A vonat lassan bedöcögött a wigani vasútállomásra, én pedig izzadt hátamra dobtam a hátizsákomat. Nyugat - Angliában jártam, három átszálással Londonból, ami nem lenne rossz, ha nekem szemben nem egy anyuka ült volna két ikerlánnyal. Mindkettő végigüvöltötte az utat, az anyuka pedig rutinosan nem csinált semmit. Lehet, hogy ő megszokta már, de az én hallásom körülbelül négy fokot romlott. Hátközépig érő barna hajam kicsúszott a kontyból, amit reggel még nagy igyekezettel és anyám segítségével kreáltam, úgyhogy egy hatalmas sóhaj közepette kirántottam a hajamból a csatot, és kiléptem a kabinból. A vonat hatalasat fékezett, mire elhasaltam a folyosón. Csodás, plusz nyolc kilónyi ruha és piperecucc tömege zuhant még rám. Ha az egy jelzés volt, hogy a leendő két hónapban is el fogok hasalni, akkor köszönöm univerzum, majd mondhatod, hogy igazad volt.
Au-pair munkára jelentkeztem, vagyis konkrétan gyerekekre vigyázok majd éjjel-nappal. Egy 10 és egy 14 éves kiscsajra kell majd vigyáznom, én lennék majd a nagy nővér, vagy valami. Nyári meló, két hónapig fogok maradni ebben a kisvárosban. Izgatott vagyok, és félek, remélhetőleg nem égetem majd le az egész konyhát a nagyszerű főző és cukrász tudományommal.
Au-pair munkára jelentkeztem, vagyis konkrétan gyerekekre vigyázok majd éjjel-nappal. Egy 10 és egy 14 éves kiscsajra kell majd vigyáznom, én lennék majd a nagy nővér, vagy valami. Nyári meló, két hónapig fogok maradni ebben a kisvárosban. Izgatott vagyok, és félek, remélhetőleg nem égetem majd le az egész konyhát a nagyszerű főző és cukrász tudományommal.
Feltápászkodtam, majd belefejeltem a kabinajtó kilincsébe. Ez egy hiperszuper kezdet. Végigmasíroztam a folyosón, és egy idős de igen angol nővel együtt értünk az ajtóhoz. Hatalmas rózsaszín kalapot, és hozzá illő kabátkát viselt, és tökéletes fogsort villantott felém, mire biccentettem, és előreengedtem a lépcsőn. Sosem értettem, hogy nyáron az igazi angol hölgyek hogy tudnak kabátot viselni. Az én amerikai szervezetem nem szokott ehhez hozzá, ha nyár van, nálam ez egyenlő a rövid farmerrel és az ujjatlan pólóval.
4 éve költöztünk Londonba, apu új állása miatt. Fél évet végigbőgtem Skypon az akkori barátnőmnek és a pasimnak, akik természetesen ez idő alatt összejöttek, mint egy rossz hollywood-i filmben. A brit eszméletlenül szexis akcentusú pasikat a középiskola hátralevő részében pedig hidegen hagyta egy olyan amerikai cafka, mint én, így az elmúlt években a sport felé fordultam, és vegetáriánus lettem. Minden reggel futok, és NFL mérkőzéseket nézek a tévében. Az európai futball számomra uncsi, egyszerűen nem értem, miért jó egy labdát rúgdosni, mikor vinni is lehet és egymásnak esni.
4 éve költöztünk Londonba, apu új állása miatt. Fél évet végigbőgtem Skypon az akkori barátnőmnek és a pasimnak, akik természetesen ez idő alatt összejöttek, mint egy rossz hollywood-i filmben. A brit eszméletlenül szexis akcentusú pasikat a középiskola hátralevő részében pedig hidegen hagyta egy olyan amerikai cafka, mint én, így az elmúlt években a sport felé fordultam, és vegetáriánus lettem. Minden reggel futok, és NFL mérkőzéseket nézek a tévében. Az európai futball számomra uncsi, egyszerűen nem értem, miért jó egy labdát rúgdosni, mikor vinni is lehet és egymásnak esni.
A nénike lassan, de kapaszkodva lelépdelt a lépcsőn, majd én is követtem a példáját. Átsétáltam a vasútállomáson, majd leintve egy taxit bediktáltam a címet. Láttam, ahogy a nyájas képű ürge a visszapillantóból fixirozza a pucér lábam, mire összébb húztam magam, és reménykedtem, hogy nem fogunk a képzelgései miatt karambolozni.
Wigan nem egy nagy város, de minden épület vörös téglából épült. Egy fodrásszalont már láttam is, majd egy vegyeskereskedést is. Tipikus angol kisváros - unalmasan egyszínű és az emberek mindig megkérdezik a másiktól, hogy mi újság, de természetesen a válasz is unalmas.
- Mi járatban erre felé? - csattogtatja a rágóját a taxi sofőr, miközben bekanyarodtunk egy utcába.
- Munka-ügy. - felelem röviden, és az egyik kezemmel már a kilincset kutattam, készen arra, hogy bármikor odaérhetünk.
- Hmm. Hány éves vagy? - vizslat megint ráncos barna szemével a visszapillantóból, mire egy dühös pillantást vetek rá vissza.
- 20.
Ismét bekanyarodtunk egy utcába, ami már ismerősnek tűnt a Google Maps-ról. Zsákutca volt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Mindjárt odaérek. Mindjárt befogadnak, vagy épp hazaküldenek már a jövőhéten. Nagyon izgulok az első találkozástól. Mi van, ha a lányoknak nem leszek szimpatikus? Ha az apa egy erőszakos állat, és rámmászik?
Ezek a gondolatok már hetek óta folyamatosan pörögtek az agyamban, de most kezdtek átcsapni a valóságba.
Megálltunk a szintén vöröstéglás, emeletes ház előtt, ami kiköpött mása volt a Harry Potter Privet Drive-os házának. A gondolatra elmosolyodtam, majd gyorsan le is hervadtam, mikor a taxis bemondta az árat. Az egész út nem volt több 3 km-nél, de egy vagyont hagytam a pasasnál. Londonban nem szoktam taxizni, épp ilyen indokokból kifolyólag.
Erősebben csaptam be az ajtót, mint az szükséges lett volna, mire a taxis felhördült majd elhajtott, én pedig szembe fordultam a házzal. Vetettem egy gyors keresztet, majd átvágtam az apró előkerten, és remegő ujjakkal becsengettem a házba. Pár másodperc után nyílt az ajtó, én pedig felismertem az édesanyát Eliz Harper személyében.
- Üdv, Jenn... - kezdtem, de a nő egyből a nyakamba ugrott.
- Jenny Brown! Hát ideértél! Úgy vártunk már, gyere beljebb, mindjárt esni fog. - vigyora fél arcát elfoglalta, apró barna szemei pedig csillogtak. Hollófekete, göndör haja volt, amit felcsatolva viselt, és pont úgy nézett ki, mint aki munkába megy vagy épp onnan jön. Lecibálta a hátamról a zsákot, én pedig tisztelettudóan levettem a lábamról a szandált, majd tátott szájjal végigbámultam az előszobán. Letisztult, fehér szín keveredett a faragott berendezéssel. Néhol egy kis bézst is belecsempésztek, és az egyetlen kitűnő szín csak a lányok kabátkái és cipőcskéi voltak, amik pirossal és rózsaszínnel szúrták ki a szememet. Imádtam a lakberendezési magazinokat, és otthon is én rendeztem be a saját szobámat. Tudtam, hogy ha az előszoba így néz ki, akkor a többi helység is minimum címplra való lesz.
- Peny, Mel, megérkezett Jenny. Gyertek üdvözölni új nővérkéteket! - kiabálta Eliz teljes vigyorral, az én hallásom pedig újabb egy fokot romlott. Mosolyogva fogadtam a lányokat, miközben beléptünk a nappaliba. Két kislány kézenfogva állt előttem, mindkettőn apró iskolai egyenruha. Peny volt a kisebb, megszeppenve húzogatta a haját és nagy kék szemekkel pislogott rám. Mel egyből tisztelettudóan kinyújtotta felém szabad kezét. Rajta már látszottak a serdülőkor első jelei, és volt egy olyan érzésem, hogy sikeresen belecsöppentem lázadása közepében.
- Szia, Mellanie vagyok. - köszönt, mire biccentve kezetfogtam vele.
- Én pedig Jenny. Öhm, hoztam neked és a húgodnak is valamit, ha kipakoltam, szeretném majd átadni. - ez hazugság volt, úgyhogy nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy melyik cuccomat áldozom majd fel. Mel bizonytalanul fürkészett, végül megvonta a vállát, kicibálta a karját a húga szorításából, és elviharzott.
- Gyere, körbevezetlek a házon, aztán pedig vissza kell mennem dolgozni.
- Te is jössz, Peny? - mosolyogtam a kislányra, aki vállat vonva csatlakozott hozzánk.
A háztól még a térdeim is megremegtek, fantasztikusan gyönyörű volt. Letisztult, de itt-ott elvétve egy meghatározó bútor vonzotta a tekintetet. A nappaloban egy hatalmas plazmatévé állt, előtte fekete bőr garnitúrával és egy bézs dohányzóasztallal. A konyha csillogott az ezüstös rozsdamentes fém hűtőtől és a halványrózsaszín bútoroktól, középen és a fal mellett végig pultokkal és fából készült bárszékekkel. Az egész déli fal üvegre volt cserélve, a konyha és az ebédlő pedig együttesen adták a hely varázsát. Innen lehetett kilépni a hátsó udvarra is.
Az emeleten az egyik fürdőszoba és négy hálószoba egy központi részbe nyílt, ahonnan galériaként lehetett letekinteni az alsó szintre.
- Ez itt Mel szobája. - mutatott egy "belépni tilos!" táblás ajtóra Eliz egy mély sóhaj kiséretében. Elfolytottam egy mosolyt. Ez a tábla dolog annyira tipikus amerikai stílus volt.
- Ez az enyém. - motyogta Peny, a következő ajtónál, aminek szembe pedig az én szobám állt. Az apró folyosó végén egy kétszárnyú ajtó mögött vélhetően a szülők hálószobája állt.
A számomra kinevezett szoba egyszerű vendégszoba volt, kétszemélyes ággyal, és beépített szekrényekkel. A függöny halványkék volt, de annyira, hogy csak a mennyezetbe épített lámba felkapcsolása után tűnt fel. Odaléptem, és húzott szájjal fedeztem fel, hogy az utcára néz a szobám. Csak remélni tudom, hogy nincs forgalom.
- Úristen, el fogok késni! - kiálltott fel drámaian Eliz, majd nyomott egy csókot a lánya feje búbjára. - Jenny, nézz szét és pakolj ki nyugodtan, a lányok ebédeltek már, vacsorára pedig hazaérünk. Igazából holnaptól számítunk a segítségedre, a lányok lefoglalják magukat, Peny jön velem, mert elviszem a barátnőjéhez. Pihenj nyugodtan. - mosolygott Eliz, majd a lányát terelgetve lesietett az emeletről, és már csak a becsapódó ajtót hallottam.
Lehuppantam az ágyamra, és egy ideig csak néztem a mennyezetet. Kíváncsi voltam, hány napon belül dől össze ez a tökéletesnek tűnő máz eme kis családon. Mel irányábl már repedezik a réteg, és Peny is gyanúsan hallgatag, miközben Eliz majd szétfeszíti az arcát a vigyorokkal.
És én ezt páholyból fogom végignézni, ahogy teszem a saját családomnál is. Nem akartam most rájuk gondolni, csak örülni akartam, hogy elszabadultam onnan, ha egy rövid időre is.
Wigan nem egy nagy város, de minden épület vörös téglából épült. Egy fodrásszalont már láttam is, majd egy vegyeskereskedést is. Tipikus angol kisváros - unalmasan egyszínű és az emberek mindig megkérdezik a másiktól, hogy mi újság, de természetesen a válasz is unalmas.
- Mi járatban erre felé? - csattogtatja a rágóját a taxi sofőr, miközben bekanyarodtunk egy utcába.
- Munka-ügy. - felelem röviden, és az egyik kezemmel már a kilincset kutattam, készen arra, hogy bármikor odaérhetünk.
- Hmm. Hány éves vagy? - vizslat megint ráncos barna szemével a visszapillantóból, mire egy dühös pillantást vetek rá vissza.
- 20.
Ismét bekanyarodtunk egy utcába, ami már ismerősnek tűnt a Google Maps-ról. Zsákutca volt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Mindjárt odaérek. Mindjárt befogadnak, vagy épp hazaküldenek már a jövőhéten. Nagyon izgulok az első találkozástól. Mi van, ha a lányoknak nem leszek szimpatikus? Ha az apa egy erőszakos állat, és rámmászik?
Ezek a gondolatok már hetek óta folyamatosan pörögtek az agyamban, de most kezdtek átcsapni a valóságba.
Megálltunk a szintén vöröstéglás, emeletes ház előtt, ami kiköpött mása volt a Harry Potter Privet Drive-os házának. A gondolatra elmosolyodtam, majd gyorsan le is hervadtam, mikor a taxis bemondta az árat. Az egész út nem volt több 3 km-nél, de egy vagyont hagytam a pasasnál. Londonban nem szoktam taxizni, épp ilyen indokokból kifolyólag.
Erősebben csaptam be az ajtót, mint az szükséges lett volna, mire a taxis felhördült majd elhajtott, én pedig szembe fordultam a házzal. Vetettem egy gyors keresztet, majd átvágtam az apró előkerten, és remegő ujjakkal becsengettem a házba. Pár másodperc után nyílt az ajtó, én pedig felismertem az édesanyát Eliz Harper személyében.
- Üdv, Jenn... - kezdtem, de a nő egyből a nyakamba ugrott.
- Jenny Brown! Hát ideértél! Úgy vártunk már, gyere beljebb, mindjárt esni fog. - vigyora fél arcát elfoglalta, apró barna szemei pedig csillogtak. Hollófekete, göndör haja volt, amit felcsatolva viselt, és pont úgy nézett ki, mint aki munkába megy vagy épp onnan jön. Lecibálta a hátamról a zsákot, én pedig tisztelettudóan levettem a lábamról a szandált, majd tátott szájjal végigbámultam az előszobán. Letisztult, fehér szín keveredett a faragott berendezéssel. Néhol egy kis bézst is belecsempésztek, és az egyetlen kitűnő szín csak a lányok kabátkái és cipőcskéi voltak, amik pirossal és rózsaszínnel szúrták ki a szememet. Imádtam a lakberendezési magazinokat, és otthon is én rendeztem be a saját szobámat. Tudtam, hogy ha az előszoba így néz ki, akkor a többi helység is minimum címplra való lesz.
- Peny, Mel, megérkezett Jenny. Gyertek üdvözölni új nővérkéteket! - kiabálta Eliz teljes vigyorral, az én hallásom pedig újabb egy fokot romlott. Mosolyogva fogadtam a lányokat, miközben beléptünk a nappaliba. Két kislány kézenfogva állt előttem, mindkettőn apró iskolai egyenruha. Peny volt a kisebb, megszeppenve húzogatta a haját és nagy kék szemekkel pislogott rám. Mel egyből tisztelettudóan kinyújtotta felém szabad kezét. Rajta már látszottak a serdülőkor első jelei, és volt egy olyan érzésem, hogy sikeresen belecsöppentem lázadása közepében.
- Szia, Mellanie vagyok. - köszönt, mire biccentve kezetfogtam vele.
- Én pedig Jenny. Öhm, hoztam neked és a húgodnak is valamit, ha kipakoltam, szeretném majd átadni. - ez hazugság volt, úgyhogy nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy melyik cuccomat áldozom majd fel. Mel bizonytalanul fürkészett, végül megvonta a vállát, kicibálta a karját a húga szorításából, és elviharzott.
- Gyere, körbevezetlek a házon, aztán pedig vissza kell mennem dolgozni.
- Te is jössz, Peny? - mosolyogtam a kislányra, aki vállat vonva csatlakozott hozzánk.
A háztól még a térdeim is megremegtek, fantasztikusan gyönyörű volt. Letisztult, de itt-ott elvétve egy meghatározó bútor vonzotta a tekintetet. A nappaloban egy hatalmas plazmatévé állt, előtte fekete bőr garnitúrával és egy bézs dohányzóasztallal. A konyha csillogott az ezüstös rozsdamentes fém hűtőtől és a halványrózsaszín bútoroktól, középen és a fal mellett végig pultokkal és fából készült bárszékekkel. Az egész déli fal üvegre volt cserélve, a konyha és az ebédlő pedig együttesen adták a hely varázsát. Innen lehetett kilépni a hátsó udvarra is.
Az emeleten az egyik fürdőszoba és négy hálószoba egy központi részbe nyílt, ahonnan galériaként lehetett letekinteni az alsó szintre.
- Ez itt Mel szobája. - mutatott egy "belépni tilos!" táblás ajtóra Eliz egy mély sóhaj kiséretében. Elfolytottam egy mosolyt. Ez a tábla dolog annyira tipikus amerikai stílus volt.
- Ez az enyém. - motyogta Peny, a következő ajtónál, aminek szembe pedig az én szobám állt. Az apró folyosó végén egy kétszárnyú ajtó mögött vélhetően a szülők hálószobája állt.
A számomra kinevezett szoba egyszerű vendégszoba volt, kétszemélyes ággyal, és beépített szekrényekkel. A függöny halványkék volt, de annyira, hogy csak a mennyezetbe épített lámba felkapcsolása után tűnt fel. Odaléptem, és húzott szájjal fedeztem fel, hogy az utcára néz a szobám. Csak remélni tudom, hogy nincs forgalom.
- Úristen, el fogok késni! - kiálltott fel drámaian Eliz, majd nyomott egy csókot a lánya feje búbjára. - Jenny, nézz szét és pakolj ki nyugodtan, a lányok ebédeltek már, vacsorára pedig hazaérünk. Igazából holnaptól számítunk a segítségedre, a lányok lefoglalják magukat, Peny jön velem, mert elviszem a barátnőjéhez. Pihenj nyugodtan. - mosolygott Eliz, majd a lányát terelgetve lesietett az emeletről, és már csak a becsapódó ajtót hallottam.
Lehuppantam az ágyamra, és egy ideig csak néztem a mennyezetet. Kíváncsi voltam, hány napon belül dől össze ez a tökéletesnek tűnő máz eme kis családon. Mel irányábl már repedezik a réteg, és Peny is gyanúsan hallgatag, miközben Eliz majd szétfeszíti az arcát a vigyorokkal.
És én ezt páholyból fogom végignézni, ahogy teszem a saját családomnál is. Nem akartam most rájuk gondolni, csak örülni akartam, hogy elszabadultam onnan, ha egy rövid időre is.
Írtam anyámnak egy üzenetet, hogy megérkeztem, majd az egész táska tartalmát kiborítottam a szoba közepére. A piperecuccokat kipakoltam a fürdőszobába, ami fehér és fekete bútorokkal volt tarkítva egy fal méretű megvilágított tükörrel. A ruháimat szép sorban, színek szerint válogatva elpakoltam a szekrényben, csak a futócipőmet, az trénergatyámat és egy atlétát hagytam kint. Lecseréltem az ágyhuzatot, mert bár nem hiszem, hogy tetves, vagy bolhás lenne, azért mégis jobban érzem magam a kék, virágmintás huzatban.
- Mel, öhm... elmentem futni, boldogulsz addig? - kopogtam a lány ajtaján, mire egy hangos "Ja" jött vissza. Nem volt túl meggyőző, és bár hiába nem szerettem volna, mosolyogtatott a viselkedése.
Letrappoltam a lépcsőn, csináltam néhány bemelegítő ugrálást, majd nekiiramodtam.
- Mel, öhm... elmentem futni, boldogulsz addig? - kopogtam a lány ajtaján, mire egy hangos "Ja" jött vissza. Nem volt túl meggyőző, és bár hiába nem szerettem volna, mosolyogtatott a viselkedése.
Letrappoltam a lépcsőn, csináltam néhány bemelegítő ugrálást, majd nekiiramodtam.
Általában nem gondolkodom, mikor futok, csak élvezem a lábaim halk puffanását a talajhoz, most azonban a környék memorizálására ügyeltem. Zöldellő bokrok, barna kerítések mellett haladtam el, aránylag csend honolt a környéken. Volt, aki az autból pakolt ki, mások a kutyájukat próbálták sétáltatni, amiből inkább az lett, hogy a hatalmas Dán dog sétáltatta a gazdáját.
Csak futottam, nézegettem a házakat és az embereket. Sokkal csendesebb, mint London, és sokkal kacskaringóssabb is.
Csak futottam, nézegettem a házakat és az embereket. Sokkal csendesebb, mint London, és sokkal kacskaringóssabb is.
Befordultam egy utcasarkon, és épp szembe jött egy fiú, izzadt pólóban és zenét hallgatva futott ő is, csak az én irányomba. Ezen kissé meglepődtem, ugyanis délután két óra volt, ilyenkor azért mindenki dolgozik vagy iskolában van, vagy nyáron alszik, de semmiképp nem fut.
Közelebb érve megcsodálhattam izzadságtól csillog hatalmas bicepszét és a szinte már szürkébe átforduló kék szeme szinte lyukat égetett a fejembe. Szőke haja a homlokába hullott, de kétoldalt rövidebben viselte. Ismét az útra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban magamon éreztem a tekintetét, ami csak jobban zavart. Elhaladtunk egymás mellett, én pedig ismét a futásra és a környék memorizálására koncentráltam. Már egy ideje mentem, mikor feltűnt, hogy nem csak a saját léptemet hallom, és hátrafordultam.
- Nemár, te követsz? - lassítottam, de nem álltam meg, egy helyben futottam, míg odaért hozzám a szőke fiú. Leglább egy fejjel magasabb volt nálam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Minek követnélek? - haladt el mellettem, mire bosszankodva a nyomába eredtem. Nem hagyhat le, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, mert az előbb még a másik irányba mentél. - magyaráztam logikusan, és gyorsítottam a tempón, ő pedig igazodott hozzám. Már így is lihegtem, nem szoktam ekkora tempóval menni.
- És? Több kört megyek. - vigyorgott, ami nem igazán tett boldoggá.
- Ja, oké. - odaértünk az utca végére, és visszafordultam, mire ő is. Egymás mellett futottunk némaságba burkolózva. Néha egyikünk gyorsított, néha a másikunk, de mikor befordultunk az utcánkba, már sprinteltem. A ház előtt lefékezve nyomtam az oldalamra a kezemet, mire halk kuncogást kaptam vissza.
- Kössz. - sziszegtem kétrét görnyedve, és kisöpörtem izzadt hajamat a homlokomból.
- Holnap reggel 7-kor itt várlak. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Mivan?
-Már bocs, de a nevedet sem tudom. - vágtam vissza dühösen, amiért rajta még csak a fáradtság jelét sem láttam.
- Henry Spourk. Szemben levő épület. - "Anri"-nak ejtette, mire akaratlanul is a szememet forgattam. Mert a sima "Henri" nem elég angol.
- Oké, Henry, - külön hangsúlyt tettem az Anri-ra, - holnap lefárasztalak, meglásd.
- Már alig várom. - kacsintott, mire összeszorítottam a fogaimat. Én is rájöttem, hogy kétértelmű a mondatom, és vélhetően ő sem a futásra gondolt. Lépett párat hátrafelé, és kinyitotta a kiskaput a házuk előtt.
- Henry! - kiáltottam oda, mire meglepődve fordult felém.
- Igen?
- Hatkor kelek. - vigyorogtam vissza, majd hátatfordítva bevonultam új, két hónapig ideiglenes otthonomba. Közelebb érve megcsodálhattam izzadságtól csillog hatalmas bicepszét és a szinte már szürkébe átforduló kék szeme szinte lyukat égetett a fejembe. Szőke haja a homlokába hullott, de kétoldalt rövidebben viselte. Ismét az útra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban magamon éreztem a tekintetét, ami csak jobban zavart. Elhaladtunk egymás mellett, én pedig ismét a futásra és a környék memorizálására koncentráltam. Már egy ideje mentem, mikor feltűnt, hogy nem csak a saját léptemet hallom, és hátrafordultam.
- Nemár, te követsz? - lassítottam, de nem álltam meg, egy helyben futottam, míg odaért hozzám a szőke fiú. Leglább egy fejjel magasabb volt nálam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Minek követnélek? - haladt el mellettem, mire bosszankodva a nyomába eredtem. Nem hagyhat le, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, mert az előbb még a másik irányba mentél. - magyaráztam logikusan, és gyorsítottam a tempón, ő pedig igazodott hozzám. Már így is lihegtem, nem szoktam ekkora tempóval menni.
- És? Több kört megyek. - vigyorgott, ami nem igazán tett boldoggá.
- Ja, oké. - odaértünk az utca végére, és visszafordultam, mire ő is. Egymás mellett futottunk némaságba burkolózva. Néha egyikünk gyorsított, néha a másikunk, de mikor befordultunk az utcánkba, már sprinteltem. A ház előtt lefékezve nyomtam az oldalamra a kezemet, mire halk kuncogást kaptam vissza.
- Kössz. - sziszegtem kétrét görnyedve, és kisöpörtem izzadt hajamat a homlokomból.
- Holnap reggel 7-kor itt várlak. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Mivan?
-Már bocs, de a nevedet sem tudom. - vágtam vissza dühösen, amiért rajta még csak a fáradtság jelét sem láttam.
- Henry Spourk. Szemben levő épület. - "Anri"-nak ejtette, mire akaratlanul is a szememet forgattam. Mert a sima "Henri" nem elég angol.
- Oké, Henry, - külön hangsúlyt tettem az Anri-ra, - holnap lefárasztalak, meglásd.
- Már alig várom. - kacsintott, mire összeszorítottam a fogaimat. Én is rájöttem, hogy kétértelmű a mondatom, és vélhetően ő sem a futásra gondolt. Lépett párat hátrafelé, és kinyitotta a kiskaput a házuk előtt.
- Henry! - kiáltottam oda, mire meglepődve fordult felém.
- Igen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése