- Tipp? - kérdezte, én meg összezavarodva néztem fel rá.
- Tipp? Mi tipp?
- Hogy merre induljunk. - Ashton tekintetén látszott, hogy máris unja az értetlenségemet.
- Ja, öhm... - vörösödtem el - fogalmam sincs.
- Jó kezdet. - dőlt neki a falnak és a mellkasa előtt összefonta a karjait.
- A barátját Mark-nak hívják. Tegnap este eljött hozzánk, talán nála kellene próbálkozni. - dörzsöltem a homlokom, Ashton pedig elismerően biccentett.
- Na, nem is volt olyan nehéz. S hol lakik ez a Mark? - ellökte magát a faltól, és mellém lépett apró mosollyal az arcán.
- Halovány lila gőzöm sincs. - vontam vállat, mire lelohadt a lelkesedése.
- Csodás indítás. - sóhajtott, majd elővette a mobilját, és pötyögtette egy ideig - vélhetően sms-t írt - majd egymást nézve vártuk a választ.
- Tudod, valakire nagyon hasonlítasz. - oldalra billent a fejem és eltűnődve néztem az arcát, ami egyébként így, nappali fényben igazán szép volt.
- Elég sokan néznek ki úgy, mint én. - vont vállat.
- Ja, elég sok a holló errefelé. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és most ő kezdett furán nézni rám. - Mármint...
- Holló? Hmm, nem is rossz. - harapott az ajkába, hogy visszafolytsa a mosolyát.
- Nem úgy értem... vagyis nem rosszból mondtam... - az egész fejem égett, Ashton telefontja pedig pittyegett.
- Oké, tudom, hova kell mennünk. - vágta zsebre a kezeit, majd elsétált mellettem, én pedig futólépésben haladtam utána. Felrémlett bennem, ahogy a kezemet fogta szinte mindig, mikor találkoztunk, és most hiányozni kezdett ez a fajta kedvessége, de szépen elnyomtam a késztetést, hogy a keze után kapjak.
- Fel kellene hívnod az otthoni számotok, lehet, hazaért már. - jutott eszébe Asthonnak, én pedig nagyon haragudtam magamra, amiért ez nem nekem jutott eszembe.
- Szuper ötlet, két kis bibivel. - ráztam a fejem, és kínomban kuncogni kezdtem. Asthon ölni tudott volna a tekintetével, de szavak nélkül is értettem, mire gondol, így folytattam. - Az egyik, hogy nincs vezetékes telefon a házban.
Felvonta az egyik szemöldökét. Brit szokás, tudom, tudom, csak ők képesek ezt csinálni. - Nincs vezetékes? Akkor hívd egyenesen Melt.
- Nos, az ő száma a telefonomba van írva. Amit pedig otthon hagytam. - mostmár idegességemben nevetgéltem, csak mert nem akartam elsírni magam.
- Te nem vagy normális... - motyogta Ashton, a hátrafésülte a szemébe lógó haját, majd ráhúzta a kapucnit. Fel sem tűnt, hogy szemelni kezdett az eső.
- Tudom... de a szomszédomat felhívhatom, hogy nézze meg! - villant fel a kis égő az agyamban, és tudtam is Helenaék számát fejből.
- Oké. - húzta elő a telefont a zsebéből, és behúzódott egy tető alá. Nem mintha sokat segített volna rajtunk, a szél is fújt, egyenesen ránk. Ashton háttérképe meglepő módon nem fekete volt, hanem az alap gyári beállítás, és mikor ezt szóvá tettem, egy pillantással elhallgattatott.
- Igen? - szólt bele a vonal túloldalán egy igazán érzéki brit akcentusú fiú, én pedig éreztem, ahogy elpirulok. Milyen szánalmas vagyok, jesszus.
- Szia Henry, Jenny vagyok. - egyből el is fehéredtem, mert Ashton tekintete fénysebességgel villant rám, ahogy Henry nevét kimondtam, és az összes létező érzelmet ki tudtam belőle olvasni. Leginkább meglepett volt és rettenetesen ingerült.
- Azt mondtad, fél óra, hol a pokolban vagy? - ennyit az érzéki hangról, Henry kishíján dührohamot kapott.
- Tán jönnek a nőid, hogy nem érsz rá? - sziszegtem, Ashton pedig összezavarodva ráncolta a szemöldökét. Legyintettem, hogy ne törődjön velem.
- Figyelj, nem érek most rá, de meg kell kérnelek valamire. - folytattam, mit sem törődve a vonal túloldalán és a mellettem álló fiúból áramló dühre.
- Jenny, húzz haza, én nem vagyok a barátod, hogy minden hülyeséged elviseljem! - Henry visszafolytotta a hangját, biztosan Penny miatt, de kivételesen örültem is neki, hogy nem látom személyesen, mert roppant ijesztően hathatott.
- Nem hülyeség, te idióta! - kiálltottam fel, Ashton pedig közelebb lépett, mintha legalábbis meg kellene valakitől védenie. - Nem tudom, hol van Mel, és a tippem se jött be. Annyit kellene megtenned, hogy átmész hozzánk, és megnézed, Mel hazaért e már véletlenül.
- És te hol vagy? - kérdezett vissza, én pedig az ujjaimat ropogtattam, és Ashton arcát néztem.
- Keresem... valakivel. - tettem hozzá, és homlokon csaptam magam. Ezt nem kellett volna hozzátennem. - Menj már át, 1 percbe se tellik, addig megvárlak.
- Kivel vagy, Jenny? - Henry hangja nyugodt volt, de nem vert át, és a fesztiválon történtek után biztosan nem fogom megmondani neki, hogy Ashtonnal vagyok.
- Egy baráttal. Átmész, vagy sem? - sóhajtottam lemondóan, mire Henry félretette a kagylót, és hallottam, ahogy lépked.
- Te a Spourk gyereket hívtad? - Ashton nem nézett rám, a hátát a falnak vetette, és maga elé bámult.
- Ő lakik a szomszédban. - vontam vállat, és a tekintetem Ashton kezfejére tévedt, amely most görcsösen és elfehéredve feszült ökölbe. - Ashton, mi a...
- Zárva van az ajtó. - szólt bele Henry a telefonba. - S nem is láttam semmi fényt vagy neszt.
- Köszi, akkor majd egyszer megyek. Peny szereti a palacsintát. Szia. - csaptam le gyorsan, hogy ne köthessen még belém.
- Oké, mehetünk Markhoz. - léptem ki az esőre és átkoztam magam, amiért nem hoztam sem esernyőt, sem kapucnis pulóvert. Ashton ellökte magát a faltól, és ismét elindultunk az utcán, és a következő sarkon jobbra fordultunk. Erre még nem jártam, és ha jól emlékeztem a város alaprajzára, folyamatosan kimegyünk belőle.
Egyre csak azon járt az eszem, hogy mégis milyen témát dobhatnák fel, mert a csend kezdett picit kínos lenni, ahogy egymás mellett haladtunk Ashtonnal.
- Egyébként van egy holló tetoválásom. - törte meg a csendet, és a hangjára összerezzentem.
- Tényleg? És hol? - kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem. - Mármint ha publikus.
Ashton halkan nevetgélt. - A combomon.
- Wow, tutira fájt. - képedtem el.
- Van, ami jobban. - válaszolt tömören.
Az ilyen válaszaival nem igazán tudok mit kezdeni.
- Én is szeretnék tetoválást. - szóltam két perc után.
- Szép bőröd van, ne rontsd el. - nézett végig rajtam, én pedig beletúrtam a nyakamhoz tapadt vizes hajamba.
- Van még máshol is? - érdeklődtem kedvesen, és felnéztem a szürke égre, ahonnan csak erőteljesebben száguldottak lefelé az esőcseppek.
- A lábfejemen és a könyököm felett. Te hova szerettél volna? - kérdezte, és meglepődve pillantottam rá. Nem sűrűn érdeklődik rólam, és talán ez is amolyan angol udvariasság.
- Mindig változott, ezért is nem lett belőle semmi. De a oldalt, a bordámra nagyon sokáig szerettem volna egy idézetet íratni.
- Remélem nem ilyen "be happy" vagy valami séma szöveget. - mosolygott le rám, én pedig viszonoztam vidámságát.
- Nem, kicsit kreatívabbnak tartom magam ennél. Egyik kedvenc könyvem idézetéről van szó.
- Szóval sokat olvasol. - szűrte le a lényeget.
- Azt azért nem mondanám. De van, hogy más nem segít. - vontam vállat, miközben befordultunk egy zsákutcába.
- Ismerős helyzet. Ez az a ház. - csengetett be egy igen jómódú emeletes házba. A kaputelefon recsegni kezdett, majd egy női hang érdeklődött, hogy kik vagyunk.
- Üdv, Ashton vagyok, Markot keresem.
- Ashton? Milyen Ashton? - kérdezett vissza a nő, miközben egy "jaj, hagyd már abba" mondat is elhagyta a száját kuncogás közepette. Szóval rosszkor jöhettünk, ez ciki. Asthon rám pillantott, majd ismét a telefon felé fordult.
- Mark egyik jó barátja. Itthon van? - kérdezte idegesen Ashton, de válaszként csak egy kéjes nyögést kaptunk vissza.
- Nem, nincs. A raktárhoz ment a barátaival. - majd kattant egyet, és megszakadt a vonal.
- Legalább neki szebb délutánja lesz. - húztam a szám, Ashton pedig meglepődve nézett rám. - Van, hogy feleslegesen beszélek, majd megszokod. - legyintettem, és indultam vissza a főutcára.
- Tudod esetleg, hogy mi az a raktár? - szóltam vissza a vállam mögött, és megvártam, míg beér.
- Van egy pár, mindet meg kell nézni. Van priuszod? - kérdezte, én pedig leesett állal néztem fel rá.
- Öhm... nincs, de... neked van? - kérdeztem vissza, de már tudtam a választ.
- Van. Akkor remélem, hogy tudsz futni. - fordult be a sarkon, és tovább haladtunk északnak.
- Pontosan miért is? - kíváncsiskodtam.
- Miért is van priuszom vagy miért is kell futnod? - kérdezett vissza, én pedig az összes erőmet összeszedve elnyomtam a kikívánkozó választ, és inkább a könnyebb utat választottam.
- Utóbbi.
- Mert elég valószínű, hogy be kell törnünk pár helyre. - hihetetlen nyugalom töltött el, mikor azt mondta, hogy "törnünk". Vagyis velem marad.
- Miért segítesz nekem? - böktem meg az oldalát, és újra meglepődött, de azért elmosolyodott.
- Mert bolond vagy.
- Hah, köszönöm szépen! - nevettem felháborodva.
- Úgy értem, bolond vagy, hogy egyáltalán szóbaállsz velem. De nem ismered a várost sem... - magyarázta de közbevágtam.
- Hohohó. - tartottam fel a kezeimet, hogy álljunk meg egy pillanatra. - El is árulnád végre, hogy mi zajlik körülötted?
- Nem. - zárta rövidre, én pedig megadóan sóhajttottam. - Előbb-utóbb úgyis megtudod. - tette még hozzá, majd másra terelte a figyelmem. - Kezdjük ennél, lehet, van valahol lyuk a kerítésen. Járjuk körbe.
- A bakancslistámon mindig is szerepelt a tétel, miszerint be akarok törtni valahova... - motyogtam, Ashton pedig az ajkai elé tartotta az ujját, nyugodtan jelezve, hogy kussoljak. Bólintottam, és tényleg lakatot tettem a számra. A szívem hevesebben dobogott, és reméltem, hogy Mel itt van valahol.
Egyszerű drótkerítés volt, de véleményem szerint a gaz jelentette a nagyobb akadályt. Elhagyatott volt az egész hely, a raktár narancssárga színben meredezett előttünk a mérhetetlen rozsdától. Ashton hátra nyújtotta a kezét, én pedig mosolyogva ragadtam meg, majd meggörnyedt háttal lépkedtem utána. Éreztem, ahogy a zoknim is átázik, a vászoncipő nem volt a legjobb választás, de sikerült elnyomnom a hangos szitkozódást.
Három oldalát is megnéztük, de mindenhol tökéletesen állt a drót, a negyedik oldalon pedig már a szomszéd raktárépület volt.
- Add a lábad. - fordult felém Ashton bakot tartva, én pedig erős vállába kapaszkodva elrugaszkodtam, és a kerítés tetején átlendítettem magam. Aztán felfogtam mit csináltam, és elkezdtem vigyorogni.
- Min nevetsz? - érkezett meg mellém, és az épület felé vette az irányt.
- Csak azon, hogy mennyire őrült helyzet is ez. - suttogtam, majd átrohantunk az elhagyatott udvaron. Egyszer sikerült megcsúsznom a sárban, de Ashton még időben elkapott. Az eső nem akart csillapodni, én pedig biztos elkezdtem volna fázni, ha nem cikázna az ereimben az adrenalin ilyen őrült sebességgel.
- Szerintem nincs itt senki, de azért maradj itt. - mutatott az ajtó mellé, mire a falnak vetettem a hátam, és figyeltem a környéket. Ashton nekifeszült az ajtónak, amely többszöri taszigálás hatására megadta magát. Nyikorogva nyílt ki, lepergett a rozsda egyenesen Ashton kapucnijára és vállára.
Végig azt mantráztam magamban, hogy Mel legyen itt, és hazamehessünk.
Természetesen nem volt szerencsém, a hely túlságosan elhagyatott, látszott, hogy régóta nem járt itt senki. A beázott tető és a raktár fura szaga bátortalanított el egyből, és inkább kiléptem ismét az esőre.
- Olyan... nem is tudom, dög szag van. - fintorogtam, Ashton pedig kihátrált az épületből, és maga után húzta az ajtót is.
- Nincs kizárva semmi. Gyere, húzzunk el innen. - indult a kerítés mellé, és ismét átsegített a következő épülethez. Még három épületet ánéztünk, de az egyikben fa lerakat volt, a másik kettő pedig különböző vas és fém dolgok voltak. Túl nagy volt a csend, de biztosra akartunk menni, úgyhogy minden sarkot átkutattunk. Melnek nyoma sem volt.
- Meg fogjuk találni. - simította meg a vállam Asthon, de az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Már nem agyaltam azon, hogy igazából betörünk mindenhova, csak az lebegett előttem, hogy Mel jól legyen, bárhol is van.
- Gyere, ez magasabb. - léptünk oda egy majdnem három méteres téglafalhoz, és újra elrugaszkodtam Asthon kezéből, a fal tetején azonban megálltam.
- S te hogy jutsz fel? - kérdeztem aggódva, merthogy a fal teljesen egyenes volt, sehol egy kiálló dudor, vagy lyuk.
- Megoldom. - ropogtatta meg az ujjait,és hátrálni kezdett.
- Úristen. - suttogtam, és lehunytam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy nekicsapódik a falnak. Csak akkor néztem újra rá, mikor éreztem, hogy mellettem ül, és a szemöldökét felvonva mosolygott rám.
- A francba! - sziszegte, és lejjebb hajolt. - ott egy őr.
A hátamon végigfutott a hideg, ami kész csoda, ha azt nézzük, hogy már teljesen átfagytam a vizes ruháimban. Azonnal arra kaptam a fejem, amerre Ashton nézett, és leesett az állam.
Nem egyszerű őr volt. Egy kétszer kettes szekrény méretű, kopasz ürge, egy alkarom méretű puskával a kezében járkált a raktár bejárata előtt.
- Itt tutira nem lesznek. - mondtam csak úgy a levegőbe, Ashton pedig megragadta a kezem.
- Mikor leérkezünk, feküdj egyből hasra. A gaz elrejt minket valamennyire. Érted? - pont úgy magyarázott, mint egy szerencsétlen óvodásnak. Válaszul csak bólintottam, majd háromra leugrottunk a falról.
Felnyögtem a fájdalomtól és Ashton is nagyot puffant mellettem, majdnem egymásra estünk, és bár tetszett a közelsége, ez érdekelt most a legkevésbé.
Fogalmam sincs, meddig feküdtünk ott a sárban, de mikor az őr percek múlva sem nézett felénk, lassan felálltunk.
- Ott a tűzlépcső, ha felmászunk, be tudunk kukkantani az ablakon.
- Szerintem meg el kellene húznunk innen. Nem tudom elképzelni, hogy Mel itt legyen. Gyerünk tovább inkább.
- Lehet, meglátogatta apucit. - húzott Ashton maga után, de én megtorpantam.
- Mivan? - kérdeztem zavartan, de Ashton csak rángatott a kabátomnál fogva. - Mi köze Mr. Harpernek ehhez az egészhez? Melt keressük, nem? - totál összezavarodtam, ezért vettem néhány mély léegzetet, és elkönyveltem magamban, hogy Ashton csak össze-vissza beszél.
De nem mondott hülyeséget.
- Mássz, megyek utánad. - mutatott a lépcső felé, közben pedig az épület elejét figyelte, ahol az előbb az őr is állt. Teljesen az épület mögé kerültünk, úgyhogy bátrabban kapkodtam a csúszós lépcsőfokokat.
- Csak hogy bámulhasd a seggem. - köptem oda, Ashton pedig meglepetésemre válaszolt.
- Pontosan. Valami jó nekem is jusson már a délutáni kalandunkból. - nem láthattam az arcát, de bármiben lefogadom, hogy mosolygott. Henry-től vártam volna ilyen választ, de Ashtontól valahogy nem esett rosszul vagy bunkón.
Megcsúszott a lábam, mire majdnem felkiálltottam, de valamibe bele is ütközött, és kénytelen voltam sűrűn bocsánatot kérni Ashtontól, amiért fejberúgtam. Vélhetően eddig tartott nőiesnek.
Végre felértünk egy terasz szerűségre, és átláthattam a tető felett. Nem lett volna rossz kilátás, ha a szürke felhők nem telepedtek volna a városra, és épp nem csuromvizesen keresnék egy 14 éves lázadó lányt. Ráadásul sötétedett is.
- Ott egy nyitott ablak. - suttogta Ashton, és a hátam mögé mutatott.
- Be akarsz mászni? - döbbentem meg, mire megrázta a fejét.
- Nem, csak benézünk.
Csodáltam, hogy a szívem még nem akadt ki a tachikardiától.
- Nem hiszem, hogy ez... - jó ötlet, tettem volna hozzá, de a döbbenettől tátva maradt a szám.
Pislogtam és a szememet dörzsöltem, hogy biztosan csak képzelődöm, de ott terült el előttem az egész, és meg kellett kapaszkodnom az ablakban.
Próbáltam összeszedni magam, és lényeges pontokra fókuszálni. Valóban magasan voltunk, és legalább beláthattam az egész raktár belsejét. Hat asztalnál ültek fehér köpenyes nők, ilyen távolságról nem tudtam megállapítani, hány évesek lehetnek. Köztük, mint a keselyűk feketébe öltözött férfiak sétálgattak, kezükben fegyverrel. Nem volt lelki erőm összeszámolni, mennyien vannak, annyira hihetetlennek tűnt az egész helyzet. A nők különböző dolgokat pakoltak zacskóba, majd lemérték őket apró ezüst mérlegeken. Ha nem járkáltak volna őrök körülöttük, azt mondtam volna, hogy fűszert vagy lisztet mérnek ki, de még ilyen távolságról is megállapítható volt hogy némelyik asztalon tabletták voltak halomba rendezve.
- Hát az bizony nem cukorka. - morogta Ashton, én pedig továbbra is tátott szájjal álltam mellette.
A raktár elülső része egy válaszfallal le volt választva, de oda is beláthattunk felülről.
Egy fa asztal állt az egyik falnál, és egyből az az érzésem támadt, hogy az egy iroda szerűség. Nem tudom miért, talán a papírhalmok tették, vagy a mellette levő kanapé. Egy férfi volt ott, két igencsak hiányos öltözetű nővel. A fickó az asztalnál ült, és szivarozott, míg a nők egymás mellett ücsörögtek a kanapén és talán nevetgéltek. Nekik szemben szintén állt néhány fekete kabátos, de nem tudtam kivenni, mit csinálhatnak.
- Húzzunk innen. - sziszegtem, és rohadtul el akartam felejteni, hogy egyáltalán láttam ezt a helyet. Ilyen csak az amcsi filmekben van, képtelenség, hogy egy kisváros szélében valaki drog-lerakatot tartson fel. Teljesen abszurd az egész.
- Csak egy perc. Mel biztos nincs itt? - kérdezte Asthon, és az asztalnál ülő fickóra mutatott. - Ő sem ismerős?
De, ismerős volt. Ezért is akartam elrohanni innen. Az ember, aki kétnaponta ott ül ugyanannál az asztalnál vacsoránál, ahol én is eszek. Az ember, akivel kapcsolatban rossz érzéseim voltak, de azt hittem, csak beképzelem.
Nos, vélhetően médium vagyok, de ezek után mindig a megérzéseimre fogok hallgatni.
Jefferson Harper felkelt a székéből, ügyet sem vetve a nőkre, akik utána sápítoztak, majd egy kapu nagyságú őrrel a háta mögött a hátsó rész felé jöttek. Még a lélegezni sem mertem, és amennyire csak tudtam, elbújtam az ablak alá. Ashton közvetlen mellettem guggolt, és ő is úgy figyelt, mintha legalábbis moziba lennénk. Nagyon szerettem volna, ha moziba üldögélnénk inkább, egy hatalmas popcornnal és Coca-colaval a kezemben.
Feltűnt, mennyire megfeszült mindenki a jelenlététől, eddig sem igazán beszélgettek, de most néma csend telepedett a teremre. Mr. Harper csak sétálgatott, néha megnézett egy két asztalt, és kérdezősködött a nőktől, de halkan, mi fent nem hallhattuk, miről van szó.
Aztán egy szőke hajú nő fülébe súgott valamit, mire az elhátrált az asztaltól. Mindenki őket figyelte, de csak fél szemmel, az őr pedig megragadta a szőke karját, és maga után rángatta. A nő szívet tépően sírni kezdett, de azonnal abbahagyta, mikor az őr az oldalához szorított egy puskát.
Ashton megragadta a kezem és a hátamat is lenyomta, mert időközben felemelkedtem. Ahhol az előbb még őrök álltak, ott most megtekintettem egy ajtót, és pontosan azon keresztül távoztak is mind a hárman: az őr, a nő, és a család apa.
- Te tudtad. - motyogtam, majd vádlón Ashtonra pillantottam. Remegtem, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Nem tudtam biztosra. Az ember hall ezt-azt bizonyos körökben. - igyekezett a tűzlétra felé, és el is indult lefelé, én pedig kábultan követtem.
Ezt az egésszet mégis hogy tartsam magamban? Itt egy - vélhetően - drogdíler (még kimondani is idegen) a város szélén, akivel nem mellesleg egy tető alatt is lakom. Fantasztikusan csúcsszuper. Nem fontolgattam a hazamenést sem mikor megtámadtak, sem mikor rámgyújtották az egész kócerájt. De kezd kicsit sok lenni az itt történtekből.
Ashton már majdnem leért, én pedig körülbelül félúton voltam, mikor megszólalt a telefonja.
Természetesen max hangerőn kemény rock.
Éreztem, ahogy az ujjaimat elhagyja az erő, és a végtagjaim is kezdik felmondani a szolgálatot az ijedtségtől. Ashton hihetetlen sebességgelszedte elő, és nyomta ki, de aztán idegesen beszélni kezdett.
- J., siess kicsit, ugyanis az őr felénk tart. - feltűnt, hogy nem a nevemen szólít, amit most igencsak megköszöntem. Az utolsó 2 métert zuhanva tettem meg, és a nap folyamán már másodszor reméltem, hogy nem tört el bordám. Azonnal feltápászkodtam, és arra néztem, amerre Ashton is. Az őr a raktár fala mellett jött közvetlenül, vélhetően nem szeretett volna elázni, és már a fél távot megtette.
- Most pedig, futás a hátsó falhoz, rugaszkodj el, és próbálj megkapaszkodni. - lökött meg a vállamnál fogva, én pedig teljes erőből futásnak eredtem. Ashton még így is leelőzött, de legalább láttam, hogy csinálja. Az őr utánunk kiálltott, de annyira féltem, hogy inkább kizártam a hangját, és Ashton példáját követve elrugaszkodtam a földről.
Első számú tanács: egy pocsolyából nem tudsz elrugaszkodni, maximum elcsúszni.
Oltári nagyot estem, Ashton pedig volt olyan hülye, hogy leugrott mellém.
- Ugorj! - üvöltötte, és egyből a bevett szokást alkalmaztuk. A vállába kapaszkodtam, és fellendített a fal tetejére. Olyan nagy lendületet vettem, hogy meg sem álltam, egyből át is estem, végre nem mellkasra, de mostmát a medencecsontomat is félthettem. Biztos voltam abban, hogy az őr már utolérte Ashtont, amitől csak mégjobban parázni kezdtem. Dulakodást hallottam, majd távolabbról egy "Ott van!"-t. Körbenéztem, és csak ekkor jöttem rá, hogy valami erdőbe érkezhettem meg.
Ashton mellettem ért földet, mire majdnem felsikítottam, de aztán megláttam, hogy vérzik a feje.
Nem hagyott szóhoz jutni, szétnézett, majd megragadva a kezemet futni kezdtünk.
- Tipp? Mi tipp?
- Hogy merre induljunk. - Ashton tekintetén látszott, hogy máris unja az értetlenségemet.
- Ja, öhm... - vörösödtem el - fogalmam sincs.
- Jó kezdet. - dőlt neki a falnak és a mellkasa előtt összefonta a karjait.
- A barátját Mark-nak hívják. Tegnap este eljött hozzánk, talán nála kellene próbálkozni. - dörzsöltem a homlokom, Ashton pedig elismerően biccentett.
- Na, nem is volt olyan nehéz. S hol lakik ez a Mark? - ellökte magát a faltól, és mellém lépett apró mosollyal az arcán.
- Halovány lila gőzöm sincs. - vontam vállat, mire lelohadt a lelkesedése.
- Csodás indítás. - sóhajtott, majd elővette a mobilját, és pötyögtette egy ideig - vélhetően sms-t írt - majd egymást nézve vártuk a választ.
- Tudod, valakire nagyon hasonlítasz. - oldalra billent a fejem és eltűnődve néztem az arcát, ami egyébként így, nappali fényben igazán szép volt.
- Elég sokan néznek ki úgy, mint én. - vont vállat.
- Ja, elég sok a holló errefelé. - vágtam rá gondolkodás nélkül, és most ő kezdett furán nézni rám. - Mármint...
- Holló? Hmm, nem is rossz. - harapott az ajkába, hogy visszafolytsa a mosolyát.
- Nem úgy értem... vagyis nem rosszból mondtam... - az egész fejem égett, Ashton telefontja pedig pittyegett.
- Oké, tudom, hova kell mennünk. - vágta zsebre a kezeit, majd elsétált mellettem, én pedig futólépésben haladtam utána. Felrémlett bennem, ahogy a kezemet fogta szinte mindig, mikor találkoztunk, és most hiányozni kezdett ez a fajta kedvessége, de szépen elnyomtam a késztetést, hogy a keze után kapjak.
- Fel kellene hívnod az otthoni számotok, lehet, hazaért már. - jutott eszébe Asthonnak, én pedig nagyon haragudtam magamra, amiért ez nem nekem jutott eszembe.
- Szuper ötlet, két kis bibivel. - ráztam a fejem, és kínomban kuncogni kezdtem. Asthon ölni tudott volna a tekintetével, de szavak nélkül is értettem, mire gondol, így folytattam. - Az egyik, hogy nincs vezetékes telefon a házban.
Felvonta az egyik szemöldökét. Brit szokás, tudom, tudom, csak ők képesek ezt csinálni. - Nincs vezetékes? Akkor hívd egyenesen Melt.
- Nos, az ő száma a telefonomba van írva. Amit pedig otthon hagytam. - mostmár idegességemben nevetgéltem, csak mert nem akartam elsírni magam.
- Te nem vagy normális... - motyogta Ashton, a hátrafésülte a szemébe lógó haját, majd ráhúzta a kapucnit. Fel sem tűnt, hogy szemelni kezdett az eső.
- Tudom... de a szomszédomat felhívhatom, hogy nézze meg! - villant fel a kis égő az agyamban, és tudtam is Helenaék számát fejből.
- Oké. - húzta elő a telefont a zsebéből, és behúzódott egy tető alá. Nem mintha sokat segített volna rajtunk, a szél is fújt, egyenesen ránk. Ashton háttérképe meglepő módon nem fekete volt, hanem az alap gyári beállítás, és mikor ezt szóvá tettem, egy pillantással elhallgattatott.
- Igen? - szólt bele a vonal túloldalán egy igazán érzéki brit akcentusú fiú, én pedig éreztem, ahogy elpirulok. Milyen szánalmas vagyok, jesszus.
- Szia Henry, Jenny vagyok. - egyből el is fehéredtem, mert Ashton tekintete fénysebességgel villant rám, ahogy Henry nevét kimondtam, és az összes létező érzelmet ki tudtam belőle olvasni. Leginkább meglepett volt és rettenetesen ingerült.
- Azt mondtad, fél óra, hol a pokolban vagy? - ennyit az érzéki hangról, Henry kishíján dührohamot kapott.
- Tán jönnek a nőid, hogy nem érsz rá? - sziszegtem, Ashton pedig összezavarodva ráncolta a szemöldökét. Legyintettem, hogy ne törődjön velem.
- Figyelj, nem érek most rá, de meg kell kérnelek valamire. - folytattam, mit sem törődve a vonal túloldalán és a mellettem álló fiúból áramló dühre.
- Jenny, húzz haza, én nem vagyok a barátod, hogy minden hülyeséged elviseljem! - Henry visszafolytotta a hangját, biztosan Penny miatt, de kivételesen örültem is neki, hogy nem látom személyesen, mert roppant ijesztően hathatott.
- Nem hülyeség, te idióta! - kiálltottam fel, Ashton pedig közelebb lépett, mintha legalábbis meg kellene valakitől védenie. - Nem tudom, hol van Mel, és a tippem se jött be. Annyit kellene megtenned, hogy átmész hozzánk, és megnézed, Mel hazaért e már véletlenül.
- És te hol vagy? - kérdezett vissza, én pedig az ujjaimat ropogtattam, és Ashton arcát néztem.
- Keresem... valakivel. - tettem hozzá, és homlokon csaptam magam. Ezt nem kellett volna hozzátennem. - Menj már át, 1 percbe se tellik, addig megvárlak.
- Kivel vagy, Jenny? - Henry hangja nyugodt volt, de nem vert át, és a fesztiválon történtek után biztosan nem fogom megmondani neki, hogy Ashtonnal vagyok.
- Egy baráttal. Átmész, vagy sem? - sóhajtottam lemondóan, mire Henry félretette a kagylót, és hallottam, ahogy lépked.
- Te a Spourk gyereket hívtad? - Ashton nem nézett rám, a hátát a falnak vetette, és maga elé bámult.
- Ő lakik a szomszédban. - vontam vállat, és a tekintetem Ashton kezfejére tévedt, amely most görcsösen és elfehéredve feszült ökölbe. - Ashton, mi a...
- Zárva van az ajtó. - szólt bele Henry a telefonba. - S nem is láttam semmi fényt vagy neszt.
- Köszi, akkor majd egyszer megyek. Peny szereti a palacsintát. Szia. - csaptam le gyorsan, hogy ne köthessen még belém.
- Oké, mehetünk Markhoz. - léptem ki az esőre és átkoztam magam, amiért nem hoztam sem esernyőt, sem kapucnis pulóvert. Ashton ellökte magát a faltól, és ismét elindultunk az utcán, és a következő sarkon jobbra fordultunk. Erre még nem jártam, és ha jól emlékeztem a város alaprajzára, folyamatosan kimegyünk belőle.
Egyre csak azon járt az eszem, hogy mégis milyen témát dobhatnák fel, mert a csend kezdett picit kínos lenni, ahogy egymás mellett haladtunk Ashtonnal.
- Egyébként van egy holló tetoválásom. - törte meg a csendet, és a hangjára összerezzentem.
- Tényleg? És hol? - kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem. - Mármint ha publikus.
Ashton halkan nevetgélt. - A combomon.
- Wow, tutira fájt. - képedtem el.
- Van, ami jobban. - válaszolt tömören.
Az ilyen válaszaival nem igazán tudok mit kezdeni.
- Én is szeretnék tetoválást. - szóltam két perc után.
- Szép bőröd van, ne rontsd el. - nézett végig rajtam, én pedig beletúrtam a nyakamhoz tapadt vizes hajamba.
- Van még máshol is? - érdeklődtem kedvesen, és felnéztem a szürke égre, ahonnan csak erőteljesebben száguldottak lefelé az esőcseppek.
- A lábfejemen és a könyököm felett. Te hova szerettél volna? - kérdezte, és meglepődve pillantottam rá. Nem sűrűn érdeklődik rólam, és talán ez is amolyan angol udvariasság.
- Mindig változott, ezért is nem lett belőle semmi. De a oldalt, a bordámra nagyon sokáig szerettem volna egy idézetet íratni.
- Remélem nem ilyen "be happy" vagy valami séma szöveget. - mosolygott le rám, én pedig viszonoztam vidámságát.
- Nem, kicsit kreatívabbnak tartom magam ennél. Egyik kedvenc könyvem idézetéről van szó.
- Szóval sokat olvasol. - szűrte le a lényeget.
- Azt azért nem mondanám. De van, hogy más nem segít. - vontam vállat, miközben befordultunk egy zsákutcába.
- Ismerős helyzet. Ez az a ház. - csengetett be egy igen jómódú emeletes házba. A kaputelefon recsegni kezdett, majd egy női hang érdeklődött, hogy kik vagyunk.
- Üdv, Ashton vagyok, Markot keresem.
- Ashton? Milyen Ashton? - kérdezett vissza a nő, miközben egy "jaj, hagyd már abba" mondat is elhagyta a száját kuncogás közepette. Szóval rosszkor jöhettünk, ez ciki. Asthon rám pillantott, majd ismét a telefon felé fordult.
- Mark egyik jó barátja. Itthon van? - kérdezte idegesen Ashton, de válaszként csak egy kéjes nyögést kaptunk vissza.
- Nem, nincs. A raktárhoz ment a barátaival. - majd kattant egyet, és megszakadt a vonal.
- Legalább neki szebb délutánja lesz. - húztam a szám, Ashton pedig meglepődve nézett rám. - Van, hogy feleslegesen beszélek, majd megszokod. - legyintettem, és indultam vissza a főutcára.
- Tudod esetleg, hogy mi az a raktár? - szóltam vissza a vállam mögött, és megvártam, míg beér.
- Van egy pár, mindet meg kell nézni. Van priuszod? - kérdezte, én pedig leesett állal néztem fel rá.
- Öhm... nincs, de... neked van? - kérdeztem vissza, de már tudtam a választ.
- Van. Akkor remélem, hogy tudsz futni. - fordult be a sarkon, és tovább haladtunk északnak.
- Pontosan miért is? - kíváncsiskodtam.
- Miért is van priuszom vagy miért is kell futnod? - kérdezett vissza, én pedig az összes erőmet összeszedve elnyomtam a kikívánkozó választ, és inkább a könnyebb utat választottam.
- Utóbbi.
- Mert elég valószínű, hogy be kell törnünk pár helyre. - hihetetlen nyugalom töltött el, mikor azt mondta, hogy "törnünk". Vagyis velem marad.
- Miért segítesz nekem? - böktem meg az oldalát, és újra meglepődött, de azért elmosolyodott.
- Mert bolond vagy.
- Hah, köszönöm szépen! - nevettem felháborodva.
- Úgy értem, bolond vagy, hogy egyáltalán szóbaállsz velem. De nem ismered a várost sem... - magyarázta de közbevágtam.
- Hohohó. - tartottam fel a kezeimet, hogy álljunk meg egy pillanatra. - El is árulnád végre, hogy mi zajlik körülötted?
- Nem. - zárta rövidre, én pedig megadóan sóhajttottam. - Előbb-utóbb úgyis megtudod. - tette még hozzá, majd másra terelte a figyelmem. - Kezdjük ennél, lehet, van valahol lyuk a kerítésen. Járjuk körbe.
- A bakancslistámon mindig is szerepelt a tétel, miszerint be akarok törtni valahova... - motyogtam, Ashton pedig az ajkai elé tartotta az ujját, nyugodtan jelezve, hogy kussoljak. Bólintottam, és tényleg lakatot tettem a számra. A szívem hevesebben dobogott, és reméltem, hogy Mel itt van valahol.
Egyszerű drótkerítés volt, de véleményem szerint a gaz jelentette a nagyobb akadályt. Elhagyatott volt az egész hely, a raktár narancssárga színben meredezett előttünk a mérhetetlen rozsdától. Ashton hátra nyújtotta a kezét, én pedig mosolyogva ragadtam meg, majd meggörnyedt háttal lépkedtem utána. Éreztem, ahogy a zoknim is átázik, a vászoncipő nem volt a legjobb választás, de sikerült elnyomnom a hangos szitkozódást.
Három oldalát is megnéztük, de mindenhol tökéletesen állt a drót, a negyedik oldalon pedig már a szomszéd raktárépület volt.
- Add a lábad. - fordult felém Ashton bakot tartva, én pedig erős vállába kapaszkodva elrugaszkodtam, és a kerítés tetején átlendítettem magam. Aztán felfogtam mit csináltam, és elkezdtem vigyorogni.
- Min nevetsz? - érkezett meg mellém, és az épület felé vette az irányt.
- Csak azon, hogy mennyire őrült helyzet is ez. - suttogtam, majd átrohantunk az elhagyatott udvaron. Egyszer sikerült megcsúsznom a sárban, de Ashton még időben elkapott. Az eső nem akart csillapodni, én pedig biztos elkezdtem volna fázni, ha nem cikázna az ereimben az adrenalin ilyen őrült sebességgel.
- Szerintem nincs itt senki, de azért maradj itt. - mutatott az ajtó mellé, mire a falnak vetettem a hátam, és figyeltem a környéket. Ashton nekifeszült az ajtónak, amely többszöri taszigálás hatására megadta magát. Nyikorogva nyílt ki, lepergett a rozsda egyenesen Ashton kapucnijára és vállára.
Végig azt mantráztam magamban, hogy Mel legyen itt, és hazamehessünk.
Természetesen nem volt szerencsém, a hely túlságosan elhagyatott, látszott, hogy régóta nem járt itt senki. A beázott tető és a raktár fura szaga bátortalanított el egyből, és inkább kiléptem ismét az esőre.
- Olyan... nem is tudom, dög szag van. - fintorogtam, Ashton pedig kihátrált az épületből, és maga után húzta az ajtót is.
- Nincs kizárva semmi. Gyere, húzzunk el innen. - indult a kerítés mellé, és ismét átsegített a következő épülethez. Még három épületet ánéztünk, de az egyikben fa lerakat volt, a másik kettő pedig különböző vas és fém dolgok voltak. Túl nagy volt a csend, de biztosra akartunk menni, úgyhogy minden sarkot átkutattunk. Melnek nyoma sem volt.
- Meg fogjuk találni. - simította meg a vállam Asthon, de az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Már nem agyaltam azon, hogy igazából betörünk mindenhova, csak az lebegett előttem, hogy Mel jól legyen, bárhol is van.
- Gyere, ez magasabb. - léptünk oda egy majdnem három méteres téglafalhoz, és újra elrugaszkodtam Asthon kezéből, a fal tetején azonban megálltam.
- S te hogy jutsz fel? - kérdeztem aggódva, merthogy a fal teljesen egyenes volt, sehol egy kiálló dudor, vagy lyuk.
- Megoldom. - ropogtatta meg az ujjait,és hátrálni kezdett.
- Úristen. - suttogtam, és lehunytam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy nekicsapódik a falnak. Csak akkor néztem újra rá, mikor éreztem, hogy mellettem ül, és a szemöldökét felvonva mosolygott rám.
- A francba! - sziszegte, és lejjebb hajolt. - ott egy őr.
A hátamon végigfutott a hideg, ami kész csoda, ha azt nézzük, hogy már teljesen átfagytam a vizes ruháimban. Azonnal arra kaptam a fejem, amerre Ashton nézett, és leesett az állam.
Nem egyszerű őr volt. Egy kétszer kettes szekrény méretű, kopasz ürge, egy alkarom méretű puskával a kezében járkált a raktár bejárata előtt.
- Itt tutira nem lesznek. - mondtam csak úgy a levegőbe, Ashton pedig megragadta a kezem.
- Mikor leérkezünk, feküdj egyből hasra. A gaz elrejt minket valamennyire. Érted? - pont úgy magyarázott, mint egy szerencsétlen óvodásnak. Válaszul csak bólintottam, majd háromra leugrottunk a falról.
Felnyögtem a fájdalomtól és Ashton is nagyot puffant mellettem, majdnem egymásra estünk, és bár tetszett a közelsége, ez érdekelt most a legkevésbé.
Fogalmam sincs, meddig feküdtünk ott a sárban, de mikor az őr percek múlva sem nézett felénk, lassan felálltunk.
- Ott a tűzlépcső, ha felmászunk, be tudunk kukkantani az ablakon.
- Szerintem meg el kellene húznunk innen. Nem tudom elképzelni, hogy Mel itt legyen. Gyerünk tovább inkább.
- Lehet, meglátogatta apucit. - húzott Ashton maga után, de én megtorpantam.
- Mivan? - kérdeztem zavartan, de Ashton csak rángatott a kabátomnál fogva. - Mi köze Mr. Harpernek ehhez az egészhez? Melt keressük, nem? - totál összezavarodtam, ezért vettem néhány mély léegzetet, és elkönyveltem magamban, hogy Ashton csak össze-vissza beszél.
De nem mondott hülyeséget.
- Mássz, megyek utánad. - mutatott a lépcső felé, közben pedig az épület elejét figyelte, ahol az előbb az őr is állt. Teljesen az épület mögé kerültünk, úgyhogy bátrabban kapkodtam a csúszós lépcsőfokokat.
- Csak hogy bámulhasd a seggem. - köptem oda, Ashton pedig meglepetésemre válaszolt.
- Pontosan. Valami jó nekem is jusson már a délutáni kalandunkból. - nem láthattam az arcát, de bármiben lefogadom, hogy mosolygott. Henry-től vártam volna ilyen választ, de Ashtontól valahogy nem esett rosszul vagy bunkón.
Megcsúszott a lábam, mire majdnem felkiálltottam, de valamibe bele is ütközött, és kénytelen voltam sűrűn bocsánatot kérni Ashtontól, amiért fejberúgtam. Vélhetően eddig tartott nőiesnek.
Végre felértünk egy terasz szerűségre, és átláthattam a tető felett. Nem lett volna rossz kilátás, ha a szürke felhők nem telepedtek volna a városra, és épp nem csuromvizesen keresnék egy 14 éves lázadó lányt. Ráadásul sötétedett is.
- Ott egy nyitott ablak. - suttogta Ashton, és a hátam mögé mutatott.
- Be akarsz mászni? - döbbentem meg, mire megrázta a fejét.
- Nem, csak benézünk.
Csodáltam, hogy a szívem még nem akadt ki a tachikardiától.
- Nem hiszem, hogy ez... - jó ötlet, tettem volna hozzá, de a döbbenettől tátva maradt a szám.
Pislogtam és a szememet dörzsöltem, hogy biztosan csak képzelődöm, de ott terült el előttem az egész, és meg kellett kapaszkodnom az ablakban.
Próbáltam összeszedni magam, és lényeges pontokra fókuszálni. Valóban magasan voltunk, és legalább beláthattam az egész raktár belsejét. Hat asztalnál ültek fehér köpenyes nők, ilyen távolságról nem tudtam megállapítani, hány évesek lehetnek. Köztük, mint a keselyűk feketébe öltözött férfiak sétálgattak, kezükben fegyverrel. Nem volt lelki erőm összeszámolni, mennyien vannak, annyira hihetetlennek tűnt az egész helyzet. A nők különböző dolgokat pakoltak zacskóba, majd lemérték őket apró ezüst mérlegeken. Ha nem járkáltak volna őrök körülöttük, azt mondtam volna, hogy fűszert vagy lisztet mérnek ki, de még ilyen távolságról is megállapítható volt hogy némelyik asztalon tabletták voltak halomba rendezve.
- Hát az bizony nem cukorka. - morogta Ashton, én pedig továbbra is tátott szájjal álltam mellette.
A raktár elülső része egy válaszfallal le volt választva, de oda is beláthattunk felülről.
Egy fa asztal állt az egyik falnál, és egyből az az érzésem támadt, hogy az egy iroda szerűség. Nem tudom miért, talán a papírhalmok tették, vagy a mellette levő kanapé. Egy férfi volt ott, két igencsak hiányos öltözetű nővel. A fickó az asztalnál ült, és szivarozott, míg a nők egymás mellett ücsörögtek a kanapén és talán nevetgéltek. Nekik szemben szintén állt néhány fekete kabátos, de nem tudtam kivenni, mit csinálhatnak.
- Húzzunk innen. - sziszegtem, és rohadtul el akartam felejteni, hogy egyáltalán láttam ezt a helyet. Ilyen csak az amcsi filmekben van, képtelenség, hogy egy kisváros szélében valaki drog-lerakatot tartson fel. Teljesen abszurd az egész.
- Csak egy perc. Mel biztos nincs itt? - kérdezte Asthon, és az asztalnál ülő fickóra mutatott. - Ő sem ismerős?
De, ismerős volt. Ezért is akartam elrohanni innen. Az ember, aki kétnaponta ott ül ugyanannál az asztalnál vacsoránál, ahol én is eszek. Az ember, akivel kapcsolatban rossz érzéseim voltak, de azt hittem, csak beképzelem.
Nos, vélhetően médium vagyok, de ezek után mindig a megérzéseimre fogok hallgatni.
Jefferson Harper felkelt a székéből, ügyet sem vetve a nőkre, akik utána sápítoztak, majd egy kapu nagyságú őrrel a háta mögött a hátsó rész felé jöttek. Még a lélegezni sem mertem, és amennyire csak tudtam, elbújtam az ablak alá. Ashton közvetlen mellettem guggolt, és ő is úgy figyelt, mintha legalábbis moziba lennénk. Nagyon szerettem volna, ha moziba üldögélnénk inkább, egy hatalmas popcornnal és Coca-colaval a kezemben.
Feltűnt, mennyire megfeszült mindenki a jelenlététől, eddig sem igazán beszélgettek, de most néma csend telepedett a teremre. Mr. Harper csak sétálgatott, néha megnézett egy két asztalt, és kérdezősködött a nőktől, de halkan, mi fent nem hallhattuk, miről van szó.
Aztán egy szőke hajú nő fülébe súgott valamit, mire az elhátrált az asztaltól. Mindenki őket figyelte, de csak fél szemmel, az őr pedig megragadta a szőke karját, és maga után rángatta. A nő szívet tépően sírni kezdett, de azonnal abbahagyta, mikor az őr az oldalához szorított egy puskát.
Ashton megragadta a kezem és a hátamat is lenyomta, mert időközben felemelkedtem. Ahhol az előbb még őrök álltak, ott most megtekintettem egy ajtót, és pontosan azon keresztül távoztak is mind a hárman: az őr, a nő, és a család apa.
- Te tudtad. - motyogtam, majd vádlón Ashtonra pillantottam. Remegtem, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Nem tudtam biztosra. Az ember hall ezt-azt bizonyos körökben. - igyekezett a tűzlétra felé, és el is indult lefelé, én pedig kábultan követtem.
Ezt az egésszet mégis hogy tartsam magamban? Itt egy - vélhetően - drogdíler (még kimondani is idegen) a város szélén, akivel nem mellesleg egy tető alatt is lakom. Fantasztikusan csúcsszuper. Nem fontolgattam a hazamenést sem mikor megtámadtak, sem mikor rámgyújtották az egész kócerájt. De kezd kicsit sok lenni az itt történtekből.
Ashton már majdnem leért, én pedig körülbelül félúton voltam, mikor megszólalt a telefonja.
Természetesen max hangerőn kemény rock.
Éreztem, ahogy az ujjaimat elhagyja az erő, és a végtagjaim is kezdik felmondani a szolgálatot az ijedtségtől. Ashton hihetetlen sebességgelszedte elő, és nyomta ki, de aztán idegesen beszélni kezdett.
- J., siess kicsit, ugyanis az őr felénk tart. - feltűnt, hogy nem a nevemen szólít, amit most igencsak megköszöntem. Az utolsó 2 métert zuhanva tettem meg, és a nap folyamán már másodszor reméltem, hogy nem tört el bordám. Azonnal feltápászkodtam, és arra néztem, amerre Ashton is. Az őr a raktár fala mellett jött közvetlenül, vélhetően nem szeretett volna elázni, és már a fél távot megtette.
- Most pedig, futás a hátsó falhoz, rugaszkodj el, és próbálj megkapaszkodni. - lökött meg a vállamnál fogva, én pedig teljes erőből futásnak eredtem. Ashton még így is leelőzött, de legalább láttam, hogy csinálja. Az őr utánunk kiálltott, de annyira féltem, hogy inkább kizártam a hangját, és Ashton példáját követve elrugaszkodtam a földről.
Első számú tanács: egy pocsolyából nem tudsz elrugaszkodni, maximum elcsúszni.
Oltári nagyot estem, Ashton pedig volt olyan hülye, hogy leugrott mellém.
- Ugorj! - üvöltötte, és egyből a bevett szokást alkalmaztuk. A vállába kapaszkodtam, és fellendített a fal tetejére. Olyan nagy lendületet vettem, hogy meg sem álltam, egyből át is estem, végre nem mellkasra, de mostmát a medencecsontomat is félthettem. Biztos voltam abban, hogy az őr már utolérte Ashtont, amitől csak mégjobban parázni kezdtem. Dulakodást hallottam, majd távolabbról egy "Ott van!"-t. Körbenéztem, és csak ekkor jöttem rá, hogy valami erdőbe érkezhettem meg.
Ashton mellettem ért földet, mire majdnem felsikítottam, de aztán megláttam, hogy vérzik a feje.
Nem hagyott szóhoz jutni, szétnézett, majd megragadva a kezemet futni kezdtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése