Mármint persze, az előbb még nem volt ott, szóval
elképzelni sem tudtam, mi történt, egyből a lehető legrosszabb elképzelések villantak az agyamba,
ezért lélekszakadva beestem az ajtón. Akkor jutott eszembe, hogy talán
miattam vagy Mel miatt jöttek, a szívem hevesebben kezdett dobogni, és éreztem, ahogy hirtelen kiver a víz.
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen az asztalnál ülő nőnek, Eliz pedig mosolyogva mutatott be neki.
- Jenny, ő itt a barátnőm, Tia. Jenny pedig az au-pairünk, tudod, akiről meséltünk. Szegénynek ez az első napja, és máris volt egy kisebb találkozója egy autóval. - húzta szomorúan a száját Eliz, én pedig zavartan beletúrtam a hajamba. Túl sok lett volna már a mai napra még valami rendőrségi ügy is.
- Ó, örülök, hogy megismerhetlek. Biztos sokat fogunk még találkozni, míg itt vagy. - mosolygott magabiztosan, magamban pedig azért imádkoztam, hogy csak én sejtsek kétértelmű jelentést a szavai mögött. - Az én lányaim is átjárnak párszor, majd velük is találkozhatsz.
- Szuper, alig várom, hogy őket is megismerhessem. - mosolyogtam udvariasan, de már nagyon mentem volna aludni, mert ez a nap túl hosszúra sikeredett.
- Jenny, szombaton nyárnyitó fesztivál lesz a Williams parkban. Nem tudom, terveztél e valamit a hétvégére, de ha gondolod, biztos jó móka lesz. - magyarázta Eliz, én pedig fáradt és ködös aggyal csak beleegyezően bólogattam. Azt se tudtam, hogy másnap mit akarok csinálni, nem, hogy öt nap múlva.
- Szerintem akkor ott leszek. Most azonban mennék aludni, ha már nem kell semmiben segítenem. - kapaszkodtam a lépcső korlátba, és az egyik lábammal már az alsó lépcsőfokra léptem, hogy azonnal rohanhassak.
- Persze, holnap reggel találkozunk. Jóéjt.
Csak intettem, és felhúztam magam a nyikorgó falépcsőn.
- Szóval aggódom érte. Nem az első eset, hogy így váltogatja a nőit, de most megint kezdte. - magyarázta szomorúan Helena, és egy újabb darabot szakított le a kék és rózsaszín színekben pompázó vattacukromból. Kék lett a kedvemért, rózsaszín pedig miatta. Egy kisebb óvodás csoport futott el mellettünk, kishíján felborítva, miközben az egyik szabadon álló pad felé igyekeztünk.
Igencsak kellemetlenül éreztem magam a szakadt farmeremben és az egyszerű fekete csipkés felsőmben, miközben körülöttem mindenki pasztelszínekben pompázott. A hölgyek kalapokat viseltek és kosztümöt, a fiatalabbak leginkább csipke és muszlin anyagból készült letisztult nyári ruhákat viseltek.
Szóval ja, nem kicsit lógtam ki a tömegből. Helena mellettem egy pasztelzöld kisruhában mutatkozott, lágy szőke haját kontyba fogta a tarkójánál. Rábeszélt, hogy az én hajamat is kontyba fűzi, és enyhén ki is sminkelt, amitől lehet, hogy szép lettem, de teljesen kontrasztban áll mind a személyiségemmel, mind a ruházatommal.
- De mikor csinálta még ugyanezt? - kérdeztem finoman és nem kis féltékenység bújt meg a hangomban. Henry-t az elmúlt héten csak az ajtónkból láttam, és mindig épp egy lánytól búcsúzkodott a kapujukban. Minden nap másik szerencsés - sajnos nem hazudhatok magamnak - torkán dugta le a nyelvét ilyenkor, és még Peny is kiröhögött, mikor meglátta az arckifejezésemet az ilyen alkalmakkor.
Helena tegnap este már átjött hozzám, mert nem tudta tovább elviselni a házában vízhangzó, nem épp publikusnak szánt hangokat.
- Hát... - tördelte az ujjait az ölében, és a vidámpark szerű területre nézett körülöttünk. - Tudod, a szüleink...- nyelt egyet, és összeszorult a torkom. Eliztől már megtudtam, amit sejtettem is. Helena szemében könnyek csillogtak, én pedig szívesen bemostam volna magamnak egyet.
- A szüleink balesete nagyon megviselte a rokonainkat, de mindenki csak anyagi támogatást tudott felajánlani, ami tök vicces, ha belegondolunk, mert apám annyi vagyont összehalmozott részvényekből és a cégből, amiből vígan elélünk életünk végéig mindketten Henryvel. De idővel el-elmaradoztak az ismerősök, akik a hogylétünkért lettek volna a felelőssek, és mindenki úgy tett, mintha anya is meghalt volna akkor este...- Helena hangja elcsuklott, de emelt fővel folytatta tovább. - Nem fog már soha helyrejönni, de legalább engem még megismer. Én látogattam meg legtöbbször, volt, hogy hetekig nála voltam, pedig hidd el, senki nem akarja az anyját így látni. Henry viszont... Henry máshogy viselte el a gyászt, többször verekedésbe került meg orgiákat tartott a házunkban, már bocsánat. - pirult el, és én is picit elmosolyodtam, mert vicces pont a szerény és visszafogott Helenatól ilyen szavakat hallani.
- S most megint kezdi, de el sem tudom képzelni, mi válthatta ki. A munkahelyén sincs gond, szóval nem tudom. - vonta meg apró vállait, én pedig egyre csak azt mantráztam magamban, hogy "kussolj, egy szót se, ne mondj neki semmit, csak bólogass értetlenül".
Mert én bizony sejtettem, hogy az én csodálatos nagy szám lehet a hibás. Láttam, hogy hogy változott meg Henry arckifejezése egyik pillanatról a másikra, mikor Ashton nevét említettem. Habár az összefüggést nem tudtam, de nem is akartam, mert ismertem már magam annyira, hogy nem fogom magamban tartani, ha bármi érdekeset is tudok meg.
Oké, rohadt kíváncsi voltam, de nagyon erőssen eltereltem a gondolataimat ilyenkor.
- Lehet, hogy már egy ideje nincs barátnője, és vágyik egy kis társaságra. - mutattam rá egy ésszerűnek tűnő érvre.
- Legyen igazad. - mosolygott szomorúan Helena, és egy újabb darabot tépett le a már félig kezemre olvadt vattacukorról. - Az egyik csajnak olyan szemöldöke volt, reggel, mikor lejött a konyhába, miközben kávéztam, szabályosan megijedtem tőle. Tudod, olyan rajzolt, ami most menőnek számít valamiért. - mosolygott vidámabban az emléken, és felnevettem, mert eddig nem hallottam, hogy bárkit is megszólt volna.
- Nincs itt véletlen valahol? - nyújtogattam a nyakam, kifejezetten vastag szemöldökű lányokat keresve, mire már Helena is nevetett.
- Nem hinném, de úgyis rájössz, ha meglátod. Egy másik meg azt hitte, hogy bejárónő vagyok, és megkért, hogy csináljak neki egy Breakfast Blend Coffeet, enyhe fahéjjal és citromlével. - fanyalgott az elképzelésre, én meg újra felnevettem. - Mintha legalábbis két lábon járó Starbucks lennék, vagy nem tudom. Mondtam neki, hogy majd felviszem. Lehet, azóta is várja. - nézett megjátszott aggodalommal a bejárat felé, én meg a fejemet fogtam.
- Üdv a hölgyeknek. - jelent meg mögöttünk az emlegetett, és a gyönyörű brit akcentusától kihagyott a szívem egy ütemet.
- Szia Henry. Képes vagy még járni a több napi kemény munka után? - érdeklődtem vigyorogva, Helena mellettem hahotázni kezdett. A szőke félisten viszont nem értékelte túlzottan a beszólásomat. Ő is pasztelzöld inget viselt egy khaki nadrággal, és pont úgy nézett ki, mint ha most lépett volna ki egy golfot hirdető plakátról.
- Csak féltékeny vagy, hogy te nem segíthettél a fáradtságom elérésében. - villantotta ki a tökéletes fogsorát, mire lehervadt a mosoly a fejemről, Helena viszont tovább nevetett.
- Ssssz, ennél még én is kreatívabb repostot tudtam volna mondani. Szerintem jobban teszed, ha hazamész, és lefekszel az ágyadba. Egyedül. - tapsoltam egyet, Henry pedig csak legyintett.
- Látom, nem sikerült az alkalomhoz felöltözni. - nézett végig rajtam, mire fülig pirultam.
- Én azonban örömmel nyugtázom, hogy végre nem félmeztelen látlak. - böktem ki, mire az alsó ajkába harapott, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.
- Hmm, valóban? - hangja mély és rekedtre váltott, amitől már első alkalommal is megőrjített. Nyeltem egyet, miközben mély kék szemeibe fúrtam a tekintetem, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd. Ez több volt, mint amit eltudtam volna viselni. Szerencsére hátrébb lépett, és meglepve észleltem, hogy egész végig nem vettem levegőt.
- Amúgy a kiscsaj, akire vigyázol, a kerítés mellett iszik a barátaival, gondoltam szeretnéd tudni. - mondta végül, majd elviharzott egy lánytársaság felé.
Sikerült elrontania a kedvemet a köcsögnek, köszi szépen.
- Mel tépi az idegeimet. - sziszegtem a fogaim közt, és felálltam, hogy intézkedjem.
- Szerintem hagyd most, csak olajat öntenél a tűzre. Két napja leszögelted az ablakát, ha jól emlékszem.
- Kiszökött az ablakon. Az emeletről! - vontam meg a vállam tehetetlenül.
- Nem te vagy az anyja. Igen, gáz, de azt mondtad, hogy te is csináltál ilyet, nem? - Helena olyan türelemmel beszélt hozzám, mint egy rossz gyerekhez.
- Jó, de amióta jártam a kis társaságában, azóta idegesebb vagyok miatta. - pörgettem az ujjaim közt a pálcikát, és folyamatosan hozzáragadt az ujjaimhoz.
- Gyere, üljünk fel inkább az óriáskerékre. Tavaly még nem volt. - rángatott fel a padról Helena, én pedig mély sóhajjal követtem őt.
- Jaj, ott van Grechen Winters... Még hogy nincs élet a gimi után... - dühöngött a szomszédom, megragadta a karom, és elirányított a másik irányba. Visszanézve a vállam felett láttam egy barna göndör hajú lányt, aki épp az egyik pultnál illegette magát és palacsintát árult az őt körülvevő körülbelül 10 férfinak.
- A göndör hajú csaj? Gondolom barátnők vagytok. - érdeklődtem mosolyogva.
- Hogyne. - válaszolta meg tömören, majd a táskájába kezdett kutatni a pénztárcája után. Sokan voltak körülöttünk, és már a nap is lemenőben volt, így a narancssárga ég alatt minden játék, büfé és szórakozóhely nagyszerű megvilágításba került. A zöld gyep most le volt taposva, de a frissen vágott fű illata még mindig érezhető volt megannyi más incsiklandozó étel lágyan kúszó illatával együtt.
Ahogy körbefordultam, megláttam Henryt, ahogy az egyik pultnak támaszkodik, és egy lánnyal beszélget, de nem nézett rá.
Másra nézett.
Egyenesen rám.
Elösször azt hittem, tévedek és bemesélem magamnak, de ahogy visszakaptam a fejem az irányába, találkozott a tekintetünk.
Bunkó. Ez tény. De az a vonzalom, az a tűz, ami átjár, mikor a közelemben van, vagy csak rá nézek semmihez sem fogható. Persze, hogy irigyeltem azokat a lányokat, akik eljuthattak az ágyáig, másra sem vágyom, mint hogy a hatalmas és izmos mellkasához szorítson és gyönyörű karjával átöleljen. A tekintete vad és kiszámíthatatlan, ajkát egy sebész nem tudná szebbre metszeni.
A szememben ő tényleg egy félisten.
- Úgy tűnik, lázadsz a város elvárásai ellen. - lépett elém egy magas fiú feketében, és ijedten rázkódtam össze, miközben egy lépést hátráltam. Zavarodottan néztem fel a hollófekete hajú fiú arcába, és alig ismertem rá Ashtonra. Amikor elösször találkoztunk, sötét volt és nem voltam túl jó állapotban, azóta pedig fakultak az emlékek. Az ajakkarikájával játszadozott, és kutató sötét tekintete nem engedte az enyémet. Arcán nem látszott sem öröm, sem bánat, semmilyen érzelem igazán. Mintha unatkozna, untatná minden, ami itt van.
- Öhm, szia Ashton. - simitottam végig a karomon zavaromban.
- Megláttam, hogy itt vagy, és kíváncsi voltam, jobban vagy e már.
- Igen, ha leszámítjuk a tényt, hogy úgy nézek ki, mint akit megskalpoltak. - vontam vállat, mire megrándult a szája széle. Hmm, ezt mosolynak könyvelem el.
- Oké, hát akkor további jó szórakozást. - mondta, majd hátat fordított, és csak ekkor jöttem rá, hogy jobban ki sem lóghatna a tömegből. Fekete tornacipőt, farmert és pólót viselt, ami olyan hatással bírt, mint varjú a papagájok közt.
- Ashton! - szóltam utána akaratomon kívül, mire meglepődve pillanott vissza a válla mögött. De nem csak ő volt meglepve, hanem mindenki, aki körülöttünk állt. Döbbenten figyeltek minket, én pedig újra Henry irányába pillantottam automatikusan, de ő már nem állt ott.
A tekintetem visszavándorolt Ashtonra, de nem is igazán tudtam volna mit mondani.
- Öhm. Köszönöm, hogy segítettél hétfőn. - böktem ki végül, mire csak bólintott egyet, és a kijárat felé igyekezett. Az emberek utat engedtek neki, mintha csak fertőzött lenne, és a beszélgetések is alábhagytak, csak halk suttogások és szúró tekintetek követték útját.
Visszafordultam Helena felé, és akkor jöttem csak rá, hova tűnt Henry. A húga vállát ölelte át, miközben Helena döbbenten nézett rám. Ugyan a tekintetét rám szegezte, de látszott, hogy agyban teljesen máshol jár.
- Hmm, na, felülünk az óriáskerékre? - kérdeztem tettetett vidámsággal.
- Persze. - suttogta Helena és kibújt a bátyja szorító öleléséből.
- Csak előbb válthatnánk mi két szót? - Henry nem kérdésnek szánta, én pedig ismét megijedtem tőle, pont úgy, mint annó este, mikor elfehéredett ujjakkal a konyhapultba kapaszkodott.
- Nem. - vágtam vissza, és megragadtam Helena kezét, hogy mielőbb eltünjünk Henry közeléből. Helena még mindig megbabonázva adta át a pénzt a játék felügyelőjének, majd maga elé bámulva felült az egyik ülésre. Henry egy ideig figyelt minket, de épp azért sem tekintettem felé. Tudtam, hogy nagyon dühös, de nem akartam most vele foglalkozni.
- Helena... - szólítottam meg halkan. - Mi a baj? - kérdeztem kedvesen, de belülről marcangolt a tudásvágy. Mert az, ami Ashton körül történik, kicsit sem normális.
- Semmi. - rázta meg a fejét, majd vett néhány mély lélegzetet. - Nincs semmi, mostmár jól vagyok. Csak nem tudtam, hogy Ashton visszatért a városba. Ennyi. - bökte ki sóhajtva. - És ahogy észrevettem, más sem igazán. - bámult végig a lassan alattunk levő tömegen.
- De ki ő? - tettem fel azt a kérdést, ami már régóta bennem érlelődött.
- Egy kívülálló. Nem érdemes róla semmit tudnod. Habár érdekelne, hogy te mégis honnan ismered? - jutott eszébe, és most én voltam az, aki nem akart semmi elárulni.
- Segített egyszer. Ennyi. - vontam vállat, de közben nem néztem Helenara. - Még csak a nevét sem akarta elmondani akkor. - tettem hozzá, hogy biztosítsam afelől, semmi közöm Ashtonhoz.
Épp felértünk a legtetejére, majd lassan ereszkedni kezdtünk. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk, de közben a látványt is felocsúdva szippantottuk magunkba. Wigan háztetői és az utcák fényei elszórva terült el előttünk, miközben a nap utolsó fényei még átbuktak a horizonton. A zene betöltötte a csendet, az emberek duruzsolása pedig még itt fent is hallatszott.
Túl sok gondolatom volt és hirtelen elfogott az érzés, hogy egy csendes és magányos helyen szeretnék lenni ebben a pillanatban. Kezdek besokalni így egy hét után. Biztos vagyok benne, hogy a kisváros a hibás érte.
Így utólag belegondolva fogalmam sincs, miért hittem, hogy semmi nem történik egy ilyen kis településen. Amióta itt vagyok, még az álmaimban is ezeken az utcákon járok, olyan emberekkel, akiket itt ismertem meg.
És ez rohadtul nem normális.
- Na, most merre? - zökkentett ki a gondolataim közül Helena, mikor leugrottunk az ülésből.
Szétnéztem, miközben a fülem mögé simítottam egy kiálló tincset. Ekkor láttam meg, hogy Mel és néhány ember a Rém-barlang nevű hely felé veszik az irányt. Valahogy meg sem lepett, de azért egy pici megkönnyebbülés futott végig rajtam. Mel tipikusan olyan, mint a pók a szobában: akkor van baj, ha már nincs a szemem előtt.
- Hmm, mit szólsz ahhoz? - kérdeztem, Helena pedig a száját húzta.
- Ha akarsz, menj, előtte megvárlak.
- Tán félsz? - vigyorogtam, és a barlang szerű épület felé lépkedtünk.
- Nem, csak gagyi. Meg tök sötét van odabent. Addig megnézem a süti árúst.
- Hozz nekem is valamit. - váltunk el mosolyogva, majd odaadtam a fiatal férfinak a pénzösszeget. Kinyitotta az ajtót, majd intett a fejével, hogy bemehetek.
Tényleg nem láttam az orromig se, de aztán lassan a plafonról apró fénypontok kezdtek világítani. A látásviszonyok nem javultak, de felfedeztem egy másik ajtót a szemközti falon. Egy folyosóra értem, ahol a látásviszonyok ugyan nem voltak jobbak, és a klausztrofóbiám nem támogatta már az ötletemet, miszerint Mel nyomára bukkanok. Tükrök vettek körül, melyek pont olyan szögben álltak, hogy még több tükröt tükröztek vissza. Amerre csak forgolódtam, magamat láttam az összes létező irányból.
- Öhm, hahó! - szóltam halkan, de nem kaptam választ. A padló is tükörből volt, de igyekeztem a gyér látási viszonyok ellenére kivenni bármilyen cipő okozta kopást, vagy lábnyomot felfedezni, hogy legalább tudhassam, merre van a kijárat, vagy bármi más. Csak lefelé néztem, így egy ütközést leszámítva sikerült átjutnom a következő terembe, és kezdtem hiányolni Helena-t, vagy bárkit, aki velem jöhetett volna.
A harmadik teremnél már kezdtem egy picit pánikba esni, pedig sosem tartottam magam annak az ijedős fajtának. Babák vettek körül, vigyorgó és apró babák, melyeknek egytől egyik kivették a szemeit. Vigyorogtak rám a plafonról és a polcokról, de legalább a földön nem volt semmi, így gyors léptekkel átvágtam a következő terembe, és nagyon reménykedtem, hogy lassan a végére érek.
Itt nem láttam a padlót, mert a mesterséges füst a térdemig ért, és különböző rémisztő hangok szóltak a hangszóróból. Az apró fénysugarak fel-fel villantak, de ez csak nehezített mindent, mert pont úgy éreztem magam, mint egy koncerten, ahol stroboszkóp lámpa villog. Mindig is idegesített, most viszont már nagyon untam ezt a bezártságot, így meneteltem előre, tapogattam a falakat, míg rátaláltam a kilincsre.
Nem nyílt ki.
Rángattam egy ideig, nekifeszültem az ajtónak, de semmi nem történt.
Újra végigtapogattam a falakat, nem e valami poén az egész, hogy több ajtót helyeztek el, de nem, az egyetlen ajtó a kijárat felé zárva volt.
Aztán bekattant valami, amire kivert a víz.
Egy kilincs van az egész terembe. Egyetlen egy. Vagyis visszafelé sem tudok menni. Vagy épp előre. A füst még mindig a térdemig ért, de négykézlábra áltam, és áttapogattam a padlót bármilyen kiút iránt.
A plafont nem láttam, és nagyon utáltam magam, amiért Helena táskájában hagytam a telefonom.
Kitört rajtam a klausztrofóbia, pedig sosem zavart a bezártság ez idáig.
Éreztem, ahogy a torkom kaparni kezd, és elösször a pánikra fogtam az egésszet. Nincs erre valami EU-s jogszabály, vagy valami? Hogy veszély esetén legyen egy külön kijárat?
A tüdőm is szúrt, és ez már gyanussá vált. Megálltam, és fülelni kezdtem, de bár ne tettem volna.
A füst már a combom közepéig ért, és éreztem, hogy megváltozott a szaga, fulladni kezdtem tőle. Valahonnan apró recsegés-ropogás hallatszott, és végig abban reménykedtem, hogy mindez a játék része legyen.
Üvölteni kezdtem, és a falat csapkodni, de már a köhögés is elfogott. Rekedt hangon kiabáltam segítségért, miközben a füst a szememet csípte.
Fájt a tüdőm és már a tenyerem is, ahogy kétségbeesetten próbáltam kijutni.
Éreztem, hogy fogytán az erőm. Az agyam ködössé vált és égett a bőröm. A köhögés folyamatossá vált, én pedig lassan térdre rogytam.
Ha tudtam volna gondolkodni, biztos olyanokat mondtam volna, hogy "Miért pont én?" vagy "Milyen város ez, ahol minden nap történik velem valami?" vagy épp anyámra gondoltam volna.
De az oxigénhiány eltompított, és még csak arra sem tudtam gondolni, hogy mi lesz velem.
Már csak annyit érzékeltem, hogy valaki felemel, de már abban sem voltam biztos, hogy valóban így is történt, vagy csak képzelem.
Csak a sötétség maradt, ami lehúzott a mélybe.
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen az asztalnál ülő nőnek, Eliz pedig mosolyogva mutatott be neki.
- Jenny, ő itt a barátnőm, Tia. Jenny pedig az au-pairünk, tudod, akiről meséltünk. Szegénynek ez az első napja, és máris volt egy kisebb találkozója egy autóval. - húzta szomorúan a száját Eliz, én pedig zavartan beletúrtam a hajamba. Túl sok lett volna már a mai napra még valami rendőrségi ügy is.
- Ó, örülök, hogy megismerhetlek. Biztos sokat fogunk még találkozni, míg itt vagy. - mosolygott magabiztosan, magamban pedig azért imádkoztam, hogy csak én sejtsek kétértelmű jelentést a szavai mögött. - Az én lányaim is átjárnak párszor, majd velük is találkozhatsz.
- Szuper, alig várom, hogy őket is megismerhessem. - mosolyogtam udvariasan, de már nagyon mentem volna aludni, mert ez a nap túl hosszúra sikeredett.
- Jenny, szombaton nyárnyitó fesztivál lesz a Williams parkban. Nem tudom, terveztél e valamit a hétvégére, de ha gondolod, biztos jó móka lesz. - magyarázta Eliz, én pedig fáradt és ködös aggyal csak beleegyezően bólogattam. Azt se tudtam, hogy másnap mit akarok csinálni, nem, hogy öt nap múlva.
- Szerintem akkor ott leszek. Most azonban mennék aludni, ha már nem kell semmiben segítenem. - kapaszkodtam a lépcső korlátba, és az egyik lábammal már az alsó lépcsőfokra léptem, hogy azonnal rohanhassak.
- Persze, holnap reggel találkozunk. Jóéjt.
Csak intettem, és felhúztam magam a nyikorgó falépcsőn.
- Szóval aggódom érte. Nem az első eset, hogy így váltogatja a nőit, de most megint kezdte. - magyarázta szomorúan Helena, és egy újabb darabot szakított le a kék és rózsaszín színekben pompázó vattacukromból. Kék lett a kedvemért, rózsaszín pedig miatta. Egy kisebb óvodás csoport futott el mellettünk, kishíján felborítva, miközben az egyik szabadon álló pad felé igyekeztünk.
Igencsak kellemetlenül éreztem magam a szakadt farmeremben és az egyszerű fekete csipkés felsőmben, miközben körülöttem mindenki pasztelszínekben pompázott. A hölgyek kalapokat viseltek és kosztümöt, a fiatalabbak leginkább csipke és muszlin anyagból készült letisztult nyári ruhákat viseltek.
Szóval ja, nem kicsit lógtam ki a tömegből. Helena mellettem egy pasztelzöld kisruhában mutatkozott, lágy szőke haját kontyba fogta a tarkójánál. Rábeszélt, hogy az én hajamat is kontyba fűzi, és enyhén ki is sminkelt, amitől lehet, hogy szép lettem, de teljesen kontrasztban áll mind a személyiségemmel, mind a ruházatommal.
- De mikor csinálta még ugyanezt? - kérdeztem finoman és nem kis féltékenység bújt meg a hangomban. Henry-t az elmúlt héten csak az ajtónkból láttam, és mindig épp egy lánytól búcsúzkodott a kapujukban. Minden nap másik szerencsés - sajnos nem hazudhatok magamnak - torkán dugta le a nyelvét ilyenkor, és még Peny is kiröhögött, mikor meglátta az arckifejezésemet az ilyen alkalmakkor.
Helena tegnap este már átjött hozzám, mert nem tudta tovább elviselni a házában vízhangzó, nem épp publikusnak szánt hangokat.
- Hát... - tördelte az ujjait az ölében, és a vidámpark szerű területre nézett körülöttünk. - Tudod, a szüleink...- nyelt egyet, és összeszorult a torkom. Eliztől már megtudtam, amit sejtettem is. Helena szemében könnyek csillogtak, én pedig szívesen bemostam volna magamnak egyet.
- A szüleink balesete nagyon megviselte a rokonainkat, de mindenki csak anyagi támogatást tudott felajánlani, ami tök vicces, ha belegondolunk, mert apám annyi vagyont összehalmozott részvényekből és a cégből, amiből vígan elélünk életünk végéig mindketten Henryvel. De idővel el-elmaradoztak az ismerősök, akik a hogylétünkért lettek volna a felelőssek, és mindenki úgy tett, mintha anya is meghalt volna akkor este...- Helena hangja elcsuklott, de emelt fővel folytatta tovább. - Nem fog már soha helyrejönni, de legalább engem még megismer. Én látogattam meg legtöbbször, volt, hogy hetekig nála voltam, pedig hidd el, senki nem akarja az anyját így látni. Henry viszont... Henry máshogy viselte el a gyászt, többször verekedésbe került meg orgiákat tartott a házunkban, már bocsánat. - pirult el, és én is picit elmosolyodtam, mert vicces pont a szerény és visszafogott Helenatól ilyen szavakat hallani.
- S most megint kezdi, de el sem tudom képzelni, mi válthatta ki. A munkahelyén sincs gond, szóval nem tudom. - vonta meg apró vállait, én pedig egyre csak azt mantráztam magamban, hogy "kussolj, egy szót se, ne mondj neki semmit, csak bólogass értetlenül".
Mert én bizony sejtettem, hogy az én csodálatos nagy szám lehet a hibás. Láttam, hogy hogy változott meg Henry arckifejezése egyik pillanatról a másikra, mikor Ashton nevét említettem. Habár az összefüggést nem tudtam, de nem is akartam, mert ismertem már magam annyira, hogy nem fogom magamban tartani, ha bármi érdekeset is tudok meg.
Oké, rohadt kíváncsi voltam, de nagyon erőssen eltereltem a gondolataimat ilyenkor.
- Lehet, hogy már egy ideje nincs barátnője, és vágyik egy kis társaságra. - mutattam rá egy ésszerűnek tűnő érvre.
- Legyen igazad. - mosolygott szomorúan Helena, és egy újabb darabot tépett le a már félig kezemre olvadt vattacukorról. - Az egyik csajnak olyan szemöldöke volt, reggel, mikor lejött a konyhába, miközben kávéztam, szabályosan megijedtem tőle. Tudod, olyan rajzolt, ami most menőnek számít valamiért. - mosolygott vidámabban az emléken, és felnevettem, mert eddig nem hallottam, hogy bárkit is megszólt volna.
- Nincs itt véletlen valahol? - nyújtogattam a nyakam, kifejezetten vastag szemöldökű lányokat keresve, mire már Helena is nevetett.
- Nem hinném, de úgyis rájössz, ha meglátod. Egy másik meg azt hitte, hogy bejárónő vagyok, és megkért, hogy csináljak neki egy Breakfast Blend Coffeet, enyhe fahéjjal és citromlével. - fanyalgott az elképzelésre, én meg újra felnevettem. - Mintha legalábbis két lábon járó Starbucks lennék, vagy nem tudom. Mondtam neki, hogy majd felviszem. Lehet, azóta is várja. - nézett megjátszott aggodalommal a bejárat felé, én meg a fejemet fogtam.
- Üdv a hölgyeknek. - jelent meg mögöttünk az emlegetett, és a gyönyörű brit akcentusától kihagyott a szívem egy ütemet.
- Szia Henry. Képes vagy még járni a több napi kemény munka után? - érdeklődtem vigyorogva, Helena mellettem hahotázni kezdett. A szőke félisten viszont nem értékelte túlzottan a beszólásomat. Ő is pasztelzöld inget viselt egy khaki nadrággal, és pont úgy nézett ki, mint ha most lépett volna ki egy golfot hirdető plakátról.
- Csak féltékeny vagy, hogy te nem segíthettél a fáradtságom elérésében. - villantotta ki a tökéletes fogsorát, mire lehervadt a mosoly a fejemről, Helena viszont tovább nevetett.
- Ssssz, ennél még én is kreatívabb repostot tudtam volna mondani. Szerintem jobban teszed, ha hazamész, és lefekszel az ágyadba. Egyedül. - tapsoltam egyet, Henry pedig csak legyintett.
- Látom, nem sikerült az alkalomhoz felöltözni. - nézett végig rajtam, mire fülig pirultam.
- Én azonban örömmel nyugtázom, hogy végre nem félmeztelen látlak. - böktem ki, mire az alsó ajkába harapott, és félrebillentett fejjel nézett a szemembe.
- Hmm, valóban? - hangja mély és rekedtre váltott, amitől már első alkalommal is megőrjített. Nyeltem egyet, miközben mély kék szemeibe fúrtam a tekintetem, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd. Ez több volt, mint amit eltudtam volna viselni. Szerencsére hátrébb lépett, és meglepve észleltem, hogy egész végig nem vettem levegőt.
- Amúgy a kiscsaj, akire vigyázol, a kerítés mellett iszik a barátaival, gondoltam szeretnéd tudni. - mondta végül, majd elviharzott egy lánytársaság felé.
Sikerült elrontania a kedvemet a köcsögnek, köszi szépen.
- Mel tépi az idegeimet. - sziszegtem a fogaim közt, és felálltam, hogy intézkedjem.
- Szerintem hagyd most, csak olajat öntenél a tűzre. Két napja leszögelted az ablakát, ha jól emlékszem.
- Kiszökött az ablakon. Az emeletről! - vontam meg a vállam tehetetlenül.
- Nem te vagy az anyja. Igen, gáz, de azt mondtad, hogy te is csináltál ilyet, nem? - Helena olyan türelemmel beszélt hozzám, mint egy rossz gyerekhez.
- Jó, de amióta jártam a kis társaságában, azóta idegesebb vagyok miatta. - pörgettem az ujjaim közt a pálcikát, és folyamatosan hozzáragadt az ujjaimhoz.
- Gyere, üljünk fel inkább az óriáskerékre. Tavaly még nem volt. - rángatott fel a padról Helena, én pedig mély sóhajjal követtem őt.
- Jaj, ott van Grechen Winters... Még hogy nincs élet a gimi után... - dühöngött a szomszédom, megragadta a karom, és elirányított a másik irányba. Visszanézve a vállam felett láttam egy barna göndör hajú lányt, aki épp az egyik pultnál illegette magát és palacsintát árult az őt körülvevő körülbelül 10 férfinak.
- A göndör hajú csaj? Gondolom barátnők vagytok. - érdeklődtem mosolyogva.
- Hogyne. - válaszolta meg tömören, majd a táskájába kezdett kutatni a pénztárcája után. Sokan voltak körülöttünk, és már a nap is lemenőben volt, így a narancssárga ég alatt minden játék, büfé és szórakozóhely nagyszerű megvilágításba került. A zöld gyep most le volt taposva, de a frissen vágott fű illata még mindig érezhető volt megannyi más incsiklandozó étel lágyan kúszó illatával együtt.
Ahogy körbefordultam, megláttam Henryt, ahogy az egyik pultnak támaszkodik, és egy lánnyal beszélget, de nem nézett rá.
Másra nézett.
Egyenesen rám.
Elösször azt hittem, tévedek és bemesélem magamnak, de ahogy visszakaptam a fejem az irányába, találkozott a tekintetünk.
Bunkó. Ez tény. De az a vonzalom, az a tűz, ami átjár, mikor a közelemben van, vagy csak rá nézek semmihez sem fogható. Persze, hogy irigyeltem azokat a lányokat, akik eljuthattak az ágyáig, másra sem vágyom, mint hogy a hatalmas és izmos mellkasához szorítson és gyönyörű karjával átöleljen. A tekintete vad és kiszámíthatatlan, ajkát egy sebész nem tudná szebbre metszeni.
A szememben ő tényleg egy félisten.
- Úgy tűnik, lázadsz a város elvárásai ellen. - lépett elém egy magas fiú feketében, és ijedten rázkódtam össze, miközben egy lépést hátráltam. Zavarodottan néztem fel a hollófekete hajú fiú arcába, és alig ismertem rá Ashtonra. Amikor elösször találkoztunk, sötét volt és nem voltam túl jó állapotban, azóta pedig fakultak az emlékek. Az ajakkarikájával játszadozott, és kutató sötét tekintete nem engedte az enyémet. Arcán nem látszott sem öröm, sem bánat, semmilyen érzelem igazán. Mintha unatkozna, untatná minden, ami itt van.
- Öhm, szia Ashton. - simitottam végig a karomon zavaromban.
- Megláttam, hogy itt vagy, és kíváncsi voltam, jobban vagy e már.
- Igen, ha leszámítjuk a tényt, hogy úgy nézek ki, mint akit megskalpoltak. - vontam vállat, mire megrándult a szája széle. Hmm, ezt mosolynak könyvelem el.
- Oké, hát akkor további jó szórakozást. - mondta, majd hátat fordított, és csak ekkor jöttem rá, hogy jobban ki sem lóghatna a tömegből. Fekete tornacipőt, farmert és pólót viselt, ami olyan hatással bírt, mint varjú a papagájok közt.
- Ashton! - szóltam utána akaratomon kívül, mire meglepődve pillanott vissza a válla mögött. De nem csak ő volt meglepve, hanem mindenki, aki körülöttünk állt. Döbbenten figyeltek minket, én pedig újra Henry irányába pillantottam automatikusan, de ő már nem állt ott.
A tekintetem visszavándorolt Ashtonra, de nem is igazán tudtam volna mit mondani.
- Öhm. Köszönöm, hogy segítettél hétfőn. - böktem ki végül, mire csak bólintott egyet, és a kijárat felé igyekezett. Az emberek utat engedtek neki, mintha csak fertőzött lenne, és a beszélgetések is alábhagytak, csak halk suttogások és szúró tekintetek követték útját.
Visszafordultam Helena felé, és akkor jöttem csak rá, hova tűnt Henry. A húga vállát ölelte át, miközben Helena döbbenten nézett rám. Ugyan a tekintetét rám szegezte, de látszott, hogy agyban teljesen máshol jár.
- Hmm, na, felülünk az óriáskerékre? - kérdeztem tettetett vidámsággal.
- Persze. - suttogta Helena és kibújt a bátyja szorító öleléséből.
- Csak előbb válthatnánk mi két szót? - Henry nem kérdésnek szánta, én pedig ismét megijedtem tőle, pont úgy, mint annó este, mikor elfehéredett ujjakkal a konyhapultba kapaszkodott.
- Nem. - vágtam vissza, és megragadtam Helena kezét, hogy mielőbb eltünjünk Henry közeléből. Helena még mindig megbabonázva adta át a pénzt a játék felügyelőjének, majd maga elé bámulva felült az egyik ülésre. Henry egy ideig figyelt minket, de épp azért sem tekintettem felé. Tudtam, hogy nagyon dühös, de nem akartam most vele foglalkozni.
- Helena... - szólítottam meg halkan. - Mi a baj? - kérdeztem kedvesen, de belülről marcangolt a tudásvágy. Mert az, ami Ashton körül történik, kicsit sem normális.
- Semmi. - rázta meg a fejét, majd vett néhány mély lélegzetet. - Nincs semmi, mostmár jól vagyok. Csak nem tudtam, hogy Ashton visszatért a városba. Ennyi. - bökte ki sóhajtva. - És ahogy észrevettem, más sem igazán. - bámult végig a lassan alattunk levő tömegen.
- De ki ő? - tettem fel azt a kérdést, ami már régóta bennem érlelődött.
- Egy kívülálló. Nem érdemes róla semmit tudnod. Habár érdekelne, hogy te mégis honnan ismered? - jutott eszébe, és most én voltam az, aki nem akart semmi elárulni.
- Segített egyszer. Ennyi. - vontam vállat, de közben nem néztem Helenara. - Még csak a nevét sem akarta elmondani akkor. - tettem hozzá, hogy biztosítsam afelől, semmi közöm Ashtonhoz.
Épp felértünk a legtetejére, majd lassan ereszkedni kezdtünk. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk, de közben a látványt is felocsúdva szippantottuk magunkba. Wigan háztetői és az utcák fényei elszórva terült el előttünk, miközben a nap utolsó fényei még átbuktak a horizonton. A zene betöltötte a csendet, az emberek duruzsolása pedig még itt fent is hallatszott.
Túl sok gondolatom volt és hirtelen elfogott az érzés, hogy egy csendes és magányos helyen szeretnék lenni ebben a pillanatban. Kezdek besokalni így egy hét után. Biztos vagyok benne, hogy a kisváros a hibás érte.
Így utólag belegondolva fogalmam sincs, miért hittem, hogy semmi nem történik egy ilyen kis településen. Amióta itt vagyok, még az álmaimban is ezeken az utcákon járok, olyan emberekkel, akiket itt ismertem meg.
És ez rohadtul nem normális.
- Na, most merre? - zökkentett ki a gondolataim közül Helena, mikor leugrottunk az ülésből.
Szétnéztem, miközben a fülem mögé simítottam egy kiálló tincset. Ekkor láttam meg, hogy Mel és néhány ember a Rém-barlang nevű hely felé veszik az irányt. Valahogy meg sem lepett, de azért egy pici megkönnyebbülés futott végig rajtam. Mel tipikusan olyan, mint a pók a szobában: akkor van baj, ha már nincs a szemem előtt.
- Hmm, mit szólsz ahhoz? - kérdeztem, Helena pedig a száját húzta.
- Ha akarsz, menj, előtte megvárlak.
- Tán félsz? - vigyorogtam, és a barlang szerű épület felé lépkedtünk.
- Nem, csak gagyi. Meg tök sötét van odabent. Addig megnézem a süti árúst.
- Hozz nekem is valamit. - váltunk el mosolyogva, majd odaadtam a fiatal férfinak a pénzösszeget. Kinyitotta az ajtót, majd intett a fejével, hogy bemehetek.
Tényleg nem láttam az orromig se, de aztán lassan a plafonról apró fénypontok kezdtek világítani. A látásviszonyok nem javultak, de felfedeztem egy másik ajtót a szemközti falon. Egy folyosóra értem, ahol a látásviszonyok ugyan nem voltak jobbak, és a klausztrofóbiám nem támogatta már az ötletemet, miszerint Mel nyomára bukkanok. Tükrök vettek körül, melyek pont olyan szögben álltak, hogy még több tükröt tükröztek vissza. Amerre csak forgolódtam, magamat láttam az összes létező irányból.
- Öhm, hahó! - szóltam halkan, de nem kaptam választ. A padló is tükörből volt, de igyekeztem a gyér látási viszonyok ellenére kivenni bármilyen cipő okozta kopást, vagy lábnyomot felfedezni, hogy legalább tudhassam, merre van a kijárat, vagy bármi más. Csak lefelé néztem, így egy ütközést leszámítva sikerült átjutnom a következő terembe, és kezdtem hiányolni Helena-t, vagy bárkit, aki velem jöhetett volna.
A harmadik teremnél már kezdtem egy picit pánikba esni, pedig sosem tartottam magam annak az ijedős fajtának. Babák vettek körül, vigyorgó és apró babák, melyeknek egytől egyik kivették a szemeit. Vigyorogtak rám a plafonról és a polcokról, de legalább a földön nem volt semmi, így gyors léptekkel átvágtam a következő terembe, és nagyon reménykedtem, hogy lassan a végére érek.
Itt nem láttam a padlót, mert a mesterséges füst a térdemig ért, és különböző rémisztő hangok szóltak a hangszóróból. Az apró fénysugarak fel-fel villantak, de ez csak nehezített mindent, mert pont úgy éreztem magam, mint egy koncerten, ahol stroboszkóp lámpa villog. Mindig is idegesített, most viszont már nagyon untam ezt a bezártságot, így meneteltem előre, tapogattam a falakat, míg rátaláltam a kilincsre.
Nem nyílt ki.
Rángattam egy ideig, nekifeszültem az ajtónak, de semmi nem történt.
Újra végigtapogattam a falakat, nem e valami poén az egész, hogy több ajtót helyeztek el, de nem, az egyetlen ajtó a kijárat felé zárva volt.
Aztán bekattant valami, amire kivert a víz.
Egy kilincs van az egész terembe. Egyetlen egy. Vagyis visszafelé sem tudok menni. Vagy épp előre. A füst még mindig a térdemig ért, de négykézlábra áltam, és áttapogattam a padlót bármilyen kiút iránt.
A plafont nem láttam, és nagyon utáltam magam, amiért Helena táskájában hagytam a telefonom.
Kitört rajtam a klausztrofóbia, pedig sosem zavart a bezártság ez idáig.
Éreztem, ahogy a torkom kaparni kezd, és elösször a pánikra fogtam az egésszet. Nincs erre valami EU-s jogszabály, vagy valami? Hogy veszély esetén legyen egy külön kijárat?
A tüdőm is szúrt, és ez már gyanussá vált. Megálltam, és fülelni kezdtem, de bár ne tettem volna.
A füst már a combom közepéig ért, és éreztem, hogy megváltozott a szaga, fulladni kezdtem tőle. Valahonnan apró recsegés-ropogás hallatszott, és végig abban reménykedtem, hogy mindez a játék része legyen.
Üvölteni kezdtem, és a falat csapkodni, de már a köhögés is elfogott. Rekedt hangon kiabáltam segítségért, miközben a füst a szememet csípte.
Fájt a tüdőm és már a tenyerem is, ahogy kétségbeesetten próbáltam kijutni.
Éreztem, hogy fogytán az erőm. Az agyam ködössé vált és égett a bőröm. A köhögés folyamatossá vált, én pedig lassan térdre rogytam.
Ha tudtam volna gondolkodni, biztos olyanokat mondtam volna, hogy "Miért pont én?" vagy "Milyen város ez, ahol minden nap történik velem valami?" vagy épp anyámra gondoltam volna.
De az oxigénhiány eltompított, és még csak arra sem tudtam gondolni, hogy mi lesz velem.
Már csak annyit érzékeltem, hogy valaki felemel, de már abban sem voltam biztos, hogy valóban így is történt, vagy csak képzelem.
Csak a sötétség maradt, ami lehúzott a mélybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése