Ashton az első ütéstől a falnak esett, a következőtől pedig már a földre. Henry fölötte térdelve újabb ütést mért Ashton arcára, amiből minden világtáj felé vér fröccsent. Henry nem indokolta, hogy miért üti Ashtont: a szüleikért vagy Helenaért? Csak ütött, teljesen elborult elmével, és Ashton egylátalán nem védekezett. Tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.
- Henry! - sikított Helena, és a bátyja hátára vetette magát, megpróbálva elhúzni őt Ashtonról, de Henry tömény izom, Helena pedig túl törékeny alkatú.
- Henry állj le! - üvöltöttem én is, és megragadtam a már véres öklét, de olyan erővel mért Ashtonra újabb csapást, hogy engem is a falnak lökött vele. A fejem koppant a téglán, és szédülve roskadtam a földre. 1-2 másodpercre kizökkentem az eseményekből, majd szorosan behunyjva a szemem mély levegőt vettem.
- Hagyd abba! - Helena magán kívül kiabált, ütötte a bátyja hátát és próbálta a már félig ájjult Ashtont védeni a saját testével. Négykézláb odamásztam Ashton mellé, hogy ellökjem onnan Helenat, mielőtt a bátyja őt is megütné, de szerencsére valakiknek a boltból sikerült hátrarántaniuk Henry-t. Ashton arca vérben úszott, a szája és az arcbőre felszakadt, az orra pedig valószínüleg eltört. Könyörgő pillantással engem figyelt, és próbált valamit mondani, de ehelyett összegörnyedve felnyögött, és a kezem után kapott.
- Engedjetek! - üvöltött Henry, és próbált kiszabadulni az őt tartó erős kezek közül. Kábultan felnéztem, és láttam, hogy ketten tartják, Henry arca továbbra is vöröslött a dühtől. Folyamatosan kiabált, azonban képtelen voltam rá figyelni. Helena letérdelt Ashton mellé, és fogalma sem volt, mit kezdjen a fiúval. Reszkető keze tétován járt a vértől vöröslő arc előtt, Ashton viszont még mindig a karomba kapaszkodott.
- Helena, vidd haza Henryt! - förmedtem rá erőteljesebben, mint szükséges lett volna, de túlengett bennem az adrenalin.
- Nem, nekem Ashtonnal kell maradnom... - suttogta teljes sokkban, mire megragadtam az állát, és magam felé irányítottam a figyelmem.
- Ashtonra vigyázok én. Menjetek már! - kiáltottam, Helena pedig képes volt magát annyira összeszedni, hogy felálljon, és a bátyja zsebéből előkotorja az autókulcsot. Ha a megérzéseim nem csalnak, Helenanak nincs engedélye, de a dühös testvérét elnézve ez izgatta legkevésbé. A két férfi belökte Henryt az autóba, de annak sikerült kiszabadulnia a fogságból, még mielőtt rácsukhatták volna az ajtót. Fenyegető tartással Ashton mellé lépett, és lefogadtam volna, hogy még bele is rúg a szétvert fiúba, de ehelyett megragadta a karom, és teljes erejével húzni kezdett. Kevésen múlt, hogy nem estem rá Ashtonra, miközben Henry ráncigált. A szorításától megcsavarodott a bőröm, és úgy éreztem, mintha az egész kezem lángba borult volna.
- Jenny, gyere! - förmedt rám a fiú, de eszem ágában sem volt vele tartani. Nem tudom többé magamat állítani közé és a húga közé. Az, hogy ismét Ashtont választom helyette, életem egyik legnagyobb hibája lesz, ehhez kétségem sem fért. De most, hogy dühös és szinte megvadult tekintettel engem figyelt, még bizonyosabb lettem abban, hogy nem akarok velük tartani. Önző lennék? Vagy csak a védekező ösztön? Talán mindkettő. Meglöktem Henry-t, amitől kibillent az egyensúlyából, és elengedett.
- Menj már! - üvöltöttem, mire összerezzent, én pedig tovább taszigáltam az autó felé.
- Ez a döntésed? - kérdezte elfuló hangon, miközben hátralépett a nyitott ajtóhoz, Helena pedig gyújtást adott.
- Azzal vagyok, aki segítségre szorul. Jelenleg Ashton az, szóval gratulálhatsz magadnak, mert te löktél bele ebbe a szituációba! - tártam szét a karom idegesen, át sem gondolva, mennyire megbántom Henry-t. Az arcán egy pillanatra átsuhant a szavaim okozta fájdalom, de gyorsan megacélozta magát. Abban a pillanatban, hogy Henry bevágta a kocsiajtót maga után, Helena gázt adott, és kiszáguldottak az utcából.
- Ennyi gézt találtunk. - nyújtott oda egy köteg fehér anyagot az egyik férfi, akinek sikerült leszednie Henry-t Ashtonról. - Hívjunk mentőt? - kérdezte aggódva, és már épp válaszoltam volna, hogy igen, mikor Ashton köhögve kérte az ellenkezőjét.
- Jól vagyok. - támogatta magát félig ülő helyzetbe.
- Biztos? Nem mostanában fogok tükröt adni a kezedbe. - néztem végig a sérülésein, az ő véres arcán viszont hamis mosoly bújkált.
- Csak... segíts be. - támaszkodott a karomra, és sikerült felállnia. Kissé megingott ugyan, vélhetően még szédült az ütések erejétől, ha abból következtetek, hogy Henry milyen erővel vágott engem a falhoz. A gézzel végigtörölte véres arcát, így feltűntek apróbb repedések, amiket eddig nem láttam.
- Ashton, tarstd az orrodnál ezt. - nyomtam a még mindig vérző orra alá az újabb csomag gézt, és átvágtam vele a bolton. A szabad kezemmel hátraintettem a két férfinak, de az egyikük kitartóan jött utánunk.
- Jenny, legalább az elsősegély táskát vidd magaddal. - szólított le, mire megtorpantam.
- Honnan tudja, ki vagyok? - fordultam felé összeráncolt szemöldökkel, de kerülte a tekintetem.
- Az előbb Henry mondta a neved. - válaszolta meg a kérdésemet Ashton, és a pult mögötti ajtó felé indult. Én kikaptam a táskát a férfi kezéből, majd követtem Ashtont a lakrésze felé. Az ajtaja most tárva-nyitva állt, de ahogy beléptem, kulcsra zárta a bejáratot.
- Ülj le. - parancsoltam rá, és kivételesen nem is mondott ellent. Elvette a gézt az eddig szorongatott orra alól, és végignézett magán. Kerestem egy tálat, és a fürdőszobába siettem megtölteni vízzel. Ahogy nyúltam a csaphoz, hogy elzárjam a vizet, megakadt a pillantásom a remegő kezemen, és az egésszen eddig kitartó adrenalinlöket kezdett elpárologni. Nem akartam Henryre gondolni, és arra a már-már vadállatias arckifejezésére, ahogy Ashtont ütötte. A kezemre már rászáradt Ashton vére, és a karom is égett Henry szorításától. Nem voltam jól, nagyon nem voltam jól. Számítottam egyfajta találkozásra Ashton és Henry közt, de elképzelésem sem volt, hogy ennyire durván fog elsülni. Az pedig, hogy Helena itt volt mindennek a közepén... egyszerűen felfoghatatlan. Mégis mit csinált itt? Ashton legutóbb, mikor beavatott a kapcsolatukba, végig múlt időt használt, és nekem eszembe sem jutott, hogy esetleg minden ugyanúgy folytatódna. A plázában Helena meglepettnek tűnt, de egyáltalán nem volt dühös vagy ijedt. Lehet, hogy már akkor is... de nem, nem eshettem kételyek közé. Azt hittem, minden körülöttem mozgolódó szálról tudok, de ennek az utóbbi időben a teljes ellentetje derült ki. Ashtontól kell megtudnom a válaszokat. Már megint, és lehetőleg most már az igazat. Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nem hátrahőkölni a tükörből visszanéző sápadt és zavarodott lányra, majd a tállal együtt visszamentem Ashtonhoz, aki a matracán ült félmeztelen, és maga elé bámult.
- Máris lilul a szemed. - törtem meg a csendet, mire rám nézett.
- Jenny, nem kell itt maradnod. - mondta hallkan, de nem figyeltem rá. Melléültem, és követeltem hogy rám nézett. A fekete, mostanra már vérrel átitatott pólóját kiszedtem a kezéből, és a sarokba dobtam, majd vizes ronggyal tisztítani kezdtem az arcát. Minden törléssel újabb sérülésekre derült fény.
- Déjá vu-m van. - mondtam visszagondolva az első találkozásunkra, mire Ashton halványan elmosolyodott.
- Csak fordított a felállás.
- Meg sokkal durvább. - húztam végig a rongyot az orra egyik felén, mire felszisszent. - Sajnálom.
- Nem kell. A pasid tényleg nagyon... erős. - feszítette meg az állkapcsát, én pedig kiöblítettem a rongyot az elszíneződő vízben.
- Nem hinném, hogy ezek után még a pasim. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk 24 óránál többet együtt lenni. - tisztogattam a felrepedt ajkát, és magamban hálát adtam, amiért legalább a piercingje nem szakadt ki a helyéről.
- Sajnálom. - mondta most ő, de csak vállat vontam. Ez a része izgatott most a legkevésbé.
- Jobban örülnék, ha inkább elmondanád, mégis mi a fene volt ez az előbb Helenaval. - követelőzve néztem Ashton szemébe, és most rajta volt a sor, hogy mély levegőt vegyen. Eltorzult arcvonásain újra végighúztam az ujjam. Orra bedagadt, szeme alja egyre lilábbá vált, bőre itt-ott felszakadozott. Ashton szakadozó légzéséből azt vettem ki, hogy bár fáj neki, nem akarja jelét adni, csak türelmesen ült.
- Ő keresett meg. Volt egy igen kemény beszélgetésünk, de Helena makacs. Sokkal makacsabb, mint te. - tette hozzá, mire majdnem felnevettem. Előszedtem a dobozból a fertőtlenítőt és egy steril gézt.
- Csípni fog. - szóltam előre, Ashton pedig bólintott, és folytatta.
- Néha eljön, pedig tudja, hogy nem szabadna. Hogy ez nem helyes. - hunyta be a szemét, és megpróbálta normalizálni a légzését.
- Van... van köztetek valami? - kérdeztem rá, nem tudtam tovább visszafogni magam. Ashton rámemelte a tekintetét, miközben válaszolt.
- Nincs, és nem is lesz. - vágta rá ezt úgy, hogy feltételeznem is kár legyen: hazudik. Ashton ezt teljesen komolyan gondolta, és nekem ennyi elég is volt.
- De érzel valamit iránta? - kíváncsiskodtam tovább, mielőtt még átgondolhattam volna. - Bocsi, nem rám tartozik.
- Már mindegy. Nincs jelentőssége. - nem tagadta, és le is zárta a témát.
- Azért védekezhettél volna. - tértam vissza a verekedésre, Ashton viszont a fejét csóválta.
- Kaptam már rosszabbat is. Remélem Helenaval nem lesz baj.
- Egy Henry vs. Helena párbalyban én Helenara fogadok. Az átgondoltság gyakrabban győz. - merengtem, Ashton pedig kivette az egyik ragtapaszt a kezemből, amivel bíbelődtem.
- Van mit megbeszélniük. - gondolkodott Ashton, majd sóhajtva felállt, és a fürdő felé vette az irányt, miközben kiöntötte a már vöröslő vizet és eldobált mindent a kukába.
- Ez életem legrosszabb első randija. - morogtam elgondolkodva, de Ashton így is meghallotta. Légy átkozott kis lakás.
- Tényleg, mi járatban voltatok erre? - érdkelődött, és magára kapott egy tisztább pólót, majd az apró frizsiderből előhalászott egy csomag fagyasztott borsót.
- Légyszi, egyet nekem is. - kértem a fejemen növő púpra.
- Nagyon fáj? - kérdezte, és a halántékomhoz tartotta az egyik mirelitet, az orrához a másikat.
- Túlélem. A Fehér Hattyúban voltunk, miután a lányokat kitettük a barátnőiknél és intézkedtünk az új londoni lakással kapcsolatban.
- Értem. - bólintott, és nem kérdezgetett tovább.
- Ashton... - jutott eszembe a reggeli Tiás beszélgetés. - Harper tudja, hogy ott voltunk. - suttogtam, ő pedig megfeszült ültében.
- Mi? Honnan gondolod? - fordult felém teljes testtel, és az előbbi verekedést magunk mögött hagytuk. Megismételtem a Tiától hallott információkat, Ashton pedig komoly képpel hallgatott végig.
- De tett valamilyen utalást rád?
- Nem, de...
- Akkor nem tudja, hogy te voltál. Ne aggódj ezen. - Ashton tartózkodó volt, de kicsit sem meglepett.
- Már hogyne aggódnék? - kaptam fel a vizet.
- Az sem biztos, hogy rólunk van szó. Talán tényleg betörtek.
- Mi is betörtünk! - tártam szét a karom értetlenül.
- Ha aggódsz vagy kérdezősködni kezdesz, az gyanús. - gondolkodott reálisan, és épp válaszoltam volna, mikor rezegni kezdett a telefonom.
- Bocsi. - fordultam Ashton felé, aki csak legyintett, és elterült a matracán az arcára szorítva a hideg mirelitet.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Mel vagyok. Eltudnátok jönni értem? - kérdezte, és hallottam, a hangján, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Hol vagy? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Én... Szóval Mark felhívott, hogy találkozzunk, és most itt vagyok valami háznál, és senki nncs itt és... - kezdett pánikolni.
- Várj. - meglöktem Ashtont, mire újra felém figyelt, majd kihangosítottam a telefont. - Hol vagy pontosan?
- A Thorburn Roadon valami elhagyatott épületben. De Mark bezárt a szobába, és tök sötét van. - magyarázta egyre idegesebben.
- Az innen fél óra gyalog. - húzta a száját Ashton, és a telefonjáért kapott. - Hívok taxit.
- Hol van Mark? - kérdezgettem Melt, hogy minél tovább vonalban legyünk.
- Le... leüttötem. Azt hiszem. Nem tudom. Nyomulni kezdett, én meg... - kapokodta a szavakat. - Nincs ablak és nincs lámpa sem, a kulcsot pedig nem találom. - vett egy mély levegőt.
- Tudod esetleg, hogy hányas számú ház?
- 61, vagy 81. Nem tudom pontosan.
- Két perc múlva itt a taxi. Gyerünk ki a bolt elé. - fordult felém Ashton.
- Henry ott van veled? - kérdezte Mel.
- Nem, Ashton az. Hosszú történet, de indulunk érted. Maradj vonalban.
- Jenny... én... én nagyon félek. - csuklott el a hangja, és bár nem hittem, hogy lehetséges, de minden eddiginél idegesebb lettem. Eszembe jutott, milyen volt a bezárt szobában lenni, a vidámparkban, és aggódni kezdtem Mel-ért.
- Figyelj rám. Csak a hangomra. - magyaráztam, miközben átsiettünk az üzlethelyiségen. - Próbáld kitapogatni a kilincset.
- Oké, keresem. - vágta rá elszántan. Miközben Mel magában motyogott, Ashton arcát vizsgálgattam, és kétségem sem volt affelől, hogy Henry brutálisan elbánt vele. A sötét haja és ruházata mellé beszerzett két fekete karikát is a szemei alá és számos zúzódást, úgyhogy még ijesztőbbnek hatott, mint eddig bármikor. Biztos voltam abban is, hogy még zúg a feje, de semmi jelét nem mutatta, hogy rosszul lenne.
- Az ott bizony nem a taxink lesz. - sóhajtotta Ashton, és átnézett a fejem fölött, mire én is megpördültem.
- Na ne... - ámultam el, ahogy a fehér Audi óriásit fékezve megállt mellettünk.
- Mel, átadlak Ashtonnak egy pillanatra. - szóltam gyorsan bele a készülékbe, majd a fiú kezébe nyomtam a telefont, aki a bolt bejáratáig hátrált.
- Hazaviszlek. - ragadta meg az egyik karomat Henry teketóriázás nélkül, de a másikkal sikerült akkorát taszítanom az izmos testén, hogy elengedjen.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem dühösen, mert jelenleg épp nem voltam vevő a hangulatingadozásaira.
- Nem hagylak itt vele. - intett Ashton felé, aki valamit mondott Melnek a telefonba.
- Mel bajban van, vele akarok foglalkozni, nem a te dühkirohanásaiddal. - csattantam fel, Henry pedig meglepődve pislogott rám.
- Dühkirohanás? Az a rohadék nem csak az életemet tette tönkre, de mostmár a húgomat is eteti valami hülyeséggel. Nem kapott eleget! - indult meg Ashton felé, de sikerült elé állnom.
- Jenny, mennünk kell. - lépett közelebb Ashton, és nem volt elragadtatva Henry jelenlététől.
- Ha vele mész, engem felejts el. - adta ki az ultimátumot Henry, és ez felért egy arculcsapással. Döbbenten léptem hátrébb, és nagyon igyekeztem összeszedni magam. Nem aggódhatok. Nem most, mikor fontosabb dolgom is van. Lehunytam a szemem, és úgy válaszoltam.
- Mel be van zárva egy francos épületbe egy nem teljesen épeszű gyerekkel, teljesen kétségbe van esve és szüksége van rám, mivel az anyja lelépett, az apja pedig kétes üzleteket folytat. Ilyenkor akarod, hogy rólunk döntsek? Komolyan? - csóváltam a fejem hitetlenül, és még egyet hátrább léptem. - Alig tudok gondolkodni, arról nem is beszélve, hogy pszichopata módjára szétverted a barátomat, engem pedig a falnak taszítottál. Igen, Ashtonnal megyek. - válaszoltam meg a kérdését, és próbáltam nem elsírni magam a számtalan nyomás hatására. Ashton felrántotta a taxi ajtót, és beült előre, de én nem tudtam magam elszakítani Henry tekintetétől. Komoly volt és szomorú. Nem mondtam semmit, de tudtam, csalódott bennem, az arckifejezése egyértelmű volt. Minden porcikám vele akart maradni, és elmenni Wiganből. Vágytam az érintése után, arra, hogy folyamatosan beszólogasson és arra, hogy mellette feküdjek és mellette ébredjek. Nagyon kevésen múlt, hogy hátrafelé léptem, nem pedig előre. De megtettem az autóig az utat, valamilyen magamat is túlszárnyaló erővel, majd Henryre sem nézve beültem hátra, és bevágtam magam után az ajtót.
- Jól vagy? - fordult hátra aggódva Ashton, de a gombóctól a torkomban alig tudtam megszólalni.
- Mehetünk. - csuklott el a hangom miközben a sofőr sebességbe tette az autót. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a bal oldali ajtó, és Henry szó szerint beugrott mellém.
- Mi a... - ámultam el, de nem hagyta hogy végig mondjam, a tarkómra csúsztatta a kezét és kétségbeesve megcsókolt. Egyszerűen ilyen zavarodott a mi formánk, ha normálisak lennénk, nem így alakulnának a dolgok. Nem fogom neki megbocsájtani, amit Ashtonnal tett, és ő sem fogja nekem, hogy Ashtont választottam. De kompromisszumot talán tudunk kötni, és miről másról szól egy kapcsolat, ha nem erről?!
- Már megint kidobtam miattad a racionális gondolkodást a francba. - kapott levegőért, én pedig döbbenten próbáltam összeszedegetni testem széthullott darabkáit. Esélyem sem volt.
- Akkor ezek szerint... nem haragszol? - kérdeztem döbbenten.
- De, piszkosul be vagyok rád rágva. - csóválta a fejét.
- Akkor máskor is felidegesítelek. - mosolyodtam el picit.
- Emiatt ne aggódj, másfél hónapja mást sem csinálsz. - húzott magához, Ashton pedig úgy érezte, mostmár nem ciki, ha hátrafordul felénk. Henry karja megfeszült körülöttem, de sikerült visszafognia magát.
- Mel megtalálta a kijáratot, de Mark kezd észhez térni. - közölte a tényeket, és visszaadta a telefont így visszarántva a valóságba.
- Mel? - szóltam bele, de csak dulakodás hangja volt a válasz. - Mel! - szóltam bele erényesebben, miközben átszáguldottunk a városon.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra a sofőr, de ez nem volt nagy segítség. Így sem tudtuk, melyik ház az pontosan.
- Mark, ha nem engedsz el, esküszöm, hogy akkorát rúgok beléd, hogy 20 év múlva is orvoshoz járj vele! - hallottam Mel hangját, ahogy bad-ass csaj módjára beszél a fiúval. Már épp elöntött volna a büszkeség, de a következő pillanatban a torkomon akadt a szó. Valami hatalmasat reccsent, mire a két fiatal egyszerre kiálltott fel, majd jellegzetes pittyegéssel a vonal megszakadt.
- Henry! - sikított Helena, és a bátyja hátára vetette magát, megpróbálva elhúzni őt Ashtonról, de Henry tömény izom, Helena pedig túl törékeny alkatú.
- Henry állj le! - üvöltöttem én is, és megragadtam a már véres öklét, de olyan erővel mért Ashtonra újabb csapást, hogy engem is a falnak lökött vele. A fejem koppant a téglán, és szédülve roskadtam a földre. 1-2 másodpercre kizökkentem az eseményekből, majd szorosan behunyjva a szemem mély levegőt vettem.
- Hagyd abba! - Helena magán kívül kiabált, ütötte a bátyja hátát és próbálta a már félig ájjult Ashtont védeni a saját testével. Négykézláb odamásztam Ashton mellé, hogy ellökjem onnan Helenat, mielőtt a bátyja őt is megütné, de szerencsére valakiknek a boltból sikerült hátrarántaniuk Henry-t. Ashton arca vérben úszott, a szája és az arcbőre felszakadt, az orra pedig valószínüleg eltört. Könyörgő pillantással engem figyelt, és próbált valamit mondani, de ehelyett összegörnyedve felnyögött, és a kezem után kapott.
- Engedjetek! - üvöltött Henry, és próbált kiszabadulni az őt tartó erős kezek közül. Kábultan felnéztem, és láttam, hogy ketten tartják, Henry arca továbbra is vöröslött a dühtől. Folyamatosan kiabált, azonban képtelen voltam rá figyelni. Helena letérdelt Ashton mellé, és fogalma sem volt, mit kezdjen a fiúval. Reszkető keze tétován járt a vértől vöröslő arc előtt, Ashton viszont még mindig a karomba kapaszkodott.
- Helena, vidd haza Henryt! - förmedtem rá erőteljesebben, mint szükséges lett volna, de túlengett bennem az adrenalin.
- Nem, nekem Ashtonnal kell maradnom... - suttogta teljes sokkban, mire megragadtam az állát, és magam felé irányítottam a figyelmem.
- Ashtonra vigyázok én. Menjetek már! - kiáltottam, Helena pedig képes volt magát annyira összeszedni, hogy felálljon, és a bátyja zsebéből előkotorja az autókulcsot. Ha a megérzéseim nem csalnak, Helenanak nincs engedélye, de a dühös testvérét elnézve ez izgatta legkevésbé. A két férfi belökte Henryt az autóba, de annak sikerült kiszabadulnia a fogságból, még mielőtt rácsukhatták volna az ajtót. Fenyegető tartással Ashton mellé lépett, és lefogadtam volna, hogy még bele is rúg a szétvert fiúba, de ehelyett megragadta a karom, és teljes erejével húzni kezdett. Kevésen múlt, hogy nem estem rá Ashtonra, miközben Henry ráncigált. A szorításától megcsavarodott a bőröm, és úgy éreztem, mintha az egész kezem lángba borult volna.
- Jenny, gyere! - förmedt rám a fiú, de eszem ágában sem volt vele tartani. Nem tudom többé magamat állítani közé és a húga közé. Az, hogy ismét Ashtont választom helyette, életem egyik legnagyobb hibája lesz, ehhez kétségem sem fért. De most, hogy dühös és szinte megvadult tekintettel engem figyelt, még bizonyosabb lettem abban, hogy nem akarok velük tartani. Önző lennék? Vagy csak a védekező ösztön? Talán mindkettő. Meglöktem Henry-t, amitől kibillent az egyensúlyából, és elengedett.
- Menj már! - üvöltöttem, mire összerezzent, én pedig tovább taszigáltam az autó felé.
- Ez a döntésed? - kérdezte elfuló hangon, miközben hátralépett a nyitott ajtóhoz, Helena pedig gyújtást adott.
- Azzal vagyok, aki segítségre szorul. Jelenleg Ashton az, szóval gratulálhatsz magadnak, mert te löktél bele ebbe a szituációba! - tártam szét a karom idegesen, át sem gondolva, mennyire megbántom Henry-t. Az arcán egy pillanatra átsuhant a szavaim okozta fájdalom, de gyorsan megacélozta magát. Abban a pillanatban, hogy Henry bevágta a kocsiajtót maga után, Helena gázt adott, és kiszáguldottak az utcából.
- Ennyi gézt találtunk. - nyújtott oda egy köteg fehér anyagot az egyik férfi, akinek sikerült leszednie Henry-t Ashtonról. - Hívjunk mentőt? - kérdezte aggódva, és már épp válaszoltam volna, hogy igen, mikor Ashton köhögve kérte az ellenkezőjét.
- Jól vagyok. - támogatta magát félig ülő helyzetbe.
- Biztos? Nem mostanában fogok tükröt adni a kezedbe. - néztem végig a sérülésein, az ő véres arcán viszont hamis mosoly bújkált.
- Csak... segíts be. - támaszkodott a karomra, és sikerült felállnia. Kissé megingott ugyan, vélhetően még szédült az ütések erejétől, ha abból következtetek, hogy Henry milyen erővel vágott engem a falhoz. A gézzel végigtörölte véres arcát, így feltűntek apróbb repedések, amiket eddig nem láttam.
- Ashton, tarstd az orrodnál ezt. - nyomtam a még mindig vérző orra alá az újabb csomag gézt, és átvágtam vele a bolton. A szabad kezemmel hátraintettem a két férfinak, de az egyikük kitartóan jött utánunk.
- Jenny, legalább az elsősegély táskát vidd magaddal. - szólított le, mire megtorpantam.
- Honnan tudja, ki vagyok? - fordultam felé összeráncolt szemöldökkel, de kerülte a tekintetem.
- Az előbb Henry mondta a neved. - válaszolta meg a kérdésemet Ashton, és a pult mögötti ajtó felé indult. Én kikaptam a táskát a férfi kezéből, majd követtem Ashtont a lakrésze felé. Az ajtaja most tárva-nyitva állt, de ahogy beléptem, kulcsra zárta a bejáratot.
- Ülj le. - parancsoltam rá, és kivételesen nem is mondott ellent. Elvette a gézt az eddig szorongatott orra alól, és végignézett magán. Kerestem egy tálat, és a fürdőszobába siettem megtölteni vízzel. Ahogy nyúltam a csaphoz, hogy elzárjam a vizet, megakadt a pillantásom a remegő kezemen, és az egésszen eddig kitartó adrenalinlöket kezdett elpárologni. Nem akartam Henryre gondolni, és arra a már-már vadállatias arckifejezésére, ahogy Ashtont ütötte. A kezemre már rászáradt Ashton vére, és a karom is égett Henry szorításától. Nem voltam jól, nagyon nem voltam jól. Számítottam egyfajta találkozásra Ashton és Henry közt, de elképzelésem sem volt, hogy ennyire durván fog elsülni. Az pedig, hogy Helena itt volt mindennek a közepén... egyszerűen felfoghatatlan. Mégis mit csinált itt? Ashton legutóbb, mikor beavatott a kapcsolatukba, végig múlt időt használt, és nekem eszembe sem jutott, hogy esetleg minden ugyanúgy folytatódna. A plázában Helena meglepettnek tűnt, de egyáltalán nem volt dühös vagy ijedt. Lehet, hogy már akkor is... de nem, nem eshettem kételyek közé. Azt hittem, minden körülöttem mozgolódó szálról tudok, de ennek az utóbbi időben a teljes ellentetje derült ki. Ashtontól kell megtudnom a válaszokat. Már megint, és lehetőleg most már az igazat. Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nem hátrahőkölni a tükörből visszanéző sápadt és zavarodott lányra, majd a tállal együtt visszamentem Ashtonhoz, aki a matracán ült félmeztelen, és maga elé bámult.
- Máris lilul a szemed. - törtem meg a csendet, mire rám nézett.
- Jenny, nem kell itt maradnod. - mondta hallkan, de nem figyeltem rá. Melléültem, és követeltem hogy rám nézett. A fekete, mostanra már vérrel átitatott pólóját kiszedtem a kezéből, és a sarokba dobtam, majd vizes ronggyal tisztítani kezdtem az arcát. Minden törléssel újabb sérülésekre derült fény.
- Déjá vu-m van. - mondtam visszagondolva az első találkozásunkra, mire Ashton halványan elmosolyodott.
- Csak fordított a felállás.
- Meg sokkal durvább. - húztam végig a rongyot az orra egyik felén, mire felszisszent. - Sajnálom.
- Nem kell. A pasid tényleg nagyon... erős. - feszítette meg az állkapcsát, én pedig kiöblítettem a rongyot az elszíneződő vízben.
- Nem hinném, hogy ezek után még a pasim. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk 24 óránál többet együtt lenni. - tisztogattam a felrepedt ajkát, és magamban hálát adtam, amiért legalább a piercingje nem szakadt ki a helyéről.
- Sajnálom. - mondta most ő, de csak vállat vontam. Ez a része izgatott most a legkevésbé.
- Jobban örülnék, ha inkább elmondanád, mégis mi a fene volt ez az előbb Helenaval. - követelőzve néztem Ashton szemébe, és most rajta volt a sor, hogy mély levegőt vegyen. Eltorzult arcvonásain újra végighúztam az ujjam. Orra bedagadt, szeme alja egyre lilábbá vált, bőre itt-ott felszakadozott. Ashton szakadozó légzéséből azt vettem ki, hogy bár fáj neki, nem akarja jelét adni, csak türelmesen ült.
- Ő keresett meg. Volt egy igen kemény beszélgetésünk, de Helena makacs. Sokkal makacsabb, mint te. - tette hozzá, mire majdnem felnevettem. Előszedtem a dobozból a fertőtlenítőt és egy steril gézt.
- Csípni fog. - szóltam előre, Ashton pedig bólintott, és folytatta.
- Néha eljön, pedig tudja, hogy nem szabadna. Hogy ez nem helyes. - hunyta be a szemét, és megpróbálta normalizálni a légzését.
- Van... van köztetek valami? - kérdeztem rá, nem tudtam tovább visszafogni magam. Ashton rámemelte a tekintetét, miközben válaszolt.
- Nincs, és nem is lesz. - vágta rá ezt úgy, hogy feltételeznem is kár legyen: hazudik. Ashton ezt teljesen komolyan gondolta, és nekem ennyi elég is volt.
- De érzel valamit iránta? - kíváncsiskodtam tovább, mielőtt még átgondolhattam volna. - Bocsi, nem rám tartozik.
- Már mindegy. Nincs jelentőssége. - nem tagadta, és le is zárta a témát.
- Azért védekezhettél volna. - tértam vissza a verekedésre, Ashton viszont a fejét csóválta.
- Kaptam már rosszabbat is. Remélem Helenaval nem lesz baj.
- Egy Henry vs. Helena párbalyban én Helenara fogadok. Az átgondoltság gyakrabban győz. - merengtem, Ashton pedig kivette az egyik ragtapaszt a kezemből, amivel bíbelődtem.
- Van mit megbeszélniük. - gondolkodott Ashton, majd sóhajtva felállt, és a fürdő felé vette az irányt, miközben kiöntötte a már vöröslő vizet és eldobált mindent a kukába.
- Ez életem legrosszabb első randija. - morogtam elgondolkodva, de Ashton így is meghallotta. Légy átkozott kis lakás.
- Tényleg, mi járatban voltatok erre? - érdkelődött, és magára kapott egy tisztább pólót, majd az apró frizsiderből előhalászott egy csomag fagyasztott borsót.
- Légyszi, egyet nekem is. - kértem a fejemen növő púpra.
- Nagyon fáj? - kérdezte, és a halántékomhoz tartotta az egyik mirelitet, az orrához a másikat.
- Túlélem. A Fehér Hattyúban voltunk, miután a lányokat kitettük a barátnőiknél és intézkedtünk az új londoni lakással kapcsolatban.
- Értem. - bólintott, és nem kérdezgetett tovább.
- Ashton... - jutott eszembe a reggeli Tiás beszélgetés. - Harper tudja, hogy ott voltunk. - suttogtam, ő pedig megfeszült ültében.
- Mi? Honnan gondolod? - fordult felém teljes testtel, és az előbbi verekedést magunk mögött hagytuk. Megismételtem a Tiától hallott információkat, Ashton pedig komoly képpel hallgatott végig.
- De tett valamilyen utalást rád?
- Nem, de...
- Akkor nem tudja, hogy te voltál. Ne aggódj ezen. - Ashton tartózkodó volt, de kicsit sem meglepett.
- Már hogyne aggódnék? - kaptam fel a vizet.
- Az sem biztos, hogy rólunk van szó. Talán tényleg betörtek.
- Mi is betörtünk! - tártam szét a karom értetlenül.
- Ha aggódsz vagy kérdezősködni kezdesz, az gyanús. - gondolkodott reálisan, és épp válaszoltam volna, mikor rezegni kezdett a telefonom.
- Bocsi. - fordultam Ashton felé, aki csak legyintett, és elterült a matracán az arcára szorítva a hideg mirelitet.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Mel vagyok. Eltudnátok jönni értem? - kérdezte, és hallottam, a hangján, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Hol vagy? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Én... Szóval Mark felhívott, hogy találkozzunk, és most itt vagyok valami háznál, és senki nncs itt és... - kezdett pánikolni.
- Várj. - meglöktem Ashtont, mire újra felém figyelt, majd kihangosítottam a telefont. - Hol vagy pontosan?
- A Thorburn Roadon valami elhagyatott épületben. De Mark bezárt a szobába, és tök sötét van. - magyarázta egyre idegesebben.
- Az innen fél óra gyalog. - húzta a száját Ashton, és a telefonjáért kapott. - Hívok taxit.
- Hol van Mark? - kérdezgettem Melt, hogy minél tovább vonalban legyünk.
- Le... leüttötem. Azt hiszem. Nem tudom. Nyomulni kezdett, én meg... - kapokodta a szavakat. - Nincs ablak és nincs lámpa sem, a kulcsot pedig nem találom. - vett egy mély levegőt.
- Tudod esetleg, hogy hányas számú ház?
- 61, vagy 81. Nem tudom pontosan.
- Két perc múlva itt a taxi. Gyerünk ki a bolt elé. - fordult felém Ashton.
- Henry ott van veled? - kérdezte Mel.
- Nem, Ashton az. Hosszú történet, de indulunk érted. Maradj vonalban.
- Jenny... én... én nagyon félek. - csuklott el a hangja, és bár nem hittem, hogy lehetséges, de minden eddiginél idegesebb lettem. Eszembe jutott, milyen volt a bezárt szobában lenni, a vidámparkban, és aggódni kezdtem Mel-ért.
- Figyelj rám. Csak a hangomra. - magyaráztam, miközben átsiettünk az üzlethelyiségen. - Próbáld kitapogatni a kilincset.
- Oké, keresem. - vágta rá elszántan. Miközben Mel magában motyogott, Ashton arcát vizsgálgattam, és kétségem sem volt affelől, hogy Henry brutálisan elbánt vele. A sötét haja és ruházata mellé beszerzett két fekete karikát is a szemei alá és számos zúzódást, úgyhogy még ijesztőbbnek hatott, mint eddig bármikor. Biztos voltam abban is, hogy még zúg a feje, de semmi jelét nem mutatta, hogy rosszul lenne.
- Az ott bizony nem a taxink lesz. - sóhajtotta Ashton, és átnézett a fejem fölött, mire én is megpördültem.
- Na ne... - ámultam el, ahogy a fehér Audi óriásit fékezve megállt mellettünk.
- Mel, átadlak Ashtonnak egy pillanatra. - szóltam gyorsan bele a készülékbe, majd a fiú kezébe nyomtam a telefont, aki a bolt bejáratáig hátrált.
- Hazaviszlek. - ragadta meg az egyik karomat Henry teketóriázás nélkül, de a másikkal sikerült akkorát taszítanom az izmos testén, hogy elengedjen.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem dühösen, mert jelenleg épp nem voltam vevő a hangulatingadozásaira.
- Nem hagylak itt vele. - intett Ashton felé, aki valamit mondott Melnek a telefonba.
- Mel bajban van, vele akarok foglalkozni, nem a te dühkirohanásaiddal. - csattantam fel, Henry pedig meglepődve pislogott rám.
- Dühkirohanás? Az a rohadék nem csak az életemet tette tönkre, de mostmár a húgomat is eteti valami hülyeséggel. Nem kapott eleget! - indult meg Ashton felé, de sikerült elé állnom.
- Jenny, mennünk kell. - lépett közelebb Ashton, és nem volt elragadtatva Henry jelenlététől.
- Ha vele mész, engem felejts el. - adta ki az ultimátumot Henry, és ez felért egy arculcsapással. Döbbenten léptem hátrébb, és nagyon igyekeztem összeszedni magam. Nem aggódhatok. Nem most, mikor fontosabb dolgom is van. Lehunytam a szemem, és úgy válaszoltam.
- Mel be van zárva egy francos épületbe egy nem teljesen épeszű gyerekkel, teljesen kétségbe van esve és szüksége van rám, mivel az anyja lelépett, az apja pedig kétes üzleteket folytat. Ilyenkor akarod, hogy rólunk döntsek? Komolyan? - csóváltam a fejem hitetlenül, és még egyet hátrább léptem. - Alig tudok gondolkodni, arról nem is beszélve, hogy pszichopata módjára szétverted a barátomat, engem pedig a falnak taszítottál. Igen, Ashtonnal megyek. - válaszoltam meg a kérdését, és próbáltam nem elsírni magam a számtalan nyomás hatására. Ashton felrántotta a taxi ajtót, és beült előre, de én nem tudtam magam elszakítani Henry tekintetétől. Komoly volt és szomorú. Nem mondtam semmit, de tudtam, csalódott bennem, az arckifejezése egyértelmű volt. Minden porcikám vele akart maradni, és elmenni Wiganből. Vágytam az érintése után, arra, hogy folyamatosan beszólogasson és arra, hogy mellette feküdjek és mellette ébredjek. Nagyon kevésen múlt, hogy hátrafelé léptem, nem pedig előre. De megtettem az autóig az utat, valamilyen magamat is túlszárnyaló erővel, majd Henryre sem nézve beültem hátra, és bevágtam magam után az ajtót.
- Jól vagy? - fordult hátra aggódva Ashton, de a gombóctól a torkomban alig tudtam megszólalni.
- Mehetünk. - csuklott el a hangom miközben a sofőr sebességbe tette az autót. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a bal oldali ajtó, és Henry szó szerint beugrott mellém.
- Mi a... - ámultam el, de nem hagyta hogy végig mondjam, a tarkómra csúsztatta a kezét és kétségbeesve megcsókolt. Egyszerűen ilyen zavarodott a mi formánk, ha normálisak lennénk, nem így alakulnának a dolgok. Nem fogom neki megbocsájtani, amit Ashtonnal tett, és ő sem fogja nekem, hogy Ashtont választottam. De kompromisszumot talán tudunk kötni, és miről másról szól egy kapcsolat, ha nem erről?!
- Már megint kidobtam miattad a racionális gondolkodást a francba. - kapott levegőért, én pedig döbbenten próbáltam összeszedegetni testem széthullott darabkáit. Esélyem sem volt.
- Akkor ezek szerint... nem haragszol? - kérdeztem döbbenten.
- De, piszkosul be vagyok rád rágva. - csóválta a fejét.
- Akkor máskor is felidegesítelek. - mosolyodtam el picit.
- Emiatt ne aggódj, másfél hónapja mást sem csinálsz. - húzott magához, Ashton pedig úgy érezte, mostmár nem ciki, ha hátrafordul felénk. Henry karja megfeszült körülöttem, de sikerült visszafognia magát.
- Mel megtalálta a kijáratot, de Mark kezd észhez térni. - közölte a tényeket, és visszaadta a telefont így visszarántva a valóságba.
- Mel? - szóltam bele, de csak dulakodás hangja volt a válasz. - Mel! - szóltam bele erényesebben, miközben átszáguldottunk a városon.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólt hátra a sofőr, de ez nem volt nagy segítség. Így sem tudtuk, melyik ház az pontosan.
- Mark, ha nem engedsz el, esküszöm, hogy akkorát rúgok beléd, hogy 20 év múlva is orvoshoz járj vele! - hallottam Mel hangját, ahogy bad-ass csaj módjára beszél a fiúval. Már épp elöntött volna a büszkeség, de a következő pillanatban a torkomon akadt a szó. Valami hatalmasat reccsent, mire a két fiatal egyszerre kiálltott fel, majd jellegzetes pittyegéssel a vonal megszakadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése