemem.
Nem tudom, miért pont engem talált meg. Az szépfiúk fiúk általában egy pomponcsapat csapatkapitányával jönnek össze. De azok általában bunkók.
Gabriel nem csak szépfiú. Van esze. Vannak tervei. Szociológiát szeretne tanulni az egyetemen. Vannak érzései. Ezt megtapasztaltam a nyomozás során. Vannak poénjai, amikkel mégsem sért meg senkit.
Nem fogom azt mondani, hogy ő a tökéletes pasi. Nem, nem az.
De elég tökéletes hozzám, és csak ez számít.
Hirtelen nagy puffanásra lettem figyelmes, mire még Gabriel is felébred.
Sara a földön kötött ki, ugyanis Ben elterült az egész ágyon.
- Te idióta! - sziszegte a fogai között Sara, és rekordidő alatt talpra pattant, és elkezdte ütögetni barátja karját. Majd rájött, hogy ez nem segített, így elkezdte cirógatni a lábát, mire Ben akkorát rúgott álmába, hogy Sara örülhet, ha nem tört el a csuklója.
- A francba már! - üvöltött Sara, mire Emmáék is felé fordultak.
- Próbáld meg párnával ütni, hátha arra reagál - tanácsolta Christian fáradtan.
- Honnan szerezzek párnát, te ütődött?
- Mondjuk vedd ki a feje alól. - most Gabriel szól bele, aki nem nézte a jelenetet, inkább engem bámult, de sejthette, mi játszódhat mögötte.
- Jó reggelt! - súgta még oda, és a korán reggeli mosolyától ugrott egyet a szívem.
- Neked is. - mosolyogtam vissza, mire ő magához húzott, és megölelt.
- Ez az utolsó napunk itt. Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőlem, miközben a háttérben Sara püfölte Bent.
- Összepakolni? - kérdeztem még mindig vigyorogva.
- Oké, és még azon kívül?
Igazából még egyszer, utoljára ki akartam menni a mólóra. Gabriel kitalálta a gondolatomat, ugyanis hozzátette, hogy "én is".
- Asszony, mit csinálsz? - ébredt fel végre Ben.
Sara felháborodott?
- Hogy szólítottál? Te hímsoviniszta disznó! - állt a fiú mellett csípőre tett kézzel.
- Jaj, tudod, hogy értettem. - óriási kezével megragadta a lány derekát, és egy enyhe lökéssel megdöntötte a lányt, aki így pont rá esett.
- Te idióta! - sziszegte újra Sara, mire Ben egyszerűen csak megcsókolta, a lánynak pedig nem volt több mondanivalója.
Ezt is megéltük, Sara egy pasival csókolózik mindenki előtt. Próbáltam elérni a fényképezőgépet, de Gabriel megelőzött, és gyorsan lőtt egy képet. Sajnos vakuzott, így a rajtakapott pár is észhez tért.
- Töröld ki! - csattant fel Sara, és vadul Gabriel felé közelített, aki felkelt, és ajtó felé hátrált, miközben titokban a gépet már elrejtette mögöttem, de úgy tett, mintha a háta mögött lenne. A lány nem vette észre a turpisságot, így elkezdte Gabrielt követni. Az kirohant az ajtón, Sara pedig utána.
- Reb', elküldöd majd e-mailbe, ha addig nem törli ki az a szadista? - mosolygott rám Ben, miközben nyújtózkodott.Elővettem a párna alól a gépet.
- Ha akarod, megnézheted most is. - vigyorogtam rá, mire elakadt a lélegzete.
-Sara úgy üldözi a haveromat, hogy nincs is nála semmi?
- Szerintem percek kérdése, és ő is rájön erre. - ültem át az ő ágyára, és megmutattam a róluk készült képet. Láttam Ben arcán a büszkeséget és az örömöt, ami azért egy pasitól ritka dolog.
Hallottam Gabriel hangját, hogy üvölt valamit Saranak, mire gyorsan eldugtam a gépet a kofferembe.
