Jenny Brown - 10.

Háromszor csúsztam meg, és Asthon is egyszer majdnem elvágódott a vízes füvön, de felrántottuk egymást, és tovább futottunk. Az erdőben még sötét volt, részben a magasan lebegő szürke, szinte fekete felhők miatt, a fák lombjain pedig még az a minimál fény sem áradt át. Már láttuk az utat magunk előtt, mikor Asthon telefonja újra csörögni kezdett. Vadul tekintgettem hátra a vállam mögött, de az erdő békés volt, csak az esőcseppek és a levelek találkozásának zörejét lehetett hallani. S mostmár a durva rock zenéét.
Lelassítottunk, de csak annyira, hogy előszedje a telefonját. Percek óta egész testemben remegtem, az izmaim már fájtak a folyamatos terheléstől. A láttottakat pedig még nem volt időm feldolgozni.
- Ismeretlen otthoni szám. Szerintem a szomszédod lesz. - nyomta a kezembe, én pedig beleszóltam.
- Nem tudom, merre vagy, de Mel az előbb ért haza, Peny pedig már olyan szinten elkényeztette Kennedy-t, hogy soha nem lesz engedelmes kutya már. - Henry hangja szórakozott volt, de éreztem, hogy ha találkozni fogunk, leszedi a fejem. Mondjuk Henry továbbra sem az apám, vagy barátom, szóval lesz egy-két keresetlen szavam nekem is hozzá. Aztán felfogtam, hogy mit mondott, és kishíjján a földhöz vágtam a mobilt.
- Oké, nemsokára ott vagyok. - tettem le köszönés nélkül, Ashton pedig kérdőn nézett felém.
- Mel hazaért. - sóhajtottam, Ashton pedig a fejét rázta.
- Hihetetlen. Csodálom, hogy még nem hagytad itt őket.
- Ami késik, nem múlik. - morogtam, és a hátam mögé lestem, már-már ösztönszerűen. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig követtek az őrök, de amilyen sprintet lefutottunk Ashtonnal, még regionális versenyen is győzedelmeskedhettünk volna. Kiértünk a betonos útra, és közel lehettünk a városhoz is, mert pár lépésnyire tőlünk már feltűntek a szokásos vörös téglás családi házak. Az úton állt a víz, én pedig kétrét görnyedtem, hogy egy kis levegőhöz juttassam megtépázott tüdőm. Mélyeket sóhajtottam, majd köhögtem, Ashton pedig a hátamat simogatta és a környéket páztázta. Amikor felnéztem rá, akkor tűnt fel, hogy még mindig vérzik a feje. Sőt, a keze is csupa vér volt.
- Felszakadt a szád. - állapítottam meg nagy bölcsen, Ashton pedig megtapogatta az említett testrészét, és felszisszent. - És a szemöldököd is. Basszus! A kezedről lejött a bőr... - ámultam el, és a kezembe fogtam hideg tenyerét. Remegtek az ujjai, de az én egész testem is.
- Muszáj volt visszaütnöm. - szabadkozott, mire bólogatni kezdtem, mert tudtam, önvédelemből tette. Az egyik kezét kihúzta a szorításomból, és végigsimított az arcomon.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen elfejetettem lélegezni is. Felnéztem Ashton sötét szemeibe, és csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire közel állunk egymáshoz. A nap már biztosan lemenőben volt, habár semmit nem láthattunk belőle a nagy és sötét felhők miatt, és ez csak tovább fokozta bennem az érzést, hogy Ashton szem színe fekete, holott tudtam, hogy ez képtelenség. A kezét a vállamon hagyta, én pedig furán kényelmetlenül éreztem magam tőle.
Ilyenkor jönne az a könyvek esetében, hogy a főszereplő lánynak eszébe jut a nagybetűs FIÚ, akiért odavan, és égő fejjel kihátrál a másik fiú perifériájából.
Na, hát nekem eszembe sem jutott Henry, de Ashton sem keltett bennem vágyat. Mármint persze, a sötét és fekete külső alatt meglepően jóképű volt, amit a piercingek csak kiemeltek és biztos voltam abban is, hogy a tetkói láttán a sikítozó kislány is előtört volna belőlem (jó értelemben). Csak egyszerűen láttam, hogy tekint rám, és ez pont így volt jó. Ez az őrült délután után pedig biztos vagyok benne, hogy baráti szövetséget kötöttünk.
- Sáros volt. - köhécselt, én pedig majdnem felnevettem. Hátráltam, majd elindultam a véleményem szerinti jó irányba. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan tudnék rajta segíteni, mert már a pólója szélét is a szájához nyomta, hogy csökkentse a vérzést.
- Nem fogok elvérezni. - mosolygott picit, mert feltűnt neki, hogy folyton az arca és az út között kapkodom a fejem.
- Neked nem fura, hogy hagytak minket futni? Egyből mehetnénk a rendőrségre, vagy valami. - ráztam meg sártól és esőtől összecsomósodott hajamat, és sorban felrémlettek előttem a raktár képei. Egy jelenettől azonban nem tudtam szabadulni, és aggódni kezdtem a lányért, akit a raktár elülső részéhez hurcoltak.
- Szerintem téged nem is láttak, csak hogy átmásztál a kerítésen.
- Ettől nem lettem nyugodtabb. - jegyeztem meg hallkan, mire Ashton csak a vállát vonta.
- Jön egy autó. Tedd ki a kezed, hátha megáll. - pördültünk meg mindketten, én pedig stoppolni kezdtem. A furgon elhasított mellettünk, jól ránkcsapva a vízet, majd hirtelen befékezett, és visszatolatott.
Egy nagydarab, korombeli fiú vigyorgott rám a volán mögül, barna haja zsírosan hátranyalt és szürke pólója is igen megviseltnek tűnt.
- Helló. Merre kellene a fuvar? - nyitotta ki az anyósülés oldali ajtót (ami otthon Amerikában a vezető oldali lenne) és a szemöldökét vonogatta, miközben hozzám beszélt.
- Csak a városba. - válaszoltam tömören, és kezdtem bánni, hogy hallgattam Ashtonra.
- Pattanj picinyem, téged elviszlek. De a drogost nem. - mutattott a hátam mögé, mire leesett az állam.
- Akkor én sem megyek. - léptem hátrébb, de Ashton keze megállított, és majdhogynem belökött a nyitott kocsiajtón.
- De igen. Írd be a számod, írok, hogy rendben haza értél e. - nézett át a vállam felett szúrós tekintettel, és közben a telefonját a kezembe nyomta.
- Veled mi lesz? - néztem sötét de meleg szemeibe, és éreztem, hogy a félelem újabb hulláma szalad végig rajtam. Semmi kedvem nem volt egy idegennel ugyanazon légtérben kocsikázni.
- Megoldom. - mindkét kezét a tarkóm mögé helyezte, és hirtelen azt hittem, hogy meg akar ölelni. Azonban csak a hajamat fogta a két keze közé, és kinyomta belőle a vizet, majd a vállamra húzta az egésszet.
- Csörgess meg. - adtam vissza a kütyüt, majd mély sóhaj keretében beültem az autóba.
- Chuck vagyok. - vigyorgott rám a fiú, és a kezét nyújtotta. A fogaira ráfért volna egy fogszabályzás, és egy kis fogfehérítés is.
- Jenny. - válaszoltam, majd a kezére ügyet sem vetve az ablak felé fordultam. Ashton ott állt, zsebre vágott kezekkel, és a kapucniját mélyen az arcába húzta. Chuck sebességbe váltott, és elindultunk a város felé. Bediktáltam neki a címet, mire egy "igenis, főnök" kiálltással mégjobban a gázra taposott, amit nem tartottam túl jó ötletnek, lévén, hogy épp beértünk a városba, nem pedig ki belőle.
- Miért hívod őt drogosnak? - kérdeztem egyből, és az ajtóhoz lapultam. Chuck izzagságszaga betöltötte az apró fülkét, és az én ázott és sáros holmijaim sem voltak virágillatúak.
- Kit? Ja, a drogost? Mert az. - vont vállat, de persze nem hagytam annyiban.
- Honnan tudod?
- Mindenki tudja. A suliban tele volt a szekrénye a cuccal. Aztán meg ott volt a baleset, mikor betépve vezetett. Nem is tudtam, hogy visszajött a nevelőintézetből. Ott kellene rohadnia. - váltott vissza, és közben befordult egy utcasarkon.
Nehezen hittem, hogy ugyanarról a személyről beszélünk. Emlékszem, hogy Ashton említette még a legelső találkozásunkkor, hogy ő az egyetlen józan személy az egész házban. És szerintem nem csak arra az alkalomra gondolt.
- Milyen baleset? - kérdeztem gondolkodás nélkül, és kezdett összállni egy kép a fejemben.
- Tudod. - nézett rám, mint aki nem érti, hogy lehetséges, hogy valamiről lemaradtam. - A drogos betépve átment a másik sávba, mert azt hitte fasza gyerek. Erre nem csak, hogy frontálisan ütközött egy autóval, de még le is tolta az útról. A pasi meghalt, a nő meg gyépés lett. - magyarázta, mint egy esti mesét, én pedig a homlokomra szorítottam a tenyerem, hogy csillapítsam a fájdalmat, ami belenyilalt.
Ez ugyanaz a történet, amit Helena a szüleiről mesélt. Lehetetlen, és egyben képtelenség is.
- Itt tegyél ki. - szinte felkiálltottam, mikor megláttam, hogy majdnem a házig vitt.
- Oké csajszi, nem kell kiakadni. - rántotta félre a kormányt.
- Kösz a fuvart. - pattantam ki, és hallottam, hogy valamit utánamszól, nem érdekelt, csak mentem, amerre a lábam vitt.
Ezért tart mindenki Ashtontól. Hát ez egyszerűen fantasztikus.
Egy rettentően bunkó és igazságtalan gondolat marta meg a lelkem: mi van, ha igazuk van és csak engem szédít? Mármint nem tudom, mi van. Segített délután, és nyomát sem láttam volna, hogy akár alkoholt ivott volna, sőt, cigi szaga sem volt, nem hogy drogozott volna. Nem ismerem, de még a kemény külseje alapján sem fognám rá, hogy valamilyen szerekkel él.
Azonban... tudott Mr. Harper "vállakozásáról", tudta, mit fogunk látni. S ez pont azt jelenti, amit Chuck sejtetett.
A házunk elé értem, de annyira kapkodtam a levegőt, hogy képtelen lettem volna normálisan kérdőre vonni Melt. A hátamat az falnak támasztottam, és párszor belevertem a fejem búbját. Remegtem és sírhatnékom támadt, de percek alatt összeszedtem magam. Mikor ellöktem magam a faltól, akkor tűnt fel, hogy Henry a házunk előtti járdán áll, és engem néz. Fekete pólója és szakadt farmere kizökkentett a gondolataimból, de dühös arckifejezése azonnal rémülettel fogott el.
- Hol van Peny? - kérdeztem azonnal, mire a fejével a ház felé bökött.
- Mikor Mel hazaért, ő is hazajött. - válaszolta kimérten, és éreztem, hogy ez bizony a vihar előtti csend.
- Kössz, hogy vigyáztál rá. - léptem közelebb az ajtóhoz, és közben végignéztem magamon. A farmerom előbb volt barna a sártól, mint sem eredeti kék, a szürke egyszerű blúzom pedig teljes mellkas szélességben piszokszínűvé vált. A tornacipőm nagy esélyekkel le fog rohadni a lábamról, nem sok esélyt látok arra, hogy újra eredeti fényében tündököljön. Henryhez képest egy csöves látszatát keltettem.
- Eláztam. - adtam magyarázatot a ki nem mondott kérdésére, Henry pedig félrebillentette a fejét, és kérdőn nézett végig rajtam.
- Azt hittem, a kiscsajt mész megkeresni, erre kiderül, hogy egy köcsöggel lógsz. Ha a húgom mindezt megtudja...
- Nem kell megtudnia! - csattantam fel, Henry azonban elindult felém.
- Bántott? - ragadta meg a karom, és az érintésétől kirázott a hideg.
- Ki? Mi? Ja, dehogy. - zavarossá váltak a gondolataim, túl sok minden ért a mai napon, és most Henry forró közelségét is el kell viselnem. - Nem adott semmit. És rohadtul felháborít, hogy ezt képzeled rólam! - háborodtam fel, és kicsavartam a kezem a szorításából.
- Nem rólad hiszem, hanem róla. - emelte meg a hangját, és a vállamnál fogva a falnak nyomott.
- Tőled jobban félek, mint Ashtontól. - böktem ki, és láttam, hogy változik meg az arckifejezése. A szorítása erősebbé vált, aminek hangot is adtam, de az arca teljesen ledöbbent.
- Bocs, hogy aggódtam, amiért valamiért a város legdurvább alakja veled járkál. - sziszegte a fogai közt, és éreztem a mellkasa emelkedését valamint forró lehelletét az arcomon.
- Nem is... - durva, akartam befejezni, de belém folyotta a szót. A saját szájával.
Nem nevezném csóknak, inkább csatának, de az biztos, hogy Henry értett a nőkhöz még ilyen dühös állapotában is. Bántott, de én sem hagytam annyiban. Büntetni akartam, amiért ilyen tapló.
Egy biztos, nem így képzeltem el az első csókunkat.
Továbbra is lefogta a vállam, de a másik kezével a tarkómat szorította, miközben ajkaival keményen támadt. Teljes testével nekem feszült, én pedig a hajába markolva viszonoztam kedvességét. A szívem majd kiszakadt a helyéről, de nem csak a saját szívverésemet éreztem, hanem Henry-ét is. A testrészeink teljesen egymáshoz símultak, és hirtelen a legkevésbé sem érdekelt, hogy nézhetek ki. Mikor az egyik kezével lefelé siklott a testemen, és a fenekembe markolt, két tennyérrel löktem el magamtól.
- Te nem értem aggódtál. Magasról teszel rá, mi van velem. - nem kiálltottam, de a határán voltam. - Te csak azért aggódtál, mert Ashton is ott volt. Fogalmad sincs, mennyit segített ma, és legutóbb is. - lihegtem az idegességtől és az előbbi csókcsata hatásától. Mert azért tény, Henry, a brit félisten velem csókolozott, még ha nem is oly indokból, amit szerettem volna. - Nem tudom, mennyi az igazság abból, amit mesélnek róla, de te is csak sorban állsz a bunkók mögött, ahelyett, hogy beszélnél vele.
Henry tátott szájjal hallgatott végig, majd dühösen visszaszólt.
- Nem sorban állok. Én vagyok az élén. Tönkretette az életem, miatta vesztettem el a szüleim! - üvöltött, én pedig a falhoz lapultam, és próbáltam nem megsüketülni.
- Henry, hol találom a telcsi töltőt? - mindketten megrázkódtunk a meglepetéstől, a szemben levő ház kapujában ugyanis egy barna, göndör hajú lány állt. Gretchen, természetesen. Most elösször adódott alkalmam rendesen megnézni a lányt közelebbről, és női szemmel is azt kell mondanom, hogy gyönyörű. Tipikusan az a lány, aki ha megjelenik egy buliban, minden más nőnemű lény elmehet haza, mert szürke egérként olvadnánk a falba mellette. Vékonyka magas alkatát hosszú-hosszú lábai segítették elő, magasított derekú koptatott farmere csak méginkább kiemelte csípője formásságát. Virágos ejtett vállú toppot viselt, valamint egy krém színű magassarkú bokacsizmát. Legalább egy fejjel magasabb nálam, és mindettől csak még rosszabbul éreztem magam ázott csirke formámban.
- Mindjárt megyek. - szólt hátra a válla felett Henry, de továbbra is engem nézett lángoló szemekkel. Gretchen megvonta a vállát, és visszalibegett a házba, mint egy Victoria's Secret angyal a kifutón.
- És még én vagyok a rossz, amiért Ashtonnal beszélek. Mekkora álszent vagy! Szívből remélem, hogy Helena nem ér haza addig, míg a Barbie itt van. - ropogtattam az ujjaimat idegesen, és a kilincs felé nyúltam.
- Menj haza, Jenny. Jobb volt nekünk nélküled. - vágta még hozzám az utolsó szavait Henry, majd kocogva visszasietett a házukba, én pedig a sajátomba, és kishíjján betörtek az üvegek az ajtócsapódás erejétől.

Jenny Brown - 9.

- Tipp? - kérdezte, én meg összezavarodva néztem fel rá.
- Tipp? Mi tipp? 
- Hogy merre induljunk. - Ashton tekintetén látszott, hogy máris unja az értetlenségemet.
- Ja, öhm... - vörösödtem el - fogalmam sincs.
- Jó kezdet. - dőlt neki a falnak és a mellkasa előtt összefonta a karjait.
- A barátját Mark-nak hívják. Tegnap este eljött hozzánk, talán nála kellene próbálkozni. - dörzsöltem a homlokom, Ashton pedig elismerően biccentett.
- Na, nem is volt olyan nehéz. S hol lakik ez a Mark? - ellökte magát a faltól, és mellém lépett apró mosollyal az arcán.
- Halovány lila gőzöm sincs. - vontam vállat, mire lelohadt a lelkesedése.
- Csodás indítás. - sóhajtott, majd elővette a mobilját, és pötyögtette egy ideig - vélhetően sms-t írt - majd egymást nézve vártuk a választ.
- Tudod, valakire nagyon hasonlítasz. - oldalra billent a fejem és eltűnődve néztem az arcát, ami egyébként így, nappali fényben igazán szép volt.
- Elég sokan néznek ki úgy, mint én. - vont vállat.
- Ja, elég sok a holló errefelé. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és most ő kezdett furán nézni rám. - Mármint...
- Holló? Hmm, nem is rossz. - harapott az ajkába, hogy visszafolytsa a mosolyát.
- Nem úgy értem... vagyis nem rosszból mondtam... - az egész fejem égett, Ashton telefontja pedig pittyegett.
- Oké, tudom, hova kell mennünk. - vágta zsebre a kezeit, majd elsétált mellettem, én pedig futólépésben haladtam utána. Felrémlett bennem, ahogy a kezemet fogta szinte mindig, mikor találkoztunk, és most hiányozni kezdett ez a fajta kedvessége, de szépen elnyomtam a késztetést, hogy a keze után kapjak.
- Fel kellene hívnod az otthoni számotok, lehet, hazaért már. - jutott eszébe Asthonnak, én pedig nagyon haragudtam magamra, amiért ez nem nekem jutott eszembe.
- Szuper ötlet, két kis bibivel. - ráztam a fejem, és kínomban kuncogni kezdtem. Asthon ölni tudott volna a tekintetével, de szavak nélkül is értettem, mire gondol, így folytattam. - Az egyik, hogy nincs vezetékes telefon a házban.
Felvonta az egyik szemöldökét. Brit szokás, tudom, tudom, csak ők képesek ezt csinálni. - Nincs vezetékes? Akkor hívd egyenesen Melt.
- Nos, az ő száma a telefonomba van írva. Amit pedig otthon hagytam. - mostmár idegességemben nevetgéltem, csak mert nem akartam elsírni magam.
- Te nem vagy normális... - motyogta Ashton, a hátrafésülte a szemébe lógó haját, majd ráhúzta a kapucnit. Fel sem tűnt, hogy szemelni kezdett az eső.
- Tudom... de a szomszédomat felhívhatom, hogy nézze meg! - villant fel a kis égő az agyamban, és tudtam is Helenaék számát fejből.
- Oké. - húzta elő a telefont a zsebéből, és behúzódott egy tető alá. Nem mintha sokat segített volna rajtunk, a szél is fújt, egyenesen ránk. Ashton háttérképe meglepő módon nem fekete volt, hanem az alap gyári beállítás, és mikor ezt szóvá tettem, egy pillantással elhallgattatott.
- Igen? - szólt bele a vonal túloldalán egy igazán érzéki brit akcentusú fiú, én pedig éreztem, ahogy elpirulok. Milyen szánalmas vagyok, jesszus.
- Szia Henry, Jenny vagyok. - egyből el is fehéredtem, mert Ashton tekintete fénysebességgel villant rám, ahogy Henry nevét kimondtam, és az összes létező érzelmet ki tudtam belőle olvasni. Leginkább meglepett volt és rettenetesen ingerült.
- Azt mondtad, fél óra, hol a pokolban vagy? - ennyit az érzéki hangról, Henry kishíján dührohamot kapott.
- Tán jönnek a nőid, hogy nem érsz rá? - sziszegtem, Ashton pedig összezavarodva ráncolta a szemöldökét. Legyintettem, hogy ne törődjön velem.
- Figyelj, nem érek most rá, de meg kell kérnelek valamire. - folytattam, mit sem törődve a vonal túloldalán és a mellettem álló fiúból áramló dühre.
- Jenny, húzz haza, én nem vagyok a barátod, hogy minden hülyeséged elviseljem! - Henry visszafolytotta a hangját, biztosan Penny miatt, de kivételesen örültem is neki, hogy nem látom személyesen, mert roppant ijesztően hathatott.
- Nem hülyeség, te idióta! - kiálltottam fel, Ashton pedig közelebb lépett, mintha legalábbis meg kellene valakitől védenie. - Nem tudom, hol van Mel, és a tippem se jött be. Annyit kellene megtenned, hogy átmész hozzánk, és megnézed, Mel hazaért e már véletlenül.
- És te hol vagy? - kérdezett vissza, én pedig az ujjaimat ropogtattam, és Ashton arcát néztem.
- Keresem... valakivel. - tettem hozzá, és homlokon csaptam magam. Ezt nem kellett volna hozzátennem. - Menj már át, 1 percbe se tellik, addig megvárlak.
- Kivel vagy, Jenny? - Henry hangja nyugodt volt, de nem vert át, és a fesztiválon történtek után biztosan nem fogom megmondani neki, hogy Ashtonnal vagyok.
- Egy baráttal. Átmész, vagy sem? - sóhajtottam lemondóan, mire Henry félretette a kagylót, és hallottam, ahogy lépked.
- Te a Spourk gyereket hívtad? - Ashton nem nézett rám, a hátát a falnak vetette, és maga elé bámult.
- Ő lakik a szomszédban. - vontam vállat, és a tekintetem Ashton kezfejére tévedt, amely most görcsösen és elfehéredve feszült ökölbe. - Ashton, mi a...
- Zárva van az ajtó. - szólt bele Henry a telefonba. - S nem is láttam semmi fényt vagy neszt.
- Köszi, akkor majd egyszer megyek. Peny szereti a palacsintát. Szia. - csaptam le gyorsan, hogy ne köthessen még belém.
- Oké, mehetünk Markhoz. - léptem ki az esőre és átkoztam magam, amiért nem hoztam sem esernyőt, sem  kapucnis pulóvert. Ashton ellökte magát a faltól, és ismét elindultunk az utcán, és a következő sarkon jobbra fordultunk. Erre még nem jártam, és ha jól emlékeztem a város alaprajzára, folyamatosan kimegyünk belőle.
Egyre csak azon járt az eszem, hogy mégis milyen témát dobhatnák fel, mert a csend kezdett picit kínos lenni, ahogy egymás mellett haladtunk Ashtonnal.
- Egyébként van egy holló tetoválásom. - törte meg a csendet, és a hangjára összerezzentem.
- Tényleg? És hol? - kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem. - Mármint ha publikus.
Ashton halkan nevetgélt. -  A combomon.
- Wow, tutira fájt. - képedtem el.
- Van, ami jobban. - válaszolt tömören.
Az ilyen válaszaival nem igazán tudok mit kezdeni.
- Én is szeretnék tetoválást. - szóltam két perc után.
- Szép bőröd van, ne rontsd el. - nézett végig rajtam, én pedig beletúrtam a nyakamhoz tapadt vizes hajamba.
- Van még máshol is? - érdeklődtem kedvesen, és felnéztem a szürke égre, ahonnan csak erőteljesebben száguldottak lefelé az esőcseppek.
- A lábfejemen és a könyököm felett. Te hova szerettél volna? - kérdezte, és meglepődve pillantottam rá. Nem sűrűn érdeklődik rólam, és talán ez is amolyan angol udvariasság.
- Mindig változott, ezért is nem lett belőle semmi. De a oldalt, a bordámra nagyon sokáig szerettem volna egy idézetet íratni.
- Remélem nem ilyen "be happy" vagy valami séma szöveget. - mosolygott le rám, én pedig viszonoztam vidámságát.
- Nem, kicsit kreatívabbnak tartom magam ennél. Egyik kedvenc könyvem idézetéről van szó.
- Szóval sokat olvasol. - szűrte le a lényeget.
- Azt azért nem mondanám. De van, hogy más nem segít. - vontam vállat, miközben befordultunk egy zsákutcába.
- Ismerős helyzet. Ez az a ház. - csengetett be egy igen jómódú emeletes házba. A kaputelefon recsegni kezdett, majd egy női hang érdeklődött, hogy kik vagyunk.
- Üdv, Ashton vagyok, Markot keresem. 
- Ashton? Milyen Ashton? - kérdezett vissza a nő, miközben egy "jaj, hagyd már abba" mondat is elhagyta a száját kuncogás közepette. Szóval rosszkor jöhettünk, ez ciki. Asthon rám pillantott, majd ismét a telefon felé fordult.
- Mark egyik jó barátja. Itthon van? - kérdezte idegesen Ashton, de válaszként csak egy kéjes nyögést kaptunk vissza.
- Nem, nincs. A raktárhoz ment a barátaival. - majd kattant egyet, és megszakadt a vonal.
- Legalább neki szebb délutánja lesz. - húztam a szám, Ashton pedig meglepődve nézett rám. - Van, hogy feleslegesen beszélek, majd megszokod. - legyintettem, és indultam vissza a főutcára.
- Tudod esetleg, hogy mi az a raktár? - szóltam vissza a vállam mögött, és megvártam, míg beér.
- Van egy pár, mindet meg kell nézni. Van priuszod? - kérdezte, én pedig leesett állal néztem fel rá.
- Öhm... nincs, de... neked van? - kérdeztem vissza, de már tudtam a választ.
- Van. Akkor remélem, hogy tudsz futni. - fordult be a sarkon, és tovább haladtunk északnak.
- Pontosan miért is? - kíváncsiskodtam.
- Miért is van priuszom vagy miért is kell futnod? - kérdezett vissza, én pedig az összes erőmet összeszedve elnyomtam a kikívánkozó választ, és inkább a könnyebb utat választottam.
- Utóbbi.
- Mert elég valószínű, hogy be kell törnünk pár helyre. - hihetetlen nyugalom töltött el, mikor azt mondta, hogy "törnünk". Vagyis velem marad.
- Miért segítesz nekem? - böktem meg az oldalát, és újra meglepődött, de azért elmosolyodott.
- Mert bolond vagy.
- Hah, köszönöm szépen! - nevettem felháborodva.
- Úgy értem, bolond vagy, hogy egyáltalán szóbaállsz velem. De nem ismered a várost sem... - magyarázta de közbevágtam.
- Hohohó. - tartottam fel a kezeimet, hogy álljunk meg egy pillanatra. - El is árulnád végre, hogy mi zajlik körülötted?
- Nem. - zárta rövidre, én pedig megadóan sóhajttottam. - Előbb-utóbb úgyis megtudod. - tette még hozzá, majd másra terelte a figyelmem. - Kezdjük ennél, lehet, van valahol lyuk a kerítésen. Járjuk körbe.
- A bakancslistámon mindig is szerepelt a tétel, miszerint be akarok törtni valahova... - motyogtam, Ashton pedig az ajkai elé tartotta az ujját, nyugodtan jelezve, hogy kussoljak. Bólintottam, és tényleg lakatot tettem a számra. A szívem hevesebben dobogott, és reméltem, hogy Mel itt van valahol.
Egyszerű drótkerítés volt, de véleményem szerint a gaz jelentette a nagyobb akadályt. Elhagyatott volt az egész hely, a raktár narancssárga színben meredezett előttünk a mérhetetlen rozsdától. Ashton hátra nyújtotta a kezét, én pedig mosolyogva ragadtam meg, majd meggörnyedt háttal lépkedtem utána. Éreztem, ahogy a zoknim is átázik, a vászoncipő nem volt a legjobb választás, de sikerült elnyomnom a hangos szitkozódást.
Három oldalát is megnéztük, de mindenhol tökéletesen állt a drót, a negyedik oldalon pedig már a szomszéd raktárépület volt.
- Add a lábad. - fordult felém Ashton bakot tartva, én pedig erős vállába kapaszkodva elrugaszkodtam, és a kerítés tetején átlendítettem magam. Aztán felfogtam mit csináltam, és elkezdtem vigyorogni.
- Min nevetsz? - érkezett meg mellém, és az épület felé vette az irányt.
- Csak azon, hogy mennyire őrült helyzet is ez. - suttogtam, majd átrohantunk az elhagyatott udvaron. Egyszer sikerült megcsúsznom a sárban, de Ashton még időben elkapott. Az eső nem akart csillapodni, én pedig biztos elkezdtem volna fázni, ha nem cikázna az ereimben az adrenalin ilyen őrült sebességgel.
- Szerintem nincs itt senki, de azért maradj itt. - mutatott az ajtó mellé, mire a falnak vetettem a hátam, és figyeltem a környéket. Ashton nekifeszült az ajtónak, amely többszöri taszigálás hatására megadta magát. Nyikorogva nyílt ki, lepergett a rozsda egyenesen Ashton kapucnijára és vállára.
Végig azt mantráztam magamban, hogy Mel legyen itt, és hazamehessünk.
Természetesen nem volt szerencsém, a hely túlságosan elhagyatott, látszott, hogy régóta nem járt itt senki. A beázott tető és a raktár fura szaga bátortalanított el egyből, és inkább kiléptem ismét az esőre.
- Olyan... nem is tudom, dög szag van. - fintorogtam, Ashton pedig kihátrált az épületből, és maga után húzta az ajtót is.
- Nincs kizárva semmi. Gyere, húzzunk el innen. - indult a kerítés mellé, és ismét átsegített a következő épülethez. Még három épületet ánéztünk, de az egyikben fa lerakat volt, a másik kettő pedig különböző vas és fém dolgok voltak. Túl nagy volt a csend, de biztosra akartunk menni, úgyhogy minden sarkot átkutattunk. Melnek nyoma sem volt.
- Meg fogjuk találni. - simította meg a vállam Asthon, de az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Már nem agyaltam azon,  hogy igazából betörünk mindenhova, csak az lebegett előttem, hogy Mel jól legyen, bárhol is van.
- Gyere, ez magasabb. - léptünk oda egy majdnem három méteres téglafalhoz, és újra elrugaszkodtam Asthon kezéből, a fal tetején azonban megálltam.
- S te hogy jutsz fel? - kérdeztem aggódva, merthogy a fal teljesen egyenes volt, sehol egy kiálló dudor, vagy lyuk.
- Megoldom. - ropogtatta meg az ujjait,és hátrálni kezdett.
- Úristen. - suttogtam, és lehunytam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy nekicsapódik a falnak. Csak akkor néztem újra rá, mikor éreztem, hogy mellettem ül, és a szemöldökét felvonva mosolygott rám.
- A francba! - sziszegte, és lejjebb hajolt. - ott egy őr.
A hátamon végigfutott a hideg, ami kész csoda, ha azt nézzük, hogy már teljesen átfagytam a vizes ruháimban. Azonnal arra kaptam a fejem, amerre Ashton nézett, és leesett az állam.
Nem egyszerű őr volt. Egy kétszer kettes szekrény méretű, kopasz ürge, egy alkarom méretű puskával a kezében járkált a raktár bejárata előtt.
- Itt tutira nem lesznek. - mondtam csak úgy a levegőbe, Ashton pedig megragadta a kezem.
- Mikor leérkezünk, feküdj egyből hasra. A gaz elrejt minket valamennyire. Érted? - pont úgy magyarázott, mint egy szerencsétlen óvodásnak. Válaszul csak bólintottam, majd háromra leugrottunk a falról.
Felnyögtem a fájdalomtól és Ashton is nagyot puffant mellettem, majdnem egymásra estünk, és bár tetszett a közelsége, ez érdekelt most a legkevésbé.
Fogalmam sincs, meddig feküdtünk ott a sárban, de mikor az őr percek múlva sem nézett felénk, lassan felálltunk.
- Ott a tűzlépcső, ha felmászunk, be tudunk kukkantani az ablakon.
- Szerintem meg el kellene húznunk innen. Nem tudom elképzelni, hogy Mel itt legyen. Gyerünk tovább inkább.
- Lehet, meglátogatta apucit. - húzott Ashton maga után, de én megtorpantam.
- Mivan? - kérdeztem zavartan, de Ashton csak rángatott a kabátomnál fogva. - Mi köze Mr. Harpernek ehhez az egészhez? Melt keressük, nem? - totál összezavarodtam, ezért vettem néhány mély léegzetet, és elkönyveltem magamban, hogy Ashton csak össze-vissza beszél.
De nem mondott hülyeséget.
- Mássz, megyek utánad. - mutatott a lépcső felé, közben pedig az épület elejét figyelte, ahol az előbb az őr is állt. Teljesen az épület mögé kerültünk, úgyhogy bátrabban kapkodtam a csúszós lépcsőfokokat.
- Csak hogy bámulhasd a seggem. - köptem oda, Ashton pedig meglepetésemre válaszolt.
- Pontosan. Valami jó nekem is jusson már a délutáni kalandunkból. - nem láthattam az arcát, de bármiben lefogadom, hogy mosolygott. Henry-től vártam volna ilyen választ, de Ashtontól valahogy nem esett rosszul vagy bunkón.
Megcsúszott a lábam, mire majdnem felkiálltottam, de valamibe bele is ütközött, és kénytelen voltam sűrűn bocsánatot kérni Ashtontól, amiért fejberúgtam. Vélhetően eddig tartott nőiesnek.
Végre felértünk egy terasz szerűségre, és átláthattam a tető felett. Nem lett volna rossz kilátás, ha a szürke felhők nem telepedtek volna a városra, és épp nem csuromvizesen keresnék egy 14 éves lázadó lányt. Ráadásul sötétedett is.
- Ott egy nyitott ablak. - suttogta Ashton, és a hátam mögé mutatott.
- Be akarsz mászni? - döbbentem meg, mire megrázta a fejét.
- Nem, csak benézünk.
Csodáltam, hogy a szívem még nem akadt ki a tachikardiától.
 - Nem hiszem, hogy ez... - jó ötlet, tettem volna hozzá, de a döbbenettől tátva maradt a szám.
Pislogtam és a szememet dörzsöltem, hogy biztosan csak képzelődöm, de ott terült el előttem az egész, és meg kellett kapaszkodnom az ablakban.
Próbáltam összeszedni magam, és lényeges pontokra fókuszálni. Valóban magasan voltunk, és legalább beláthattam az egész raktár belsejét. Hat asztalnál ültek fehér köpenyes nők, ilyen távolságról nem tudtam megállapítani, hány évesek lehetnek. Köztük, mint a keselyűk feketébe öltözött férfiak sétálgattak, kezükben fegyverrel. Nem volt lelki erőm összeszámolni, mennyien vannak, annyira hihetetlennek tűnt az egész helyzet. A nők különböző dolgokat pakoltak zacskóba, majd lemérték őket apró ezüst mérlegeken. Ha nem járkáltak volna őrök körülöttük, azt mondtam volna, hogy fűszert vagy lisztet mérnek ki, de még ilyen távolságról is megállapítható volt hogy némelyik asztalon tabletták voltak halomba rendezve.
- Hát az bizony nem cukorka. - morogta Ashton, én pedig továbbra is tátott szájjal álltam mellette.
A raktár elülső része egy válaszfallal le volt választva, de oda is beláthattunk felülről.
Egy fa asztal állt az egyik falnál, és egyből az az érzésem támadt, hogy az egy iroda szerűség. Nem tudom miért, talán a papírhalmok tették, vagy a mellette levő kanapé. Egy férfi volt ott, két igencsak hiányos öltözetű nővel. A fickó az asztalnál ült, és szivarozott, míg a nők egymás mellett ücsörögtek a kanapén és talán nevetgéltek. Nekik szemben szintén állt néhány fekete kabátos, de nem tudtam kivenni, mit csinálhatnak.
- Húzzunk innen. - sziszegtem, és rohadtul el akartam felejteni, hogy egyáltalán láttam ezt a helyet. Ilyen csak az amcsi filmekben van, képtelenség, hogy egy kisváros szélében valaki drog-lerakatot tartson fel. Teljesen abszurd az egész.
- Csak egy perc. Mel biztos nincs itt? - kérdezte Asthon, és az asztalnál ülő fickóra mutatott. - Ő sem ismerős?
De, ismerős volt. Ezért is akartam elrohanni innen. Az ember, aki kétnaponta ott ül ugyanannál az asztalnál vacsoránál, ahol én is eszek. Az ember, akivel kapcsolatban rossz érzéseim voltak, de azt hittem, csak beképzelem.
Nos, vélhetően médium vagyok, de ezek után mindig a megérzéseimre fogok hallgatni.
Jefferson Harper felkelt a székéből, ügyet sem vetve a nőkre, akik utána sápítoztak, majd egy kapu nagyságú őrrel a háta mögött a hátsó rész felé jöttek. Még a lélegezni sem mertem, és amennyire csak tudtam, elbújtam az ablak alá. Ashton közvetlen mellettem guggolt, és ő is úgy figyelt, mintha legalábbis moziba lennénk. Nagyon szerettem volna, ha moziba üldögélnénk inkább, egy hatalmas popcornnal és Coca-colaval  a kezemben.
Feltűnt, mennyire megfeszült mindenki a jelenlététől, eddig sem igazán beszélgettek, de most néma csend telepedett a teremre. Mr. Harper csak sétálgatott, néha megnézett egy két asztalt, és kérdezősködött a nőktől, de halkan, mi fent nem hallhattuk, miről van szó.
Aztán egy szőke hajú nő fülébe súgott valamit, mire az elhátrált az asztaltól. Mindenki őket figyelte, de csak fél szemmel, az őr pedig megragadta a szőke karját, és maga után rángatta. A nő szívet tépően sírni kezdett, de azonnal abbahagyta, mikor az őr az oldalához szorított egy puskát.
Ashton megragadta a kezem és a hátamat is lenyomta, mert időközben felemelkedtem. Ahhol az előbb még őrök álltak, ott most megtekintettem egy ajtót, és pontosan azon keresztül távoztak is mind a hárman: az őr, a nő, és a család apa.
- Te tudtad. - motyogtam, majd vádlón Ashtonra pillantottam. Remegtem, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Nem tudtam biztosra. Az ember hall ezt-azt bizonyos körökben. - igyekezett a tűzlétra felé, és el is indult lefelé, én pedig kábultan követtem.
Ezt az egésszet mégis hogy tartsam magamban? Itt egy - vélhetően - drogdíler (még kimondani is idegen) a város szélén, akivel nem mellesleg egy tető alatt is lakom. Fantasztikusan csúcsszuper. Nem fontolgattam a hazamenést sem mikor megtámadtak, sem mikor rámgyújtották az egész kócerájt. De kezd kicsit sok lenni az itt történtekből.
Ashton már majdnem leért, én pedig körülbelül félúton voltam, mikor megszólalt a telefonja. 
Természetesen max hangerőn kemény rock.
Éreztem, ahogy az ujjaimat elhagyja az erő, és a végtagjaim is kezdik felmondani a szolgálatot az ijedtségtől. Ashton hihetetlen sebességgelszedte elő, és nyomta ki, de aztán idegesen beszélni kezdett.
- J., siess kicsit, ugyanis az őr felénk tart. - feltűnt, hogy nem a nevemen szólít, amit most igencsak megköszöntem. Az utolsó 2 métert zuhanva tettem meg, és a nap folyamán már másodszor reméltem, hogy nem tört el bordám. Azonnal feltápászkodtam, és arra néztem, amerre Ashton is. Az őr a raktár fala mellett jött közvetlenül, vélhetően nem szeretett volna elázni, és már a fél távot megtette.
- Most pedig, futás a hátsó falhoz, rugaszkodj el, és próbálj megkapaszkodni. - lökött meg a vállamnál fogva, én pedig teljes erőből futásnak eredtem. Ashton még így is leelőzött, de legalább láttam, hogy csinálja. Az őr utánunk kiálltott, de annyira féltem, hogy inkább kizártam a hangját, és Ashton példáját követve elrugaszkodtam a földről.
Első számú tanács: egy pocsolyából nem tudsz elrugaszkodni, maximum elcsúszni.
Oltári nagyot estem, Ashton pedig volt olyan hülye, hogy leugrott mellém.
- Ugorj! - üvöltötte, és egyből a bevett szokást alkalmaztuk. A vállába kapaszkodtam, és fellendített  a fal tetejére. Olyan nagy lendületet vettem, hogy meg sem álltam, egyből át is estem, végre nem mellkasra, de mostmát a medencecsontomat is félthettem. Biztos voltam abban, hogy az őr már utolérte Ashtont, amitől csak mégjobban parázni kezdtem. Dulakodást hallottam, majd távolabbról egy "Ott van!"-t. Körbenéztem, és csak ekkor jöttem rá, hogy valami erdőbe érkezhettem meg.
Ashton mellettem ért földet, mire majdnem felsikítottam, de aztán megláttam, hogy vérzik a feje.
Nem hagyott szóhoz jutni, szétnézett, majd megragadva a kezemet futni kezdtünk.

Jenny Brown - 8.

Agyam sötét fellegei között egy dal jutott az eszembe, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy nem vagyok normális. Habár maga az Orianthi szám legalább a fulladásról szól, és az egyik sora is teljesen igaz volt a jelenlegi helyzetemre.
"Miért fulladok még mindig?"
A tényt, miszerint kezdek észhez térni - ha ez esetemben egyáltalán lehetséges - abból következtettem ki, hogy a torkom versenyezhetett volna egy csiszoló papírral, és én tutira a torkomra fogadtam volna a dobogó legfelső szintjének elérését. Aztán fokozatosan, ahogy éberebb lettem, megéreztem a tüdőm és a hátam sajgását.
De ami mindennél jobban zavart, hogy még mindig éreztem a füst jellegzetes szagát, és erre már minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet, majd hamar be is csuktam.
Túl világos volt, és kénytelen voltam pislogni párat, miközben nyöszörögni kezdtem, ugyanis megéreztem, hogy valami lefogja a szám.
- Nyugi, Jenny, most már minden oké. - lépett egyből az ágyam mellé Helena, én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, de csövek akadályozták.
- Füst van... - motyogtam, Helena pedig összeráncolt szemöldökkel próbált rájönni, mit mondhattam.
- Füst van... valahol... - lángoló torkom nem hagyott hangosan beszélni, de Helena végre megértette.
- Ó, nincs már füst, Jenny, nincs már sehol. Szólok a dokinak. - egy gombot nyomott meg a falon, majd megsimította a kézfejemet.
- Mi történt? - kérdeztem, és a másik kezemmel elvettem a számról az oxigén maszkot, mert már nagyon idegesített.
- Hát, röviden leégett az egész barlang szerű épület. - húzta szomorúan a száját, én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Oké, és hosszan? - kérdeztem két köhögés közt.
- Még nem tudni biztosan, a lényeg, hogy téged kimentettek. - lépett hátrébb az ágyamtól, miközben a fiatal doki bevágódott az ajtón.
- Csicsergő madaraktól szépséges jóreggelt önnek, Ms. Brown. - gyorsan elkönyveltem magamban, hogy a doki sem százas, és miután belevillogott a szemembe, hogy biztosan meg is vakulhassak a többi bajom mellé, eljutott az agyamig, amit mondott.
- Reggel? - néztem Helenara, de ő a haját babrálta.
- Igen, szundikált kicsikét. - vigyorgott a doki, és pont úgy gügyögött hozzám, mint egy csecsemőhöz. Előredőltem, hogy letapogassa a hátam a sztetoszkóppal, és ekkor vettem észre a nem túl csini hálóingemet is.
- Mindjárt beküldök egy kedves ápolót, hogy vegyen öntől vért, és ha jók az eredmények, estére akár haza is mehet.
- Már itt is vagyok. - ismerős brit akcentusra kaptam fel a fejem, és zavartan néztem vissza újra apró virágos hálóingemre. Hát persze, hogy Henry az a kedves ápoló, mert ebben a kórházban vélhetően nincs egy aranyos öregedő nénike, aki nyudíj előtti éveit dolgozza épp. Nem, itt csak szexi egyenruhás pasasok vannak, mintha szabályzat kötelezné.
Nagyon reméltem, hogy álmodok, de a testemet hasogató fájdalom egyre csak éberebbé tett.
- Ó, Henry, örülök, hogy látom. - vigyorgott rá a doki, és közben kiírt egy csomó papírt.
- Hát ezzel egyedül van. - motyogtam, és újra szippantottam a maszkból.
Henry pont úgy nézett ki, mint egy vérprofi a Grace klinikából, és nem örültem túlzottan annak, hogy a kezében tűt tart.
- Nyugi, máshogy tervezlek kinyírni. - vigyorgott, és az alkaromat kezdte tapogatni erek után kutatva. Én azonban próbáltam nem rá nézni, mert szinte biztosra vettem, hogy a pulzusom is leméri, ami a jelen közelségétől igencsak magasra szökött. Másra tereltem a témát.
- Arra még emlékszem, hogy a füst fojtogat - itt újra elkapott a szorongó érzés, de gyorsan elhesegettem a témát, a traumával később akartam foglalkozni, még ha újra és újra le is játszódott előttem egy jelenet - de hogy jutottam ki? - szisszentem fel a tűszúrásra.
Helenara néztem, aki viszont a bátyjával nézett össze. A doki a papírokba volt merülve, úgyhogy ő tutira nem fog válaszolni.
- Nem tudjuk. - válaszolt végül Henry, és egy vattát nyomott a könyök hajlatomba.
- Jó, te biztos valakivel andalogtál a csillagok alatt. - vágtam oda rekedten, majd Helenára néztem várakozóan.
- Nem... nem tudom. - hebegte, és zavartan simított végig a karján. - Ne haragudj, de már csak akkor tudtam meg, hogy te vagy az, mikor a mentősök az ágyra tettek. - harapdálta az ajkát, mire lemondóan sóhajtottam.
Szóval valaki kimentett egy rohadt égő épületből, és sosem fogom tudni meghálálni. Csodás.
A doki virágillatokban gazdag szépséges napot kívánva kiment a szobából, Henry pedig követte.
- Helena menj haza nyugodtan, tök fölösleges volt egyáltalán itt maradnod. - aranyos volt tőle, de túlzás is.
Helena ásított egyet, és szomorúan nézett rám.
- De ha bármi kell, nyugodtan hívj. Ott a telefonod meg a ruhád az éjjeliszekrényben. - intett, majd magamra hagyott a fehér szobában. A kora reggeli napsugarak megvilágították a kezem, melybe infúzió csöpögött. Szétnéztem a kórteremben, de nem igazán láttam semmit.
Egy valamit akartam, és azt is tudtam, hogy feleslegesen fogom felizgatni, de szükségem volt rá.
Felültem, majd miután alábhagyott a köhögés, és az oldalam sem akart kiszakadni a helyéről, kutatni kezdtem a telefonom után.
Tárcsáztam, majd abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, könnyek szöktek a szemembe.
- Jenny? Halló! Valami baj van? - kérdezte egyből, én pedig nem tudtam visszatartani a bennem felgyülemlett érzéseket.
Mert hiába adtam az előbb is, hogy nem érdekel a dolog, igenis emlékszem mindenre. Emlékszem a pánikra, emlékszem arra, ahogy a füst marta a szemem, a torkom és a tüdőm, emlékszem arra, hogy görnyedtem össze a köhögéstől.
Nem áltatom magam, tudom, hogy lazán otthagyhattam volna a fogam. S ha mindez nem lett volna elég, ha már nem remegtem volna eléggé a visszafolytott sírástól, eszembe jutott az is, hogy a kamrában is zárt ajtót találtam, mikor menekülni próbáltam az erőszakos fiú elől.
Túl sok volt. Én, aki mindig erős voltam, én, akinek a szája akkora, mint a bécsi kapu kezdtem szétesni egy olyan városban, ahol senkit nem ismerek, egy kórteremben, fehér falak közt.
- Anyu... - csuklott el a hangom, és az első könnyet további 20 követte.


- Ó, istenem, Jenny, annyira aggódtunk érted! - futott az előszobába Eliz, mikor beléptem az ajtón, és azonnal át is ölelt. Kivételesen jól esett a közelsége. Peny és Mel az ebédlőben ültek, de mikor megláttak, Peny is odasétált elém, és úgy nézett rám hatalmas szemeivel, mintha legalább egy híres filmsztár lépett volna hatalmas házukba.
- Szólhattál volna, el mentünk volna érted autóval. Sajnálom, hogy nem mentem be, egy órája értem haza, reggel pedig még nem tudtam, hogy mi történt. - simította meg az arcom Eliz, mire halványan elmosolyodtam.
- Ugyanmár, mostmár jól vagyok. Picit fáj a fejem, de a doki szerint hamarosan elmúlik. Legalább kiszellőztettem. - vontam vállat, és megsimítottam Peny feje búbját.
Jefferson Harper épp akkor sétált le a lépcsőn, én pedig a lábamat kezdtem fikszírozni.
Tartottam a pasastól, habár a héten semmi különös nem történt vele kapcsolatban. Csak vacsoránál találkoztunk, aztán pedig igyekeztem nem a szeme előtt lenni. Még mindig fogalmam nem volt arról, miért tartok tőle, de ezt már a kezdődő paranoiámra fogtam.
- Beszéltem már édesanyáddal, de ha haza szeretnél menni, megértem. - vezetett Eliz az étkezőasztalhoz, ahol Mel még mindig úgy ült, mint egy fadarab, és nem nézett rám, de legalább nem volt rajta pandasmink és egész emberien nézett ki. Piros felsőt viselt, és a haja is természetes hullámossággal omlott a vállára.
Gondolom estére nincs buli, vagy épp tegnap kibulizta magát.
- Én is beszéltem vele, de felesleges hazamennem. Jól vagyok. - mosolyogtam. - Habár azt nem tudom, mit főzzünk holnap. - vigyorogtam Penyre, aki a lábát lóbálva mosolygott rám vissza.
- Maradt vacsiról spagetti. - téblábolt a konyhában Eliz, és egy nagy adagot a tányérra tett, majd a mikróba dobta megmelegíteni.
- Gondolom a kórházban nem volt hétfogásos vacsora. - szólalt meg Mr. Harper, mire összerezzentem, de azért megjátszott vigyorral bólogattam. Nem sűrűn szól hozzám, de a hangjában mindig bújkál valami furcsa. Azonban a krémszínű pólójában, ahogy a pultnak támaszkodott, teljesen úgy nézett ki, mint egy normális apa.
Tudom, hogy csak beképzelem az egésszet, és nagyon ideje lesz, hogy leszokjak róla, így kedvesen visszakérdeztem.
- Olyan illetlen vagyok, még nem is érdeklődtem. Hol is dolgozik pontosan? - az asztal alatt ropogtattam az ujjaimat, de töretlenül álltam a pillantását.
- Egy multinacionális cégnél. Több minden az én kezembe fut, tudod, ételláncok, telekomunikáció, Coca-Cola - vigyorgott, majd legyintett egyet, mintha semmi extra nem lenne. - Ilyesmi. Szeretném, ha az én csillagaimnak minden meglenne, mire felnőnek.
A lányok szokás szerint nem néztek egymásra, az arcukra nem ült ki semmi, és hallottam, ahogy Eliz kezéből kiesik egy pohár, de szerencsére még időben elkapta.
Mr. Harper a tévé elé telepedett, én pedig jóízűen nyammogtam a felmelegített spagettiből. Már épp az utolsó falatot nyeltem le, mikor csengettek, és mind az öten kérdőn néztünk össze.
- Ki a fene képes vasárnap este jönni? - törölte meg a kezét Eliz egy rongyban, miközben ajtót nyitott.
- Elnézést Mrs. Harper, hogy ilyenkor zavarok, de Mel-hez jöttem. - hallottunk egy fiú hangot, mire Mr. Harper is felkelt a helyéről. Egyből Melre néztem, aki a szája elé kapta a kezét.
- És azt megtudhatjuk fiatal úr, hogy maga kicsoda? - kérdezett vissza az apuka, én pedig összeráncolt szemöldökkel vizsgáltam Mel arckifejezését, akin a meglepettség és az elborzadás együttese váltogatta egymást.
- Marknak, uram. - válaszolt, majd alig hallhatóan csuklott egyet.
Te jó isten! Ez egyre jobb lesz. A fiú az első napról, aki történetesen Mel pasija. Az eszem megállt. Farkaszemet néztünk Mellel, majd én pattantam fel előbb, és siettem át a nappalin, egyenesen az előszobába.
Mark vöröslő szemei nem tudták tagadni, hogy be van tépve, zsíros haja szanaszét állt, és szürke pulcsija nyaka szakadt volt. Látszott, hogy alig áll a lábán, és újra csuklott egyet.
- Ó, szia Mel. Beszélhetnénk? - nézett el mellettem a fiú, habár a szemei úgy összeakadtak, hogy nem mertem volna megesküdni arra, hogy valóban látja is Melt,és nem csak a perifériáját képes kikövetkeztetni.
- Mellanie Harper, mégis ki ez a fiú? - kérdezte Mr. Harper, és a hangjától mindnyájunk erében megfagyott a vér. Ez nem egy aggodó apa hangja volt. Sokkal inkább a Keresztapa egyes jelenetei jutottak eszembe. Mel holt sápadt volt, és láttam, ahogy a körmeit tépkedi idegességében.
- Nem... nem tudom. - hebegte, én pedig pókerarcot vágtam, hogy nyomát se mutassam, hogy meglep a hazugsága.
- Mel... Mel, én még mindig szeretlek. - rogyott térdre a fiú, mire mind hátráltunk egy lépést. Gyorsan becsuktam a számat, mert a meglepettségtől leesett az állam. Láttam, hogy Mel az egyik szemét törli, de kihúzott háttal és méltósággal viselte el a csapásokat, amik érték.
- Ami tegnap este történt... én úgy sajnálom... - szipogott Mark, és a lábunk előtt elsírta magát.
- Öhm, Jó estét. - köszönt Helena az ajtóból és nem igazán értette, hogy mégis mi folyik a szomszédjukban. Mondjuk mi sem igazán.
Mel előrelélepp, és felsegítette a fiút, Eliz a lépcsőhőz lépett, Mr. Harper pedig továbbra is az ajtót tartotta.
- Menj haza, Mark. - terelte ki a fiút, az én szívemben pedig egy apró fénycsóva villant a büszkeségtől. Aztán kinéztem az ajtón, és egy göndör, barna hajú és nagyon hosszú lábú lányt láttam lépkedni Henryék háza felé. 
- Na ne... - szóltam hangosan, mire mindenki felém kapta a tekintetét. Gyorsan legyintettem, és miközben Helena belépett a házba, a nem túl jó állapotban lévő Mark is elindult az utcán. A baj csak az volt, hogy végig azt üvöltötte, hogy "Szeretlek, Mellanie Harper", úgyhogy nagy esélyekkel a család ma este megadta a holnapi pletykaadagot a szomszédoknak.
- Helena...-pisszegtem, és a szembe lévő ház felé intettem a fejemmel. - Az nem az a csaj, akit tegnap említettél? - kérdeztem, mire lemondóan fújt egyet.
- Grechen? Lehet. Nem érdekel. Igazából ma már ő a harmadik, aki jött hozzánk, az első kettő még ott van, szóval ha nem baj, megint aludnék nálad. - láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, és nagyon megsajnáltam. Elfordult, én pedig megfogtam a kezét, hogy felvezessem a szobámba. Jóéjszakát kívántam a családnak, habár épp Mellanie-val voltak elfoglalva, szóval nem nagyon érdekeltem őket és a szobámba mentünk. Lassan szokássá vált, hogy én aludtam a földön, matracon, Helena pedig az ágyamban, de semmi kifogásom nem volt ellene.
- Helyezd magad kényelembe, csak lefektetem Peny-t. - léptem ki az ajtón, Helena pedig a tévémet kapcsolta be, valami nézhető után kutatva.
Peny épp a fürdőszobában mosta a fogát, és a tükörből nézett rám vissza. Az ajtónak támaszkodtam, és úgy figyeltem a kislányt, akiből mintha hiányozna a rossz. Tündéri szemei csillogtak, még testtartása is szelídségről és jóságról tanúskodott.
- Képzeld, aputól kaptam egy nagy macit. - áradozott fogkefével a szájában.
- Legalább élőt? - ugrattam, mire elszomorodott.
- Nem, plüst. De olyan nagy, mint én. - vigyorgott habos szájjal, mire a fejem csóváltam.
- Jólvan, mackó pajtás, irány átöltözni és az ágyba. Felőlem olvashatsz sokáig, nem árullak be.
-Én is úgy szeretnék egy olyan titkos társaságot... - elmélkedett Peny, miközben a szobája felé igyekezett.
- Meg egy Gabrielt magadnak, mi? - mosolyogtam, és visszaemlékeztem, mennyire odavolt én is a Louis Sachar regényért.
- Aaron és Nathan a kedvencem, de majd még meglátjuk. - vont vállat és ráugrott az ágyára, én pedig elismerően csettintettem, mikor megláttam a hatalmas plüst. Az egyik sarkot teljesen elfoglalta.
Adtam egy gyors puszit a homlokára, majd behúztam magam után az ajtót, és a saját szobám felé igyekeztem.
A fejfájásom egyre csak erősödött, úgyhogy betértem a fürdőszobába, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót és letusoljak.
Hosszú ideig csak folyt az arcomra a langyos víz, de akárhogy próbáltam, nem tudtam ellazulni.
Egész nap egy gondolat járt az agyamban, és rettenetesen zavar, hogy nem tudom, ki hozott ki az égő épületből.
A vízcseppek végiggördültek a homlokomon, végig a szemhéjamon, majd a nyakam irányába indultak tovább. Minden idegvégzősédesem a vízre koncentrált, az ujjhegyeimről másodpercenként cseppentek le a végtelenbe, de a lábam egyre csak remegett. Vettem pár mély lélegzetet, miközben a számba is víz csordogált.
Voltam már jobb formában is.
Muszáj volt összeszednem magam, mert ez nem én vagyok. Én erős vagyok, és gond nélkül lefejelek egy pasit, aki épp kikezd velem. Én szembeszállok egy rakat ittas gyerekkel, hogy a fogadott húgomat megmentsem a végleges elzülléstől.
Én vagyok az, aki szóba állt a kiközösítettel, és nem alélok el a félisten láttán (jó, ez utóbbi harcom megtörni látszik).
Nem én leszek az, aki naphosszakat pánikol elmúlt dolgokon. 
Megráztam magam, és letusoltam úgy, ahogy egy normális emberhez illik, citrom illatú samponnal és hasonlók. Egy szál blúzban és rövidnaciban sasszéztam vissza a szobámba, ahol Helena már a Narancsvidék egy ismételt részét nézte.
- Tudod, azért fáj, hogy Gretchen ott van nálunk... - buktak ki belőle a szavak, amikre már számítottam is. Megpaskolta a párnámat, és befeküdtem mellé, hogy egyenesen rálássak a tévére én is. -Az utóbbi két évben folyamatosan keresztbetett nekem. És ezt Henry is tudja. - szipogott barátnőm, én pedig vígasztalóan megszorítottam a kezét. Közben pedig gyors gyűlölet alakult ki bennem Gretchen iránt. Helena jószívű és kedves, fogalmam sincs, miért kellett cseszegetni.
- De mégis miért? - érdeklődtem.
- Jaj, hát a szokásos hollywood-i drámák a középiskolában. Azt hitte, hogy kifejezetten arra a fiúra pályázok, aki neki tetszik. Pedig Brian csak a barátom, de volt annyi esze, hogy ne álljon össze vele. Ennyi a nagy sztori. - vont vállat Helena, én pedig bíztatóan mosolyogtam.
- Nagyon bántott? - kérdeztem.
- Áh, csak a szokásos. Mostmár nem érdemes rajta agyalni. Csak gáz, hogy a bátyámmal enyeleg, ennyi. Biztos fáradt vagy, aludjunk. - bökte meg az oldalam viccesen, majd gyorsan lefagyott a képéről a mosoly. - Jaj, Jenny, annyira sajnálom, nem akartam...
- Semmi baj, még örülök is, hogy nem hoztad fel. Tényleg kicsit fáradt vagyok, hat a fájdalomcsillapító. - másztam le az ágyról, át a matracra, Helena pedig lekapcsolta a tévét, így csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a szobám. Narancssárgás fénye pont a takarómra vetített csíkot, én pedig egyre inkább elálmosodtam a félhomályban.
Már nem érzékeltem a fényt, nem érzékeltem Helena halk légzését.
S nem érzékeltem a matracot magam alatt. Melegem volt, de akárhogy próbáltam lerúgni magamról a takarót, nem sikerült. Leginkább azért, mert már nem is volt rajtam. Túl sötét volt, és úgy éreztem, mintha valami nyomná a mellkasom.
Levegő után kaptam, de csak füst marta a torkom, a tüdőm pedig nem mozdult. A pánik hullámként söpört végig rajtam, újra csak levegőt próbáltam venni, de csak egy halk nyögés szalad ki a számon. Nem tudtam mozdulni, és teljesen kétségbeesetten próbáltam bármit is csinálni. Azt sem tudtam, hogy álmodom e egyáltalán, túl valóságos volt minden. Hátrahanyatlott a fejem, és a fülemben egyre inkább vízhangzott a gyors szívverésem. Az oldalam majd' kiszakadt az erőlködéstől, a lábaim pedig remegtek az oxigénhiánytól. Nyöszörögtem és vergődtem, de képtelen voltam lélegezni. A tüdőm felmondta a szolgálatot, és a többi testrészem sem akart mozdulni.
Aztán megéreztem, hogy valami hideg ér a kezemhez. Az ijedtségem a tetőfokára hágott, de a hideg egyre csak folyt lefelé. Már azt sem tudtam, hogy tényleg sötét van e körülöttem, vagy csak a szemem van csukva, de a hideg valami elérte a mellkasom, minek hatására a nyomás engedni kezdett, és hörögve mélyet haraptam a levegőből. A fejemet is elérte a hideg, és fokozatosan folyt lefelé a homlokomon keresztül a szemgödrömbe, és felpattantak a szemeim.
- Ááá. - üvöltve hátráltam, és belevertem a fejem a csempébe. Helenaval találtam szemben magam, aki továbbra is a zuhanyrózsát tartotta felém.
- Jenny, a francba már, kelj fel! - üvöltötte magán kívül, mire a kezemet magam elé tartottam, ő pedig gyorsan elzárta a csapot.
- Fel...felébredtem... - motyogtam, és mélyeket lélegeztem.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer mindent eldobnék csak azért, hogy olyan normális testi reakciókat csinálhassak, mint a légzés. Mindenki alábecsüli, nem törődnek vele. Fontosabb a pattanás az arcon, fontosabb a szívverés és az idegek működése. De a légzés olyan automatikus, olyan megszokott dolog, amit idővel mindenki elfelejt. Csináljuk mert megszokjuk, oxigént viszünk be, mert ez a normális. De ha mindez megszűnik, sehol nem leszünk. Nem lesz vérkeringés, nem lesz idegi átvitel és nem lesz pattanás a bőrődön. Mélyeket lélegeztem, és kiélveztem, hogy én irányítom a testem, én felelek érte.
- Nyöszörögtél... - magyarázkodott Helena, miközben a pultnak dőlt, és láttam, hogy remeg az adrenalintól. - Kezdetben csak szólítgattalak, de nem reagáltál rá. Aztán lökdöstelek, sőt, még párnával is püföltelek, de semmi, ugyanúgy kapaszkodtál a matracba, és még csak jelét sem adtad, hogy hallanál. Szerencsére a jeges víz segített, és szerencséd, hogy pehelykönnyű vagy, mert mást nem tudtam volna kihúzni a fürdőszobáig. - söpörte ki a homlokából a haját, és láttam, ahogy remegnek az ajkai az elfolytott könnyektől, miközben még mindig a zuhanytálcán ültem. 
- Nem kaptam levegőt. Vagyis inkább fulladtam, én sem tudom pontosan. - ráztam meg a fejem, mert már elkezdett homályosodni az éber rémálom.
- Nagyon durva voltál. - fújt egyet Helena, és a kezembe nyomott egy törölközőt.
- Szerintem vissza kellene mennünk a kórházba. - tördelte az ujjait, én pedig egyenesen elutasítottam.
- Nem, ez csak rémálom volt. Számítottam rá. Elmúlik. - még én sem tudtam pontosan, hogy magamat nyugtatgatom vagy Helenat, és láttam, hogy ellenkezni akar, de nem hagytam.
- Gyerünk aludni, beveszek egy altatót, akkor biztos nem lesz ilyen baj. - legalábbis nagyon remélem, mert marhára semmi kedvem újra elaludni.
Soha többet.
- De te alszol az ágyban, mellettem, nem érdekel, ha összerúgdosol. - fenyegetett meg, majd segített felállnom. Én is rettegtem, de láttam Helenan, hogy ez minden eddigi képezségét meghaladta. Elég, hogy az anyja nem épp a normális kategóriába tartozik, most megkapott maga mellé egy rémálmokkal küzdő lányt is. Annyira sajnáltam, hogy a saját bajomat inkább elpakoltam az agyam egy zárt zugába, és majd később foglalkozom vele. A lábaim még kissé remegtek, miközben megszárítkoztam, majd lenyelve a pirulát a szobámba mentünk, és az est hátralevő részében az ébrenlét és az alvás küszöbén egyensúlyoztam.

- Fel kell tennem pár kérdést, Jenny. - Tia ült velem szemben az egyenruhájában, és nem voltam oda túlzottan az örömtől. Épp megebédeltünk, Mel a nappaliban tévézett. Peny szokás szerint a nyomomban járt, és láttam a rémületet az arcán, amelyet a szavak váltottak ki belőle.
- Persze, bár nem tudom, miről van szó. - vontam vállat, és közben Peny-t a nővéréhez küldtem, mert nem akartam, hogy ezt a beszélgetést hallgassa.
- Jenny, el kell mondanod, mire emlékszel a szombati tűzesetből. - Tia hatalmas szemekkel nézett rám, és a hangja komolyságától végigfutott a hátamon a hideg.
- Tudnak már valamit? - kérdeztem izgatottan, és a lábammal doboltam az asztal alatt. Tia arcán semmi nem tükröződött, mikor válaszolt.
- Egyenlőre még csak a szemtanúk vallomásait vesszük fel. Nem akartalak a kórházban egyből letámadni, de ma már muszáj válaszolnod a kérdéseimre.
- Okké...  Hát, honnan kezdjem? - tártam szét a karom, mert fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. Anyu se tanított meg soha arra hogy hogy illik válaszolni egy nyomozás során a rendőrnek, mikor mi vagyunk azok, akiket kimentettek egy lángoló épületből.
- Azért mentem a barlang szerűségbe, mert az óriáskerékről leszállva megláttam, hogy Mel arra megy a nem épp rózsaszínbe öltözött barátaival. - megköszörültem a torkom, Tia pedig szerencsére nem tett megjegyzést a stílusomra, csak figyelmesen hallgatott. - Őket később már nem láttam, de nekem is végig kellett mennem a termeken. Nem is volt gond, míg a harmadikba nem értem, ha jól emlékszem. Ott is megtaláltam az ajtót, amin tovább mehettem volna, de zárva volt. - az asztallapot fikszíroztam, és koncentráltam a redőire, hogy még véletlen se éljem újra a történteket. Épp elegem volt már belőle. - Elösször csak a mesterséges füst jött, meg a stroboszkóp villogott, ezért keresni kezdtem a vészkijáratot, vagy bármit, de csak azt a zárt ajtót találtam. Aztán jött a füst... - elhalt a hangom, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy biztos legyek benne, kapok oxigént. - Tudja esetleg, hogy ki volt az, aki kivitt? Mert arra még haloványan emlékszem, hogy valaki felkapott a karjába, de lehet, hogy már ez is az agyszüleményem.
- Nem, sajnos nem tudom. - nézett rám együttérzően Tia, én pedig vállat vontam. Sejtettem. Senki semmit nem tud. - De köszönöm a válaszaidat, ha bármi előrelépés lesz az ügyben, kereslek.
- Ügy? - kérdeztem furán, Tia pedig megadóan sóhajtott. Valami nem stimmelt. Felállt, én pedig ugyanígy tettem, hogy kikisérjem.
- Az első vizsgálódások azt mutatják, hogy szándékos gyújtogatás történt. - elakadt a lélegzetem, Mel és Peny pedig egyszerre hördültek fel a nappaliban. Végig hallgatóztak, mondjuk nem is lep meg.
- Éreztem... - motyogtam, és megkapaszkodtam a falban. Hihetetlen, de megkönnyebbülés fogott el a hír hallatán. Végre tudtam valamit az egészről, és ez sokkal jobb volt, mint a sötétségben tapogatózni (néha szó szerint.)
- Biztos vagyok benne, hogy nem ellened irányult. - próbált egyből nyugtatni Tia, én pedig bölcsen bólogattam. Senkit nem is ismerek a városban. Peny újból belém kapaszkodott, Mel azonban felszaladt a szobájába és hangosan becsapta az ajtót, a rendőrnő pedig elköszönt tőlünk.
Két órával később már kezdett gyanússá válni, hogy semmi zenét nem hallok az emeletről, ugyanis Mel minden délután maximumra állítja a hangerőt, én pedig nem bánom, amíg a kedvenceimet játsza.
- Mel. - kopogtam az ajtaján, de nem érkezett válasz. Összevont szemöldökkel benyitottam, majd elkáromkodtam magam.
Mel ismét megszökött. És nagyon jól tudtam, hova megy, ahogy minden egyes alkalommal. Az ablaka továbbra is le volt szögelve, így valamikor kiosonhatott, és el kell ismernem, igazi kis ninja a kiscsaj.
Penyt gyorsan kézenfogtam, majd bezártam magunk után az ajtót.
- Ma megint van egy kis elintéznivalóm, Helena majd vigyáz rád. - mosolyogtam, habár a legkevésbé sem voltam vidám. Becsengettem a szemben lévő házba, de reményeimmel ellentétben Henryvel találtam magam szemben.
- Neked nincs valami pólód, vagy valami? - kérdeztem unott hangom, de persze háromszor végignéztem isteni felsőtestén. Nem volt kigyúrt, hanem szépséges szálkás izmok adtak formát a testének. Uralkodnom kellett magamon, de az biztos, hogy egy gyengébb pillanatomban elszakad az a cérna, és rá fogok ugrani.
Nos, ő nem biztos, hogy díjazni fogja, de most nem ez volt a dolgom.
- Minek hordjak, mikor egy vagy épp két tüzes leányzó letépi rólam előbb vagy utóbb? - mosolygott, én pedig köhintettem párat, és a fejemmel Peny felé böktem. Henry erre kiegyenesedett, és letörölte azt a csábító vigyort a fejéről.
- Helena hol van? - kérdeztem, és a nappali felé sasoltam.
- Dolgozik. Mi a baj? - Henry egész normálisnak nézett ki, mikor aggódik valamiért. Ettől persze újabb képzeletbeli mikroszál szakadt el abból a képzeletbeli cérnából. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, és közben magam elé toltam Peny-t.
- Sürgős dolgom akadt, fél órát kellene vigyázni rá. - könyörögtem, de láttam Henryn, hogy nem lesz ennyire könyörületes.
- Csak ha elmondod, miről van szó. - tette keresztbe a kezeit, amelyek így mégjobban kiemelték a bicepszét. Nekitámaszkodott az ajtónak, lába mellett pedig Kennedy dugta ki a fejét.
- Helló, pajti. - nyújtottam a kutya felé a kezem, ő pedig bőszen megnyalta.
- Peny, menj be, és játsz Kennedyvel. - kértem meg a kislányt, aki szomorúan, de kérdés nélkül elsétált Henry mellett.
- Mi folyik itt? - lépett hozzám közelebb Henry, én pedig mélyet szippantottam mentához hasonló illatából.
- Mel elszökött. Csak a szokásos. Fél óra, és itt vagyok, esküszöm. - léptem hátrébb, mire elkapta a karom.
- Most jöttél ki a kórházból, nem futkározhatsz csak így ide-oda. - mély tekintetét az enyémbe furta, amitől egy pillanatra megzavarodtam, de aztán normális választ adtam.
- Jó így hogy mondod, holnap reggel újra kezdek futni. Úgysem fáj a lábam már. De most, ha megbocsájtasz - téptem ki a karom a markából, és nem is kicsit fájt ahogy megcsavarodott a bőröm - mennem kell.
- Jenny! - kiálltott utánam, de már a kapun túl voltam, és szaporán szedtem a lábam.
Mel azóta is visszament a buliházhoz, habár Ashton javára legyen mondva, nem engedte be a házba, vagy másnak kötötte ki, hogy ne engedje be. A lábam egyenesen odavitt, múlthéten háromszor már jártam ott, és igen felejthetetlen élményekkel gazdagított.
Most azonban nem volt szerencsém, Mel nem állt a ház előtt, és kétségbeestem. Ha nem ide jött, akkor nem fogom megtalálni. Ahhoz képest, hogy délután volt, és felhő takarta a napot, vad zene szólt ki az ablakokon. Elképzelésem sincs, hogy tudnak a szomszédok itt élni. A kapu nyitva volt, de a kertben sem láttam senkit.
Keresztet vetettem - a nagyim tutira büszke lett volna most rám, hogy egyáltalán ennyit tudok a vallásból, amit próbált rámerőltetni - és beléptem a házba. A fűszag gyorsan az agyamig jutott, ezért felhúztam a pólómat a hasamról, és az arcom elé szorítottam. A füst csípte a szemem, de legalább nem volt akkora a tömeg, mint legutóbb. Akaratlanul is Ashton kerestem, ami kicsit ciki, ha azt nézzük, Mel-ért jöttem.
A konyhában égett a lámpa, de az ablakokat feketére festették, így belülről nem is lehetett megállapítani, hogy este van e vagy nappal. Mondjuk valószínüleg ez érdekelte legkevésbé a jelenlevőket.
Elsétáltam egy smároló pár mellett, akik épp a falat készültek felszentelni, és próbáltam kivenni az arcokat, de ez már a múltkor sem működött.
A konyhába menekültem a hangzavar elől, ahol jelenleg senki nem tartózkodott, de azért a biztonság érdekében a falnak vetettem a hátam és hátracsuklott a nyakam is.
- Jenny? - kérdezte egy fiúhang, mire felpattantak a szemeim.
- Ó, van isten. - motyogtam, és automatikusan elmosolyodtam Ashton láttán. Összeráncolt szemöldökkel lépdelt felém, de felbukott egy padlón heverő üvegben, és a kezei a fejem mellett érték a falat. Felsikkantottam ijedtemben, de nem történt semmi baja, csak furán közel került hozzám. Fekete haja puhán omlott a vállára, és sötét szemei mindent tudóan néztek rám. Ajakpiercingje akarva-akaratlanul az ajkaira terelte a figyelmem, melyek nedvességtől csillogtak. Szebb szája van, mint Henrynek, és erre a gondolatra nagyon utáltam magam.
Itt nem lesz Rómeó-Julia szitu, én Henryt akarom megkapni, csak még nem tudom én sem pontosan, mégis mi a jó életet tegyek vele kapcsolatban.
Ashton káromkodott egy sort, majd hátrált egy lépést, így levegőhöz is jutottam, ami nem ártott a mámorító közelsége után. Láttam, hogy a hasam fikszírozza, mivel még mindig magam előtt tartottam a pólóm.
- Ne mond, hogy ennyire tetszik ez a hely, hogy ezentúl minden hétfőn ide fogsz járni. - ajkai szélén egy mosoly játszott, és úgy tűnt, jó kedvében van. Csupa feketében, de jókedvűen.
- Tudod, a friss illat és a kedves emberek ide vonzanak. - túrtam bele a hajamba, ő pedig helyeslően bólintott.
- Komolyan, mit keresel itt? - töltött meg két poharat kólával, és az egyiket felém nyújtotta. Két korty után rájöttem, hogy piszkosul marja a sérült torkomat, úgyhogy kedvesen visszaadtam Asthonnak a poharat.
- Téged. - bukott ki belőlem a válasz, amin még én is meglepődtem. - Mármint... igen, téged.
- Ez rossz ötlet. - komorodott el, és a mosogatónak támaszkodott a csípőjével.
- Láttam, mi történt a fesztiválon. Konkrétan utat engedtek neked az emberek.
- És? - kérdezte gyanakvóan.
- Hát... - szeppentem meg, ami ritkán történik. - csak kíváncsi voltam...
- Ne legyél. - a hangja lezártnak tekintette a témát.
- Oké. - bólintottam szomorúan. - Mel-nek itt kell lennie valahol.
- Mi? Már megint? - sóhajtott fel, én pedig egyből magyarázni kezdtem, hogy leszögeltem az ablakát, és hasonlók. Ezen mintha picit szórakozott volna, de nem tudtam sokat leolvasni az arcáról. Az apró mosoly titokzatossá tette, és magyarázatom közben az piercingjét harapdálta. Hmm, biztos ettől csillog az ajka...
- Nem láttam még, de ha itt megvársz, végig nézem a szobákat. - vont vállat, majd hirtelen megfeszült. - Nem, inkább velem jössz. Még egyszer nem foglak magadra hagyni. - kulcsolta össze a kezeinket, majd az emelet felé vettük az irányt.
- Ez az én szobám, itt biztos nincs. - mutatott egy ajtó felé, mire megtorpantam.
- Nem tudhatod. - néztem rá aggódva, mire szemét forgatva kinyitotta nekem az ajtaját. Már tudom miért mondta, hogy itt nem lesz senki. Világos volt, méghozzá azért, mert az ablakon nem volt még függöny sem, nem hogy festék.
- Oké, remélem kinézelődted magad. - vágta be az orrom előtt az ajtót, miközben ijedten ugrottam hátra. Tovább húzott maga után, a következő szobában már felkapcsolta a lámpát.
- Danny, Bebs. - biccentett az épp szeretkező párosnak, majd itt is bevágta az ajtót, miközben elkerekedett szemekkel és megbabonázva botladoztam utána. Még négy szobát néztünk végig, de vagy foglaltak voltak, vagy senki nem volt ott. Ekkor jutott eszembe, hogy Ashton még csak meg sem említette a szombati balesetemet, pedig még a megyei újság is írt a tűzesetről. Elgondolkodva néztem a fiú profilját, miközben épp mondott valamit, és nem tudtam eldönteni, hogy jófejségből teszi, vagy tényleg nem tudja, hogy én voltam az, akit kihoztak.
Egy a lényeg - végre nem kellett játszanom, hogy jól vagyok, mert tényleg jól éreztem magam Ashtonnal. Leszámítva, hogy Mel-nek nyoma sem volt,de már ehhez is kezdtem hozzászokni. Helena és a család kutató pillantása nem tettek túl jót, az őrült dokiról nem is beszélve.
- Ez nem nyert. - pillantott le rám Ashton, mire megvontam a vállam.
- Lent a tánc és tépő téren esetleg? - mutattam szabad kezemmel a nappali felé, Ashton pedig elnyomott egy mosolyt.
- Tetszik az elnevezés. - lépkedett mellettem, és az emberek közt mindketten Mel nevét kiabáltuk. Három perc alatt kb. négyen átkoztak el, másik hárman pedig anyumat szidták, amiért rájuk léptem. Utóbbiaknak külön be is intettem, és eszem ágában sem volt bocsánatot kérni.
- Sajnálom, de nem láttam. - tértünk vissza a konyhába, és egymás mellett dőltünk neki a pultnak.
- Én sem, úgyhogy most mehetek a városba keresni. Az is lehet, hogy már hazaért... - morfondíroztam, habár erre nem sok esélyt láttam. - Köszi, hogy elviselsz. - mosolyogtam fel Ashtonra, mire csak a vállát vonta, és a nappali felé nézett.
- Nemgáz.
- Nem is tartalak fel tovább. Öhm, további szép estét. - léptem el tőle, és válaszra sem várva elindultam a kijárat felé. Épp csuktam volna be az ajtót magam mögött, mikor észrevettem, hogy utánam jött. Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés.
- Veled megyek. - jelentette ki magabiztosan, mire megkönnyebbülve mosolyogtam rá vissza, és a jóképű varjúval az oldalamon kiléptem az utcára, hogy megbotránkoztassuk Wigan városát.

Jenny Brown - 7.

Mármint persze, az előbb még nem volt ott, szóval elképzelni sem tudtam, mi történt, egyből a lehető legrosszabb elképzelések villantak az agyamba, ezért lélekszakadva beestem az ajtón. Akkor jutott eszembe, hogy talán miattam vagy Mel miatt jöttek, a szívem hevesebben kezdett dobogni, és éreztem, ahogy hirtelen kiver a víz.
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen az asztalnál ülő nőnek, Eliz pedig mosolyogva mutatott be neki.
- Jenny, ő itt a barátnőm, Tia. Jenny pedig az au-pairünk, tudod, akiről meséltünk. Szegénynek ez az első napja, és máris volt egy kisebb találkozója egy autóval. - húzta szomorúan a száját Eliz, én pedig zavartan beletúrtam a hajamba. Túl sok lett volna már a mai napra még valami rendőrségi ügy is.
- Ó, örülök, hogy megismerhetlek. Biztos sokat fogunk még találkozni, míg itt vagy. - mosolygott magabiztosan, magamban pedig azért imádkoztam, hogy csak én sejtsek kétértelmű jelentést a szavai mögött. - Az én lányaim is átjárnak párszor, majd velük is találkozhatsz.
- Szuper, alig várom, hogy őket is megismerhessem. - mosolyogtam udvariasan, de már nagyon mentem volna aludni, mert ez a nap túl hosszúra sikeredett.
- Jenny, szombaton nyárnyitó fesztivál lesz a Williams parkban. Nem tudom, terveztél e valamit a hétvégére, de ha gondolod, biztos jó móka lesz. - magyarázta Eliz, én pedig fáradt és ködös aggyal csak beleegyezően bólogattam. Azt se tudtam, hogy másnap mit akarok csinálni, nem, hogy öt nap múlva.
- Szerintem akkor ott leszek. Most azonban mennék aludni, ha már nem kell semmiben segítenem. - kapaszkodtam a lépcső korlátba, és az egyik lábammal már az alsó lépcsőfokra léptem, hogy azonnal rohanhassak.
- Persze, holnap reggel találkozunk. Jóéjt.
Csak intettem, és felhúztam magam a nyikorgó falépcsőn.

- Szóval aggódom érte. Nem az első eset, hogy így váltogatja a nőit, de most megint kezdte. - magyarázta szomorúan Helena, és egy újabb darabot szakított le a kék és rózsaszín színekben pompázó vattacukromból. Kék lett a kedvemért, rózsaszín pedig miatta. Egy kisebb óvodás csoport futott el mellettünk, kishíján felborítva, miközben az egyik szabadon álló pad felé igyekeztünk.
Igencsak kellemetlenül éreztem magam a szakadt farmeremben és az egyszerű fekete csipkés felsőmben, miközben körülöttem mindenki pasztelszínekben pompázott. A hölgyek kalapokat viseltek és kosztümöt, a fiatalabbak leginkább csipke és muszlin anyagból készült letisztult nyári ruhákat viseltek.
Szóval ja, nem kicsit lógtam ki a tömegből. Helena mellettem egy pasztelzöld kisruhában mutatkozott, lágy szőke haját kontyba fogta a tarkójánál. Rábeszélt, hogy az én hajamat is kontyba fűzi, és enyhén ki is sminkelt, amitől lehet, hogy szép lettem, de teljesen kontrasztban áll mind a személyiségemmel, mind a ruházatommal.
- De mikor csinálta még ugyanezt? - kérdeztem finoman és nem kis féltékenység bújt meg a hangomban. Henry-t az elmúlt héten csak az ajtónkból láttam, és mindig épp egy lánytól búcsúzkodott a kapujukban. Minden nap másik szerencsés - sajnos nem hazudhatok magamnak - torkán dugta le a nyelvét ilyenkor, és még Peny is kiröhögött, mikor meglátta az arckifejezésemet az ilyen alkalmakkor.
Helena tegnap este már átjött hozzám, mert nem tudta tovább elviselni a házában vízhangzó, nem épp publikusnak szánt hangokat.
- Hát... - tördelte az ujjait az ölében, és a vidámpark szerű területre nézett körülöttünk. - Tudod, a szüleink...- nyelt egyet, és összeszorult a torkom. Eliztől már megtudtam, amit sejtettem is. Helena szemében könnyek csillogtak, én pedig szívesen bemostam volna magamnak egyet.
- A szüleink balesete nagyon megviselte a rokonainkat, de mindenki csak anyagi támogatást tudott felajánlani, ami tök vicces, ha belegondolunk, mert apám annyi vagyont összehalmozott részvényekből és a cégből, amiből vígan elélünk életünk végéig mindketten Henryvel. De idővel el-elmaradoztak az ismerősök, akik a hogylétünkért lettek volna a felelőssek, és mindenki úgy tett, mintha anya is meghalt volna akkor este...- Helena hangja elcsuklott, de emelt fővel folytatta tovább. - Nem fog már soha helyrejönni, de legalább engem még megismer. Én látogattam meg legtöbbször, volt, hogy hetekig nála voltam, pedig hidd el, senki nem akarja az anyját így látni. Henry viszont... Henry máshogy viselte el a gyászt, többször verekedésbe került meg orgiákat tartott a házunkban, már bocsánat. - pirult el, és én is picit elmosolyodtam, mert vicces pont a szerény és visszafogott Helenatól ilyen szavakat hallani.
- S most megint kezdi, de el sem tudom képzelni, mi válthatta ki. A munkahelyén sincs gond, szóval nem tudom. - vonta meg apró vállait, én pedig egyre csak azt mantráztam magamban, hogy "kussolj, egy szót se, ne mondj neki semmit, csak bólogass értetlenül".
Mert én bizony sejtettem, hogy az én csodálatos nagy szám lehet a hibás. Láttam, hogy hogy változott meg Henry arckifejezése egyik pillanatról a másikra, mikor Ashton nevét említettem. Habár az összefüggést nem tudtam, de nem is akartam, mert ismertem már magam annyira, hogy nem fogom magamban tartani, ha bármi érdekeset is tudok meg.
Oké, rohadt kíváncsi voltam, de nagyon erőssen eltereltem a gondolataimat ilyenkor.
- Lehet, hogy már egy ideje nincs barátnője, és vágyik egy kis társaságra. - mutattam rá egy ésszerűnek tűnő érvre.
- Legyen igazad. - mosolygott szomorúan Helena, és egy újabb darabot tépett le a már félig kezemre olvadt vattacukorról. - Az egyik csajnak olyan szemöldöke volt, reggel, mikor lejött a konyhába, miközben kávéztam, szabályosan megijedtem tőle. Tudod, olyan rajzolt, ami most menőnek számít valamiért. - mosolygott vidámabban az emléken, és felnevettem, mert eddig nem hallottam, hogy bárkit is megszólt volna.
- Nincs itt véletlen valahol? - nyújtogattam a nyakam, kifejezetten vastag szemöldökű lányokat keresve, mire már Helena is nevetett.
- Nem hinném, de úgyis rájössz, ha meglátod. Egy másik meg azt hitte, hogy bejárónő vagyok, és megkért, hogy csináljak neki egy Breakfast Blend Coffeet, enyhe fahéjjal és citromlével. - fanyalgott az elképzelésre, én meg újra felnevettem. - Mintha legalábbis két lábon járó Starbucks lennék, vagy nem tudom. Mondtam neki, hogy majd felviszem. Lehet, azóta is várja. - nézett megjátszott aggodalommal a bejárat felé, én meg a fejemet fogtam.
- Üdv a hölgyeknek. - jelent meg mögöttünk az emlegetett, és a gyönyörű brit akcentusától kihagyott a szívem egy ütemet.
- Szia Henry. Képes vagy még járni a több napi kemény munka után? - érdeklődtem vigyorogva, Helena mellettem hahotázni kezdett. A szőke félisten viszont nem értékelte túlzottan a beszólásomat. Ő is pasztelzöld inget viselt egy khaki nadrággal, és pont úgy nézett ki, mint ha most lépett volna ki egy golfot hirdető plakátról.
- Csak féltékeny vagy, hogy te nem segíthettél a fáradtságom elérésében. - villantotta ki a tökéletes fogsorát, mire lehervadt a mosoly a fejemről, Helena viszont tovább nevetett.
- Ssssz, ennél még én is kreatívabb repostot tudtam volna mondani. Szerintem jobban teszed, ha hazamész, és lefekszel az ágyadba. Egyedül. - tapsoltam egyet, Henry pedig csak legyintett.
- Látom, nem sikerült az alkalomhoz felöltözni. - nézett végig rajtam, mire fülig pirultam.
- Én azonban örömmel nyugtázom, hogy végre nem félmeztelen látlak. - böktem ki, mire az alsó ajkába harapott, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.
- Hmm, valóban? - hangja mély és rekedtre váltott, amitől már első alkalommal is megőrjített. Nyeltem egyet, miközben mély kék szemeibe fúrtam a tekintetem, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd. Ez több volt, mint amit eltudtam volna viselni. Szerencsére hátrébb lépett, és meglepve észleltem, hogy egész végig nem vettem levegőt.
- Amúgy a kiscsaj, akire vigyázol, a kerítés mellett iszik a barátaival, gondoltam szeretnéd tudni. - mondta végül, majd elviharzott egy lánytársaság felé.
Sikerült elrontania a kedvemet a köcsögnek, köszi szépen.
- Mel tépi az  idegeimet. - sziszegtem a fogaim közt, és felálltam, hogy intézkedjem.
- Szerintem hagyd most, csak olajat öntenél a tűzre. Két napja leszögelted az ablakát, ha jól emlékszem.
- Kiszökött az ablakon. Az emeletről! - vontam meg a vállam tehetetlenül.
- Nem te vagy az anyja. Igen, gáz, de azt mondtad, hogy te is csináltál ilyet, nem? - Helena olyan türelemmel beszélt hozzám, mint egy rossz gyerekhez.
- Jó, de amióta jártam a kis társaságában, azóta idegesebb vagyok miatta. - pörgettem az ujjaim közt a pálcikát, és folyamatosan hozzáragadt az ujjaimhoz.
- Gyere, üljünk fel inkább az óriáskerékre. Tavaly még nem volt. - rángatott fel a padról Helena, én pedig mély sóhajjal követtem őt.
- Jaj, ott van Grechen Winters... Még hogy nincs élet a gimi után... - dühöngött a szomszédom, megragadta a karom, és elirányított a másik irányba. Visszanézve a vállam felett láttam egy barna göndör hajú lányt, aki épp az egyik pultnál illegette magát és palacsintát árult az őt körülvevő körülbelül 10 férfinak.
- A göndör hajú csaj? Gondolom barátnők vagytok. - érdeklődtem mosolyogva.
- Hogyne. - válaszolta meg tömören, majd a táskájába kezdett kutatni a pénztárcája után. Sokan  voltak körülöttünk, és már a nap is lemenőben volt, így a narancssárga ég alatt minden játék, büfé és szórakozóhely nagyszerű megvilágításba került. A zöld gyep most le volt taposva, de a frissen vágott fű illata még mindig érezhető volt megannyi más incsiklandozó étel lágyan kúszó illatával együtt.
Ahogy körbefordultam, megláttam Henryt, ahogy az egyik pultnak támaszkodik, és egy lánnyal beszélget, de nem nézett rá.
Másra nézett.
Egyenesen rám.
Elösször azt hittem, tévedek és bemesélem magamnak, de ahogy visszakaptam a fejem az irányába, találkozott a tekintetünk.
Bunkó. Ez tény. De az a vonzalom, az a tűz, ami átjár, mikor a közelemben van, vagy csak rá nézek semmihez sem fogható. Persze, hogy irigyeltem azokat a lányokat, akik eljuthattak az ágyáig, másra sem vágyom, mint hogy a hatalmas és izmos mellkasához szorítson és gyönyörű karjával átöleljen. A tekintete vad és kiszámíthatatlan, ajkát egy sebész nem tudná szebbre metszeni.
A szememben ő tényleg egy félisten.
- Úgy tűnik, lázadsz a város elvárásai ellen. - lépett elém egy magas fiú feketében, és ijedten rázkódtam össze, miközben egy lépést hátráltam. Zavarodottan néztem fel a hollófekete hajú fiú arcába, és alig ismertem rá Ashtonra. Amikor elösször találkoztunk, sötét volt és nem voltam túl jó állapotban, azóta pedig fakultak az emlékek. Az ajakkarikájával játszadozott, és kutató sötét tekintete nem engedte az enyémet. Arcán  nem látszott sem öröm, sem bánat, semmilyen érzelem igazán. Mintha unatkozna, untatná minden, ami itt van.
- Öhm, szia Ashton. - simitottam végig a karomon zavaromban.
- Megláttam, hogy itt vagy, és kíváncsi voltam, jobban vagy e már.
- Igen, ha leszámítjuk a tényt, hogy úgy nézek ki, mint akit megskalpoltak. - vontam vállat, mire megrándult a szája széle. Hmm, ezt mosolynak könyvelem el.
- Oké, hát akkor további jó szórakozást. - mondta, majd hátat fordított, és csak ekkor jöttem rá, hogy jobban ki sem lóghatna a tömegből. Fekete tornacipőt, farmert és pólót viselt, ami olyan hatással bírt, mint varjú a papagájok közt.
- Ashton! - szóltam utána akaratomon kívül, mire meglepődve pillanott vissza a válla mögött. De nem csak ő volt meglepve, hanem mindenki, aki körülöttünk állt. Döbbenten figyeltek minket, én pedig újra Henry irányába pillantottam automatikusan, de ő már nem állt ott.
A tekintetem visszavándorolt Ashtonra, de nem is igazán tudtam volna mit mondani.
- Öhm. Köszönöm, hogy segítettél hétfőn. - böktem ki végül, mire csak bólintott egyet, és a kijárat felé igyekezett. Az emberek utat engedtek neki, mintha csak fertőzött lenne, és a beszélgetések is alábhagytak, csak halk suttogások és szúró tekintetek követték útját.
Visszafordultam Helena felé, és akkor jöttem csak rá, hova tűnt Henry. A húga vállát ölelte át, miközben Helena döbbenten nézett rám. Ugyan a tekintetét rám szegezte, de látszott, hogy agyban teljesen máshol jár.
- Hmm, na, felülünk az óriáskerékre? - kérdeztem tettetett vidámsággal.
- Persze. - suttogta Helena és kibújt a bátyja szorító öleléséből.
- Csak előbb válthatnánk mi két szót? - Henry nem kérdésnek szánta, én pedig ismét megijedtem tőle, pont úgy, mint annó este, mikor elfehéredett ujjakkal a konyhapultba kapaszkodott.
- Nem. - vágtam vissza, és megragadtam Helena kezét, hogy mielőbb eltünjünk Henry közeléből. Helena még mindig megbabonázva adta át a pénzt a játék felügyelőjének, majd maga elé bámulva felült az egyik ülésre. Henry egy ideig figyelt minket, de épp azért sem tekintettem felé. Tudtam, hogy nagyon dühös, de nem akartam most vele foglalkozni.
- Helena... - szólítottam meg halkan. - Mi a baj? - kérdeztem kedvesen, de belülről marcangolt a tudásvágy. Mert az, ami Ashton körül történik, kicsit sem normális.
- Semmi. - rázta meg a fejét, majd vett néhány mély lélegzetet. - Nincs semmi, mostmár jól vagyok. Csak nem tudtam, hogy Ashton visszatért a városba. Ennyi. - bökte ki sóhajtva. - És ahogy észrevettem, más sem igazán. - bámult végig a lassan alattunk levő tömegen.
- De ki ő? - tettem fel azt a kérdést, ami már régóta bennem érlelődött.
- Egy kívülálló. Nem érdemes róla semmit tudnod. Habár érdekelne, hogy te mégis honnan ismered? - jutott eszébe, és most én voltam az, aki nem akart semmi elárulni.
- Segített egyszer. Ennyi. - vontam vállat, de közben nem néztem Helenara. - Még csak a nevét sem akarta elmondani akkor. - tettem hozzá, hogy biztosítsam afelől, semmi közöm Ashtonhoz.
Épp felértünk a legtetejére, majd lassan ereszkedni kezdtünk. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk, de közben a látványt is felocsúdva szippantottuk magunkba. Wigan háztetői és az utcák fényei elszórva terült el előttünk, miközben a nap utolsó fényei még átbuktak a horizonton. A zene betöltötte a csendet, az emberek duruzsolása pedig még itt fent is hallatszott.
Túl sok gondolatom volt és hirtelen elfogott az érzés, hogy egy csendes és magányos helyen szeretnék lenni ebben a pillanatban. Kezdek besokalni így egy hét után. Biztos vagyok benne, hogy a kisváros a hibás érte.
Így utólag belegondolva fogalmam sincs, miért hittem, hogy semmi nem történik egy ilyen kis településen. Amióta itt vagyok, még az álmaimban is ezeken az utcákon járok, olyan emberekkel, akiket itt ismertem meg.
És ez rohadtul nem normális.
- Na, most merre? - zökkentett ki a gondolataim közül Helena, mikor leugrottunk az ülésből.
Szétnéztem, miközben a fülem mögé simítottam egy kiálló tincset. Ekkor láttam meg, hogy Mel és néhány ember a Rém-barlang nevű hely felé veszik az irányt. Valahogy meg sem lepett, de azért egy pici megkönnyebbülés futott végig rajtam. Mel tipikusan olyan, mint a pók a szobában: akkor van baj, ha már nincs a szemem előtt.
- Hmm, mit szólsz ahhoz? - kérdeztem, Helena pedig a száját húzta.
- Ha akarsz, menj, előtte megvárlak.
- Tán félsz? - vigyorogtam, és a barlang szerű épület felé lépkedtünk.
- Nem, csak gagyi. Meg tök sötét van odabent. Addig megnézem a süti árúst.
- Hozz nekem is valamit. - váltunk el mosolyogva, majd odaadtam a fiatal férfinak a pénzösszeget. Kinyitotta az ajtót, majd intett a fejével, hogy bemehetek.
Tényleg nem láttam az orromig se, de aztán lassan a plafonról apró fénypontok kezdtek világítani. A látásviszonyok nem javultak, de felfedeztem egy másik ajtót a szemközti falon. Egy folyosóra értem, ahol a látásviszonyok ugyan nem voltak jobbak, és a klausztrofóbiám nem támogatta már az ötletemet, miszerint Mel nyomára bukkanok. Tükrök vettek körül, melyek pont olyan szögben álltak, hogy még több tükröt tükröztek vissza. Amerre csak forgolódtam, magamat láttam az összes létező irányból.
- Öhm, hahó! - szóltam halkan, de nem kaptam választ. A padló is tükörből volt, de igyekeztem a gyér látási viszonyok ellenére kivenni bármilyen cipő okozta kopást, vagy lábnyomot felfedezni, hogy legalább tudhassam, merre van a kijárat, vagy bármi más. Csak lefelé néztem, így egy ütközést leszámítva sikerült átjutnom a következő terembe, és kezdtem hiányolni Helena-t, vagy bárkit, aki velem jöhetett volna.
A harmadik teremnél már kezdtem egy picit pánikba esni, pedig sosem tartottam magam annak az ijedős fajtának. Babák vettek körül, vigyorgó és apró babák, melyeknek egytől egyik kivették a szemeit. Vigyorogtak rám a plafonról és a polcokról, de legalább a földön nem volt semmi, így gyors léptekkel átvágtam a következő terembe, és nagyon reménykedtem, hogy lassan a végére érek.
Itt nem láttam a padlót, mert a mesterséges füst a térdemig ért, és különböző rémisztő hangok szóltak a hangszóróból. Az apró fénysugarak fel-fel villantak, de ez csak nehezített mindent, mert pont úgy éreztem magam, mint egy koncerten, ahol stroboszkóp lámpa villog. Mindig is idegesített, most viszont már nagyon untam ezt a bezártságot, így meneteltem előre, tapogattam a falakat, míg rátaláltam a kilincsre.
Nem nyílt ki.
Rángattam egy ideig, nekifeszültem az ajtónak, de semmi nem történt.
Újra végigtapogattam a falakat, nem e valami poén az egész, hogy több ajtót helyeztek el, de nem, az egyetlen ajtó a kijárat felé zárva volt.
Aztán bekattant valami, amire kivert a víz.
Egy kilincs van az egész terembe. Egyetlen egy. Vagyis visszafelé sem tudok menni. Vagy épp előre. A füst még mindig a térdemig ért, de négykézlábra áltam, és áttapogattam a padlót bármilyen kiút iránt.
A plafont nem láttam, és nagyon utáltam magam, amiért Helena táskájában hagytam a telefonom.
Kitört rajtam a klausztrofóbia, pedig sosem zavart a bezártság ez idáig.
Éreztem, ahogy a torkom kaparni kezd, és elösször a pánikra fogtam az egésszet. Nincs erre valami EU-s jogszabály, vagy valami? Hogy veszély esetén legyen egy külön kijárat?
A tüdőm is szúrt, és ez már gyanussá vált. Megálltam, és fülelni kezdtem, de bár ne tettem volna.
A füst már a combom közepéig ért, és éreztem, hogy megváltozott a szaga, fulladni kezdtem tőle. Valahonnan apró recsegés-ropogás hallatszott, és végig abban reménykedtem, hogy mindez a játék része legyen.
Üvölteni kezdtem, és a falat csapkodni, de már a köhögés is elfogott. Rekedt hangon kiabáltam segítségért, miközben a füst a szememet csípte.
Fájt a tüdőm és már a tenyerem is, ahogy kétségbeesetten próbáltam kijutni.
Éreztem, hogy fogytán az erőm. Az agyam ködössé vált és égett a bőröm. A köhögés folyamatossá vált, én pedig lassan térdre rogytam.
Ha tudtam volna gondolkodni, biztos olyanokat mondtam volna, hogy "Miért pont én?"  vagy "Milyen város ez, ahol minden nap történik velem valami?" vagy épp anyámra gondoltam volna.
De az oxigénhiány eltompított, és még csak arra sem tudtam gondolni, hogy mi lesz velem.
Már csak annyit érzékeltem, hogy valaki felemel, de már abban sem voltam biztos, hogy valóban így is történt, vagy csak képzelem.
Csak a sötétség maradt, ami lehúzott a mélybe.