Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés. Apám nem szokott hívni, ez abból is látszott, hogy a száma sem volt elmentve.
- Öhm, szia Apu. - nyögtem ki, és el sem hittem, hogy ez a nap még lehet rosszabb. Ashton közeledett, de türelmesen vártam, apám miért hívott.
- Hogy vagy? - kérdezte udvarisan, mire értetlenkedő kifejezéssel, amit szerencsére a telefonon keresztül nem látott, illedelmesen válaszoltam, hogy "jól".
- Szuper. Örülök. - király, csak nem tudom, minek. - Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, mikor jössz haza. Át szeretném neked alakítani a nagyobbik hálót, tudod, amihez gardrób is tartozik... - kezdett bele a valódi mondandójába, én pedig lefagyva bámultam magam elé. Ashton felé fordultam, és mutattam, hogy telefonálok, mire bólintott, és a falhoz lapult, belesimult az árnyékba, és ha nem tudnám, hogy ott van, biztosan a frász kerülgetne, ha elsétálnék mellette. Teljesen elnyelte a sötétség. Úgy tűnt, Ashton az évek alatt kitanulta, hogy váljon láthatatlanná.
- Jenny, itt vagy? - ébresztett fel apám a kábulatból, és fogalmam sem volt, miről hadovált az előbb.
- Én anyához költözöm. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és a fejem fogtam, amiért ilyen könyörtelenül közöltem vele a tényeket.
- Ugyanmár, Jenny, anyád kis lakásában nem is biztos, hogy jut neked külön szoba... - kezdte, de a saját családi drámánkra ma már nem voltam vevő, így összeszedtem a gondolataimat, és lezárni készültem ezt a beszélgetést.
- Te állod az új lakása árát, nem? - kérdeztem idegesen.
- De igen, és...
- Akkor olyat vegyél, amibe nekem is jut hely. Nem kell gardrób, tudhatnád, hogy alig van ruhám. Most pedig dolgom van, majd máskor beszélünk. Jóéjt. - vágtam rá, majd azonnal bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a telefonom.
- Ez kemény volt. - lépett mellém Ashton, és a lámpa mellett végre megláttam keskeny, szimetrikus vonású arcát, ajak és szemöldök piercingjén megcsillant a fény, a testemből pedig felengedett valami a jelenlétére. Idegesség? Hiány? Aggodalom? Nem tudtam pontosan. Akármennyire is dühös voltam rá az egész út alatt, az utcán végigfutó szellő magával ragadta azt is. Ashton végre itt volt, és megvéd. Hittem benne legalábbis.
- Csak... az apám. - magyaráztam, és idegesen a hajamba túrtam, ő pedig intett, hogy induljunk. Egy pillanatra megtorpantam.
- Ugye... ugye nem a raktár felé megyünk? - kérdeztem, és idegesen ropogtatni kezdtem az ujjam, mint általában. Ashton arcán egy halvány mosoly suhant át, amit épp csak hogy ki tudtam venni az utca lámpáinak fényében. Mögém nyúlt, és egy nanoszekundumig azt hittem, hogy átöleli a vállam, ami teljesen fura lett volna, de csak a fejemre húzta újra a kapucnit, és mint két rosszban sántikáló fiatal haladtunk végig az utcán.
- Nem. Jó volt a kirándulás? - kérdezte, mire a szemem forgattam.
- Jared úgyis mindent elmondott, nem? - kérdeztem vissza, és ezzel elkezdtem a halomnyi kérdésem feltételét.
- Nem hinném. Az ő családja sem beszél velem. - magyarázta egyszerűen. Hangjában nem volt sem keserűség sem megbántottság. Már rég beletörődött a dolgok menetébe.
- Hát ti mégis jót elcseverésztetek, ha a megérzéseim nem csalnak. - durcáskodtam, mire egyik szemöldökét felvonva rám nézett, majd vissza az utcára, ahol nyüzsögtek az autók.
- Nem vetted fel a telefont. - magyarázta, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Összejöttek a dolgok, elég nagy most a káosz. - vártam, hogy rákérdez, de nem tette. Vagy tudja, vagy nem érdekli. A szűkszavúság királya, ebben most már kétségem sincs. Elhaladtunk egy Fehér hattyú nevű hely mellett, és furcsálva vettem észre, hogy erre még nem jártam.
- Erre gyere. - fordult be balra, majd átsietett az úton, és egy kulcshalmot szedett elő a zsebéből. Aggódva néztem körül, de a kis utcácskában egy lélek sem volt, Ashton pedig épp egy üzlethelyiségbe nyitott be. Bent is teljes sötétség fogadott, és gyorsan be is zárta mögöttem az ajtót, mire a szívem hevesebben kezdett verni.
- Ashton? - kezdtem remegő hangon. - Ez... ez nem volt jó ötlet, mármint...
- Nem bántalak, nyugi. Gyere utánam. - mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk, Mel keresésekor. Csak a lépteink halk koppanása és az szabad kezem ujjainak ropogtatása hallatszott a helyiségben, majd Ashton benyitott egy szűkös lépcsőházba. Felkapcsolta a lámpát, és elengedte az addigra kissé nyirkos tenyerem. Kikeresett egy másik kulcsot, majd a reteszbe helyezte, és a zár halk kattanását ajtónyikorgás követte.
- Üdv nálam. - kapcsolt újabb lámpát, én pedig meglepődve néztem szét. Az egész lakás felújítás alatt állhat, mert bár a ledlámpák már be vannak építve a mennyezetbe, a falak szinte ontják magukból a hűvősséget a maguk mázolatlan alakjukban. Két csorba szék és egy asztal állt az ablak mellett, a másik sarokban pedig egy vastag és széles matrac, ami minden bizonnyal megtette ágy helyett. Volt még egy hűtőszekrény, aminek a tetejére egy kis villanyrezsó elégítette ki a főzési vágyat.
- Nem egy palota. - jegyezte meg Ashton a száját húzva. Az ajtó mögött három polcról lógtak le a ruhák, néhány könyv, és a jobb oldali falon található ajtó vezethetett a mosdóhoz.
- Kínálnálak hellyel, de...
- Jó lesz itt. - igyekeztem összeszedni magam, és kicsit sem mutatva, mennyire sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell élnie. Helyet foglaltam az asztalnál, és lazának próbáltam tűnni. Ashton enyhén mosolyogva végignézett rajtam, amiből rájöttem, mennyire nem sikerült a tervem.
- Teát? Kávét? Alkohollal nem szolgálhatok... - vont vállat.
- Csak egy pohár vizet, köszi. - makogtam idegesen, és pont úgy éreztem magam, mint az első bálom előtt. Ami ritka gázul sikerült, de ez egy másik történet. Ashton odasétált a hűtő melletti dobozhoz, és két poharat vett elő, majd a fürdőbe ment, hogy a csapból vizet engedjen. A köztünk lévő csönd kezdett túlfeszülni, éreztem, hogy az összes kérdés egyszerre akar kitörni belőlem, így az ujjropogtatás mellé társult a lábdobogás is. Ashton leült velem szembe, és várt.
Kortyoltam, hogy a víz lehűtse a torkom, majd megköszörültem, és belekezdtem.
- Mit tudsz Elizről?
- Annyit, amennyit már elmondtam. - válaszolta szűkszavúan.
- De mégis honnan tudsz róla? - alakítottam a beszélgetést, de nem sok sikerrel. Ashton sóhajtott, nemigazán segített a válaszával.
- Hallok ezt-azt. Sok pletykát tudok.
- Oké - álltam fel, és indulni készültem. Ashtontól semmit nem fogok megtudni, a titkait hét lakat alatt őrzi. Elindultam az ajtó irányába, de elkapta a kezem.
- Tényleg így volt. Két nő beszélgetett előttem a kávézóban, az egyikük valami olyasmit magyarázott, hogy végre átveheti a helyét.
Visszafordultam, és mélyen Ashton szemébe néztem. Képtelen voltam eldönteni, hogy hazudik e, vagy sem. Míg anyám tanítása Henrynél és Jarednél lazán bejött, Ashtont szerintem a CIA sem tudná megtörni.
- Hogy nézett ki a nő? Meg honnan tudhatták meg már szombat estére, mikor Melt és Penyt szombat dél körül tette ki a zsúron? - kérdeztem, és az agyam folyamatosan pörgött.
- Nem tudom. Azért is hívtalak, hogy te tudsz e róla. - Ashton mutatta, hogy üljek le, de képtelen voltam. Elkezdtem fel-alá járkálni az apró szobában, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a témát jegelnem kell egy kicsit, különben holtbiztos, hogy bekattanok.
- Oké, hagyjuk. Mi a helyzet Edinburghel? - fordultam felé csipőre tett kézzel, és egy pillanatra láttam rajta végigsuhanni a meglepetség erejét. Kortyolt egyet, majd a szemembe nézett, és rabul is ejtett vele. Nem akart hazudni, ezt nyilvánvalóvá tette, de nem is válaszolt azonnal.
- Mi lenne? - kérdezett vissza inkább, mire lassan felforrt az agyam.
- Azt mondtad, Edinburghben voltál nevelőintézetben. Azonban ott nincs is ilyen! - fakadtam ki, Ashton pedig a kopott és karcos faasztal lapját kezdte fikszírozni.
- Hogy tudtad meg?
- Például kíváncsi voltam, és meg akartam nézni, legalább az épületet. Gáz, hogy nem volt mit.
Ashton jó ideig hallgatott, úgy tűnt, mérlegeli, mit reagáljon. Leültem vissza a helyemre, szemben vele, és kutatóan kerestem a tekintetét, de ő csak az ajakpiercingjét rágcsálva gondolkodott.
- Mindenki úgy tudja, hogy ott voltam. - kezdte magyarázni, mire hátravetett fejjel felsóhajtottam. Istenem, de hosszú menet lesz ez.
- És ebből a mindenkiből ki beszél veled? - kérdeztem, és még én is éreztem, hogy túllőttem a célon, úgyhogy gyorsan rávágtam, hogy "bocsánat". Erre elmosolyodott, és kinyújtotta az asztalra mindkét karját, tenyérrel felfelé, mint aki épp megadja magát.
- Jogos. Szóval nem Edinburghben voltam. - magyarázta, és hatalmas meleg, sötétbarna szemeit rajtam tartotta. Figyelte, hogy reagálok. A visszafolytott mosolyból arra utaltam, hogy egy katasztrófa súlytotta terület lehetek, amit egyszerre ért el a tornádó, a cunami és a gazdasági válság.
- Egy évet voltam Londonban, tényleg javítóban, meg is érdemeltem. Sőt, sokkal rosszabbul kellett volna járnom.
- Nehéz rólad elképzelni mindazt, amit hallottam. - vágtam közbe, Ashton pedig vállat vont, nem kommentálta a véleményem.
- Egy nap felkeresett egy William nevű illető, aki két opciót ajánlott fel. Vagy ott maradok, letölteni a további 2 évet, vagy 5 év alatt embert farag belőlem. Nem gondolkodtam.
- Szóval tanulni kezdtél, vagy mi? - ráncoltam a szemöldököm, sehogy nem állt össze a kép.
- Így is mondhatjuk. Később derült ki, hogy Wills rákos volt, másfél évvel később elhunyt. - a férfi iránt érzett tisztelete kétséget kizáró volt, a hangjából csak úgy sütött az elismerés.
- Sajnálom. - suttogtam, és a hangom elveszett a szoba csendjében.
- Múlthéten is Londonban voltam, még mindig tanulok. - sóhajtva dőlt hátra, mint aki egy hatalmas titok terhétől szabadult meg.
- Mit? - kérdeztem kíváncsian, de csak a fejét csóválta.
- Ha végzek, elárulom. - zárta le a témát, de már ennyivel is meg voltam elégedve. Több volt, mint amit eddig ki tudtam húzni belőle.
- Miért nem ezt mondtad rögtön? Mi ebben a baj? - értetlenkedtem, Ashton pedig összefogta selymes, hollófekete haját.
- Nem vette volna jól ki magát, ha a városbeliek megtudnák, hogy az én hibámból meghalt valaki, én meg elmentem tanulni büntetésképp.
- Basszus. Tényleg. - húztam a szám, és kiittam a poharam tartalmát. - De ha Londonban tanulsz, miért...
- Miért jöttem vissza? - fejezte be a kérdésemet Ashton. - Talán büntetem magam. Ez a város pedig az összefogás legjobb példája.
- Jareddel mégis beszélsz... - jutott eszembe, de csak a fejét rázta.
- Nem, az anyja már születésem előtt sem beszélt az én anyámmal, pedig ikrek.
- Mi? Úristen! - lepődtem meg, és még kevésbé értettem, hogy-hogy Jared és Ashton nem hasonlítanak egymásra.
- Eltartott egy ideig, míg kinyomoztam Jared számát, de csak az utatokra szólt a szövetségünk. - Ashton mély hangjában egy kis szomorúság csendült, de gyorsan megköszörülte a torkát, és a szemöldökében lévő piercinget babrálta.
- Lehet még egy kérdésem? - szóltam pár perc csönd után. Ashton elmosolyodott, kedvesen, ami szöges ellentétben állt Henry legtöbbször gúnyos vigyorával. Henryre gondolva mindig mellbevágott egy jeges tőr, úgyhogy gyorsan elhesegettem arcának emlékét.
- Csak egy? - úgy tűnt, Ashtonnak kezd jókedve lenni. Mióta ismerem, nem láttam ennyit mosolyogni összesen. Mondjuk az tény, hogy körülmények sosem úgy hozták, hogy vigyorogni legyen kedvünk. - Tőled legalább egy temérdekre számítottam.
- Egyenlőre a hallottakat kell megemésztenem, majd kielemezlek, mint valami wudu istennő, és utána benyújtok egy 6 oldalas listát a kérdéseimmel. - magyaráztam mosolyogva, Ashton pedig egyik szemöldökét felhúzva nézte, hogy komolyan beszélek e. Hihetetlen, hogy meg tudja csinálni, lehet valami a wigani csapvízben.
- Szóval. - vettem komolyabbra a figurát, mert fontos kérdéshez érkeztünk. - Miért nem mondtad, hogy te hoztál ki az épületből?
- Kellett volna? - vágta rá reflexből, mire hátrahőköltem.
- Igen, mert mondjuk okozott pár átforgolódott éjszakát! - csattantam fel kicsit eréjesebben,és az előbbi jókedvünk kiröppent az ablakon, ki a sötét éjszakába.
- Mindenki látta, hogy füst tör föl a barlangból, de senki nem tudta, hogy van e bent valaki. Én viszont láttam, hogy bementél.
- És ha te is bent maradtál volna? - kérdeztem, és igyekeztem elfojtani magamban a feltört emlékeket, és a fulladástól kaparó torkom fájdalmát. Ashton nem válaszolt, barna tekintetével mélyen a szemembe nézett és ez mindent elárult helyette. A jeges tőr mellé kaptam még egy forró vasat is a szívem fölé. Az, hogy Ashon nem hiányozna senkinek, úgy földhöz csapott, hogy mély lélegzetet kellett vennem a megrökönyödéstől. Átnyúltam az asztal felett, és megszorítottam Ashton kezét. Éreztem, hogy összerezzen az érintésemtől, de igenis kijár neki a köszönetem, még ha a gombóc a torkomban nem is akarja hagyni. Ashton bólintott, majd hátrébb tolta a székét.
- Most viszont nekem van egy halom kérdésem. - kezdte enyhe szigorral a hangjában, amitől összezavarodtam.
- Miről? - kérdeztem aggódva, miközben felállt az asztaltól, és fölém magasodott.
- Az útról. - mosoly terült szét az arcán, még ha a szeme nem is csillogott úgy, ahogy ilyenkor kellene.
- Ahhoz kávé is fog kelleni. - ásítottam, Ashton pedig a fejét csóválva kivett a dobozból egy vízforralót, megtöltötte vízzel, és az egyik földhöz közeli konnektorba dugta az eszköz zsinórját. Aztán a poharamat kicserélte egy bögrére, és valahonnan kávét bányászott elő.
- Mennyit mondott neked Jared? - kérdeztem, de csak vállat vont.
- Annyit, hogy hagyjam őt is és téged is békén, valamint hogy semmit nem tudsz Elizről. - magyarázta, és közben levette a hosszúujjú felsőjét, ami alatt fekete trikót viselt. Nekem is kezdett melegem lenni a tetőtéri lakásban, de nem volt mire cserélnem. Ashton messze alulmaradt Henrytől izmokat tekintve, de még így is ki tudtam venni az epszeit, a bit, a trit, meg ami csak van még a felkarja és a válla környékén. Az én bőrömmel ellentétben az övét egy szeplő sem tarkította, és nem is volt olyan sápadt fehér, mint a legtöbb angol. Felrémlett, hogy rányitottam a másik házban, és egy pillanat alatt vörösre váltott az arcom.
- Szóval, merre jártatok? - kérdezte zsebre tett kézzel, majd a vízforraló felé fordult, amiből kezdett kibugyogni a víz. Ahogy megfordult, rájöttem, hogy nem csak a karja érdemel szót, hanem a pólón átütő hátizmai is imába foglalhatóak lennének. Ahogy végignéztem rajta, megakadt a pillantásom a könyöke feletti tetováláson, és szó szerint leesett az állam.
"- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker."
Emily. Már akkor tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név, és nem azért, mert annyi Emily kószál Anglia szerte. A tudatalattim már akkor elraktározta, és most volt szíves rámszabadítani az ezzel kapcsolatos emlékeket. Annyira megdöbbentem az egész helyzeten, hogy muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében. Talán... talán tévedek. Lehet, hogy ez egy másik Emily. Ne kérdezd meg, ne kérdezd meg... - hajtogattam magamnak, de a gondolataim azonnal utat törtek maguknak.
- Ashton, ki az az Emily? - kérdeztem, majd a szám elé tettem a kezem, de a nagyszájúságom mindent túlszárnyal. Ashton megdermedt a kezében a bögrémmel, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni.
- Emily... ő Helena anyja. - magyarázta amit már így is tudtam.
- Óó... ugye... ugye nem volt vele viszonyod, vagy ilyesmi... - hadováltam össze-vissza, pedig még én is éreztem a mondottaim abszurditását. Ashton megpördült a tengelye körül, és teljesen lesokkolva nézett rám.
- Dehogy, jézusom. Mrs. Spourk mindig nagyon kedves velem, az ő tiszteletére csináltattam. Sokkal rosszabbat kapott, mint a halál. - magyarázta Ashton elfuló hangon, és lerogyott a székére.
- Igen, tudom, hogy intézetben van. Akkor ismerted már előbb is? - még én is éreztem, mekkora rohadék vagyok, hogy faggatom, de Ashton kezd bennem bízni, és neki is épp annyira szükségem van egy barátra, mint nekem. Egy ideig csak nézett, mit nézett, vizslatott, valamin nagyon törte az eszét. Jobb mutatóujja és hüvelykujja közé fogta az ajakkarikáját, és megpörgette. Aztán megdörzsölte az állát. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mit néz rajtam, de előbb szólalt meg.
- Mennyit tudsz Helenáról?
Zavartan néztem rá, nem teljesen értettem a kérdést.
- Nagyon kedves lány, és a barátnőmnek tartom, ő az egyik, aki miatt még itt vagyok Wiganben, és nem rohantam haza fejvesztve.
Ashton bólintott, mint aki érti, mire gondolok.
- Ennek örülök. De mennyit tudsz Helenáról és rólam?
- Öhm, szia Apu. - nyögtem ki, és el sem hittem, hogy ez a nap még lehet rosszabb. Ashton közeledett, de türelmesen vártam, apám miért hívott.
- Hogy vagy? - kérdezte udvarisan, mire értetlenkedő kifejezéssel, amit szerencsére a telefonon keresztül nem látott, illedelmesen válaszoltam, hogy "jól".
- Szuper. Örülök. - király, csak nem tudom, minek. - Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, mikor jössz haza. Át szeretném neked alakítani a nagyobbik hálót, tudod, amihez gardrób is tartozik... - kezdett bele a valódi mondandójába, én pedig lefagyva bámultam magam elé. Ashton felé fordultam, és mutattam, hogy telefonálok, mire bólintott, és a falhoz lapult, belesimult az árnyékba, és ha nem tudnám, hogy ott van, biztosan a frász kerülgetne, ha elsétálnék mellette. Teljesen elnyelte a sötétség. Úgy tűnt, Ashton az évek alatt kitanulta, hogy váljon láthatatlanná.
- Jenny, itt vagy? - ébresztett fel apám a kábulatból, és fogalmam sem volt, miről hadovált az előbb.
- Én anyához költözöm. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és a fejem fogtam, amiért ilyen könyörtelenül közöltem vele a tényeket.
- Ugyanmár, Jenny, anyád kis lakásában nem is biztos, hogy jut neked külön szoba... - kezdte, de a saját családi drámánkra ma már nem voltam vevő, így összeszedtem a gondolataimat, és lezárni készültem ezt a beszélgetést.
- Te állod az új lakása árát, nem? - kérdeztem idegesen.
- De igen, és...
- Akkor olyat vegyél, amibe nekem is jut hely. Nem kell gardrób, tudhatnád, hogy alig van ruhám. Most pedig dolgom van, majd máskor beszélünk. Jóéjt. - vágtam rá, majd azonnal bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a telefonom.
- Ez kemény volt. - lépett mellém Ashton, és a lámpa mellett végre megláttam keskeny, szimetrikus vonású arcát, ajak és szemöldök piercingjén megcsillant a fény, a testemből pedig felengedett valami a jelenlétére. Idegesség? Hiány? Aggodalom? Nem tudtam pontosan. Akármennyire is dühös voltam rá az egész út alatt, az utcán végigfutó szellő magával ragadta azt is. Ashton végre itt volt, és megvéd. Hittem benne legalábbis.
- Csak... az apám. - magyaráztam, és idegesen a hajamba túrtam, ő pedig intett, hogy induljunk. Egy pillanatra megtorpantam.
- Ugye... ugye nem a raktár felé megyünk? - kérdeztem, és idegesen ropogtatni kezdtem az ujjam, mint általában. Ashton arcán egy halvány mosoly suhant át, amit épp csak hogy ki tudtam venni az utca lámpáinak fényében. Mögém nyúlt, és egy nanoszekundumig azt hittem, hogy átöleli a vállam, ami teljesen fura lett volna, de csak a fejemre húzta újra a kapucnit, és mint két rosszban sántikáló fiatal haladtunk végig az utcán.
- Nem. Jó volt a kirándulás? - kérdezte, mire a szemem forgattam.
- Jared úgyis mindent elmondott, nem? - kérdeztem vissza, és ezzel elkezdtem a halomnyi kérdésem feltételét.
- Nem hinném. Az ő családja sem beszél velem. - magyarázta egyszerűen. Hangjában nem volt sem keserűség sem megbántottság. Már rég beletörődött a dolgok menetébe.
- Hát ti mégis jót elcseverésztetek, ha a megérzéseim nem csalnak. - durcáskodtam, mire egyik szemöldökét felvonva rám nézett, majd vissza az utcára, ahol nyüzsögtek az autók.
- Nem vetted fel a telefont. - magyarázta, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Összejöttek a dolgok, elég nagy most a káosz. - vártam, hogy rákérdez, de nem tette. Vagy tudja, vagy nem érdekli. A szűkszavúság királya, ebben most már kétségem sincs. Elhaladtunk egy Fehér hattyú nevű hely mellett, és furcsálva vettem észre, hogy erre még nem jártam.
- Erre gyere. - fordult be balra, majd átsietett az úton, és egy kulcshalmot szedett elő a zsebéből. Aggódva néztem körül, de a kis utcácskában egy lélek sem volt, Ashton pedig épp egy üzlethelyiségbe nyitott be. Bent is teljes sötétség fogadott, és gyorsan be is zárta mögöttem az ajtót, mire a szívem hevesebben kezdett verni.
- Ashton? - kezdtem remegő hangon. - Ez... ez nem volt jó ötlet, mármint...
- Nem bántalak, nyugi. Gyere utánam. - mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk, Mel keresésekor. Csak a lépteink halk koppanása és az szabad kezem ujjainak ropogtatása hallatszott a helyiségben, majd Ashton benyitott egy szűkös lépcsőházba. Felkapcsolta a lámpát, és elengedte az addigra kissé nyirkos tenyerem. Kikeresett egy másik kulcsot, majd a reteszbe helyezte, és a zár halk kattanását ajtónyikorgás követte.
- Üdv nálam. - kapcsolt újabb lámpát, én pedig meglepődve néztem szét. Az egész lakás felújítás alatt állhat, mert bár a ledlámpák már be vannak építve a mennyezetbe, a falak szinte ontják magukból a hűvősséget a maguk mázolatlan alakjukban. Két csorba szék és egy asztal állt az ablak mellett, a másik sarokban pedig egy vastag és széles matrac, ami minden bizonnyal megtette ágy helyett. Volt még egy hűtőszekrény, aminek a tetejére egy kis villanyrezsó elégítette ki a főzési vágyat.
- Nem egy palota. - jegyezte meg Ashton a száját húzva. Az ajtó mögött három polcról lógtak le a ruhák, néhány könyv, és a jobb oldali falon található ajtó vezethetett a mosdóhoz.
- Kínálnálak hellyel, de...
- Jó lesz itt. - igyekeztem összeszedni magam, és kicsit sem mutatva, mennyire sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell élnie. Helyet foglaltam az asztalnál, és lazának próbáltam tűnni. Ashton enyhén mosolyogva végignézett rajtam, amiből rájöttem, mennyire nem sikerült a tervem.
- Teát? Kávét? Alkohollal nem szolgálhatok... - vont vállat.
- Csak egy pohár vizet, köszi. - makogtam idegesen, és pont úgy éreztem magam, mint az első bálom előtt. Ami ritka gázul sikerült, de ez egy másik történet. Ashton odasétált a hűtő melletti dobozhoz, és két poharat vett elő, majd a fürdőbe ment, hogy a csapból vizet engedjen. A köztünk lévő csönd kezdett túlfeszülni, éreztem, hogy az összes kérdés egyszerre akar kitörni belőlem, így az ujjropogtatás mellé társult a lábdobogás is. Ashton leült velem szembe, és várt.
Kortyoltam, hogy a víz lehűtse a torkom, majd megköszörültem, és belekezdtem.
- Mit tudsz Elizről?
- Annyit, amennyit már elmondtam. - válaszolta szűkszavúan.
- De mégis honnan tudsz róla? - alakítottam a beszélgetést, de nem sok sikerrel. Ashton sóhajtott, nemigazán segített a válaszával.
- Hallok ezt-azt. Sok pletykát tudok.
- Oké - álltam fel, és indulni készültem. Ashtontól semmit nem fogok megtudni, a titkait hét lakat alatt őrzi. Elindultam az ajtó irányába, de elkapta a kezem.
- Tényleg így volt. Két nő beszélgetett előttem a kávézóban, az egyikük valami olyasmit magyarázott, hogy végre átveheti a helyét.
Visszafordultam, és mélyen Ashton szemébe néztem. Képtelen voltam eldönteni, hogy hazudik e, vagy sem. Míg anyám tanítása Henrynél és Jarednél lazán bejött, Ashtont szerintem a CIA sem tudná megtörni.
- Hogy nézett ki a nő? Meg honnan tudhatták meg már szombat estére, mikor Melt és Penyt szombat dél körül tette ki a zsúron? - kérdeztem, és az agyam folyamatosan pörgött.
- Nem tudom. Azért is hívtalak, hogy te tudsz e róla. - Ashton mutatta, hogy üljek le, de képtelen voltam. Elkezdtem fel-alá járkálni az apró szobában, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a témát jegelnem kell egy kicsit, különben holtbiztos, hogy bekattanok.
- Oké, hagyjuk. Mi a helyzet Edinburghel? - fordultam felé csipőre tett kézzel, és egy pillanatra láttam rajta végigsuhanni a meglepetség erejét. Kortyolt egyet, majd a szemembe nézett, és rabul is ejtett vele. Nem akart hazudni, ezt nyilvánvalóvá tette, de nem is válaszolt azonnal.
- Mi lenne? - kérdezett vissza inkább, mire lassan felforrt az agyam.
- Azt mondtad, Edinburghben voltál nevelőintézetben. Azonban ott nincs is ilyen! - fakadtam ki, Ashton pedig a kopott és karcos faasztal lapját kezdte fikszírozni.
- Hogy tudtad meg?
- Például kíváncsi voltam, és meg akartam nézni, legalább az épületet. Gáz, hogy nem volt mit.
Ashton jó ideig hallgatott, úgy tűnt, mérlegeli, mit reagáljon. Leültem vissza a helyemre, szemben vele, és kutatóan kerestem a tekintetét, de ő csak az ajakpiercingjét rágcsálva gondolkodott.
- Mindenki úgy tudja, hogy ott voltam. - kezdte magyarázni, mire hátravetett fejjel felsóhajtottam. Istenem, de hosszú menet lesz ez.
- És ebből a mindenkiből ki beszél veled? - kérdeztem, és még én is éreztem, hogy túllőttem a célon, úgyhogy gyorsan rávágtam, hogy "bocsánat". Erre elmosolyodott, és kinyújtotta az asztalra mindkét karját, tenyérrel felfelé, mint aki épp megadja magát.
- Jogos. Szóval nem Edinburghben voltam. - magyarázta, és hatalmas meleg, sötétbarna szemeit rajtam tartotta. Figyelte, hogy reagálok. A visszafolytott mosolyból arra utaltam, hogy egy katasztrófa súlytotta terület lehetek, amit egyszerre ért el a tornádó, a cunami és a gazdasági válság.
- Egy évet voltam Londonban, tényleg javítóban, meg is érdemeltem. Sőt, sokkal rosszabbul kellett volna járnom.
- Nehéz rólad elképzelni mindazt, amit hallottam. - vágtam közbe, Ashton pedig vállat vont, nem kommentálta a véleményem.
- Egy nap felkeresett egy William nevű illető, aki két opciót ajánlott fel. Vagy ott maradok, letölteni a további 2 évet, vagy 5 év alatt embert farag belőlem. Nem gondolkodtam.
- Szóval tanulni kezdtél, vagy mi? - ráncoltam a szemöldököm, sehogy nem állt össze a kép.
- Így is mondhatjuk. Később derült ki, hogy Wills rákos volt, másfél évvel később elhunyt. - a férfi iránt érzett tisztelete kétséget kizáró volt, a hangjából csak úgy sütött az elismerés.
- Sajnálom. - suttogtam, és a hangom elveszett a szoba csendjében.
- Múlthéten is Londonban voltam, még mindig tanulok. - sóhajtva dőlt hátra, mint aki egy hatalmas titok terhétől szabadult meg.
- Mit? - kérdeztem kíváncsian, de csak a fejét csóválta.
- Ha végzek, elárulom. - zárta le a témát, de már ennyivel is meg voltam elégedve. Több volt, mint amit eddig ki tudtam húzni belőle.
- Miért nem ezt mondtad rögtön? Mi ebben a baj? - értetlenkedtem, Ashton pedig összefogta selymes, hollófekete haját.
- Nem vette volna jól ki magát, ha a városbeliek megtudnák, hogy az én hibámból meghalt valaki, én meg elmentem tanulni büntetésképp.
- Basszus. Tényleg. - húztam a szám, és kiittam a poharam tartalmát. - De ha Londonban tanulsz, miért...
- Miért jöttem vissza? - fejezte be a kérdésemet Ashton. - Talán büntetem magam. Ez a város pedig az összefogás legjobb példája.
- Jareddel mégis beszélsz... - jutott eszembe, de csak a fejét rázta.
- Nem, az anyja már születésem előtt sem beszélt az én anyámmal, pedig ikrek.
- Mi? Úristen! - lepődtem meg, és még kevésbé értettem, hogy-hogy Jared és Ashton nem hasonlítanak egymásra.
- Eltartott egy ideig, míg kinyomoztam Jared számát, de csak az utatokra szólt a szövetségünk. - Ashton mély hangjában egy kis szomorúság csendült, de gyorsan megköszörülte a torkát, és a szemöldökében lévő piercinget babrálta.
- Lehet még egy kérdésem? - szóltam pár perc csönd után. Ashton elmosolyodott, kedvesen, ami szöges ellentétben állt Henry legtöbbször gúnyos vigyorával. Henryre gondolva mindig mellbevágott egy jeges tőr, úgyhogy gyorsan elhesegettem arcának emlékét.
- Csak egy? - úgy tűnt, Ashtonnak kezd jókedve lenni. Mióta ismerem, nem láttam ennyit mosolyogni összesen. Mondjuk az tény, hogy körülmények sosem úgy hozták, hogy vigyorogni legyen kedvünk. - Tőled legalább egy temérdekre számítottam.
- Egyenlőre a hallottakat kell megemésztenem, majd kielemezlek, mint valami wudu istennő, és utána benyújtok egy 6 oldalas listát a kérdéseimmel. - magyaráztam mosolyogva, Ashton pedig egyik szemöldökét felhúzva nézte, hogy komolyan beszélek e. Hihetetlen, hogy meg tudja csinálni, lehet valami a wigani csapvízben.
- Szóval. - vettem komolyabbra a figurát, mert fontos kérdéshez érkeztünk. - Miért nem mondtad, hogy te hoztál ki az épületből?
- Kellett volna? - vágta rá reflexből, mire hátrahőköltem.
- Igen, mert mondjuk okozott pár átforgolódott éjszakát! - csattantam fel kicsit eréjesebben,és az előbbi jókedvünk kiröppent az ablakon, ki a sötét éjszakába.
- Mindenki látta, hogy füst tör föl a barlangból, de senki nem tudta, hogy van e bent valaki. Én viszont láttam, hogy bementél.
- És ha te is bent maradtál volna? - kérdeztem, és igyekeztem elfojtani magamban a feltört emlékeket, és a fulladástól kaparó torkom fájdalmát. Ashton nem válaszolt, barna tekintetével mélyen a szemembe nézett és ez mindent elárult helyette. A jeges tőr mellé kaptam még egy forró vasat is a szívem fölé. Az, hogy Ashon nem hiányozna senkinek, úgy földhöz csapott, hogy mély lélegzetet kellett vennem a megrökönyödéstől. Átnyúltam az asztal felett, és megszorítottam Ashton kezét. Éreztem, hogy összerezzen az érintésemtől, de igenis kijár neki a köszönetem, még ha a gombóc a torkomban nem is akarja hagyni. Ashton bólintott, majd hátrébb tolta a székét.
- Most viszont nekem van egy halom kérdésem. - kezdte enyhe szigorral a hangjában, amitől összezavarodtam.
- Miről? - kérdeztem aggódva, miközben felállt az asztaltól, és fölém magasodott.
- Az útról. - mosoly terült szét az arcán, még ha a szeme nem is csillogott úgy, ahogy ilyenkor kellene.
- Ahhoz kávé is fog kelleni. - ásítottam, Ashton pedig a fejét csóválva kivett a dobozból egy vízforralót, megtöltötte vízzel, és az egyik földhöz közeli konnektorba dugta az eszköz zsinórját. Aztán a poharamat kicserélte egy bögrére, és valahonnan kávét bányászott elő.
- Mennyit mondott neked Jared? - kérdeztem, de csak vállat vont.
- Annyit, hogy hagyjam őt is és téged is békén, valamint hogy semmit nem tudsz Elizről. - magyarázta, és közben levette a hosszúujjú felsőjét, ami alatt fekete trikót viselt. Nekem is kezdett melegem lenni a tetőtéri lakásban, de nem volt mire cserélnem. Ashton messze alulmaradt Henrytől izmokat tekintve, de még így is ki tudtam venni az epszeit, a bit, a trit, meg ami csak van még a felkarja és a válla környékén. Az én bőrömmel ellentétben az övét egy szeplő sem tarkította, és nem is volt olyan sápadt fehér, mint a legtöbb angol. Felrémlett, hogy rányitottam a másik házban, és egy pillanat alatt vörösre váltott az arcom.
- Szóval, merre jártatok? - kérdezte zsebre tett kézzel, majd a vízforraló felé fordult, amiből kezdett kibugyogni a víz. Ahogy megfordult, rájöttem, hogy nem csak a karja érdemel szót, hanem a pólón átütő hátizmai is imába foglalhatóak lennének. Ahogy végignéztem rajta, megakadt a pillantásom a könyöke feletti tetováláson, és szó szerint leesett az állam.
"- Szóval igazából Helena RosieAnn Spourk vagy? Még a neved is tökéletes, ember. - nevettem, majd tovább olvastam. Anyja leánykori neve: Emily Louis Parker."
Emily. Már akkor tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név, és nem azért, mert annyi Emily kószál Anglia szerte. A tudatalattim már akkor elraktározta, és most volt szíves rámszabadítani az ezzel kapcsolatos emlékeket. Annyira megdöbbentem az egész helyzeten, hogy muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében. Talán... talán tévedek. Lehet, hogy ez egy másik Emily. Ne kérdezd meg, ne kérdezd meg... - hajtogattam magamnak, de a gondolataim azonnal utat törtek maguknak.
- Ashton, ki az az Emily? - kérdeztem, majd a szám elé tettem a kezem, de a nagyszájúságom mindent túlszárnyal. Ashton megdermedt a kezében a bögrémmel, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar fordulni.
- Emily... ő Helena anyja. - magyarázta amit már így is tudtam.
- Óó... ugye... ugye nem volt vele viszonyod, vagy ilyesmi... - hadováltam össze-vissza, pedig még én is éreztem a mondottaim abszurditását. Ashton megpördült a tengelye körül, és teljesen lesokkolva nézett rám.
- Dehogy, jézusom. Mrs. Spourk mindig nagyon kedves velem, az ő tiszteletére csináltattam. Sokkal rosszabbat kapott, mint a halál. - magyarázta Ashton elfuló hangon, és lerogyott a székére.
- Igen, tudom, hogy intézetben van. Akkor ismerted már előbb is? - még én is éreztem, mekkora rohadék vagyok, hogy faggatom, de Ashton kezd bennem bízni, és neki is épp annyira szükségem van egy barátra, mint nekem. Egy ideig csak nézett, mit nézett, vizslatott, valamin nagyon törte az eszét. Jobb mutatóujja és hüvelykujja közé fogta az ajakkarikáját, és megpörgette. Aztán megdörzsölte az állát. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mit néz rajtam, de előbb szólalt meg.
- Mennyit tudsz Helenáról?
Zavartan néztem rá, nem teljesen értettem a kérdést.
- Nagyon kedves lány, és a barátnőmnek tartom, ő az egyik, aki miatt még itt vagyok Wiganben, és nem rohantam haza fejvesztve.
Ashton bólintott, mint aki érti, mire gondolok.
- Ennek örülök. De mennyit tudsz Helenáról és rólam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése