Az teljesen érthető, hogy beszélni akartam Gabriellel. De az már egy teljesen más dolog, ha ő akar velem.
Próbáltam húzni az időt, soha ilyen lassan nem mentem be még sehova. A kezem remegett, a lábaim sem igazán akartak megtartani.
Végül mégis ott álltam Gabriel ágya mellett.
- Szia. - súgtam, mire ő kinyitotta a szemeit. Látszik, hogy kimerült, de annyival jobb érzés volt őt így látni. Persze még mindig egy halom kötés és gipsz van a teste minden porcikáján, de látszott, hogy él. Zöld szemei pedig ragyogtak.
- Szia. - hangja rekedtes volt, s bár hiába reménykedtem, hogy elmosolyodik, sajnos annyira jó állapotban nem volt. - Nem kellett volna hazautaznod.
Megdöbbentem. - Ez legyen az én dolgom. A tied, hogy felépülj.
- Ben szeret téged. - Na, ez a pillanat volt az, mikor kis híján kicsúszott alólam a talaj, de Gabriel csak folytatta. - Nem tudja, hogy tudom. Soha nem fogja neked bevallani, nekem is csak akkor mondta el, mikor kómában voltam. - mély lélegzetet próbált venni, látszik, hogy minden szóval egyre fáradtabb lesz.
- Gabriel... - nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mond. De ő csak nem hagyta abba.
- Emlékszem, ki mit mondott. Ben minden nap beszélt hozzám, mintha csak átjött volna egy sörre. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de ő a legjobb barátom, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg.
Nem szólt többet, csend telepedett közénk. Valami hideg futott végig az arcomon, majd a szám szegletében állt meg.
Egy könnycsepp.
Hiányzott Gabriel, jobban, mint azt gondoltam. De nem ez miatt sírtam. Mert ő most már fel fog épülni, ez miatt már nem kell szenvednünk.
Az miatt sírtam, amit mondott. Ben miatt.
Mert tudhattam volna. Az a szánakozó pillantás, mikor Aaron-nal beszéltem. Hogy felajánlotta, hogy náluk lehetek. Hogy vigyázott rám. Hogy bevitt az udvarról.
"Ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod."
A kamuzás, amikor Sara gond nélkül lehazudta az eget. Valószínűleg meghallotta Bent, ahogy beszél rólam Gabrielnek. Sara okos lány, gyorsan kikövetkeztette.
Éreztem, hogy a világ dőlni kezd, vagy talán csak én, de le kellett ülnöm. Szerencsére ott volt egy szék az ágy mellett, így arra roskadtam le.
Oké, nyugi. Azt már tudjuk, mit érez Ben.
De mi a helyzet velem?
Szeretem Bent, de nem biztos, hogy csak jó barátként. Néha elidőzöm a száján, és titokban eszembe jut, hogy milyen lenne megcsókolni. Szeretek hozzá bújni, mert úgy érzem, megvéd mindentől és mindenkitől. Szomorú leszek, ha ő is az, és egy mosollyal vidámabbá tud tenni. Már az is zavar, ha a nővérekkel beszél. Amikor hozzámér, a szívem kihagy egy ütemet. S még megannyi más dolog, érzés, amit kivált belőlem.
Nem egyik pillanatról a másikra szerettem bele. Folyamatosan és lassan, annyira, hogy az általa kiváltott reakciókat normálisnak gondoltam. Pedig messze nem azok voltak.
Szerelmes voltam Ben Morrisba, ki tudja mióta.
Ott áll az üveg mögött, befelé figyelnek Saraval. Mintha testvérek lennének.
Gabriel engem figyelt, szerintem titokban még élvezte is a kínlódásomat. A szemébe nézve hirtelen elnevettem magam. Hosszú idő óta először.
Gabriel is elmosolyodott.
- Akkor ezek szerint nem kell aggódnom.
- Azért még szurkolj nekem, hogy mindezt vele is tudjam közölni. - fogtam meg a kezét.
- Elég talpraesett vagy, nem aggódom. - mosolygott továbbra is, de láttam, hogy nagyon fáradt.
- Mire kilépek az ajtón, aludni fogsz, úgyhogy holnap beszélünk. - nyomtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam.
A szívem majd kiugrott, nem volt tervem, hogy mit mondjak. Totál elpirulva néztem Benre, de Sara gyorsan elrontotta ezt a mesébe illő pillanatot.
- Na? Bemehetek hozzá?
- Öö, szerintem elaludt... - motyogtam, mert Saratól ez költői kérdés volt, már régen ajtón túl volt. - Hol van Peter?
- El kellett rohannia, a lakásban csőtörés van.
- Értem... - rágtam a szám szélét, itt volt az alkalom, hogy kiteregessem a lapjaimat. De ehelyett csak bénáztam. - Nem megyünk nekik segíteni?
Ben furán rám nézett, majd megvonta a vállát. Kezdett végre visszaváltozni azzá, aki igazából, vidámmá és élettel telivé.
Így megindultunk a Brook Avenue-n, Ben vezetett, én pedig legszívesebben rátettem volna a kezem az ő kezére. Mire rászántam magam, tényleg, még a kezemet is elindítottam felé - leparkoltunk.
Miközben mentünk fel a lépcsőn, teljesen véletlenül (tényleg, totálisan és érthetetlenül) összeért a kezünk. Peter-ék ajtaja nyitva volt, megannyi vödörrel, a szőnyegek kidobálva a lépcsőkorlátra.
- Peter. - kiabáltam be, mert nem mertünk sehova sem lépni.
Szegény barátom a fejét sem találta, csak mentette a papírjait, meg a cuccait.
- A vízvezeték-szerelő már úton van, meg Greg is, de...
- Nyugi, segítünk. - mosolygott rá Ben, és bement a lakásba. Én ki követtem.
Körülbelül egy órán keresztül mentettük a fontosabb cuccokat. Mondjuk nem tudom, a Marilyn Monroe szobrocskát miért kellett a legfelső szekrénybe rejteni, mikor fényévekre volt a fürdőszobától, de nem akartam összeveszni Peterrel. Folyamatosan Bent figyeltem, ahogy a fehér pólóján átütött a víz, hátizmait, mikor lehajolt. Akármennyire is összeszedtem a gondolataimat, sosem tudtunk kettesben maradni. Végül a szerelő elállította a cunamit, mi pedig elindulhattunk haza. Vagyis Benékhez.
- Ben, beszélni szeretnék veled. - fordultam felé váratlanul, mikor kiszálltunk az autóból.
- Oké, de előbb beszélnem kell anyámmal. Ráér? - nézett mélyen a szemembe, mire elállt a szavam.
- Rá. - sóhajtottam nagyot, majd felmentem a szobámba. Nem tudtam leülni, fel-alá járkáltam, megnéztem magam a tükörben, majd újabb körséta a szobában. Végül kimentem a teraszra, onnan bámultam a várost.
Nyílt az ajtó, Ben lépett ki a teraszra.
Hogy tudtam hazudni magamnak? Már a puszta jelenlététől megzavarodom.
- Most már ráérek. - Állt oda mellém, a karunk összeért.
Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Most vagy soha alapon odafordultam hozzá, pipiskedtem és megcsókoltam.
Meglepődve tolt el magától.
- Reb, mit csinálsz? - kérdezte összevont szemöldökkel, én pedig magamba roskadva néztem vissza rá.
- Ne haragudj Ben, hogy csak most jöttem rá. Tudom, hogy mit érzel irántam,és...- mély levegő - Én is szerelmes vagyok beléd. - ezt csak így kimondtam. Belepirultam elég rendesen. Ben vett egy mély lélegzetet, és hátralépett egyet.
- Nem tudom miről beszélsz. - bennem megállt az ütő. - persze, szeretlek, mint a húgom,de ennyi.
Nem tudtam rá nézni, meg kellett támaszkodnom a korlátban. A perifériámból láttam, hogy az ajtó felé indul. Az arcomat a kezembe temettem, nem hiszem el, hogy ekkora hülyét csináltam magamból. Gabriel tuti csak álmodta az egészet. Nem haragszom rá, mert ettől függetlenül én tényleg szeretem Bent. De nagy eséllyel most a barátságunkat is elszúrtam. S még hajléktalan is leszek, mert haza nem mehetek, de itt sem lennék képes tovább maradni ekkora megalázottság után. Remegett a karom, pokolian éreztem magam.
Egy kar megfogta a vállam, mire felnéztem. Ben állt előttem, komoly képpel.
- Reb... sajnálom. - hirtelen elvigyorogta magát. - csak szívattalak, hogy tudd, mit éreztem én már igen hosszú ideje. - még mindig mosolygott, én meg nem értettem semmit.
- Akkor most mi van? - kérdeztem úgy a semmitől.
- Ez. - és megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig átölelte a derekamat. Nem tudtam eléggé magamhoz szorítani, annyira, de annyira akartam őt.
- Én is szeretlek. - mondta két csók között. Nekem pedig nem kellett több.
Talán a nap is lement, talán az éjszaka is tovatűnt. De minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak, végre, együtt. Hogy meddig?
Amíg élünk.
Próbáltam húzni az időt, soha ilyen lassan nem mentem be még sehova. A kezem remegett, a lábaim sem igazán akartak megtartani.
Végül mégis ott álltam Gabriel ágya mellett.
- Szia. - súgtam, mire ő kinyitotta a szemeit. Látszik, hogy kimerült, de annyival jobb érzés volt őt így látni. Persze még mindig egy halom kötés és gipsz van a teste minden porcikáján, de látszott, hogy él. Zöld szemei pedig ragyogtak.
- Szia. - hangja rekedtes volt, s bár hiába reménykedtem, hogy elmosolyodik, sajnos annyira jó állapotban nem volt. - Nem kellett volna hazautaznod.
Megdöbbentem. - Ez legyen az én dolgom. A tied, hogy felépülj.
- Ben szeret téged. - Na, ez a pillanat volt az, mikor kis híján kicsúszott alólam a talaj, de Gabriel csak folytatta. - Nem tudja, hogy tudom. Soha nem fogja neked bevallani, nekem is csak akkor mondta el, mikor kómában voltam. - mély lélegzetet próbált venni, látszik, hogy minden szóval egyre fáradtabb lesz.
- Gabriel... - nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mond. De ő csak nem hagyta abba.
- Emlékszem, ki mit mondott. Ben minden nap beszélt hozzám, mintha csak átjött volna egy sörre. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de ő a legjobb barátom, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg.
Nem szólt többet, csend telepedett közénk. Valami hideg futott végig az arcomon, majd a szám szegletében állt meg.
Egy könnycsepp.
Hiányzott Gabriel, jobban, mint azt gondoltam. De nem ez miatt sírtam. Mert ő most már fel fog épülni, ez miatt már nem kell szenvednünk.
Az miatt sírtam, amit mondott. Ben miatt.
Mert tudhattam volna. Az a szánakozó pillantás, mikor Aaron-nal beszéltem. Hogy felajánlotta, hogy náluk lehetek. Hogy vigyázott rám. Hogy bevitt az udvarról.
"Ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod."
A kamuzás, amikor Sara gond nélkül lehazudta az eget. Valószínűleg meghallotta Bent, ahogy beszél rólam Gabrielnek. Sara okos lány, gyorsan kikövetkeztette.
Éreztem, hogy a világ dőlni kezd, vagy talán csak én, de le kellett ülnöm. Szerencsére ott volt egy szék az ágy mellett, így arra roskadtam le.
Oké, nyugi. Azt már tudjuk, mit érez Ben.
De mi a helyzet velem?
Szeretem Bent, de nem biztos, hogy csak jó barátként. Néha elidőzöm a száján, és titokban eszembe jut, hogy milyen lenne megcsókolni. Szeretek hozzá bújni, mert úgy érzem, megvéd mindentől és mindenkitől. Szomorú leszek, ha ő is az, és egy mosollyal vidámabbá tud tenni. Már az is zavar, ha a nővérekkel beszél. Amikor hozzámér, a szívem kihagy egy ütemet. S még megannyi más dolog, érzés, amit kivált belőlem.
Nem egyik pillanatról a másikra szerettem bele. Folyamatosan és lassan, annyira, hogy az általa kiváltott reakciókat normálisnak gondoltam. Pedig messze nem azok voltak.
Szerelmes voltam Ben Morrisba, ki tudja mióta.
Ott áll az üveg mögött, befelé figyelnek Saraval. Mintha testvérek lennének.
Gabriel engem figyelt, szerintem titokban még élvezte is a kínlódásomat. A szemébe nézve hirtelen elnevettem magam. Hosszú idő óta először.
Gabriel is elmosolyodott.
- Akkor ezek szerint nem kell aggódnom.
- Azért még szurkolj nekem, hogy mindezt vele is tudjam közölni. - fogtam meg a kezét.
- Elég talpraesett vagy, nem aggódom. - mosolygott továbbra is, de láttam, hogy nagyon fáradt.
- Mire kilépek az ajtón, aludni fogsz, úgyhogy holnap beszélünk. - nyomtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam.
A szívem majd kiugrott, nem volt tervem, hogy mit mondjak. Totál elpirulva néztem Benre, de Sara gyorsan elrontotta ezt a mesébe illő pillanatot.
- Na? Bemehetek hozzá?
- Öö, szerintem elaludt... - motyogtam, mert Saratól ez költői kérdés volt, már régen ajtón túl volt. - Hol van Peter?
- El kellett rohannia, a lakásban csőtörés van.
- Értem... - rágtam a szám szélét, itt volt az alkalom, hogy kiteregessem a lapjaimat. De ehelyett csak bénáztam. - Nem megyünk nekik segíteni?
Ben furán rám nézett, majd megvonta a vállát. Kezdett végre visszaváltozni azzá, aki igazából, vidámmá és élettel telivé.
Így megindultunk a Brook Avenue-n, Ben vezetett, én pedig legszívesebben rátettem volna a kezem az ő kezére. Mire rászántam magam, tényleg, még a kezemet is elindítottam felé - leparkoltunk.
Miközben mentünk fel a lépcsőn, teljesen véletlenül (tényleg, totálisan és érthetetlenül) összeért a kezünk. Peter-ék ajtaja nyitva volt, megannyi vödörrel, a szőnyegek kidobálva a lépcsőkorlátra.
- Peter. - kiabáltam be, mert nem mertünk sehova sem lépni.
Szegény barátom a fejét sem találta, csak mentette a papírjait, meg a cuccait.
- A vízvezeték-szerelő már úton van, meg Greg is, de...
- Nyugi, segítünk. - mosolygott rá Ben, és bement a lakásba. Én ki követtem.
Körülbelül egy órán keresztül mentettük a fontosabb cuccokat. Mondjuk nem tudom, a Marilyn Monroe szobrocskát miért kellett a legfelső szekrénybe rejteni, mikor fényévekre volt a fürdőszobától, de nem akartam összeveszni Peterrel. Folyamatosan Bent figyeltem, ahogy a fehér pólóján átütött a víz, hátizmait, mikor lehajolt. Akármennyire is összeszedtem a gondolataimat, sosem tudtunk kettesben maradni. Végül a szerelő elállította a cunamit, mi pedig elindulhattunk haza. Vagyis Benékhez.
- Ben, beszélni szeretnék veled. - fordultam felé váratlanul, mikor kiszálltunk az autóból.
- Oké, de előbb beszélnem kell anyámmal. Ráér? - nézett mélyen a szemembe, mire elállt a szavam.
- Rá. - sóhajtottam nagyot, majd felmentem a szobámba. Nem tudtam leülni, fel-alá járkáltam, megnéztem magam a tükörben, majd újabb körséta a szobában. Végül kimentem a teraszra, onnan bámultam a várost.
Nyílt az ajtó, Ben lépett ki a teraszra.
Hogy tudtam hazudni magamnak? Már a puszta jelenlététől megzavarodom.
- Most már ráérek. - Állt oda mellém, a karunk összeért.
Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Most vagy soha alapon odafordultam hozzá, pipiskedtem és megcsókoltam.
Meglepődve tolt el magától.
- Reb, mit csinálsz? - kérdezte összevont szemöldökkel, én pedig magamba roskadva néztem vissza rá.
- Ne haragudj Ben, hogy csak most jöttem rá. Tudom, hogy mit érzel irántam,és...- mély levegő - Én is szerelmes vagyok beléd. - ezt csak így kimondtam. Belepirultam elég rendesen. Ben vett egy mély lélegzetet, és hátralépett egyet.
- Nem tudom miről beszélsz. - bennem megállt az ütő. - persze, szeretlek, mint a húgom,de ennyi.
Nem tudtam rá nézni, meg kellett támaszkodnom a korlátban. A perifériámból láttam, hogy az ajtó felé indul. Az arcomat a kezembe temettem, nem hiszem el, hogy ekkora hülyét csináltam magamból. Gabriel tuti csak álmodta az egészet. Nem haragszom rá, mert ettől függetlenül én tényleg szeretem Bent. De nagy eséllyel most a barátságunkat is elszúrtam. S még hajléktalan is leszek, mert haza nem mehetek, de itt sem lennék képes tovább maradni ekkora megalázottság után. Remegett a karom, pokolian éreztem magam.
Egy kar megfogta a vállam, mire felnéztem. Ben állt előttem, komoly képpel.
- Reb... sajnálom. - hirtelen elvigyorogta magát. - csak szívattalak, hogy tudd, mit éreztem én már igen hosszú ideje. - még mindig mosolygott, én meg nem értettem semmit.
- Akkor most mi van? - kérdeztem úgy a semmitől.
- Ez. - és megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig átölelte a derekamat. Nem tudtam eléggé magamhoz szorítani, annyira, de annyira akartam őt.
- Én is szeretlek. - mondta két csók között. Nekem pedig nem kellett több.
Talán a nap is lement, talán az éjszaka is tovatűnt. De minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak, végre, együtt. Hogy meddig?
Amíg élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése