Háromszor csúsztam meg, és Asthon is egyszer majdnem elvágódott a vízes füvön, de felrántottuk egymást, és tovább futottunk. Az erdőben még sötét volt, részben a magasan lebegő szürke, szinte fekete felhők miatt, a fák lombjain pedig még az a minimál fény sem áradt át. Már láttuk az utat magunk előtt, mikor Asthon telefonja újra csörögni kezdett. Vadul tekintgettem hátra a vállam mögött, de az erdő békés volt, csak az esőcseppek és a levelek találkozásának zörejét lehetett hallani. S mostmár a durva rock zenéét.
Lelassítottunk, de csak annyira, hogy előszedje a telefonját. Percek óta egész testemben remegtem, az izmaim már fájtak a folyamatos terheléstől. A láttottakat pedig még nem volt időm feldolgozni.
- Ismeretlen otthoni szám. Szerintem a szomszédod lesz. - nyomta a kezembe, én pedig beleszóltam.
- Nem tudom, merre vagy, de Mel az előbb ért haza, Peny pedig már olyan szinten elkényeztette Kennedy-t, hogy soha nem lesz engedelmes kutya már. - Henry hangja szórakozott volt, de éreztem, hogy ha találkozni fogunk, leszedi a fejem. Mondjuk Henry továbbra sem az apám, vagy barátom, szóval lesz egy-két keresetlen szavam nekem is hozzá. Aztán felfogtam, hogy mit mondott, és kishíjján a földhöz vágtam a mobilt.
- Oké, nemsokára ott vagyok. - tettem le köszönés nélkül, Ashton pedig kérdőn nézett felém.
- Mel hazaért. - sóhajtottam, Ashton pedig a fejét rázta.
- Hihetetlen. Csodálom, hogy még nem hagytad itt őket.
- Ami késik, nem múlik. - morogtam, és a hátam mögé lestem, már-már ösztönszerűen. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig követtek az őrök, de amilyen sprintet lefutottunk Ashtonnal, még regionális versenyen is győzedelmeskedhettünk volna. Kiértünk a betonos útra, és közel lehettünk a városhoz is, mert pár lépésnyire tőlünk már feltűntek a szokásos vörös téglás családi házak. Az úton állt a víz, én pedig kétrét görnyedtem, hogy egy kis levegőhöz juttassam megtépázott tüdőm. Mélyeket sóhajtottam, majd köhögtem, Ashton pedig a hátamat simogatta és a környéket páztázta. Amikor felnéztem rá, akkor tűnt fel, hogy még mindig vérzik a feje. Sőt, a keze is csupa vér volt.
- Felszakadt a szád. - állapítottam meg nagy bölcsen, Ashton pedig megtapogatta az említett testrészét, és felszisszent. - És a szemöldököd is. Basszus! A kezedről lejött a bőr... - ámultam el, és a kezembe fogtam hideg tenyerét. Remegtek az ujjai, de az én egész testem is.
- Muszáj volt visszaütnöm. - szabadkozott, mire bólogatni kezdtem, mert tudtam, önvédelemből tette. Az egyik kezét kihúzta a szorításomból, és végigsimított az arcomon.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen elfejetettem lélegezni is. Felnéztem Ashton sötét szemeibe, és csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire közel állunk egymáshoz. A nap már biztosan lemenőben volt, habár semmit nem láthattunk belőle a nagy és sötét felhők miatt, és ez csak tovább fokozta bennem az érzést, hogy Ashton szem színe fekete, holott tudtam, hogy ez képtelenség. A kezét a vállamon hagyta, én pedig furán kényelmetlenül éreztem magam tőle.
Ilyenkor jönne az a könyvek esetében, hogy a főszereplő lánynak eszébe jut a nagybetűs FIÚ, akiért odavan, és égő fejjel kihátrál a másik fiú perifériájából.
Na, hát nekem eszembe sem jutott Henry, de Ashton sem keltett bennem vágyat. Mármint persze, a sötét és fekete külső alatt meglepően jóképű volt, amit a piercingek csak kiemeltek és biztos voltam abban is, hogy a tetkói láttán a sikítozó kislány is előtört volna belőlem (jó értelemben). Csak egyszerűen láttam, hogy tekint rám, és ez pont így volt jó. Ez az őrült délután után pedig biztos vagyok benne, hogy baráti szövetséget kötöttünk.
- Sáros volt. - köhécselt, én pedig majdnem felnevettem. Hátráltam, majd elindultam a véleményem szerinti jó irányba. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan tudnék rajta segíteni, mert már a pólója szélét is a szájához nyomta, hogy csökkentse a vérzést.
- Nem fogok elvérezni. - mosolygott picit, mert feltűnt neki, hogy folyton az arca és az út között kapkodom a fejem.
- Neked nem fura, hogy hagytak minket futni? Egyből mehetnénk a rendőrségre, vagy valami. - ráztam meg sártól és esőtől összecsomósodott hajamat, és sorban felrémlettek előttem a raktár képei. Egy jelenettől azonban nem tudtam szabadulni, és aggódni kezdtem a lányért, akit a raktár elülső részéhez hurcoltak.
- Szerintem téged nem is láttak, csak hogy átmásztál a kerítésen.
- Ettől nem lettem nyugodtabb. - jegyeztem meg hallkan, mire Ashton csak a vállát vonta.
- Jön egy autó. Tedd ki a kezed, hátha megáll. - pördültünk meg mindketten, én pedig stoppolni kezdtem. A furgon elhasított mellettünk, jól ránkcsapva a vízet, majd hirtelen befékezett, és visszatolatott.
Egy nagydarab, korombeli fiú vigyorgott rám a volán mögül, barna haja zsírosan hátranyalt és szürke pólója is igen megviseltnek tűnt.
- Helló. Merre kellene a fuvar? - nyitotta ki az anyósülés oldali ajtót (ami otthon Amerikában a vezető oldali lenne) és a szemöldökét vonogatta, miközben hozzám beszélt.
- Csak a városba. - válaszoltam tömören, és kezdtem bánni, hogy hallgattam Ashtonra.
- Pattanj picinyem, téged elviszlek. De a drogost nem. - mutattott a hátam mögé, mire leesett az állam.
- Akkor én sem megyek. - léptem hátrébb, de Ashton keze megállított, és majdhogynem belökött a nyitott kocsiajtón.
- De igen. Írd be a számod, írok, hogy rendben haza értél e. - nézett át a vállam felett szúrós tekintettel, és közben a telefonját a kezembe nyomta.
- Veled mi lesz? - néztem sötét de meleg szemeibe, és éreztem, hogy a félelem újabb hulláma szalad végig rajtam. Semmi kedvem nem volt egy idegennel ugyanazon légtérben kocsikázni.
- Megoldom. - mindkét kezét a tarkóm mögé helyezte, és hirtelen azt hittem, hogy meg akar ölelni. Azonban csak a hajamat fogta a két keze közé, és kinyomta belőle a vizet, majd a vállamra húzta az egésszet.
- Csörgess meg. - adtam vissza a kütyüt, majd mély sóhaj keretében beültem az autóba.
- Chuck vagyok. - vigyorgott rám a fiú, és a kezét nyújtotta. A fogaira ráfért volna egy fogszabályzás, és egy kis fogfehérítés is.
- Jenny. - válaszoltam, majd a kezére ügyet sem vetve az ablak felé fordultam. Ashton ott állt, zsebre vágott kezekkel, és a kapucniját mélyen az arcába húzta. Chuck sebességbe váltott, és elindultunk a város felé. Bediktáltam neki a címet, mire egy "igenis, főnök" kiálltással mégjobban a gázra taposott, amit nem tartottam túl jó ötletnek, lévén, hogy épp beértünk a városba, nem pedig ki belőle.
- Miért hívod őt drogosnak? - kérdeztem egyből, és az ajtóhoz lapultam. Chuck izzagságszaga betöltötte az apró fülkét, és az én ázott és sáros holmijaim sem voltak virágillatúak.
- Kit? Ja, a drogost? Mert az. - vont vállat, de persze nem hagytam annyiban.
- Honnan tudod?
- Mindenki tudja. A suliban tele volt a szekrénye a cuccal. Aztán meg ott volt a baleset, mikor betépve vezetett. Nem is tudtam, hogy visszajött a nevelőintézetből. Ott kellene rohadnia. - váltott vissza, és közben befordult egy utcasarkon.
Nehezen hittem, hogy ugyanarról a személyről beszélünk. Emlékszem, hogy Ashton említette még a legelső találkozásunkkor, hogy ő az egyetlen józan személy az egész házban. És szerintem nem csak arra az alkalomra gondolt.
- Milyen baleset? - kérdeztem gondolkodás nélkül, és kezdett összállni egy kép a fejemben.
- Tudod. - nézett rám, mint aki nem érti, hogy lehetséges, hogy valamiről lemaradtam. - A drogos betépve átment a másik sávba, mert azt hitte fasza gyerek. Erre nem csak, hogy frontálisan ütközött egy autóval, de még le is tolta az útról. A pasi meghalt, a nő meg gyépés lett. - magyarázta, mint egy esti mesét, én pedig a homlokomra szorítottam a tenyerem, hogy csillapítsam a fájdalmat, ami belenyilalt.
Ez ugyanaz a történet, amit Helena a szüleiről mesélt. Lehetetlen, és egyben képtelenség is.
- Itt tegyél ki. - szinte felkiálltottam, mikor megláttam, hogy majdnem a házig vitt.
- Oké csajszi, nem kell kiakadni. - rántotta félre a kormányt.
- Kösz a fuvart. - pattantam ki, és hallottam, hogy valamit utánamszól, nem érdekelt, csak mentem, amerre a lábam vitt.
Ezért tart mindenki Ashtontól. Hát ez egyszerűen fantasztikus.
Egy rettentően bunkó és igazságtalan gondolat marta meg a lelkem: mi van, ha igazuk van és csak engem szédít? Mármint nem tudom, mi van. Segített délután, és nyomát sem láttam volna, hogy akár alkoholt ivott volna, sőt, cigi szaga sem volt, nem hogy drogozott volna. Nem ismerem, de még a kemény külseje alapján sem fognám rá, hogy valamilyen szerekkel él.
Azonban... tudott Mr. Harper "vállakozásáról", tudta, mit fogunk látni. S ez pont azt jelenti, amit Chuck sejtetett.
A házunk elé értem, de annyira kapkodtam a levegőt, hogy képtelen lettem volna normálisan kérdőre vonni Melt. A hátamat az falnak támasztottam, és párszor belevertem a fejem búbját. Remegtem és sírhatnékom támadt, de percek alatt összeszedtem magam. Mikor ellöktem magam a faltól, akkor tűnt fel, hogy Henry a házunk előtti járdán áll, és engem néz. Fekete pólója és szakadt farmere kizökkentett a gondolataimból, de dühös arckifejezése azonnal rémülettel fogott el.
- Hol van Peny? - kérdeztem azonnal, mire a fejével a ház felé bökött.
- Mikor Mel hazaért, ő is hazajött. - válaszolta kimérten, és éreztem, hogy ez bizony a vihar előtti csend.
- Kössz, hogy vigyáztál rá. - léptem közelebb az ajtóhoz, és közben végignéztem magamon. A farmerom előbb volt barna a sártól, mint sem eredeti kék, a szürke egyszerű blúzom pedig teljes mellkas szélességben piszokszínűvé vált. A tornacipőm nagy esélyekkel le fog rohadni a lábamról, nem sok esélyt látok arra, hogy újra eredeti fényében tündököljön. Henryhez képest egy csöves látszatát keltettem.
- Eláztam. - adtam magyarázatot a ki nem mondott kérdésére, Henry pedig félrebillentette a fejét, és kérdőn nézett végig rajtam.
- Azt hittem, a kiscsajt mész megkeresni, erre kiderül, hogy egy köcsöggel lógsz. Ha a húgom mindezt megtudja...
- Nem kell megtudnia! - csattantam fel, Henry azonban elindult felém.
- Bántott? - ragadta meg a karom, és az érintésétől kirázott a hideg.
- Ki? Mi? Ja, dehogy. - zavarossá váltak a gondolataim, túl sok minden ért a mai napon, és most Henry forró közelségét is el kell viselnem. - Nem adott semmit. És rohadtul felháborít, hogy ezt képzeled rólam! - háborodtam fel, és kicsavartam a kezem a szorításából.
- Nem rólad hiszem, hanem róla. - emelte meg a hangját, és a vállamnál fogva a falnak nyomott.
- Tőled jobban félek, mint Ashtontól. - böktem ki, és láttam, hogy változik meg az arckifejezése. A szorítása erősebbé vált, aminek hangot is adtam, de az arca teljesen ledöbbent.
- Bocs, hogy aggódtam, amiért valamiért a város legdurvább alakja veled járkál. - sziszegte a fogai közt, és éreztem a mellkasa emelkedését valamint forró lehelletét az arcomon.
- Nem is... - durva, akartam befejezni, de belém folyotta a szót. A saját szájával.
Nem nevezném csóknak, inkább csatának, de az biztos, hogy Henry értett a nőkhöz még ilyen dühös állapotában is. Bántott, de én sem hagytam annyiban. Büntetni akartam, amiért ilyen tapló.
Egy biztos, nem így képzeltem el az első csókunkat.
Továbbra is lefogta a vállam, de a másik kezével a tarkómat szorította, miközben ajkaival keményen támadt. Teljes testével nekem feszült, én pedig a hajába markolva viszonoztam kedvességét. A szívem majd kiszakadt a helyéről, de nem csak a saját szívverésemet éreztem, hanem Henry-ét is. A testrészeink teljesen egymáshoz símultak, és hirtelen a legkevésbé sem érdekelt, hogy nézhetek ki. Mikor az egyik kezével lefelé siklott a testemen, és a fenekembe markolt, két tennyérrel löktem el magamtól.
- Te nem értem aggódtál. Magasról teszel rá, mi van velem. - nem kiálltottam, de a határán voltam. - Te csak azért aggódtál, mert Ashton is ott volt. Fogalmad sincs, mennyit segített ma, és legutóbb is. - lihegtem az idegességtől és az előbbi csókcsata hatásától. Mert azért tény, Henry, a brit félisten velem csókolozott, még ha nem is oly indokból, amit szerettem volna. - Nem tudom, mennyi az igazság abból, amit mesélnek róla, de te is csak sorban állsz a bunkók mögött, ahelyett, hogy beszélnél vele.
Henry tátott szájjal hallgatott végig, majd dühösen visszaszólt.
- Nem sorban állok. Én vagyok az élén. Tönkretette az életem, miatta vesztettem el a szüleim! - üvöltött, én pedig a falhoz lapultam, és próbáltam nem megsüketülni.
- Henry, hol találom a telcsi töltőt? - mindketten megrázkódtunk a meglepetéstől, a szemben levő ház kapujában ugyanis egy barna, göndör hajú lány állt. Gretchen, természetesen. Most elösször adódott alkalmam rendesen megnézni a lányt közelebbről, és női szemmel is azt kell mondanom, hogy gyönyörű. Tipikusan az a lány, aki ha megjelenik egy buliban, minden más nőnemű lény elmehet haza, mert szürke egérként olvadnánk a falba mellette. Vékonyka magas alkatát hosszú-hosszú lábai segítették elő, magasított derekú koptatott farmere csak méginkább kiemelte csípője formásságát. Virágos ejtett vállú toppot viselt, valamint egy krém színű magassarkú bokacsizmát. Legalább egy fejjel magasabb nálam, és mindettől csak még rosszabbul éreztem magam ázott csirke formámban.
- Mindjárt megyek. - szólt hátra a válla felett Henry, de továbbra is engem nézett lángoló szemekkel. Gretchen megvonta a vállát, és visszalibegett a házba, mint egy Victoria's Secret angyal a kifutón.
- És még én vagyok a rossz, amiért Ashtonnal beszélek. Mekkora álszent vagy! Szívből remélem, hogy Helena nem ér haza addig, míg a Barbie itt van. - ropogtattam az ujjaimat idegesen, és a kilincs felé nyúltam.
- Menj haza, Jenny. Jobb volt nekünk nélküled. - vágta még hozzám az utolsó szavait Henry, majd kocogva visszasietett a házukba, én pedig a sajátomba, és kishíjján betörtek az üvegek az ajtócsapódás erejétől.
Lelassítottunk, de csak annyira, hogy előszedje a telefonját. Percek óta egész testemben remegtem, az izmaim már fájtak a folyamatos terheléstől. A láttottakat pedig még nem volt időm feldolgozni.
- Ismeretlen otthoni szám. Szerintem a szomszédod lesz. - nyomta a kezembe, én pedig beleszóltam.
- Nem tudom, merre vagy, de Mel az előbb ért haza, Peny pedig már olyan szinten elkényeztette Kennedy-t, hogy soha nem lesz engedelmes kutya már. - Henry hangja szórakozott volt, de éreztem, hogy ha találkozni fogunk, leszedi a fejem. Mondjuk Henry továbbra sem az apám, vagy barátom, szóval lesz egy-két keresetlen szavam nekem is hozzá. Aztán felfogtam, hogy mit mondott, és kishíjján a földhöz vágtam a mobilt.
- Oké, nemsokára ott vagyok. - tettem le köszönés nélkül, Ashton pedig kérdőn nézett felém.
- Mel hazaért. - sóhajtottam, Ashton pedig a fejét rázta.
- Hihetetlen. Csodálom, hogy még nem hagytad itt őket.
- Ami késik, nem múlik. - morogtam, és a hátam mögé lestem, már-már ösztönszerűen. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig követtek az őrök, de amilyen sprintet lefutottunk Ashtonnal, még regionális versenyen is győzedelmeskedhettünk volna. Kiértünk a betonos útra, és közel lehettünk a városhoz is, mert pár lépésnyire tőlünk már feltűntek a szokásos vörös téglás családi házak. Az úton állt a víz, én pedig kétrét görnyedtem, hogy egy kis levegőhöz juttassam megtépázott tüdőm. Mélyeket sóhajtottam, majd köhögtem, Ashton pedig a hátamat simogatta és a környéket páztázta. Amikor felnéztem rá, akkor tűnt fel, hogy még mindig vérzik a feje. Sőt, a keze is csupa vér volt.
- Felszakadt a szád. - állapítottam meg nagy bölcsen, Ashton pedig megtapogatta az említett testrészét, és felszisszent. - És a szemöldököd is. Basszus! A kezedről lejött a bőr... - ámultam el, és a kezembe fogtam hideg tenyerét. Remegtek az ujjai, de az én egész testem is.
- Muszáj volt visszaütnöm. - szabadkozott, mire bólogatni kezdtem, mert tudtam, önvédelemből tette. Az egyik kezét kihúzta a szorításomból, és végigsimított az arcomon.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen elfejetettem lélegezni is. Felnéztem Ashton sötét szemeibe, és csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire közel állunk egymáshoz. A nap már biztosan lemenőben volt, habár semmit nem láthattunk belőle a nagy és sötét felhők miatt, és ez csak tovább fokozta bennem az érzést, hogy Ashton szem színe fekete, holott tudtam, hogy ez képtelenség. A kezét a vállamon hagyta, én pedig furán kényelmetlenül éreztem magam tőle.
Ilyenkor jönne az a könyvek esetében, hogy a főszereplő lánynak eszébe jut a nagybetűs FIÚ, akiért odavan, és égő fejjel kihátrál a másik fiú perifériájából.
Na, hát nekem eszembe sem jutott Henry, de Ashton sem keltett bennem vágyat. Mármint persze, a sötét és fekete külső alatt meglepően jóképű volt, amit a piercingek csak kiemeltek és biztos voltam abban is, hogy a tetkói láttán a sikítozó kislány is előtört volna belőlem (jó értelemben). Csak egyszerűen láttam, hogy tekint rám, és ez pont így volt jó. Ez az őrült délután után pedig biztos vagyok benne, hogy baráti szövetséget kötöttünk.
- Sáros volt. - köhécselt, én pedig majdnem felnevettem. Hátráltam, majd elindultam a véleményem szerinti jó irányba. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan tudnék rajta segíteni, mert már a pólója szélét is a szájához nyomta, hogy csökkentse a vérzést.
- Nem fogok elvérezni. - mosolygott picit, mert feltűnt neki, hogy folyton az arca és az út között kapkodom a fejem.
- Neked nem fura, hogy hagytak minket futni? Egyből mehetnénk a rendőrségre, vagy valami. - ráztam meg sártól és esőtől összecsomósodott hajamat, és sorban felrémlettek előttem a raktár képei. Egy jelenettől azonban nem tudtam szabadulni, és aggódni kezdtem a lányért, akit a raktár elülső részéhez hurcoltak.
- Szerintem téged nem is láttak, csak hogy átmásztál a kerítésen.
- Ettől nem lettem nyugodtabb. - jegyeztem meg hallkan, mire Ashton csak a vállát vonta.
- Jön egy autó. Tedd ki a kezed, hátha megáll. - pördültünk meg mindketten, én pedig stoppolni kezdtem. A furgon elhasított mellettünk, jól ránkcsapva a vízet, majd hirtelen befékezett, és visszatolatott.
Egy nagydarab, korombeli fiú vigyorgott rám a volán mögül, barna haja zsírosan hátranyalt és szürke pólója is igen megviseltnek tűnt.
- Helló. Merre kellene a fuvar? - nyitotta ki az anyósülés oldali ajtót (ami otthon Amerikában a vezető oldali lenne) és a szemöldökét vonogatta, miközben hozzám beszélt.
- Csak a városba. - válaszoltam tömören, és kezdtem bánni, hogy hallgattam Ashtonra.
- Pattanj picinyem, téged elviszlek. De a drogost nem. - mutattott a hátam mögé, mire leesett az állam.
- Akkor én sem megyek. - léptem hátrébb, de Ashton keze megállított, és majdhogynem belökött a nyitott kocsiajtón.
- De igen. Írd be a számod, írok, hogy rendben haza értél e. - nézett át a vállam felett szúrós tekintettel, és közben a telefonját a kezembe nyomta.
- Veled mi lesz? - néztem sötét de meleg szemeibe, és éreztem, hogy a félelem újabb hulláma szalad végig rajtam. Semmi kedvem nem volt egy idegennel ugyanazon légtérben kocsikázni.
- Megoldom. - mindkét kezét a tarkóm mögé helyezte, és hirtelen azt hittem, hogy meg akar ölelni. Azonban csak a hajamat fogta a két keze közé, és kinyomta belőle a vizet, majd a vállamra húzta az egésszet.
- Csörgess meg. - adtam vissza a kütyüt, majd mély sóhaj keretében beültem az autóba.
- Chuck vagyok. - vigyorgott rám a fiú, és a kezét nyújtotta. A fogaira ráfért volna egy fogszabályzás, és egy kis fogfehérítés is.
- Jenny. - válaszoltam, majd a kezére ügyet sem vetve az ablak felé fordultam. Ashton ott állt, zsebre vágott kezekkel, és a kapucniját mélyen az arcába húzta. Chuck sebességbe váltott, és elindultunk a város felé. Bediktáltam neki a címet, mire egy "igenis, főnök" kiálltással mégjobban a gázra taposott, amit nem tartottam túl jó ötletnek, lévén, hogy épp beértünk a városba, nem pedig ki belőle.
- Miért hívod őt drogosnak? - kérdeztem egyből, és az ajtóhoz lapultam. Chuck izzagságszaga betöltötte az apró fülkét, és az én ázott és sáros holmijaim sem voltak virágillatúak.
- Kit? Ja, a drogost? Mert az. - vont vállat, de persze nem hagytam annyiban.
- Honnan tudod?
- Mindenki tudja. A suliban tele volt a szekrénye a cuccal. Aztán meg ott volt a baleset, mikor betépve vezetett. Nem is tudtam, hogy visszajött a nevelőintézetből. Ott kellene rohadnia. - váltott vissza, és közben befordult egy utcasarkon.
Nehezen hittem, hogy ugyanarról a személyről beszélünk. Emlékszem, hogy Ashton említette még a legelső találkozásunkkor, hogy ő az egyetlen józan személy az egész házban. És szerintem nem csak arra az alkalomra gondolt.
- Milyen baleset? - kérdeztem gondolkodás nélkül, és kezdett összállni egy kép a fejemben.
- Tudod. - nézett rám, mint aki nem érti, hogy lehetséges, hogy valamiről lemaradtam. - A drogos betépve átment a másik sávba, mert azt hitte fasza gyerek. Erre nem csak, hogy frontálisan ütközött egy autóval, de még le is tolta az útról. A pasi meghalt, a nő meg gyépés lett. - magyarázta, mint egy esti mesét, én pedig a homlokomra szorítottam a tenyerem, hogy csillapítsam a fájdalmat, ami belenyilalt.
Ez ugyanaz a történet, amit Helena a szüleiről mesélt. Lehetetlen, és egyben képtelenség is.
- Itt tegyél ki. - szinte felkiálltottam, mikor megláttam, hogy majdnem a házig vitt.
- Oké csajszi, nem kell kiakadni. - rántotta félre a kormányt.
- Kösz a fuvart. - pattantam ki, és hallottam, hogy valamit utánamszól, nem érdekelt, csak mentem, amerre a lábam vitt.
Ezért tart mindenki Ashtontól. Hát ez egyszerűen fantasztikus.
Egy rettentően bunkó és igazságtalan gondolat marta meg a lelkem: mi van, ha igazuk van és csak engem szédít? Mármint nem tudom, mi van. Segített délután, és nyomát sem láttam volna, hogy akár alkoholt ivott volna, sőt, cigi szaga sem volt, nem hogy drogozott volna. Nem ismerem, de még a kemény külseje alapján sem fognám rá, hogy valamilyen szerekkel él.
Azonban... tudott Mr. Harper "vállakozásáról", tudta, mit fogunk látni. S ez pont azt jelenti, amit Chuck sejtetett.
A házunk elé értem, de annyira kapkodtam a levegőt, hogy képtelen lettem volna normálisan kérdőre vonni Melt. A hátamat az falnak támasztottam, és párszor belevertem a fejem búbját. Remegtem és sírhatnékom támadt, de percek alatt összeszedtem magam. Mikor ellöktem magam a faltól, akkor tűnt fel, hogy Henry a házunk előtti járdán áll, és engem néz. Fekete pólója és szakadt farmere kizökkentett a gondolataimból, de dühös arckifejezése azonnal rémülettel fogott el.
- Hol van Peny? - kérdeztem azonnal, mire a fejével a ház felé bökött.
- Mikor Mel hazaért, ő is hazajött. - válaszolta kimérten, és éreztem, hogy ez bizony a vihar előtti csend.
- Kössz, hogy vigyáztál rá. - léptem közelebb az ajtóhoz, és közben végignéztem magamon. A farmerom előbb volt barna a sártól, mint sem eredeti kék, a szürke egyszerű blúzom pedig teljes mellkas szélességben piszokszínűvé vált. A tornacipőm nagy esélyekkel le fog rohadni a lábamról, nem sok esélyt látok arra, hogy újra eredeti fényében tündököljön. Henryhez képest egy csöves látszatát keltettem.
- Eláztam. - adtam magyarázatot a ki nem mondott kérdésére, Henry pedig félrebillentette a fejét, és kérdőn nézett végig rajtam.
- Azt hittem, a kiscsajt mész megkeresni, erre kiderül, hogy egy köcsöggel lógsz. Ha a húgom mindezt megtudja...
- Nem kell megtudnia! - csattantam fel, Henry azonban elindult felém.
- Bántott? - ragadta meg a karom, és az érintésétől kirázott a hideg.
- Ki? Mi? Ja, dehogy. - zavarossá váltak a gondolataim, túl sok minden ért a mai napon, és most Henry forró közelségét is el kell viselnem. - Nem adott semmit. És rohadtul felháborít, hogy ezt képzeled rólam! - háborodtam fel, és kicsavartam a kezem a szorításából.
- Nem rólad hiszem, hanem róla. - emelte meg a hangját, és a vállamnál fogva a falnak nyomott.
- Tőled jobban félek, mint Ashtontól. - böktem ki, és láttam, hogy változik meg az arckifejezése. A szorítása erősebbé vált, aminek hangot is adtam, de az arca teljesen ledöbbent.
- Bocs, hogy aggódtam, amiért valamiért a város legdurvább alakja veled járkál. - sziszegte a fogai közt, és éreztem a mellkasa emelkedését valamint forró lehelletét az arcomon.
- Nem is... - durva, akartam befejezni, de belém folyotta a szót. A saját szájával.
Nem nevezném csóknak, inkább csatának, de az biztos, hogy Henry értett a nőkhöz még ilyen dühös állapotában is. Bántott, de én sem hagytam annyiban. Büntetni akartam, amiért ilyen tapló.
Egy biztos, nem így képzeltem el az első csókunkat.
Továbbra is lefogta a vállam, de a másik kezével a tarkómat szorította, miközben ajkaival keményen támadt. Teljes testével nekem feszült, én pedig a hajába markolva viszonoztam kedvességét. A szívem majd kiszakadt a helyéről, de nem csak a saját szívverésemet éreztem, hanem Henry-ét is. A testrészeink teljesen egymáshoz símultak, és hirtelen a legkevésbé sem érdekelt, hogy nézhetek ki. Mikor az egyik kezével lefelé siklott a testemen, és a fenekembe markolt, két tennyérrel löktem el magamtól.
- Te nem értem aggódtál. Magasról teszel rá, mi van velem. - nem kiálltottam, de a határán voltam. - Te csak azért aggódtál, mert Ashton is ott volt. Fogalmad sincs, mennyit segített ma, és legutóbb is. - lihegtem az idegességtől és az előbbi csókcsata hatásától. Mert azért tény, Henry, a brit félisten velem csókolozott, még ha nem is oly indokból, amit szerettem volna. - Nem tudom, mennyi az igazság abból, amit mesélnek róla, de te is csak sorban állsz a bunkók mögött, ahelyett, hogy beszélnél vele.
Henry tátott szájjal hallgatott végig, majd dühösen visszaszólt.
- Nem sorban állok. Én vagyok az élén. Tönkretette az életem, miatta vesztettem el a szüleim! - üvöltött, én pedig a falhoz lapultam, és próbáltam nem megsüketülni.
- Henry, hol találom a telcsi töltőt? - mindketten megrázkódtunk a meglepetéstől, a szemben levő ház kapujában ugyanis egy barna, göndör hajú lány állt. Gretchen, természetesen. Most elösször adódott alkalmam rendesen megnézni a lányt közelebbről, és női szemmel is azt kell mondanom, hogy gyönyörű. Tipikusan az a lány, aki ha megjelenik egy buliban, minden más nőnemű lény elmehet haza, mert szürke egérként olvadnánk a falba mellette. Vékonyka magas alkatát hosszú-hosszú lábai segítették elő, magasított derekú koptatott farmere csak méginkább kiemelte csípője formásságát. Virágos ejtett vállú toppot viselt, valamint egy krém színű magassarkú bokacsizmát. Legalább egy fejjel magasabb nálam, és mindettől csak még rosszabbul éreztem magam ázott csirke formámban.
- Mindjárt megyek. - szólt hátra a válla felett Henry, de továbbra is engem nézett lángoló szemekkel. Gretchen megvonta a vállát, és visszalibegett a házba, mint egy Victoria's Secret angyal a kifutón.
- És még én vagyok a rossz, amiért Ashtonnal beszélek. Mekkora álszent vagy! Szívből remélem, hogy Helena nem ér haza addig, míg a Barbie itt van. - ropogtattam az ujjaimat idegesen, és a kilincs felé nyúltam.
- Menj haza, Jenny. Jobb volt nekünk nélküled. - vágta még hozzám az utolsó szavait Henry, majd kocogva visszasietett a házukba, én pedig a sajátomba, és kishíjján betörtek az üvegek az ajtócsapódás erejétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése