A mai nap tele volt meglepetéssel. Peter sokkolt, van egy fényképem Gabrielről, Sara pedig azt hiszem, nem örül, hogy a nyakába sóztak.
Reggel a napfény telibe az arcomon ért, így sokadszori visszaalvási próbálkozás után feladtam, és a szobatársaim előtt felkeltem. Vöröses-barnás hajam begöndörödött, így a piperecuccaimat felkapva kimentem a fürdőszobába. Kihúztam tussal a szemem, gyorsan átmentem a hajamon a hajvasalóval.
Hát, ennél többet nem tudok magamból kihozni.
Sara már a fürdőszoba ajtót ütlegelte, és ahogy kinyitottam, be is rontott egyből. Ja, biztos csak véletlen ment neki a vállamnak. Teljesen véletlen.
- Igazán gondolhatnál másokra is, ahelyett, hogy fél órára elfoglalod a fürdőt! - igazán nagyszerű dolog az ő hangjával kezdeni a napot.
- Ja, Saranak tök igaza van! - bólogatott egyetértően Emma. - Ne csak magadra gondolj, végtére is, egy táborban vagyunk! - nézett rám a lány, fejét félrebillentve, és elképesztően flegma volt. Nem kellett sok idő, gyorsan rájöttem, hogy Emma és Sara BFF-ek lesznek. Vagy legalább is Emma a szőke lány nyomában fog járni.
Hát ez nagyszerű.
- Keljetek fel előbb, és nem lesz ebből probléma. - feleltem nemes egyszerűséggel, mire mindkét lány felnyögött.
- Nem akarom, hogy karikásak legyenek a szemeim! Bőven elég az ébresztő zenére kelni. - üvöltötte ki a fürdőből Sara.
Ja, bocsi.
Nem volt kedvem megvárni a lányokat, így inkább elindultam egyedül az ebédlő felé, és mások így tettek. Peter néhány szobatársával érkezett. Szóval sikerült kicsit összeismerkednie velük. Önző módon kicsit haragudtam rá, mert tegnap sokat beszélgettünk és örültem, hogy legalább egyvalakivel összebarátkoztam. Szerencsére ő is észrevett engem, és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Nem akartam egy csomó fiúval bandázni, igazából senkivel sem akartam bandázni, de végül mégis csatlakoztam hozzájuk.
- Sziasztok - szóltam kissé rekedten, mire ők is rámnéztek, köszöntek, majd bármilyen bemutatkozás nélkül tovább nevetgéltek és beléptek az ajtón.
Két napon belül már másodszor mondhatom: ez az én formám.
Peter javára legyen mondva, ő bevárt, és velem jött az ételkihordóhoz. Két kocka csoki, és egy kifli szerű valamit kaptunk, tejjel. Otthon általában a jól bevált műzli + narancslé konbináció a szokás, de oké.
- Valami baj van? - nézett rám aggodalmasan Peter.
- Igazából furcsálom a reggelit. - mosolyogtam rá - és alig van szabad hely, úgyhogy igyekezzünk.
- Nem szeretnél csatlakozni a szobatársaimhoz? - kissé félve tette fel a kérdést. Joggal.
Sara-nál már lassan úgyis kihúzom a gyufát, és egy táborban vagyok, jól kellene magam érezni. Ehelyett csak bosszankodok, és várom, hogy vége legyen az egésznek. Ha mindenre igent mondok, akkor talán gyorsabban eltelik az idő, és előbb hazajutok.
Így hát felvettem a legbájosabb műmosolyomat, és válaszoltam - de, mehetünk.
Szerencsére nem kellett sokat beszélnem. A szemüveges, barna hajú fiú volt Luc, a szinte kopasz Joey, a másik barnahajú fiúnak volt egy szemöldök piercingje, ő volt Tom (aki egyébként elég helyes). Kiderült, hogy nem is lakik a városomtól messze, így vele beszélgettem, és láttam, hogy Peter furcsán figyel. Tom viszont rendes volt, azt is elmagyarázta, hogy igazából a reggelinket úgy kell enni, hogy szétválasztjuk a kiflit, beletesszük a csokit, és mint a szendvics, úgy fogyasztjuk. A többiek valamilyen számítógépes játékról (miről másról) beszélgettek.
- Na, szoruljatok összébb, hogy mi is ideférjünk! - Sara jelent meg hirtelen mögöttünk, mire nem csak én rándultam össze. Joey is idén volt először, így nem ismerte Sara-t, ezért volt bátorsága szembeszállni vele.
- Amott van még hely! - mutatott a terem másik felébe a fiú.
- De én ide akarok ülni! - és a lány befúrta magát Luc és Joey közé. Emma habozott kicsit, majd kiszúrta magának Tomot, és gyorsan beült közénk, így megszakítva az esélyt arra, hogy beszélgessünk. Sue rám nézett, könyörgőn, így megkértem Petert, hogy üljön kicsit arrébb, hogy beengedjük megszeppent szobatársnőmet.
Így nyomorogva, és csendben (kivéve Emmat és Sarat, akik láthatólag jól kijöttek, és végig fecsegtek) folytattuk a reggelit.
A táborvezetők közben bejelentették, hogy ki hova menjen majd a reggelijét befejezve, aszerint, hogy milyen munkát vállalt. Mivel a fotózás főleg a táborújság részleghez tartozott, így Peterrel ketten vágtunk neki az útnak, hogy egy másik épületbe menjünk. Nem szólt semmit, ezért én törtem meg a csendet.
- Jó fej szobatársaid vannak. Tom nagyon kedvesnek tűnik. - csevegtem, de Peter megállt, és megragadta a karom. Nagyon megijesztett.
- Rebecca, Tom nem hozzád való... - közölte kemény éllel a hangjában. Na, erre felment bennem a pumpa.
- Egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok vele jönni! - oké, tényleg helyesnek tartottam, de nem vagyok az a pasizós típus. Peter szemmel láthatólag megkönnyebbült, és még el is mosolyodott egy pillanatra. - de miért, mi a gond vele?
Peter nem nézett rám, dobolt a lábával, és vadul turkált a hajába.
- Ezt... ezt nem itt kellene megbeszélni.
Na, ez csak tetézte bennem a dolgot, úgyhogy kegyetlen módon mégis tudni akartam.
- Addig nem megyünk tovább, míg el nem mondod, hogy mi a gáz! - közben egy csomóan mentek el mellettünk.
- Te mindig ilyen makacs vagy? - már a keze is remegett.
- Nem, csak szeretek tudni dolgokat.
- Nem ugyanaz?
- Elmondod, vagy kövüljek meg itt?
- Oké...- Peter szinte elfehéredett, ekkor gondoltam, hogy talán nem jó ennyire erőltetni, de kíváncsi voltam, mi az ekkora probléma.
Lehet, hogy Sara egy terrorista, de én is akaratos vagyok, csak más módon. Az idő előrehaladtával egyre inkább. Azt hiszem, ezt hívják kamaszkornak. Vagy lázadásnak. Vagy csak marhára nincs kedvem ehhez az egész táborosdihoz. S ez még csak a második nap.
Peter körbenézett, hogy senki ne halljon minket.
-Azért...azért mondtam, hogy nem illik hozzád, mert... figyu, nem ismerjük egymást rég, és kérlek, könyörgök, ne áruld el senkinek...
- Nem vagyok pletykás, csak nyögd már ki.
- Nem akarom, hogy összejöjj vele, mert... - mély levegőt vett, majd kinyögte - mert nekem tetszik.
Ó!
Óóóóó!
Hát erre tippelni se mertem volna. Próbáltam az arcommal nem elárulni a meglepettségemet, de nem jött össze. Szóval Peter meleg.
- Nem kell paráznod, megtartom a titkod. - mosolyogtam, de egyébként legszívesebben felnevettem volna. Nem azért, hogy kinevessem, csak a helyzet komikusságán. - és becsszó, nem kezdek ki vele.
Peter mosolygott, kipirult, és úgy láttam, fel is vidult kicsit.
Hát, így mentünk be újságíróra.
Kiderült, hogy ketten vagyunk fotósok, így magunk között kellett eldönteni, hogy melyik részlegre megyünk. Társam már előző években is volt, így ő gyorsan lefoglalta a gálaműsor előkészületeit, azzal az indokkal, hogy ott legalább sok jó csaj van, meg balhé, van mit fényképezni.
Így nekem maradt az építkezés és az ott dolgozók fotózása, valamint az esti programokat közösen vállaltuk. Az újságírok még maradtak, de minket máris kiküldtek a "frontra". Christian, a másik fotós eligazított, hogy merre menjek, így hát nekivágtam az erdőnek. Egy párszor úgy volt, hogy visszafordulok, de aztán meghallottam a zenét, így megtalálva azt a híres építkezést.
Szóval egy időseknek szánt kis épületet szeretnének létrehozni, ami egyszintes, és a pihenni vágyó nyugdíjasak tudnak ide jönni. Szerintem ez tök rendes dolog.
Jó páran hemzsegtek ott, egyikük deszkát cipelt, a másikuk naptejjel kente magát, néhányan a téglákat adogatták élőláncban. Egy idősebb táborvezető lépett oda hozzám. Testalkatát tekintve el tudom képzelni, hogy a katonaságnál szolgált.
-Szóval te vagy a fényképészünk - nem volt nagy teljesítmény rájönni, ott lógott a nyakamba a két kilós gép - nos, nem lesz baj, ha a kezedet is bepiszkolod, és néha segítesz, ahol kell. Sajnos mindenki inkább táncikálni megy. - a hangsúlyából komoly szánalom hallatszott. Én inkább meghúztam magam, és bólogattam.
- Magát a folyamatot fényképezzem, vagy esetleg mindenkiről egyesével, ahogy dolgozik? - érdeklődtem.
- Mit bánom én, nem értek hozzá, azért vagy te a fotós. Ahogy akarod. - és el is viharzott, hogy ráüvöltsön két fiúra, akik épp a lányokat kergették locsolócsővel. Azok persze viháncoltak, de el sem tudtam képzelni, hogy hogy képesek egy szál toppban és miniszoknyában (!) építkezni.
- Nekem is Nikonom van, bár nem ennyire profi - szólt valaki a hátam mögött. Mikor megfordultam, kissé elakadt a lélegzetem.
Gabriel volt. És közelről még jobban nézett ki. Karja izmos volt, zöld szemei akár a smaragd. Magasabb volt nálam. Közben egy zsákot cipelt a vállán.
Rekordidő alatt összeszedtem magam a látványától, és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Ez sem profi, de a célnak megteszi. - jobb nem jutott eszembe. Rám mosolygott (!) és a szabad kezét nyújtotta.
- Gabriel vagyok. Te először vagy itt, ugye?
- Rebecca. Igen, és el vagyok kissé veszve. - ilyenkor bezzeg nem tudom befogni a szám. Csodás. Ekkor azonban három lány jött oda hozzánk, így Gabriel gyorsan továbbment (lehet, hogy beképzelem, de mintha elszökött volna), a lányok pedig megkértek, hogy csináljak róluk egyenként portrét, hogy legyen mit kitenniük a közösségi oldalra.
Azt hittem, mindegyikükről lövök egy képet, és folytathatom a munkámat. Nem így történt. Körülbelül 40 (!) percig zaklattak, hogy itt a keze nem áll jól, a másikon a hajszála áll rosszul. Mélyeket sóhajtva nyugtattam magam, és elképesztően büszke vagyok arra, hogy megtartottam a hidegvérem. Végül szerencsére megszülettek a képek, így az építkezésről is tudtam lőni pár fotót.
Kezdett nagyon meleg lenni, így árnyékba vonultam, és éreztem, hogy kiszárad a torkom. Nem volt kedvem visszasétálni a táborba, így inkább szenvedtem. Már órák teltek el, a munkások kiásták az alapot, néhány fiú neki is vetkőzött a melónak (nem tudtam eldönteni, hogy Gabriel "sajnos" vagy "nem sajnos" nem tartozott közéjük), a lányok változatlanul vihogtak. Lófarokba kötöttem a hajam, és áldottam az eget, hogy vízálló a sminkem.
Ebédre hoztak szendvicseket a konyhások, így mindenki az árnyékban ülve evett. Feltűnt, hogy a lányok egyre jobban Gabriel és annak egyik haverja közelébe húzódnak. Én próbáltam inkább elterelni a figyelmemet, mert az említett fiú pont szemben ült nekem. Így a képeket nézegettem, és rájöttem, hogy Gabrielről nincs egy normális sem.
Lehet, hogy fura ötlet volt, és kissé remegett is a kezem, de egyszerűen szükségem volt egy képre róla. Így mikor épp a barátjához beszélt, felemeltem a gépet, és fókuszáltam. Valószínűleg megérezhette, hogy valaki nagyon figyeli, mert felém fordult. A lencsén keresztül nagyon közelinek tűnt. Nem fordult el, inkább elmosolyodott, én pedig lenyomtam a gombot.
Anélkül, hogy ránéztem volna, mást vettem célba, mintha csak mindenkiről csinálnék egy képet. De este visszanézve a képeket, az övé volt a legtökéletesebb.
Délután folytatódott a munka, kiöntötték az alapot, és ezzel a mai meló véget is ért, addig úgy sem tudnak mit csinálni, míg az nem szilárdul meg. Így a társaság megindult visszafelé. Én a végén sétálgattam a sornak, kiszáradtam, fáradt voltam, és azt hiszem, a nyakam is rendesen leégett. Éljen a világos bőr.
A vacsoránál találkoztam Peterrel, aki elmondta, hogy interjúkat kell majd készítenie, és hogy mennyire szereti ezt csinálni. Én megpróbáltam mosolyogni rá, de elég tompa kedvem volt. Ráadásul bejelentették, hogy estére táncház lesz, így mindenki a fedett nyári színpad köré kell, hogy gyülekezzen.
Este Tom kért fel táncolni, és nem akartam sem őt, sem Petert megbántani, ezért belementem úgy, hogy megígértettem vele, hogy csak most az egyszer táncolok vele. Boldognak tűnt, és aztán is mellém ült, és beszélgettünk. Foci csapatkapitány, meg nagyon menő az iskolájában. Elkaptam pár csúnya női pillantást, sőt, volt aki, odajött, és konkrétan kérte Tomot, hogy táncoljon vele. A fiú eleget tett a kérésnek.
Sue-t pillantottam meg, egyedül álldogált, így odahívtam, hogy üljön le. Nem igazán beszélgettünk, nem az a szószátyár fajta, de elmondta, hogy ő is nagyon fáradt, mert a konyhában takarított egész nap egy fiúval. Feltűnt, hogy erre kissé elpirul, így kiszedtem belőle, hogy egy vele egykorú srácról van szó, akit Austinnak hívnak, és hogy tetszik neki.
Ez a tábor a kapcsolatok forrása.
Láttam, hogy Gabrielhez és annak haverjaihoz is több lány odamegy, gondolom, hogy felkérjék őket táncolni, de a fiúk csak röhögtek, és nemet intettek. Christian nagyban fotózott, megbeszéltük, hogy felváltva fogunk esténként dolgozni. Párszor összetalálkozott a tekintetem Gabriellel, de próbáltam nem felé fordulni, mert totál vörös lett az arcom (arghh, világos bőr!), így hát azzal beszélgettem, aki épp mellém ült. Sara láthatóan jól érezte magát, a színjátszókkal bulizott.
Én végül már majd leestem a padról, úgyhogy mondtam Sue-nak, hogy elmegyek aludni. Kihalt volt az egész környék, mindenki a tető alatt volt, így gyorsan átöltöztem, és az este utoljára átnéztem a fényképezőgépben a képeket. Egyen nagyon sokáig megakadt a szemem.
Mondanom sem kell, melyik volt az.
Reggel a napfény telibe az arcomon ért, így sokadszori visszaalvási próbálkozás után feladtam, és a szobatársaim előtt felkeltem. Vöröses-barnás hajam begöndörödött, így a piperecuccaimat felkapva kimentem a fürdőszobába. Kihúztam tussal a szemem, gyorsan átmentem a hajamon a hajvasalóval.
Hát, ennél többet nem tudok magamból kihozni.
Sara már a fürdőszoba ajtót ütlegelte, és ahogy kinyitottam, be is rontott egyből. Ja, biztos csak véletlen ment neki a vállamnak. Teljesen véletlen.
- Igazán gondolhatnál másokra is, ahelyett, hogy fél órára elfoglalod a fürdőt! - igazán nagyszerű dolog az ő hangjával kezdeni a napot.
- Ja, Saranak tök igaza van! - bólogatott egyetértően Emma. - Ne csak magadra gondolj, végtére is, egy táborban vagyunk! - nézett rám a lány, fejét félrebillentve, és elképesztően flegma volt. Nem kellett sok idő, gyorsan rájöttem, hogy Emma és Sara BFF-ek lesznek. Vagy legalább is Emma a szőke lány nyomában fog járni.
Hát ez nagyszerű.
- Keljetek fel előbb, és nem lesz ebből probléma. - feleltem nemes egyszerűséggel, mire mindkét lány felnyögött.
- Nem akarom, hogy karikásak legyenek a szemeim! Bőven elég az ébresztő zenére kelni. - üvöltötte ki a fürdőből Sara.
Ja, bocsi.
Nem volt kedvem megvárni a lányokat, így inkább elindultam egyedül az ebédlő felé, és mások így tettek. Peter néhány szobatársával érkezett. Szóval sikerült kicsit összeismerkednie velük. Önző módon kicsit haragudtam rá, mert tegnap sokat beszélgettünk és örültem, hogy legalább egyvalakivel összebarátkoztam. Szerencsére ő is észrevett engem, és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Nem akartam egy csomó fiúval bandázni, igazából senkivel sem akartam bandázni, de végül mégis csatlakoztam hozzájuk.
- Sziasztok - szóltam kissé rekedten, mire ők is rámnéztek, köszöntek, majd bármilyen bemutatkozás nélkül tovább nevetgéltek és beléptek az ajtón.
Két napon belül már másodszor mondhatom: ez az én formám.
Peter javára legyen mondva, ő bevárt, és velem jött az ételkihordóhoz. Két kocka csoki, és egy kifli szerű valamit kaptunk, tejjel. Otthon általában a jól bevált műzli + narancslé konbináció a szokás, de oké.
- Valami baj van? - nézett rám aggodalmasan Peter.
- Igazából furcsálom a reggelit. - mosolyogtam rá - és alig van szabad hely, úgyhogy igyekezzünk.
- Nem szeretnél csatlakozni a szobatársaimhoz? - kissé félve tette fel a kérdést. Joggal.
Sara-nál már lassan úgyis kihúzom a gyufát, és egy táborban vagyok, jól kellene magam érezni. Ehelyett csak bosszankodok, és várom, hogy vége legyen az egésznek. Ha mindenre igent mondok, akkor talán gyorsabban eltelik az idő, és előbb hazajutok.
Így hát felvettem a legbájosabb műmosolyomat, és válaszoltam - de, mehetünk.
Szerencsére nem kellett sokat beszélnem. A szemüveges, barna hajú fiú volt Luc, a szinte kopasz Joey, a másik barnahajú fiúnak volt egy szemöldök piercingje, ő volt Tom (aki egyébként elég helyes). Kiderült, hogy nem is lakik a városomtól messze, így vele beszélgettem, és láttam, hogy Peter furcsán figyel. Tom viszont rendes volt, azt is elmagyarázta, hogy igazából a reggelinket úgy kell enni, hogy szétválasztjuk a kiflit, beletesszük a csokit, és mint a szendvics, úgy fogyasztjuk. A többiek valamilyen számítógépes játékról (miről másról) beszélgettek.
- Na, szoruljatok összébb, hogy mi is ideférjünk! - Sara jelent meg hirtelen mögöttünk, mire nem csak én rándultam össze. Joey is idén volt először, így nem ismerte Sara-t, ezért volt bátorsága szembeszállni vele.
- Amott van még hely! - mutatott a terem másik felébe a fiú.
- De én ide akarok ülni! - és a lány befúrta magát Luc és Joey közé. Emma habozott kicsit, majd kiszúrta magának Tomot, és gyorsan beült közénk, így megszakítva az esélyt arra, hogy beszélgessünk. Sue rám nézett, könyörgőn, így megkértem Petert, hogy üljön kicsit arrébb, hogy beengedjük megszeppent szobatársnőmet.
Így nyomorogva, és csendben (kivéve Emmat és Sarat, akik láthatólag jól kijöttek, és végig fecsegtek) folytattuk a reggelit.
A táborvezetők közben bejelentették, hogy ki hova menjen majd a reggelijét befejezve, aszerint, hogy milyen munkát vállalt. Mivel a fotózás főleg a táborújság részleghez tartozott, így Peterrel ketten vágtunk neki az útnak, hogy egy másik épületbe menjünk. Nem szólt semmit, ezért én törtem meg a csendet.
- Jó fej szobatársaid vannak. Tom nagyon kedvesnek tűnik. - csevegtem, de Peter megállt, és megragadta a karom. Nagyon megijesztett.
- Rebecca, Tom nem hozzád való... - közölte kemény éllel a hangjában. Na, erre felment bennem a pumpa.
- Egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok vele jönni! - oké, tényleg helyesnek tartottam, de nem vagyok az a pasizós típus. Peter szemmel láthatólag megkönnyebbült, és még el is mosolyodott egy pillanatra. - de miért, mi a gond vele?
Peter nem nézett rám, dobolt a lábával, és vadul turkált a hajába.
- Ezt... ezt nem itt kellene megbeszélni.
Na, ez csak tetézte bennem a dolgot, úgyhogy kegyetlen módon mégis tudni akartam.
- Addig nem megyünk tovább, míg el nem mondod, hogy mi a gáz! - közben egy csomóan mentek el mellettünk.
- Te mindig ilyen makacs vagy? - már a keze is remegett.
- Nem, csak szeretek tudni dolgokat.
- Nem ugyanaz?
- Elmondod, vagy kövüljek meg itt?
- Oké...- Peter szinte elfehéredett, ekkor gondoltam, hogy talán nem jó ennyire erőltetni, de kíváncsi voltam, mi az ekkora probléma.
Lehet, hogy Sara egy terrorista, de én is akaratos vagyok, csak más módon. Az idő előrehaladtával egyre inkább. Azt hiszem, ezt hívják kamaszkornak. Vagy lázadásnak. Vagy csak marhára nincs kedvem ehhez az egész táborosdihoz. S ez még csak a második nap.
Peter körbenézett, hogy senki ne halljon minket.
-Azért...azért mondtam, hogy nem illik hozzád, mert... figyu, nem ismerjük egymást rég, és kérlek, könyörgök, ne áruld el senkinek...
- Nem vagyok pletykás, csak nyögd már ki.
- Nem akarom, hogy összejöjj vele, mert... - mély levegőt vett, majd kinyögte - mert nekem tetszik.
Ó!
Óóóóó!
Hát erre tippelni se mertem volna. Próbáltam az arcommal nem elárulni a meglepettségemet, de nem jött össze. Szóval Peter meleg.
- Nem kell paráznod, megtartom a titkod. - mosolyogtam, de egyébként legszívesebben felnevettem volna. Nem azért, hogy kinevessem, csak a helyzet komikusságán. - és becsszó, nem kezdek ki vele.
Peter mosolygott, kipirult, és úgy láttam, fel is vidult kicsit.
Hát, így mentünk be újságíróra.
Kiderült, hogy ketten vagyunk fotósok, így magunk között kellett eldönteni, hogy melyik részlegre megyünk. Társam már előző években is volt, így ő gyorsan lefoglalta a gálaműsor előkészületeit, azzal az indokkal, hogy ott legalább sok jó csaj van, meg balhé, van mit fényképezni.
Így nekem maradt az építkezés és az ott dolgozók fotózása, valamint az esti programokat közösen vállaltuk. Az újságírok még maradtak, de minket máris kiküldtek a "frontra". Christian, a másik fotós eligazított, hogy merre menjek, így hát nekivágtam az erdőnek. Egy párszor úgy volt, hogy visszafordulok, de aztán meghallottam a zenét, így megtalálva azt a híres építkezést.
Szóval egy időseknek szánt kis épületet szeretnének létrehozni, ami egyszintes, és a pihenni vágyó nyugdíjasak tudnak ide jönni. Szerintem ez tök rendes dolog.
Jó páran hemzsegtek ott, egyikük deszkát cipelt, a másikuk naptejjel kente magát, néhányan a téglákat adogatták élőláncban. Egy idősebb táborvezető lépett oda hozzám. Testalkatát tekintve el tudom képzelni, hogy a katonaságnál szolgált.
-Szóval te vagy a fényképészünk - nem volt nagy teljesítmény rájönni, ott lógott a nyakamba a két kilós gép - nos, nem lesz baj, ha a kezedet is bepiszkolod, és néha segítesz, ahol kell. Sajnos mindenki inkább táncikálni megy. - a hangsúlyából komoly szánalom hallatszott. Én inkább meghúztam magam, és bólogattam.
- Magát a folyamatot fényképezzem, vagy esetleg mindenkiről egyesével, ahogy dolgozik? - érdeklődtem.
- Mit bánom én, nem értek hozzá, azért vagy te a fotós. Ahogy akarod. - és el is viharzott, hogy ráüvöltsön két fiúra, akik épp a lányokat kergették locsolócsővel. Azok persze viháncoltak, de el sem tudtam képzelni, hogy hogy képesek egy szál toppban és miniszoknyában (!) építkezni.
- Nekem is Nikonom van, bár nem ennyire profi - szólt valaki a hátam mögött. Mikor megfordultam, kissé elakadt a lélegzetem.
Gabriel volt. És közelről még jobban nézett ki. Karja izmos volt, zöld szemei akár a smaragd. Magasabb volt nálam. Közben egy zsákot cipelt a vállán.
Rekordidő alatt összeszedtem magam a látványától, és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Ez sem profi, de a célnak megteszi. - jobb nem jutott eszembe. Rám mosolygott (!) és a szabad kezét nyújtotta.
- Gabriel vagyok. Te először vagy itt, ugye?
- Rebecca. Igen, és el vagyok kissé veszve. - ilyenkor bezzeg nem tudom befogni a szám. Csodás. Ekkor azonban három lány jött oda hozzánk, így Gabriel gyorsan továbbment (lehet, hogy beképzelem, de mintha elszökött volna), a lányok pedig megkértek, hogy csináljak róluk egyenként portrét, hogy legyen mit kitenniük a közösségi oldalra.
Azt hittem, mindegyikükről lövök egy képet, és folytathatom a munkámat. Nem így történt. Körülbelül 40 (!) percig zaklattak, hogy itt a keze nem áll jól, a másikon a hajszála áll rosszul. Mélyeket sóhajtva nyugtattam magam, és elképesztően büszke vagyok arra, hogy megtartottam a hidegvérem. Végül szerencsére megszülettek a képek, így az építkezésről is tudtam lőni pár fotót.
Kezdett nagyon meleg lenni, így árnyékba vonultam, és éreztem, hogy kiszárad a torkom. Nem volt kedvem visszasétálni a táborba, így inkább szenvedtem. Már órák teltek el, a munkások kiásták az alapot, néhány fiú neki is vetkőzött a melónak (nem tudtam eldönteni, hogy Gabriel "sajnos" vagy "nem sajnos" nem tartozott közéjük), a lányok változatlanul vihogtak. Lófarokba kötöttem a hajam, és áldottam az eget, hogy vízálló a sminkem.
Ebédre hoztak szendvicseket a konyhások, így mindenki az árnyékban ülve evett. Feltűnt, hogy a lányok egyre jobban Gabriel és annak egyik haverja közelébe húzódnak. Én próbáltam inkább elterelni a figyelmemet, mert az említett fiú pont szemben ült nekem. Így a képeket nézegettem, és rájöttem, hogy Gabrielről nincs egy normális sem.
Lehet, hogy fura ötlet volt, és kissé remegett is a kezem, de egyszerűen szükségem volt egy képre róla. Így mikor épp a barátjához beszélt, felemeltem a gépet, és fókuszáltam. Valószínűleg megérezhette, hogy valaki nagyon figyeli, mert felém fordult. A lencsén keresztül nagyon közelinek tűnt. Nem fordult el, inkább elmosolyodott, én pedig lenyomtam a gombot.
Anélkül, hogy ránéztem volna, mást vettem célba, mintha csak mindenkiről csinálnék egy képet. De este visszanézve a képeket, az övé volt a legtökéletesebb.
Délután folytatódott a munka, kiöntötték az alapot, és ezzel a mai meló véget is ért, addig úgy sem tudnak mit csinálni, míg az nem szilárdul meg. Így a társaság megindult visszafelé. Én a végén sétálgattam a sornak, kiszáradtam, fáradt voltam, és azt hiszem, a nyakam is rendesen leégett. Éljen a világos bőr.
A vacsoránál találkoztam Peterrel, aki elmondta, hogy interjúkat kell majd készítenie, és hogy mennyire szereti ezt csinálni. Én megpróbáltam mosolyogni rá, de elég tompa kedvem volt. Ráadásul bejelentették, hogy estére táncház lesz, így mindenki a fedett nyári színpad köré kell, hogy gyülekezzen.
Este Tom kért fel táncolni, és nem akartam sem őt, sem Petert megbántani, ezért belementem úgy, hogy megígértettem vele, hogy csak most az egyszer táncolok vele. Boldognak tűnt, és aztán is mellém ült, és beszélgettünk. Foci csapatkapitány, meg nagyon menő az iskolájában. Elkaptam pár csúnya női pillantást, sőt, volt aki, odajött, és konkrétan kérte Tomot, hogy táncoljon vele. A fiú eleget tett a kérésnek.
Sue-t pillantottam meg, egyedül álldogált, így odahívtam, hogy üljön le. Nem igazán beszélgettünk, nem az a szószátyár fajta, de elmondta, hogy ő is nagyon fáradt, mert a konyhában takarított egész nap egy fiúval. Feltűnt, hogy erre kissé elpirul, így kiszedtem belőle, hogy egy vele egykorú srácról van szó, akit Austinnak hívnak, és hogy tetszik neki.
Ez a tábor a kapcsolatok forrása.
Láttam, hogy Gabrielhez és annak haverjaihoz is több lány odamegy, gondolom, hogy felkérjék őket táncolni, de a fiúk csak röhögtek, és nemet intettek. Christian nagyban fotózott, megbeszéltük, hogy felváltva fogunk esténként dolgozni. Párszor összetalálkozott a tekintetem Gabriellel, de próbáltam nem felé fordulni, mert totál vörös lett az arcom (arghh, világos bőr!), így hát azzal beszélgettem, aki épp mellém ült. Sara láthatóan jól érezte magát, a színjátszókkal bulizott.
Én végül már majd leestem a padról, úgyhogy mondtam Sue-nak, hogy elmegyek aludni. Kihalt volt az egész környék, mindenki a tető alatt volt, így gyorsan átöltöztem, és az este utoljára átnéztem a fényképezőgépben a képeket. Egyen nagyon sokáig megakadt a szemem.
Mondanom sem kell, melyik volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése