Éreztem, hogy lassan szét fogok esni. Fájt mindenem, alig kaptam levegőt, és az agyam is kezdett leblokkolni a felgyülemlett élményektől. Túl sok volt ez a mai nap, és nem volt rám túl jó hatással az sem, hogy Henry szavait ismétlő funkcióra kapcsoltak bennem, és csak az járt az eszemben, amit mondott. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag végülis megcsókolt. Lány vagyok, az ilyesmin azért el lehet agyalni egy ideig.
Megráztam magam, ledobtam magamról a sáros csukámat, és beléptem a nappaliba.
Peny a kanapén ült, és épp olvasott egy könyvet. Rám pillantott, és leesett az álla.
- Peny, jól vagy? - előztem meg a kérdéssel. - Úgy sajnálom, hogy Henrynél kellett, hogy hagyjalak... - térdeltem le az ülőgarnitúra mellé, és kisöpörtem egy tincset a homlokából.
- Sütött nekem Nutellás palacsintát és Kennedyvel játszottam. - pislogott rám nagy szemekkel, én pedig kierőltettem magamból egy mosolyt.
- Akkor ki fog vacsorázni? - dorgáltam meg, és közben a fali órára néztem. Valószínüleg senki, Eliz perceken belül itthon lehet. Basszus.
A konyhába siettem, gyorsan feldobtam a tűzhelyre egy lábost, vizet és makaróni tésztát öntöttem bele, majd az égiekre bíztam a továbbiakat.
- Gyorsan letusolok, ne engedj be senkit. - szóltam vissza a lépcsőről, Peny pedig bólintva merült bele a kezében tartott könyvbe.
Felérve megtorpantam, és gondolkodóba estem: elösször tusoljak le, vagy inkább tartsak fejmosást Melnek. A kezemet dörzsöltem, így adva magamnak takarítanivalót a későbbiekre, a megszáradt sár a kezemről csak úgy porzott, a nadrágomból pedig csöpögött a víz.
- Ez a te hibád... - morogtam, és bekopogtam a "belépni tilos" táblájú ajtón.
- Mel, beszélnem kell veled. - dörömböltem jobban, mikor nem kaptam választ.
- Húzz a francba. - válaszolta kedvesen, de közben hallatszott a hangján, hogy sír.
- Órák óta a nagy "francokban" kerestelek, szóval szeretném, ha elárulnád, te melyik "francban" jártál. - olyan erővel nyitottam ki az ajtót, hogy a falnak csapódva még vissza is pattant. Mel riadtan ült fel az ágyán, és kisírt szemekkel bámult rám. Nem tudom, hogy a dühös arcomtól vagy a friss és üde kinézetemtől ámult e el, de gyorsan összeszedte magát, és megindult felém, hogy rám csapja az ajtót. Megelőztem, és az íróasztal székében foglaltam helyet.
- Marknal voltam. - fűzte keresztbe a karját a mellkasa előtt, és igen nagylányosan próbált vagánykodni.
- Hazudsz. Voltunk Mark házánál, és ő nem is volt otthon. - biccentettem félre a fejem, Mel szemében pedig megvillant valami. Düh? Meglepettség? Fogalmam sincs.
- Akkor később talán elment otthonról. Beszéltem vele a tegnap estéről, többet nem találkozunk. - adta meg magát, és sóhajtva leüllt az ágya szélére. Nem nézett rám,nem volt kíváncsi a kárörvendő fejemre.
- Oké, és aztán merre jártál? - nem adtam meg magam, nem fogom vígasztalni sem babusgatni. Túl ideges és agyilag felfokozott voltam ahhoz, hogy még sajnáljam is.
- Sétálgattam.
- Sétálgattál? - kérdeztem vissza, és kishíjján felnevettem.
- Igen. - vont vállat, és olyan meggyőző volt, hogy talán még hittem is volna neki, ha nem dörzsöli meg az orrát, ami a hazugság leggyakoribb testbeszéddel kimutatott jele. Anyu magyarázta egyszer, imádja az ilyen dolgokat. A jelbeszédet is megtanulta merő hobbiból. Totál ki fog akadni, ha a mai napomról beszámolok neki este...
- Elkapott a Riders on the storm hangulat? - vontam kérdőre a The Doors számmal, de csak furán pislogott rám. - Mindegy. Nem tudok veled már mit kezdeni Mel. Volt egy megállapodásunk, folyamatosan felrúgtad, én pedig jó haverként eltűrtem. De ma befejeztük. - sóhajtottam fáradtan, és hihetetlenül kimerültnek éreztem magam. - Mindenről beszámolok anyádnak, ők majd megbüntetnek, ha akarnak. - Mel egész eddig a padlót fikszírozta, de most rám villant a tekintte, gyűlölet és félelem egyvelegét alkotva.
- Nem! - csattant fel, én pedig csak a fejem ráztam. Tényleg elegem volt. És sírhatnékom, ami nem túl gyakori, szóval biztos jele, hogy teljesen ki vagyok akadva.
- Nem érdekelsz Mel. - álltam talpra, és készültem kisétálni az ajtón.
- Várj! Várj már! - kapta el a karom, én pedig automatikusan kitéptem a szorításából. - Claire-nél voltam, az egyik régi barátnőmnél. Felhívhatod, ha gondolod, az anyja is otthon volt. - könyörgött, és újra kibuggyantak a könnyek a szeméből.
- Add a számát. - szóltam szigorúan, mire a telefonjáért kapott, és már görgette is lefelé a névjegyzéket. A kezembe adta, mire vigyorogni kezdtem.
- Még szép, hogy nem a tiedről hívom fel. - fordultam meg, és a szobámba siettem, ahol a telefonomat is hagytam. Egy nem fogadott hívásom volt, és akkor kapcsoltam, hogy Ashtonnak is írnom kell.
"A drogosnak". Csak néztem a képernyőt, és képtelen voltam bármit is elhinni. Megráztam a fejem, és tárcsázni kezdtem Clair Holt otthoni számát. Aztán felfogtam, hogy mit csinálok, és kínomban elröhögtem magam.
- Neked a Vámpírnaplós csaj a barátnőd? - kiálltottam ki a szobából, és hallottam, hogy Mel lemondóan sóhajt.
- Holt lakás. - szólt bele egy férfi.
- Üdv, Jenny vagyok, Mel felvigyázója. Arról érdeklődnék, hogy ő délután önöknél tartózkodott? - az előbbi idegességemet felváltotta a túlzott udvariasság, dehát ez Anglia, soha nem lehetsz elég tapintatos.
- Nem tudom, most értem haza. Várjon, megkérdezem a feleségem. - hallottam, hogy félre rakja a telefont, és a feleségét szólítja. Mel az ajtómban állva figyelt, és görcsösen ropogtatta az ujjait.
- Halló, Sara vagyok. Igen, Mel járt itt, meg is voltunk lepődve.
- Pontosan miért is? - ráncoltam össze a szemöldököm, és nem értettem, hogy miért mondja ezt.
- Mert három éve nem beszélnek a lányok egymással. Mel hibája. De ma tán bocsánatot kért. - mondta Holt anyuka, és hallottam a hitetlenséget a szavai mögött. Újra Melre pillantottam, aki még mindig az ajtómban várakozott.
- Oké, köszönöm szépen, további szép estét. - meg sem vártam, hogy elköszönjön, letettem. - Marha nagy mákod van, csajszi. - dobtam felé a telefonját, két kézzel kapta el.
- Szóval nem köpsz be anyáéknak, ugye? - azonnal hangnemet váltott, és ugyanott tartottunk, mint ezelőtt. Szite fenyegetett. Csodás.
- Még gondolkodom. Mondjuk addig lemehetnél a konyhába, nézd meg a tésztát, valamint keverj össze tejszínt, tejfölt és egy tojást. Talán akkor nem mondok semmit. - vigyorogtam önelégültem, és még én is tudtam, hogy szemét vagyok és gyerekesen viselkedem. De nem tudott érdekelni. Nem tudott már semmi érdekelni.
Mel ellökte magát az ajtófélfáról, és lesétált a konyhába, én pedig újra a telefonomat bámultam.
Ashton folyamatosan fejfájást okozott, és most sem tudtam, mi lenne a helyes. Képtelen vagyok elhinni, amit Chuck mondott, de nem ismertem és most sem igazán tudok róla semmit. Henry teljesen ki van rá bukva (fáj kimondanom, de jogosan), és az egész város ellene van. Az pedig csak hab a tortán, hogy tudta és minden áron meg akarta mutatni Mr. Harper fantasztikus munkahelyét.
Levágtam magam az ágyra, és csak bámultam ki a fejemből. Nincs időm, de túlságosan fájt mindenem, és a telefon egyre súlyosabnak tűnt a markomban.
- Elegem van. - mondtam ki hangosan is az üres szobába, majd feltápászkodtam, és a fürdőbe mentem.
Ruhástól beálltam a forró víz alá, és figyeltem, ahogy a szürkésbarna csíkok a lefolyóba húzódnak. Lassan lehámoztam magamról a felsőt és a nadrágot is, csak a lábamhoz dobtam őket, had ázzanak.
Kikapcsoltam. Nem gondoltam semmire, senkire, még a víz csobogását sem hallottam. Csak álltam ott, és vártam, hogy lenyugodjon a szívverésem, és kicsit összeszedjem magam.
Aztán valaki kopogott az ajtón, nekem pedig kipattantak a szemeim.
- Foglalt! - kiálltottam, kicsit talán hangossabban, mint ami normálisnak mondható.
- Csak Mel kérdezi, hogy mit csináljon? Mert megfőtt a tészta, és kikeverte, amit mondtál. - Peny halk hangja épp csak, hogy elért hozzám, és egyből észhez is térített. Nekem itt dolgom van, dolgozni jöttem és segíteni. Nem pedig újabb problémákat összeszedni.
- 2 perc, és megyek. Kapcsolja ki a tűzhelyet. - zártam el a csapot, törölközőbe csavartam magam, és a sáros ruháimat magam mögött hagyva vissza siettem a szobámba.
- És mit csináltatok ma? - kérdezte kedvesen Eliz, miközben jóízűen falatozott a percek alatt összedobott rakott tésztából. Megakadt a falat a torkomon, úgyhogy köhögni kezdtem, Peny pedig a hátama ütögette, aranyos volt. Mel is rám nézett, és a tekintetével üzente, hogy sürgőssen találjak ki valamit, ő meg nem szólal.
- Khm, bocsánat. Mel a barátnőjéhez ment, Penyvel pedig átmentünk a szomszédba. Palacsinta partit rendeztünk. - mosolyogtam, és láttam mindkét lány arcán, hogy próbálják elfojtani a vigyorukat. Alapjáraton nem hazudtam.
- Melyik szoszédhoz? - érdeklődött Mr. Harper, akinek kis híjján már háttal ültem, de a rosszullét kerülgetett rá pillantva.
- Ide szembe. Helena Spourkhoz. - ő nem is volt otthon, de mindegy.
- Tragikus, ami a szüleikkel történt. - rázta a fejét Jeffry. - Mióta is már?
- Három éve. - válaszolta meg Eliz, én pedig mélyen a tányéromra meredtem, mint aki marha érdekes dolgot lát. Mondjuk a tésztát összetúrtam, és pont USA alakú lett, szóval elbíbelődtem mindennel, amivel csak tudtam, hogy ne kelljen gondolkodnom.
- Csak idő kérdése volt, hogy valami tragédia történjen. - ragaszkodott a témához Mr. Harper, amivel mindjájunkat meglepett.
- Hogy-hogy? - kérdeztem, habár kicsit sem érdekelt.
- Az, aki a balesetet okozta, hát, hogy is mondjam... - próbálta magyarázni Eliz a maga kultúrált módján. - nem volt épp angyal már az iskolában sem. A szülei a város szélén éltek...
- Csak az anyja, ha jól tudom. A nevelőapja valami iszákos volt, nem is láttuk a városban túl sokat. - egészítette ki az apuka a magyarázatot, amivel felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, kiről beszélnek, és égtem a vágytól, hogy többet is megtudjak Ashton életéről.
- Igen, igen. Szóval a fiú egyik bajt a másik után okozta, de valahogy megtűrték az iskolában. A jegyei is közepesek voltak, csak a magaviseletével voltak gondok... - mesélte Eliz, majd kitért a balesetre, és mindarra, amit már tudtam. A nevelőintézetre, és arra, hogy állítólag visszajött a városba, habár az anyja már rég lelépett, és senki nem tudja, merre élhet most.
Eddig sem volt étvágyam, de ezek után aztán kifejezett undort éreztem. Peny engedélyt kért, hogy elhagyhassa az asztalt, és ezt kihasználva Mel és én is távozni készültünk.
- Csak most tudtalak visszahívni. - az ablakpárkányon ültem, hátam mögött egy párnával, és a szemben lévő házat figyeltem. A piros pólómat sikeresen kinyújtottam a térdemre húzva, és érthetetlen mód tárcsáztam Ashton számát.
- Már aggódtam. Chuck egy vadparaszt. - Ashton hangja fenyegetően hangzott, és hallottam, hogy a háttérben egy autó húz el az utcán.
- Te hol vagy? - dörzsöltem meg a homlokom, mert ennyi idő alatt már neki is haza kellett volna érnie.
- Itthon.
- Ja, csak mert hallom az autókat... - hadartam zavartan, pedig semmi közöm nem volt hozzá.
- Nyitva az ablak. - nem láthattam, de szinte biztos voltam abban, hogy megvonja a vállát. Erre persze mosolyogni kezdtem, és éreztem, ahogy a több mázsányi súly leomlik a mellkasomról. Ashton hatással van rám, ha akarom, ha nem.
- Mel-lel beszéltél már? - érdeklődött, mire tömören összefoglaltam neki az este jelentős részét. Nem akartam felesleges dolgokkal untatni, meg persze nem Melről akartam fecsegni. Volt valami, ami jobban érdekelt.
- Miért mutattad meg a raktárat? Tudtad, hogy mi lesz ott, pontosabban ki. - még engem is meglepett, milyen keserű a hangom. - Egyáltalán, honnan tudsz ilyen dolgokat?
- Sok a kérdés. - sóhajtott, én pedig az ablaküvegnek döntöttem a fejem.
- Nemár, minden önerőmet összeszedtem, hogy rövidre fogjam. - háborodtam fel, jogosan. Szívem szerint legalább 28 dolgot kérdeztem volna, egyszerre, időt sem hagyva a válaszra.
- Akartam, hogy tudd, kivel élsz egy fedél alatt, és hogy esetleg meg tudd magad védeni. - Ashton is kitett magáért, komoly összetett mondat, nem semmi. Tudtam, hogy nem szabadna, de a szívemben hála gyúlt, és napsugárként ragyogott be minden mást. Aztán gyorsan el is nyomtam ezt az érzést. Ashton folyamatosan csavart egyet az életemen, aminek én iszom meg a levét. S nem túl fincsi.
- Oké...hát, kösz. - túrtam bele a hajamba, és kínosan felnevettem. - De tudtad, valahonnan tudtad, mi van ott.
A vonal másik feléről nem érkezett válasz. Zavartan megnéztem a képernyőt, de nem szakadt meg, továbbra is összeköttetésben voltunk.
- Most mennem kell. - szólt bele hírtelen, úgy megijesztve, hogy kishíjján leestem a párkányról. - Hamarosan találkozunk. - tette még hozzá, majd lerakta.
- Neked is szép álmokat. - magam elé tartottam a készüléket, és szemrehányóan beszéltem a háttérképhez.
Sóhajtva karoltam át a lábam, és a fejemet a térdemre hajtottam.
Végre rájöttem, miért beszélek annyit, miért fecsegek feleslegesen. Egyszerűen felrobbannék az információ halmaztól, a nyomástól, ami rám nehezedik.
Helenanak nem mondhatok semmit Ashtonról, sem Henry eszeveszett csókjáról, mégiscsak a bátyjáról van szó. Ashtonra nem tudok haragudni, de nem vagyunk barátok, akármennyire is szeretném azt hinni. Anya pedig pont eleget aggódik miattam, és elég baja van apával, szóval nem fogom a saját hülyeségeimmel szórakoztatni.
Mérhetetlen rosszkedvem csak tovább fokozódott másnap.
Időben felkeltem, mert már tényleg hiányzott a futás, és muszáj volt kicsit a semmire gondolnom. Tudtam, hogy Henry is reggelente jár, de összeszedtem magam, bemelegítettem a ház előtt, és nekiiramodtam. Egyik lábam a másik után, a még alvó utcákon keresztül, nem is figyelve, merre megyek. Éreztem, hogy a lábaim fáradnak, a kihagyás nem tett jót, de dühből még jobban rákapcsoltam, és a főutcáig sprinteltem. Hátra akartam hagyni minden információt, minden nyomorult titkot, összeesküvést, problémát, és volt egy pillanat, mikor valóban így is történt. Még mosolyogtam is volna, sőt, kacarászni volt kedvem, csak a tüdőm nem támogatott túlzottan, és újabb köhögésroham tört rám. A falba kapaszkodtam, és kétrét görnyedtem, az oldalamba hasító folyamatos fájdalomtól sikítani tudtam volna, a tegnap szerzett zöld foltok már előzöleg is sajogtak.
Annyi bajom volt már, hogy egy Doctor House-os csapat hetekig rágódhatna a pontos diagnózis felállításán.
- Nem kellene túlzásokba esned. - símitott végig a hátamon egy kéz, én pedig a szememet forgattam, és megtöröltem a számat. Éreztem, hogy össze fogunk futni, nem is tudom, el akartam e kerülni egyáltalán Henryt. Haragudtam rá, és ő is rám, már csak az volt a kérdés, melyikünk enged előbb a dologból. Felpillantottam mélységes szürkés-kék szemeibe, de arca semmiről nem árulkodott.
- Ez a specialitásom. - vágtam rá egyből, majd újabb köhécselés után végre ki tudtam egyenesedni.
- Igen, ez már feltűnt. - a falnak dőlt, és a vádliját nyújtotta. Követtem a példáját, és egy ideig egyikünk sem szólt. Nekem nem volt mit mondanom számára. Nem éreztem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem, mert nem tettem semmi rosszat. Ő smárolt le, ő vágta a képembe elösször, hogy mekkora álszent vagyok, és ő az, akibe bele vagyok zúgva. Oké, utóbbi nem épp a legjobb hibáztatási tényező, de ha nem nézne ki ilyen piszkosul jól, nem szeretné a húgát és Kennedyt, annyira, amennyire látszik rajta, és nem imádnám a szócsatáinkat, vidám és boldog életem lehetne itt Wiganben, a búzamezőn ugrálnák örömben úszva és piknik kosárból ebédelnék a szabad ég alatt.
Ez az álomkép gyorsan elúszott, és a nedves beton látványa vette át a helyét. Csessze meg az időjárás is.
- Elküldtem. - mondta, én pedig zavartan fordultam felé. Nem értettem, kiről van szó.
- Jóltetted. De kit is?
- Grechent. - válaszolt hallkan, mire leesett az állam.
- Nem fogod azt mondani, hogy "...mert beláttam, hogy igazad volt vele és a húgommal kapcsolatban" ugye? - automatikusan közelebb léptem hozzá, egyszerűen vonzott a sármja, ami auraként vette körbe.
- Nem, nem fogom. - mosolyodott el végre őszintén, én pedig nagyon próbáltam haragosan nézni rá.
- De attól még gondolod, ugye? - boxoltam az izzadtságtól csillogó karjába, Ő pedig lemondóan sóhajtott.
- Rettenetesen idegesítő vagy. - forgatta a szemeit, miközben elfordult tőlem, és futásnak eredt.
Megráztam magam, ledobtam magamról a sáros csukámat, és beléptem a nappaliba.
Peny a kanapén ült, és épp olvasott egy könyvet. Rám pillantott, és leesett az álla.
- Peny, jól vagy? - előztem meg a kérdéssel. - Úgy sajnálom, hogy Henrynél kellett, hogy hagyjalak... - térdeltem le az ülőgarnitúra mellé, és kisöpörtem egy tincset a homlokából.
- Sütött nekem Nutellás palacsintát és Kennedyvel játszottam. - pislogott rám nagy szemekkel, én pedig kierőltettem magamból egy mosolyt.
- Akkor ki fog vacsorázni? - dorgáltam meg, és közben a fali órára néztem. Valószínüleg senki, Eliz perceken belül itthon lehet. Basszus.
A konyhába siettem, gyorsan feldobtam a tűzhelyre egy lábost, vizet és makaróni tésztát öntöttem bele, majd az égiekre bíztam a továbbiakat.
- Gyorsan letusolok, ne engedj be senkit. - szóltam vissza a lépcsőről, Peny pedig bólintva merült bele a kezében tartott könyvbe.
Felérve megtorpantam, és gondolkodóba estem: elösször tusoljak le, vagy inkább tartsak fejmosást Melnek. A kezemet dörzsöltem, így adva magamnak takarítanivalót a későbbiekre, a megszáradt sár a kezemről csak úgy porzott, a nadrágomból pedig csöpögött a víz.
- Ez a te hibád... - morogtam, és bekopogtam a "belépni tilos" táblájú ajtón.
- Mel, beszélnem kell veled. - dörömböltem jobban, mikor nem kaptam választ.
- Húzz a francba. - válaszolta kedvesen, de közben hallatszott a hangján, hogy sír.
- Órák óta a nagy "francokban" kerestelek, szóval szeretném, ha elárulnád, te melyik "francban" jártál. - olyan erővel nyitottam ki az ajtót, hogy a falnak csapódva még vissza is pattant. Mel riadtan ült fel az ágyán, és kisírt szemekkel bámult rám. Nem tudom, hogy a dühös arcomtól vagy a friss és üde kinézetemtől ámult e el, de gyorsan összeszedte magát, és megindult felém, hogy rám csapja az ajtót. Megelőztem, és az íróasztal székében foglaltam helyet.
- Marknal voltam. - fűzte keresztbe a karját a mellkasa előtt, és igen nagylányosan próbált vagánykodni.
- Hazudsz. Voltunk Mark házánál, és ő nem is volt otthon. - biccentettem félre a fejem, Mel szemében pedig megvillant valami. Düh? Meglepettség? Fogalmam sincs.
- Akkor később talán elment otthonról. Beszéltem vele a tegnap estéről, többet nem találkozunk. - adta meg magát, és sóhajtva leüllt az ágya szélére. Nem nézett rám,nem volt kíváncsi a kárörvendő fejemre.
- Oké, és aztán merre jártál? - nem adtam meg magam, nem fogom vígasztalni sem babusgatni. Túl ideges és agyilag felfokozott voltam ahhoz, hogy még sajnáljam is.
- Sétálgattam.
- Sétálgattál? - kérdeztem vissza, és kishíjján felnevettem.
- Igen. - vont vállat, és olyan meggyőző volt, hogy talán még hittem is volna neki, ha nem dörzsöli meg az orrát, ami a hazugság leggyakoribb testbeszéddel kimutatott jele. Anyu magyarázta egyszer, imádja az ilyen dolgokat. A jelbeszédet is megtanulta merő hobbiból. Totál ki fog akadni, ha a mai napomról beszámolok neki este...
- Elkapott a Riders on the storm hangulat? - vontam kérdőre a The Doors számmal, de csak furán pislogott rám. - Mindegy. Nem tudok veled már mit kezdeni Mel. Volt egy megállapodásunk, folyamatosan felrúgtad, én pedig jó haverként eltűrtem. De ma befejeztük. - sóhajtottam fáradtan, és hihetetlenül kimerültnek éreztem magam. - Mindenről beszámolok anyádnak, ők majd megbüntetnek, ha akarnak. - Mel egész eddig a padlót fikszírozta, de most rám villant a tekintte, gyűlölet és félelem egyvelegét alkotva.
- Nem! - csattant fel, én pedig csak a fejem ráztam. Tényleg elegem volt. És sírhatnékom, ami nem túl gyakori, szóval biztos jele, hogy teljesen ki vagyok akadva.
- Nem érdekelsz Mel. - álltam talpra, és készültem kisétálni az ajtón.
- Várj! Várj már! - kapta el a karom, én pedig automatikusan kitéptem a szorításából. - Claire-nél voltam, az egyik régi barátnőmnél. Felhívhatod, ha gondolod, az anyja is otthon volt. - könyörgött, és újra kibuggyantak a könnyek a szeméből.
- Add a számát. - szóltam szigorúan, mire a telefonjáért kapott, és már görgette is lefelé a névjegyzéket. A kezembe adta, mire vigyorogni kezdtem.
- Még szép, hogy nem a tiedről hívom fel. - fordultam meg, és a szobámba siettem, ahol a telefonomat is hagytam. Egy nem fogadott hívásom volt, és akkor kapcsoltam, hogy Ashtonnak is írnom kell.
"A drogosnak". Csak néztem a képernyőt, és képtelen voltam bármit is elhinni. Megráztam a fejem, és tárcsázni kezdtem Clair Holt otthoni számát. Aztán felfogtam, hogy mit csinálok, és kínomban elröhögtem magam.
- Neked a Vámpírnaplós csaj a barátnőd? - kiálltottam ki a szobából, és hallottam, hogy Mel lemondóan sóhajt.
- Holt lakás. - szólt bele egy férfi.
- Üdv, Jenny vagyok, Mel felvigyázója. Arról érdeklődnék, hogy ő délután önöknél tartózkodott? - az előbbi idegességemet felváltotta a túlzott udvariasság, dehát ez Anglia, soha nem lehetsz elég tapintatos.
- Nem tudom, most értem haza. Várjon, megkérdezem a feleségem. - hallottam, hogy félre rakja a telefont, és a feleségét szólítja. Mel az ajtómban állva figyelt, és görcsösen ropogtatta az ujjait.
- Halló, Sara vagyok. Igen, Mel járt itt, meg is voltunk lepődve.
- Pontosan miért is? - ráncoltam össze a szemöldököm, és nem értettem, hogy miért mondja ezt.
- Mert három éve nem beszélnek a lányok egymással. Mel hibája. De ma tán bocsánatot kért. - mondta Holt anyuka, és hallottam a hitetlenséget a szavai mögött. Újra Melre pillantottam, aki még mindig az ajtómban várakozott.
- Oké, köszönöm szépen, további szép estét. - meg sem vártam, hogy elköszönjön, letettem. - Marha nagy mákod van, csajszi. - dobtam felé a telefonját, két kézzel kapta el.
- Szóval nem köpsz be anyáéknak, ugye? - azonnal hangnemet váltott, és ugyanott tartottunk, mint ezelőtt. Szite fenyegetett. Csodás.
- Még gondolkodom. Mondjuk addig lemehetnél a konyhába, nézd meg a tésztát, valamint keverj össze tejszínt, tejfölt és egy tojást. Talán akkor nem mondok semmit. - vigyorogtam önelégültem, és még én is tudtam, hogy szemét vagyok és gyerekesen viselkedem. De nem tudott érdekelni. Nem tudott már semmi érdekelni.
Mel ellökte magát az ajtófélfáról, és lesétált a konyhába, én pedig újra a telefonomat bámultam.
Ashton folyamatosan fejfájást okozott, és most sem tudtam, mi lenne a helyes. Képtelen vagyok elhinni, amit Chuck mondott, de nem ismertem és most sem igazán tudok róla semmit. Henry teljesen ki van rá bukva (fáj kimondanom, de jogosan), és az egész város ellene van. Az pedig csak hab a tortán, hogy tudta és minden áron meg akarta mutatni Mr. Harper fantasztikus munkahelyét.
Levágtam magam az ágyra, és csak bámultam ki a fejemből. Nincs időm, de túlságosan fájt mindenem, és a telefon egyre súlyosabnak tűnt a markomban.
- Elegem van. - mondtam ki hangosan is az üres szobába, majd feltápászkodtam, és a fürdőbe mentem.
Ruhástól beálltam a forró víz alá, és figyeltem, ahogy a szürkésbarna csíkok a lefolyóba húzódnak. Lassan lehámoztam magamról a felsőt és a nadrágot is, csak a lábamhoz dobtam őket, had ázzanak.
Kikapcsoltam. Nem gondoltam semmire, senkire, még a víz csobogását sem hallottam. Csak álltam ott, és vártam, hogy lenyugodjon a szívverésem, és kicsit összeszedjem magam.
Aztán valaki kopogott az ajtón, nekem pedig kipattantak a szemeim.
- Foglalt! - kiálltottam, kicsit talán hangossabban, mint ami normálisnak mondható.
- Csak Mel kérdezi, hogy mit csináljon? Mert megfőtt a tészta, és kikeverte, amit mondtál. - Peny halk hangja épp csak, hogy elért hozzám, és egyből észhez is térített. Nekem itt dolgom van, dolgozni jöttem és segíteni. Nem pedig újabb problémákat összeszedni.
- 2 perc, és megyek. Kapcsolja ki a tűzhelyet. - zártam el a csapot, törölközőbe csavartam magam, és a sáros ruháimat magam mögött hagyva vissza siettem a szobámba.
- És mit csináltatok ma? - kérdezte kedvesen Eliz, miközben jóízűen falatozott a percek alatt összedobott rakott tésztából. Megakadt a falat a torkomon, úgyhogy köhögni kezdtem, Peny pedig a hátama ütögette, aranyos volt. Mel is rám nézett, és a tekintetével üzente, hogy sürgőssen találjak ki valamit, ő meg nem szólal.
- Khm, bocsánat. Mel a barátnőjéhez ment, Penyvel pedig átmentünk a szomszédba. Palacsinta partit rendeztünk. - mosolyogtam, és láttam mindkét lány arcán, hogy próbálják elfojtani a vigyorukat. Alapjáraton nem hazudtam.
- Melyik szoszédhoz? - érdeklődött Mr. Harper, akinek kis híjján már háttal ültem, de a rosszullét kerülgetett rá pillantva.
- Ide szembe. Helena Spourkhoz. - ő nem is volt otthon, de mindegy.
- Tragikus, ami a szüleikkel történt. - rázta a fejét Jeffry. - Mióta is már?
- Három éve. - válaszolta meg Eliz, én pedig mélyen a tányéromra meredtem, mint aki marha érdekes dolgot lát. Mondjuk a tésztát összetúrtam, és pont USA alakú lett, szóval elbíbelődtem mindennel, amivel csak tudtam, hogy ne kelljen gondolkodnom.
- Csak idő kérdése volt, hogy valami tragédia történjen. - ragaszkodott a témához Mr. Harper, amivel mindjájunkat meglepett.
- Hogy-hogy? - kérdeztem, habár kicsit sem érdekelt.
- Az, aki a balesetet okozta, hát, hogy is mondjam... - próbálta magyarázni Eliz a maga kultúrált módján. - nem volt épp angyal már az iskolában sem. A szülei a város szélén éltek...
- Csak az anyja, ha jól tudom. A nevelőapja valami iszákos volt, nem is láttuk a városban túl sokat. - egészítette ki az apuka a magyarázatot, amivel felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, kiről beszélnek, és égtem a vágytól, hogy többet is megtudjak Ashton életéről.
- Igen, igen. Szóval a fiú egyik bajt a másik után okozta, de valahogy megtűrték az iskolában. A jegyei is közepesek voltak, csak a magaviseletével voltak gondok... - mesélte Eliz, majd kitért a balesetre, és mindarra, amit már tudtam. A nevelőintézetre, és arra, hogy állítólag visszajött a városba, habár az anyja már rég lelépett, és senki nem tudja, merre élhet most.
Eddig sem volt étvágyam, de ezek után aztán kifejezett undort éreztem. Peny engedélyt kért, hogy elhagyhassa az asztalt, és ezt kihasználva Mel és én is távozni készültünk.
- Csak most tudtalak visszahívni. - az ablakpárkányon ültem, hátam mögött egy párnával, és a szemben lévő házat figyeltem. A piros pólómat sikeresen kinyújtottam a térdemre húzva, és érthetetlen mód tárcsáztam Ashton számát.
- Már aggódtam. Chuck egy vadparaszt. - Ashton hangja fenyegetően hangzott, és hallottam, hogy a háttérben egy autó húz el az utcán.
- Te hol vagy? - dörzsöltem meg a homlokom, mert ennyi idő alatt már neki is haza kellett volna érnie.
- Itthon.
- Ja, csak mert hallom az autókat... - hadartam zavartan, pedig semmi közöm nem volt hozzá.
- Nyitva az ablak. - nem láthattam, de szinte biztos voltam abban, hogy megvonja a vállát. Erre persze mosolyogni kezdtem, és éreztem, ahogy a több mázsányi súly leomlik a mellkasomról. Ashton hatással van rám, ha akarom, ha nem.
- Mel-lel beszéltél már? - érdeklődött, mire tömören összefoglaltam neki az este jelentős részét. Nem akartam felesleges dolgokkal untatni, meg persze nem Melről akartam fecsegni. Volt valami, ami jobban érdekelt.
- Miért mutattad meg a raktárat? Tudtad, hogy mi lesz ott, pontosabban ki. - még engem is meglepett, milyen keserű a hangom. - Egyáltalán, honnan tudsz ilyen dolgokat?
- Sok a kérdés. - sóhajtott, én pedig az ablaküvegnek döntöttem a fejem.
- Nemár, minden önerőmet összeszedtem, hogy rövidre fogjam. - háborodtam fel, jogosan. Szívem szerint legalább 28 dolgot kérdeztem volna, egyszerre, időt sem hagyva a válaszra.
- Akartam, hogy tudd, kivel élsz egy fedél alatt, és hogy esetleg meg tudd magad védeni. - Ashton is kitett magáért, komoly összetett mondat, nem semmi. Tudtam, hogy nem szabadna, de a szívemben hála gyúlt, és napsugárként ragyogott be minden mást. Aztán gyorsan el is nyomtam ezt az érzést. Ashton folyamatosan csavart egyet az életemen, aminek én iszom meg a levét. S nem túl fincsi.
- Oké...hát, kösz. - túrtam bele a hajamba, és kínosan felnevettem. - De tudtad, valahonnan tudtad, mi van ott.
A vonal másik feléről nem érkezett válasz. Zavartan megnéztem a képernyőt, de nem szakadt meg, továbbra is összeköttetésben voltunk.
- Most mennem kell. - szólt bele hírtelen, úgy megijesztve, hogy kishíjján leestem a párkányról. - Hamarosan találkozunk. - tette még hozzá, majd lerakta.
- Neked is szép álmokat. - magam elé tartottam a készüléket, és szemrehányóan beszéltem a háttérképhez.
Sóhajtva karoltam át a lábam, és a fejemet a térdemre hajtottam.
Végre rájöttem, miért beszélek annyit, miért fecsegek feleslegesen. Egyszerűen felrobbannék az információ halmaztól, a nyomástól, ami rám nehezedik.
Helenanak nem mondhatok semmit Ashtonról, sem Henry eszeveszett csókjáról, mégiscsak a bátyjáról van szó. Ashtonra nem tudok haragudni, de nem vagyunk barátok, akármennyire is szeretném azt hinni. Anya pedig pont eleget aggódik miattam, és elég baja van apával, szóval nem fogom a saját hülyeségeimmel szórakoztatni.
Mérhetetlen rosszkedvem csak tovább fokozódott másnap.
Időben felkeltem, mert már tényleg hiányzott a futás, és muszáj volt kicsit a semmire gondolnom. Tudtam, hogy Henry is reggelente jár, de összeszedtem magam, bemelegítettem a ház előtt, és nekiiramodtam. Egyik lábam a másik után, a még alvó utcákon keresztül, nem is figyelve, merre megyek. Éreztem, hogy a lábaim fáradnak, a kihagyás nem tett jót, de dühből még jobban rákapcsoltam, és a főutcáig sprinteltem. Hátra akartam hagyni minden információt, minden nyomorult titkot, összeesküvést, problémát, és volt egy pillanat, mikor valóban így is történt. Még mosolyogtam is volna, sőt, kacarászni volt kedvem, csak a tüdőm nem támogatott túlzottan, és újabb köhögésroham tört rám. A falba kapaszkodtam, és kétrét görnyedtem, az oldalamba hasító folyamatos fájdalomtól sikítani tudtam volna, a tegnap szerzett zöld foltok már előzöleg is sajogtak.
Annyi bajom volt már, hogy egy Doctor House-os csapat hetekig rágódhatna a pontos diagnózis felállításán.
- Nem kellene túlzásokba esned. - símitott végig a hátamon egy kéz, én pedig a szememet forgattam, és megtöröltem a számat. Éreztem, hogy össze fogunk futni, nem is tudom, el akartam e kerülni egyáltalán Henryt. Haragudtam rá, és ő is rám, már csak az volt a kérdés, melyikünk enged előbb a dologból. Felpillantottam mélységes szürkés-kék szemeibe, de arca semmiről nem árulkodott.
- Ez a specialitásom. - vágtam rá egyből, majd újabb köhécselés után végre ki tudtam egyenesedni.
- Igen, ez már feltűnt. - a falnak dőlt, és a vádliját nyújtotta. Követtem a példáját, és egy ideig egyikünk sem szólt. Nekem nem volt mit mondanom számára. Nem éreztem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem, mert nem tettem semmi rosszat. Ő smárolt le, ő vágta a képembe elösször, hogy mekkora álszent vagyok, és ő az, akibe bele vagyok zúgva. Oké, utóbbi nem épp a legjobb hibáztatási tényező, de ha nem nézne ki ilyen piszkosul jól, nem szeretné a húgát és Kennedyt, annyira, amennyire látszik rajta, és nem imádnám a szócsatáinkat, vidám és boldog életem lehetne itt Wiganben, a búzamezőn ugrálnák örömben úszva és piknik kosárból ebédelnék a szabad ég alatt.
Ez az álomkép gyorsan elúszott, és a nedves beton látványa vette át a helyét. Csessze meg az időjárás is.
- Elküldtem. - mondta, én pedig zavartan fordultam felé. Nem értettem, kiről van szó.
- Jóltetted. De kit is?
- Grechent. - válaszolt hallkan, mire leesett az állam.
- Nem fogod azt mondani, hogy "...mert beláttam, hogy igazad volt vele és a húgommal kapcsolatban" ugye? - automatikusan közelebb léptem hozzá, egyszerűen vonzott a sármja, ami auraként vette körbe.
- Nem, nem fogom. - mosolyodott el végre őszintén, én pedig nagyon próbáltam haragosan nézni rá.
- De attól még gondolod, ugye? - boxoltam az izzadtságtól csillogó karjába, Ő pedig lemondóan sóhajtott.
- Rettenetesen idegesítő vagy. - forgatta a szemeit, miközben elfordult tőlem, és futásnak eredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése