- Mel! - kiabáltam bele a már süket telefonba. Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. A szívem össze-vissza vert, és kezdett összefolyni a kép a szemem előtt. Istenem, ha annak a kis idiótának bármi baja eset...
- Szerintem ez lesz az. - mutatott ki Ashton a szélvédőn. A ház két üres telek közt állt, látszott, hogy már hosszú ideje nem lakják. Letaposott kerítés vette közbe, a kocsifeljáró betonját már visszavette a természet uralma. A ház jobb felén a tető be volt szakadva, és azonnal a legrosszabbat tudtam elképzelni. Henry egy köteg pénzt húzott elő, meg sem számolva előredobta a sofőrnek, majd Ashtonnal szinte egyszerre tépték fel az ajtót, és rohantak az elhagyatott épület felé.
- Jenny! - kiálltott vissza Henry, miután észrevette, hogy még mindig a kocsiban ülök és az épületet bámulom. Lefagytam, de úgy igazán. A lábaimat nem éreztem, az agyam egy felfújt rágógumi módjára viselkedett, képtelen voltam gondolkodni. Ashton a masszívnak tűnő faajtó zárát rángatta egyre hevesebben, Henry viszont visszajött értem.
- Jenny, szállj ki a kocsiból. - húzott fel a kezeimnél fogva, a sofőr száját pedig elhagyta egy "végre valahára" sóhaj.
- Túl masszív, képtelen vagyok... - szólalt meg Ashton, de Henry hatalasat taszított rajta, így ellökve az útból, majd filmes hősöket megszégyenítve óriási erővel rúgni kezdte a zárat.
- Talán van hátsó bejárat. - kezdtem észhez térni a kábulatból, és az agyam is átváltott logikus gondolkodás üzemmódba.
- Itt van egy ablak bedeszkázva, lehet, azzal kellene próbálkozni. - tért vissza Ashton néhány másodperc múlva, Henry ereje pedig alábhagyott a rúgdosástól.
- Hogy lehet, hogy egy ilyen lepusztult háznak ilyen erős ajtaja van? - fakadt ki joggal.
- Be is mászhatnánk ott. - mutattam a fal felső szélére, ahol az egykori tetőt csak néhány kiálló fahasáb mutatta.
- Túl veszélyes, veled omolhat a tető többi része. - vágta rá Henry azonnal, én viszon Ashton válaszát vártam. Másztunk már ide-oda, kerítésen, falon, kapun át. Éreztem, hogy ebben is támogatni fog.
- Oké, tartom a bakot. - lépett közelebb, Henry viszont közénk állt.
- Jenny, nem hagyom, hogy bemássz! - rázta meg a vállaimat, hogy észhez térítsen, azzal nem számolva, hogy teljesen tisztában vagyok minden hülye ötletemmel.
- Én vagyok a legkisebb, aki be is fér ott Arról nem is beszélve, hogy nekem kellett volna Melre vigyáznom. - néztem mélyen a szemébe, hogy nyomatékot adjak a mondanivalómnak.
- Ez őrültség. És ha rád szakad a többi rész is? - kérdezte kétségbeesetten, de erre nem volt jogszerű válaszom, így csak odasímultam hozzá, és hosszan megcsókoltam.
- Ashton, segíts. - léptem el Henrytől, aki Ashton lépéseivel párhuzamosan hátrált. Láttam a szemében dúló harcot, amit magával vív Ashton láttán, és nagyon sajnáltam érte. Részben miattam alakult így, úgyhogy nagyon sok szálat kell még elsímitanom. Most viszont csak Melre koncentrálhattam, az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam.
- Majd én tartom a bakot. - gondolta meg magát Henry.
- Nem, ezt most Ashtonnal kell csinálnom. Van egy bevállt módszerünk. - csúszott ki a számon, Henry szemöldöke pedig a homloka közepéig szaladt. - Majd elmesélem. Próbálkozz az ablakkal. - mutattam a ház oldala felé.
- Csak ha már bent vagy. - lépett messzebb, és színpadiasan kinyújtotta a kezét Ashton felé, amolyan "a színpad a tiéd" stílusban, majd keresztbefűzte a kezét a mellkasa előtt.
- Ha bármi baja lesz miattad, nem úszod meg csupán zúzódásokkal. - fenyegette meg Henry Ashtont, aki bólintott, mert tisztában volt vele, mennyi minden van a rovásán.
Ashton félig leguggolt közel a falhoz, én meg beletettem a bal lábamat az összekulcsolt kezeibe. Megtámaszkodtam a vállán, majd lendülettel elrugaszkodtam a földről, Ashton pedig ugyanezzel a lendülettel emelt a fal széléig, ahol aztán átlendítettem a szabad lábom.
- Megvagyok! - kiáltottam, majd lenéztem a szobára. Úgy tűnt, nem most omlott be a ház ezen része, amitől mázsás súly hullott le a mellkasomról. A moha és a rozsdásodás nem most kezdődhetett. Ez nem azt jelentette, hogy másik helyiségben nem lehet ugyanilyen károsodás, de a ház többi része kívülről a rozogaságán kívül nem tűnt beomlottak.
- Légy óvatos! - nézett rám a két fiú, Henry pedig az ablak felé indult.- Ne öljétek meg egymást, kérlek. Ne most. - szóltam még vissza, majd leugrottam az egyik korhadt gerendára, meg sem várva, mit válaszolnak. Körülnézve próbáltam rájönni, milyen helyiségben lehetek, de egy szétesőben lévő szekrényen kívül nem fedeztem fel mást.
- Mel? - kiabálam azért a biztonság kedvéért, ahogy egy félig kiszakadt ajtó felé sétáltam a romokon keresztül. Elsőre nem nyílt ki, de egy erőteljesebb rúgástól megadta magát. Belépve a szobába éreztem a talpam alatt simuló hajópadló keménységét, és csak a hátam mögül beszűrődő fénynél tudtam kivenni a lepattogzott zöld festést. A por kavargott körülöttem, ahogy nejlonnal letakart bútorok mellett elhaladtam. Volt itt egy négylábú kanapé és asztal is, polcok, de a por ujjnyi vastagon állt rajtuk, és teljesen érthetetlen volt számomra, hogy nem vitte még el ezeket valaki. A falakon és a sarokban pókhálók tömkelege húzódott, néhány könyv szanaszét feküdt a padlón. Lehajoltam egyért, de kihullottak belőle a lapok. Elképzelésem sem volt, milyen hely ez, és egyáltalán jó helyen járunk e. Az, hogy fura volt, enyhe kifejezés. Ha már be van omolva a tető egy része, hogy-hogy semmit nem vittek el, és a zárat sem törték fel? Az aggódásom keveredett a lassan kibontakozó kíváncsiságommal. Felfedeztem egy apró, fényes rést a falon, és ahogy közeledtem, óriási robaj rázta meg a falat. Majd újabb.
- Le kell feszegetni! - hallottam Henry hangját a túloldalról. Épp nyitni akartam a szám, hogy megkérdezzem, mit tudnék segíteni, aztán valami elterelte a figyelmem. Halk volt, szinte észrevétlen, de meg mertem volna esküdni, hogy szipogást hallok.
- Mel? - fordítottam arra a fejem azonnal - Melanie Harper? - kiabáltam, és a szoba túlsó feléhez rohantam, ahol már nagyon csekélyek voltak a látási viszonyok. Újabb szipogás tört utat magának a csendben, és már biztos voltam benne, hogy a fal túlsó oldaláról jön.
- Mel, itt vagy? Jenny vagyok. - ütöttem a falat, és fel-le járkáltam mellette, míg kitapogattam a kilincset. A szipogás hirtelen megszűnt, mintha elvágták volna.
- Ki... ki az? - kérdezte egy remegő női hang és csalódva tudasodult bennem, hogy ez nem Mel hangja. Ha Mel nincs itt, akkor teljesen rossz házban járunk, és ki tudja, mi történt vele.
- Jenny Brown vagyok. Te ki vagy? - kérdeztem, Henrynek pedig sikerült az egyik gerendát lefeszegetnie az ablakról. Maradt még négy.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, mire lepisszegtem.
- Nem ismerlek. Menj innen! - ütött bele az ajtóba a nő.
- Ismered Melanie Harpert? Veled van? - hagytam figyelmen kívül a kérését.
- Jeffry küldött? - kérdezett vissza, és ez az adok-kapok játék kezdett kicsit felidegesíteni, mert semilyen irányba nem mozdultunk, a percek pedig rohamosan teltek.
- Nem, Melt keresem. Kinyitnád az ajtót? - Henrynek sikerült a második gerendát is leszednie, így egyre több fényt beengednie a szobába.
- Nem hiszek neked! - csattant fel, és nekem is kezdtek szakadozni az idegszálaim.
- Na, idefigyelj! Nem tudom, ki vagy, rohadtul nem is érdekel, de meg kell találnom egy kislányt, aki talán bajban van. Szóval ha azt mondod, hogy nincs veled egy vadóc, fekete hajú 14 éves lány, már el is húztunk. - hadartam egyre dühösebb hangon. Vártam, hogy rávágjon valamit, de ehelyett a legnagyobb meglepettségemre kattant a zár. A két fiú ugyanabben a pillanatban mászott be az ablakon, ahogy kitártam az ajtót. Nem láttam bent senkit, csak a minimális lakberendezést, de attól elszorult a torkom. Egy rozoga ágy állt a sarokban, mellette egy apró asztalkán zacskó, amiből kiborult néhány konzerv. A tapéta foszladozott, néhány ruha a földön gyűrődött. Lassan, részben ámulatba esve beléptem az aprócska szobába, és jobbra fordulva hirtelen a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikoltsak. Henry követett, és neki is a padlón koppant az álla. Folyamatosan pislogtam és alig hittem el, hogy tényleg az az, akire gondolok. Egyszer láttam csak, akkor is messziről, de az arcával plakátolt kirakatok az agyamba égtek. A lány zavart tekintetétől, beesett arcától és piszoktól összetapadt hajától függetlenül mindketten felismertük, kire találtunk rá, de Ashton tette hivatalossá, mikor belépett, és meglepődve leszólította a lányt.
- Adelé! - lépett hozzá közelebb, a lány viszont a sarokba húzódott félelmében. Zavaros tekintetét kapokodta köztünk, teljesen meg volt rémülve.
- Kik... kik vagytok? - kérdezte, és teljes testében remegett. Piszkos kék felsője és farmere lötyögött rajta, látszott, hogy hosszú ideje nem evett normálisan.
- Ashton vagyok. Ő meg Henry Spourk, őt biztos ismered. - magyarázta Ashton, Henry pedig közelebb lépett hozzám. Adelé szemében láttam a felismerést, ahogy Henryre pillant. Végre egyszer javunkra válik, hogy Henry a kisváros sztárja.
- Ne bántsatok! - guggolt le a sarokba, és maga elé tette védekezően a kezét. Teljesen meg volt rémülve, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Maradjak itt vele, vagy hadjuk itt, és koncentráljak csak az eredeti célomra, vagyis találjam meg Melt. A testem készült ketté szakadni, már nem tudtam, mi a helyes. Muszáj volt az egyik karom levágnom, és ettől teljesen kikészültem.
- Nem bántunk. Csak segíts kérlek. - guggoltam le elé tisztes távolságra, ő pedig kíváncsian követte a mozdulatot. - Járt itt egy fiatal lány ma egy fura fiúval? - rövidítettem le a személyleírást.
- Csak én vagyok itt. De senki nem tudhatja meg. Alig sikerült megszöknöm... - magyarázta, és a haját húzogatta zavarában.
- Itt maradok vele, próbáljátok meg a 81-es házszámnál. - szólt Ashton olyan hallkan, amennyire csak tudott.
- Harper után szerinted nem fél egy férfitől? - húzódtam hozzá közelebb.
- Harper? A szomszédunk? Miért félne tőle? - szólt bele a vitába Henry, aki semmiről nem tudott.
- Egyszer elmondom. - támasztottam a mellkasának a tenyerem, hogy eltoljam Ashtontól, mielőtt újra bekattanna és behúzna neki egyet.
- Ma már mondtad ezt.
- Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? - sziszegtem dühösen.
- Jenny, mi a francot csináltál te az elmúlt hetekben, amiről nem tudok? Valami illegálisba keveredtél, vagy mi? - magasodott fölém Henry.
- Nem hagyhatnánk későbbre ezt a témát? - mutattam a lányra, aki alig mert ránk nézni. Henry kételyektől terhes szemmel vizslatott, és önmagával küzdve végül megadta magát.
- Oké, menjünk a másik házhoz.
- Itt megvárlak titeket. - ült le törökülésben Ashton az ajtó mellé, szemben Adelé-vel, aki döbbenten pislogott vissza rá, miközben mi kiléptünk mögötte a szobából.
- Ne hagyd elmenni. - súgtam Ashton fülébe, aki bólintott, és figyelte, ahogy kimászunk az ablakon.
- Tudsz futni ilyen cipőben? - mutatott le Henry a topánomra, én pedig sóhajtva vettem le, ahogy az útra értünk.
- Ezen az oldalon lesz, gyerünk. - böktem az út jobb oldalára a fejemmel, majd mezitláb futásnak eredtem. A kemény beton súrolta a talpam, ezzel elérve, hogy ne gondoljak túl sok mindenre az apró szúrásokon kívül. Henry mellettem jött, seperc alatt megtettük az utat. A 81-es házszám alatt egy módos emeletes ház húzódott, melléképülettel, amin csak egy fehér ajtó törte meg a bordó téglafal egyhangúságát.
- Itt lesz. - mutattam a kisebb épület felé teljes meggyőződéssel. Azonnal dörömbölni kezdtem az ajtón, Mel nevét kiabálva, de nem kaptam választ.
- Szerinted ha amannál nem működött, ennél fog? - kérdeztem Henry-t, mert láttam, hogy felveszi a pózt a rúgáshoz.
- Csak rád gondolok, és hogy mennyi mindent nem mondtál el. - torpant meg, és mérgesen rám mordult. - Arról nem is beszélve, hogy a kis titkaidról velem ellentétben Ashton tud. Hmm, azt hiszem, lesz hozzá erőm. - szívta meg magát, majd egyetlen, órisái erejű rúgással sikerült letörnie a kilincset, az ajtó pedig résnyire nyílt.
- Mel? - rontottam be, de azonnal megtorpantam. Tök sötét volt, valóban vak sötét, a másik ház ehhez képest napfényes otthonnak számított. - Nem látok semmit! - panaszkodtam, mire Henry előszedte a telefonját, és benyomta a vakut állandó világításra. Az agyam annyira Melen járt, és azon, hogy semmi baja ne legyen, majd Adelé felbukkanása zökkentett ki a logikus gondolkodásból, hogy eszembe se jutottak ilyen egyszerű trükkök. Kikaptam Henry kezéből a készüléket, de majdnem el is ejtettem. A szobában por kavargott, alattunk pedig különböző méretű földdarabkák.
- A mennyezet. - nézett fel Henry, és követtem a példáját a fénnyel együtt. Igaza volt, beszakadt a plafon.
- Mel! - kiáltottam magamon kívül többször egymás után, majd a lábam elé nézve benyomultam a helyiségbe. Nem tudom, hogy a fekete hajáról vagy a feje fölé emelt kezéről ismertem e fel, de Mel ott volt a szoba közepén, halomnyi rommal betakarva. Eszeveszett módra söprögetni kezdtem le róla a darapkákat, az adrenalin teljesen elborította az agyam, nem láttam és nem gondolkodtam. Csak azt akartam, hogy Mel megszólaljon.
- Henry, segíts! - sikítottam bepánikolva, ő viszont Markot találta meg, a fiút próbálta kiszabadítani.
- Mel, én vagyok! - kiabáltam, és enyhén megpaskoltam az arcát, de nem mertem komolyabban megmozdítani. A hasán feküdt, és nem látszott, hogy lélegzik e egyáltalán.
- Jenny, engedj. - lökött arrébb Henry, én pedig zsibbadtan tettem, amit mond. Az ujját a lány nyakára nyomta, és egy ideig mozdulatlanul térdelt mellette.
- Van pulzusa, ahogy a srácnak is, habár mindkettőjüké elég gyenge. Hívom a mentőket, addig világíts a saját telefonoddal. - gondolkodott velem ellentétben logikusan Henry. - Ami a lábán van gerenda, azt ne mozdítsd meg. - szólt még vissza, én pedig döbbenten néztem arra, amerre mutatott. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy Mel hátáról elsöpörjem a nagyobb darabokat, így a lábát figyelembe sem vettem. A látványtól én is majdnem összeestem, egy vaskos gerenda súlyosodott Mel mindkét combján keresztül.
Amennyire csak tudtam, eltúrtam az útból minden törmeléket, az ujjaim görcsben álltak a megerőltetéstől, a tenyerem teljesen kisebesedett, a térdemim visítottan tudtak volna a fájdalomtól. Nem érdekelt, hogy Markkal mi van, mert biztos lehet benne, hogy ha túléli, én juttatom kórházba, de istenesen. Az ő hibája, hogy Mel itt van, és az ő hibája, hogy baja esett.
Végigsimítottam Mel haján, kisöpörve így az arcába hulló tincseket, mire váratlanul nyöszörögni kezdett. Elöször azt hittem, csak beképzelem, de egy újabb fájdalmas sóhaj hagyta el a száját.
- Shh, ne mozdulj, itt vagyok! - simítottam végig az arcán, miközben nagy erőfeszítésekkel kinyitotta a szemét.
- A... hol va...a... - nyöszörgött értetlenül.
- Mindjárt itt a mentő. - magyaráztam. - Ne mozogj.
- Jenny? - ismerte fel a hangom, én pedig szinte lefekedütem mellé, hogy egy szintbe legyen az arcunk, és olyan megkönnyebbülés járt át, hogy majdnem elsírtam magam.
- Igen, itt vagyok. - ott voltam. Végre wigani életemben elösször a megfelelő helyen.
- Szerintem ez lesz az. - mutatott ki Ashton a szélvédőn. A ház két üres telek közt állt, látszott, hogy már hosszú ideje nem lakják. Letaposott kerítés vette közbe, a kocsifeljáró betonját már visszavette a természet uralma. A ház jobb felén a tető be volt szakadva, és azonnal a legrosszabbat tudtam elképzelni. Henry egy köteg pénzt húzott elő, meg sem számolva előredobta a sofőrnek, majd Ashtonnal szinte egyszerre tépték fel az ajtót, és rohantak az elhagyatott épület felé.
- Jenny! - kiálltott vissza Henry, miután észrevette, hogy még mindig a kocsiban ülök és az épületet bámulom. Lefagytam, de úgy igazán. A lábaimat nem éreztem, az agyam egy felfújt rágógumi módjára viselkedett, képtelen voltam gondolkodni. Ashton a masszívnak tűnő faajtó zárát rángatta egyre hevesebben, Henry viszont visszajött értem.
- Jenny, szállj ki a kocsiból. - húzott fel a kezeimnél fogva, a sofőr száját pedig elhagyta egy "végre valahára" sóhaj.
- Túl masszív, képtelen vagyok... - szólalt meg Ashton, de Henry hatalasat taszított rajta, így ellökve az útból, majd filmes hősöket megszégyenítve óriási erővel rúgni kezdte a zárat.
- Talán van hátsó bejárat. - kezdtem észhez térni a kábulatból, és az agyam is átváltott logikus gondolkodás üzemmódba.
- Itt van egy ablak bedeszkázva, lehet, azzal kellene próbálkozni. - tért vissza Ashton néhány másodperc múlva, Henry ereje pedig alábhagyott a rúgdosástól.
- Hogy lehet, hogy egy ilyen lepusztult háznak ilyen erős ajtaja van? - fakadt ki joggal.
- Be is mászhatnánk ott. - mutattam a fal felső szélére, ahol az egykori tetőt csak néhány kiálló fahasáb mutatta.
- Túl veszélyes, veled omolhat a tető többi része. - vágta rá Henry azonnal, én viszon Ashton válaszát vártam. Másztunk már ide-oda, kerítésen, falon, kapun át. Éreztem, hogy ebben is támogatni fog.
- Oké, tartom a bakot. - lépett közelebb, Henry viszont közénk állt.
- Jenny, nem hagyom, hogy bemássz! - rázta meg a vállaimat, hogy észhez térítsen, azzal nem számolva, hogy teljesen tisztában vagyok minden hülye ötletemmel.
- Én vagyok a legkisebb, aki be is fér ott Arról nem is beszélve, hogy nekem kellett volna Melre vigyáznom. - néztem mélyen a szemébe, hogy nyomatékot adjak a mondanivalómnak.
- Ez őrültség. És ha rád szakad a többi rész is? - kérdezte kétségbeesetten, de erre nem volt jogszerű válaszom, így csak odasímultam hozzá, és hosszan megcsókoltam.
- Ashton, segíts. - léptem el Henrytől, aki Ashton lépéseivel párhuzamosan hátrált. Láttam a szemében dúló harcot, amit magával vív Ashton láttán, és nagyon sajnáltam érte. Részben miattam alakult így, úgyhogy nagyon sok szálat kell még elsímitanom. Most viszont csak Melre koncentrálhattam, az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam.
- Majd én tartom a bakot. - gondolta meg magát Henry.
- Nem, ezt most Ashtonnal kell csinálnom. Van egy bevállt módszerünk. - csúszott ki a számon, Henry szemöldöke pedig a homloka közepéig szaladt. - Majd elmesélem. Próbálkozz az ablakkal. - mutattam a ház oldala felé.
- Csak ha már bent vagy. - lépett messzebb, és színpadiasan kinyújtotta a kezét Ashton felé, amolyan "a színpad a tiéd" stílusban, majd keresztbefűzte a kezét a mellkasa előtt.
- Ha bármi baja lesz miattad, nem úszod meg csupán zúzódásokkal. - fenyegette meg Henry Ashtont, aki bólintott, mert tisztában volt vele, mennyi minden van a rovásán.
Ashton félig leguggolt közel a falhoz, én meg beletettem a bal lábamat az összekulcsolt kezeibe. Megtámaszkodtam a vállán, majd lendülettel elrugaszkodtam a földről, Ashton pedig ugyanezzel a lendülettel emelt a fal széléig, ahol aztán átlendítettem a szabad lábom.
- Megvagyok! - kiáltottam, majd lenéztem a szobára. Úgy tűnt, nem most omlott be a ház ezen része, amitől mázsás súly hullott le a mellkasomról. A moha és a rozsdásodás nem most kezdődhetett. Ez nem azt jelentette, hogy másik helyiségben nem lehet ugyanilyen károsodás, de a ház többi része kívülről a rozogaságán kívül nem tűnt beomlottak.
- Légy óvatos! - nézett rám a két fiú, Henry pedig az ablak felé indult.- Ne öljétek meg egymást, kérlek. Ne most. - szóltam még vissza, majd leugrottam az egyik korhadt gerendára, meg sem várva, mit válaszolnak. Körülnézve próbáltam rájönni, milyen helyiségben lehetek, de egy szétesőben lévő szekrényen kívül nem fedeztem fel mást.
- Mel? - kiabálam azért a biztonság kedvéért, ahogy egy félig kiszakadt ajtó felé sétáltam a romokon keresztül. Elsőre nem nyílt ki, de egy erőteljesebb rúgástól megadta magát. Belépve a szobába éreztem a talpam alatt simuló hajópadló keménységét, és csak a hátam mögül beszűrődő fénynél tudtam kivenni a lepattogzott zöld festést. A por kavargott körülöttem, ahogy nejlonnal letakart bútorok mellett elhaladtam. Volt itt egy négylábú kanapé és asztal is, polcok, de a por ujjnyi vastagon állt rajtuk, és teljesen érthetetlen volt számomra, hogy nem vitte még el ezeket valaki. A falakon és a sarokban pókhálók tömkelege húzódott, néhány könyv szanaszét feküdt a padlón. Lehajoltam egyért, de kihullottak belőle a lapok. Elképzelésem sem volt, milyen hely ez, és egyáltalán jó helyen járunk e. Az, hogy fura volt, enyhe kifejezés. Ha már be van omolva a tető egy része, hogy-hogy semmit nem vittek el, és a zárat sem törték fel? Az aggódásom keveredett a lassan kibontakozó kíváncsiságommal. Felfedeztem egy apró, fényes rést a falon, és ahogy közeledtem, óriási robaj rázta meg a falat. Majd újabb.
- Le kell feszegetni! - hallottam Henry hangját a túloldalról. Épp nyitni akartam a szám, hogy megkérdezzem, mit tudnék segíteni, aztán valami elterelte a figyelmem. Halk volt, szinte észrevétlen, de meg mertem volna esküdni, hogy szipogást hallok.
- Mel? - fordítottam arra a fejem azonnal - Melanie Harper? - kiabáltam, és a szoba túlsó feléhez rohantam, ahol már nagyon csekélyek voltak a látási viszonyok. Újabb szipogás tört utat magának a csendben, és már biztos voltam benne, hogy a fal túlsó oldaláról jön.
- Mel, itt vagy? Jenny vagyok. - ütöttem a falat, és fel-le járkáltam mellette, míg kitapogattam a kilincset. A szipogás hirtelen megszűnt, mintha elvágták volna.
- Ki... ki az? - kérdezte egy remegő női hang és csalódva tudasodult bennem, hogy ez nem Mel hangja. Ha Mel nincs itt, akkor teljesen rossz házban járunk, és ki tudja, mi történt vele.
- Jenny Brown vagyok. Te ki vagy? - kérdeztem, Henrynek pedig sikerült az egyik gerendát lefeszegetnie az ablakról. Maradt még négy.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, mire lepisszegtem.
- Nem ismerlek. Menj innen! - ütött bele az ajtóba a nő.
- Ismered Melanie Harpert? Veled van? - hagytam figyelmen kívül a kérését.
- Jeffry küldött? - kérdezett vissza, és ez az adok-kapok játék kezdett kicsit felidegesíteni, mert semilyen irányba nem mozdultunk, a percek pedig rohamosan teltek.
- Nem, Melt keresem. Kinyitnád az ajtót? - Henrynek sikerült a második gerendát is leszednie, így egyre több fényt beengednie a szobába.
- Nem hiszek neked! - csattant fel, és nekem is kezdtek szakadozni az idegszálaim.
- Na, idefigyelj! Nem tudom, ki vagy, rohadtul nem is érdekel, de meg kell találnom egy kislányt, aki talán bajban van. Szóval ha azt mondod, hogy nincs veled egy vadóc, fekete hajú 14 éves lány, már el is húztunk. - hadartam egyre dühösebb hangon. Vártam, hogy rávágjon valamit, de ehelyett a legnagyobb meglepettségemre kattant a zár. A két fiú ugyanabben a pillanatban mászott be az ablakon, ahogy kitártam az ajtót. Nem láttam bent senkit, csak a minimális lakberendezést, de attól elszorult a torkom. Egy rozoga ágy állt a sarokban, mellette egy apró asztalkán zacskó, amiből kiborult néhány konzerv. A tapéta foszladozott, néhány ruha a földön gyűrődött. Lassan, részben ámulatba esve beléptem az aprócska szobába, és jobbra fordulva hirtelen a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikoltsak. Henry követett, és neki is a padlón koppant az álla. Folyamatosan pislogtam és alig hittem el, hogy tényleg az az, akire gondolok. Egyszer láttam csak, akkor is messziről, de az arcával plakátolt kirakatok az agyamba égtek. A lány zavart tekintetétől, beesett arcától és piszoktól összetapadt hajától függetlenül mindketten felismertük, kire találtunk rá, de Ashton tette hivatalossá, mikor belépett, és meglepődve leszólította a lányt.
- Adelé! - lépett hozzá közelebb, a lány viszont a sarokba húzódott félelmében. Zavaros tekintetét kapokodta köztünk, teljesen meg volt rémülve.
- Kik... kik vagytok? - kérdezte, és teljes testében remegett. Piszkos kék felsője és farmere lötyögött rajta, látszott, hogy hosszú ideje nem evett normálisan.
- Ashton vagyok. Ő meg Henry Spourk, őt biztos ismered. - magyarázta Ashton, Henry pedig közelebb lépett hozzám. Adelé szemében láttam a felismerést, ahogy Henryre pillant. Végre egyszer javunkra válik, hogy Henry a kisváros sztárja.
- Ne bántsatok! - guggolt le a sarokba, és maga elé tette védekezően a kezét. Teljesen meg volt rémülve, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Maradjak itt vele, vagy hadjuk itt, és koncentráljak csak az eredeti célomra, vagyis találjam meg Melt. A testem készült ketté szakadni, már nem tudtam, mi a helyes. Muszáj volt az egyik karom levágnom, és ettől teljesen kikészültem.
- Nem bántunk. Csak segíts kérlek. - guggoltam le elé tisztes távolságra, ő pedig kíváncsian követte a mozdulatot. - Járt itt egy fiatal lány ma egy fura fiúval? - rövidítettem le a személyleírást.
- Csak én vagyok itt. De senki nem tudhatja meg. Alig sikerült megszöknöm... - magyarázta, és a haját húzogatta zavarában.
- Itt maradok vele, próbáljátok meg a 81-es házszámnál. - szólt Ashton olyan hallkan, amennyire csak tudott.
- Harper után szerinted nem fél egy férfitől? - húzódtam hozzá közelebb.
- Harper? A szomszédunk? Miért félne tőle? - szólt bele a vitába Henry, aki semmiről nem tudott.
- Egyszer elmondom. - támasztottam a mellkasának a tenyerem, hogy eltoljam Ashtontól, mielőtt újra bekattanna és behúzna neki egyet.
- Ma már mondtad ezt.
- Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? - sziszegtem dühösen.
- Jenny, mi a francot csináltál te az elmúlt hetekben, amiről nem tudok? Valami illegálisba keveredtél, vagy mi? - magasodott fölém Henry.
- Nem hagyhatnánk későbbre ezt a témát? - mutattam a lányra, aki alig mert ránk nézni. Henry kételyektől terhes szemmel vizslatott, és önmagával küzdve végül megadta magát.
- Oké, menjünk a másik házhoz.
- Itt megvárlak titeket. - ült le törökülésben Ashton az ajtó mellé, szemben Adelé-vel, aki döbbenten pislogott vissza rá, miközben mi kiléptünk mögötte a szobából.
- Ne hagyd elmenni. - súgtam Ashton fülébe, aki bólintott, és figyelte, ahogy kimászunk az ablakon.
- Tudsz futni ilyen cipőben? - mutatott le Henry a topánomra, én pedig sóhajtva vettem le, ahogy az útra értünk.
- Ezen az oldalon lesz, gyerünk. - böktem az út jobb oldalára a fejemmel, majd mezitláb futásnak eredtem. A kemény beton súrolta a talpam, ezzel elérve, hogy ne gondoljak túl sok mindenre az apró szúrásokon kívül. Henry mellettem jött, seperc alatt megtettük az utat. A 81-es házszám alatt egy módos emeletes ház húzódott, melléképülettel, amin csak egy fehér ajtó törte meg a bordó téglafal egyhangúságát.
- Itt lesz. - mutattam a kisebb épület felé teljes meggyőződéssel. Azonnal dörömbölni kezdtem az ajtón, Mel nevét kiabálva, de nem kaptam választ.
- Szerinted ha amannál nem működött, ennél fog? - kérdeztem Henry-t, mert láttam, hogy felveszi a pózt a rúgáshoz.
- Csak rád gondolok, és hogy mennyi mindent nem mondtál el. - torpant meg, és mérgesen rám mordult. - Arról nem is beszélve, hogy a kis titkaidról velem ellentétben Ashton tud. Hmm, azt hiszem, lesz hozzá erőm. - szívta meg magát, majd egyetlen, órisái erejű rúgással sikerült letörnie a kilincset, az ajtó pedig résnyire nyílt.
- Mel? - rontottam be, de azonnal megtorpantam. Tök sötét volt, valóban vak sötét, a másik ház ehhez képest napfényes otthonnak számított. - Nem látok semmit! - panaszkodtam, mire Henry előszedte a telefonját, és benyomta a vakut állandó világításra. Az agyam annyira Melen járt, és azon, hogy semmi baja ne legyen, majd Adelé felbukkanása zökkentett ki a logikus gondolkodásból, hogy eszembe se jutottak ilyen egyszerű trükkök. Kikaptam Henry kezéből a készüléket, de majdnem el is ejtettem. A szobában por kavargott, alattunk pedig különböző méretű földdarabkák.
- A mennyezet. - nézett fel Henry, és követtem a példáját a fénnyel együtt. Igaza volt, beszakadt a plafon.
- Mel! - kiáltottam magamon kívül többször egymás után, majd a lábam elé nézve benyomultam a helyiségbe. Nem tudom, hogy a fekete hajáról vagy a feje fölé emelt kezéről ismertem e fel, de Mel ott volt a szoba közepén, halomnyi rommal betakarva. Eszeveszett módra söprögetni kezdtem le róla a darapkákat, az adrenalin teljesen elborította az agyam, nem láttam és nem gondolkodtam. Csak azt akartam, hogy Mel megszólaljon.
- Henry, segíts! - sikítottam bepánikolva, ő viszont Markot találta meg, a fiút próbálta kiszabadítani.
- Mel, én vagyok! - kiabáltam, és enyhén megpaskoltam az arcát, de nem mertem komolyabban megmozdítani. A hasán feküdt, és nem látszott, hogy lélegzik e egyáltalán.
- Jenny, engedj. - lökött arrébb Henry, én pedig zsibbadtan tettem, amit mond. Az ujját a lány nyakára nyomta, és egy ideig mozdulatlanul térdelt mellette.
- Van pulzusa, ahogy a srácnak is, habár mindkettőjüké elég gyenge. Hívom a mentőket, addig világíts a saját telefonoddal. - gondolkodott velem ellentétben logikusan Henry. - Ami a lábán van gerenda, azt ne mozdítsd meg. - szólt még vissza, én pedig döbbenten néztem arra, amerre mutatott. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy Mel hátáról elsöpörjem a nagyobb darabokat, így a lábát figyelembe sem vettem. A látványtól én is majdnem összeestem, egy vaskos gerenda súlyosodott Mel mindkét combján keresztül.
Amennyire csak tudtam, eltúrtam az útból minden törmeléket, az ujjaim görcsben álltak a megerőltetéstől, a tenyerem teljesen kisebesedett, a térdemim visítottan tudtak volna a fájdalomtól. Nem érdekelt, hogy Markkal mi van, mert biztos lehet benne, hogy ha túléli, én juttatom kórházba, de istenesen. Az ő hibája, hogy Mel itt van, és az ő hibája, hogy baja esett.
Végigsimítottam Mel haján, kisöpörve így az arcába hulló tincseket, mire váratlanul nyöszörögni kezdett. Elöször azt hittem, csak beképzelem, de egy újabb fájdalmas sóhaj hagyta el a száját.
- Shh, ne mozdulj, itt vagyok! - simítottam végig az arcán, miközben nagy erőfeszítésekkel kinyitotta a szemét.
- A... hol va...a... - nyöszörgött értetlenül.
- Mindjárt itt a mentő. - magyaráztam. - Ne mozogj.
- Jenny? - ismerte fel a hangom, én pedig szinte lefekedütem mellé, hogy egy szintbe legyen az arcunk, és olyan megkönnyebbülés járt át, hogy majdnem elsírtam magam.
- Igen, itt vagyok. - ott voltam. Végre wigani életemben elösször a megfelelő helyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése