Agyam sötét fellegei között egy dal jutott az eszembe, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy nem vagyok normális. Habár maga az Orianthi szám legalább a fulladásról szól, és az egyik sora is teljesen igaz volt a jelenlegi helyzetemre.
"Miért fulladok még mindig?"
A tényt, miszerint kezdek észhez térni - ha ez esetemben egyáltalán lehetséges - abból következtettem ki, hogy a torkom versenyezhetett volna egy csiszoló papírral, és én tutira a torkomra fogadtam volna a dobogó legfelső szintjének elérését. Aztán fokozatosan, ahogy éberebb lettem, megéreztem a tüdőm és a hátam sajgását.
De ami mindennél jobban zavart, hogy még mindig éreztem a füst jellegzetes szagát, és erre már minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet, majd hamar be is csuktam.
Túl világos volt, és kénytelen voltam pislogni párat, miközben nyöszörögni kezdtem, ugyanis megéreztem, hogy valami lefogja a szám.
- Nyugi, Jenny, most már minden oké. - lépett egyből az ágyam mellé Helena, én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, de csövek akadályozták.
- Füst van... - motyogtam, Helena pedig összeráncolt szemöldökkel próbált rájönni, mit mondhattam.
- Füst van... valahol... - lángoló torkom nem hagyott hangosan beszélni, de Helena végre megértette.
- Ó, nincs már füst, Jenny, nincs már sehol. Szólok a dokinak. - egy gombot nyomott meg a falon, majd megsimította a kézfejemet.
- Mi történt? - kérdeztem, és a másik kezemmel elvettem a számról az oxigén maszkot, mert már nagyon idegesített.
- Hát, röviden leégett az egész barlang szerű épület. - húzta szomorúan a száját, én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Oké, és hosszan? - kérdeztem két köhögés közt.
- Még nem tudni biztosan, a lényeg, hogy téged kimentettek. - lépett hátrébb az ágyamtól, miközben a fiatal doki bevágódott az ajtón.
- Csicsergő madaraktól szépséges jóreggelt önnek, Ms. Brown. - gyorsan elkönyveltem magamban, hogy a doki sem százas, és miután belevillogott a szemembe, hogy biztosan meg is vakulhassak a többi bajom mellé, eljutott az agyamig, amit mondott.
- Reggel? - néztem Helenara, de ő a haját babrálta.
- Igen, szundikált kicsikét. - vigyorgott a doki, és pont úgy gügyögött hozzám, mint egy csecsemőhöz. Előredőltem, hogy letapogassa a hátam a sztetoszkóppal, és ekkor vettem észre a nem túl csini hálóingemet is.
- Mindjárt beküldök egy kedves ápolót, hogy vegyen öntől vért, és ha jók az eredmények, estére akár haza is mehet.
- Már itt is vagyok. - ismerős brit akcentusra kaptam fel a fejem, és zavartan néztem vissza újra apró virágos hálóingemre. Hát persze, hogy Henry az a kedves ápoló, mert ebben a kórházban vélhetően nincs egy aranyos öregedő nénike, aki nyudíj előtti éveit dolgozza épp. Nem, itt csak szexi egyenruhás pasasok vannak, mintha szabályzat kötelezné.
Nagyon reméltem, hogy álmodok, de a testemet hasogató fájdalom egyre csak éberebbé tett.
- Ó, Henry, örülök, hogy látom. - vigyorgott rá a doki, és közben kiírt egy csomó papírt.
- Hát ezzel egyedül van. - motyogtam, és újra szippantottam a maszkból.
Henry pont úgy nézett ki, mint egy vérprofi a Grace klinikából, és nem örültem túlzottan annak, hogy a kezében tűt tart.
- Nyugi, máshogy tervezlek kinyírni. - vigyorgott, és az alkaromat kezdte tapogatni erek után kutatva. Én azonban próbáltam nem rá nézni, mert szinte biztosra vettem, hogy a pulzusom is leméri, ami a jelen közelségétől igencsak magasra szökött. Másra tereltem a témát.
- Arra még emlékszem, hogy a füst fojtogat - itt újra elkapott a szorongó érzés, de gyorsan elhesegettem a témát, a traumával később akartam foglalkozni, még ha újra és újra le is játszódott előttem egy jelenet - de hogy jutottam ki? - szisszentem fel a tűszúrásra.
Helenara néztem, aki viszont a bátyjával nézett össze. A doki a papírokba volt merülve, úgyhogy ő tutira nem fog válaszolni.
- Nem tudjuk. - válaszolt végül Henry, és egy vattát nyomott a könyök hajlatomba.
- Jó, te biztos valakivel andalogtál a csillagok alatt. - vágtam oda rekedten, majd Helenára néztem várakozóan.
- Nem... nem tudom. - hebegte, és zavartan simított végig a karján. - Ne haragudj, de már csak akkor tudtam meg, hogy te vagy az, mikor a mentősök az ágyra tettek. - harapdálta az ajkát, mire lemondóan sóhajtottam.
Szóval valaki kimentett egy rohadt égő épületből, és sosem fogom tudni meghálálni. Csodás.
A doki virágillatokban gazdag szépséges napot kívánva kiment a szobából, Henry pedig követte.
- Helena menj haza nyugodtan, tök fölösleges volt egyáltalán itt maradnod. - aranyos volt tőle, de túlzás is.
Helena ásított egyet, és szomorúan nézett rám.
- De ha bármi kell, nyugodtan hívj. Ott a telefonod meg a ruhád az éjjeliszekrényben. - intett, majd magamra hagyott a fehér szobában. A kora reggeli napsugarak megvilágították a kezem, melybe infúzió csöpögött. Szétnéztem a kórteremben, de nem igazán láttam semmit.
Egy valamit akartam, és azt is tudtam, hogy feleslegesen fogom felizgatni, de szükségem volt rá.
Felültem, majd miután alábhagyott a köhögés, és az oldalam sem akart kiszakadni a helyéről, kutatni kezdtem a telefonom után.
Tárcsáztam, majd abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, könnyek szöktek a szemembe.
- Jenny? Halló! Valami baj van? - kérdezte egyből, én pedig nem tudtam visszatartani a bennem felgyülemlett érzéseket.
Mert hiába adtam az előbb is, hogy nem érdekel a dolog, igenis emlékszem mindenre. Emlékszem a pánikra, emlékszem arra, ahogy a füst marta a szemem, a torkom és a tüdőm, emlékszem arra, hogy görnyedtem össze a köhögéstől.
Nem áltatom magam, tudom, hogy lazán otthagyhattam volna a fogam. S ha mindez nem lett volna elég, ha már nem remegtem volna eléggé a visszafolytott sírástól, eszembe jutott az is, hogy a kamrában is zárt ajtót találtam, mikor menekülni próbáltam az erőszakos fiú elől.
Túl sok volt. Én, aki mindig erős voltam, én, akinek a szája akkora, mint a bécsi kapu kezdtem szétesni egy olyan városban, ahol senkit nem ismerek, egy kórteremben, fehér falak közt.
- Anyu... - csuklott el a hangom, és az első könnyet további 20 követte.
- Ó, istenem, Jenny, annyira aggódtunk érted! - futott az előszobába Eliz, mikor beléptem az ajtón, és azonnal át is ölelt. Kivételesen jól esett a közelsége. Peny és Mel az ebédlőben ültek, de mikor megláttak, Peny is odasétált elém, és úgy nézett rám hatalmas szemeivel, mintha legalább egy híres filmsztár lépett volna hatalmas házukba.
- Szólhattál volna, el mentünk volna érted autóval. Sajnálom, hogy nem mentem be, egy órája értem haza, reggel pedig még nem tudtam, hogy mi történt. - simította meg az arcom Eliz, mire halványan elmosolyodtam.
- Ugyanmár, mostmár jól vagyok. Picit fáj a fejem, de a doki szerint hamarosan elmúlik. Legalább kiszellőztettem. - vontam vállat, és megsimítottam Peny feje búbját.
Jefferson Harper épp akkor sétált le a lépcsőn, én pedig a lábamat kezdtem fikszírozni.
Tartottam a pasastól, habár a héten semmi különös nem történt vele kapcsolatban. Csak vacsoránál találkoztunk, aztán pedig igyekeztem nem a szeme előtt lenni. Még mindig fogalmam nem volt arról, miért tartok tőle, de ezt már a kezdődő paranoiámra fogtam.
- Beszéltem már édesanyáddal, de ha haza szeretnél menni, megértem. - vezetett Eliz az étkezőasztalhoz, ahol Mel még mindig úgy ült, mint egy fadarab, és nem nézett rám, de legalább nem volt rajta pandasmink és egész emberien nézett ki. Piros felsőt viselt, és a haja is természetes hullámossággal omlott a vállára.
Gondolom estére nincs buli, vagy épp tegnap kibulizta magát.
- Én is beszéltem vele, de felesleges hazamennem. Jól vagyok. - mosolyogtam. - Habár azt nem tudom, mit főzzünk holnap. - vigyorogtam Penyre, aki a lábát lóbálva mosolygott rám vissza.
- Maradt vacsiról spagetti. - téblábolt a konyhában Eliz, és egy nagy adagot a tányérra tett, majd a mikróba dobta megmelegíteni.
- Gondolom a kórházban nem volt hétfogásos vacsora. - szólalt meg Mr. Harper, mire összerezzentem, de azért megjátszott vigyorral bólogattam. Nem sűrűn szól hozzám, de a hangjában mindig bújkál valami furcsa. Azonban a krémszínű pólójában, ahogy a pultnak támaszkodott, teljesen úgy nézett ki, mint egy normális apa.
Tudom, hogy csak beképzelem az egésszet, és nagyon ideje lesz, hogy leszokjak róla, így kedvesen visszakérdeztem.
- Olyan illetlen vagyok, még nem is érdeklődtem. Hol is dolgozik pontosan? - az asztal alatt ropogtattam az ujjaimat, de töretlenül álltam a pillantását.
- Egy multinacionális cégnél. Több minden az én kezembe fut, tudod, ételláncok, telekomunikáció, Coca-Cola - vigyorgott, majd legyintett egyet, mintha semmi extra nem lenne. - Ilyesmi. Szeretném, ha az én csillagaimnak minden meglenne, mire felnőnek.
A lányok szokás szerint nem néztek egymásra, az arcukra nem ült ki semmi, és hallottam, ahogy Eliz kezéből kiesik egy pohár, de szerencsére még időben elkapta.
Mr. Harper a tévé elé telepedett, én pedig jóízűen nyammogtam a felmelegített spagettiből. Már épp az utolsó falatot nyeltem le, mikor csengettek, és mind az öten kérdőn néztünk össze.
- Ki a fene képes vasárnap este jönni? - törölte meg a kezét Eliz egy rongyban, miközben ajtót nyitott.
- Elnézést Mrs. Harper, hogy ilyenkor zavarok, de Mel-hez jöttem. - hallottunk egy fiú hangot, mire Mr. Harper is felkelt a helyéről. Egyből Melre néztem, aki a szája elé kapta a kezét.
- És azt megtudhatjuk fiatal úr, hogy maga kicsoda? - kérdezett vissza az apuka, én pedig összeráncolt szemöldökkel vizsgáltam Mel arckifejezését, akin a meglepettség és az elborzadás együttese váltogatta egymást.
- Marknak, uram. - válaszolt, majd alig hallhatóan csuklott egyet.
Te jó isten! Ez egyre jobb lesz. A fiú az első napról, aki történetesen Mel pasija. Az eszem megállt. Farkaszemet néztünk Mellel, majd én pattantam fel előbb, és siettem át a nappalin, egyenesen az előszobába.
Mark vöröslő szemei nem tudták tagadni, hogy be van tépve, zsíros haja szanaszét állt, és szürke pulcsija nyaka szakadt volt. Látszott, hogy alig áll a lábán, és újra csuklott egyet.
- Ó, szia Mel. Beszélhetnénk? - nézett el mellettem a fiú, habár a szemei úgy összeakadtak, hogy nem mertem volna megesküdni arra, hogy valóban látja is Melt,és nem csak a perifériáját képes kikövetkeztetni.
- Mellanie Harper, mégis ki ez a fiú? - kérdezte Mr. Harper, és a hangjától mindnyájunk erében megfagyott a vér. Ez nem egy aggodó apa hangja volt. Sokkal inkább a Keresztapa egyes jelenetei jutottak eszembe. Mel holt sápadt volt, és láttam, ahogy a körmeit tépkedi idegességében.
- Nem... nem tudom. - hebegte, én pedig pókerarcot vágtam, hogy nyomát se mutassam, hogy meglep a hazugsága.
- Mel... Mel, én még mindig szeretlek. - rogyott térdre a fiú, mire mind hátráltunk egy lépést. Gyorsan becsuktam a számat, mert a meglepettségtől leesett az állam. Láttam, hogy Mel az egyik szemét törli, de kihúzott háttal és méltósággal viselte el a csapásokat, amik érték.
- Ami tegnap este történt... én úgy sajnálom... - szipogott Mark, és a lábunk előtt elsírta magát.
- Öhm, Jó estét. - köszönt Helena az ajtóból és nem igazán értette, hogy mégis mi folyik a szomszédjukban. Mondjuk mi sem igazán.
Mel előrelélepp, és felsegítette a fiút, Eliz a lépcsőhőz lépett, Mr. Harper pedig továbbra is az ajtót tartotta.
- Menj haza, Mark. - terelte ki a fiút, az én szívemben pedig egy apró fénycsóva villant a büszkeségtől. Aztán kinéztem az ajtón, és egy göndör, barna hajú és nagyon hosszú lábú lányt láttam lépkedni Henryék háza felé.
- Na ne... - szóltam hangosan, mire mindenki felém kapta a tekintetét. Gyorsan legyintettem, és miközben Helena belépett a házba, a nem túl jó állapotban lévő Mark is elindult az utcán. A baj csak az volt, hogy végig azt üvöltötte, hogy "Szeretlek, Mellanie Harper", úgyhogy nagy esélyekkel a család ma este megadta a holnapi pletykaadagot a szomszédoknak.
- Helena...-pisszegtem, és a szembe lévő ház felé intettem a fejemmel. - Az nem az a csaj, akit tegnap említettél? - kérdeztem, mire lemondóan fújt egyet.
- Grechen? Lehet. Nem érdekel. Igazából ma már ő a harmadik, aki jött hozzánk, az első kettő még ott van, szóval ha nem baj, megint aludnék nálad. - láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, és nagyon megsajnáltam. Elfordult, én pedig megfogtam a kezét, hogy felvezessem a szobámba. Jóéjszakát kívántam a családnak, habár épp Mellanie-val voltak elfoglalva, szóval nem nagyon érdekeltem őket és a szobámba mentünk. Lassan szokássá vált, hogy én aludtam a földön, matracon, Helena pedig az ágyamban, de semmi kifogásom nem volt ellene.
- Helyezd magad kényelembe, csak lefektetem Peny-t. - léptem ki az ajtón, Helena pedig a tévémet kapcsolta be, valami nézhető után kutatva.
Peny épp a fürdőszobában mosta a fogát, és a tükörből nézett rám vissza. Az ajtónak támaszkodtam, és úgy figyeltem a kislányt, akiből mintha hiányozna a rossz. Tündéri szemei csillogtak, még testtartása is szelídségről és jóságról tanúskodott.
- Képzeld, aputól kaptam egy nagy macit. - áradozott fogkefével a szájában.
- Legalább élőt? - ugrattam, mire elszomorodott.
- Nem, plüst. De olyan nagy, mint én. - vigyorgott habos szájjal, mire a fejem csóváltam.
- Jólvan, mackó pajtás, irány átöltözni és az ágyba. Felőlem olvashatsz sokáig, nem árullak be.
-Én is úgy szeretnék egy olyan titkos társaságot... - elmélkedett Peny, miközben a szobája felé igyekezett.
- Meg egy Gabrielt magadnak, mi? - mosolyogtam, és visszaemlékeztem, mennyire odavolt én is a Louis Sachar regényért.
- Aaron és Nathan a kedvencem, de majd még meglátjuk. - vont vállat és ráugrott az ágyára, én pedig elismerően csettintettem, mikor megláttam a hatalmas plüst. Az egyik sarkot teljesen elfoglalta.
Adtam egy gyors puszit a homlokára, majd behúztam magam után az ajtót, és a saját szobám felé igyekeztem.
A fejfájásom egyre csak erősödött, úgyhogy betértem a fürdőszobába, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót és letusoljak.
Hosszú ideig csak folyt az arcomra a langyos víz, de akárhogy próbáltam, nem tudtam ellazulni.
Egész nap egy gondolat járt az agyamban, és rettenetesen zavar, hogy nem tudom, ki hozott ki az égő épületből.
A vízcseppek végiggördültek a homlokomon, végig a szemhéjamon, majd a nyakam irányába indultak tovább. Minden idegvégzősédesem a vízre koncentrált, az ujjhegyeimről másodpercenként cseppentek le a végtelenbe, de a lábam egyre csak remegett. Vettem pár mély lélegzetet, miközben a számba is víz csordogált.
Voltam már jobb formában is.
Muszáj volt összeszednem magam, mert ez nem én vagyok. Én erős vagyok, és gond nélkül lefejelek egy pasit, aki épp kikezd velem. Én szembeszállok egy rakat ittas gyerekkel, hogy a fogadott húgomat megmentsem a végleges elzülléstől.
Én vagyok az, aki szóba állt a kiközösítettel, és nem alélok el a félisten láttán (jó, ez utóbbi harcom megtörni látszik).
Nem én leszek az, aki naphosszakat pánikol elmúlt dolgokon.
Megráztam magam, és letusoltam úgy, ahogy egy normális emberhez illik, citrom illatú samponnal és hasonlók. Egy szál blúzban és rövidnaciban sasszéztam vissza a szobámba, ahol Helena már a Narancsvidék egy ismételt részét nézte.
- Tudod, azért fáj, hogy Gretchen ott van nálunk... - buktak ki belőle a szavak, amikre már számítottam is. Megpaskolta a párnámat, és befeküdtem mellé, hogy egyenesen rálássak a tévére én is. -Az utóbbi két évben folyamatosan keresztbetett nekem. És ezt Henry is tudja. - szipogott barátnőm, én pedig vígasztalóan megszorítottam a kezét. Közben pedig gyors gyűlölet alakult ki bennem Gretchen iránt. Helena jószívű és kedves, fogalmam sincs, miért kellett cseszegetni.
- De mégis miért? - érdeklődtem.
- Jaj, hát a szokásos hollywood-i drámák a középiskolában. Azt hitte, hogy kifejezetten arra a fiúra pályázok, aki neki tetszik. Pedig Brian csak a barátom, de volt annyi esze, hogy ne álljon össze vele. Ennyi a nagy sztori. - vont vállat Helena, én pedig bíztatóan mosolyogtam.
- Nagyon bántott? - kérdeztem.
- Áh, csak a szokásos. Mostmár nem érdemes rajta agyalni. Csak gáz, hogy a bátyámmal enyeleg, ennyi. Biztos fáradt vagy, aludjunk. - bökte meg az oldalam viccesen, majd gyorsan lefagyott a képéről a mosoly. - Jaj, Jenny, annyira sajnálom, nem akartam...
- Semmi baj, még örülök is, hogy nem hoztad fel. Tényleg kicsit fáradt vagyok, hat a fájdalomcsillapító. - másztam le az ágyról, át a matracra, Helena pedig lekapcsolta a tévét, így csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a szobám. Narancssárgás fénye pont a takarómra vetített csíkot, én pedig egyre inkább elálmosodtam a félhomályban.
Már nem érzékeltem a fényt, nem érzékeltem Helena halk légzését.
S nem érzékeltem a matracot magam alatt. Melegem volt, de akárhogy próbáltam lerúgni magamról a takarót, nem sikerült. Leginkább azért, mert már nem is volt rajtam. Túl sötét volt, és úgy éreztem, mintha valami nyomná a mellkasom.
Levegő után kaptam, de csak füst marta a torkom, a tüdőm pedig nem mozdult. A pánik hullámként söpört végig rajtam, újra csak levegőt próbáltam venni, de csak egy halk nyögés szalad ki a számon. Nem tudtam mozdulni, és teljesen kétségbeesetten próbáltam bármit is csinálni. Azt sem tudtam, hogy álmodom e egyáltalán, túl valóságos volt minden. Hátrahanyatlott a fejem, és a fülemben egyre inkább vízhangzott a gyors szívverésem. Az oldalam majd' kiszakadt az erőlködéstől, a lábaim pedig remegtek az oxigénhiánytól. Nyöszörögtem és vergődtem, de képtelen voltam lélegezni. A tüdőm felmondta a szolgálatot, és a többi testrészem sem akart mozdulni.
Aztán megéreztem, hogy valami hideg ér a kezemhez. Az ijedtségem a tetőfokára hágott, de a hideg egyre csak folyt lefelé. Már azt sem tudtam, hogy tényleg sötét van e körülöttem, vagy csak a szemem van csukva, de a hideg valami elérte a mellkasom, minek hatására a nyomás engedni kezdett, és hörögve mélyet haraptam a levegőből. A fejemet is elérte a hideg, és fokozatosan folyt lefelé a homlokomon keresztül a szemgödrömbe, és felpattantak a szemeim.
- Ááá. - üvöltve hátráltam, és belevertem a fejem a csempébe. Helenaval találtam szemben magam, aki továbbra is a zuhanyrózsát tartotta felém.
- Jenny, a francba már, kelj fel! - üvöltötte magán kívül, mire a kezemet magam elé tartottam, ő pedig gyorsan elzárta a csapot.
- Fel...felébredtem... - motyogtam, és mélyeket lélegeztem.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer mindent eldobnék csak azért, hogy olyan normális testi reakciókat csinálhassak, mint a légzés. Mindenki alábecsüli, nem törődnek vele. Fontosabb a pattanás az arcon, fontosabb a szívverés és az idegek működése. De a légzés olyan automatikus, olyan megszokott dolog, amit idővel mindenki elfelejt. Csináljuk mert megszokjuk, oxigént viszünk be, mert ez a normális. De ha mindez megszűnik, sehol nem leszünk. Nem lesz vérkeringés, nem lesz idegi átvitel és nem lesz pattanás a bőrődön. Mélyeket lélegeztem, és kiélveztem, hogy én irányítom a testem, én felelek érte.
- Nyöszörögtél... - magyarázkodott Helena, miközben a pultnak dőlt, és láttam, hogy remeg az adrenalintól. - Kezdetben csak szólítgattalak, de nem reagáltál rá. Aztán lökdöstelek, sőt, még párnával is püföltelek, de semmi, ugyanúgy kapaszkodtál a matracba, és még csak jelét sem adtad, hogy hallanál. Szerencsére a jeges víz segített, és szerencséd, hogy pehelykönnyű vagy, mert mást nem tudtam volna kihúzni a fürdőszobáig. - söpörte ki a homlokából a haját, és láttam, ahogy remegnek az ajkai az elfolytott könnyektől, miközben még mindig a zuhanytálcán ültem.
- Nem kaptam levegőt. Vagyis inkább fulladtam, én sem tudom pontosan. - ráztam meg a fejem, mert már elkezdett homályosodni az éber rémálom.
- Nagyon durva voltál. - fújt egyet Helena, és a kezembe nyomott egy törölközőt.
- Szerintem vissza kellene mennünk a kórházba. - tördelte az ujjait, én pedig egyenesen elutasítottam.
- Nem, ez csak rémálom volt. Számítottam rá. Elmúlik. - még én sem tudtam pontosan, hogy magamat nyugtatgatom vagy Helenat, és láttam, hogy ellenkezni akar, de nem hagytam.
- Gyerünk aludni, beveszek egy altatót, akkor biztos nem lesz ilyen baj. - legalábbis nagyon remélem, mert marhára semmi kedvem újra elaludni.
Soha többet.
- De te alszol az ágyban, mellettem, nem érdekel, ha összerúgdosol. - fenyegetett meg, majd segített felállnom. Én is rettegtem, de láttam Helenan, hogy ez minden eddigi képezségét meghaladta. Elég, hogy az anyja nem épp a normális kategóriába tartozik, most megkapott maga mellé egy rémálmokkal küzdő lányt is. Annyira sajnáltam, hogy a saját bajomat inkább elpakoltam az agyam egy zárt zugába, és majd később foglalkozom vele. A lábaim még kissé remegtek, miközben megszárítkoztam, majd lenyelve a pirulát a szobámba mentünk, és az est hátralevő részében az ébrenlét és az alvás küszöbén egyensúlyoztam.
- Fel kell tennem pár kérdést, Jenny. - Tia ült velem szemben az egyenruhájában, és nem voltam oda túlzottan az örömtől. Épp megebédeltünk, Mel a nappaliban tévézett. Peny szokás szerint a nyomomban járt, és láttam a rémületet az arcán, amelyet a szavak váltottak ki belőle.
- Persze, bár nem tudom, miről van szó. - vontam vállat, és közben Peny-t a nővéréhez küldtem, mert nem akartam, hogy ezt a beszélgetést hallgassa.
- Jenny, el kell mondanod, mire emlékszel a szombati tűzesetből. - Tia hatalmas szemekkel nézett rám, és a hangja komolyságától végigfutott a hátamon a hideg.
- Tudnak már valamit? - kérdeztem izgatottan, és a lábammal doboltam az asztal alatt. Tia arcán semmi nem tükröződött, mikor válaszolt.
- Egyenlőre még csak a szemtanúk vallomásait vesszük fel. Nem akartalak a kórházban egyből letámadni, de ma már muszáj válaszolnod a kérdéseimre.
- Okké... Hát, honnan kezdjem? - tártam szét a karom, mert fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. Anyu se tanított meg soha arra hogy hogy illik válaszolni egy nyomozás során a rendőrnek, mikor mi vagyunk azok, akiket kimentettek egy lángoló épületből.
- Azért mentem a barlang szerűségbe, mert az óriáskerékről leszállva megláttam, hogy Mel arra megy a nem épp rózsaszínbe öltözött barátaival. - megköszörültem a torkom, Tia pedig szerencsére nem tett megjegyzést a stílusomra, csak figyelmesen hallgatott. - Őket később már nem láttam, de nekem is végig kellett mennem a termeken. Nem is volt gond, míg a harmadikba nem értem, ha jól emlékszem. Ott is megtaláltam az ajtót, amin tovább mehettem volna, de zárva volt. - az asztallapot fikszíroztam, és koncentráltam a redőire, hogy még véletlen se éljem újra a történteket. Épp elegem volt már belőle. - Elösször csak a mesterséges füst jött, meg a stroboszkóp villogott, ezért keresni kezdtem a vészkijáratot, vagy bármit, de csak azt a zárt ajtót találtam. Aztán jött a füst... - elhalt a hangom, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy biztos legyek benne, kapok oxigént. - Tudja esetleg, hogy ki volt az, aki kivitt? Mert arra még haloványan emlékszem, hogy valaki felkapott a karjába, de lehet, hogy már ez is az agyszüleményem.
- Nem, sajnos nem tudom. - nézett rám együttérzően Tia, én pedig vállat vontam. Sejtettem. Senki semmit nem tud. - De köszönöm a válaszaidat, ha bármi előrelépés lesz az ügyben, kereslek.
- Ügy? - kérdeztem furán, Tia pedig megadóan sóhajtott. Valami nem stimmelt. Felállt, én pedig ugyanígy tettem, hogy kikisérjem.
- Az első vizsgálódások azt mutatják, hogy szándékos gyújtogatás történt. - elakadt a lélegzetem, Mel és Peny pedig egyszerre hördültek fel a nappaliban. Végig hallgatóztak, mondjuk nem is lep meg.
- Éreztem... - motyogtam, és megkapaszkodtam a falban. Hihetetlen, de megkönnyebbülés fogott el a hír hallatán. Végre tudtam valamit az egészről, és ez sokkal jobb volt, mint a sötétségben tapogatózni (néha szó szerint.)
- Biztos vagyok benne, hogy nem ellened irányult. - próbált egyből nyugtatni Tia, én pedig bölcsen bólogattam. Senkit nem is ismerek a városban. Peny újból belém kapaszkodott, Mel azonban felszaladt a szobájába és hangosan becsapta az ajtót, a rendőrnő pedig elköszönt tőlünk.
Két órával később már kezdett gyanússá válni, hogy semmi zenét nem hallok az emeletről, ugyanis Mel minden délután maximumra állítja a hangerőt, én pedig nem bánom, amíg a kedvenceimet játsza.
- Mel. - kopogtam az ajtaján, de nem érkezett válasz. Összevont szemöldökkel benyitottam, majd elkáromkodtam magam.
Mel ismét megszökött. És nagyon jól tudtam, hova megy, ahogy minden egyes alkalommal. Az ablaka továbbra is le volt szögelve, így valamikor kiosonhatott, és el kell ismernem, igazi kis ninja a kiscsaj.
Penyt gyorsan kézenfogtam, majd bezártam magunk után az ajtót.
- Ma megint van egy kis elintéznivalóm, Helena majd vigyáz rád. - mosolyogtam, habár a legkevésbé sem voltam vidám. Becsengettem a szemben lévő házba, de reményeimmel ellentétben Henryvel találtam magam szemben.
- Neked nincs valami pólód, vagy valami? - kérdeztem unott hangom, de persze háromszor végignéztem isteni felsőtestén. Nem volt kigyúrt, hanem szépséges szálkás izmok adtak formát a testének. Uralkodnom kellett magamon, de az biztos, hogy egy gyengébb pillanatomban elszakad az a cérna, és rá fogok ugrani.
Nos, ő nem biztos, hogy díjazni fogja, de most nem ez volt a dolgom.
- Minek hordjak, mikor egy vagy épp két tüzes leányzó letépi rólam előbb vagy utóbb? - mosolygott, én pedig köhintettem párat, és a fejemmel Peny felé böktem. Henry erre kiegyenesedett, és letörölte azt a csábító vigyort a fejéről.
- Helena hol van? - kérdeztem, és a nappali felé sasoltam.
- Dolgozik. Mi a baj? - Henry egész normálisnak nézett ki, mikor aggódik valamiért. Ettől persze újabb képzeletbeli mikroszál szakadt el abból a képzeletbeli cérnából. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, és közben magam elé toltam Peny-t.
- Sürgős dolgom akadt, fél órát kellene vigyázni rá. - könyörögtem, de láttam Henryn, hogy nem lesz ennyire könyörületes.
- Csak ha elmondod, miről van szó. - tette keresztbe a kezeit, amelyek így mégjobban kiemelték a bicepszét. Nekitámaszkodott az ajtónak, lába mellett pedig Kennedy dugta ki a fejét.
- Helló, pajti. - nyújtottam a kutya felé a kezem, ő pedig bőszen megnyalta.
- Peny, menj be, és játsz Kennedyvel. - kértem meg a kislányt, aki szomorúan, de kérdés nélkül elsétált Henry mellett.
- Mi folyik itt? - lépett hozzám közelebb Henry, én pedig mélyet szippantottam mentához hasonló illatából.
- Mel elszökött. Csak a szokásos. Fél óra, és itt vagyok, esküszöm. - léptem hátrébb, mire elkapta a karom.
- Most jöttél ki a kórházból, nem futkározhatsz csak így ide-oda. - mély tekintetét az enyémbe furta, amitől egy pillanatra megzavarodtam, de aztán normális választ adtam.
- Jó így hogy mondod, holnap reggel újra kezdek futni. Úgysem fáj a lábam már. De most, ha megbocsájtasz - téptem ki a karom a markából, és nem is kicsit fájt ahogy megcsavarodott a bőröm - mennem kell.
- Jenny! - kiálltott utánam, de már a kapun túl voltam, és szaporán szedtem a lábam.
Mel azóta is visszament a buliházhoz, habár Ashton javára legyen mondva, nem engedte be a házba, vagy másnak kötötte ki, hogy ne engedje be. A lábam egyenesen odavitt, múlthéten háromszor már jártam ott, és igen felejthetetlen élményekkel gazdagított.
Most azonban nem volt szerencsém, Mel nem állt a ház előtt, és kétségbeestem. Ha nem ide jött, akkor nem fogom megtalálni. Ahhoz képest, hogy délután volt, és felhő takarta a napot, vad zene szólt ki az ablakokon. Elképzelésem sincs, hogy tudnak a szomszédok itt élni. A kapu nyitva volt, de a kertben sem láttam senkit.
Keresztet vetettem - a nagyim tutira büszke lett volna most rám, hogy egyáltalán ennyit tudok a vallásból, amit próbált rámerőltetni - és beléptem a házba. A fűszag gyorsan az agyamig jutott, ezért felhúztam a pólómat a hasamról, és az arcom elé szorítottam. A füst csípte a szemem, de legalább nem volt akkora a tömeg, mint legutóbb. Akaratlanul is Ashton kerestem, ami kicsit ciki, ha azt nézzük, Mel-ért jöttem.
A konyhában égett a lámpa, de az ablakokat feketére festették, így belülről nem is lehetett megállapítani, hogy este van e vagy nappal. Mondjuk valószínüleg ez érdekelte legkevésbé a jelenlevőket.
Elsétáltam egy smároló pár mellett, akik épp a falat készültek felszentelni, és próbáltam kivenni az arcokat, de ez már a múltkor sem működött.
A konyhába menekültem a hangzavar elől, ahol jelenleg senki nem tartózkodott, de azért a biztonság érdekében a falnak vetettem a hátam és hátracsuklott a nyakam is.
- Jenny? - kérdezte egy fiúhang, mire felpattantak a szemeim.
- Ó, van isten. - motyogtam, és automatikusan elmosolyodtam Ashton láttán. Összeráncolt szemöldökkel lépdelt felém, de felbukott egy padlón heverő üvegben, és a kezei a fejem mellett érték a falat. Felsikkantottam ijedtemben, de nem történt semmi baja, csak furán közel került hozzám. Fekete haja puhán omlott a vállára, és sötét szemei mindent tudóan néztek rám. Ajakpiercingje akarva-akaratlanul az ajkaira terelte a figyelmem, melyek nedvességtől csillogtak. Szebb szája van, mint Henrynek, és erre a gondolatra nagyon utáltam magam.
Itt nem lesz Rómeó-Julia szitu, én Henryt akarom megkapni, csak még nem tudom én sem pontosan, mégis mi a jó életet tegyek vele kapcsolatban.
Ashton káromkodott egy sort, majd hátrált egy lépést, így levegőhöz is jutottam, ami nem ártott a mámorító közelsége után. Láttam, hogy a hasam fikszírozza, mivel még mindig magam előtt tartottam a pólóm.
- Ne mond, hogy ennyire tetszik ez a hely, hogy ezentúl minden hétfőn ide fogsz járni. - ajkai szélén egy mosoly játszott, és úgy tűnt, jó kedvében van. Csupa feketében, de jókedvűen.
- Tudod, a friss illat és a kedves emberek ide vonzanak. - túrtam bele a hajamba, ő pedig helyeslően bólintott.
- Komolyan, mit keresel itt? - töltött meg két poharat kólával, és az egyiket felém nyújtotta. Két korty után rájöttem, hogy piszkosul marja a sérült torkomat, úgyhogy kedvesen visszaadtam Asthonnak a poharat.
- Téged. - bukott ki belőlem a válasz, amin még én is meglepődtem. - Mármint... igen, téged.
- Ez rossz ötlet. - komorodott el, és a mosogatónak támaszkodott a csípőjével.
- Láttam, mi történt a fesztiválon. Konkrétan utat engedtek neked az emberek.
- És? - kérdezte gyanakvóan.
- Hát... - szeppentem meg, ami ritkán történik. - csak kíváncsi voltam...
- Ne legyél. - a hangja lezártnak tekintette a témát.
- Oké. - bólintottam szomorúan. - Mel-nek itt kell lennie valahol.
- Mi? Már megint? - sóhajtott fel, én pedig egyből magyarázni kezdtem, hogy leszögeltem az ablakát, és hasonlók. Ezen mintha picit szórakozott volna, de nem tudtam sokat leolvasni az arcáról. Az apró mosoly titokzatossá tette, és magyarázatom közben az piercingjét harapdálta. Hmm, biztos ettől csillog az ajka...
- Nem láttam még, de ha itt megvársz, végig nézem a szobákat. - vont vállat, majd hirtelen megfeszült. - Nem, inkább velem jössz. Még egyszer nem foglak magadra hagyni. - kulcsolta össze a kezeinket, majd az emelet felé vettük az irányt.
- Ez az én szobám, itt biztos nincs. - mutatott egy ajtó felé, mire megtorpantam.
- Nem tudhatod. - néztem rá aggódva, mire szemét forgatva kinyitotta nekem az ajtaját. Már tudom miért mondta, hogy itt nem lesz senki. Világos volt, méghozzá azért, mert az ablakon nem volt még függöny sem, nem hogy festék.
- Oké, remélem kinézelődted magad. - vágta be az orrom előtt az ajtót, miközben ijedten ugrottam hátra. Tovább húzott maga után, a következő szobában már felkapcsolta a lámpát.
- Danny, Bebs. - biccentett az épp szeretkező párosnak, majd itt is bevágta az ajtót, miközben elkerekedett szemekkel és megbabonázva botladoztam utána. Még négy szobát néztünk végig, de vagy foglaltak voltak, vagy senki nem volt ott. Ekkor jutott eszembe, hogy Ashton még csak meg sem említette a szombati balesetemet, pedig még a megyei újság is írt a tűzesetről. Elgondolkodva néztem a fiú profilját, miközben épp mondott valamit, és nem tudtam eldönteni, hogy jófejségből teszi, vagy tényleg nem tudja, hogy én voltam az, akit kihoztak.
Egy a lényeg - végre nem kellett játszanom, hogy jól vagyok, mert tényleg jól éreztem magam Ashtonnal. Leszámítva, hogy Mel-nek nyoma sem volt,de már ehhez is kezdtem hozzászokni. Helena és a család kutató pillantása nem tettek túl jót, az őrült dokiról nem is beszélve.
- Ez nem nyert. - pillantott le rám Ashton, mire megvontam a vállam.
- Lent a tánc és tépő téren esetleg? - mutattam szabad kezemmel a nappali felé, Ashton pedig elnyomott egy mosolyt.
- Tetszik az elnevezés. - lépkedett mellettem, és az emberek közt mindketten Mel nevét kiabáltuk. Három perc alatt kb. négyen átkoztak el, másik hárman pedig anyumat szidták, amiért rájuk léptem. Utóbbiaknak külön be is intettem, és eszem ágában sem volt bocsánatot kérni.
- Sajnálom, de nem láttam. - tértünk vissza a konyhába, és egymás mellett dőltünk neki a pultnak.
- Én sem, úgyhogy most mehetek a városba keresni. Az is lehet, hogy már hazaért... - morfondíroztam, habár erre nem sok esélyt láttam. - Köszi, hogy elviselsz. - mosolyogtam fel Ashtonra, mire csak a vállát vonta, és a nappali felé nézett.
- Nemgáz.
- Nem is tartalak fel tovább. Öhm, további szép estét. - léptem el tőle, és válaszra sem várva elindultam a kijárat felé. Épp csuktam volna be az ajtót magam mögött, mikor észrevettem, hogy utánam jött. Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés.
- Veled megyek. - jelentette ki magabiztosan, mire megkönnyebbülve mosolyogtam rá vissza, és a jóképű varjúval az oldalamon kiléptem az utcára, hogy megbotránkoztassuk Wigan városát.
"Miért fulladok még mindig?"
A tényt, miszerint kezdek észhez térni - ha ez esetemben egyáltalán lehetséges - abból következtettem ki, hogy a torkom versenyezhetett volna egy csiszoló papírral, és én tutira a torkomra fogadtam volna a dobogó legfelső szintjének elérését. Aztán fokozatosan, ahogy éberebb lettem, megéreztem a tüdőm és a hátam sajgását.
De ami mindennél jobban zavart, hogy még mindig éreztem a füst jellegzetes szagát, és erre már minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet, majd hamar be is csuktam.
Túl világos volt, és kénytelen voltam pislogni párat, miközben nyöszörögni kezdtem, ugyanis megéreztem, hogy valami lefogja a szám.
- Nyugi, Jenny, most már minden oké. - lépett egyből az ágyam mellé Helena, én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, de csövek akadályozták.
- Füst van... - motyogtam, Helena pedig összeráncolt szemöldökkel próbált rájönni, mit mondhattam.
- Füst van... valahol... - lángoló torkom nem hagyott hangosan beszélni, de Helena végre megértette.
- Ó, nincs már füst, Jenny, nincs már sehol. Szólok a dokinak. - egy gombot nyomott meg a falon, majd megsimította a kézfejemet.
- Mi történt? - kérdeztem, és a másik kezemmel elvettem a számról az oxigén maszkot, mert már nagyon idegesített.
- Hát, röviden leégett az egész barlang szerű épület. - húzta szomorúan a száját, én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Oké, és hosszan? - kérdeztem két köhögés közt.
- Még nem tudni biztosan, a lényeg, hogy téged kimentettek. - lépett hátrébb az ágyamtól, miközben a fiatal doki bevágódott az ajtón.
- Csicsergő madaraktól szépséges jóreggelt önnek, Ms. Brown. - gyorsan elkönyveltem magamban, hogy a doki sem százas, és miután belevillogott a szemembe, hogy biztosan meg is vakulhassak a többi bajom mellé, eljutott az agyamig, amit mondott.
- Reggel? - néztem Helenara, de ő a haját babrálta.
- Igen, szundikált kicsikét. - vigyorgott a doki, és pont úgy gügyögött hozzám, mint egy csecsemőhöz. Előredőltem, hogy letapogassa a hátam a sztetoszkóppal, és ekkor vettem észre a nem túl csini hálóingemet is.
- Mindjárt beküldök egy kedves ápolót, hogy vegyen öntől vért, és ha jók az eredmények, estére akár haza is mehet.
- Már itt is vagyok. - ismerős brit akcentusra kaptam fel a fejem, és zavartan néztem vissza újra apró virágos hálóingemre. Hát persze, hogy Henry az a kedves ápoló, mert ebben a kórházban vélhetően nincs egy aranyos öregedő nénike, aki nyudíj előtti éveit dolgozza épp. Nem, itt csak szexi egyenruhás pasasok vannak, mintha szabályzat kötelezné.
Nagyon reméltem, hogy álmodok, de a testemet hasogató fájdalom egyre csak éberebbé tett.
- Ó, Henry, örülök, hogy látom. - vigyorgott rá a doki, és közben kiírt egy csomó papírt.
- Hát ezzel egyedül van. - motyogtam, és újra szippantottam a maszkból.
Henry pont úgy nézett ki, mint egy vérprofi a Grace klinikából, és nem örültem túlzottan annak, hogy a kezében tűt tart.
- Nyugi, máshogy tervezlek kinyírni. - vigyorgott, és az alkaromat kezdte tapogatni erek után kutatva. Én azonban próbáltam nem rá nézni, mert szinte biztosra vettem, hogy a pulzusom is leméri, ami a jelen közelségétől igencsak magasra szökött. Másra tereltem a témát.
- Arra még emlékszem, hogy a füst fojtogat - itt újra elkapott a szorongó érzés, de gyorsan elhesegettem a témát, a traumával később akartam foglalkozni, még ha újra és újra le is játszódott előttem egy jelenet - de hogy jutottam ki? - szisszentem fel a tűszúrásra.
Helenara néztem, aki viszont a bátyjával nézett össze. A doki a papírokba volt merülve, úgyhogy ő tutira nem fog válaszolni.
- Nem tudjuk. - válaszolt végül Henry, és egy vattát nyomott a könyök hajlatomba.
- Jó, te biztos valakivel andalogtál a csillagok alatt. - vágtam oda rekedten, majd Helenára néztem várakozóan.
- Nem... nem tudom. - hebegte, és zavartan simított végig a karján. - Ne haragudj, de már csak akkor tudtam meg, hogy te vagy az, mikor a mentősök az ágyra tettek. - harapdálta az ajkát, mire lemondóan sóhajtottam.
Szóval valaki kimentett egy rohadt égő épületből, és sosem fogom tudni meghálálni. Csodás.
A doki virágillatokban gazdag szépséges napot kívánva kiment a szobából, Henry pedig követte.
- Helena menj haza nyugodtan, tök fölösleges volt egyáltalán itt maradnod. - aranyos volt tőle, de túlzás is.
Helena ásított egyet, és szomorúan nézett rám.
- De ha bármi kell, nyugodtan hívj. Ott a telefonod meg a ruhád az éjjeliszekrényben. - intett, majd magamra hagyott a fehér szobában. A kora reggeli napsugarak megvilágították a kezem, melybe infúzió csöpögött. Szétnéztem a kórteremben, de nem igazán láttam semmit.
Egy valamit akartam, és azt is tudtam, hogy feleslegesen fogom felizgatni, de szükségem volt rá.
Felültem, majd miután alábhagyott a köhögés, és az oldalam sem akart kiszakadni a helyéről, kutatni kezdtem a telefonom után.
Tárcsáztam, majd abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, könnyek szöktek a szemembe.
- Jenny? Halló! Valami baj van? - kérdezte egyből, én pedig nem tudtam visszatartani a bennem felgyülemlett érzéseket.
Mert hiába adtam az előbb is, hogy nem érdekel a dolog, igenis emlékszem mindenre. Emlékszem a pánikra, emlékszem arra, ahogy a füst marta a szemem, a torkom és a tüdőm, emlékszem arra, hogy görnyedtem össze a köhögéstől.
Nem áltatom magam, tudom, hogy lazán otthagyhattam volna a fogam. S ha mindez nem lett volna elég, ha már nem remegtem volna eléggé a visszafolytott sírástól, eszembe jutott az is, hogy a kamrában is zárt ajtót találtam, mikor menekülni próbáltam az erőszakos fiú elől.
Túl sok volt. Én, aki mindig erős voltam, én, akinek a szája akkora, mint a bécsi kapu kezdtem szétesni egy olyan városban, ahol senkit nem ismerek, egy kórteremben, fehér falak közt.
- Anyu... - csuklott el a hangom, és az első könnyet további 20 követte.
- Ó, istenem, Jenny, annyira aggódtunk érted! - futott az előszobába Eliz, mikor beléptem az ajtón, és azonnal át is ölelt. Kivételesen jól esett a közelsége. Peny és Mel az ebédlőben ültek, de mikor megláttak, Peny is odasétált elém, és úgy nézett rám hatalmas szemeivel, mintha legalább egy híres filmsztár lépett volna hatalmas házukba.
- Szólhattál volna, el mentünk volna érted autóval. Sajnálom, hogy nem mentem be, egy órája értem haza, reggel pedig még nem tudtam, hogy mi történt. - simította meg az arcom Eliz, mire halványan elmosolyodtam.
- Ugyanmár, mostmár jól vagyok. Picit fáj a fejem, de a doki szerint hamarosan elmúlik. Legalább kiszellőztettem. - vontam vállat, és megsimítottam Peny feje búbját.
Jefferson Harper épp akkor sétált le a lépcsőn, én pedig a lábamat kezdtem fikszírozni.
Tartottam a pasastól, habár a héten semmi különös nem történt vele kapcsolatban. Csak vacsoránál találkoztunk, aztán pedig igyekeztem nem a szeme előtt lenni. Még mindig fogalmam nem volt arról, miért tartok tőle, de ezt már a kezdődő paranoiámra fogtam.
- Beszéltem már édesanyáddal, de ha haza szeretnél menni, megértem. - vezetett Eliz az étkezőasztalhoz, ahol Mel még mindig úgy ült, mint egy fadarab, és nem nézett rám, de legalább nem volt rajta pandasmink és egész emberien nézett ki. Piros felsőt viselt, és a haja is természetes hullámossággal omlott a vállára.
Gondolom estére nincs buli, vagy épp tegnap kibulizta magát.
- Én is beszéltem vele, de felesleges hazamennem. Jól vagyok. - mosolyogtam. - Habár azt nem tudom, mit főzzünk holnap. - vigyorogtam Penyre, aki a lábát lóbálva mosolygott rám vissza.
- Maradt vacsiról spagetti. - téblábolt a konyhában Eliz, és egy nagy adagot a tányérra tett, majd a mikróba dobta megmelegíteni.
- Gondolom a kórházban nem volt hétfogásos vacsora. - szólalt meg Mr. Harper, mire összerezzentem, de azért megjátszott vigyorral bólogattam. Nem sűrűn szól hozzám, de a hangjában mindig bújkál valami furcsa. Azonban a krémszínű pólójában, ahogy a pultnak támaszkodott, teljesen úgy nézett ki, mint egy normális apa.
Tudom, hogy csak beképzelem az egésszet, és nagyon ideje lesz, hogy leszokjak róla, így kedvesen visszakérdeztem.
- Olyan illetlen vagyok, még nem is érdeklődtem. Hol is dolgozik pontosan? - az asztal alatt ropogtattam az ujjaimat, de töretlenül álltam a pillantását.
- Egy multinacionális cégnél. Több minden az én kezembe fut, tudod, ételláncok, telekomunikáció, Coca-Cola - vigyorgott, majd legyintett egyet, mintha semmi extra nem lenne. - Ilyesmi. Szeretném, ha az én csillagaimnak minden meglenne, mire felnőnek.
A lányok szokás szerint nem néztek egymásra, az arcukra nem ült ki semmi, és hallottam, ahogy Eliz kezéből kiesik egy pohár, de szerencsére még időben elkapta.
Mr. Harper a tévé elé telepedett, én pedig jóízűen nyammogtam a felmelegített spagettiből. Már épp az utolsó falatot nyeltem le, mikor csengettek, és mind az öten kérdőn néztünk össze.
- Ki a fene képes vasárnap este jönni? - törölte meg a kezét Eliz egy rongyban, miközben ajtót nyitott.
- Elnézést Mrs. Harper, hogy ilyenkor zavarok, de Mel-hez jöttem. - hallottunk egy fiú hangot, mire Mr. Harper is felkelt a helyéről. Egyből Melre néztem, aki a szája elé kapta a kezét.
- És azt megtudhatjuk fiatal úr, hogy maga kicsoda? - kérdezett vissza az apuka, én pedig összeráncolt szemöldökkel vizsgáltam Mel arckifejezését, akin a meglepettség és az elborzadás együttese váltogatta egymást.
- Marknak, uram. - válaszolt, majd alig hallhatóan csuklott egyet.
Te jó isten! Ez egyre jobb lesz. A fiú az első napról, aki történetesen Mel pasija. Az eszem megállt. Farkaszemet néztünk Mellel, majd én pattantam fel előbb, és siettem át a nappalin, egyenesen az előszobába.
Mark vöröslő szemei nem tudták tagadni, hogy be van tépve, zsíros haja szanaszét állt, és szürke pulcsija nyaka szakadt volt. Látszott, hogy alig áll a lábán, és újra csuklott egyet.
- Ó, szia Mel. Beszélhetnénk? - nézett el mellettem a fiú, habár a szemei úgy összeakadtak, hogy nem mertem volna megesküdni arra, hogy valóban látja is Melt,és nem csak a perifériáját képes kikövetkeztetni.
- Mellanie Harper, mégis ki ez a fiú? - kérdezte Mr. Harper, és a hangjától mindnyájunk erében megfagyott a vér. Ez nem egy aggodó apa hangja volt. Sokkal inkább a Keresztapa egyes jelenetei jutottak eszembe. Mel holt sápadt volt, és láttam, ahogy a körmeit tépkedi idegességében.
- Nem... nem tudom. - hebegte, én pedig pókerarcot vágtam, hogy nyomát se mutassam, hogy meglep a hazugsága.
- Mel... Mel, én még mindig szeretlek. - rogyott térdre a fiú, mire mind hátráltunk egy lépést. Gyorsan becsuktam a számat, mert a meglepettségtől leesett az állam. Láttam, hogy Mel az egyik szemét törli, de kihúzott háttal és méltósággal viselte el a csapásokat, amik érték.
- Ami tegnap este történt... én úgy sajnálom... - szipogott Mark, és a lábunk előtt elsírta magát.
- Öhm, Jó estét. - köszönt Helena az ajtóból és nem igazán értette, hogy mégis mi folyik a szomszédjukban. Mondjuk mi sem igazán.
Mel előrelélepp, és felsegítette a fiút, Eliz a lépcsőhőz lépett, Mr. Harper pedig továbbra is az ajtót tartotta.
- Menj haza, Mark. - terelte ki a fiút, az én szívemben pedig egy apró fénycsóva villant a büszkeségtől. Aztán kinéztem az ajtón, és egy göndör, barna hajú és nagyon hosszú lábú lányt láttam lépkedni Henryék háza felé.
- Na ne... - szóltam hangosan, mire mindenki felém kapta a tekintetét. Gyorsan legyintettem, és miközben Helena belépett a házba, a nem túl jó állapotban lévő Mark is elindult az utcán. A baj csak az volt, hogy végig azt üvöltötte, hogy "Szeretlek, Mellanie Harper", úgyhogy nagy esélyekkel a család ma este megadta a holnapi pletykaadagot a szomszédoknak.
- Helena...-pisszegtem, és a szembe lévő ház felé intettem a fejemmel. - Az nem az a csaj, akit tegnap említettél? - kérdeztem, mire lemondóan fújt egyet.
- Grechen? Lehet. Nem érdekel. Igazából ma már ő a harmadik, aki jött hozzánk, az első kettő még ott van, szóval ha nem baj, megint aludnék nálad. - láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, és nagyon megsajnáltam. Elfordult, én pedig megfogtam a kezét, hogy felvezessem a szobámba. Jóéjszakát kívántam a családnak, habár épp Mellanie-val voltak elfoglalva, szóval nem nagyon érdekeltem őket és a szobámba mentünk. Lassan szokássá vált, hogy én aludtam a földön, matracon, Helena pedig az ágyamban, de semmi kifogásom nem volt ellene.
- Helyezd magad kényelembe, csak lefektetem Peny-t. - léptem ki az ajtón, Helena pedig a tévémet kapcsolta be, valami nézhető után kutatva.
Peny épp a fürdőszobában mosta a fogát, és a tükörből nézett rám vissza. Az ajtónak támaszkodtam, és úgy figyeltem a kislányt, akiből mintha hiányozna a rossz. Tündéri szemei csillogtak, még testtartása is szelídségről és jóságról tanúskodott.
- Képzeld, aputól kaptam egy nagy macit. - áradozott fogkefével a szájában.
- Legalább élőt? - ugrattam, mire elszomorodott.
- Nem, plüst. De olyan nagy, mint én. - vigyorgott habos szájjal, mire a fejem csóváltam.
- Jólvan, mackó pajtás, irány átöltözni és az ágyba. Felőlem olvashatsz sokáig, nem árullak be.
-Én is úgy szeretnék egy olyan titkos társaságot... - elmélkedett Peny, miközben a szobája felé igyekezett.
- Meg egy Gabrielt magadnak, mi? - mosolyogtam, és visszaemlékeztem, mennyire odavolt én is a Louis Sachar regényért.
- Aaron és Nathan a kedvencem, de majd még meglátjuk. - vont vállat és ráugrott az ágyára, én pedig elismerően csettintettem, mikor megláttam a hatalmas plüst. Az egyik sarkot teljesen elfoglalta.
Adtam egy gyors puszit a homlokára, majd behúztam magam után az ajtót, és a saját szobám felé igyekeztem.
A fejfájásom egyre csak erősödött, úgyhogy betértem a fürdőszobába, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót és letusoljak.
Hosszú ideig csak folyt az arcomra a langyos víz, de akárhogy próbáltam, nem tudtam ellazulni.
Egész nap egy gondolat járt az agyamban, és rettenetesen zavar, hogy nem tudom, ki hozott ki az égő épületből.
A vízcseppek végiggördültek a homlokomon, végig a szemhéjamon, majd a nyakam irányába indultak tovább. Minden idegvégzősédesem a vízre koncentrált, az ujjhegyeimről másodpercenként cseppentek le a végtelenbe, de a lábam egyre csak remegett. Vettem pár mély lélegzetet, miközben a számba is víz csordogált.
Voltam már jobb formában is.
Muszáj volt összeszednem magam, mert ez nem én vagyok. Én erős vagyok, és gond nélkül lefejelek egy pasit, aki épp kikezd velem. Én szembeszállok egy rakat ittas gyerekkel, hogy a fogadott húgomat megmentsem a végleges elzülléstől.
Én vagyok az, aki szóba állt a kiközösítettel, és nem alélok el a félisten láttán (jó, ez utóbbi harcom megtörni látszik).
Nem én leszek az, aki naphosszakat pánikol elmúlt dolgokon.
Megráztam magam, és letusoltam úgy, ahogy egy normális emberhez illik, citrom illatú samponnal és hasonlók. Egy szál blúzban és rövidnaciban sasszéztam vissza a szobámba, ahol Helena már a Narancsvidék egy ismételt részét nézte.
- Tudod, azért fáj, hogy Gretchen ott van nálunk... - buktak ki belőle a szavak, amikre már számítottam is. Megpaskolta a párnámat, és befeküdtem mellé, hogy egyenesen rálássak a tévére én is. -Az utóbbi két évben folyamatosan keresztbetett nekem. És ezt Henry is tudja. - szipogott barátnőm, én pedig vígasztalóan megszorítottam a kezét. Közben pedig gyors gyűlölet alakult ki bennem Gretchen iránt. Helena jószívű és kedves, fogalmam sincs, miért kellett cseszegetni.
- De mégis miért? - érdeklődtem.
- Jaj, hát a szokásos hollywood-i drámák a középiskolában. Azt hitte, hogy kifejezetten arra a fiúra pályázok, aki neki tetszik. Pedig Brian csak a barátom, de volt annyi esze, hogy ne álljon össze vele. Ennyi a nagy sztori. - vont vállat Helena, én pedig bíztatóan mosolyogtam.
- Nagyon bántott? - kérdeztem.
- Áh, csak a szokásos. Mostmár nem érdemes rajta agyalni. Csak gáz, hogy a bátyámmal enyeleg, ennyi. Biztos fáradt vagy, aludjunk. - bökte meg az oldalam viccesen, majd gyorsan lefagyott a képéről a mosoly. - Jaj, Jenny, annyira sajnálom, nem akartam...
- Semmi baj, még örülök is, hogy nem hoztad fel. Tényleg kicsit fáradt vagyok, hat a fájdalomcsillapító. - másztam le az ágyról, át a matracra, Helena pedig lekapcsolta a tévét, így csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a szobám. Narancssárgás fénye pont a takarómra vetített csíkot, én pedig egyre inkább elálmosodtam a félhomályban.
Már nem érzékeltem a fényt, nem érzékeltem Helena halk légzését.
S nem érzékeltem a matracot magam alatt. Melegem volt, de akárhogy próbáltam lerúgni magamról a takarót, nem sikerült. Leginkább azért, mert már nem is volt rajtam. Túl sötét volt, és úgy éreztem, mintha valami nyomná a mellkasom.
Levegő után kaptam, de csak füst marta a torkom, a tüdőm pedig nem mozdult. A pánik hullámként söpört végig rajtam, újra csak levegőt próbáltam venni, de csak egy halk nyögés szalad ki a számon. Nem tudtam mozdulni, és teljesen kétségbeesetten próbáltam bármit is csinálni. Azt sem tudtam, hogy álmodom e egyáltalán, túl valóságos volt minden. Hátrahanyatlott a fejem, és a fülemben egyre inkább vízhangzott a gyors szívverésem. Az oldalam majd' kiszakadt az erőlködéstől, a lábaim pedig remegtek az oxigénhiánytól. Nyöszörögtem és vergődtem, de képtelen voltam lélegezni. A tüdőm felmondta a szolgálatot, és a többi testrészem sem akart mozdulni.
Aztán megéreztem, hogy valami hideg ér a kezemhez. Az ijedtségem a tetőfokára hágott, de a hideg egyre csak folyt lefelé. Már azt sem tudtam, hogy tényleg sötét van e körülöttem, vagy csak a szemem van csukva, de a hideg valami elérte a mellkasom, minek hatására a nyomás engedni kezdett, és hörögve mélyet haraptam a levegőből. A fejemet is elérte a hideg, és fokozatosan folyt lefelé a homlokomon keresztül a szemgödrömbe, és felpattantak a szemeim.
- Ááá. - üvöltve hátráltam, és belevertem a fejem a csempébe. Helenaval találtam szemben magam, aki továbbra is a zuhanyrózsát tartotta felém.
- Jenny, a francba már, kelj fel! - üvöltötte magán kívül, mire a kezemet magam elé tartottam, ő pedig gyorsan elzárta a csapot.
- Fel...felébredtem... - motyogtam, és mélyeket lélegeztem.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer mindent eldobnék csak azért, hogy olyan normális testi reakciókat csinálhassak, mint a légzés. Mindenki alábecsüli, nem törődnek vele. Fontosabb a pattanás az arcon, fontosabb a szívverés és az idegek működése. De a légzés olyan automatikus, olyan megszokott dolog, amit idővel mindenki elfelejt. Csináljuk mert megszokjuk, oxigént viszünk be, mert ez a normális. De ha mindez megszűnik, sehol nem leszünk. Nem lesz vérkeringés, nem lesz idegi átvitel és nem lesz pattanás a bőrődön. Mélyeket lélegeztem, és kiélveztem, hogy én irányítom a testem, én felelek érte.
- Nyöszörögtél... - magyarázkodott Helena, miközben a pultnak dőlt, és láttam, hogy remeg az adrenalintól. - Kezdetben csak szólítgattalak, de nem reagáltál rá. Aztán lökdöstelek, sőt, még párnával is püföltelek, de semmi, ugyanúgy kapaszkodtál a matracba, és még csak jelét sem adtad, hogy hallanál. Szerencsére a jeges víz segített, és szerencséd, hogy pehelykönnyű vagy, mert mást nem tudtam volna kihúzni a fürdőszobáig. - söpörte ki a homlokából a haját, és láttam, ahogy remegnek az ajkai az elfolytott könnyektől, miközben még mindig a zuhanytálcán ültem.
- Nem kaptam levegőt. Vagyis inkább fulladtam, én sem tudom pontosan. - ráztam meg a fejem, mert már elkezdett homályosodni az éber rémálom.
- Nagyon durva voltál. - fújt egyet Helena, és a kezembe nyomott egy törölközőt.
- Szerintem vissza kellene mennünk a kórházba. - tördelte az ujjait, én pedig egyenesen elutasítottam.
- Nem, ez csak rémálom volt. Számítottam rá. Elmúlik. - még én sem tudtam pontosan, hogy magamat nyugtatgatom vagy Helenat, és láttam, hogy ellenkezni akar, de nem hagytam.
- Gyerünk aludni, beveszek egy altatót, akkor biztos nem lesz ilyen baj. - legalábbis nagyon remélem, mert marhára semmi kedvem újra elaludni.
Soha többet.
- De te alszol az ágyban, mellettem, nem érdekel, ha összerúgdosol. - fenyegetett meg, majd segített felállnom. Én is rettegtem, de láttam Helenan, hogy ez minden eddigi képezségét meghaladta. Elég, hogy az anyja nem épp a normális kategóriába tartozik, most megkapott maga mellé egy rémálmokkal küzdő lányt is. Annyira sajnáltam, hogy a saját bajomat inkább elpakoltam az agyam egy zárt zugába, és majd később foglalkozom vele. A lábaim még kissé remegtek, miközben megszárítkoztam, majd lenyelve a pirulát a szobámba mentünk, és az est hátralevő részében az ébrenlét és az alvás küszöbén egyensúlyoztam.
- Fel kell tennem pár kérdést, Jenny. - Tia ült velem szemben az egyenruhájában, és nem voltam oda túlzottan az örömtől. Épp megebédeltünk, Mel a nappaliban tévézett. Peny szokás szerint a nyomomban járt, és láttam a rémületet az arcán, amelyet a szavak váltottak ki belőle.
- Persze, bár nem tudom, miről van szó. - vontam vállat, és közben Peny-t a nővéréhez küldtem, mert nem akartam, hogy ezt a beszélgetést hallgassa.
- Jenny, el kell mondanod, mire emlékszel a szombati tűzesetből. - Tia hatalmas szemekkel nézett rám, és a hangja komolyságától végigfutott a hátamon a hideg.
- Tudnak már valamit? - kérdeztem izgatottan, és a lábammal doboltam az asztal alatt. Tia arcán semmi nem tükröződött, mikor válaszolt.
- Egyenlőre még csak a szemtanúk vallomásait vesszük fel. Nem akartalak a kórházban egyből letámadni, de ma már muszáj válaszolnod a kérdéseimre.
- Okké... Hát, honnan kezdjem? - tártam szét a karom, mert fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. Anyu se tanított meg soha arra hogy hogy illik válaszolni egy nyomozás során a rendőrnek, mikor mi vagyunk azok, akiket kimentettek egy lángoló épületből.
- Azért mentem a barlang szerűségbe, mert az óriáskerékről leszállva megláttam, hogy Mel arra megy a nem épp rózsaszínbe öltözött barátaival. - megköszörültem a torkom, Tia pedig szerencsére nem tett megjegyzést a stílusomra, csak figyelmesen hallgatott. - Őket később már nem láttam, de nekem is végig kellett mennem a termeken. Nem is volt gond, míg a harmadikba nem értem, ha jól emlékszem. Ott is megtaláltam az ajtót, amin tovább mehettem volna, de zárva volt. - az asztallapot fikszíroztam, és koncentráltam a redőire, hogy még véletlen se éljem újra a történteket. Épp elegem volt már belőle. - Elösször csak a mesterséges füst jött, meg a stroboszkóp villogott, ezért keresni kezdtem a vészkijáratot, vagy bármit, de csak azt a zárt ajtót találtam. Aztán jött a füst... - elhalt a hangom, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy biztos legyek benne, kapok oxigént. - Tudja esetleg, hogy ki volt az, aki kivitt? Mert arra még haloványan emlékszem, hogy valaki felkapott a karjába, de lehet, hogy már ez is az agyszüleményem.
- Nem, sajnos nem tudom. - nézett rám együttérzően Tia, én pedig vállat vontam. Sejtettem. Senki semmit nem tud. - De köszönöm a válaszaidat, ha bármi előrelépés lesz az ügyben, kereslek.
- Ügy? - kérdeztem furán, Tia pedig megadóan sóhajtott. Valami nem stimmelt. Felállt, én pedig ugyanígy tettem, hogy kikisérjem.
- Az első vizsgálódások azt mutatják, hogy szándékos gyújtogatás történt. - elakadt a lélegzetem, Mel és Peny pedig egyszerre hördültek fel a nappaliban. Végig hallgatóztak, mondjuk nem is lep meg.
- Éreztem... - motyogtam, és megkapaszkodtam a falban. Hihetetlen, de megkönnyebbülés fogott el a hír hallatán. Végre tudtam valamit az egészről, és ez sokkal jobb volt, mint a sötétségben tapogatózni (néha szó szerint.)
- Biztos vagyok benne, hogy nem ellened irányult. - próbált egyből nyugtatni Tia, én pedig bölcsen bólogattam. Senkit nem is ismerek a városban. Peny újból belém kapaszkodott, Mel azonban felszaladt a szobájába és hangosan becsapta az ajtót, a rendőrnő pedig elköszönt tőlünk.
Két órával később már kezdett gyanússá válni, hogy semmi zenét nem hallok az emeletről, ugyanis Mel minden délután maximumra állítja a hangerőt, én pedig nem bánom, amíg a kedvenceimet játsza.
- Mel. - kopogtam az ajtaján, de nem érkezett válasz. Összevont szemöldökkel benyitottam, majd elkáromkodtam magam.
Mel ismét megszökött. És nagyon jól tudtam, hova megy, ahogy minden egyes alkalommal. Az ablaka továbbra is le volt szögelve, így valamikor kiosonhatott, és el kell ismernem, igazi kis ninja a kiscsaj.
Penyt gyorsan kézenfogtam, majd bezártam magunk után az ajtót.
- Ma megint van egy kis elintéznivalóm, Helena majd vigyáz rád. - mosolyogtam, habár a legkevésbé sem voltam vidám. Becsengettem a szemben lévő házba, de reményeimmel ellentétben Henryvel találtam magam szemben.
- Neked nincs valami pólód, vagy valami? - kérdeztem unott hangom, de persze háromszor végignéztem isteni felsőtestén. Nem volt kigyúrt, hanem szépséges szálkás izmok adtak formát a testének. Uralkodnom kellett magamon, de az biztos, hogy egy gyengébb pillanatomban elszakad az a cérna, és rá fogok ugrani.
Nos, ő nem biztos, hogy díjazni fogja, de most nem ez volt a dolgom.
- Minek hordjak, mikor egy vagy épp két tüzes leányzó letépi rólam előbb vagy utóbb? - mosolygott, én pedig köhintettem párat, és a fejemmel Peny felé böktem. Henry erre kiegyenesedett, és letörölte azt a csábító vigyort a fejéről.
- Helena hol van? - kérdeztem, és a nappali felé sasoltam.
- Dolgozik. Mi a baj? - Henry egész normálisnak nézett ki, mikor aggódik valamiért. Ettől persze újabb képzeletbeli mikroszál szakadt el abból a képzeletbeli cérnából. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, és közben magam elé toltam Peny-t.
- Sürgős dolgom akadt, fél órát kellene vigyázni rá. - könyörögtem, de láttam Henryn, hogy nem lesz ennyire könyörületes.
- Csak ha elmondod, miről van szó. - tette keresztbe a kezeit, amelyek így mégjobban kiemelték a bicepszét. Nekitámaszkodott az ajtónak, lába mellett pedig Kennedy dugta ki a fejét.
- Helló, pajti. - nyújtottam a kutya felé a kezem, ő pedig bőszen megnyalta.
- Peny, menj be, és játsz Kennedyvel. - kértem meg a kislányt, aki szomorúan, de kérdés nélkül elsétált Henry mellett.
- Mi folyik itt? - lépett hozzám közelebb Henry, én pedig mélyet szippantottam mentához hasonló illatából.
- Mel elszökött. Csak a szokásos. Fél óra, és itt vagyok, esküszöm. - léptem hátrébb, mire elkapta a karom.
- Most jöttél ki a kórházból, nem futkározhatsz csak így ide-oda. - mély tekintetét az enyémbe furta, amitől egy pillanatra megzavarodtam, de aztán normális választ adtam.
- Jó így hogy mondod, holnap reggel újra kezdek futni. Úgysem fáj a lábam már. De most, ha megbocsájtasz - téptem ki a karom a markából, és nem is kicsit fájt ahogy megcsavarodott a bőröm - mennem kell.
- Jenny! - kiálltott utánam, de már a kapun túl voltam, és szaporán szedtem a lábam.
Mel azóta is visszament a buliházhoz, habár Ashton javára legyen mondva, nem engedte be a házba, vagy másnak kötötte ki, hogy ne engedje be. A lábam egyenesen odavitt, múlthéten háromszor már jártam ott, és igen felejthetetlen élményekkel gazdagított.
Most azonban nem volt szerencsém, Mel nem állt a ház előtt, és kétségbeestem. Ha nem ide jött, akkor nem fogom megtalálni. Ahhoz képest, hogy délután volt, és felhő takarta a napot, vad zene szólt ki az ablakokon. Elképzelésem sincs, hogy tudnak a szomszédok itt élni. A kapu nyitva volt, de a kertben sem láttam senkit.
Keresztet vetettem - a nagyim tutira büszke lett volna most rám, hogy egyáltalán ennyit tudok a vallásból, amit próbált rámerőltetni - és beléptem a házba. A fűszag gyorsan az agyamig jutott, ezért felhúztam a pólómat a hasamról, és az arcom elé szorítottam. A füst csípte a szemem, de legalább nem volt akkora a tömeg, mint legutóbb. Akaratlanul is Ashton kerestem, ami kicsit ciki, ha azt nézzük, Mel-ért jöttem.
A konyhában égett a lámpa, de az ablakokat feketére festették, így belülről nem is lehetett megállapítani, hogy este van e vagy nappal. Mondjuk valószínüleg ez érdekelte legkevésbé a jelenlevőket.
Elsétáltam egy smároló pár mellett, akik épp a falat készültek felszentelni, és próbáltam kivenni az arcokat, de ez már a múltkor sem működött.
A konyhába menekültem a hangzavar elől, ahol jelenleg senki nem tartózkodott, de azért a biztonság érdekében a falnak vetettem a hátam és hátracsuklott a nyakam is.
- Jenny? - kérdezte egy fiúhang, mire felpattantak a szemeim.
- Ó, van isten. - motyogtam, és automatikusan elmosolyodtam Ashton láttán. Összeráncolt szemöldökkel lépdelt felém, de felbukott egy padlón heverő üvegben, és a kezei a fejem mellett érték a falat. Felsikkantottam ijedtemben, de nem történt semmi baja, csak furán közel került hozzám. Fekete haja puhán omlott a vállára, és sötét szemei mindent tudóan néztek rám. Ajakpiercingje akarva-akaratlanul az ajkaira terelte a figyelmem, melyek nedvességtől csillogtak. Szebb szája van, mint Henrynek, és erre a gondolatra nagyon utáltam magam.
Itt nem lesz Rómeó-Julia szitu, én Henryt akarom megkapni, csak még nem tudom én sem pontosan, mégis mi a jó életet tegyek vele kapcsolatban.
Ashton káromkodott egy sort, majd hátrált egy lépést, így levegőhöz is jutottam, ami nem ártott a mámorító közelsége után. Láttam, hogy a hasam fikszírozza, mivel még mindig magam előtt tartottam a pólóm.
- Ne mond, hogy ennyire tetszik ez a hely, hogy ezentúl minden hétfőn ide fogsz járni. - ajkai szélén egy mosoly játszott, és úgy tűnt, jó kedvében van. Csupa feketében, de jókedvűen.
- Tudod, a friss illat és a kedves emberek ide vonzanak. - túrtam bele a hajamba, ő pedig helyeslően bólintott.
- Komolyan, mit keresel itt? - töltött meg két poharat kólával, és az egyiket felém nyújtotta. Két korty után rájöttem, hogy piszkosul marja a sérült torkomat, úgyhogy kedvesen visszaadtam Asthonnak a poharat.
- Téged. - bukott ki belőlem a válasz, amin még én is meglepődtem. - Mármint... igen, téged.
- Ez rossz ötlet. - komorodott el, és a mosogatónak támaszkodott a csípőjével.
- Láttam, mi történt a fesztiválon. Konkrétan utat engedtek neked az emberek.
- És? - kérdezte gyanakvóan.
- Hát... - szeppentem meg, ami ritkán történik. - csak kíváncsi voltam...
- Ne legyél. - a hangja lezártnak tekintette a témát.
- Oké. - bólintottam szomorúan. - Mel-nek itt kell lennie valahol.
- Mi? Már megint? - sóhajtott fel, én pedig egyből magyarázni kezdtem, hogy leszögeltem az ablakát, és hasonlók. Ezen mintha picit szórakozott volna, de nem tudtam sokat leolvasni az arcáról. Az apró mosoly titokzatossá tette, és magyarázatom közben az piercingjét harapdálta. Hmm, biztos ettől csillog az ajka...
- Nem láttam még, de ha itt megvársz, végig nézem a szobákat. - vont vállat, majd hirtelen megfeszült. - Nem, inkább velem jössz. Még egyszer nem foglak magadra hagyni. - kulcsolta össze a kezeinket, majd az emelet felé vettük az irányt.
- Ez az én szobám, itt biztos nincs. - mutatott egy ajtó felé, mire megtorpantam.
- Nem tudhatod. - néztem rá aggódva, mire szemét forgatva kinyitotta nekem az ajtaját. Már tudom miért mondta, hogy itt nem lesz senki. Világos volt, méghozzá azért, mert az ablakon nem volt még függöny sem, nem hogy festék.
- Oké, remélem kinézelődted magad. - vágta be az orrom előtt az ajtót, miközben ijedten ugrottam hátra. Tovább húzott maga után, a következő szobában már felkapcsolta a lámpát.
- Danny, Bebs. - biccentett az épp szeretkező párosnak, majd itt is bevágta az ajtót, miközben elkerekedett szemekkel és megbabonázva botladoztam utána. Még négy szobát néztünk végig, de vagy foglaltak voltak, vagy senki nem volt ott. Ekkor jutott eszembe, hogy Ashton még csak meg sem említette a szombati balesetemet, pedig még a megyei újság is írt a tűzesetről. Elgondolkodva néztem a fiú profilját, miközben épp mondott valamit, és nem tudtam eldönteni, hogy jófejségből teszi, vagy tényleg nem tudja, hogy én voltam az, akit kihoztak.
Egy a lényeg - végre nem kellett játszanom, hogy jól vagyok, mert tényleg jól éreztem magam Ashtonnal. Leszámítva, hogy Mel-nek nyoma sem volt,de már ehhez is kezdtem hozzászokni. Helena és a család kutató pillantása nem tettek túl jót, az őrült dokiról nem is beszélve.
- Ez nem nyert. - pillantott le rám Ashton, mire megvontam a vállam.
- Lent a tánc és tépő téren esetleg? - mutattam szabad kezemmel a nappali felé, Ashton pedig elnyomott egy mosolyt.
- Tetszik az elnevezés. - lépkedett mellettem, és az emberek közt mindketten Mel nevét kiabáltuk. Három perc alatt kb. négyen átkoztak el, másik hárman pedig anyumat szidták, amiért rájuk léptem. Utóbbiaknak külön be is intettem, és eszem ágában sem volt bocsánatot kérni.
- Sajnálom, de nem láttam. - tértünk vissza a konyhába, és egymás mellett dőltünk neki a pultnak.
- Én sem, úgyhogy most mehetek a városba keresni. Az is lehet, hogy már hazaért... - morfondíroztam, habár erre nem sok esélyt láttam. - Köszi, hogy elviselsz. - mosolyogtam fel Ashtonra, mire csak a vállát vonta, és a nappali felé nézett.
- Nemgáz.
- Nem is tartalak fel tovább. Öhm, további szép estét. - léptem el tőle, és válaszra sem várva elindultam a kijárat felé. Épp csuktam volna be az ajtót magam mögött, mikor észrevettem, hogy utánam jött. Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés.
- Veled megyek. - jelentette ki magabiztosan, mire megkönnyebbülve mosolyogtam rá vissza, és a jóképű varjúval az oldalamon kiléptem az utcára, hogy megbotránkoztassuk Wigan városát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése