Kilencedik nap

Kezd minden hátborzongatóvá válni.
Reggel minden a szokásos módon történt, a reggelinél a kis társaságommal ettem. Ben és Peter azon versenyeztek, melyikük tud több csokikockát megenni egyszerre, így persze a mi kajánk bánta, de annyit nevettem rajtuk, hogy a hasam is belefájdult. A körülöttünk levők persze nem értették, hogy mi ez a nagy viháncolás, de nem figyeltünk rájuk. Sue a könnyeit törölgette, Gabriel az asztalra borult, úgy rázkódott a válla, a két fiú pedig egymásnak magyarázott gesztikulálva, mert a szájuk szélén folyt ki a csoki. Victor szerintem nem tudta türtőztetni magát, mert odafordult Peterhez, és megcsókolta csokistól, mindenestől. Ben félrenyelt, Gabriel a hátát ütögette, én összenéztem Sue-val, és sugárzó mosollyal némán megbeszéltük, hogy mennyire cukik.
Mármint úgy a maguk módján.
Miután Ben is túlélte a kisebb sokkot (és egyébként megnyerte a versenyt, mert Petert csalással vádoltuk) elindultunk az építkezésre.
Na, ha eddig elkerültek, most bosszút forraltak.
Mint mindig, ma is Gabriel ingében voltam, bár most inkább azért, mert fújt a szél. Többen a festékekkel voltak elfoglalva, innen jöttem rá, hogy a mai feladat valószínűleg a meszelés. Egy ideig minden tök jól ment, néhányan bent tapétáztak, mások kívülről meszeltek. A lányok kezében ecset volt. Épp mellettük haladtam el, mikor éreztem, hogy valami végigmegy a hátamon. Meglepődve fordultam hátra, és szembetaláltam magam Cecillel. Egyik kezében ecset volt, csöpögött róla a zöld festék. Egy ideig nem értettem, hogy mi ez az egész, majd egy másik lány (azt hiszem Wanda) az ingem ujján húzta végig a festékes ecsetet.
- Megőrültél? - léptem egyet balra, de onnan is ecsetes támadást kaptam. - Álljatok már le! - kiabáltam.
- Mi őrültünk meg? Már akkor tisztáznunk kellett volna az erővonalakat, mikor Gabriellel láttalak, de az, hogy gyújtogatsz, több, mint őrültség. - mondta Cecill, majd újabb zöld csíkkal ajándékozott meg.
- Állj már le, nem is az enyém, hanem a hőn szeretett Gabrieledé! - mutattam az ingre, és kezdtem elveszteni a fejem. Rájöttem, hogy ezzel a mondattal komolyan odaszúrtam a fekete hajú lánynak. A barátnői felhördültek, és elkezdtek csapkodni az ecsettel (némelyik nem csak a szőrös felével, hanem a nyelével is), én pedig végig a nyakamban lógó gépet védtem. Végül nagy nehezen sikerült megmenekülnöm, és a ház szélén befordulva egyenesen nekimentem Ben-nek, aki csodálkozva nézett végig rajtam.
Még a hajam is zöld volt.
- Mi történt?
- Hosszú... megmondanád Gabriel-nek, hogy elmentem a táborba? Ha ez rám szárad, sosem jön le többet...
- Lehet, nem ártana, ha veled menne. - Ben aggódva figyelt.
- Nem, nem olyan durva, mint látszik. Csak szólj neki, jó? - kiabáltam még vissza,  majd futásnak eredtem.
Kavarogtak a gondolataim, az egész helyzet bonyolult volt.Nem is tudtam, hogy Northy miatt kapom e ezt az egészet, vagy Gabriel miatt, de kezdett tettlegességgé fajulni, és nem voltam hajlandó meghúzni magam. Futottam végig az ösvényen, a táborban a gálaműsoron fellépők próbája hallatszott csak. Épp kifújtam magam, mikor belépve a szobánkba földbe gyökeredzett a lábam.
Az egész ágyam, a táskám és a szekrényem fel volt túrva.
Minden ruhám szanaszét hevert, a laptopom a földön, a piperecuccaim szétdobálva. Ha ez nem lett volna elég, megláttam az egyik ezüst láncomat szétszakítva a lábam előtt. A medál, amit még a nagymamámtól kaptam, valószínűleg elgurult. Térdre roskadtam, úgy vettem a kezem közé a láncot. A szüleimtől kaptam, semmi más emléket nem hoztam róluk, ezt is valószínűleg csak rutinból tettem a táskámba.
Nem tudom, ki tehette. Nem tudtam gondolkodni, csak rohantam, keresnem kellett valakit, bármilyen táborvezetőt.
Szegény Mrs. Gelty-nek már nagyon elege lehet belőlem, de már attól megrémült, hogy hogy nézek ki. Nem elég, hogy tiszta festék voltam, a futástól még zihált külsőt is kaptam. Nagy nehezen elmondtam neki, hogy mi történt, mire persze egyből otthagyta a papírmunkát, és rohant megnézni a felforgatott szobámat.
Miután meggyőződött, hogy nem hazudtam, szólt a többi vezetőnek, engem pedig elküldött a szobájában levő fürdőbe, hogy szedjem rendbe magam.
A tusoló alatt komolyan elgondolkodtam, hogy lelépek. A szüleimet nem tudom elérni, de egy taxi talán el tudna vinni. Gabriel is megértené.
De aztán lemondtam róla. Több okból kifolyólag is. Az egyik, hogy a nyomozás miatt még keresni fognak, és nem vetne rám jó fényt, ha lelépnék. Másfelől ezzel a táborlakóknak is bebizonyítanám, hogy én voltam minden rossz okozója, ami persze nem igaz. Harmadrész pedig Gabriel hiába értené meg, egyszerűen nem akartam itt hagyni. S bár lehet, hogy a tábor végeztével meg fog érte szakadni a szívem, addig nem akartam az elválással foglalkozni.
Így emelt fővel maradtam. Még ha a hajam részben zöld is maradt, és az inget sem tudtam rendesen kimosni.
Sue rohant hozzám ebédnél, mert épp sétáltam volna vissza az építkezésre. Kérdezgette, hogy mi történt, én pedig részletesen beszámoltam neki.
- Ez... ez olyan durva. Szerinted is Norhty valamelyik barátnője volt? - nézett rám nagy szemekkel, és buzgón kattogott az agya. Már megint vádaskodott.
-Sue, ne vádolj meg akárkit, nem tudom ki volt, az sem érdekel, hogy valaha kiderül e, ez van. - dühös voltam, és ezt ő is tudta.
-  Oké, csak jót akartam. - szomorodott el, mire megesett rajta a szívem.
- Bocsi, tudod, hogy nem rád haragszom, csak... csak összejött most minden. - öleltem meg, mire elmosolyodott.
Gabriel jelent meg az út végében, és sík ideg volt.
- Rebecca, Ben mondta, hogy gáz van. Mi történt? - látszik, hogy futott, zilált volt.
Azt se tudtam, hol kezdjem, de ragaszkodtam ahhoz, hogy visszamenjünk az építkezésre. Fél úton jártunk, mire mindenről beszámoltam, és sikerült őt is kellően felbosszantanom. Lenyugtatni már nem volt könnyű. Nem akartam, hogy a többiek így lássák, és igazából engem is megijesztett kicsit. Megfogtam a kezét, és lassítottam a lépteimen. Ő is automatikusan igazodott hozzám. Majd hirtelen felém fordult, amitől persze az én szívverésem gyorsabban kezdett verni.
- Rebecca, én... szóval... gondolom sejted, hogy... szóval, hogy hogy érzek irántad. - akaratlanul is elmosolyogtam magam, amit ő további bíztatásnak vett, ezért folytatta - de szeretném, ha az én számból is hall...
- Ne - szóltam közbe. - Ne most, mikor minden ennyire zavaros. Igen, én is szeretnék veled lenni, de nem akarom, hogy mindez azért történjen, mert így állnak jelenleg a dolgok. - zöld szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, de úgy láttam, megértette, mire akarok kilyukadni. Mert tényleg, minden megadnék, hogy megcsókoljon, vagy bevallja az érzéseit, de nem most. Nem akkor, mikor én a rendőrséget várom, nem akkor, mikor neki azt kell figyelnie, hogy a többiek hogy készítenek ki engem. - Ha túl leszünk az egészen, mindent megbeszélünk, jó? - mosolygott, úgyhogy ezt igennek vettem. - Addig pedig marad ez. - szorítottam egyet a kezén.
- Rendben. - mosolygott továbbra is rám, majd indultunk tovább.
Nem volt étvágyam, mert bár azt mutattam, hogy nyugodt vagyok, igenis felzaklatott az, hogy feltúrták a szobámat, de a fiúk belém erőltették a szendvics felét. A másikat meg persze elosztották maguk között, vagyis inkább végig veszekedtek, hogy melyikük érdemel nagyobb  részt.
Ben győzőtt.
A délután aránylag eseménytelenül telt, a lányok csalódva tapasztalták, hogy nem hátráltam meg, de nem volt újabb tervük (ami késik, nem múlik), így elviselték a jelenlétemet.
Az épület egyébként szinte kész volt, már csak azt kellett megvárni, hogy éjszaka megszáradjon a festék, majd a holnapi napon jön a kamion a lakberendezési cuccokkal. A gálaműsor előtti nap adják át az új, idősek számára készített nyaralót. Nem semmi, hogy kevesebb, mint tíz nap alatt felépült az egész épület.
Gabriel épp a létrán állt, mikor mellette sétáltam el, és lőttem róla egy portrét. Már a képet meglátva megdobbant a szívem.
Teljesen beleszerettem. Mármint Gabrielbe, nem a képbe.
Nem tudom mikor. Nem tudom miért. Nem a külsejéért szerettem, mint mások. Őt magát szerettem, azért, amiért olyan, amilyen. Hogy ha zavarban van, akkor a haját túrja. Hogy megvédene bármikor. Hogy okos. Hogy segítőkész. Hogy félt. Hogy vicces. Hogy tud szeretni.
De talán legfőképp, mert mellettem áll.
Nekem nem kell ennél több.
- Mi az? - mosolygott le rám, mert már egy ideje őt néztem. Csak megráztam a fejem, és visszamosolyogtam, majd mentem fényképezni.
Este karaoke est volt, amin ismét nem vettünk részt Gabriel-lel. Állítása szerint borzalmas hangja van, és bár akárhogy erőltettem, nem adta be a derekát, nem bírtam rávenni, hogy egyáltalán az estre eljöjjön. Így elvonultunk keresni egy padot, és beszélgettünk. A lábamat átvetettem a derekán, ő pedig a kezemet fogta.
Nem járt arra senki, így zavartalanul tudtunk beszélgetni.
- Mi volt azon a medálon, amit nem találtál meg végül? - kérdezte Gabriel. Nos, igen, hiába pakoltam össze a szobámban, a medál valószínűleg elveszett, és fájt érte a szívem nagyon.
- Apró ezüst szív, benne egy kővel. A nagyitól kaptam még nagyon régen, azóta hordtam. Csak ugye haragudtam a szüleimre, akiktől viszont a láncot kaptam, így ezért nem hordtam.
- Attól a nagyidtól, aki Petersbourgban lakott? - mosolygott rám. Egyszer meséltem róla. Megjegyezte.
- Igen.
- Sajnálom. - nézett rám lágy mosollyal - majd veszek neked valamit, hogy legyen onnan emléked.
Elkerekedett szemmel néztem rá. -Meg ne próbáld.
Erre persze döbbenten figyelt, mire elmagyaráztam neki:- Nem akarom, hogy költs rám, vagy bármi.
Egy furcsa mosoly jelent meg az arcán, majd elengedte a kezem, és levette a bőr karkötőt a kezéről.
- Ha ezt adom, akkor nem költöttem rád, de Petersbourgból származik. Így jó? - vigyorgott rám, miközben felkötötte az én karomra. A meghatottságtól nagyokat pislogtam, könny szökött a szemembe.
- Köszönöm. - suttogtam, a gombóc a torkomban óriásira nőtt. Közelebb húzódott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Erre persze egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ő pedig nevetve megölelt.
Hosszan.