- Hogy mi? Mármint mi van? - Jenny idegesen a hajába túrt, látszott, hogy teljesen felkavarta a kérdésem. - Ember, mi a fene folyik ebben a városban? - kérdezte inkább magától, és a kezében tartott bögrét bámulta.
- Ez Wigan. - vontam vállat, mire zöldes-barna szemeit rámemelte, és szokás szerint próbálta kitalálni a gondolataimat.
- Hát akkor mesélj. - dőlt hátra, és kezdtem sajnálni, amiért láthatóan kicsúsztak a kezéből a dolgok. Annyit voltam már kénytelen ennek a lánynak hazudni, pedig nem érdemelte meg. Az, hogy miért vittem a raktárhoz, és hogy miért hazudtam William haláláról, egy olyan terv része, ami ellen körömszakadva harcoltam, mégsem lehetett beleszólásom, de tudtam, hogy a végén minden kiderül, és Jenny haragjától senki nem fog tudni megvédeni.
Helenaról viszont nem vagyok hajlandó kamu meséket beadni, az egyetlen szép pillanati voltak a baleset előtti életemnek.
- Négy évvel ezelőtt is Helena volt a középiskola egyik legszebb lánya. - mosolyogtam, ahogy visszagondoltam az akkor még kissé gyermekies vonásokat és fufrut viselő lányra. Jenny viszonozta a mosolyom, pontosan tudta, miről beszélek. - De a bátyja mindenkit kicsinált, aki csak a húga közelébe ment. Henrynek óriási befolyásoltsága alakult ki a végzős évére. - magyaráztam, Jenny viszont összerezzent Henry neve hallatán. Tudom, hogy összebalhéztak miattam, Jared részletesen beszámolt mindenről, ezért is érzem magam szar alaknak, amiért csomót kell Jennynek kamuznom. Nem százas a csaj, amiért a barátjának tart, de én meg nem vagyok elmeroggyant, hogy beleszóljak. - Úgyhogy Helenanak nem volt sok esélye ismerkedni.
- Henrynek azóta se lett több esze... - morogta Jenny inkább magának, nekem pedig arcom se rezzent, folytattam tovább.
- Szóval Helena elkezdte kijátszani a bátyját. Majd' egy órával előbb eljött az iskolába, mert tudta, hogy a bátyja általában épp, hogy beesik az első óráira. Így pedig képes volt emberekkel beszédbe elegyedni a tanításon kívül is.
- De az elemi iskolás barátaival mi van? - ráncolta Jenny a szemöldökét értetlenül, én pedig ugyanilyen értetlenül vállat vontam.
- Nem tudom, sosem volt téma. Helena pedig így lassan, de biztosan megismerte a társait, lettek barátai és barátnői, és mire a bátyja észbekapott, már az ő haverjai is az akkor még elsős húga után csorgatta a nyálát.
- Ez azóta sem igen változott. - szúrta közbe Jenny. - De hogy jössz TE a képbe?
Ittam egy kortyot, hogy összeszedjem a gondolataimat, Jenny pedig kibámult a sötétbe a kissé koszos ablakon keresztül. Talán nem ártana már otthon lennie.
- 17 voltam, és lelépem otthonról. Fogtam magam, és beköltöztem az iskolába.
- Nemár, a normális emberek nem töltenek ott több időt, mint amennyit feltétlen szükséges. - fakadt ki Jenny leesett állal.
- Egy idő után nem volt kedvem hazamenni, hogy anyámat összekaparjam a földről az alkoholszagtól bűzlő szobában, így leléptem. - rövidítettem le 16 rohadt évemet, nem volt kedvem részletekbe bocsájtkozni. Jenny továbbra is döbbent képpel figyelt, szemeit kiemelte a sminkje, ami pont olyan lázadó külsőt adott neki, amilyen ő maga is. Fekete pulóverében és dús hajával pont úgy nézett ki, mint egy vadóc énekesnő.
- Laktam haveroknál, de a helyzet általában ott sem volt jobb, sokszor a legnagyobb wigani mintapolgároknak tűnő szülőknél voltak a legdurvább cuccok. Végül betörtem a suliba, és a feltört automatából szerzett kaján éltem hónapokig. Utólag visszagondolva buli volt.
- Ez szörnyű! - sopánkodott Jenny, pedig a javát még későbbre hagytam.
- Helenara karácsony előtt hoztam rá a frászt, ugyanis túl korán ért oda, mikor még a házmester nem nyitotta ki az iskolaajtót. Kint vacogott a hófehér sáljában és barna kabátjában - elevenedett fel bennem az emlék, és hirtelen már nem a lakásomban voltam, hanem az iskolában, azon a decemberi napon. - Az üvegajtón keresztül figyeltem, és próbáltam megérteni, miért van mindenki odáig érte. Őszintén szólva egy buta szőke libának tartottam, aki mosolygással mindent megszerez. Ott toporgott az üvegajtó előtt, én pedig felváltva figyeltem őt és a hóesést.
Aztán hirtelen megfordult, nekem pedig esélyem sem volt elbújni.
"Ez valami vicc? Engedj be!" követelte, és rángatni kezdte az ajtót. Az viszont tényleg zárva volt, a házmester kulcsának másolata azonban a zsebemben lapult. Féltem, hogy azonnal szalad a bátyjához vagy az igazgatóhoz, ha kiderül, hogy rendszeresen feltörtem a szeretett iskolája zárát.
"Nem lehet, nincs kulcsom." magyaráztam, ő pedig csípőre tett kézzel farkasszemet nézett velem.
"Akkor hogy lehetsz bent?" kérdezte, én pedig vigyorogni kezdtem.
"A női mosdó ablakát nem lehet zárni. Én pedig imádom az iskolát." vágtam rá, de ő nem igazán szívlelte a szarkazmust.
" Hideg van, engedj be." könyörgött, és újra nekifeszült az ajtónak. Fájt a fejem, és levoltam amortizálva, úgyhogy a legkevésbé sem volt még az ő hisztijét is hallgatni, így előbányásztam a kulcsot a zsebemből, és beengedtem Helenat a teljesen üres, de legalább meleg épületbe.
"És most bújj el." vágtam rá, mert hallottam, hogy a sarkon befordult a házibá'.
"Miért?" kérdezte Helena, de én addigra már átfutottam a könyvtárhoz vezető folyosóhoz. A házmester persze elkapta, és kérdőre vonta, Helena viszont kimagyarázta magát. Amin viszont meglepődtem, hogy nem köpött be.
- Te jó ég, ez tiszta PLL. - suttogta Jenny, és ezzel visszatértem a valóságba.
- Mi az a PLL? - kérdeztem vissza furán, mire magyarázni kezdett.
- Tudod, sorozat. Caleb meg Hanna, meg az iskolában lakás. - miután rájött, hogy fogalmam sincs, miről beszél, legyintett és a folytatásra buzdított.
- Másnap ismét kora reggel érkezett, én pedig ott vártam, mert érdekelt, miért falaz nekem.
"Ha neked itt jó, nekem mindegy." adta meg az egyszerű választ Helena, majd a könyvtárba sietett. Ezt karácsonyig eljátszotta minden nap, és meg voltam győződve, hogy igazából a félévi hajrára készül ennyire. Néha váltottunk egy-két szót, de csak az udvariaskodás szintjén, mert az égvilágon semmi közös témát nem tudtunk feldobni.
Karácsonykor hazanéztem, habár fogalmam sincs, miért. Talán az iskolában ünneplést már tényleg gáznak tartottam. Anyám nem volt épp a helyzet magaslatán, az új pasija viszont öt perccel az érkezésem után késsel a kezében megfenyegetett, és kizavart a házunkból. Hát, ennyit a családi békéről.
- Sajnálom. - húzta a száját Jenny, de csak legyintettem.
- Nem kell. Egész este jártam a várost, talán az egyik legszebb karácsonyként emlékszem vissza arra az évre. Esett a hó, és egy lélek nem volt az utcán. Ellazultam mindenféle szer nélkül is, és nem érdekelt, mi lesz velem a jövőben. Aztán jött a január, az első tanítási nap, és valaki folyamatosan kopogott az üvegajtón. A titkárnő foteljében aludtam, és még nem hevertem ki az újévi buli utóhatásait. Azt sem tudtam eldönteni, hogy hallucinálok vagy ébren vagyok már. Helena egyre türelmetlenebbül kopogott az ajtón, és már a nevemen szólítgatott.
"Hát te?" kérdeztem tőle álmosan.
"Neked is Boldog Új Évet" köszönt kissé illedelmesebben. Majd leganagyobb meglepetésemre előhalászott a táskájából egy papirtálcányi süteményt, és a kezembe nyomta.
"Ezt miért kapom?"döbbenten néztem utána, ahogy szokás szerint a könyvtár felé sietett.
"Gondoltam örülnél egy kis karácsonyi feelingnek." magyarázta Helena, és még most is emlékszem, hogy takarta az arcát, hogy ne lássam, elpirult. Helena egyszerűen kedves volt, amit az én csökönyös agyam akkor még alig tudott felfogni. Újra teltek a hetek, de már nem néztünk át egymáson a tanítás alatt. Talán nagyon is figyeltük, mit csinál a másik. Én legalábbis biztos, hogy ha akartam, ha nem, őt kerestem mindenhol. A reggelek már nem annyira a tanulásáról szóltak, és egyre többet mesélt a családjáról, a bátyjáról és egy csajról, aki folyamatosan szekálta.
- Gretchen. - vágta rá Jenny egyből, mire bólintottam.
- Igen, már elsőben is kegyetlen volt, de mind tudtuk, hogy csak írigy Helenara.
- Meg Henryt akarta. - tette hozzá Jenny méregtől teli hanggal.
- Hmm, talán. Nem érdekeltek az iskolai pletykák. Engem senki nem vett észre, senkinek nem voltam útjában, így a hírek sem jutottak el hozzám.
- Gondolom már akkor is te voltál a fekete holló. - mutatott végig rajta Jenny, én pedig visszamosolyogtam rá.
- Hosszabb volt a hajam. - emlékeztem vissza, majd visszatértem az eredeti témához. - Január végén jártunk, és már jócskán elmúlt este 10, mikor kopogni kezdtek az iskolaajtón. Addigra már felismertem Helena szokását, hogy kettő gyors után koppint még egyet. Teljes sokkban pakoltam össze a cuccaimat, és mentem ajtót nyitni. Helena ott állt befont hajjal, és könnyes szemekkel szipogott, de úgy tett, mint akinek semmi baja. Szó nélkül beengedtem, és vártam, hogy ismét a könyvtárba megy, ahogy mindig szokott, de ehelyett megindult az igazgatói iroda felé.
"Mit csinálsz?" kérdeztem tőle, és reménykedtem, hogy nem csap túl nagy rendetlenséget.
"Nem tudom" válaszolta, majd lehuppant a bőr irodaszékbe, és forogni kezdett vele.
"El fogsz szédülni." magyaráztam neki, de nem érdekelte, csak szipogott egy kicsit, és tovább szórakozott. Figyeltem ahogy hátrahanyatlik a feje, és a lábával hajtja magát. Teljesen zakkant volt a csaj.
"Tegyük érdekesebbé." mondtam, mire lefékezett. Látszott, hogy még húz a feje, de kíváncsian pislogott rám. Mögé léptem, és elkezdtem székestől kitolni a folyosóra.
"Ashton, mit csinálsz?"kérdezte ijedten, és két kézzel kapaszkodott a szék karfájába.
"Kapaszkodj!" utasítottam, majd futni kezdtem vele végig a folyosón, Helena pedig az első döbbenet után nevetve követelte, hogy gyorsabban toljam. A kanyarnál majdnem elcsattantunk, de sikerült két lábon maradnom, így tovább siettem, egésszen a tornateremig. Helena megállás élkül vihogott, és én is. Nem tudtam, mit keres ott este, vagy hogy ki bántotta meg. Bearanyozta a napom, és ez épp elég volt.
"A szertárhoz van kulcsod?" állt fel a székből, és nagy, könyörgő szemekkel nézett rám.
"Nincs."
"Akkor törjük fel." vigyorgott, én pedig meglepetten követtem.
- Te tényleg Helenaról beszélsz? - kérdezte Jenny döbbenten. Szegény, pont úgy nézett ki, mint akit hatszor nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.
- Nekem is fura volt, hidd el. - magyaráztam, majd tovább meséltem. - Végül mégsem sikerült feltörnünk az ott lévő zárat, de Helenat ez kicsit sem érdekelte. Ledobta a cuccait, majd felpattant a gerendára, és mint akinek meg sem kottyan, fel-le mászkált rajta, míg engem a szívinfartus kerülgetett, hogy le ne essen.
"Mindig egyedül látlak." szólt egy idő után, én pedig megdermedtem. Az udvariaskodáson és a tananyagon kívül nem beszéltünk sose másról.
"Jobb egyedül." válaszoltam szűkszavúan.
"Miért?" kérdezte, miközben kecses mérleget állt a gerenda közepén.
"Mert könnyebb így élni." vágtam rá gondolkodás nélkül, de a kíváncsiságát nem csillapítottam vele.
"Ez butaság. Az ember társas lény, szüksége van szociális kapcsolatokra."
"Neked királylány esetleg, de nem nekem." - ültem le a terem közepén, mikor végre leszállt a gerendáról. Azt hittem, lenyugszik, de ehelyett a felemás korlát felé vette az irányt.
"Pedig ha akarod, ha nem, én a barátomnak tartalak." bökte ki, mire ámulva néztem, ahogy felkapaszkodik a felsőbb rúdra.
"Nagyon rosszul teszed." a gondolataim lefagytak, annyira megdöbbentett, amit mondott. Senki nem mondott előtte ilyet. Az, hogy a másik közösségben, ahol együtt nyomtunk be, mi volt, az más kérdés, de ott sem a barátságról szóltak a dolgok. Instabil csapat voltunk, akik bármikor felnyomhatták a másikat a rendőrségen. Erre jött Helena, és beletiport az addig megszokott életembe. Gondolhatod, milyen hatással volt ez rám.
- Jaj, jaj, szegény Ashton, egy gyönyörű lány a barátjának tartja... - gúnyolódott Jenny, és az ajkait ütögette az ujjával, én pedig felsóhajtottam.
- Nevethetsz így utólag, de ez csak a kezdet.
- Folytasd! - utasított Jenny, aki már alig tudott a fenekén ülni, annyira izgatottan várta, mi lesz a történet vége. Pedig a lényeget már tudta.
- Szóval ott ültem egy jó ideig némán, Helena pedig ez idő alatt kitornázta magát. Mikor kifáradt, lehuppant mellém, és felnézett az ablakba, ahonnan csak a holdfény világított be, és beszélni kezdett. De mintha soha abba nem akarta volna hagyni. Arról, hogy a szülei otthon veszekednek, pedig soha azelőtt nem tették, hogy Henry randizgat egy negyedikes lánnyal, és hogy őt magát is folyamatosan hat felé próbálják húzni a haverjai, pedig ő csak egy nyugodt napot szeretne. Beszélt és beszélt, talán fele el sem jutott az agyamig. Odahúzott egy matracot a terem közepére, és arra feküdt. Miután órákig beszélt, kimerülve kért bocsánatot.
"Miért?" kérdeztem furán, és a hátamra feküdtem mellette én is.
"Hogy a szánalmas kis életemről hisztizek, mikor neked sokkal több bajod van."
"És ezt mégis miből gondolod?"
"Az, hogy az iskolában kell élned, máris viszi a prímet problémák terén." magyarázta, majd mindketten fenevettünk.
"Szerintem a probléma szubjektív dolog" magyaráztam még mindig a menyezetet bámulva "Mindenkinek a sajátja a legnagyobb, mert azt tapasztalja meg a saját bőrén. Megérthetjük a másikét, de nem élhetjük át."
"De én megszeretném érteni a tied." fordult felém Helena várakozóan. Fogalmam sincs, mit láthatott bennem.
"Haza kellene menned." erősködtem, de tudod, milyen Helena. Néha rettentően meg tudja makacsolni magát.
"Mindenki drogosnak meg furának tart. Szerintem nem vagy az, csak ezt próbálod elhitetni magadról."
"Pedig rájuk kellene hallgatnod." fordultam felé, de a sötétben alig láttam az arcát.
- Istenem, ez jobb, mint bármelyik romantikus könyv, amit életemben olvastam. - ámuldozott Jenny, és majd lefolyt a székről, annyira elveszett a történetbe.
- Akkor nagyon mazochista lehetsz. - jegyeztem meg, de nem érdekelte.
"Tényleg drogozol?" kérdezett rá teljesen nyíltan Helena, és úgy véltem, akkor én is őszinte leszek vele.
"A durva dolgokban nem vagyok benne."
"Akkor fű? Cigi? Alkohol?" faggatott.
"Így szépen sorban" vágtam rá. "Ha ezek után felnyomsz, tudd, hogy nem sok vizet zavarnál vele."
"Mi? Miért árulnám el bárkinek is mindezt?" értetlenekedett Helena, mire megráztam a fejem, és talpra ugrottam.
"Jogos, akkor kiderülne, hogy ismersz, az meg nem vetne rád túl jó fényt". Indultam ki a tornateremből, mire utánam futott.
"Ennyire felszínesnek gondolsz?" lépett elém az ajtóban, hogy semerre ne tudjak menekülni.
"Nem." sóhajtottam, mire Helena bólintott, és kilépett az ajtón.
"Szuper. Ha már ezt így megbeszéltük, gyerünk kaját szerezni, mert édességre van szükségem." mire észbekaptam, már a terem előtt hagyott igazgatói székben ült, és várakozó tekintettel nézett rám.
Innen kezdve minden reggel előbb jött, és heti párszor este is visszanézett. Már nem kopogott, mert egyből zárás után kinyitottam az ajtót, általában mindig megtalált valahol, én pedig egyre jobban vártam, hogy jöjjön. Sem a bátyja, sem az iskola nem tudta, hogy mi zajlik a falak közt, de mindig kitaláltunk valamit, sokszor csínyeket is elkövettünk, de volt, hogy kikérdeztem a másnapi anyagot. Olyanok voltunk mint két óvodás, máskor meg felnőtteket meghazudtoló témákról beszélgettünk. A szüleinek mindig azt mondta, hogy valamelyik barátjához megy, vagy sétálni, vagy hasonlók. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de soha nem derült ki, hogy mi beszélőviszonyban vagyunk egymással. Ha Henry megtudta volna, valószínüleg elveretett volna a haverjaival.
- Csinált ilyet? - ámult el Jenny, és láttam, hogy teljes zűr kavarog benne, az általa megismert Helena és Henry kicsit más, mint az évekkel ezelőttiek.
- Minden iskolában vannak verekedések és atrocitások. Itt sem volt másképp, csak én megúsztam, mert a kutyát sem érdekeltem.
- De igen. Helenat. - vágta rá Jenny, én pedig folytattam a történetünket.
- Igen, talán őt. A probléma ott kezdődött, mikor elösször ott aludt az iskolában. - Jenny a szája elé kapta a kezét, a szabad kezével pedig megkapaszkodott az asztal szélében. - Ne gondolj rosszra, én tudtam, milyen következményekkel járna, ha egymásba gabalyodnánk. S ehhez tartottam is magam. Egy ideig.
- Nem. Hiszem. El. - tátogta Jenny, én pedig beleharaptam az ajakkarikámba. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom.
- Nem jöttünk össze, nem andalogtunk kézenfogva, nem vallottunk egymásnak szerelmet, úgyhogy nem képzelj nagy dolgokat. De igen, mindketten éreztük, hogy átestünk a ló túloldalára.
Már április végén járhatott, mikor újra úgy éreztem, rá kell néznem anyámra. Kövezz meg, de akkor is arról a nőről van szó, aki szült, még ha nem is tett a nevelésemért soha semmit azon kívül, hogy kitett az ajtón, mert neki jött az aktuális pasija. Az azonban nem tűnt fel, hogy Helena végig követett.
- Úú, nemár! - nyögött fel Jenny, és hátradőlt a székén. Teljesen magába roskadt a múltam hatására.
- Én is hasonlóan gondoltam. Csak akkor vettem észre, mikor már kiléptem az ajtónkon, egy jó nagy vágással a kezemen. Anyám pasija erősebbnek bizonyult, mint az átlag.
"Te vérzel!"sikoltott fel Helena, és azonnal próbált valamilyen ruhaanyagot találni, hogy rányomja a sebre.
"Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?"üvöltöttem le egyből, mire megszeppenve hátrált.
"Én... én csak kíváncsi voltam..." magyarázkodott, de addigra már teljesen ki voltam akadva.
"Mire? Hmm? Hogy milyen szar életem van?"minden létező bántó kifejezést hozzávágtam, utólag belegondolva jogtalanul. Nem őrá haragudtam. A lila köd elárasztotta az agyam, csak arra emlékszem, hogy üvöltve hazaküldtem, ő pedig rohanni kezdett. Helena akármennyire nem szeretne, de érzékeny lány, és nincs hozzászokva ahhoz, hogy így bánjanak vele. Már akkor megbántam, amit vele tettem, de később, ahogy visszaértem az iskolához és lehiggadtam, rájöttem, hogy ez így lesz jó. Végre rájött, ki vagyok, nem kell hazudoznia miattam és élheti a tündéri életét. Aztán pedig, hogy mégjobban belerúgjak, mint egy korcsba, május közepén miattam halt meg az apja, az anyja pedig kénytelen otthonban lenni, mindez köszönve annak, hogy betépve és jó pár sör után elloptam anyám pasijának az autóját.
- Nem ezt a véget vártam. - motyogta maga elé Jenny.
- Pedig tudtál róla. - sóhajtottam hátradőlve, és egy ideig egyikünk sem szólalt meg.
- Igen, de... de olyan jó párosnak tűntetek így elmesélés alapján.
- Attól még az én hibám ami történt. Igaz, csak a csattanásra emlékszem, és hogy a kórházban két rendőr felettem áll, de ezen már nem tudok változtatni.
- S ezért a tetoválás a karodon. Hogy minden nap büntesd magad. Ez nem ér, Ashton. Nem szenvedtél még eleget? Nem úgy tűnsz, mint akit hidegen hagynának a történtek. Mindig ezt csinálja, mikor igeges, ki tud vele akasztani.
- Nem, szerintem nem eleget. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és így is gondolom. Jenny az ujjait ropogtatta az asztal felett, és nagyon úgy tűnt, gondolkodik valamin.
- Kérdezd. - szóltam rá.
- Hát, szóval... Helenaval beszéltél ezek után?
- A sérüléseim miatt nem vehettem részt a temetésen, utána pedig le is zárták az ügyet azzal, hogy bűnös vagyok. Aznap, mikor jöttek értem, hogy vigyenek a javítóba, annyit kértem, hogy álljunk meg a temetőnél. Helena ott volt, virágot ültetett, sárga árvácskát. Nem fordult meg, nem nézett rám, de megérezte, hogy ott vagyok.
"Igazad volt. Nem vagy emberek közé való." csak ennyit mondott, én pedig bólintva egyetértettem, majd a rendőrök elvezettek. Helena zokogását a bejáratnál is hallani lehetett.
Láttam, hogy Jenny szemébe is könnyek gyűlnek, ő azonban tényleg tökös csaj, pont annyira, amennyire az is szeretne lenni, úgyhogy másodpercek alatt összeszedte magát.
- Én... szóval... kösz, hogy ezt elmesélted. - mondta végül, és felállt az asztaltól.
- Nem túl szívesen. - mosolyogtam szomorúan, amit Jenny nem viszonzott. Teljes sokkban volt, fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Pedig annyi mindenről még csak nem is tud, és annyi mindenről kell még neki hazudnom később, hogy a bűntudat engem is kezd felemészteni.
- Most. Most inkább mennék. Kicsit sok volt ez így egyszerre. - bámult maga elé, majd az ajtóhoz sétált.
- Sajnálom. Várj! - léptem a polcom felé, és előtúrtam a fekete bőrdzsekijét, amit még múltkor nálam hagyott.
- Mi lett az épülettel? - kérdezte egyből, és magához szorította a fekete anyagot.
- A rendőrök kipakolták, pár embert megfogtak terjesztéssel, a többiek más helyet találtak.
- Értem. Hát, akkor... holnap délután várlak.
- Azt hittem, mindent megkérdeztél, amit tudni akartál.
Erre Jenny mosolyogva lenyomta a kilincset: - Még felét sem. - mondta, majd behúzta maga mögött az ajtót.
Egy ideig néztem utána, de éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Rá sem néztem a kijelzőre, tudtam, ki keres.
- Szia Helena. Nem, most ment el, a hosszabb úton gyere.
- Ez Wigan. - vontam vállat, mire zöldes-barna szemeit rámemelte, és szokás szerint próbálta kitalálni a gondolataimat.
- Hát akkor mesélj. - dőlt hátra, és kezdtem sajnálni, amiért láthatóan kicsúsztak a kezéből a dolgok. Annyit voltam már kénytelen ennek a lánynak hazudni, pedig nem érdemelte meg. Az, hogy miért vittem a raktárhoz, és hogy miért hazudtam William haláláról, egy olyan terv része, ami ellen körömszakadva harcoltam, mégsem lehetett beleszólásom, de tudtam, hogy a végén minden kiderül, és Jenny haragjától senki nem fog tudni megvédeni.
Helenaról viszont nem vagyok hajlandó kamu meséket beadni, az egyetlen szép pillanati voltak a baleset előtti életemnek.
- Négy évvel ezelőtt is Helena volt a középiskola egyik legszebb lánya. - mosolyogtam, ahogy visszagondoltam az akkor még kissé gyermekies vonásokat és fufrut viselő lányra. Jenny viszonozta a mosolyom, pontosan tudta, miről beszélek. - De a bátyja mindenkit kicsinált, aki csak a húga közelébe ment. Henrynek óriási befolyásoltsága alakult ki a végzős évére. - magyaráztam, Jenny viszont összerezzent Henry neve hallatán. Tudom, hogy összebalhéztak miattam, Jared részletesen beszámolt mindenről, ezért is érzem magam szar alaknak, amiért csomót kell Jennynek kamuznom. Nem százas a csaj, amiért a barátjának tart, de én meg nem vagyok elmeroggyant, hogy beleszóljak. - Úgyhogy Helenanak nem volt sok esélye ismerkedni.
- Henrynek azóta se lett több esze... - morogta Jenny inkább magának, nekem pedig arcom se rezzent, folytattam tovább.
- Szóval Helena elkezdte kijátszani a bátyját. Majd' egy órával előbb eljött az iskolába, mert tudta, hogy a bátyja általában épp, hogy beesik az első óráira. Így pedig képes volt emberekkel beszédbe elegyedni a tanításon kívül is.
- De az elemi iskolás barátaival mi van? - ráncolta Jenny a szemöldökét értetlenül, én pedig ugyanilyen értetlenül vállat vontam.
- Nem tudom, sosem volt téma. Helena pedig így lassan, de biztosan megismerte a társait, lettek barátai és barátnői, és mire a bátyja észbekapott, már az ő haverjai is az akkor még elsős húga után csorgatta a nyálát.
- Ez azóta sem igen változott. - szúrta közbe Jenny. - De hogy jössz TE a képbe?
Ittam egy kortyot, hogy összeszedjem a gondolataimat, Jenny pedig kibámult a sötétbe a kissé koszos ablakon keresztül. Talán nem ártana már otthon lennie.
- 17 voltam, és lelépem otthonról. Fogtam magam, és beköltöztem az iskolába.
- Nemár, a normális emberek nem töltenek ott több időt, mint amennyit feltétlen szükséges. - fakadt ki Jenny leesett állal.
- Egy idő után nem volt kedvem hazamenni, hogy anyámat összekaparjam a földről az alkoholszagtól bűzlő szobában, így leléptem. - rövidítettem le 16 rohadt évemet, nem volt kedvem részletekbe bocsájtkozni. Jenny továbbra is döbbent képpel figyelt, szemeit kiemelte a sminkje, ami pont olyan lázadó külsőt adott neki, amilyen ő maga is. Fekete pulóverében és dús hajával pont úgy nézett ki, mint egy vadóc énekesnő.
- Laktam haveroknál, de a helyzet általában ott sem volt jobb, sokszor a legnagyobb wigani mintapolgároknak tűnő szülőknél voltak a legdurvább cuccok. Végül betörtem a suliba, és a feltört automatából szerzett kaján éltem hónapokig. Utólag visszagondolva buli volt.
- Ez szörnyű! - sopánkodott Jenny, pedig a javát még későbbre hagytam.
- Helenara karácsony előtt hoztam rá a frászt, ugyanis túl korán ért oda, mikor még a házmester nem nyitotta ki az iskolaajtót. Kint vacogott a hófehér sáljában és barna kabátjában - elevenedett fel bennem az emlék, és hirtelen már nem a lakásomban voltam, hanem az iskolában, azon a decemberi napon. - Az üvegajtón keresztül figyeltem, és próbáltam megérteni, miért van mindenki odáig érte. Őszintén szólva egy buta szőke libának tartottam, aki mosolygással mindent megszerez. Ott toporgott az üvegajtó előtt, én pedig felváltva figyeltem őt és a hóesést.
Aztán hirtelen megfordult, nekem pedig esélyem sem volt elbújni.
"Ez valami vicc? Engedj be!" követelte, és rángatni kezdte az ajtót. Az viszont tényleg zárva volt, a házmester kulcsának másolata azonban a zsebemben lapult. Féltem, hogy azonnal szalad a bátyjához vagy az igazgatóhoz, ha kiderül, hogy rendszeresen feltörtem a szeretett iskolája zárát.
"Nem lehet, nincs kulcsom." magyaráztam, ő pedig csípőre tett kézzel farkasszemet nézett velem.
"Akkor hogy lehetsz bent?" kérdezte, én pedig vigyorogni kezdtem.
"A női mosdó ablakát nem lehet zárni. Én pedig imádom az iskolát." vágtam rá, de ő nem igazán szívlelte a szarkazmust.
" Hideg van, engedj be." könyörgött, és újra nekifeszült az ajtónak. Fájt a fejem, és levoltam amortizálva, úgyhogy a legkevésbé sem volt még az ő hisztijét is hallgatni, így előbányásztam a kulcsot a zsebemből, és beengedtem Helenat a teljesen üres, de legalább meleg épületbe.
"És most bújj el." vágtam rá, mert hallottam, hogy a sarkon befordult a házibá'.
"Miért?" kérdezte Helena, de én addigra már átfutottam a könyvtárhoz vezető folyosóhoz. A házmester persze elkapta, és kérdőre vonta, Helena viszont kimagyarázta magát. Amin viszont meglepődtem, hogy nem köpött be.
- Te jó ég, ez tiszta PLL. - suttogta Jenny, és ezzel visszatértem a valóságba.
- Mi az a PLL? - kérdeztem vissza furán, mire magyarázni kezdett.
- Tudod, sorozat. Caleb meg Hanna, meg az iskolában lakás. - miután rájött, hogy fogalmam sincs, miről beszél, legyintett és a folytatásra buzdított.
- Másnap ismét kora reggel érkezett, én pedig ott vártam, mert érdekelt, miért falaz nekem.
"Ha neked itt jó, nekem mindegy." adta meg az egyszerű választ Helena, majd a könyvtárba sietett. Ezt karácsonyig eljátszotta minden nap, és meg voltam győződve, hogy igazából a félévi hajrára készül ennyire. Néha váltottunk egy-két szót, de csak az udvariaskodás szintjén, mert az égvilágon semmi közös témát nem tudtunk feldobni.
Karácsonykor hazanéztem, habár fogalmam sincs, miért. Talán az iskolában ünneplést már tényleg gáznak tartottam. Anyám nem volt épp a helyzet magaslatán, az új pasija viszont öt perccel az érkezésem után késsel a kezében megfenyegetett, és kizavart a házunkból. Hát, ennyit a családi békéről.
- Sajnálom. - húzta a száját Jenny, de csak legyintettem.
- Nem kell. Egész este jártam a várost, talán az egyik legszebb karácsonyként emlékszem vissza arra az évre. Esett a hó, és egy lélek nem volt az utcán. Ellazultam mindenféle szer nélkül is, és nem érdekelt, mi lesz velem a jövőben. Aztán jött a január, az első tanítási nap, és valaki folyamatosan kopogott az üvegajtón. A titkárnő foteljében aludtam, és még nem hevertem ki az újévi buli utóhatásait. Azt sem tudtam eldönteni, hogy hallucinálok vagy ébren vagyok már. Helena egyre türelmetlenebbül kopogott az ajtón, és már a nevemen szólítgatott.
"Hát te?" kérdeztem tőle álmosan.
"Neked is Boldog Új Évet" köszönt kissé illedelmesebben. Majd leganagyobb meglepetésemre előhalászott a táskájából egy papirtálcányi süteményt, és a kezembe nyomta.
"Ezt miért kapom?"döbbenten néztem utána, ahogy szokás szerint a könyvtár felé sietett.
"Gondoltam örülnél egy kis karácsonyi feelingnek." magyarázta Helena, és még most is emlékszem, hogy takarta az arcát, hogy ne lássam, elpirult. Helena egyszerűen kedves volt, amit az én csökönyös agyam akkor még alig tudott felfogni. Újra teltek a hetek, de már nem néztünk át egymáson a tanítás alatt. Talán nagyon is figyeltük, mit csinál a másik. Én legalábbis biztos, hogy ha akartam, ha nem, őt kerestem mindenhol. A reggelek már nem annyira a tanulásáról szóltak, és egyre többet mesélt a családjáról, a bátyjáról és egy csajról, aki folyamatosan szekálta.
- Gretchen. - vágta rá Jenny egyből, mire bólintottam.
- Igen, már elsőben is kegyetlen volt, de mind tudtuk, hogy csak írigy Helenara.
- Meg Henryt akarta. - tette hozzá Jenny méregtől teli hanggal.
- Hmm, talán. Nem érdekeltek az iskolai pletykák. Engem senki nem vett észre, senkinek nem voltam útjában, így a hírek sem jutottak el hozzám.
- Gondolom már akkor is te voltál a fekete holló. - mutatott végig rajta Jenny, én pedig visszamosolyogtam rá.
- Hosszabb volt a hajam. - emlékeztem vissza, majd visszatértem az eredeti témához. - Január végén jártunk, és már jócskán elmúlt este 10, mikor kopogni kezdtek az iskolaajtón. Addigra már felismertem Helena szokását, hogy kettő gyors után koppint még egyet. Teljes sokkban pakoltam össze a cuccaimat, és mentem ajtót nyitni. Helena ott állt befont hajjal, és könnyes szemekkel szipogott, de úgy tett, mint akinek semmi baja. Szó nélkül beengedtem, és vártam, hogy ismét a könyvtárba megy, ahogy mindig szokott, de ehelyett megindult az igazgatói iroda felé.
"Mit csinálsz?" kérdeztem tőle, és reménykedtem, hogy nem csap túl nagy rendetlenséget.
"Nem tudom" válaszolta, majd lehuppant a bőr irodaszékbe, és forogni kezdett vele.
"El fogsz szédülni." magyaráztam neki, de nem érdekelte, csak szipogott egy kicsit, és tovább szórakozott. Figyeltem ahogy hátrahanyatlik a feje, és a lábával hajtja magát. Teljesen zakkant volt a csaj.
"Tegyük érdekesebbé." mondtam, mire lefékezett. Látszott, hogy még húz a feje, de kíváncsian pislogott rám. Mögé léptem, és elkezdtem székestől kitolni a folyosóra.
"Ashton, mit csinálsz?"kérdezte ijedten, és két kézzel kapaszkodott a szék karfájába.
"Kapaszkodj!" utasítottam, majd futni kezdtem vele végig a folyosón, Helena pedig az első döbbenet után nevetve követelte, hogy gyorsabban toljam. A kanyarnál majdnem elcsattantunk, de sikerült két lábon maradnom, így tovább siettem, egésszen a tornateremig. Helena megállás élkül vihogott, és én is. Nem tudtam, mit keres ott este, vagy hogy ki bántotta meg. Bearanyozta a napom, és ez épp elég volt.
"A szertárhoz van kulcsod?" állt fel a székből, és nagy, könyörgő szemekkel nézett rám.
"Nincs."
"Akkor törjük fel." vigyorgott, én pedig meglepetten követtem.
- Te tényleg Helenaról beszélsz? - kérdezte Jenny döbbenten. Szegény, pont úgy nézett ki, mint akit hatszor nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.
- Nekem is fura volt, hidd el. - magyaráztam, majd tovább meséltem. - Végül mégsem sikerült feltörnünk az ott lévő zárat, de Helenat ez kicsit sem érdekelte. Ledobta a cuccait, majd felpattant a gerendára, és mint akinek meg sem kottyan, fel-le mászkált rajta, míg engem a szívinfartus kerülgetett, hogy le ne essen.
"Mindig egyedül látlak." szólt egy idő után, én pedig megdermedtem. Az udvariaskodáson és a tananyagon kívül nem beszéltünk sose másról.
"Jobb egyedül." válaszoltam szűkszavúan.
"Miért?" kérdezte, miközben kecses mérleget állt a gerenda közepén.
"Mert könnyebb így élni." vágtam rá gondolkodás nélkül, de a kíváncsiságát nem csillapítottam vele.
"Ez butaság. Az ember társas lény, szüksége van szociális kapcsolatokra."
"Neked királylány esetleg, de nem nekem." - ültem le a terem közepén, mikor végre leszállt a gerendáról. Azt hittem, lenyugszik, de ehelyett a felemás korlát felé vette az irányt.
"Pedig ha akarod, ha nem, én a barátomnak tartalak." bökte ki, mire ámulva néztem, ahogy felkapaszkodik a felsőbb rúdra.
"Nagyon rosszul teszed." a gondolataim lefagytak, annyira megdöbbentett, amit mondott. Senki nem mondott előtte ilyet. Az, hogy a másik közösségben, ahol együtt nyomtunk be, mi volt, az más kérdés, de ott sem a barátságról szóltak a dolgok. Instabil csapat voltunk, akik bármikor felnyomhatták a másikat a rendőrségen. Erre jött Helena, és beletiport az addig megszokott életembe. Gondolhatod, milyen hatással volt ez rám.
- Jaj, jaj, szegény Ashton, egy gyönyörű lány a barátjának tartja... - gúnyolódott Jenny, és az ajkait ütögette az ujjával, én pedig felsóhajtottam.
- Nevethetsz így utólag, de ez csak a kezdet.
- Folytasd! - utasított Jenny, aki már alig tudott a fenekén ülni, annyira izgatottan várta, mi lesz a történet vége. Pedig a lényeget már tudta.
- Szóval ott ültem egy jó ideig némán, Helena pedig ez idő alatt kitornázta magát. Mikor kifáradt, lehuppant mellém, és felnézett az ablakba, ahonnan csak a holdfény világított be, és beszélni kezdett. De mintha soha abba nem akarta volna hagyni. Arról, hogy a szülei otthon veszekednek, pedig soha azelőtt nem tették, hogy Henry randizgat egy negyedikes lánnyal, és hogy őt magát is folyamatosan hat felé próbálják húzni a haverjai, pedig ő csak egy nyugodt napot szeretne. Beszélt és beszélt, talán fele el sem jutott az agyamig. Odahúzott egy matracot a terem közepére, és arra feküdt. Miután órákig beszélt, kimerülve kért bocsánatot.
"Miért?" kérdeztem furán, és a hátamra feküdtem mellette én is.
"Hogy a szánalmas kis életemről hisztizek, mikor neked sokkal több bajod van."
"És ezt mégis miből gondolod?"
"Az, hogy az iskolában kell élned, máris viszi a prímet problémák terén." magyarázta, majd mindketten fenevettünk.
"Szerintem a probléma szubjektív dolog" magyaráztam még mindig a menyezetet bámulva "Mindenkinek a sajátja a legnagyobb, mert azt tapasztalja meg a saját bőrén. Megérthetjük a másikét, de nem élhetjük át."
"De én megszeretném érteni a tied." fordult felém Helena várakozóan. Fogalmam sincs, mit láthatott bennem.
"Haza kellene menned." erősködtem, de tudod, milyen Helena. Néha rettentően meg tudja makacsolni magát.
"Mindenki drogosnak meg furának tart. Szerintem nem vagy az, csak ezt próbálod elhitetni magadról."
"Pedig rájuk kellene hallgatnod." fordultam felé, de a sötétben alig láttam az arcát.
- Istenem, ez jobb, mint bármelyik romantikus könyv, amit életemben olvastam. - ámuldozott Jenny, és majd lefolyt a székről, annyira elveszett a történetbe.
- Akkor nagyon mazochista lehetsz. - jegyeztem meg, de nem érdekelte.
"Tényleg drogozol?" kérdezett rá teljesen nyíltan Helena, és úgy véltem, akkor én is őszinte leszek vele.
"A durva dolgokban nem vagyok benne."
"Akkor fű? Cigi? Alkohol?" faggatott.
"Így szépen sorban" vágtam rá. "Ha ezek után felnyomsz, tudd, hogy nem sok vizet zavarnál vele."
"Mi? Miért árulnám el bárkinek is mindezt?" értetlenekedett Helena, mire megráztam a fejem, és talpra ugrottam.
"Jogos, akkor kiderülne, hogy ismersz, az meg nem vetne rád túl jó fényt". Indultam ki a tornateremből, mire utánam futott.
"Ennyire felszínesnek gondolsz?" lépett elém az ajtóban, hogy semerre ne tudjak menekülni.
"Nem." sóhajtottam, mire Helena bólintott, és kilépett az ajtón.
"Szuper. Ha már ezt így megbeszéltük, gyerünk kaját szerezni, mert édességre van szükségem." mire észbekaptam, már a terem előtt hagyott igazgatói székben ült, és várakozó tekintettel nézett rám.
Innen kezdve minden reggel előbb jött, és heti párszor este is visszanézett. Már nem kopogott, mert egyből zárás után kinyitottam az ajtót, általában mindig megtalált valahol, én pedig egyre jobban vártam, hogy jöjjön. Sem a bátyja, sem az iskola nem tudta, hogy mi zajlik a falak közt, de mindig kitaláltunk valamit, sokszor csínyeket is elkövettünk, de volt, hogy kikérdeztem a másnapi anyagot. Olyanok voltunk mint két óvodás, máskor meg felnőtteket meghazudtoló témákról beszélgettünk. A szüleinek mindig azt mondta, hogy valamelyik barátjához megy, vagy sétálni, vagy hasonlók. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de soha nem derült ki, hogy mi beszélőviszonyban vagyunk egymással. Ha Henry megtudta volna, valószínüleg elveretett volna a haverjaival.
- Csinált ilyet? - ámult el Jenny, és láttam, hogy teljes zűr kavarog benne, az általa megismert Helena és Henry kicsit más, mint az évekkel ezelőttiek.
- Minden iskolában vannak verekedések és atrocitások. Itt sem volt másképp, csak én megúsztam, mert a kutyát sem érdekeltem.
- De igen. Helenat. - vágta rá Jenny, én pedig folytattam a történetünket.
- Igen, talán őt. A probléma ott kezdődött, mikor elösször ott aludt az iskolában. - Jenny a szája elé kapta a kezét, a szabad kezével pedig megkapaszkodott az asztal szélében. - Ne gondolj rosszra, én tudtam, milyen következményekkel járna, ha egymásba gabalyodnánk. S ehhez tartottam is magam. Egy ideig.
- Nem. Hiszem. El. - tátogta Jenny, én pedig beleharaptam az ajakkarikámba. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom.
- Nem jöttünk össze, nem andalogtunk kézenfogva, nem vallottunk egymásnak szerelmet, úgyhogy nem képzelj nagy dolgokat. De igen, mindketten éreztük, hogy átestünk a ló túloldalára.
Már április végén járhatott, mikor újra úgy éreztem, rá kell néznem anyámra. Kövezz meg, de akkor is arról a nőről van szó, aki szült, még ha nem is tett a nevelésemért soha semmit azon kívül, hogy kitett az ajtón, mert neki jött az aktuális pasija. Az azonban nem tűnt fel, hogy Helena végig követett.
- Úú, nemár! - nyögött fel Jenny, és hátradőlt a székén. Teljesen magába roskadt a múltam hatására.
- Én is hasonlóan gondoltam. Csak akkor vettem észre, mikor már kiléptem az ajtónkon, egy jó nagy vágással a kezemen. Anyám pasija erősebbnek bizonyult, mint az átlag.
"Te vérzel!"sikoltott fel Helena, és azonnal próbált valamilyen ruhaanyagot találni, hogy rányomja a sebre.
"Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?"üvöltöttem le egyből, mire megszeppenve hátrált.
"Én... én csak kíváncsi voltam..." magyarázkodott, de addigra már teljesen ki voltam akadva.
"Mire? Hmm? Hogy milyen szar életem van?"minden létező bántó kifejezést hozzávágtam, utólag belegondolva jogtalanul. Nem őrá haragudtam. A lila köd elárasztotta az agyam, csak arra emlékszem, hogy üvöltve hazaküldtem, ő pedig rohanni kezdett. Helena akármennyire nem szeretne, de érzékeny lány, és nincs hozzászokva ahhoz, hogy így bánjanak vele. Már akkor megbántam, amit vele tettem, de később, ahogy visszaértem az iskolához és lehiggadtam, rájöttem, hogy ez így lesz jó. Végre rájött, ki vagyok, nem kell hazudoznia miattam és élheti a tündéri életét. Aztán pedig, hogy mégjobban belerúgjak, mint egy korcsba, május közepén miattam halt meg az apja, az anyja pedig kénytelen otthonban lenni, mindez köszönve annak, hogy betépve és jó pár sör után elloptam anyám pasijának az autóját.
- Nem ezt a véget vártam. - motyogta maga elé Jenny.
- Pedig tudtál róla. - sóhajtottam hátradőlve, és egy ideig egyikünk sem szólalt meg.
- Igen, de... de olyan jó párosnak tűntetek így elmesélés alapján.
- Attól még az én hibám ami történt. Igaz, csak a csattanásra emlékszem, és hogy a kórházban két rendőr felettem áll, de ezen már nem tudok változtatni.
- S ezért a tetoválás a karodon. Hogy minden nap büntesd magad. Ez nem ér, Ashton. Nem szenvedtél még eleget? Nem úgy tűnsz, mint akit hidegen hagynának a történtek. Mindig ezt csinálja, mikor igeges, ki tud vele akasztani.
- Nem, szerintem nem eleget. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és így is gondolom. Jenny az ujjait ropogtatta az asztal felett, és nagyon úgy tűnt, gondolkodik valamin.
- Kérdezd. - szóltam rá.
- Hát, szóval... Helenaval beszéltél ezek után?
- A sérüléseim miatt nem vehettem részt a temetésen, utána pedig le is zárták az ügyet azzal, hogy bűnös vagyok. Aznap, mikor jöttek értem, hogy vigyenek a javítóba, annyit kértem, hogy álljunk meg a temetőnél. Helena ott volt, virágot ültetett, sárga árvácskát. Nem fordult meg, nem nézett rám, de megérezte, hogy ott vagyok.
"Igazad volt. Nem vagy emberek közé való." csak ennyit mondott, én pedig bólintva egyetértettem, majd a rendőrök elvezettek. Helena zokogását a bejáratnál is hallani lehetett.
Láttam, hogy Jenny szemébe is könnyek gyűlnek, ő azonban tényleg tökös csaj, pont annyira, amennyire az is szeretne lenni, úgyhogy másodpercek alatt összeszedte magát.
- Én... szóval... kösz, hogy ezt elmesélted. - mondta végül, és felállt az asztaltól.
- Nem túl szívesen. - mosolyogtam szomorúan, amit Jenny nem viszonzott. Teljes sokkban volt, fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Pedig annyi mindenről még csak nem is tud, és annyi mindenről kell még neki hazudnom később, hogy a bűntudat engem is kezd felemészteni.
- Most. Most inkább mennék. Kicsit sok volt ez így egyszerre. - bámult maga elé, majd az ajtóhoz sétált.
- Sajnálom. Várj! - léptem a polcom felé, és előtúrtam a fekete bőrdzsekijét, amit még múltkor nálam hagyott.
- Mi lett az épülettel? - kérdezte egyből, és magához szorította a fekete anyagot.
- A rendőrök kipakolták, pár embert megfogtak terjesztéssel, a többiek más helyet találtak.
- Értem. Hát, akkor... holnap délután várlak.
- Azt hittem, mindent megkérdeztél, amit tudni akartál.
Erre Jenny mosolyogva lenyomta a kilincset: - Még felét sem. - mondta, majd behúzta maga mögött az ajtót.
Egy ideig néztem utána, de éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Rá sem néztem a kijelzőre, tudtam, ki keres.
- Szia Helena. Nem, most ment el, a hosszabb úton gyere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése