Jenny Brown - 34.

- Szerinted melyik legyen? - kérdezte Helena a fehér sminkesasztalánál ülve, és maga elé tartott két ezüst színű nyakéket. Sóhajtva beledobtam a telefonom a táskámba, és felé fordultam.
- A lógós, sokkal szebb.
- Szerintem is. - vont vállat, majd visszafordult.
Hivatalosan már fél órája el kellett volna indulnunk a piknikre, de sem Henry sem Helena nem készült el, Yako nadrágszárát pedig Kennedy úrihölgyekhez méltóan lepisilte, úgyhogy maximális a fejetlenség a Spourk házban. Yako teljesen az ellentéte Henrynek, egyedül a csibészes tekintet árulná el, hogy barátok. Ébenfekete haj, magas de férfias testalkat, enyhén mandulavágású szem. És folyamatos poénkodás, amitől az ember lányának hasa izomlázas lesz, annyit nevet. Még így is, hogy szétizgulom a fejem a mai estén, Yako képes volt elvonni a figyelmem apróságokról. Azonban Ashton felszívódását nem tudta feledtetni velem, és ez napok óta egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. Amióta kilépett a kórházi szárny ajtaján, nem tudtam elérni. Tegnap még a lakására is elmentem, de zárva volt az ajtó. Helena szerint csak sok a dolga, de én ezt nem veszem be.
- Kár, hogy Jared nem tudott jönni. - akadt meg a tekintetem az egyik képen a falon, ahol Helena a fiúval egy hatalmas vattacukorba harap.
- Talán estére ideér. - próbálta rejteni, de hallatszott a hangján a csalódottság. - Eléggé meglepődtünk, hogy nem vették fel a kollégiumba. Úgyhogy most mindenki lakást keres.
- Az ingatlanirodák belőlünk gazdagodnak meg. - jegyeztem meg fanyalogva. Anyám is lakást vadászik, Henry-ék is, és úgy tűnik, mostmár Jared is. A lakberendezés király, csak az odáig vezető út a pokol túrája.
- Lemegyek, ránézek a lányokra. - tápászkodtam fel az ágyról, és otthagytam Helenat a púderes ecsetjével együtt. Henry szobája az övével szemben volt, a folyosó másik felén, és visszafolytottam egy mosolyt a mai reggel emlékéről. A lépcsőfordulónál belenéztem az egész alakos tükörbe, és muszáj volt a szemem forgatnom a látványra. Egy rövidujjú fehét topp tapadt a mellkasomra, és egy fehér magasított derekú farmer a testemre, amit valószínüleg soha az életben fel nem veszek többé, annyira nem az én világom. A derekamból egy jókora sápadt bőrcsík kilátszott, és ezt a fehérséget csak a vállamra omló barna hullámos hajam törte meg, ami Helenanak hála óriásira lett tupírozva.
A lány a tükörből farkasszemet nézett velem, és a tekintetében félelem ült. Kezdtem elbizonytalanodni az estét és a tervemet illetően. Túl sok minden fordulhat rossz irányba, de az eszem azt súgta, hogy minden rendben lesz. Ashton nélkül viszont a nem jó egyenesen rosszra fordulhat. Próbáltam pozitív lenni, és lehitetni magammal, hogy eleget tudok. Napok óta a rajzolgatom a raktárról látott részleteket és az Adelé által nagy nehezen kiszedett információkat. Ha bármi is megváltozott, óriási nagy bajba kerülök. A tükörképemmel egyszerre fordultunk el a lépcső irányába, ahonnan hangos nevetések hangjai vágták át a levegőt. Még így is ki tudtam venni Peny hangját, és azonnal mosoly terült szét az arcomon. A hahotázás nem az ő műfaja, Yakonak azonban ezt is sikerült elérnie.
- Tyű, a mindenit, milyen segg! - akadt meg elsőnek a tekintete az emlegetettnek rajtam, a következő pillanatban pedig Henry hatalmasat sózott a barátja fejére. A lányok kuncogtak, Kennedy pedig azonnal mellém szegődött. Megvakargattam a füle tövét, és elengedtem Yako megjegyzését a fülem mellett.
- Ember, állítsd le magad. - szólt rá Henry a barátjára, aki csak legyintett. Pont nem érdekeltek, hogy kiskorúak is velünk egy légtérben tartózkodnak.
- Te sem állítottad le a kutyádat, pedig láttad, mit tesz a nadrágommal. - vádaskodott Yako, mire nevetve megpaskoltam Kennedy feje búbját. Mind láttuk, mit csinál, de annyira kuncogtunk, hogy nem volt időnk szólni Yakonak, csak mikor már megérezte a hirtelen jött meleget a lábszárán.
- Nagy ügy. - vont vállat Henry, miközben mögém lépve átkarolta a derekam, én pedig boldogan símultam bele az ölelésébe. Az ujja a hasam egy fedetlen részén barangolt, forró érzést hagyva maga után. Peny épp befejezett egy rajzot Mel gipszén, amit már napok óta vászonnak használ, és elégedetten csapta rá a filctollra a tetejét. Melnek esze ágában sem volt fehéret viselni, úgy vélte,épp elég a fehér gipsze (ami Penynek hála lassan egy Van Gogh festménnyel versenyzett) és a szürkés mankója.
- Indulhatánk már... - morogta Yako, és beletúrt tarajként álló fekete hajába.
- Ezt mond a húgomnak. - sóhajtott Henry, és végszóra Helena jelent meg az utolsó lépcsőfokokon, gyönyörű, hercegnőket is megszégyenítő hófehér csipkeruhájában, aminek szára a földet súrolta, a vállát pedig szabadon hagyta. Szőke loknijait oldalra tűzte, és elkönyveltem, hogy nála szebb teremtés nem fog a pikniken megjelenni.
Yakonak leesett az álla, de ahogy szétnéztem, nem ő volt az egyetlen. Henry is megbabonázva figyelte a húgát, mintha legalábbis annak az esküvője volna, de hamar el is kapta róla a tekintetét.
Helenaval a viszonyuk, nos... volt már jobb. Henry nem képes a húgának megbocsájtani azt, hogy évekkel ezelőtt és most is hazudott neki, Helena pedig mérges Henryre, amiért az nem hagyja levegőhöz jutni. Kezdetben próbáltam elsímitani a dolgokat kettőjük közt, leülni velük beszélni, mindekttőjükről csupa pozitív dolgot mondani a másiknak, de egy nap után inkább feladtam.  Ez a kettőjük ügye, amit előbb-utóbb rendezni fognak, csak hát teljes kézigránát jelenleg a házuk. Ashton neve a pöcök, amit ha kihúznak, újraépítethetetlenül összedől minden.
- Aztamindentejóistenatyaég. - nyögte ki Yako, és azonnal felpattant a helyéről, karját nyújtva Helena felé, aki vihogva és csillogó szemekkel fordult körbe.
- Nem túlzás? - emelte meg a szoknya rész, mi öten pedig egyszerre hördültünk fel, hogy "neeem".
- Gyönyörű vagy. - tette hozzá még Henry, és Helena egy pillanatra elfelejtve a vitájukat boldogan mosolygott rá vissza.
- Na, most már meheténk? - törte meg Mel az érzelmes pillanatot, aki amúgy sem tűri sokáig a gyengeséget, és a mankójáért nyúlt. Egyikünknek sem hagyta, hogy segítsünk, így karon ragadtam Penyt a kislányos fehér, világosékék virágokkal díszített ruhácskájában, és a garázs felé indultunk.
- Ott találkozunk. - intett vissza Yako az ajtóból, és Helenaval együtt az ő autója felé indultak. Már épp nyitottam ki az anyósülés oldali ajtót, mikor eszembe jutott valami.
- Csak visszaszaladok a táskámért. - hátráltam, Henry pedig segített beülni Melnek a hátsó ülésre.
Kennedy végigkísért a kerten a hátsó bejáratig, majd a lépcsőig. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy megragadtam az utazótáska fülét, amit érzekéskor tettem oda. A többieknek csak annyit mondtam, hogy váltásruha, ami a maga módján igaz is volt... csak épp nem a bulira. Egy pillanatra megtorpanva bámultam a táskát, és meginogtam a tervemet illetően. Ha magammal viszem, már nem léphetek vissza, végig kell csinálnom az estét így vagy úgy. Behunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, és ezt megismételtem még kétszer. Egyre izzadó tenyerembe szorítottam az érdes szövetet. Nem néztem vissza sem a házra, sem Kennedyre, csak becsúsztam az ülésre és a lábamhoz dobtam a táskát.
- A váltócucc. - magyaráztam egyből idegesen, pedig Henry nem is kérdezte.
- Ha Yako kikezd a húgommal, esküszöm megütöm. - morogta Henry, ahogy a barátja autóját követtük. Egy gyönyörű, csillogó kék 1969 Chevy Camaro, aminek láttán azonnal átöleltem a motorháztetőt, sőt azt hiszem még egy csókot is nyomtam a fényezésre. Yako persze egyből leszedett róla, nem engedi, hogy bárki is hozzáérjen az ő "kicsikéjéhez". Melette Henry Audija fabatkát sem ér a szememben.
- Őt is? - kérdeztem vissza Ashtonra gondolva, és automatikusan a telefonomért nyúltam. Marha nagy szükségem lett volna rá, vagy egy nyugtatóra. A hatás ugyanaz. - Talán szól pár jó szót az érdekedben. - fontoltam át a lehetőségeket.
- Kizárt. Majdnem kiesett a szeme, mikor meglátta Helenat a lépcsőn. Szerintem a saját születési idejét sem tudná megmondani, annyira széthullott.
- A haverod. Nem kell aggódnod, Helena pedig igenis megérdemli a figyelmet. - zártam le a témát, Henry viszont tovább morgott magában.
Hosszú, kanyargós utcákon haladtunk végig, és igyekeztem minden részletet erőssen az elmémbe vésni. Először csak egy megérzés volt, aztán egyre gyanúsabbá vált, így rákérdeztem.
- Megyünk ki a városból? - fordultam Henry felé.
- Igen, a Haigh Country Parkban lesz a rendezvény.
- Nem... nem erre vannak a raktárak? - kérdeztem, és láttam a visszapillantóból, hogy Mel hirtelen előre fordítja az eddig távolba meredő tekintetét. Nem csak ő feszült meg ültében, én is.
- De igen. Honnan tudod? - ráncolta Henry a szemöldökét, és a combomra helyezte az egyik kezét.
- Tanulmányoztam Wigan térképét még régebben. - hazudtam szemrebbenés nélkül, és még nekem is feltűnt, mennyire belejöttem a kamuzásba az utóbbi időben.
- Minek? - értetlenkedett tovább a barátom, én pedig erőssen törtem a fejem a következő hazugságon. Egy pillanatra lefagytam, ami lehet, hogy elárulhatott volna, de Mel azonnal a segítségemre sietett.
- Hogy mikor lelépek otthonról, meg tudjon keresni. - vágta rá, ami a maga nyakatekert módján igaz is volt. Henry megelégedett a válasszal, nem firtatta tovább a dolgot, csak felhangosította a rádióból szóló Years&Years számot, és a hangos basszus elnyomta a szívem erőteljes dobogását.

- Azt hittem, valami mezőn leszünk. - tátottam el a számat ahogy kiléptem a műszerfal mögül.
- Hát, végülis az. - magyarázta Henry, és kisegítette Peny-t a magasított autóból, majd Mel-ért nyúlt.
- A mezőkön nincs kétszintes, hatalmas kastély. - mondtam viruló fejjel, és elképzelni sem mertem, hogy lehet berendezve. Valószínüleg fenséges és hatalmas szobák virágos tapétával, arany szegőkkel és bársony ülésekkel. Egy csapásra mindent elfelejtettem, a körülöttük örvénylő fehér ruhás emberektől kezdve a Camaróból kiszálló barátnőmön át a saját puszta jelenlétemig. A lábam azonnal az épület felé vette az irányt.
- Hé, nem arra van a piknik. - kapta el a kezem Henry, mielőtt tovább indulhattma volna. Összefűzte az ujjainkat, és visszaírányított az autóhoz, én pedig éreztem a szívemre rátelepedő csalódottságot.
- De én látni akarom belülről. - hisztiztem mint egy 8 éves, akinek kettétörték a Barbie-ját és még képen is röhögik.
- Bocs Jenny, de már évek óta lakatlan. - biggyesztette le az ajkát Helena, és feltűnt, hogy Yako védekezően még mindig mögötte áll.
- Nem. Nem. - csalódott hangomat elfújta egy nyári szellő, csak tátogtam, mint egy hal, ahogy a társaság és az épület közt kapkodtam a fejem. - Ez olyan igazságtalan.
- Sajnálom. De most oda megyünk. - mutatott Helena az ellenkező irányba, én pedig szomorúan lépkedtem utánuk. Yako és Helena ment elől, a két kiscsaj középen, mi Henryvel pedig hátul kullogtunk. Néhányan még velünk egy időben érkeztek, de a nagyobb tömeg már előttünk terült el, hófehér kinyitható kempingszékeken és fehér abrosszal leterített tucatnyi kerek asztalnál. A lágy zene hangjai lesülyedtek a fűszálakig, megérintve a talajt, hogy aztán a fellegekig repítse a hallgatót, és átszelje a mezőt. A csupa-csupa hófehér pontok narancssárgássá váltak a lemenő nap fényeiben, de mégis rikítottak a maguk tisztaságában.
- Kicsit ki fogok tűnni a tömegből. - törte meg a csendet Mel savanyúan, Peny pedig vihogni kezdett mellette.
- Legalább a mankód király. - veregettem meg a vállát bíztatóan. A mankóját körbetekertük Peny néhány fehér és ezüstös hajszalagával, ennyit engedett a lázadásából. Minél közelebb értünk, annál kevésbé kötöttek le a hangjegyek, és feltűnt a sutyorgás. Lehet, hogy Mel nem a dress code-hoz öltözött, és ez talán megbortánkoztatott pár embert, de maga a baráti társaságunk is minden tagja képes volt magára vonni a figyelmet valamivel. Helena a gyönyörűségével, Yako a visszatérésével,  Mel a gipszes lábával. Az egész város tudta, hogy Eliz elhagyta a családját, és magára hagyta a kis Penyt, Henry volt a helyi sztár, én pedig... hát én mindenben benne voltam. Henry Spourk barátnője, Adelé egyik megtalálója és megmentője, a lány, aki majdnem megfulladt a tűz során, kirekesztett-Ashton ismerőse, londoni au-pair... és a városiak listája még csak nem is teljes. A sutyorgást az elhalkuló beszélgetések csak még inkább kiemelték, Henry pedig erősebben szorította a nyirkos kezem. Így vágtunk át a területen, míg egy Spourk névre lefoglalt asztalhoz találtunk. Yako kihúzta a széket Helenanak, Peny és Mel lezöttyentek két másikra. Segítettem Melnek felpolcolni a gipszes lábát egy szabad székre, majd én is helyet foglaltam, és mosolyogva körbenéztem. Nem érdekeltek az emberek, és ezt a tudtukra akartam adni, ennél pedig nincs nagyobb fegyver egy mosolynál. Henry a székem támlájára tette a kezét, és közelebb húzódott. A lehellete súrolta a nyakam, és kénytelen voltam elfojtani egy sóhajt.
- Lehet, hogy Helena a királylány jelenleg, és Gretchen is adta a szokásost, de nekem mindig is a bad-ass csajok jöttek be, mint te. Mindent a képzeletre hagysz, és ez őrjítő. - magyarázta az öltözékemről, én pedig az első büszkeséghullám után elhúzódtam tőle.
- Gretchen? Hol van? - kapkodtam a fejem, és Helena is megkérdezte, hogy kit keresek, olyan hévvel forogtam. Ennyit arról, hogy milyen erőssek maradunk a város előtt.
Aztán megpillantottam, ő pedig engem. Egyikünk sem gondolta megszakítani a tekintetünk kötelékét. Nem tévedtem, mikor az ingatlanirodában megállapítottam, hogy valószínüleg eszméletlen ruhában fog parádézni a mai napon. Egy vékonypántos fehér, teljes testére símuló ruhát viselt, amelynek oldalaiból kiharaptak egy jókora darabot, felfedve izmos hasát. Gretchen annyi bőrfelületet mutatott, amennyire csak képes lehetett. A combjánál egy vágás indult a lábujjáig, és közszemlére tette hosszú combjait, ahogy felénk közeledett.
- Ide jön? - fordította felém a fejét Helena, mire bólintottam. Túl egyenesen és határozottan jött az asztalok között, ahhoz, hogy ne hozzánk igyekezzen.
- Ó, azta, anyám, te aztán jól kitettél mindent. - ámult végig Yako Gretchenen, ahogy az hallótávolságon belül ért. Véletlen elnevettem magam, a lány pillantása ölni tudott volna. Szívem szerint összepacsiztam volna Yakoval az asztal felett, de későbbre halasztottam a nagyszerű pillanatot.
- Helló Yako, látom hazatoltad a képed. - Gretchen nem nézett az előtte ülő fiúra, kizárólag Henry-t tisztelte meg a figyelmével.
- Csak miattad, édesem. - simított végig bosszantásképp Yako Gretchen meztelen karján, az pedig undorodva kapta el a széktámláról a kezét.
- Ew. Hallgass. Henry, hallottam, mit tettél minap, igazi hős vagy. - kigyókat megszégyenítő mozgással közelített a fiúm felé, én viszont egyre merevebben ültem. Izzott a kezem egy kiadós cicaharcra. Amúgy is ideges voltam a mai nap miatt, erre ez a csaj is itt adja a szépet.
- Tudom. - vont vállat Henry, Helena arcán pedig egy mosoly terült szét. Gretchen keze megállapodott Henry széktámláján, és lejjebb hajolt, hogy mindenki kellő betekintést kaphasson az értékei közé.
- Remélem később megtisztelsz egy tánccal. - oldalra dobta loknis haját, csábosan pislogott a műszempilláival, és nagyon kevésen múlt, hogy nem pattantam fel a helyemről, hogy kikaparjam a füstös sminkkel kiemelt szemét. Henry keze bilincsként ragasztott a székhez, még ő is érezte a testemből áradó dühöt.
- Állj be a sorba. - Henry ugyanabba az irányba döntötte a fejét, amibe a lány is, és parázsló tekintettel bámult vissza rá. Gretchen arcáról eltűnt a csábító máz, felváltották a barázdák a homlokán és a szemöldöke közt.
- Mi? - húzta ki magát, szabad, kifehéredett ujjaim pedig a kenőkést forgatták.
- Zavarsz, nem tűnik fel? - a legváratlanabb helyről érkezett a kérdés, elkerekedett szemmel bámultam Melre, aki unalmas arccal figyelte az egész jelenetet.
- Igen, úgyhogy húzz el, légyszi. - csatlakozott Yako is a felkeléshez, Gretchen pedig döbbenten és mély sértődöttséggel elrobogott a saját asztaluk irányába. Az asztal körül minden szempár rám irányult.
- Mi van? - kérdeztem döbbenten.
- Fal fehér vagy, és most nem a ruhára célzok. - magyarázta Helena. Válasz helyett belekortyoltam az előttem lévő pohárba, és lehűtöttem magam a hideg vizzel.
- Csak idegesít, ennyi.
- Az én barátnőm volt két évig, hidd el, az az igazi pokol. - Yako mosolya ragadós volt, akaratlanul is szétterült az arcomon.
- Mintha akkor nem panaszkodtál volna... - jegyezte meg Henry, és szorosabban magához ölelt a derekamnál fogva.
- Panaszkodtam volna, de a szex a legjobb manipuláló szer. Főleg ha egy pasit akarsz elhallgattatni. - védekezett Yako, Helena pedig a vállába boxolt, hogy ne beszéljen így a kicsik előtt. Henry nevetett, és belecsókolt a hajamba, közben Mel felé tátogtam egy "köszönöm"-öt. Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha egyszer hazamegyek, vajon milyen felnőtt lesz, vajon hogy teszi túl magát a serdülőkoron. Megszelidül talán? Áh, kizárt. De hogy nem fogja csak úgy hagyni magát megalázni, ebben nagyon reménykedem. Talán kicsit durva lesz, nyers megjegyzésekkel, de az is lehet, hogy talál egy normális pasit, aki lenyugtatja. Vagy legalábbis aki megpróbálkozik vele, mert kár lenne, hogy egy ennyire talpraesett lányt kárba vesszen.
- Mi van? - mordult rám Mel, mivel egy jó ideje bámultam. Mosolyogva megráztam a fejem, és Helenara fordítottam a tekintetem. Hol van Ashton?
- Üdvözlök mindenkit a 14-ik White Picniken. - hasított a levegőbe egy éles férfihang, ijedtemben ugrottam egyet a széken, mire Henry jól kiröhögött. A színpad felé fordultam, ahol egy fehér öltönyös férfi állt, és kártyáról olvasta a szövegét. - Köszönjük, hogy a részvételükkel és a jegy megvásárlásával támogatják a Saving Lives at Birth alapítványt. A mai estén a Cosmos zenekar szórakoztat minket, ezen felül pedig a Franco's étterem isteni fogásaiból válogathatnak. Miután a csillagok beterítik felettünk az égboltot, elkezdjük az árverést. Ezúton is köszönjük minden támogatónak és személynek, aki kisebb-nagyobb értéket felajánlt.
- Ti adtatok valamit? - kérdeztem, Helena pedig kuncogott.
- Amit minden évben. Majd meglátod. - kacsintott, és a bátyjára nézve nevetve rázni kezdte a fejét.
- ... éjfélkor pedig tűzijáték színesíti be a rendezvényt.
- De jó, az eddig nem volt. - gondolkodott hangosan Helena.
- Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánunk és jó étvágyat a vacsorához. - zárta beszédét a férfi, a tömeg pedig megtapsolta. A felettünk kifeszített égőket egyszerre kapcsolták fel,ahogy lebukott a nap a horizont mögé. Mindenki ámulva csodálta őket, köztük én is.
- Éhes vagyok. - törte meg a varázst Yako, és kilökte maga alól a széket. Egy több tíz fős tömeg indult meg a rendezvény bal oldalán felállított, roskadozó asztalokhoz.
- Vele megyek, muszáj leszednem a fejét. - tápászkodott fel Henry is, majd a barátja után sietett. Helena átült mellém, az arcáról csupa bűbáj ragyogott.
- Eddig hogy tetszik? - tárta szét a karját.
- Eszméletlen szép. Köszönöm, hogy elhoztatok. Megint. - öleltem át, és egy kicsit tovább szorítottam magamhoz, mint azt a helyzet megkívánta volna. A fejem a vállába furtam, és magamba szívtam vanília és narancs illatú parfümét. Ez volt Helena. A gyümölcs, amelyet mindenki szeret. Kedves és határozott, mindennak ellenére is, amin keresztül ment. Senki nem lenne ilyen pozitív, sem segítőkész, de ő végig mellettem állt ez a másfél hónap alatt. Húsz év alatt nem találkoztam annyira nagyszerű emberrel, mint ő, és akartam, hogy tudja.
- Köszönök mindent, Helena. - súgtam a vállába. - Tényleg. El sem tudom képzelni, milyen lett volna ez a nyár nélküled. - elhúzódtam, és láttam Helena szemében a csillogást. - Ne bőgj! - vágtam rá élesen, mire nevetni kezdett.
- Miért búcsúzkodsz? Hisz semminek nincs vége. Még két hét, és megyünk Londonba, tudod.
- Tudom, csak... - nem tudtam neki elmagyarázni, miért érzem úgy, hogy ma véget vetek a nyárnak. Saját magamnak sem tudtam volna elmagyarázni. - Csak akartam, hogy tudd. Ennyi. - Opálkék szemei találkoztak az enyémmel, és olvasni próbált belőlem. Nem tudott, mert magam sem voltam képes megfejteni az érzelmeim.
- Őrült vagy, Jenny Brown. - simitotta meg az arcom. Helena témáváltásként elkezdte mutogatni a városban élőket, és gonosz manók lévén mindegyiküket megkritizáltuk. "Lily Grent, szerintem egy számmal kisebb ruhát vett..." vagy "Úristen, Mr. Klocks, a matektanárom. Igen, pont olyan kegyetlen, mint aminek kinéz." és "Gery Peterson. Kétszer randiztam vele, de másodszor Henry rájött, úgyhogy rettenetesen megfenyegette. Szerintem mai napig fél a közelembe jönni." Az ételpultnál hatalmassá duzzadt a sor, mindenki élvezni akarta az ízletes falatokat, mielőtt elfogynának, de az én gyomromon csomó kötődött. Képtelen lennék enni, egész nap csak egy banánturmixot ittam. A percek teltek, mind nagyobb sóhajok hagyták el a szám, és igyekeztem nem emlékeztetni magam arra, mire készülök. Arról nem is beszélve, Henry mit fog szólni, ha kiderül.
- Ashton még mindig nincs a városban? - kérdeztem Helenat.
- Tegnap este óta nem válaszolt az üzenetemre, de máskor is előfordult már. - vont vállat. - A bátyám amúgy is árgus szemmel figyeli, hogy a kezembe van e a telefon, úgyhogy nem is akkora baj.
- Csak félt. - érveltem a héten már századszor.
- Nem. A féltés csak egy érzés. Ő leláncol a szobámba. - fakadt ki Helena. - Nem hiszi el, hogy nem Ashton hibája volt a szüleinkkel történtek.
- Helena, tudom, hogy fontos neked Ashton, nekem is, de azért legyünk reálisak... - kezdtem bele, de Helena a szavamba vágott.
- Szerinted ha Ashton lett volna a hibás, elengedték volna ilyen rövid idő után?
- Azt mondta, felkereste valaki... - szedtem össze az Ashtontól hallottakat, de Helena továbbra is mondta a sajátját.
- Az a valaki tudta, hogy nem működött az autóban a fék, amit mellesleg Ashton érdekes mód kölcsön kapott. - Helena az ujjaival dobolt a fehér abroszon, így kéztetve magát, hogy uralkodjon az indulatain. - Tudom, Jenny, hogy kedves lánynak tartasz, de szerinted meg tudtam volna bocsájtani neki mindazt, ami a családunkkal történt, ha tényleg az ő lelkén száradna? - Helena szemében gyűltek a könnyek, de a hangja dacosságról és kitartásról árulkodott.
- Dehát csak baleset volt, nem? - értetlenkedtem, és az agyam egy rózsaszín masszává olvadt. Egyszerűen nem tudtam összerakni a történetet, és ezekre a hírmorzsákra épp nem ma lett volna szükségem.
- Neked tényleg nem mondott Ashton semmit? - Helena első hullámú haragját mintha eltépték volna, a kezemre tette a kezét, így bíztatva, hogy nézzek rá.
- Mondott ő sok mindent. Mit hagyott ki? - sóhajtottam, és felkészültem a lehetetlenre. Vagyis csak azt hittem, de ez még annál is ütösebb lett.
- Az autó fékje nem csak úgy bekrepált. Elvágták a fékkábelt. Ami pedig tudod, mit jelent.
Persze hogy tudtam. De képtelen voltam fel is fogni.
Ashtont holtan akarták látni.

Jenny Brown - 33.

- Tessék. - nyújtott felém Henry egy kávét, amit a helyi automatából hozott.
- Köszi. - mosolyogtam rá, és a két kezembe fogtam a még forró papírpoharat. Az események teljesen kimerítettek, hiába volt nyár közepe, még mindig remegtem és fáztam.
Henry leült mellém, és a vállára vont. Melt a mögöttünk lévő kórterembe vitték, miután megröntgenezték a lábát. Jeffry is befutott időközben, Ashton pedig a kórház másik szárnyában van Adelével.
Miután Melt és Markot kiszabadították a romok alól, gondolkodás nélkül elárultam a mentősöknek, hogy tíz házzal arrébb mi a helyzet. Mivel Melt egy percre sem akartam magára hagyni, ezért Henry visszament a másik épülethez, ahova addigra újabb egység mentő sietett ki. Az, hogy a dolog nem ment simán, enyhe kifejezés. Adelé menekülni próbált, nem akarta, hogy hozzá érjenek és Henry elmesélése alapján teljesen kiakadt, annyira, hogy végül hárman fogták le, az egyik mentőápoló pedig nyugtatót adott be neki. Ha ott lettem volna, biztos nem engedtem volna meg, hogy ezt tegyék azzal a szerencsétlen lánnyal. Nem tudjuk pontosan mi történhetett vele, mit élhetett át. Ashton mellette maradt a pszichiátrián, és jelenleg fogalmunk sincs, mit tegyünk. Egyikünk sem ismeri annyira, hogy kiderüljön, jót teszünk e vele, ha felhívjuk valamelyik rokonát.
Sóhajtottam, és pár másodpercre lehunytam a szemem, Henry ujjai pedig apró köröket rajzoltak az arcomra.
- Hosszú nap, mi? - kérdezte, mire vállat vontam.
- Amióta Wiganben vagyok, hívhatjuk szokásosnak is.
Egy ideig nem szólt semmit, a fehér egyenruhás nővérek jártak-keltek előttünk, mindegyikük a dolgára sietett, de mind köszönt Henrynek. Ennyit arról, hogy felmondott, akkor is a kórházban kötött ki. Pár perc hallgatás után Henry újra megszólalt.
- Mennyi mindent nem tudok, Jenny? - kérdezte komolyan, mire az ajkamba haraptam.
- Sok mindent. De előbb-utóbb vége lesz, és elmondom. - magyaráztam, és valóban így gondoltam. A hatodik érzékem súgott, ahogy eddig mindig. Adelé felbukkanása ismét más irányba terelte a dolgokat.
- Nem lehetne, hogy beavass? - érdeklődött egyre szigorúbb hangon, amit a tarkóm masszirozásával kompenzált.
- Helenat és téged védelek. Szóval nem.
- Ashton viszont minden tud. Nem irónikus ez kicsit? - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen, miközben valakit tolókocsiban eltoltak előttünk.
- Ha rajtam múlna, neki se lenne hozzá köze, de belecsöppent. Ahogy én is. - hárítottam a kérdését, a következő pillanatban viszont nyílt az ajtó, és Jeffry lépett ki Mel-t tolva maga előtt egy kocsiban. Mel teljes jobb lábszárán fehér gipsz nehezedett.
Az arcán és a kezén lévő néhány karcolást kitisztították, csak a friss hegek látszottak meg néhány lilás a karján.
- Lesz mit telerajzolnia Penynek. - mosolyogtam bátorítóan Melre, aki ugyanígy tett, habár megrándult az arca a fájdalomtól.
- Hol van Mark? - kérdezte egyből, mire a szemben lévő rendelőbe mutattam. A fiú könnyebben megúszta, és ezért rettenetesen dühös voltam. A fejére kapott egy ütést, amitől elájult, de semmi komolyabb sérülése nincs. Szívem szerint én okoznék neki maradandó károsodást, amiért ezt tette Mellel. Már megint. Nem az első és nem is a második eset. Várom az alkalmat, hogy leszámolhassak vele.
- Jenny, mit képzeltél, hmm? - támadt le Jeffry, mire automatikusan hátrahőköltem. A férfi robosztus alakja felém magasodott, tökéletesen álló haja és borostája közt a szemei dühösen villogtak. Henry is felállt mögém, hogy bármikor megvédjen. - Vigyázni kellene a lányokra, nem hancúrozni a szomszéd fiúval. A lányom 2 hónapig gipszben lesz, miattad. Csakis. Te. Tehetsz. Róla. - vádaskodott, és közelebb lépett, csak pár centire volt a mellkasa tőlem.
- Apu, nem ő tehet róla. - védett egyből Mel, de Harpert a legkevésbé sem érdekelte. Nem csak dühös volt. Volt valami a tekintetében, amitől... ami sokkal több volt, mint szimpla harag. Kifejezetten fenyegetett, és ezt nem tűrtem jól.
- Azt hiszi, nem tudom? De maga sem az a tipikus mintaapa. - fakadtam ki, és az ujjammal a tökéletesen álló öltönyére böktem. Túlmentem minden határon, de az, hogy Tia ott lebzsel a házukban, több, mint bosszantott, és az Jeffry Harper hibája. - A felesége lelépett, és tádámm, máris egy másik nővel hempereg. A lányai előtt. Én vagyok a rossz? - kérdeztem kihívóan, ő viszont pofonra emelte a kezét. Henry és Mel egyszerre hördültek fel, a mellettünk elmenő nővér pedig megbotránkozva nézett végig a kis társaságunkon. Nem lepett meg, talán kicsit erre is játszottam. Azt akartam, hogy a kis aktatáskás, jól menő üzletember képe lehulljon, és a raktárban látottak jöjjenek a felszínre.
- Hé! - Henry azonnal maga mögé taszított, de nekem már elegem volt a folyamatos ide-oda rángatásból.
- Nem, semmi baj Henry. - fogtam le a kezét, mielőtt még a szomszédjának támadna. -  Igaza van, tiszteletlen voltam.
Harper összeráncolt szemöldökkel vizslatott, próbált rájönni, hol a csali.
- Nem tartunk igényt a továbbiakban a munkádra. - vágta rá kétséget kizáróan, Mel pedig levegőért kapott.
- Nos, ezt nem ön dönti el. A szerződést a feleségével írtam alá, amiben kitértünk arra is, hogy csak ő mondhat fel nekem. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Lehet, de a feleségem nincs itt, ezért én döntök. - fűzte keresztbe a karját maga előtt, és visszafolytott egy mosolyt.
- Talán erről kérdezzük meg őt. - vettem elő a telefonom, és tárcsázni kezdtem azt a számot, amit Mel telefonjából másoltam ki nemrég.
- Jenny, mi a franc... - szólalt meg Henry, aki döbbenten kapkodta köztünk a fejét, de Harper közbeszólt.
- Fogalmam sincs, mit képzelsz magadról. - szorította össze az öklét, mire a székig hátráltam. - De nagyon vigyázz magadra, amíg itt vagy. - fenyegetett meg, én pedig külön bosszantásként vigyorogni kezdtem. Szinte láttam, ahogy lassan felrobban. Fogta Mel-t és kifelé indultak a kórházból.
- Te meg akarod ölni magad? - rántott vissza Henry a karomnál fogva, mikor elindultam a pszichiátria felé, terveim szerint Adelével vagy Ashtonnal beszélni.
- Mi? Miért? - kérdeztem ártatlanul. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de hihetetlenül élveztem, hogy egyes helyzeteket irányítani tudok.
- Mi volt ez az előbb?
- Családi csevely. - vontam vállat, és a tolóajtó felé vettem az irányt.
- Máskor is megfenyegetett? - Henry elém ugrott, mire a szemem forgattam.
- Jesszus, dehogy. Szerintem nem is beszéltünk még soha ennyit egyhuzamban. Kicsit túlcsordultak az indulatok a nagy izgalmak után, semmi komoly. - magyaráztam a legkisebb bűntudat nélkül. Ami azért pofátlanság még tőlem is, ha azt nézzük, hogy az előbb tettem igéretet arra vonatkozóan, hogy elmondok neki mindent. - Most megnézném Adelét, hogy utána elmehessünk Peny-ért, ha nem bánod. - kérleltem.
- Jenny... - sóhajtott lemondóan, és bele akart kezdeni a litániába, de a szavába vágtam.
- És mi van Helenaval, hmm? Nem kellene vele is beszélned? - tereltem vissza a problémákat az ő térfelére, sikerrel. Henry arcán végigsuhant egy árny, ahogy a húga nevét kimondtam.
- Most rólad van szó, nem a húgomról. Vele estére beszélek.
- Nos, én jól vagyok, ami szerintem Helenaról nem mondható el. Végtére is előtte verted péppé a tinédzserkori szerelmét. Igazán érett viselkedés. - provokálni próbáltam, ehelyett Henry teljes teste megfagyott a szavaim hallatán.
 - A... mi? - kérdezett vissza döbbenten, az én apró bűntudatom pedig késve ugyan, de megérkezett.
- Tényleg nem mondott semmit?
- Mennem kell. - vágta rá, és a kijárat felé vágtatott. Teljes teste megfeszült, vállai fenyegetően előrebuktak, és láttam, hogy térnek ki az emberek az útjából. Lehet, hogy nekem is hosszú napom van, de Henry álomvilága is darabokra hullott a mai nap folyamán. Ahogy kiért az ajtón, rácsörögtem Helenara, és felkészítettem az érkező tornádóra.
- Ne haragudj, kicsúszott a számon, azt hittem, már tudja... - magyarázkodtam idegesen tördelve az ujjam.
- Mégis honnan tudná? Öt perc alatt hazaértünk, és mikor kiszálltam, átült a vezetőülésbe. Nem is engedte, hogy megmagyarázzam, rohant vissza érted. - Helena nem volt kiakadva, de túl boldog sem.
- Tényleg sajnálom, csak nem akartam, hogy én legyek napirenden.
- - Nem baj, legalább nem tőlem tudta meg. Kösz, hogy felhívtál, úgyis a fodrászatban vagyok, itt nem rendez jelenetet. Mel hogy van?
- Az apja hazavitte, most megyek Adelé-hez.
- Igen, fénysebességgel terjednek a hírek, hogy előkerült. Jól van? -  váltott át aggódó hangnembe barátnőm, miközben belöktem az egyik üvegajtót.
- Hát... erre majd később adok választ. Most le kell tennem, ha hazaértem, hívlak. - búcsúztam el, és a recepcióhoz lépve megérdeklődtem, hol találom a lányt.
- Csak hozzátartozók jöhetnek. - a nő fel sem nézett a gépből, ahol a papirizációt végezte, egy-egy ujjal pötyögve a billentyűzeten.
- Én találtam meg. - érveltem, de továbbra sem nézett rám.
- Ügyes vagy. - reagálta le unottan. Gondolom vagy harminc éve itt dolgozik, semmi nem tudja kizökkenteni a monotóniából. Szétnéztem, hátha látok valamilyen jelet, de nem volt szerencsém, így újabb csalit dobtam be.
- Én vagyok Henry Spourk barátnője. - már másodszor próbálom kihasználni Henry személyét ma.
- Az ki? - kérdezett vissza, és a szemüvege mögül végre rám pillantott. Most viccel, ugye?
- Itt dolgozott évekig. - tártam szét a karom értetlenül. A nő egy ideig a távolba révedt, mint aki leképezi magában az egész kórházi személyzetet. Vártam a felismerés szikráját a szemében, de ehelyett csak vállat vont.
- Nem hiszem, hogy ebben a szárnyban. - fogott össze két papírt, és hatalmas húsos kezével rácsapott a tűzőgépre.
- Argh. - támasztottam a homlokom a pultnak.
- Jenny, itt vagyok. - hallottam meg Ashton hangját, és örömteli sóhajjal indultam a jobb oldali folyosóra.
- Hogy van Mel? - kérdezte kedvesen.
- Sajnos azt nem igazán tudtam meg, lévén, hogy az apjával összebalhéztam. - mondtam nyugodtan, Ashton viszont teljesen ledöbbent.
- Mit csináltál? Jenny! - dörzsölte meg a homlokát idegesen, és csak ekkor tűnt fel, mennyire görcsös az egész teste.
- Lényegtelen. Mel valószínüleg megúszta nyakig gipszben és egy rossz élménnyel. Mi van a lánnyal? - böktem a fejemmel az ajtó irányába, és a falnak támaszkodtam, magam előtt összefűzött karokkal.
- Hiába próbálkoztam, nem sok minden tudtam belőle kiszedni. Retteg.
- A pasastól? - mutattam az ablak irányába a hüvelykujjammal, mintha Jeffry Harper ott állna.
- Is. Annyit sikerült az orvosoknak megállapítani, hogy testi erőszak nem történt, csak egy-két zúzódás. Miután elmentetek, alig szólalt meg, ha mégis, össze-vissza hadovált ragasztószalagról meg országokról,  meg hasonlókról.
- Jó ég... - döbbentem le teljesen. A raktáros kalandunk óta rengeteg verzió lejátszódott a fejemben, hogy mi történhetett Adelével és az ott dolgozó nőkkel, de úgy tűnik, egyik sem lesz lottó ötös tipp.
- Ashton, én vissza akarok menni. - jelentettem ki, mielőtt átgondolhattam volna. Ashton mélyen a szemembe nézett, arcán semmilyen érzelem nem adta jelét.
- Ki van zárva. - szögezte le, de én sem hagytam magam.
- Miért? Múltkor sem kaptak el.
- Hajszálon múlt, és azt mondtad, Harper tudja, járt ott valaki.
- Most, hogy láttam, Adelé milyen állapotban van, nem hagyhatjuk ott a többi nőt.
- Nem a te dolgod. - hárított Ashton, de nem nézett a szemembe. Összefűzte a karját a mellkasa előtt, egyáltalán nem az én oldalamra állt a mérleg.
- Akkor szóljunk a rendőrségnek. - tártam szét a karom.
- Szerinted nem tudnak róla? - húzta ki magát hirtelen Ashton, mire elkerekedett szemmel néztem vissza rá, és olyan kicsire összehúztam magam, amennyire csak lehetett.
- Mi...? - tátogtam hangtalanul és totál összezavarodva. Ashton idegesen megdörzsölte az arcát, mint aki bánja, hogy kinyitotta a száját.
- Nem fura, hogy a maffia ilyen közel a városhoz ilyen vígan működhet? - a kérdés a levegőben lógott, nem várt rá választ.
- Maffia? - pislogtam nagyokat. Mi a fene történik?
- Lényegtelen. Jenny, nem oldhatsz meg mindent.
- De megpróbálhatom. - kötöttem az ebet a karóhoz, mert az agyam hátsó zugában már egy terv kezdett kibontakozni, még ha nem is volt túl ésszerű. Emberi szokás: minél inkább tiltanak valamit, annál jobban akarod.
- Én ehhez nem fogok asszisztálni. - lépett hátrébb Ashton, és szomorúnak tűnt. Őszintén csalódott bennem, pedig nem is értettem, mi rosszat követtem el. Mármint azon kívül, hogy teljesen zakkant vagyok, ez viszont nem újdonság.
- Akkor ma miért segítettél? Sőt, eddig állandóan? - durcássan csípőre vágtam a kezem, a tekintetem mélyen Ashton szemébe furva.
- Mert ezt teszik a barátok! - fakadt ki, én azonban majdnem vigyorogni kezdtem, amiért a barátjának tart. - De nem fogom miattad újra lecsukatni magam. - törte meg a lelkesedésem lemondóan, mire a szám elé kaptam a kezem. Én idióta erre nem is gondoltam. Ahogy itt állt előttem, egyáltalán nem azt a látszatot keltette, mint egy bűnöző. Persze, kicsit durvának tűnt a fekete cuccaiban és a piercingekkel, de számomra már közel sem volt ijesztő.
- Sajnálom. Igazad van, átgondolom a dolgot. - bólintottam, és a falnak dőltem. A hajamba túrtam, ami pontosan egy szénabogjához hasonlított, és kerültem Ashton tekintetét, aki egy percig csak némán figyelt. Elindult a mozgásérzékelő ajtó felé, de még utoljára visszanézett.
- Jenny?
- Mhm? - pillantottam rá.
- Tudom, hogy hazudsz. Már rég eldöntötted, mit fogsz tenni. - szólt vissza semleges hangon, majd erőteljes léptekkel a kijárat felé indult.
Akármennyire is helytelen volt, halovány mosoly terült szét az arcomon. Igaza volt, a tervem alapjai már készen álltak, már csak néhány apró részletet kellett beillesztenem. Na világ összes bátorságát összegyűjtenem. Ezt egyedül kellett csinálnom, még ha esélyesen le is fognak csukni, vagy rosszabb: Harper kezébe kerülök. Az érzékeim utóbbira szavaztak, és igazuk is lett.

Jenny Brown - 32.

- Mel! - kiabáltam bele a már süket telefonba. Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. A szívem össze-vissza vert, és kezdett összefolyni a kép a szemem előtt. Istenem, ha annak a kis idiótának bármi baja eset...
- Szerintem ez lesz az. - mutatott ki Ashton a szélvédőn. A ház két üres telek közt állt, látszott, hogy már hosszú ideje nem lakják. Letaposott kerítés vette közbe, a kocsifeljáró betonját már visszavette a természet uralma. A ház jobb felén a tető be volt szakadva, és azonnal a legrosszabbat tudtam elképzelni. Henry egy köteg pénzt húzott elő, meg sem számolva előredobta a sofőrnek, majd Ashtonnal szinte egyszerre tépték fel az ajtót, és rohantak az elhagyatott épület felé.
- Jenny! - kiálltott vissza Henry, miután észrevette, hogy még mindig a kocsiban ülök és az épületet bámulom. Lefagytam, de úgy igazán. A lábaimat nem éreztem, az agyam egy felfújt rágógumi módjára viselkedett, képtelen voltam gondolkodni. Ashton a masszívnak tűnő faajtó zárát rángatta egyre hevesebben, Henry viszont visszajött értem.
- Jenny, szállj ki a kocsiból. - húzott fel a kezeimnél fogva, a sofőr száját pedig elhagyta egy "végre valahára" sóhaj.
- Túl masszív, képtelen vagyok... - szólalt meg Ashton, de Henry hatalasat taszított rajta, így ellökve az útból, majd filmes hősöket megszégyenítve óriási erővel rúgni kezdte a zárat.
- Talán van hátsó bejárat. - kezdtem észhez térni a kábulatból, és az agyam is átváltott logikus gondolkodás üzemmódba.
- Itt van egy ablak bedeszkázva, lehet, azzal kellene próbálkozni. - tért vissza Ashton néhány másodperc múlva, Henry ereje pedig alábhagyott a rúgdosástól.
- Hogy lehet, hogy egy ilyen lepusztult háznak ilyen erős ajtaja van? - fakadt ki joggal.
- Be is mászhatnánk ott. - mutattam a fal felső szélére, ahol az egykori tetőt csak néhány kiálló fahasáb mutatta.
- Túl veszélyes, veled omolhat a tető többi része. - vágta rá Henry azonnal, én viszon Ashton válaszát vártam. Másztunk már ide-oda, kerítésen, falon, kapun át. Éreztem, hogy ebben is támogatni fog.
- Oké, tartom a bakot. - lépett közelebb, Henry viszont közénk állt.
- Jenny, nem hagyom, hogy bemássz! - rázta meg a vállaimat, hogy észhez térítsen, azzal nem számolva, hogy teljesen tisztában vagyok minden hülye ötletemmel.
- Én vagyok a legkisebb, aki be is fér ott Arról nem is beszélve, hogy nekem kellett volna Melre vigyáznom. - néztem mélyen a szemébe, hogy nyomatékot adjak a mondanivalómnak.
- Ez őrültség. És ha rád szakad a többi rész is? - kérdezte kétségbeesetten, de erre nem volt jogszerű válaszom, így csak odasímultam hozzá, és hosszan megcsókoltam.
- Ashton, segíts. - léptem el Henrytől, aki Ashton lépéseivel párhuzamosan hátrált. Láttam a szemében dúló harcot, amit magával vív Ashton láttán, és nagyon sajnáltam érte. Részben miattam alakult így, úgyhogy nagyon sok szálat kell még elsímitanom. Most viszont csak Melre koncentrálhattam, az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam.
- Majd én tartom a bakot. - gondolta meg magát Henry.
- Nem, ezt most Ashtonnal kell csinálnom. Van egy bevállt módszerünk. - csúszott ki a számon, Henry szemöldöke pedig a homloka közepéig szaladt. - Majd elmesélem. Próbálkozz az ablakkal. - mutattam a ház oldala felé.
- Csak ha már bent vagy. - lépett messzebb, és színpadiasan kinyújtotta a kezét Ashton felé, amolyan "a színpad a tiéd" stílusban, majd keresztbefűzte a kezét a mellkasa előtt.
- Ha bármi baja lesz miattad, nem úszod meg csupán zúzódásokkal. - fenyegette meg Henry Ashtont, aki bólintott, mert tisztában volt vele, mennyi minden van a rovásán.
Ashton félig leguggolt közel a falhoz, én meg beletettem a bal lábamat az összekulcsolt kezeibe. Megtámaszkodtam a vállán, majd lendülettel elrugaszkodtam a földről, Ashton pedig ugyanezzel a lendülettel emelt a fal széléig, ahol aztán átlendítettem a szabad lábom.
- Megvagyok! - kiáltottam, majd lenéztem a szobára. Úgy tűnt, nem most omlott be a ház ezen része, amitől mázsás súly hullott le a mellkasomról. A moha és a rozsdásodás nem most kezdődhetett. Ez nem azt jelentette, hogy másik helyiségben nem lehet ugyanilyen károsodás, de a ház többi része kívülről a rozogaságán kívül nem tűnt beomlottak.
- Légy óvatos! - nézett rám a két fiú, Henry pedig az ablak felé indult.- Ne öljétek meg egymást, kérlek. Ne most. - szóltam még vissza, majd leugrottam az egyik korhadt gerendára, meg sem várva, mit válaszolnak. Körülnézve próbáltam rájönni, milyen helyiségben lehetek, de egy szétesőben lévő szekrényen kívül nem fedeztem fel mást.
- Mel? - kiabálam azért a biztonság kedvéért, ahogy egy félig kiszakadt ajtó felé sétáltam a romokon keresztül. Elsőre nem nyílt ki, de egy erőteljesebb rúgástól megadta magát. Belépve a szobába éreztem a talpam alatt simuló hajópadló keménységét, és csak a hátam mögül beszűrődő fénynél tudtam kivenni a lepattogzott zöld festést. A por kavargott körülöttem, ahogy nejlonnal letakart bútorok mellett elhaladtam. Volt itt egy négylábú kanapé és asztal is, polcok, de a por ujjnyi vastagon állt rajtuk, és teljesen érthetetlen volt számomra, hogy nem vitte még el ezeket valaki. A falakon és a sarokban pókhálók tömkelege húzódott, néhány könyv szanaszét feküdt a padlón. Lehajoltam egyért, de kihullottak belőle a lapok. Elképzelésem sem volt, milyen hely ez, és egyáltalán jó helyen járunk e. Az, hogy fura volt, enyhe kifejezés. Ha már be van omolva a tető egy része, hogy-hogy semmit nem vittek el, és a zárat sem törték fel? Az aggódásom keveredett a lassan kibontakozó kíváncsiságommal. Felfedeztem egy apró, fényes rést a falon, és ahogy közeledtem, óriási robaj rázta meg a falat. Majd újabb.
 - Le kell feszegetni! - hallottam Henry hangját a túloldalról. Épp nyitni akartam a szám, hogy megkérdezzem, mit tudnék segíteni, aztán valami elterelte a figyelmem. Halk volt, szinte észrevétlen, de meg mertem volna esküdni, hogy szipogást hallok.
- Mel? - fordítottam arra a fejem azonnal - Melanie Harper? - kiabáltam, és a szoba túlsó feléhez rohantam, ahol már nagyon csekélyek voltak a látási viszonyok. Újabb szipogás tört utat magának a csendben, és már biztos voltam benne, hogy a fal túlsó oldaláról jön.
- Mel, itt vagy? Jenny vagyok. - ütöttem a falat, és fel-le járkáltam mellette, míg kitapogattam a kilincset. A szipogás hirtelen megszűnt, mintha elvágták volna.
- Ki... ki az? - kérdezte egy remegő női hang és csalódva tudasodult bennem, hogy ez nem Mel hangja. Ha Mel nincs itt, akkor teljesen rossz házban járunk, és ki tudja, mi történt vele.
- Jenny Brown vagyok. Te ki vagy? - kérdeztem, Henrynek pedig sikerült az egyik gerendát lefeszegetnie az ablakról. Maradt még négy.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, mire lepisszegtem.
- Nem ismerlek. Menj innen! - ütött bele az ajtóba a nő.
- Ismered Melanie Harpert? Veled van? - hagytam figyelmen kívül a kérését.
- Jeffry küldött? - kérdezett vissza, és ez az adok-kapok játék kezdett kicsit felidegesíteni, mert semilyen irányba nem mozdultunk, a percek pedig rohamosan teltek.
- Nem, Melt keresem. Kinyitnád az ajtót? - Henrynek sikerült a második gerendát is leszednie, így egyre több fényt beengednie a szobába.
- Nem hiszek neked! - csattant fel, és nekem is kezdtek szakadozni az idegszálaim.
- Na, idefigyelj! Nem tudom, ki vagy, rohadtul nem is érdekel, de meg kell találnom egy kislányt, aki talán bajban van. Szóval ha azt mondod, hogy nincs veled egy vadóc, fekete hajú 14 éves lány, már el is húztunk. - hadartam egyre dühösebb hangon. Vártam, hogy rávágjon valamit, de ehelyett a legnagyobb meglepettségemre kattant a zár. A két fiú ugyanabben a pillanatban mászott be az ablakon, ahogy kitártam az ajtót. Nem láttam bent senkit, csak a minimális lakberendezést, de attól elszorult a torkom. Egy rozoga ágy állt a sarokban, mellette egy apró asztalkán zacskó, amiből kiborult néhány konzerv. A tapéta foszladozott, néhány ruha a földön gyűrődött. Lassan, részben ámulatba esve beléptem az aprócska szobába, és jobbra fordulva hirtelen a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikoltsak. Henry követett, és neki is a padlón koppant az álla. Folyamatosan pislogtam és alig hittem el, hogy tényleg az az, akire gondolok. Egyszer láttam csak, akkor is messziről, de az arcával plakátolt kirakatok az agyamba égtek. A lány zavart tekintetétől, beesett arcától és piszoktól összetapadt hajától függetlenül mindketten felismertük, kire találtunk rá, de Ashton tette hivatalossá, mikor belépett, és meglepődve leszólította a lányt.
- Adelé! - lépett hozzá közelebb, a lány viszont a sarokba húzódott félelmében. Zavaros tekintetét kapokodta köztünk, teljesen meg volt rémülve.
- Kik... kik vagytok? - kérdezte, és teljes testében remegett. Piszkos kék felsője és farmere lötyögött rajta, látszott, hogy hosszú ideje nem evett normálisan.
- Ashton vagyok. Ő meg Henry Spourk, őt biztos ismered. - magyarázta Ashton, Henry pedig közelebb lépett hozzám. Adelé szemében láttam a felismerést, ahogy Henryre pillant. Végre egyszer javunkra válik, hogy Henry a kisváros sztárja.
- Ne bántsatok! - guggolt le a sarokba, és maga elé tette védekezően a kezét. Teljesen meg volt rémülve, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Maradjak itt vele, vagy hadjuk itt, és koncentráljak csak az eredeti célomra, vagyis találjam meg Melt. A testem készült ketté szakadni, már nem tudtam, mi a helyes. Muszáj volt az egyik karom levágnom, és ettől teljesen kikészültem.
- Nem bántunk. Csak segíts kérlek. - guggoltam le elé tisztes távolságra, ő pedig kíváncsian követte a mozdulatot. - Járt itt egy fiatal lány ma egy fura fiúval? - rövidítettem le a személyleírást.
- Csak én vagyok itt. De senki nem tudhatja meg. Alig sikerült megszöknöm... - magyarázta, és a haját húzogatta zavarában.
- Itt maradok vele, próbáljátok meg a 81-es házszámnál. - szólt Ashton olyan hallkan, amennyire csak tudott.
- Harper után szerinted nem fél egy férfitől? - húzódtam hozzá közelebb.
- Harper? A szomszédunk? Miért félne tőle? - szólt bele a vitába Henry, aki semmiről nem tudott.
- Egyszer elmondom. - támasztottam a mellkasának a tenyerem, hogy eltoljam Ashtontól, mielőtt újra bekattanna és behúzna neki egyet.
- Ma már mondtad ezt.
- Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? - sziszegtem dühösen.
- Jenny, mi a francot csináltál te az elmúlt hetekben, amiről nem tudok? Valami illegálisba keveredtél, vagy mi? - magasodott fölém Henry.
- Nem hagyhatnánk későbbre ezt a témát? - mutattam a lányra, aki alig mert ránk nézni. Henry kételyektől terhes szemmel vizslatott, és önmagával küzdve végül megadta magát.
- Oké, menjünk a másik házhoz.
- Itt megvárlak titeket. - ült le törökülésben Ashton az ajtó mellé, szemben Adelé-vel, aki döbbenten pislogott vissza rá, miközben mi kiléptünk mögötte a szobából.
- Ne hagyd elmenni. - súgtam Ashton fülébe, aki bólintott, és figyelte, ahogy kimászunk az ablakon.
- Tudsz futni ilyen cipőben? - mutatott le Henry a topánomra, én pedig sóhajtva vettem le, ahogy az útra értünk.
- Ezen az oldalon lesz, gyerünk. - böktem az út jobb oldalára a fejemmel, majd mezitláb futásnak eredtem. A kemény beton súrolta a talpam, ezzel elérve, hogy ne gondoljak túl sok mindenre az apró szúrásokon kívül. Henry mellettem jött, seperc alatt megtettük az utat. A 81-es házszám alatt egy módos emeletes ház húzódott, melléképülettel, amin csak egy fehér ajtó törte meg a bordó téglafal egyhangúságát.
- Itt lesz. - mutattam a kisebb épület felé teljes meggyőződéssel. Azonnal dörömbölni kezdtem az ajtón, Mel nevét kiabálva, de nem kaptam választ.
- Szerinted ha amannál nem működött, ennél fog? - kérdeztem Henry-t, mert láttam, hogy felveszi a pózt a rúgáshoz.
- Csak rád gondolok, és hogy mennyi mindent nem mondtál el. - torpant meg, és mérgesen rám mordult. - Arról nem is beszélve, hogy a kis titkaidról velem ellentétben Ashton tud. Hmm, azt hiszem, lesz hozzá erőm. - szívta meg magát, majd egyetlen, órisái erejű rúgással sikerült letörnie a kilincset, az ajtó pedig résnyire nyílt.
- Mel? - rontottam be, de azonnal megtorpantam. Tök sötét volt, valóban vak sötét, a másik ház ehhez képest napfényes otthonnak számított. - Nem látok semmit! - panaszkodtam, mire Henry előszedte a telefonját, és benyomta a vakut állandó világításra. Az agyam annyira Melen járt, és azon, hogy semmi baja ne legyen, majd Adelé felbukkanása zökkentett ki a logikus gondolkodásból, hogy eszembe se jutottak ilyen egyszerű trükkök. Kikaptam Henry kezéből a készüléket, de majdnem el is ejtettem. A szobában por kavargott, alattunk pedig különböző méretű földdarabkák.
- A mennyezet. - nézett fel Henry, és követtem a példáját a fénnyel együtt. Igaza volt, beszakadt a plafon.
- Mel! - kiáltottam magamon kívül többször egymás után, majd a lábam elé nézve benyomultam a helyiségbe. Nem tudom, hogy a fekete hajáról vagy a feje fölé emelt kezéről ismertem e fel, de Mel ott volt a szoba közepén, halomnyi rommal betakarva. Eszeveszett módra söprögetni kezdtem le róla a darapkákat, az adrenalin teljesen elborította az agyam, nem láttam és nem gondolkodtam. Csak azt akartam, hogy Mel megszólaljon.
- Henry, segíts! - sikítottam bepánikolva, ő viszont Markot találta meg, a fiút próbálta kiszabadítani.
- Mel, én vagyok! - kiabáltam, és enyhén megpaskoltam az arcát, de nem mertem komolyabban megmozdítani. A hasán feküdt, és nem látszott, hogy lélegzik e egyáltalán.
- Jenny, engedj. - lökött arrébb Henry, én pedig zsibbadtan tettem, amit mond. Az ujját a lány nyakára nyomta, és egy ideig mozdulatlanul térdelt mellette.
- Van pulzusa, ahogy a srácnak is, habár mindkettőjüké elég gyenge. Hívom a mentőket, addig világíts a saját telefonoddal. - gondolkodott velem ellentétben logikusan Henry. - Ami a lábán van gerenda, azt ne mozdítsd meg. - szólt még vissza, én pedig döbbenten néztem arra, amerre mutatott. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy Mel hátáról elsöpörjem a nagyobb darabokat, így a lábát figyelembe sem vettem. A látványtól én is majdnem összeestem, egy vaskos gerenda súlyosodott Mel mindkét combján keresztül.
Amennyire csak tudtam, eltúrtam az útból minden törmeléket, az ujjaim görcsben álltak a megerőltetéstől, a tenyerem teljesen kisebesedett, a térdemim visítottan tudtak volna a fájdalomtól. Nem érdekelt, hogy Markkal mi van, mert biztos lehet benne, hogy ha túléli, én juttatom kórházba, de istenesen. Az ő hibája, hogy Mel itt van, és az ő hibája, hogy baja esett.
Végigsimítottam Mel haján, kisöpörve így az arcába hulló tincseket, mire váratlanul nyöszörögni kezdett. Elöször azt hittem, csak beképzelem, de egy újabb fájdalmas sóhaj hagyta el a száját.
- Shh, ne mozdulj, itt vagyok! - simítottam végig az arcán, miközben nagy erőfeszítésekkel kinyitotta a szemét.
- A... hol va...a... - nyöszörgött értetlenül.
- Mindjárt itt a mentő. - magyaráztam. - Ne mozogj.
- Jenny? - ismerte fel a hangom, én pedig szinte lefekedütem mellé, hogy egy szintbe legyen az arcunk, és olyan megkönnyebbülés járt át, hogy majdnem elsírtam magam.
- Igen, itt vagyok. - ott voltam. Végre wigani életemben elösször a megfelelő helyen.

Jenny Brown - 31.

Ashton az első ütéstől a falnak esett, a következőtől pedig már a földre. Henry fölötte térdelve újabb ütést mért Ashton arcára, amiből minden világtáj felé vér fröccsent. Henry nem indokolta, hogy miért üti Ashtont: a szüleikért vagy Helenaért? Csak ütött, teljesen elborult elmével, és Ashton egylátalán nem védekezett. Tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.
- Henry! - sikított Helena, és a bátyja hátára vetette magát, megpróbálva elhúzni őt Ashtonról, de Henry tömény izom, Helena pedig túl törékeny alkatú.
- Henry állj le! - üvöltöttem én is, és megragadtam a már véres öklét, de olyan erővel mért Ashtonra újabb csapást, hogy engem is a falnak lökött vele. A fejem koppant a téglán, és szédülve roskadtam a földre. 1-2 másodpercre kizökkentem az eseményekből, majd szorosan behunyjva a szemem mély levegőt vettem. 
- Hagyd abba! - Helena magán kívül kiabált, ütötte a bátyja hátát és próbálta a már félig ájjult Ashtont védeni a saját testével. Négykézláb odamásztam Ashton mellé, hogy ellökjem onnan Helenat, mielőtt a bátyja őt is megütné, de szerencsére valakiknek a boltból sikerült hátrarántaniuk Henry-t. Ashton arca vérben úszott, a szája és az arcbőre felszakadt, az orra pedig valószínüleg eltört. Könyörgő pillantással engem figyelt, és próbált valamit mondani, de ehelyett összegörnyedve felnyögött, és a kezem után kapott.
- Engedjetek! - üvöltött Henry, és próbált kiszabadulni az őt tartó erős kezek közül. Kábultan felnéztem, és láttam, hogy ketten tartják, Henry arca továbbra is vöröslött a dühtől. Folyamatosan kiabált, azonban képtelen voltam rá figyelni. Helena letérdelt Ashton mellé, és fogalma sem volt, mit kezdjen a fiúval. Reszkető keze tétován járt a vértől vöröslő arc előtt, Ashton viszont még mindig a karomba kapaszkodott.
- Helena, vidd haza Henryt! - förmedtem rá erőteljesebben, mint szükséges lett volna, de túlengett bennem az adrenalin.
- Nem, nekem Ashtonnal kell maradnom... - suttogta teljes sokkban, mire megragadtam az állát, és magam felé irányítottam a figyelmem.
- Ashtonra vigyázok én. Menjetek már! - kiáltottam, Helena pedig képes volt magát annyira összeszedni, hogy felálljon, és a bátyja zsebéből előkotorja az autókulcsot. Ha a megérzéseim nem csalnak, Helenanak nincs engedélye, de a dühös testvérét elnézve ez izgatta legkevésbé. A két férfi belökte Henryt az autóba, de annak sikerült kiszabadulnia a fogságból, még mielőtt rácsukhatták volna az ajtót. Fenyegető tartással Ashton mellé lépett, és lefogadtam volna, hogy még bele is rúg a szétvert fiúba, de ehelyett megragadta a karom, és teljes erejével húzni kezdett. Kevésen múlt, hogy nem estem rá Ashtonra, miközben  Henry ráncigált. A szorításától megcsavarodott a bőröm, és úgy éreztem, mintha az egész kezem lángba borult volna.
- Jenny, gyere! - förmedt rám a fiú, de eszem ágában sem volt vele tartani. Nem tudom többé magamat állítani közé és a húga közé. Az, hogy ismét Ashtont választom helyette, életem egyik legnagyobb hibája lesz, ehhez kétségem sem fért. De most, hogy dühös és szinte megvadult tekintettel engem figyelt, még bizonyosabb lettem abban, hogy nem akarok velük tartani. Önző lennék? Vagy csak a védekező ösztön? Talán mindkettő. Meglöktem Henry-t, amitől kibillent az egyensúlyából, és elengedett.
- Menj már! - üvöltöttem, mire összerezzent, én pedig tovább taszigáltam az autó felé.
- Ez a döntésed? - kérdezte elfuló hangon, miközben hátralépett a nyitott ajtóhoz, Helena pedig gyújtást adott.
- Azzal vagyok, aki segítségre szorul. Jelenleg Ashton az, szóval gratulálhatsz magadnak, mert te löktél bele ebbe a szituációba! - tártam szét a karom idegesen, át sem gondolva, mennyire megbántom Henry-t. Az arcán egy pillanatra átsuhant a szavaim okozta fájdalom, de gyorsan megacélozta magát. Abban a pillanatban, hogy Henry bevágta a kocsiajtót maga után, Helena gázt adott, és kiszáguldottak az utcából.
- Ennyi gézt találtunk. - nyújtott oda egy köteg fehér anyagot az egyik férfi, akinek sikerült leszednie Henry-t Ashtonról. - Hívjunk mentőt? - kérdezte aggódva, és már épp válaszoltam volna, hogy igen, mikor Ashton köhögve kérte az ellenkezőjét.
- Jól vagyok. - támogatta magát félig ülő helyzetbe.
- Biztos? Nem mostanában fogok tükröt adni a kezedbe. - néztem végig a sérülésein, az ő véres arcán viszont hamis mosoly bújkált.
- Csak... segíts be. - támaszkodott a karomra, és sikerült felállnia. Kissé megingott ugyan, vélhetően még szédült az ütések erejétől, ha abból következtetek, hogy Henry milyen erővel vágott engem a falhoz. A gézzel végigtörölte véres arcát, így feltűntek apróbb repedések, amiket eddig nem láttam.
- Ashton, tarstd az orrodnál ezt. - nyomtam a még mindig vérző orra alá az újabb csomag gézt, és átvágtam vele a bolton. A szabad kezemmel hátraintettem a két férfinak, de az egyikük kitartóan jött utánunk.
- Jenny, legalább az elsősegély táskát vidd magaddal. - szólított le, mire megtorpantam.
- Honnan tudja, ki vagyok? - fordultam felé összeráncolt szemöldökkel, de kerülte a tekintetem.
- Az előbb Henry mondta a neved. - válaszolta meg a kérdésemet Ashton, és a pult mögötti ajtó felé indult. Én kikaptam a táskát a férfi kezéből, majd követtem Ashtont a lakrésze felé. Az ajtaja most tárva-nyitva állt, de ahogy beléptem, kulcsra zárta a bejáratot.
- Ülj le. - parancsoltam rá, és kivételesen nem is mondott ellent. Elvette a gézt az eddig szorongatott orra alól, és végignézett magán. Kerestem egy tálat, és a fürdőszobába siettem megtölteni vízzel. Ahogy nyúltam a csaphoz, hogy elzárjam a vizet, megakadt a pillantásom a remegő kezemen, és az egésszen eddig kitartó adrenalinlöket kezdett elpárologni. Nem akartam Henryre gondolni, és arra a már-már vadállatias arckifejezésére, ahogy Ashtont ütötte. A kezemre már rászáradt Ashton vére, és a karom is égett Henry szorításától. Nem voltam jól, nagyon nem voltam jól. Számítottam egyfajta találkozásra Ashton és Henry közt, de elképzelésem sem volt, hogy ennyire durván fog elsülni. Az pedig, hogy Helena itt volt mindennek a közepén... egyszerűen felfoghatatlan. Mégis mit csinált itt? Ashton legutóbb, mikor beavatott a kapcsolatukba, végig múlt időt használt, és nekem eszembe sem jutott, hogy esetleg minden ugyanúgy folytatódna. A plázában Helena meglepettnek tűnt, de egyáltalán nem volt dühös vagy ijedt. Lehet, hogy már akkor is... de nem, nem eshettem kételyek közé. Azt hittem, minden körülöttem mozgolódó szálról tudok, de ennek az utóbbi időben a teljes ellentetje derült ki. Ashtontól kell megtudnom a válaszokat. Már megint, és lehetőleg most már az igazat. Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nem hátrahőkölni a tükörből visszanéző sápadt és zavarodott lányra, majd a tállal együtt visszamentem Ashtonhoz, aki a matracán ült félmeztelen, és maga elé bámult.
- Máris lilul a szemed. - törtem meg a csendet, mire rám nézett.
- Jenny, nem kell itt maradnod. - mondta hallkan, de nem figyeltem rá. Melléültem, és követeltem hogy rám nézett. A fekete, mostanra már vérrel átitatott pólóját kiszedtem a kezéből, és a sarokba dobtam, majd vizes ronggyal tisztítani kezdtem az arcát. Minden törléssel újabb sérülésekre derült fény.
- Déjá vu-m van. - mondtam visszagondolva az első találkozásunkra, mire Ashton halványan elmosolyodott.
- Csak fordított a felállás.
- Meg sokkal durvább. - húztam végig a rongyot az orra egyik felén, mire felszisszent. - Sajnálom.
- Nem kell. A pasid tényleg nagyon... erős. - feszítette meg az állkapcsát, én pedig kiöblítettem a rongyot az elszíneződő vízben.
- Nem hinném, hogy ezek után még a pasim. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk 24 óránál többet együtt lenni. - tisztogattam a felrepedt ajkát, és magamban hálát adtam, amiért legalább a piercingje nem szakadt ki a helyéről.
- Sajnálom. - mondta most ő, de csak vállat vontam. Ez a része izgatott most a legkevésbé.
- Jobban örülnék, ha inkább elmondanád, mégis mi a fene volt ez az előbb Helenaval. - követelőzve néztem Ashton szemébe, és most rajta volt a sor, hogy mély levegőt vegyen. Eltorzult arcvonásain újra végighúztam az ujjam. Orra bedagadt, szeme alja egyre lilábbá vált, bőre itt-ott felszakadozott. Ashton szakadozó légzéséből azt vettem ki, hogy bár fáj neki, nem akarja jelét adni, csak türelmesen ült.
- Ő keresett meg. Volt egy igen kemény beszélgetésünk, de Helena makacs. Sokkal makacsabb, mint te. - tette hozzá, mire majdnem felnevettem. Előszedtem a dobozból a fertőtlenítőt és egy steril gézt.
- Csípni fog. - szóltam előre, Ashton pedig bólintott, és folytatta.
- Néha eljön, pedig tudja, hogy nem szabadna. Hogy ez nem helyes. - hunyta be a szemét, és megpróbálta normalizálni a légzését.
- Van... van köztetek valami? - kérdeztem rá, nem tudtam tovább visszafogni magam. Ashton rámemelte a tekintetét, miközben válaszolt.
- Nincs, és nem is lesz. - vágta rá ezt úgy, hogy feltételeznem is kár legyen: hazudik. Ashton ezt teljesen komolyan gondolta, és nekem ennyi elég is volt.
- De érzel valamit iránta? - kíváncsiskodtam tovább, mielőtt még átgondolhattam volna. - Bocsi, nem rám tartozik.
- Már mindegy. Nincs jelentőssége. - nem tagadta, és le is zárta a témát.
- Azért védekezhettél volna. - tértam vissza a verekedésre, Ashton viszont a fejét csóválta.
- Kaptam már rosszabbat is. Remélem Helenaval nem lesz baj.
- Egy Henry vs. Helena párbalyban én Helenara fogadok. Az átgondoltság gyakrabban győz. - merengtem, Ashton pedig kivette az egyik ragtapaszt a kezemből, amivel bíbelődtem.
- Van mit megbeszélniük. - gondolkodott Ashton, majd sóhajtva felállt, és a fürdő felé vette az irányt, miközben kiöntötte a már vöröslő vizet és eldobált mindent a kukába.
- Ez életem legrosszabb első randija. - morogtam elgondolkodva, de Ashton így is meghallotta. Légy átkozott kis lakás.
- Tényleg, mi járatban voltatok erre? - érdkelődött, és magára kapott egy tisztább pólót, majd az apró frizsiderből előhalászott egy csomag fagyasztott borsót.
- Légyszi, egyet nekem is. - kértem a fejemen növő púpra.
- Nagyon fáj? - kérdezte, és a halántékomhoz tartotta az egyik mirelitet, az orrához a másikat.
- Túlélem. A Fehér Hattyúban voltunk, miután a lányokat kitettük a barátnőiknél és intézkedtünk az új londoni lakással kapcsolatban.
- Értem. - bólintott, és nem kérdezgetett tovább.
- Ashton... - jutott eszembe a reggeli Tiás beszélgetés. - Harper tudja, hogy ott voltunk. - suttogtam, ő pedig megfeszült ültében.
- Mi? Honnan gondolod? - fordult felém teljes testtel, és az előbbi verekedést magunk mögött hagytuk. Megismételtem a Tiától hallott információkat, Ashton pedig komoly képpel hallgatott végig.
- De tett valamilyen utalást rád?
- Nem, de...
- Akkor nem tudja, hogy te voltál. Ne aggódj ezen. - Ashton tartózkodó volt, de kicsit sem meglepett.
- Már hogyne aggódnék? - kaptam fel a vizet.
- Az sem biztos, hogy rólunk van szó. Talán tényleg betörtek.
- Mi is betörtünk! - tártam szét a karom értetlenül.
- Ha aggódsz vagy kérdezősködni kezdesz, az gyanús. - gondolkodott reálisan, és épp válaszoltam volna, mikor rezegni kezdett a telefonom.
- Bocsi. - fordultam Ashton felé, aki csak legyintett, és elterült a matracán az arcára szorítva a hideg mirelitet.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Mel vagyok. Eltudnátok jönni értem? - kérdezte, és hallottam, a hangján, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Hol vagy? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Én... Szóval Mark felhívott, hogy találkozzunk, és most itt vagyok valami háznál, és senki nncs itt és... - kezdett pánikolni.
- Várj. - meglöktem Ashtont, mire újra felém figyelt, majd kihangosítottam a telefont. - Hol vagy pontosan?
- A Thorburn Roadon valami elhagyatott épületben. De Mark bezárt a szobába, és tök sötét van. - magyarázta egyre idegesebben.
- Az innen fél óra gyalog. - húzta a száját Ashton, és a telefonjáért kapott. - Hívok taxit.
- Hol van Mark? - kérdezgettem Melt, hogy minél tovább vonalban legyünk.
- Le... leüttötem. Azt hiszem. Nem tudom. Nyomulni kezdett, én meg... - kapokodta a szavakat. - Nincs ablak és nincs lámpa sem, a kulcsot pedig nem találom. - vett egy mély levegőt.
- Tudod esetleg, hogy hányas számú ház?
- 61, vagy 81. Nem tudom pontosan.
- Két perc múlva itt a taxi. Gyerünk ki a bolt elé. - fordult felém Ashton.
- Henry ott van veled? - kérdezte Mel.
- Nem, Ashton az. Hosszú történet, de indulunk érted. Maradj vonalban.
- Jenny... én... én nagyon félek. - csuklott el a hangja, és bár nem hittem, hogy lehetséges, de minden eddiginél idegesebb lettem. Eszembe jutott, milyen volt a bezárt szobában lenni, a vidámparkban, és aggódni kezdtem Mel-ért.
- Figyelj rám. Csak a hangomra. - magyaráztam, miközben átsiettünk az üzlethelyiségen. - Próbáld kitapogatni a kilincset.
- Oké, keresem. - vágta rá elszántan. Miközben Mel magában motyogott, Ashton arcát vizsgálgattam, és kétségem sem volt affelől, hogy Henry brutálisan elbánt vele. A sötét haja és ruházata mellé beszerzett két fekete karikát is a szemei alá és számos zúzódást, úgyhogy még ijesztőbbnek hatott, mint eddig bármikor. Biztos voltam abban is, hogy még zúg a feje, de semmi jelét nem mutatta, hogy rosszul lenne.
- Az ott bizony nem a taxink lesz. - sóhajtotta Ashton, és átnézett a fejem fölött, mire én is megpördültem.
- Na ne... - ámultam el, ahogy a fehér Audi óriásit fékezve megállt mellettünk.
- Mel, átadlak Ashtonnak egy pillanatra. - szóltam gyorsan bele a készülékbe, majd a fiú kezébe nyomtam a telefont, aki a bolt bejáratáig hátrált.
- Hazaviszlek. - ragadta meg az egyik karomat Henry teketóriázás nélkül, de a másikkal sikerült akkorát taszítanom az izmos testén, hogy elengedjen.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem dühösen, mert jelenleg épp nem voltam vevő a hangulatingadozásaira.
- Nem hagylak itt vele. - intett Ashton felé, aki valamit mondott Melnek a telefonba.
- Mel bajban van, vele akarok foglalkozni, nem a te dühkirohanásaiddal. - csattantam fel, Henry pedig meglepődve pislogott rám.
- Dühkirohanás? Az a rohadék nem csak az életemet tette tönkre, de mostmár a húgomat is eteti valami hülyeséggel. Nem kapott eleget! - indult meg Ashton felé, de sikerült elé állnom.
- Jenny, mennünk kell. - lépett közelebb Ashton, és nem volt elragadtatva Henry jelenlététől.
- Ha vele mész, engem felejts el. - adta ki az ultimátumot Henry, és ez felért egy arculcsapással. Döbbenten léptem hátrébb, és nagyon igyekeztem összeszedni magam. Nem aggódhatok. Nem most, mikor fontosabb dolgom is van. Lehunytam a szemem, és úgy válaszoltam.
- Mel be van zárva egy francos épületbe egy nem teljesen épeszű gyerekkel, teljesen kétségbe van esve és szüksége van rám, mivel az anyja lelépett, az apja pedig kétes üzleteket folytat. Ilyenkor akarod, hogy rólunk döntsek? Komolyan? - csóváltam a fejem hitetlenül, és még egyet hátrább léptem. - Alig tudok gondolkodni, arról nem is beszélve, hogy pszichopata módjára szétverted a barátomat, engem pedig a falnak taszítottál. Igen, Ashtonnal megyek. - válaszoltam meg a kérdését, és próbáltam nem elsírni magam a számtalan nyomás hatására. Ashton felrántotta a taxi ajtót, és beült előre, de én nem tudtam magam elszakítani Henry tekintetétől. Komoly volt és szomorú. Nem mondtam semmit, de tudtam, csalódott bennem, az arckifejezése egyértelmű volt. Minden porcikám vele akart maradni, és elmenni Wiganből. Vágytam az érintése után, arra, hogy folyamatosan beszólogasson és arra, hogy mellette feküdjek és mellette ébredjek. Nagyon kevésen múlt, hogy hátrafelé léptem, nem pedig előre. De megtettem az autóig az utat, valamilyen magamat is túlszárnyaló erővel, majd Henryre sem nézve beültem hátra, és bevágtam magam után az ajtót.
- Jól vagy? - fordult hátra aggódva Ashton, de a gombóctól a torkomban alig tudtam megszólalni.
- Mehetünk. - csuklott el a hangom miközben a sofőr sebességbe tette az autót. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a bal oldali ajtó, és Henry szó szerint beugrott mellém.
- Mi a... - ámultam el, de nem hagyta hogy végig mondjam, a tarkómra csúsztatta a kezét és kétségbeesve megcsókolt. Egyszerűen ilyen zavarodott a mi formánk, ha normálisak lennénk, nem így alakulnának a dolgok. Nem fogom neki megbocsájtani, amit Ashtonnal tett, és ő sem fogja nekem, hogy Ashtont választottam. De kompromisszumot talán tudunk kötni, és miről másról szól egy kapcsolat, ha nem erről?!
- Már megint kidobtam miattad a racionális gondolkodást a francba. - kapott levegőért, én pedig döbbenten próbáltam összeszedegetni testem széthullott darabkáit. Esélyem sem volt.
- Akkor ezek szerint... nem haragszol? - kérdeztem döbbenten.
- De, piszkosul be vagyok rád rágva. - csóválta a fejét.
- Akkor máskor is felidegesítelek. - mosolyodtam el picit.
- Emiatt ne aggódj, másfél hónapja mást sem csinálsz. - húzott magához, Ashton pedig úgy érezte, mostmár nem ciki, ha hátrafordul felénk. Henry karja megfeszült körülöttem, de sikerült visszafognia magát.
- Mel megtalálta a kijáratot, de Mark kezd észhez térni. - közölte a tényeket, és visszaadta a telefont így visszarántva a valóságba.
- Mel? - szóltam bele, de csak dulakodás hangja volt a válasz. - Mel! - szóltam bele erényesebben, miközben átszáguldottunk a városon.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra a sofőr, de ez nem volt nagy segítség. Így sem tudtuk, melyik ház az pontosan.
- Mark, ha nem engedsz el, esküszöm, hogy akkorát rúgok beléd, hogy 20 év múlva is orvoshoz járj vele! - hallottam Mel hangját, ahogy bad-ass csaj módjára beszél a fiúval. Már épp elöntött volna a büszkeség, de a következő pillanatban a torkomon akadt a szó. Valami hatalmasat reccsent, mire a két fiatal egyszerre kiálltott fel, majd jellegzetes pittyegéssel a vonal megszakadt.