A következő pillanatban bevágódtak mindketten az ajtón, Gabriel az ágyamba borult, Sara pedig úgy nézett ki, mint egy őrült. A haja felpúposodott a fején, leizzadt, és őrjöngött.
Szóval így kezdődött az utolsó reggelünk a táborban. Reggelinél Peter és Ben szórakoztatott minket, ugyanis felváltva játszották azt, hogy miközben Mrs. Gelty és a többi táborvezető a búcsúbeszédét mondja, a fiúk tátogtak és gesztikuláltak. Csak a mi asztalunkra kellett legalább ötször odaszólni, annyira nevettünk, Sara meg persze tiszteletlennek tartott minket, de ő is mosolygott. A kis áruló.
- Az itt szerzett barátságok, szerelmek otthon is fenntarthatóak, csak vigyázzatok és figyeljetek egymásra. Köszönöm minden résztvevőnek a segítséget, és hogy tettek valamit a településért. Jövőre is várunk titeket. - köszönt el Mrs. Gelty, és az újság főszerkesztője kért mindnyájunkat, hogy még egy ideig üljünk türelemmel, kiosztották az újságot.
Átlapoztuk, mindenki talált magáról valamit, Peter interjúi elékpesztően jók lettek, voltak, akik külön odajöttek az asztalunkhoz gratulálni.
- Azt a...- állt meg Gabriel az egyik oldalnál. Odabújtam mellé, és az én szavam is elakadt.
- Nehéz volt, de elintéztem, reméltem, hogy örülni fogtok neki... - nézett ránk aggódva Peter, aki várta a reakciónkat, nem tudta, hogy jót tett, vagy nem. Én mit sem törődve az asztalon levő tányérokkal és evőeszközökkel, valamint Sara üvöltésével, átmásztam az asztalon, és egyenesen Peter nyakába ugrottam.
- Köszönöm. - súgtam neki, és elkezdtem sírni, pedig eltökéltem, hogy nem fogok.
Az egyik oldalon ugyanis lesifotók tömkelege nézett ránk vissza, amin csak Gabriellel vagyunk főszereplők. A kolázs címe "Küzdelem." volt. Giccses, de igaz.
- De... ki csinálta a képeket? - néztem rá, miközben ő is a könnyeit törölgette.
- Ben, Victor egyik haverja, aki az építkezésen volt, Sue, meg én is párat... - motyogta.
A képek időrendi sorrendben voltak összerakva. Amikor Gabriel bemutatkozott nekem (nem értettem, ezt miért fényképezték le), amikor az ingében ülök. Valaki még azt a pillanatot is megörökítette, mikor én fényképeztem le őt, a mólón, a mi mólónkon fekvésünk, a teraszon ülésünk. Aztán ott egy kép, ahol Gabriel szerepel, egy padon ül, lehajtott fejjel.
- Ez... - mutattam a képre.
- Igen, aznap, mikor elvittek. - bár a kérdést Peternek szántam, Gabriel válaszolta meg. Ránéztem könnyáztatta arcom mögül, és láttam a fájdalmat a szemében, amitől az én szívem is összeszorult.
Aztán ott volt a kép, mikor visszatértem, és a nyakába ugrottam, ő pedig nevetve felkapott. Egy képen épp Ben és közte ülök, és Benen nevetünk. Másikon egy olyan pillanat,amit valószínűleg elfelejtenék, ha nem lenne megörökítve. Csak a reggelinél ülünk, és egy pillanatra egymásra nézhettünk. De ez a pillanat tökéletesen el lett kapva, minden érzelmet átad a kép.
Végül az utolsó, tegnapelőtt készült, mikor este ültünk a padon, és épp megcsókoljuk egymást.
A szívem zakatolt, a képek csodálatosak, Gabriel is mosolygott, és kezet fogott Peterrel, Ben pedig összepacsizott vele, csak épp Ben kissé erősebb, így Peter hátravágódott, leterítve Victort a padról.
Sara eddig a pillanatig bírta az érzelmi feszültséget, kijelentette, hogy "gyenge népség, fúj" majd közölte még velem, hogy dél körül érkezik az apja.
- Addig van időnk... - mosolygott rám Gabriel, és értettem a célzást.
Kiballagtunk a mólóra. A mi mólónkra, vagy legalább is én az enyémnek éreztem. Ott találkoztam Peterrel, ott csókoltam meg Gabrielt, ott találtam nyugalomra.
- Tudom, hogy a többieknek hála most egy halom képünk van, azért én szeretnék még egy utolsót itt. - néztem rá, és értette a célzást.
Ő többet nem jön ebbe a táborba, jövőre egyetemre megy, úgyhogy ez volt az utolsó tábora. Én pedig nem tudtam, hogy jövök e ismét (remélem igen), de a táj megint lenyűgöző volt. Pont, mint első nap.
Önkioldóra tettem, majd leültem Gabriel mellé, aki a szemembe nézett, én pedig az övébe. A kép elkészült, de mi nem mozdultunk. Ott akartunk maradni mindketten abban a pillanatban. A torkomban nőtt a gombóc, és újra elkezdtem pityeregni, mire ő megsimogatta a hátam, és adott a homlokomra egy puszit.
- Nem tudom, miért sírok...- szabadkoztam.
- Minden tábornak ez a rendje. De ha miattam sírsz, tudod, hogy nem kell, ez nem egy táboros kaland, tudjuk jól. Peter is ott lakik tőled fél órányira. Saratól nem szabadulsz, nem tudom meddig lesznek együtt Bennel, de Ben három háznyira lakik tőlem, úgyhogy ez sem akadály.
S hosszú még a nyár.
- Tudom. - próbáltam mosolyogni. Ez a tény kicsit megnyugtatott, hogy tényleg nem az ország másik végében lakunk egymástól.
- Maradhatunk még, de nekem még csomagolnom kell. - nézett rám szégyenlősen.
- Tudom, nekem is. - tápászkodtam fel, miközben felvettem a fényképezőt is. Kéz a kézben elvonultunk onnan, és nem néztem vissza.
A szobákban káosz uralkodott, Emma pakolt (vagyis inkább próbálkozott). Én mindent csak belevágtam a bőröndömbe, majd ráültem, és nagy nehezen becipzároztam. A technikai cuccokat a hátizsákomba tettem, de még utoljára csináltam egy képet a szobáról, az utcánkról, és a táborról.
Tudom, hogy ezeket talán sosem fogom nézegetni, talán egy idő után csak elsiklok felettük. De ha nem csináltam volna, akkor hiányolnám.
Hát, igen, az élet már csak ilyen.
A bungalónk előtt még csináltunk egy csoportképet. Ben Sarat öleli át, Gabriel a derekamat kulcsolja át, és az állát a vállamon nyugtatja, Emma és Christian szokásukhoz híven egymás szájában vannak, Peter és Victor pedig szolidan egymás kezét fogják.
Ez volt a mi bandánk, ők álltak mellettem, velük beszélgettem legtöbbet, és ők ismertek meg legjobban.
Együtt ültünk egy padon, mindenhol elköszönő és síró barátokat láttunk, akik még utoljára is visszakiabáltak, hogy "majd hívlak". Minket Ben szórakoztatott, Sara csak a szemeit forgatta, de úgy vettem észre, hogy ha nem is mutatja ki igazán, tényleg kedveli a fiút. Én Gabriel ölében ültem, átölelve figyeltük a többieket.
Nem akartam hazamenni. Annyira nem akartam haza menni, mint amennyire nem akarta idejönni. Gabriel arcát néztem, haját, anyajegyeit, orrát, szempilláit, szája vonalát.
Megérte eljönni ebbe a táborba.
Befutott Sara apja, és a fiúk segítségével gyorsan bepakoltuk a cuccainkat.
Először Victort öleltem meg, és mondtam neki, hogy vigyázzon Peterre. Nagyon cukik együtt.
Aztán Emma és Christian következett, Emma konkrétan zokogott, és úgy átkarolta a nyakam, hogy azt hittem eltörik.
Bentől egy igazi maciölelés kaptam, kis híján megfulladtam, de azért még nyomtam egy puszit az arcára.
Peter szomorúan nézett rám, bár próbáltam mosolyogni.
- Ne sírj, mert én is rákezdek - szóltam rá nevetve, de naná, hogy az én szememből is kifolytak a könnyek. Hosszan megöleltük egymást. - Köszönök mindent. Köszönöm, hogy leülhettem melléd a mólóra. Köszönöm, hogy együtt ültünk az étkezéseknél. Köszönöm a lesifotókat. - itt már zokogtam - Mindent köszönök. - néztem mélyen a szemébe, majd neki is egy puszit nyomtam az arcára.
Gabriel következett : - Ne merj sírni, mert nem fogok tőled búcsúzni. - nyomta a homlokát az enyémnek. - Holnapután úgyis találkozunk.
- Tudom... - de attól még megszakad a szívem, hogy ritkábban fogjuk látni egymást. Végül még hosszan megcsókolt, hogy biztosan meggyőzzön az érzéseiről, majd Sara elkezdte ráncigálni a karomat, hogy indulnunk kell. A hátsó ülésről még visszaintegettem a barátaimnak.
A hazaút gyorsabban elmúlt, mint első nap, bár Sara is az ablakon nézett kifelé.
- Sara... - szólítottam meg. - tán hiányzik Ben? - najó, gonosz vagyok, csak egy apró érzelmet szerettem volna látni.
- Nem tartoznak rád a dolgaim, de ha nagyon tudni akarod, igen, ugyanis a barátom, és én nem szoktam összejönni minden jöttmenttel. Így igen, hiányzik, de nem vagyok úgy összetörve, mint te, mert mi fogunk találkozni.
- Én se jövök össze minden jöttmenttel! - nem tudtam, hogy célozgat e, de valahogy éreztem.
- Mi akkor is szebb pár vagyunk Bennel. - fordult hátra mérgesen Sara.
- Sara, Ben az a nagy darab srác, aki ott állt veletek? - kérdezte az apja váratlanul, mire Sara arca kicsit megrándult. Elfeledkezett az apjáról. Én kárörvendően mosolyogtam hátul.
- Igen apu, de majd hétvégén hivatalosan bemutatkozik neked, ne aggódj.
A házunk elé parkolva a szüleim óriási ricsajjal jöttek ki értem.
- Ma hajnalban értünk haza, és azt kell hallanom, hogy a lányom börtönbe kerül? Mégis mi a francot csináltál Rebecca? - anyám magán kívül őrjöngött, apu meg próbálja megnyugtatni.
- Már elnézést, de nem ő volt! - állt közénk Sara, amivel igencsak meglepett.
- De bevitték a rendőrségre! - anyám már a haját tépte.
- Be, de ki is jött. Ergo, nem csinált semmit. - védett meg Sara, és ez nagyon jól esett.
- De...
- Anya, nincs de. Nagyon örülök, hogy látlak titeket, nagyon jó volt a tábor, köszönöm, hogy mehettem. - adtam egy puszit apu arcára, mert ő legalább nem okádott tüzet.
Anyámnak is elakadt a szava, tudja, hogy egy hónapig azt hajtogattam, hogy nem akarok menni.
- Mr. Peterson, köszönöm a fuvart, Sara, majd jövőhéten találkozunk. - intettem nekik, majd beszálltak az autóba, mi pedig a bejárathoz indultunk. Ahogy beléptünk az ajtón, úgy éreztem, mintha legalább 10 éve elmentem volna onnan.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, kisasszony! - állt elém anyám. Belekezdett a szokásos mondókájába, de én nem figyeltem.
A telefonom megcsörrent, és bocsánatot kérve felmentem a szobámba.
Gabriel hívott.
Nehéz volt.
Reggel az ágyban néztem, ahogy Gabriel mellettem alszik. A hosszú szempilláit, haja kissé kócosan, a szája pedig enyhén nyitva. Kulcscsontja vonalát, állán levő apró borostát. Keze a derekamat ölelte át még mindig.
El tudnám viselni, hogy mindennap így keljek.
Nem érdekelt, hogy én hogy nézhetek ki. Hogy valószínűleg totál elfeküdtem a hajam, és hogy a párna gyűrődése nyomot hagyott az arcomon.
Nem érdekelt.
Egyedül Gabriel érdekelt, nem tudtam róla levenni a szemem.
Nem tudom, miért pont engem talált meg. Az szépfiúk fiúk általában egy pomponcsapat csapatkapitányával jönnek össze. De azok általában bunkók.
Gabriel nem csak szépfiú. Van esze. Vannak tervei. Szociológiát szeretne tanulni az egyetemen. Vannak érzései. Ezt megtapasztaltam a nyomozás során. Vannak poénjai, amikkel mégsem sért meg senkit.
Nem fogom azt mondani, hogy ő a tökéletes pasi. Nem, nem az.
De elég tökéletes hozzám, és csak ez számít.
Hirtelen nagy puffanásra lettem figyelmes, mire még Gabriel is felébred.
Sara a földön kötött ki, ugyanis Ben elterült az egész ágyon.
- Te idióta! - sziszegte a fogai között Sara, és rekordidő alatt talpra pattant, és elkezdte ütögetni barátja karját. Majd rájött, hogy ez nem segített, így elkezdte cirógatni a lábát, mire Ben akkorát rúgott álmába, hogy Sara örülhet, ha nem tört el a csuklója.
- A francba már! - üvöltött Sara, mire Emmáék is felé fordultak.
- Próbáld meg párnával ütni, hátha arra reagál - tanácsolta Christian fáradtan.
- Honnan szerezzek párnát, te ütődött?
- Mondjuk vedd ki a feje alól. - most Gabriel szól bele, aki nem nézte a jelenetet, inkább engem bámult, de sejthette, mi játszódhat mögötte.
- Jó reggelt! - súgta még oda, és a korán reggeli mosolyától ugrott egyet a szívem.
- Neked is. - mosolyogtam vissza, mire ő magához húzott, és megölelt.
- Ez az utolsó napunk itt. Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőlem, miközben a háttérben Sara püfölte Bent.
- Összepakolni? - kérdeztem még mindig vigyorogva.
- Oké, és még azon kívül?
Igazából még egyszer, utoljára ki akartam menni a mólóra. Gabriel kitalálta a gondolatomat, ugyanis hozzátette, hogy "én is".
- Asszony, mit csinálsz? - ébredt fel végre Ben.
Sara felháborodott?
- Hogy szólítottál? Te hímsoviniszta disznó! - állt a fiú mellett csípőre tett kézzel.
- Jaj, tudod, hogy értettem. - óriási kezével megragadta a lány derekát, és egy enyhe lökéssel megdöntötte a lányt, aki így pont rá esett.
- Te idióta! - sziszegte újra Sara, mire Ben egyszerűen csak megcsókolta, a lánynak pedig nem volt több mondanivalója.
Ezt is megéltük, Sara egy pasival csókolózik mindenki előtt. Próbáltam elérni a fényképezőgépet, de Gabriel megelőzött, és gyorsan lőtt egy képet. Sajnos vakuzott, így a rajtakapott pár is észhez tért.
- Töröld ki! - csattant fel Sara, és vadul Gabriel felé közelített, aki felkelt, és ajtó felé hátrált, miközben titokban a gépet már elrejtette mögöttem, de úgy tett, mintha a háta mögött lenne. A lány nem vette észre a turpisságot, így elkezdte Gabrielt követni. Az kirohant az ajtón, Sara pedig utána.
- Reb', elküldöd majd e-mailbe, ha addig nem törli ki az a szadista? - mosolygott rám Ben, miközben nyújtózkodott.Elővettem a párna alól a gépet.
- Ha akarod, megnézheted most is. - vigyorogtam rá, mire elakadt a lélegzete.
-Sara úgy üldözi a haveromat, hogy nincs is nála semmi?
- Szerintem percek kérdése, és ő is rájön erre. - ültem át az ő ágyára, és megmutattam a róluk készült képet. Láttam Ben arcán a büszkeséget és az örömöt, ami azért egy pasitól ritka dolog.
Hallottam Gabriel hangját, hogy üvölt valamit Saranak, mire gyorsan eldugtam a gépet a kofferembe.
A következő pillanatban bevágódtak mindketten az ajtón, Gabriel az ágyamba borult, Sara pedig úgy nézett ki, mint egy őrült. A haja felpúposodott a fején, leizzadt, és őrjöngött.
Szóval így kezdődött az utolsó reggelünk a táborban. Reggelinél Peter és Ben szórakoztatott minket, ugyanis felváltva játszották azt, hogy miközben Mrs. Gelty és a többi táborvezető a búcsúbeszédét mondja, a fiúk tátogtak és gesztikuláltak. Csak a mi asztalunkra kellett legalább ötször odaszólni, annyira nevettünk, Sara meg persze tiszteletlennek tartott minket, de ő is mosolygott. A kis áruló.
- Az itt szerzett barátságok, szerelmek otthon is fenntarthatóak, csak vigyázzatok és figyeljetek egymásra. Köszönöm minden résztvevőnek a segítséget, és hogy tettek valamit a településért. Jövőre is várunk titeket. - köszönt el Mrs. Gelty, és az újság főszerkesztője kért mindnyájunkat, hogy még egy ideig üljünk türelemmel, kiosztották az újságot.
Átlapoztuk, mindenki talált magáról valamit, Peter interjúi elékpesztően jók lettek, voltak, akik külön odajöttek az asztalunkhoz gratulálni.
- Azt a...- állt meg Gabriel az egyik oldalnál. Odabújtam mellé, és az én szavam is elakadt.
- Nehéz volt, de elintéztem, reméltem, hogy örülni fogtok neki... - nézett ránk aggódva Peter, aki várta a reakciónkat, nem tudta, hogy jót tett, vagy nem. Én mit sem törődve az asztalon levő tányérokkal és evőeszközökkel, valamint Sara üvöltésével, átmásztam az asztalon, és egyenesen Peter nyakába ugrottam.
- Köszönöm. - súgtam neki, és elkezdtem sírni, pedig eltökéltem, hogy nem fogok.
Az egyik oldalon ugyanis lesifotók tömkelege nézett ránk vissza, amin csak Gabriellel vagyunk főszereplők. A kolázs címe "Küzdelem." volt. Giccses, de igaz.
- De... ki csinálta a képeket? - néztem rá, miközben ő is a könnyeit törölgette.
- Ben, Victor egyik haverja, aki az építkezésen volt, Sue, meg én is párat... - motyogta.
A képek időrendi sorrendben voltak összerakva. Amikor Gabriel bemutatkozott nekem (nem értettem, ezt miért fényképezték le), amikor az ingében ülök. Valaki még azt a pillanatot is megörökítette, mikor én fényképeztem le őt, a mólón, a mi mólónkon fekvésünk, a teraszon ülésünk. Aztán ott egy kép, ahol Gabriel szerepel, egy padon ül, lehajtott fejjel.
- Ez... - mutattam a képre.
- Igen, aznap, mikor elvittek. - bár a kérdést Peternek szántam, Gabriel válaszolta meg. Ránéztem könnyáztatta arcom mögül, és láttam a fájdalmat a szemében, amitől az én szívem is összeszorult.
Aztán ott volt a kép, mikor visszatértem, és a nyakába ugrottam, ő pedig nevetve felkapott. Egy képen épp Ben és közte ülök, és Benen nevetünk. Másikon egy olyan pillanat,amit valószínűleg elfelejtenék, ha nem lenne megörökítve. Csak a reggelinél ülünk, és egy pillanatra egymásra nézhettünk. De ez a pillanat tökéletesen el lett kapva, minden érzelmet átad a kép.
Végül az utolsó, tegnapelőtt készült, mikor este ültünk a padon, és épp megcsókoljuk egymást.
A szívem zakatolt, a képek csodálatosak, Gabriel is mosolygott, és kezet fogott Peterrel, Ben pedig összepacsizott vele, csak épp Ben kissé erősebb, így Peter hátravágódott, leterítve Victort a padról.
Sara eddig a pillanatig bírta az érzelmi feszültséget, kijelentette, hogy "gyenge népség, fúj" majd közölte még velem, hogy dél körül érkezik az apja.
- Addig van időnk... - mosolygott rám Gabriel, és értettem a célzást.
Kiballagtunk a mólóra. A mi mólónkra, vagy legalább is én az enyémnek éreztem. Ott találkoztam Peterrel, ott csókoltam meg Gabrielt, ott találtam nyugalomra.
- Tudom, hogy a többieknek hála most egy halom képünk van, azért én szeretnék még egy utolsót itt. - néztem rá, és értette a célzást.
Ő többet nem jön ebbe a táborba, jövőre egyetemre megy, úgyhogy ez volt az utolsó tábora. Én pedig nem tudtam, hogy jövök e ismét (remélem igen), de a táj megint lenyűgöző volt. Pont, mint első nap.
Önkioldóra tettem, majd leültem Gabriel mellé, aki a szemembe nézett, én pedig az övébe. A kép elkészült, de mi nem mozdultunk. Ott akartunk maradni mindketten abban a pillanatban. A torkomban nőtt a gombóc, és újra elkezdtem pityeregni, mire ő megsimogatta a hátam, és adott a homlokomra egy puszit.
- Nem tudom, miért sírok...- szabadkoztam.
- Minden tábornak ez a rendje. De ha miattam sírsz, tudod, hogy nem kell, ez nem egy táboros kaland, tudjuk jól. Peter is ott lakik tőled fél órányira. Saratól nem szabadulsz, nem tudom meddig lesznek együtt Bennel, de Ben három háznyira lakik tőlem, úgyhogy ez sem akadály.
S hosszú még a nyár.
- Tudom. - próbáltam mosolyogni. Ez a tény kicsit megnyugtatott, hogy tényleg nem az ország másik végében lakunk egymástól.
- Maradhatunk még, de nekem még csomagolnom kell. - nézett rám szégyenlősen.
- Tudom, nekem is. - tápászkodtam fel, miközben felvettem a fényképezőt is. Kéz a kézben elvonultunk onnan, és nem néztem vissza.
A szobákban káosz uralkodott, Emma pakolt (vagyis inkább próbálkozott). Én mindent csak belevágtam a bőröndömbe, majd ráültem, és nagy nehezen becipzároztam. A technikai cuccokat a hátizsákomba tettem, de még utoljára csináltam egy képet a szobáról, az utcánkról, és a táborról.
Tudom, hogy ezeket talán sosem fogom nézegetni, talán egy idő után csak elsiklok felettük. De ha nem csináltam volna, akkor hiányolnám.
Hát, igen, az élet már csak ilyen.
A bungalónk előtt még csináltunk egy csoportképet. Ben Sarat öleli át, Gabriel a derekamat kulcsolja át, és az állát a vállamon nyugtatja, Emma és Christian szokásukhoz híven egymás szájában vannak, Peter és Victor pedig szolidan egymás kezét fogják.
Ez volt a mi bandánk, ők álltak mellettem, velük beszélgettem legtöbbet, és ők ismertek meg legjobban.
Együtt ültünk egy padon, mindenhol elköszönő és síró barátokat láttunk, akik még utoljára is visszakiabáltak, hogy "majd hívlak". Minket Ben szórakoztatott, Sara csak a szemeit forgatta, de úgy vettem észre, hogy ha nem is mutatja ki igazán, tényleg kedveli a fiút. Én Gabriel ölében ültem, átölelve figyeltük a többieket.
Nem akartam hazamenni. Annyira nem akartam haza menni, mint amennyire nem akarta idejönni. Gabriel arcát néztem, haját, anyajegyeit, orrát, szempilláit, szája vonalát.
Megérte eljönni ebbe a táborba.
Befutott Sara apja, és a fiúk segítségével gyorsan bepakoltuk a cuccainkat.
Először Victort öleltem meg, és mondtam neki, hogy vigyázzon Peterre. Nagyon cukik együtt.
Aztán Emma és Christian következett, Emma konkrétan zokogott, és úgy átkarolta a nyakam, hogy azt hittem eltörik.
Bentől egy igazi maciölelés kaptam, kis híján megfulladtam, de azért még nyomtam egy puszit az arcára.
Peter szomorúan nézett rám, bár próbáltam mosolyogni.
- Ne sírj, mert én is rákezdek - szóltam rá nevetve, de naná, hogy az én szememből is kifolytak a könnyek. Hosszan megöleltük egymást. - Köszönök mindent. Köszönöm, hogy leülhettem melléd a mólóra. Köszönöm, hogy együtt ültünk az étkezéseknél. Köszönöm a lesifotókat. - itt már zokogtam - Mindent köszönök. - néztem mélyen a szemébe, majd neki is egy puszit nyomtam az arcára.
Gabriel következett : - Ne merj sírni, mert nem fogok tőled búcsúzni. - nyomta a homlokát az enyémnek. - Holnapután úgyis találkozunk.
- Tudom... - de attól még megszakad a szívem, hogy ritkábban fogjuk látni egymást. Végül még hosszan megcsókolt, hogy biztosan meggyőzzön az érzéseiről, majd Sara elkezdte ráncigálni a karomat, hogy indulnunk kell. A hátsó ülésről még visszaintegettem a barátaimnak.
A hazaút gyorsabban elmúlt, mint első nap, bár Sara is az ablakon nézett kifelé.
- Sara... - szólítottam meg. - tán hiányzik Ben? - najó, gonosz vagyok, csak egy apró érzelmet szerettem volna látni.
- Nem tartoznak rád a dolgaim, de ha nagyon tudni akarod, igen, ugyanis a barátom, és én nem szoktam összejönni minden jöttmenttel. Így igen, hiányzik, de nem vagyok úgy összetörve, mint te, mert mi fogunk találkozni.
- Én se jövök össze minden jöttmenttel! - nem tudtam, hogy célozgat e, de valahogy éreztem.
- Mi akkor is szebb pár vagyunk Bennel. - fordult hátra mérgesen Sara.
- Sara, Ben az a nagy darab srác, aki ott állt veletek? - kérdezte az apja váratlanul, mire Sara arca kicsit megrándult. Elfeledkezett az apjáról. Én kárörvendően mosolyogtam hátul.
- Igen apu, de majd hétvégén hivatalosan bemutatkozik neked, ne aggódj.
A házunk elé parkolva a szüleim óriási ricsajjal jöttek ki értem.
- Ma hajnalban értünk haza, és azt kell hallanom, hogy a lányom börtönbe kerül? Mégis mi a francot csináltál Rebecca? - anyám magán kívül őrjöngött, apu meg próbálja megnyugtatni.
- Már elnézést, de nem ő volt! - állt közénk Sara, amivel igencsak meglepett.
- De bevitték a rendőrségre! - anyám már a haját tépte.
- Be, de ki is jött. Ergo, nem csinált semmit. - védett meg Sara, és ez nagyon jól esett.
- De...
- Anya, nincs de. Nagyon örülök, hogy látlak titeket, nagyon jó volt a tábor, köszönöm, hogy mehettem. - adtam egy puszit apu arcára, mert ő legalább nem okádott tüzet.
Anyámnak is elakadt a szava, tudja, hogy egy hónapig azt hajtogattam, hogy nem akarok menni.
- Mr. Peterson, köszönöm a fuvart, Sara, majd jövőhéten találkozunk. - intettem nekik, majd beszálltak az autóba, mi pedig a bejárathoz indultunk. Ahogy beléptünk az ajtón, úgy éreztem, mintha legalább 10 éve elmentem volna onnan.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, kisasszony! - állt elém anyám. Belekezdett a szokásos mondókájába, de én nem figyeltem.
A telefonom megcsörrent, és bocsánatot kérve felmentem a szobámba.
Gabriel hívott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése