- Ó, hát ez... nagyszerű. - bökte ki Henry a sokkból felébredve, és próbálta lefeszegetni a karokat a nyakáról.
- Mármint kinek? - kérdeztem vissza továbbra is döbbent képpel, mire az irodában lévő összes szempár felém fordult.
- Olyan jó, hogy te is jössz. - Gretchen rám sem hederített, amíg el nem kaptam a kezét. Henry figyelmeztetően rám szólt, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Várj, honnan tudod, hogy Henry Londonba költözik?
- Apám a főorvos, csajszikám. - nyávogta,mintha legalábbis valamilyen életfontosságú dolgot kellene tudnom. Felforrt tőle az agyvizem. Gyűlölöm, mikor valaki ennyire kényes hangon beszél.
- Hogy mivan? - fordultam Henry felé, aki csak megvonta a vállát. - Ezt nem tudtad volna elmondani?
- Nem volt téma. - zárta volna le a vitát, de nem voltam képes lenyugodni.
- Arra gondoltam... - Gretchen rám sem hederített, ismét Henry felé fordult, átölelve a fiú vállát. Henry mentségére szóljon, próbált hátrálni, de a csápok ellen nehéz mit tenni.
Elkaptam újra Gretchen kezét, aki dühtől villódzó szemekkel nézett rám, és teljesen kész volt cicaharcba bonyolódni velem az iroda közepén.
- Először is, örülnék, ha nem taperolnád a barátomat. - mutattam a tenyerére, ami még mindig Henry mellkasán pihent. Tisztában voltam azzal, hogy pont olyan vagyok, mint egy rossz tinifilm plázacicája, és rettenetesen utáltam magam érte. Nem az egómat sértette ez a lány, vagy épp a becsületem. A falatnyi boldogságomra volt veszéllyel, amiről nem volt szándékom lemondani.
Sokszor próbáltam megfogalmazni, miért is utálom Gretchent. Persze, féltékeny voltam rá, aztán pedig dühös a Helenaval történtek miatt, és amit a legkedvesebb emberrel tett, akit csak ismerek. De Gretchennel face-to-face még sosem beszéltem ezelőtt, nem ismerem a jó vagy rossz tulajdonságait. S bár nem hiszek az első látásra szerelemben, az első látásra utálatban annál inkább.
- Khm, hölgyeim... - szakított félbe minket egy 40 éveiben járó, kissé kopaszodó férfi az egyik asztal mögül. - Ha kérhetem, a problémáikat irodán kívül rendezzék.
- Szó sincs problémáról. Dolly, akkor holnap jövök. - fordult még vissza az egyik nő felé Gretchen, majd kilibegett az irodából a rövid, testresímuló kis fehér ruhájában. Ha hétköznap így járkál, elképzelésem sincs, hogy fog megjelenni a White Pikniken.
- Jenny Sky, nem vagy normális. - súgta a fülembe nevetve Henry, ahogy a derekamat átölelve kísért végig az irodán.
- Haragszom rád. - vágtam rá durcássan, Henry viszont csak legyintett, majd a fejvadász - vagy inkább házvadász - nő felé fordult.
- Maddison vagyok - nyújtotta felém a kezét, de Henrynek nem mutatkozott be, ami alapján úgy véltem, ismerik egymást. Nem is tévedtem. - Én is ugyanabban az utcátokban lakom, mint te most, csak még nem volt időnk beszélni. - mosolygott kedvesen.
- Örülök, hogy megismerhetem. - fogtam vele kezet illedelmesen, majd hagytam, hogy Henry ismertesse a terveit. Részben bútorozott, 3 külön szobás lakás a Lisson Grove-ba, a Regens Park és az Imperial College közt, de lehet a Maida Vale-ba is.
- Nos, meglátom mit tehetek. Mennyi a költség limit? - kérdezte Maddison, Henry pedig hezitálva rám nézett. Tudom, hogy gazdagok, az örökségük majdnem egy végtelen bankszámla, de ezzel sem Helena sem Henry nem szokott kérkedni, mert mindkettőjüknek van saját keresete, és ha az érzéseim nem csalnak, hozzá sem nyúltak ahhoz a pénzhez, ami az apjuk után rajtuk maradt.
- Nem hallom. - mosolyogtam rá bíztatóan, és befogtam a fülem, Henry pedig a fejét csóválva de vigyorogva elmondta Maddisonnak az adott összeget.
- És ha lehet, minél messzebb legyen a lakás Gretchenétől. - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten felvnevettek, Henry pedig megszorította a kezem.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - biztosított Maddison a segítségéről, majd másik témára terelte a szót. - Henry, mi lesz az itteni házzal? Azért hazajöttök néha, ugye?
- Még nem tudom, egyenlőre a londoni szállásunk legyen meg, később lesz időnk kitalálni a többit.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az elköltözésed napját gyásznappá fogja hirdetni Wigan, és a házatok előtt hagyják majd az összetört szívű lányok a leveleiket. - mosolygott kedvesen a nő, én pedig felnevettem.
- A hiányom pótolhatatlan, ezt eddig is tudtuk. - vont vállat Henry, teljesen tisztában van az adottságaival.
- Egoista. - morogtam.
- Én jóképűnek és fantasztikusnak mondanám, de ahogy tetszik.
- Összegyűjtöm az infókat, és hívlak, ha van valami. - búcsúzott el Maddison, mi pedig az autó felé vettük az irányt.
Készültem beülni, de Henry becsukta az ajtót, mielőtt beszállhattam volna és telj miközben helyet foglaltunk a sokkból felébredő iroda egyik székében. es testtel az autóhoz szorított.
- Ez volt a legszexibb dolog, amit eddig tettél. - mondta két csók közt, én viszont meglepődve néztem rá. - Nem igazán szoktak Gretchennek ellent mondani. - magyarázta.
- Köztük te sem... - szúrtam oda, ő pedig felsóhajtott.
- Nem fogadtam cölibátust, úgyhogy ezt a részét igazán nem róhatod fel. Ha pedig ez nem elég, legutóbb is miattad dobtam ki a házunkból. - simított végig lágyan az arccsontomon, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - ... meg mert idegesítően sokat beszélt és pletykált. - tette hozzá gyorsan, mielőtt elbíznám magam.
- Csak lakjon London másik végében, és nem lesz gond. - vágtam rá, majd beszálltam a autóba.
- Elviszem a harcos barátnőmet egy igazi randira. - indította be az autót.
- Oh, meg is érdemlem. Hova megyünk? - kérdeztem, mintha tudnék akár egy éttermet vagy cukrázdát is a városban.
- A Fehér Hattyúba. Ott készítik szerintem a környék legjobb banános-csokis Madeire tortáját. - kanyarodott rá a főútra Henry, de engem már a legkevésbé sem foglalkoztatott az édesség. A Fehér Hattyú mellett lakik Ashton. Te jó ég, ha épp akkor lép ki az ajtón... Nem, erre gondolni sem szabad. Ashton ilyenkor biztos nincs otthon, vagy lehet, hogy Londonba utazott tanulni a titokzatos valamit, amiről nem volt hajlandó beszámolni.
- Mi az? - kérdezte Henry, és a kezeimre mutatott. Már észre sem veszem, ha az ujjaimat tördelem. Teljesen görcsöt kaptak, amin nem csodálkozom, lassan nemártana nekik egy röntgen is.
- Semmi. Csak nézelődök. - simítottam a combomra a tenyeremet, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy merre megyünk. Az elképzelhető forgatókönyvek csak úgy pörögtek az agyamban. Ashton és Henry találkoznak... A vidámparkos estén a meglepetés ereje okán nem történt komolyabb összetűzés, de félek, hogy Henry most már gondolkodás nélkül cselekedne.
Ahogy feltűnt az étterem, behunytam a szemem, és mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, a legkevesebb sikerrel. Végül is, Ashtonnak nincs baja Henry-vel, Henry pedig azt mondta, elfogadta Ashton hazatértét. Meg aztán itt vagyok én is, csak nem lehet akkora probléma az egészből.
- Te sem látsz szabad parkolót, ugye? - kérdezte Henry. - Talán bent az utcában lesz. - kanyarodott be Ashton utcájába. Két kézzel markoltam az ülés oldalát, és folyamatosan az ablakot figyeltem, hogy esetleg látok e valamilyen mozgást.
- Itt jó is lesz. - parkolt le Henry az alkatrészes üzlet előtt, mire szorosan behunytam a szemem. Ha ezt túlélem, mindent túlélek.
- Szuper. - motyogtam az idegességtől bekattanva.
Henry bevárt az autó hátuljánál, és kézenfogva sétáltunk be a bárba. Minden lépéssel csökkent bennem az izgalom, és megacélozva magam nem néztem állandóan a hátam mögé.
A bárba lépve kicsit hátrahőköltem a meglepettségtől. Egy dizájnos és elegáns berendezésre számítottam, így utólag visszagondolva fogalmam sincs miért. Ehelyett nagyon is... amerikai volt, nem a jó értelemben. Fa pult, bárszékek, kopott fa padló, és egy zenegép állt a bejárat mellett.
- Itt adnak süteményt? - képedtem el, és próbáltam nem fintorogni a bent terjengő enyhe doh- és sörszag keverékén.
- Igen, nem is akármilyet. - intett Henry az egyik pultosnak, majd a hátsó részbe terelt, ahol le tudtunk ülni. A szék kárpitja is csupa bordó és barna mintás volt, az ablakokon pedig vörös bársony függöny lógott. A fejünk felett világító három égős lámpa próbálta biztosítani a meghitt fényt, nem sok sikerrel. Nem jött be a hely, nincs igazán mit tetézni a dolgon.
- Maddison nagyon rendesnek tűnik. - gondolkodtam valamilyen témán. Henry mosolyogva az asztalra könyökölt.
- Igen, az is. Néha ők vigyáznak az utcában élő gyerekekre, mikor valamelyik szülőnek dolga van, és nincs kire bízni a gyereket. Szomorú, hogy nekik viszont nincs.
- Még lehet, nem? Alig tűnt harmincnak. - vontam vállat, Henry arca viszont komoly maradt.
- Harminchat. Az ő dolguk. - fejezte be ennyivel a témát, amiről látszott, hogy többet tud, mint elmond, de ő épp nem az a pletykás típus.
- Ó, hát kit látnak szemeim! Henry Spourk! - lépett oda a magas, fekete hajú pincérnő széles vigyorral az arcán, ami csakis Henrynek szólt, lévén, hogy nekem szinte háttal állt meg.
- Szia, öhm... Lorry. - olvasta le Henry a lány nevét a kitűzőről, mire akaratlanul is elkuncogtam magam. A csaj lövellt felém egy csúnya pillantást, majd visszafordult Henryhez.
- Két isteni banános-csokis Madeire tortát kérünk. - adta le a rendelést, a lány gyorsan felírta, nehogy elfelejtse. Mert tényleg nagyon bonyolult egy tételt megjegyezni.
- Én kérnék még egy pohár vizet is. - érintettem meg a könyökét, de rám sem nézett. Rákacsintott Henryre, majd sarkon fordulva visszasétált a pulthoz olyan mozgással, mint akinek komolya csípő problémái vannak.
- Fogadni mernék, hogy a vizemet elfelejti. - morogtam, ahogy a lány hallótávolságon kívül járt.
- Jenny, kérdeznem kell valamit, és őszintén válaszolj rá. - tért rá a lényegre Henry szigorú hangon, amitől kihagyott a szívem, és az összes létező titok, bűn, probléma lepergett a szemem előtt.
- Öhm. Miről van szó? - kérdeztem megjátszott nyugalommal, de alig kaptam levegőt.
- Miért nem mondtad, hogy megtámadtak? Tudod, aznap este, mikor átjöttél.
- Tudom, mikor! - csattantam fel. - Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
- Ki volt az? - Henry nem dühös volt, vagy épp segítőkész. Volt a tartásában valami... fenyegető.
- Nem Ashton, ha rá gondoltál, márpedig tudom, hogy igen. Istenem, olyan jó volt ez a nap... - túrtam a hajamba idegesen.
- Most nem érdekel Ashton. Az érdekel, aki ezt tette veled. - ujjbegyével lágyan végigsimított a homlokomon éktelenkedő forradáson, és még a lábujjam is beleborzongott az érintésébe. Mindig így reagálok Henry jelenlétére, és ez marha ijesztő.
- Hetekkel ezelőtt történt. Felejtsük el. Amúgy meg majdnem bennégtem egy épületben, ami óta rémálmaim vannak, és te még a képembe is hazudtál.
- Nem hazudtam... csak nem mondtam el. - emelte a repedező plafonra a tekintetét Henry, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Bezzeg ha én elmondanám azokat, amiket te nem tudsz... - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül, és fel sem fogtam, milyen lavinát indítottam el a már így is állandóan gyanakvó Henryben.
- A két torta a nagyszerű Henry Spourknak. - tette le mind a kettő tányért Henry elé, aki tettetett mosollyal az egyiket elém csúsztatta. A vizemet naná, hogy nem hozta, próbálta a létezésemet is tagadni. Irritált a csaj hangja, és ezt tovább tudta tetézni. - Ha valamikor ráérsz - dorombolta, miközben előhúzott egy papírt a dekoltázsából - hívj fel. - kacsintott Henryre, én pedig nem bírtam ki, elröhögtem magam.
- Nem ígérem. - felelte udvariasan Henry, a lánynak pedig lehervadt a mosoly az arcáról.
- Nos, azért gondold át. - Lorry megsemmisülve visszasietett a pulthoz, és valószínűleg a meggyilkolásomat tervezte.
- Nézzük azt a te híresen kedvenc süteményedet. - fordítottam magam elé az egyszerű piskótának tűnő süteményt, Henry viszont komoly arccal ült előttem, és nem úgy tűnt, mint aki túl boldog.
- Mi az, amit nem tudok, Jenny? - kérdezte mély, szigorú hangján, amitől megfagy az emberben a vér. Már nem érdekelt a sütemény íze, de addig rágtam, ameddig csak lehet, hogy ne kelljen Henrynek válaszolnom. A vesémbe látott, és ez nagyon nagy szívás volt.
- Ez tényleg nagyon finom. - húztam össze magam, és gyorsan újabb falatot kaptam be, csak hogy legyen indokom, amiért nem szólalok meg. Henry közelebb húzta a székét hozzám, én viszont ugyanazzal a mozdulattal húzódtam hátrébb. A kezét a combomra tette, és nem engedett. Villódzó tekintete rabul tartott, és nem sok jót ígért. Ezt nem úsztam meg.
- Mesélj csak, Jenny. Világosíts fel. - hangja semleges volt, tisztára mint Melnek, mikor idegesíteni akar, de Henrytől komolyan paráztam. Tudtam, hogy robbanni fog, és magával dönti az egész wigani életemet.
- Mit akarsz tudni? - húztam az időt, és lapátoltam magamba a csokis sütit, aminek már nem éreztem az ízét.
- Ha valamit nem akarsz elmondani, annak valószínűleg a húgomhoz van köze. - kezdte átlátni a dolgokat, mire megakadt a falat a torkomon. Képtelen voltam Henryre nézni, és őszintén félni kezdtem. Viszont a furcsaságaim közé tartozik az is többek közt, hogy minél parásabb helyzetben találom magam, annál harciasabb vagyok teljesen indokolatlanul.
- Miért, te nem akarsz egy-két dologról beszámolni? - emeltem meg a hangom.
- Nem, nem igazán. - rázta meg a fejét. - Mi van Helenaval?
- Semmi. - kötöttem az ebet a karóhoz, nem érdekelt, hogy dühös és vélhetően három napig faggatni fog. Ez nem az én titkom volt, csak épp vagyok olyan szerencsétlen idióta, hogy tudok ezt-azt.
- Aham. Ő mesélte, vagy mástól tudod? - ez kezdett átmenni barkochbába.
- Henry, a húgod dolgairól őt kérdezd. Engem hagyj ki a kettőtök dolgából. - éreztem, hogy a vér lüktet a halántékomon, a barátom pedig enyhén hátradőlt a székben, és próbált nagyon lazának mutatkozni. Annyira volt laza, mint a kommunizmus.
- Lelép esténként. - kezdett bele. - Azt hiszi, nem tudok róla. Régebben is csinált ilyet, átverte a szüleinket, de engem nem tudott.
- Követted? - kérdeztem gondolkodás nélkül, alig fogva fel, hogy sikeresen behúzott a csőbe, és elárultam magam és Helenat is. Az arcán diadalittas mosoly ült, de a tekintete forradalmat ígért.
- Egy ideig tudom, de kémeket megszégyenítve képes eltűnni egyik pillanatról a másikra.
- Várj, te jelenidőben beszélsz? - ráncoltam a szemöldököm. Lehetséges volna...? Nem, ez még Helenatól is durva lenne. Mégiscsak Ashton az oka a szüleikkel történteknek. Még Ashton se bocsájtott meg magának, nem hogy Helena... Henry bólintott. - Ezt nem értem... - motyogtam.
- Mit nem értesz? Kivel találkozgat a húgom? Fiú? - hadarta, időt sem hagyva, hogy felfogjam, mit kérdez.
- Őt faggasd, ne engem! - csattantam fel dühösen, és az asztalra csaptam, mire minden evőeszköz megcsörrent, magunkra terelve a figyelmet.
- Azt hiszed, nem próbáltam?
- Henry, Helena már felnőtt nő, van magánélete. - kampányoltam Helena mellett, hogy tereljem a témát.
- Csak mi vagyunk egymásnak, én semmit nem hallgatok el előle...
- Igen, a zajokról mondott már valamit. - szúrtam közbe leereszkedően, hogy értse, mire gondolok, de nem volt hangulatban.
- ... úgyhogy most beülünk az autóba, és elmegyünk a szalonba. - vázolta a tervet, mire leesett az állam.
- De... de meg sem etted a részed. - mutattam a tányérjára.
- Nem vagyok éhes. Gyere. - ragadta meg a kezem, én meg bepánikolva követtem. Úgy éreztem, mintha a lábaimon súlyok lógnának. Henry kifelé menet a pultra dobta a pénzt, és köszönés nélkül kisétált az ajtón.
- Miből gondolod, hogy majd most válaszol?
- Kénytelen lesz. Tudom. - mondta Henry elszántan. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, áttöri a mellkasom, és akárhogy próbáltam, nem tudtam magam kirángatni Henry erős szorításából. Ahogy maga után húzott, folyamatosan Ashton ablakát lestem, és elnyomtam a nagyon-nagyon rossz megérzésemet, ami ennek ellenére valósággá vált.
Már csak tíz lépésre voltunk az autótól, mikor kinyílt az alkatrészes bolt ajtaja, és egy szőke lány lépett ki rajta. A szám elé kaptam a szabad kezem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem Helenat látom. De hogy még rosszabb legyen a helyzet, feltűnt mögötte egy fiú, aki kicsit sem hasonlított egy kedves és megértő helyi srácra. A fekete kopott pólója és farmerja is elég volt, hogy felismerjem Ashtont, majd éreztem, hogy Henry szorítása enged. A páros teljesen ellentétje volt egymásnak. Helena szalmaszőke haja és fehér köténye köszönőviszonyban sem volt Ashton sötétségével. Mégis, egy külső szemlélő biztosra vehette, hogy közeli kapcsolat van köztük. Nem feltétlen szerelem, de nem is puszta haverok. Soha nem hittem, hogy egyszer talán láthatom őket egy légtérben, de most képes voltam elhinni mindent, amit Ashton előzőleg mesélt, az iskolában való találkákról, vidám és szomorú percekről. Annyira abszurd mindazok után, ami velük történt, és mégis... olyan nyugodt burok vette őket körül. Fogalmam sincs, hogy lehetséges mindez, de Wigan történései már így is egy sci-fi-vel érnek fel.
Ott álltunk a járda közepén, fényes nappal és néztük, ahogy Ashton egy tincset tűr Helena füle mögé.
- Ne! - sikítottam, ahogy Henry megindult feléjük, mire a másik kettő is a mi irányunkba kapta a fejét. Helena lába teljesen földbegyökeredzett hozzám hasonlóan, de Ashton előbb átlátta a helyzetet. Félrelökte Helenat az útból, mielőtt még Henry odaérhetett volna, majd bátran előrelépett, hogy a zilált és rohadtul dühös bátyj régóta kiérdemelt ütésével szembenézzen.
- Mármint kinek? - kérdeztem vissza továbbra is döbbent képpel, mire az irodában lévő összes szempár felém fordult.
- Olyan jó, hogy te is jössz. - Gretchen rám sem hederített, amíg el nem kaptam a kezét. Henry figyelmeztetően rám szólt, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Várj, honnan tudod, hogy Henry Londonba költözik?
- Apám a főorvos, csajszikám. - nyávogta,mintha legalábbis valamilyen életfontosságú dolgot kellene tudnom. Felforrt tőle az agyvizem. Gyűlölöm, mikor valaki ennyire kényes hangon beszél.
- Hogy mivan? - fordultam Henry felé, aki csak megvonta a vállát. - Ezt nem tudtad volna elmondani?
- Nem volt téma. - zárta volna le a vitát, de nem voltam képes lenyugodni.
- Arra gondoltam... - Gretchen rám sem hederített, ismét Henry felé fordult, átölelve a fiú vállát. Henry mentségére szóljon, próbált hátrálni, de a csápok ellen nehéz mit tenni.
Elkaptam újra Gretchen kezét, aki dühtől villódzó szemekkel nézett rám, és teljesen kész volt cicaharcba bonyolódni velem az iroda közepén.
- Először is, örülnék, ha nem taperolnád a barátomat. - mutattam a tenyerére, ami még mindig Henry mellkasán pihent. Tisztában voltam azzal, hogy pont olyan vagyok, mint egy rossz tinifilm plázacicája, és rettenetesen utáltam magam érte. Nem az egómat sértette ez a lány, vagy épp a becsületem. A falatnyi boldogságomra volt veszéllyel, amiről nem volt szándékom lemondani.
Sokszor próbáltam megfogalmazni, miért is utálom Gretchent. Persze, féltékeny voltam rá, aztán pedig dühös a Helenaval történtek miatt, és amit a legkedvesebb emberrel tett, akit csak ismerek. De Gretchennel face-to-face még sosem beszéltem ezelőtt, nem ismerem a jó vagy rossz tulajdonságait. S bár nem hiszek az első látásra szerelemben, az első látásra utálatban annál inkább.
- Khm, hölgyeim... - szakított félbe minket egy 40 éveiben járó, kissé kopaszodó férfi az egyik asztal mögül. - Ha kérhetem, a problémáikat irodán kívül rendezzék.
- Szó sincs problémáról. Dolly, akkor holnap jövök. - fordult még vissza az egyik nő felé Gretchen, majd kilibegett az irodából a rövid, testresímuló kis fehér ruhájában. Ha hétköznap így járkál, elképzelésem sincs, hogy fog megjelenni a White Pikniken.
- Jenny Sky, nem vagy normális. - súgta a fülembe nevetve Henry, ahogy a derekamat átölelve kísért végig az irodán.
- Haragszom rád. - vágtam rá durcássan, Henry viszont csak legyintett, majd a fejvadász - vagy inkább házvadász - nő felé fordult.
- Maddison vagyok - nyújtotta felém a kezét, de Henrynek nem mutatkozott be, ami alapján úgy véltem, ismerik egymást. Nem is tévedtem. - Én is ugyanabban az utcátokban lakom, mint te most, csak még nem volt időnk beszélni. - mosolygott kedvesen.
- Örülök, hogy megismerhetem. - fogtam vele kezet illedelmesen, majd hagytam, hogy Henry ismertesse a terveit. Részben bútorozott, 3 külön szobás lakás a Lisson Grove-ba, a Regens Park és az Imperial College közt, de lehet a Maida Vale-ba is.
- Nos, meglátom mit tehetek. Mennyi a költség limit? - kérdezte Maddison, Henry pedig hezitálva rám nézett. Tudom, hogy gazdagok, az örökségük majdnem egy végtelen bankszámla, de ezzel sem Helena sem Henry nem szokott kérkedni, mert mindkettőjüknek van saját keresete, és ha az érzéseim nem csalnak, hozzá sem nyúltak ahhoz a pénzhez, ami az apjuk után rajtuk maradt.
- Nem hallom. - mosolyogtam rá bíztatóan, és befogtam a fülem, Henry pedig a fejét csóválva de vigyorogva elmondta Maddisonnak az adott összeget.
- És ha lehet, minél messzebb legyen a lakás Gretchenétől. - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten felvnevettek, Henry pedig megszorította a kezem.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - biztosított Maddison a segítségéről, majd másik témára terelte a szót. - Henry, mi lesz az itteni házzal? Azért hazajöttök néha, ugye?
- Még nem tudom, egyenlőre a londoni szállásunk legyen meg, később lesz időnk kitalálni a többit.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az elköltözésed napját gyásznappá fogja hirdetni Wigan, és a házatok előtt hagyják majd az összetört szívű lányok a leveleiket. - mosolygott kedvesen a nő, én pedig felnevettem.
- A hiányom pótolhatatlan, ezt eddig is tudtuk. - vont vállat Henry, teljesen tisztában van az adottságaival.
- Egoista. - morogtam.
- Én jóképűnek és fantasztikusnak mondanám, de ahogy tetszik.
- Összegyűjtöm az infókat, és hívlak, ha van valami. - búcsúzott el Maddison, mi pedig az autó felé vettük az irányt.
Készültem beülni, de Henry becsukta az ajtót, mielőtt beszállhattam volna és telj miközben helyet foglaltunk a sokkból felébredő iroda egyik székében. es testtel az autóhoz szorított.
- Ez volt a legszexibb dolog, amit eddig tettél. - mondta két csók közt, én viszont meglepődve néztem rá. - Nem igazán szoktak Gretchennek ellent mondani. - magyarázta.
- Köztük te sem... - szúrtam oda, ő pedig felsóhajtott.
- Nem fogadtam cölibátust, úgyhogy ezt a részét igazán nem róhatod fel. Ha pedig ez nem elég, legutóbb is miattad dobtam ki a házunkból. - simított végig lágyan az arccsontomon, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - ... meg mert idegesítően sokat beszélt és pletykált. - tette hozzá gyorsan, mielőtt elbíznám magam.
- Csak lakjon London másik végében, és nem lesz gond. - vágtam rá, majd beszálltam a autóba.
- Elviszem a harcos barátnőmet egy igazi randira. - indította be az autót.
- Oh, meg is érdemlem. Hova megyünk? - kérdeztem, mintha tudnék akár egy éttermet vagy cukrázdát is a városban.
- A Fehér Hattyúba. Ott készítik szerintem a környék legjobb banános-csokis Madeire tortáját. - kanyarodott rá a főútra Henry, de engem már a legkevésbé sem foglalkoztatott az édesség. A Fehér Hattyú mellett lakik Ashton. Te jó ég, ha épp akkor lép ki az ajtón... Nem, erre gondolni sem szabad. Ashton ilyenkor biztos nincs otthon, vagy lehet, hogy Londonba utazott tanulni a titokzatos valamit, amiről nem volt hajlandó beszámolni.
- Mi az? - kérdezte Henry, és a kezeimre mutatott. Már észre sem veszem, ha az ujjaimat tördelem. Teljesen görcsöt kaptak, amin nem csodálkozom, lassan nemártana nekik egy röntgen is.
- Semmi. Csak nézelődök. - simítottam a combomra a tenyeremet, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy merre megyünk. Az elképzelhető forgatókönyvek csak úgy pörögtek az agyamban. Ashton és Henry találkoznak... A vidámparkos estén a meglepetés ereje okán nem történt komolyabb összetűzés, de félek, hogy Henry most már gondolkodás nélkül cselekedne.
Ahogy feltűnt az étterem, behunytam a szemem, és mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, a legkevesebb sikerrel. Végül is, Ashtonnak nincs baja Henry-vel, Henry pedig azt mondta, elfogadta Ashton hazatértét. Meg aztán itt vagyok én is, csak nem lehet akkora probléma az egészből.
- Te sem látsz szabad parkolót, ugye? - kérdezte Henry. - Talán bent az utcában lesz. - kanyarodott be Ashton utcájába. Két kézzel markoltam az ülés oldalát, és folyamatosan az ablakot figyeltem, hogy esetleg látok e valamilyen mozgást.
- Itt jó is lesz. - parkolt le Henry az alkatrészes üzlet előtt, mire szorosan behunytam a szemem. Ha ezt túlélem, mindent túlélek.
- Szuper. - motyogtam az idegességtől bekattanva.
Henry bevárt az autó hátuljánál, és kézenfogva sétáltunk be a bárba. Minden lépéssel csökkent bennem az izgalom, és megacélozva magam nem néztem állandóan a hátam mögé.
A bárba lépve kicsit hátrahőköltem a meglepettségtől. Egy dizájnos és elegáns berendezésre számítottam, így utólag visszagondolva fogalmam sincs miért. Ehelyett nagyon is... amerikai volt, nem a jó értelemben. Fa pult, bárszékek, kopott fa padló, és egy zenegép állt a bejárat mellett.
- Itt adnak süteményt? - képedtem el, és próbáltam nem fintorogni a bent terjengő enyhe doh- és sörszag keverékén.
- Igen, nem is akármilyet. - intett Henry az egyik pultosnak, majd a hátsó részbe terelt, ahol le tudtunk ülni. A szék kárpitja is csupa bordó és barna mintás volt, az ablakokon pedig vörös bársony függöny lógott. A fejünk felett világító három égős lámpa próbálta biztosítani a meghitt fényt, nem sok sikerrel. Nem jött be a hely, nincs igazán mit tetézni a dolgon.
- Maddison nagyon rendesnek tűnik. - gondolkodtam valamilyen témán. Henry mosolyogva az asztalra könyökölt.
- Igen, az is. Néha ők vigyáznak az utcában élő gyerekekre, mikor valamelyik szülőnek dolga van, és nincs kire bízni a gyereket. Szomorú, hogy nekik viszont nincs.
- Még lehet, nem? Alig tűnt harmincnak. - vontam vállat, Henry arca viszont komoly maradt.
- Harminchat. Az ő dolguk. - fejezte be ennyivel a témát, amiről látszott, hogy többet tud, mint elmond, de ő épp nem az a pletykás típus.
- Ó, hát kit látnak szemeim! Henry Spourk! - lépett oda a magas, fekete hajú pincérnő széles vigyorral az arcán, ami csakis Henrynek szólt, lévén, hogy nekem szinte háttal állt meg.
- Szia, öhm... Lorry. - olvasta le Henry a lány nevét a kitűzőről, mire akaratlanul is elkuncogtam magam. A csaj lövellt felém egy csúnya pillantást, majd visszafordult Henryhez.
- Két isteni banános-csokis Madeire tortát kérünk. - adta le a rendelést, a lány gyorsan felírta, nehogy elfelejtse. Mert tényleg nagyon bonyolult egy tételt megjegyezni.
- Én kérnék még egy pohár vizet is. - érintettem meg a könyökét, de rám sem nézett. Rákacsintott Henryre, majd sarkon fordulva visszasétált a pulthoz olyan mozgással, mint akinek komolya csípő problémái vannak.
- Fogadni mernék, hogy a vizemet elfelejti. - morogtam, ahogy a lány hallótávolságon kívül járt.
- Jenny, kérdeznem kell valamit, és őszintén válaszolj rá. - tért rá a lényegre Henry szigorú hangon, amitől kihagyott a szívem, és az összes létező titok, bűn, probléma lepergett a szemem előtt.
- Öhm. Miről van szó? - kérdeztem megjátszott nyugalommal, de alig kaptam levegőt.
- Miért nem mondtad, hogy megtámadtak? Tudod, aznap este, mikor átjöttél.
- Tudom, mikor! - csattantam fel. - Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
- Ki volt az? - Henry nem dühös volt, vagy épp segítőkész. Volt a tartásában valami... fenyegető.
- Nem Ashton, ha rá gondoltál, márpedig tudom, hogy igen. Istenem, olyan jó volt ez a nap... - túrtam a hajamba idegesen.
- Most nem érdekel Ashton. Az érdekel, aki ezt tette veled. - ujjbegyével lágyan végigsimított a homlokomon éktelenkedő forradáson, és még a lábujjam is beleborzongott az érintésébe. Mindig így reagálok Henry jelenlétére, és ez marha ijesztő.
- Hetekkel ezelőtt történt. Felejtsük el. Amúgy meg majdnem bennégtem egy épületben, ami óta rémálmaim vannak, és te még a képembe is hazudtál.
- Nem hazudtam... csak nem mondtam el. - emelte a repedező plafonra a tekintetét Henry, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Bezzeg ha én elmondanám azokat, amiket te nem tudsz... - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül, és fel sem fogtam, milyen lavinát indítottam el a már így is állandóan gyanakvó Henryben.
- A két torta a nagyszerű Henry Spourknak. - tette le mind a kettő tányért Henry elé, aki tettetett mosollyal az egyiket elém csúsztatta. A vizemet naná, hogy nem hozta, próbálta a létezésemet is tagadni. Irritált a csaj hangja, és ezt tovább tudta tetézni. - Ha valamikor ráérsz - dorombolta, miközben előhúzott egy papírt a dekoltázsából - hívj fel. - kacsintott Henryre, én pedig nem bírtam ki, elröhögtem magam.
- Nem ígérem. - felelte udvariasan Henry, a lánynak pedig lehervadt a mosoly az arcáról.
- Nos, azért gondold át. - Lorry megsemmisülve visszasietett a pulthoz, és valószínűleg a meggyilkolásomat tervezte.
- Nézzük azt a te híresen kedvenc süteményedet. - fordítottam magam elé az egyszerű piskótának tűnő süteményt, Henry viszont komoly arccal ült előttem, és nem úgy tűnt, mint aki túl boldog.
- Mi az, amit nem tudok, Jenny? - kérdezte mély, szigorú hangján, amitől megfagy az emberben a vér. Már nem érdekelt a sütemény íze, de addig rágtam, ameddig csak lehet, hogy ne kelljen Henrynek válaszolnom. A vesémbe látott, és ez nagyon nagy szívás volt.
- Ez tényleg nagyon finom. - húztam össze magam, és gyorsan újabb falatot kaptam be, csak hogy legyen indokom, amiért nem szólalok meg. Henry közelebb húzta a székét hozzám, én viszont ugyanazzal a mozdulattal húzódtam hátrébb. A kezét a combomra tette, és nem engedett. Villódzó tekintete rabul tartott, és nem sok jót ígért. Ezt nem úsztam meg.
- Mesélj csak, Jenny. Világosíts fel. - hangja semleges volt, tisztára mint Melnek, mikor idegesíteni akar, de Henrytől komolyan paráztam. Tudtam, hogy robbanni fog, és magával dönti az egész wigani életemet.
- Mit akarsz tudni? - húztam az időt, és lapátoltam magamba a csokis sütit, aminek már nem éreztem az ízét.
- Ha valamit nem akarsz elmondani, annak valószínűleg a húgomhoz van köze. - kezdte átlátni a dolgokat, mire megakadt a falat a torkomon. Képtelen voltam Henryre nézni, és őszintén félni kezdtem. Viszont a furcsaságaim közé tartozik az is többek közt, hogy minél parásabb helyzetben találom magam, annál harciasabb vagyok teljesen indokolatlanul.
- Miért, te nem akarsz egy-két dologról beszámolni? - emeltem meg a hangom.
- Nem, nem igazán. - rázta meg a fejét. - Mi van Helenaval?
- Semmi. - kötöttem az ebet a karóhoz, nem érdekelt, hogy dühös és vélhetően három napig faggatni fog. Ez nem az én titkom volt, csak épp vagyok olyan szerencsétlen idióta, hogy tudok ezt-azt.
- Aham. Ő mesélte, vagy mástól tudod? - ez kezdett átmenni barkochbába.
- Henry, a húgod dolgairól őt kérdezd. Engem hagyj ki a kettőtök dolgából. - éreztem, hogy a vér lüktet a halántékomon, a barátom pedig enyhén hátradőlt a székben, és próbált nagyon lazának mutatkozni. Annyira volt laza, mint a kommunizmus.
- Lelép esténként. - kezdett bele. - Azt hiszi, nem tudok róla. Régebben is csinált ilyet, átverte a szüleinket, de engem nem tudott.
- Követted? - kérdeztem gondolkodás nélkül, alig fogva fel, hogy sikeresen behúzott a csőbe, és elárultam magam és Helenat is. Az arcán diadalittas mosoly ült, de a tekintete forradalmat ígért.
- Egy ideig tudom, de kémeket megszégyenítve képes eltűnni egyik pillanatról a másikra.
- Várj, te jelenidőben beszélsz? - ráncoltam a szemöldököm. Lehetséges volna...? Nem, ez még Helenatól is durva lenne. Mégiscsak Ashton az oka a szüleikkel történteknek. Még Ashton se bocsájtott meg magának, nem hogy Helena... Henry bólintott. - Ezt nem értem... - motyogtam.
- Mit nem értesz? Kivel találkozgat a húgom? Fiú? - hadarta, időt sem hagyva, hogy felfogjam, mit kérdez.
- Őt faggasd, ne engem! - csattantam fel dühösen, és az asztalra csaptam, mire minden evőeszköz megcsörrent, magunkra terelve a figyelmet.
- Azt hiszed, nem próbáltam?
- Henry, Helena már felnőtt nő, van magánélete. - kampányoltam Helena mellett, hogy tereljem a témát.
- Csak mi vagyunk egymásnak, én semmit nem hallgatok el előle...
- Igen, a zajokról mondott már valamit. - szúrtam közbe leereszkedően, hogy értse, mire gondolok, de nem volt hangulatban.
- ... úgyhogy most beülünk az autóba, és elmegyünk a szalonba. - vázolta a tervet, mire leesett az állam.
- De... de meg sem etted a részed. - mutattam a tányérjára.
- Nem vagyok éhes. Gyere. - ragadta meg a kezem, én meg bepánikolva követtem. Úgy éreztem, mintha a lábaimon súlyok lógnának. Henry kifelé menet a pultra dobta a pénzt, és köszönés nélkül kisétált az ajtón.
- Miből gondolod, hogy majd most válaszol?
- Kénytelen lesz. Tudom. - mondta Henry elszántan. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt, áttöri a mellkasom, és akárhogy próbáltam, nem tudtam magam kirángatni Henry erős szorításából. Ahogy maga után húzott, folyamatosan Ashton ablakát lestem, és elnyomtam a nagyon-nagyon rossz megérzésemet, ami ennek ellenére valósággá vált.
Már csak tíz lépésre voltunk az autótól, mikor kinyílt az alkatrészes bolt ajtaja, és egy szőke lány lépett ki rajta. A szám elé kaptam a szabad kezem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem Helenat látom. De hogy még rosszabb legyen a helyzet, feltűnt mögötte egy fiú, aki kicsit sem hasonlított egy kedves és megértő helyi srácra. A fekete kopott pólója és farmerja is elég volt, hogy felismerjem Ashtont, majd éreztem, hogy Henry szorítása enged. A páros teljesen ellentétje volt egymásnak. Helena szalmaszőke haja és fehér köténye köszönőviszonyban sem volt Ashton sötétségével. Mégis, egy külső szemlélő biztosra vehette, hogy közeli kapcsolat van köztük. Nem feltétlen szerelem, de nem is puszta haverok. Soha nem hittem, hogy egyszer talán láthatom őket egy légtérben, de most képes voltam elhinni mindent, amit Ashton előzőleg mesélt, az iskolában való találkákról, vidám és szomorú percekről. Annyira abszurd mindazok után, ami velük történt, és mégis... olyan nyugodt burok vette őket körül. Fogalmam sincs, hogy lehetséges mindez, de Wigan történései már így is egy sci-fi-vel érnek fel.
Ott álltunk a járda közepén, fényes nappal és néztük, ahogy Ashton egy tincset tűr Helena füle mögé.
- Ne! - sikítottam, ahogy Henry megindult feléjük, mire a másik kettő is a mi irányunkba kapta a fejét. Helena lába teljesen földbegyökeredzett hozzám hasonlóan, de Ashton előbb átlátta a helyzetet. Félrelökte Helenat az útból, mielőtt még Henry odaérhetett volna, majd bátran előrelépett, hogy a zilált és rohadtul dühös bátyj régóta kiérdemelt ütésével szembenézzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése