Ahogy az anyósülés felöli ajtóhoz értem, és megragadtam a kilincset, nyakon öntött a jéghideg valóság. Az autó felett átnéztem Henry-re, aki még mindig a benzinpisztolyt tartotta a kezébe, és döbbenten figyelt engem.
Nem akarta, hogy mellette üljek, és ez úgy fájt mint egy tüzes billog a mellkasomon. Fogalmam sincs, mikor lesz időnk erről beszélni, de most épp túl sok minden történik körülöttem.
Lehullt a kezem a kilincsről, és egy sóhajjal egybekötve hátraléptem a hátsó ajtóhoz. Helena becsusszant a jobb oldalamra, és hatalmas szemekkel várta, hogy elmesélyem, ki hívott. A kezében még mindig ott volt a gőzőlgő forró csokoládés pohár, így kikaptam a kezéből, és mohón belekortyoltam. A forróság végigszántotta a nyelvem és torkom, a szemem is könnybelábadt, és bár napokig nem fogok ízeket érezni, de egy pillanatra sikerült a magam körüli káoszról megfeledkeznem.
- Jézusom, Jenny, megégeted magad. - kapott felém Helena, még mindig zavart arccal, de csak legyintettem.
- Ennél jobban már nem tudom.
- Mivan, itt akartatok hagyni? Mert láttam ám, hogy kirohantok a boltból, de... - pattant be az előttem lévő ülésre Jared, és Henry is maga után húzta az ajtót.
- Nem, csak rohadtul haza kellene érnünk. - fakadtam ki, kicsit sem végig gondolva, hogy mit mondok. Újra kortyoltam a papír pohárból, de már nem értem el ugyanazt a hatást, mint az előbb.
- Nem vagyok Forma-1-es pilóta, elnézést. - vágta rá dühösen Henry, és kikanyarodtunk a benzinkútról.
- Nem hát, mert akkor értenél az autókhoz. - néztem ki az ablakon, Jared viszont hátrafordult, pont mikor Helena is megbökte az oldalam.
- Jenny, ki hívott? - szegezte nekem a kérdést, mire húzni kezdtem a szám. Henryre is átragadhatott a paprikás hangulatom, mert nem tudta tartani a száját.
- Biztos a szerelme.
- Fogd már be! - kiabáltam rá már-már hisztérikusan, mire Jared és Helena hátrahőkölt, de Henry-t kicsit sem érdekelte, hogy az idegeim cafatokban lógnak.
- Miért, talán nem? Hozzá sietsz ilyen nagy elánnal, fogadjunk.
- Te idióta, Eliz hívott az előbb! - ütöttem volna a vállára, Jared viszont elkapta a kezem, és a fejével intett, hogy ne tegyem.
- Eliz? - ráncolta szemöldökét Helena, és teljesen zavartan nézett maga elé. - Miért?
- Valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védenem a lányom valakitől, aki nem Mr. Harper. És hogy nem vihette őket magával, mert akkor valaki megtalálja. - járattam az agyam, igyekeztem minden részletre visszaemlékezni, de a rövid telefonhívás nem tartalmazott túl sok információt. Jaredre néztem, aki, úgy tűnt, szintén erőssen töri a fejét.
- Ezt nem értem...
- Nyugi Helena, én sem. - sóhajtottam lemondóan, majd a poharamat vizslattam, mintha attól valamilyen megoldást találhatnék. A fejem majd szét szakadt, Henry folyamatos beszólogatásait fizikai fájdalomként éltem meg, a többi probléma pedig csak csavart rajtuk egyet. Hiába tudom, hogy nem vagyok egy szuperhős, hogy mindent megoldjak, mégis az én kezemben futnak össze az égető szálak.
Ismét felnéztem, pont mikor Jared elővette a telefonját a zsebéből.
Vártam egy kicsit, hogy elkezdje írni az üzenetet, majd egy villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a telefont, amin úgy meglepődött, hogy utána sem nyúlt.
Bár az sms-t még nem írta meg, de a címzettet már bejelölte.
Kínosan felnevettem, majd felé dobtam a telefont, ő pedig reflexből elkapta.
- Még csak csalódni sem tudok benned. Nincs több hely. - vontam vállat, és Henryre néztem, aki a visszapillantóból engem figyelt, majd visszakapta a tekintetét az útra.
- Mi? Miért? Jared! - szegény Helena ott ült a káosz közepén, és fogalma sem volt semmiről. Megfogtam a kezét, és magamban megfogadtam, hogy egyszer mindent elmagyarázok neki. De az sem mostanában lesz.
- Nem érdekes. Ti vagytok a szomszédjaik. Tudtok valakit, aki sokszor jár Mr. Harperhoz? - fordultam Helena felé teljes testtel, mert még a perifériámban sem tudtam elviselni Jared áruló fejét, ahogy Ashtonnak minden mozdulatomról beszámol.
- Egész nap más dolgom sem volt, mint hogy a szomszédot kukkoljam. - szólalt meg elől Henry, mire Helena enyhén elmosolyodott, én viszont leütöttem a magas labdát.
- Azt tudjuk, hogy téged lefoglal a sok lány, komoly munkát jelenthet mind khm... megelégedését elérni. - kiittam a pohár tartalmát, és mivel Henry nem válaszolt semmit, újra Helenahoz szóltam. - lehetetlent kérdezek ugye?
- Sajnálom Jenny, de igen. - simította meg a hajam, én pedig szomorúan az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a tovatűnő napsütötte mezőkre.
- Hahó, hazaértem! - estem be szinte az ajtón, úgy rohantam át a szomszédból. Ledobtam az előszobába a táskám, és visszafolytott lélegzettel a nappaliba léptem. Talán a hatodik érzékem, talán csak egy aprócska rossz előérzet, de azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Tia ült a bőr kanapén, kávét szürcsölgetve, és Mellel beszélgetett.
Ennél szürreálisabb képet álmodni sem tudtam volna.
- Ó, Jenny! - ugrott talpra Tia egyből, én pedig hátrahőköltem az ölelésétől. Teljesen idegen volt számomra úgy, hogy hétköznapi ruhát viselt, és ha visszagondolok, a rendőr autót sem láttam a ház előtt. Tia szőkés-barna haja szabadon omlott a vállára, sőt, ki is sminkelte magát a jeles alkalomra.
- Öhm. Helló. - nyögtem ki, mikor végre engedett a szorításából. - Mit csinál itt? - szegeztem neki a kérdést kicsit sem udvariasan.
- Te nem is tudod? - kérdezett vissza hatalmasra nyílt szemekkel, majd a fotel felé terelt. Mel még mindig merev háttal ült nekem, egyáltalán nem akart rám nézni.
- Mármint mit? - kérdeztem zavartan. - Tudom, hogy Eliz elment, Mel felhívott. De maga miért van itt?
- Hogy vigyázzak a lányokra. - mondta ezt úgy, mintha teljesen nyilvánvaló lenne. Ivott a bögréből, és újra helyet foglalt a kanapén. Egy pillanatig beállt a csend, és szinte érezni lehetett a feszültséget a ház teljes területén. Végigdörzsöltem a karomon, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
Az, hogy Tiával kapcsolatos érzelmeim kicsit sem pozitívak, nem meglepő. Volt a nőben valami, ami nem volt rendben, azok után pedig, hogy folyamatosan a nyakamon lihegett a vidámparkos ügy után, az agyamra ment.
- Értem. Nos, hazaértem, úgyhogy biztos sok dolga van... - kezdtem finoman kiterelni az ajtón, de ő csak pislogott rám, és nem mozdult.
- Ó, látom nem érted. Engem Eliz kért meg, hogy vigyázzak a lányokra. Mel, szivem, felmennél megnézni a húgodat? - Mel engedelmesen felállt a kanapéról, és akkor tűnt fel, hogy hollófeketére festette a haját. Sminket nem viselt, de a szegecses fekete bőr karkötője ott virított a csuklóján. Nem nézett a szemembe, csak felrohant a lépcsőn. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd mikor eltűnt a lépcsőfordulóban, egyszerre pattantunk fel a helyünkről Tiával.
- Fogalmam sincs, mi történik itt - kezdtem, miközben próbált a szavamba vágni, de nem hagytam. - Beszéltem Elizzel. - dobtam be az aduászt, Tiának elakadt a lélegzete egy pillanatra, de hamar összeszedte magát.
- A legjobb barátnőm. Rám bízta a házat. - érvelt továbbra is maga mellett.
- Talán a házat igen. Mehet is mosogatni. - intettem a konyha felé, Tia arca pedig kezdett vörössé válni a dühtől, és vélhetően én sem nézhettem ki máshogy. Az idegeim pattanásig feszültek, de nem voltam hajlandó megadni magam.
- Ne merj velem így beszélni! - lépett közelebb, kezét fenyegetően az arcom előtt tartva. Magasabb volt nálam, ami egész eddig fel sem tűnt, és ez nem vált épp a javamra. Már rég nem a rendőrnőt játszotta előttem.
- Mi folyik itt? - lépkedett le Mr. Harper a lépcsőn, mire Tia azonnal ellépett előlem, én pedig vehettem egy mély lélegzetet. Második kör, indul.
Mr. Harper valószínűleg a zuhany alól jött ki, csak egy fehér köntöst viselt, és a haját törölte épp szárazra egy sötétkék törölközővel. Tia ártatlanul ivott a teájából, én pedig felmértem, hogy milyen gyorsan tudnám kikapni a kezéből a bögrét, és a fejére borítani a tartalmát.
Elég valószínű, hogy a jó reflexei szemben állnak az én ügyetlenségemmel, úgyhogy ezzel inkább nem kisérleteznék.
- Üdv, Mr. Harper. Hazaértem, így ha van bármi, amiben segíteni tudok, tessék szólni. - mosolyogtam munkáltatómra, és nincs kizárva, hogy akkor néztem először a szemébe a raktáros kaland óta. Jeffry csak a száját húzta, majd bólintott.
- Rendben Jenny. A feleségem... - kezdte, de gyorsan a szavába vágtam.
- Elutazott, Tia már beszámolt róla. - sarkítottam a dolgokat, és az emlegetett mögöttem köszörülte a torkát, de nem szólt semmit.
- Akkor biztos arról is értesítette, hogy szabad bejárást biztosítottunk a számára. - tért át a hivatalos hangnemre, én pedig csak bólintottam, többre nem tellett. - Természetesen nagy segítség lenne számomra, ha maradna. - lépett hozzám közelebb, mire automatikusan hátráltam. Jobb szeretem tartani az öt lépés távolságot bűnözőkkel szemben.
- Én is így gondolom. - mondtam rekedten, és a körmeimet vizsgálgattam, mint valami érdekfeszítő dolgot. - Kicsomagolok, és készítek vacsorát.
- Már csináltam. - szólt be Tia a konyhából, és épphogy sikerült visszafognom magam, hogy ne fújjak rá, mint egy macska.
- Értem. - kerültem ki nagy ívben Mr. Harpert, aki még mindig ott állt fehér köpenyében, a hajából és szakálláról csöpögő vízzel a nappali közepén. Megragadtam a sporttáskám fülét, és magam után húztam fel a lépcsőn. Alig vártam, hogy végre levegőt kapjak.
Ledobtam minden cuccomat a szobámba, Helena dzsekijét pedig a székre terítettem, hogy ne felejtsem neki visszaadni.
Ahogy a tükör felé fordultam, leesett az állam. Nem a ruháim, nem a hajam festett rosszul. Az összkép volt egy csődtömeg. Az arcom sápadtabb nem is lehetne, a fekete karikák csak úgy virítottak a szemem alatt, a hajamban a hullámok kifésülhetetlenül összetapadtak. Közelebb léptem az ember nagyságú tükörhöz, és próbáltam felfedezni benne azt a lányt, aki néhány hete Wiganbe érkezett, aki elhasalt a vonatban, és aki minden reggel korán kelt azért, hogy kifussa a lelkét is. Kerestem, de ő már messze járhatott. S ettől csak még rosszabbul éreztem magam. A folyamatos idegeskedés, az események sorozata teljesen megváltoztatott, és nem tudom, hogy mégis hogy tegyek mindent jóvá.
Valaki kopogtatott az ajtómon, így két lépésből ott teremtem, és kinyitottam. Peny és Mel állt az ajtóm előtt, előbbi egy könyvet szorongatva, aminek sajnos nem tudtam kinézni a címét. Mel szokásossá vált unott képével állt a húga mögött, és várta, hogy reagáljak valamit.
- Peny! De hiányoztál. - öleltem meg egyből a kislányt, ő pedig szorosan kapaszkodott a felsőmbe. Adtam két puszit a feje búbjára, majd magam mellé húztam. - Hol van Mark? - szögeztem Melnek a kicsit sem kedves kérdést, de ő csak vállat vont.
- Ki tudja. Mikor rájött, hogy Tia rendőr, felfeszítette az ablakom, és kiugrott. Remélem legalább az ágak összehorzsolták. - vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.
- Gyertek be, hoztam nektek egy csomó édességet. - Peny elment mellettem, és mentem volna utána, de Mel visszarántott, és a fülembe súgta.
- Peny nem beszél tegnap óta.
- Hogy érted, hogy nem beszél? - ráncoltam a szemöldököm, mire Mel a szemeit forgatta.
- Nem szólal meg. Bólogat, meg mutogat, de a száját nem nyitja ki. - magyarázta, majd a húga után indult.
Erről bezzeg Tia egy szót sem szólt. Peny leült a szobám közepén lévő szőnyegre, még mindig a könyvét szorongatva, miközben Mel az ágyamra dobta magát teljes kényelemben. Ahogy kiosztottam a halom édességet, és megmutogattam a készített képeket, rájöttem, hogy Mel igazat mondott. Peny rámmosolygott, meg tényleg örült a Carl Hiaasen regénynek, de az ajkai mintha összeragadtak volna. Mel elfogadta a Black Sabbath "13" című albumát, különösebben nem köszönte meg. Míg ők elmesélték a születésnapon történteket - vagyis Mel mesélt, Peny bólogatott - addig megírtam egy rövid üzenetet Ashtonnak, hogy az iskolánál találkozzunk fél óra múlva. Muszáj volt vele beszélnem, a kérdések lassan kibugyogtak a számon, annyi halmozódott fel. Már hét óra is elmúlt, mire a lányok kissé lefáradtak, és visszavonultak a saját szobáikba. Peny láttán a szívem szakadt szét, és eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni. Ha így érzi biztonságosnak, akkor ne beszéljen. Nem fogom engedni, hogy pszichológus analizálgassa, alig múlt 10 éves, egy agyturkász hiányzik még pont a kicsit sem normális gyerekkorába.
Pár perc alatt lemostam magamról az út porát, egy copfba fogtam a hajam, és vastagon kihúztam a szemem feketével. Pont illett a hangulatomhoz. Magamra kaptam egy fekete kapucnis felsőt és a farmeromat, majd leosontam a lépcsőn. Tia még mindig a konyhában ügyeskedett, és Mr. Harper is ott ült a konyhaszigetnél az egyik bárszéken. Idilli jelenet is lehetett volna, ha nem tudnám, hogy igazából ki kicsoda. Halkan felhúztam a tornacipőm, és becsuktam magam mögött az ajtót. A telefonom ott lapult a zsebem mélyén, és osonó léptekkel igyekeztem a főutca felé. Nem elég, hogy rámereszkedett a sötétség, még a holdfény sem világított, csillagokat pedig egyáltalán nem láttam az égen. A hosszúujjúban nem fáztam, de bizonyára az adrenalin is dolgozott bennem. Egyre több lámpát hagytam magam mögött, cikázó gondolatokkal a fejemben, képtelen voltam leragadni egynél is. Mégis mennyit tud Ashton rólam? Mennyit árult el neki Jared az utunkról? Miért hazudott Edinburghról? Honnan tud Elizről? Csak a saját lépteimet hallottam, ahogy halkan puffan a talpam a betonon. Itt-ott égtek a lámpák a házakban, bizonyára mindenki készül vacsorázni. Valószínüleg Harperék is furcsálni fogják, hogy nem megyek le vacsorázni, de ez a jövő problémája, ráérek kitalálni egy hiteles hazugságot a késsőbbiekben. Befordultam a főutca sarkán, és az iskola felé vettem az irányt. A távolban már kitudtam venni egy alak sziluettjét, és hevesebben kezdtem kapkodni a levegőt. Rég volt már, mikor Ashtont láttam, és egész eddig fel sem fogtam, mekkora szükségem van egy felnőttes gondolkodású, kemény és reális emberre magam mellett. Az alak elindult felém, én pedig hátrahajtottam a csuklyámat, hogy megvilágítsa az arcom az utcai lámpa. Még legalább 50 méter volt köztünk, mikor a zsebemben élesen csörögni kezdett a telefon, megtörve így az utca csendjét. Kapkodva szedtem elő, de az ismeretlen számtól végigfutott a hátamon a hideg. Mély levegőt véve beleszóltam, és átkoztam Elizt, amiért folyamatosan rám hozza a frászt.
- Figyelj Eliz, nagyon... - kezdtem, de egy férfi hang a szavamba vágott.
- Szia Jenny, itt az apád.
Nem akarta, hogy mellette üljek, és ez úgy fájt mint egy tüzes billog a mellkasomon. Fogalmam sincs, mikor lesz időnk erről beszélni, de most épp túl sok minden történik körülöttem.
Lehullt a kezem a kilincsről, és egy sóhajjal egybekötve hátraléptem a hátsó ajtóhoz. Helena becsusszant a jobb oldalamra, és hatalmas szemekkel várta, hogy elmesélyem, ki hívott. A kezében még mindig ott volt a gőzőlgő forró csokoládés pohár, így kikaptam a kezéből, és mohón belekortyoltam. A forróság végigszántotta a nyelvem és torkom, a szemem is könnybelábadt, és bár napokig nem fogok ízeket érezni, de egy pillanatra sikerült a magam körüli káoszról megfeledkeznem.
- Jézusom, Jenny, megégeted magad. - kapott felém Helena, még mindig zavart arccal, de csak legyintettem.
- Ennél jobban már nem tudom.
- Mivan, itt akartatok hagyni? Mert láttam ám, hogy kirohantok a boltból, de... - pattant be az előttem lévő ülésre Jared, és Henry is maga után húzta az ajtót.
- Nem, csak rohadtul haza kellene érnünk. - fakadtam ki, kicsit sem végig gondolva, hogy mit mondok. Újra kortyoltam a papír pohárból, de már nem értem el ugyanazt a hatást, mint az előbb.
- Nem vagyok Forma-1-es pilóta, elnézést. - vágta rá dühösen Henry, és kikanyarodtunk a benzinkútról.
- Nem hát, mert akkor értenél az autókhoz. - néztem ki az ablakon, Jared viszont hátrafordult, pont mikor Helena is megbökte az oldalam.
- Jenny, ki hívott? - szegezte nekem a kérdést, mire húzni kezdtem a szám. Henryre is átragadhatott a paprikás hangulatom, mert nem tudta tartani a száját.
- Biztos a szerelme.
- Fogd már be! - kiabáltam rá már-már hisztérikusan, mire Jared és Helena hátrahőkölt, de Henry-t kicsit sem érdekelte, hogy az idegeim cafatokban lógnak.
- Miért, talán nem? Hozzá sietsz ilyen nagy elánnal, fogadjunk.
- Te idióta, Eliz hívott az előbb! - ütöttem volna a vállára, Jared viszont elkapta a kezem, és a fejével intett, hogy ne tegyem.
- Eliz? - ráncolta szemöldökét Helena, és teljesen zavartan nézett maga elé. - Miért?
- Valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védenem a lányom valakitől, aki nem Mr. Harper. És hogy nem vihette őket magával, mert akkor valaki megtalálja. - járattam az agyam, igyekeztem minden részletre visszaemlékezni, de a rövid telefonhívás nem tartalmazott túl sok információt. Jaredre néztem, aki, úgy tűnt, szintén erőssen töri a fejét.
- Ezt nem értem...
- Nyugi Helena, én sem. - sóhajtottam lemondóan, majd a poharamat vizslattam, mintha attól valamilyen megoldást találhatnék. A fejem majd szét szakadt, Henry folyamatos beszólogatásait fizikai fájdalomként éltem meg, a többi probléma pedig csak csavart rajtuk egyet. Hiába tudom, hogy nem vagyok egy szuperhős, hogy mindent megoldjak, mégis az én kezemben futnak össze az égető szálak.
Ismét felnéztem, pont mikor Jared elővette a telefonját a zsebéből.
Vártam egy kicsit, hogy elkezdje írni az üzenetet, majd egy villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a telefont, amin úgy meglepődött, hogy utána sem nyúlt.
Bár az sms-t még nem írta meg, de a címzettet már bejelölte.
Kínosan felnevettem, majd felé dobtam a telefont, ő pedig reflexből elkapta.
- Még csak csalódni sem tudok benned. Nincs több hely. - vontam vállat, és Henryre néztem, aki a visszapillantóból engem figyelt, majd visszakapta a tekintetét az útra.
- Mi? Miért? Jared! - szegény Helena ott ült a káosz közepén, és fogalma sem volt semmiről. Megfogtam a kezét, és magamban megfogadtam, hogy egyszer mindent elmagyarázok neki. De az sem mostanában lesz.
- Nem érdekes. Ti vagytok a szomszédjaik. Tudtok valakit, aki sokszor jár Mr. Harperhoz? - fordultam Helena felé teljes testtel, mert még a perifériámban sem tudtam elviselni Jared áruló fejét, ahogy Ashtonnak minden mozdulatomról beszámol.
- Egész nap más dolgom sem volt, mint hogy a szomszédot kukkoljam. - szólalt meg elől Henry, mire Helena enyhén elmosolyodott, én viszont leütöttem a magas labdát.
- Azt tudjuk, hogy téged lefoglal a sok lány, komoly munkát jelenthet mind khm... megelégedését elérni. - kiittam a pohár tartalmát, és mivel Henry nem válaszolt semmit, újra Helenahoz szóltam. - lehetetlent kérdezek ugye?
- Sajnálom Jenny, de igen. - simította meg a hajam, én pedig szomorúan az ablaknak döntöttem a fejem, és kibámultam a tovatűnő napsütötte mezőkre.
- Hahó, hazaértem! - estem be szinte az ajtón, úgy rohantam át a szomszédból. Ledobtam az előszobába a táskám, és visszafolytott lélegzettel a nappaliba léptem. Talán a hatodik érzékem, talán csak egy aprócska rossz előérzet, de azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Tia ült a bőr kanapén, kávét szürcsölgetve, és Mellel beszélgetett.
Ennél szürreálisabb képet álmodni sem tudtam volna.
- Ó, Jenny! - ugrott talpra Tia egyből, én pedig hátrahőköltem az ölelésétől. Teljesen idegen volt számomra úgy, hogy hétköznapi ruhát viselt, és ha visszagondolok, a rendőr autót sem láttam a ház előtt. Tia szőkés-barna haja szabadon omlott a vállára, sőt, ki is sminkelte magát a jeles alkalomra.
- Öhm. Helló. - nyögtem ki, mikor végre engedett a szorításából. - Mit csinál itt? - szegeztem neki a kérdést kicsit sem udvariasan.
- Te nem is tudod? - kérdezett vissza hatalmasra nyílt szemekkel, majd a fotel felé terelt. Mel még mindig merev háttal ült nekem, egyáltalán nem akart rám nézni.
- Mármint mit? - kérdeztem zavartan. - Tudom, hogy Eliz elment, Mel felhívott. De maga miért van itt?
- Hogy vigyázzak a lányokra. - mondta ezt úgy, mintha teljesen nyilvánvaló lenne. Ivott a bögréből, és újra helyet foglalt a kanapén. Egy pillanatig beállt a csend, és szinte érezni lehetett a feszültséget a ház teljes területén. Végigdörzsöltem a karomon, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
Az, hogy Tiával kapcsolatos érzelmeim kicsit sem pozitívak, nem meglepő. Volt a nőben valami, ami nem volt rendben, azok után pedig, hogy folyamatosan a nyakamon lihegett a vidámparkos ügy után, az agyamra ment.
- Értem. Nos, hazaértem, úgyhogy biztos sok dolga van... - kezdtem finoman kiterelni az ajtón, de ő csak pislogott rám, és nem mozdult.
- Ó, látom nem érted. Engem Eliz kért meg, hogy vigyázzak a lányokra. Mel, szivem, felmennél megnézni a húgodat? - Mel engedelmesen felállt a kanapéról, és akkor tűnt fel, hogy hollófeketére festette a haját. Sminket nem viselt, de a szegecses fekete bőr karkötője ott virított a csuklóján. Nem nézett a szemembe, csak felrohant a lépcsőn. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd mikor eltűnt a lépcsőfordulóban, egyszerre pattantunk fel a helyünkről Tiával.
- Fogalmam sincs, mi történik itt - kezdtem, miközben próbált a szavamba vágni, de nem hagytam. - Beszéltem Elizzel. - dobtam be az aduászt, Tiának elakadt a lélegzete egy pillanatra, de hamar összeszedte magát.
- A legjobb barátnőm. Rám bízta a házat. - érvelt továbbra is maga mellett.
- Talán a házat igen. Mehet is mosogatni. - intettem a konyha felé, Tia arca pedig kezdett vörössé válni a dühtől, és vélhetően én sem nézhettem ki máshogy. Az idegeim pattanásig feszültek, de nem voltam hajlandó megadni magam.
- Ne merj velem így beszélni! - lépett közelebb, kezét fenyegetően az arcom előtt tartva. Magasabb volt nálam, ami egész eddig fel sem tűnt, és ez nem vált épp a javamra. Már rég nem a rendőrnőt játszotta előttem.
- Mi folyik itt? - lépkedett le Mr. Harper a lépcsőn, mire Tia azonnal ellépett előlem, én pedig vehettem egy mély lélegzetet. Második kör, indul.
Mr. Harper valószínűleg a zuhany alól jött ki, csak egy fehér köntöst viselt, és a haját törölte épp szárazra egy sötétkék törölközővel. Tia ártatlanul ivott a teájából, én pedig felmértem, hogy milyen gyorsan tudnám kikapni a kezéből a bögrét, és a fejére borítani a tartalmát.
Elég valószínű, hogy a jó reflexei szemben állnak az én ügyetlenségemmel, úgyhogy ezzel inkább nem kisérleteznék.
- Üdv, Mr. Harper. Hazaértem, így ha van bármi, amiben segíteni tudok, tessék szólni. - mosolyogtam munkáltatómra, és nincs kizárva, hogy akkor néztem először a szemébe a raktáros kaland óta. Jeffry csak a száját húzta, majd bólintott.
- Rendben Jenny. A feleségem... - kezdte, de gyorsan a szavába vágtam.
- Elutazott, Tia már beszámolt róla. - sarkítottam a dolgokat, és az emlegetett mögöttem köszörülte a torkát, de nem szólt semmit.
- Akkor biztos arról is értesítette, hogy szabad bejárást biztosítottunk a számára. - tért át a hivatalos hangnemre, én pedig csak bólintottam, többre nem tellett. - Természetesen nagy segítség lenne számomra, ha maradna. - lépett hozzám közelebb, mire automatikusan hátráltam. Jobb szeretem tartani az öt lépés távolságot bűnözőkkel szemben.
- Én is így gondolom. - mondtam rekedten, és a körmeimet vizsgálgattam, mint valami érdekfeszítő dolgot. - Kicsomagolok, és készítek vacsorát.
- Már csináltam. - szólt be Tia a konyhából, és épphogy sikerült visszafognom magam, hogy ne fújjak rá, mint egy macska.
- Értem. - kerültem ki nagy ívben Mr. Harpert, aki még mindig ott állt fehér köpenyében, a hajából és szakálláról csöpögő vízzel a nappali közepén. Megragadtam a sporttáskám fülét, és magam után húztam fel a lépcsőn. Alig vártam, hogy végre levegőt kapjak.
Ledobtam minden cuccomat a szobámba, Helena dzsekijét pedig a székre terítettem, hogy ne felejtsem neki visszaadni.
Ahogy a tükör felé fordultam, leesett az állam. Nem a ruháim, nem a hajam festett rosszul. Az összkép volt egy csődtömeg. Az arcom sápadtabb nem is lehetne, a fekete karikák csak úgy virítottak a szemem alatt, a hajamban a hullámok kifésülhetetlenül összetapadtak. Közelebb léptem az ember nagyságú tükörhöz, és próbáltam felfedezni benne azt a lányt, aki néhány hete Wiganbe érkezett, aki elhasalt a vonatban, és aki minden reggel korán kelt azért, hogy kifussa a lelkét is. Kerestem, de ő már messze járhatott. S ettől csak még rosszabbul éreztem magam. A folyamatos idegeskedés, az események sorozata teljesen megváltoztatott, és nem tudom, hogy mégis hogy tegyek mindent jóvá.
Valaki kopogtatott az ajtómon, így két lépésből ott teremtem, és kinyitottam. Peny és Mel állt az ajtóm előtt, előbbi egy könyvet szorongatva, aminek sajnos nem tudtam kinézni a címét. Mel szokásossá vált unott képével állt a húga mögött, és várta, hogy reagáljak valamit.
- Peny! De hiányoztál. - öleltem meg egyből a kislányt, ő pedig szorosan kapaszkodott a felsőmbe. Adtam két puszit a feje búbjára, majd magam mellé húztam. - Hol van Mark? - szögeztem Melnek a kicsit sem kedves kérdést, de ő csak vállat vont.
- Ki tudja. Mikor rájött, hogy Tia rendőr, felfeszítette az ablakom, és kiugrott. Remélem legalább az ágak összehorzsolták. - vont vállat, mire halványan elmosolyodtam.
- Gyertek be, hoztam nektek egy csomó édességet. - Peny elment mellettem, és mentem volna utána, de Mel visszarántott, és a fülembe súgta.
- Peny nem beszél tegnap óta.
- Hogy érted, hogy nem beszél? - ráncoltam a szemöldököm, mire Mel a szemeit forgatta.
- Nem szólal meg. Bólogat, meg mutogat, de a száját nem nyitja ki. - magyarázta, majd a húga után indult.
Erről bezzeg Tia egy szót sem szólt. Peny leült a szobám közepén lévő szőnyegre, még mindig a könyvét szorongatva, miközben Mel az ágyamra dobta magát teljes kényelemben. Ahogy kiosztottam a halom édességet, és megmutogattam a készített képeket, rájöttem, hogy Mel igazat mondott. Peny rámmosolygott, meg tényleg örült a Carl Hiaasen regénynek, de az ajkai mintha összeragadtak volna. Mel elfogadta a Black Sabbath "13" című albumát, különösebben nem köszönte meg. Míg ők elmesélték a születésnapon történteket - vagyis Mel mesélt, Peny bólogatott - addig megírtam egy rövid üzenetet Ashtonnak, hogy az iskolánál találkozzunk fél óra múlva. Muszáj volt vele beszélnem, a kérdések lassan kibugyogtak a számon, annyi halmozódott fel. Már hét óra is elmúlt, mire a lányok kissé lefáradtak, és visszavonultak a saját szobáikba. Peny láttán a szívem szakadt szét, és eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni. Ha így érzi biztonságosnak, akkor ne beszéljen. Nem fogom engedni, hogy pszichológus analizálgassa, alig múlt 10 éves, egy agyturkász hiányzik még pont a kicsit sem normális gyerekkorába.
Pár perc alatt lemostam magamról az út porát, egy copfba fogtam a hajam, és vastagon kihúztam a szemem feketével. Pont illett a hangulatomhoz. Magamra kaptam egy fekete kapucnis felsőt és a farmeromat, majd leosontam a lépcsőn. Tia még mindig a konyhában ügyeskedett, és Mr. Harper is ott ült a konyhaszigetnél az egyik bárszéken. Idilli jelenet is lehetett volna, ha nem tudnám, hogy igazából ki kicsoda. Halkan felhúztam a tornacipőm, és becsuktam magam mögött az ajtót. A telefonom ott lapult a zsebem mélyén, és osonó léptekkel igyekeztem a főutca felé. Nem elég, hogy rámereszkedett a sötétség, még a holdfény sem világított, csillagokat pedig egyáltalán nem láttam az égen. A hosszúujjúban nem fáztam, de bizonyára az adrenalin is dolgozott bennem. Egyre több lámpát hagytam magam mögött, cikázó gondolatokkal a fejemben, képtelen voltam leragadni egynél is. Mégis mennyit tud Ashton rólam? Mennyit árult el neki Jared az utunkról? Miért hazudott Edinburghról? Honnan tud Elizről? Csak a saját lépteimet hallottam, ahogy halkan puffan a talpam a betonon. Itt-ott égtek a lámpák a házakban, bizonyára mindenki készül vacsorázni. Valószínüleg Harperék is furcsálni fogják, hogy nem megyek le vacsorázni, de ez a jövő problémája, ráérek kitalálni egy hiteles hazugságot a késsőbbiekben. Befordultam a főutca sarkán, és az iskola felé vettem az irányt. A távolban már kitudtam venni egy alak sziluettjét, és hevesebben kezdtem kapkodni a levegőt. Rég volt már, mikor Ashtont láttam, és egész eddig fel sem fogtam, mekkora szükségem van egy felnőttes gondolkodású, kemény és reális emberre magam mellett. Az alak elindult felém, én pedig hátrahajtottam a csuklyámat, hogy megvilágítsa az arcom az utcai lámpa. Még legalább 50 méter volt köztünk, mikor a zsebemben élesen csörögni kezdett a telefon, megtörve így az utca csendjét. Kapkodva szedtem elő, de az ismeretlen számtól végigfutott a hátamon a hideg. Mély levegőt véve beleszóltam, és átkoztam Elizt, amiért folyamatosan rám hozza a frászt.
- Figyelj Eliz, nagyon... - kezdtem, de egy férfi hang a szavamba vágott.
- Szia Jenny, itt az apád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése