Második rész: 2.

- Rebecca! - üvöltötte anyám a folyosó végéből.
Ben rám nézett, arcán aggódó kifejezés.
Ha megakarom előzni a botrányt a folyosó közepén, jobb, ha elé megyek.
Apám három évvel ezelőtt beadta a váláshoz a papírokat. Akkor már Amszterdamban tanultam, így nem tudtam elképzelni, mi folyik a házunkban. Akkor is hazarepültem, Sara szólt a történtekről.
A saját szüleim nem mondták el, hogy válnak. Az én szüleim. A saját és egyetlen lányuknak.
Kibékíthetetlen ellentétekre hivatkoztak. Azonban messze nem ez volt az igazság. Amit anyám nem tud, hogy apámmal sokkal jobban tartom a kapcsolatot, mint vele. Apu elmesélte, hogy már nem tudta elviselni anyámat, az akaratosságát és a mániáit. Anyám persze tagadott mindent, szerinte apámnak szeretője volt, és azért hagyta őt el.
Gondolom nem nehéz kitalálni, melyikük pártját fogom. Anyámban elszakadhatott valami, mert öt-hat évvel ezelőtt még teljesen normális volt.
Apám egyébként párkapcsolatban él jelenleg, de állítása szerint nem ismerte Jessie-t azokból az időkből.
Én hiszek neki.
- Tudtam, hogy hazajössz! - sziszegte a frissen fehérített fogai között anyám. Az arca vöröslött a haragtól.
- Ezt ne itt beszéljük meg. - fogtam a könyökét, és próbáltam terelni valamerre. Nem hagyta magát.
- És most jobb? Jobban lett, hogy hazajöttél? Hogy átrepülted a fél világot, holott tudod, hogy apád elvitte egy csomó pénzemet? Már megint csak költök rád...
Már megszoktam, hogy mindig a pénzzel jön. Csak azt felejti el mindig, hogy több ösztöndíjat is kapok, és van egy apám is, aki támogat.
De az a közömbösség, ahogyan Gabrielről beszél, mellbevágó.
- Nem, nem lett jobban. - szóltam kimérten, próbáltam nem elveszteni a türelmem.
- Na látod. Megint csak a saját fejed után mész. - gesztikulált anyám vadul. Lehet, hogy elvitte apám minden pénzét, vagy legalábbis ő így állítja be, de feltűnik a frissen manikűrözött körme, a tökéletes sminkje, és a márkásnak látszó szoknya kosztüme. -Gyere, indulunk haza. - ragadja meg a karomat.
- Én még nem megyek haza. - rántottam ki a kezem a markából. A düh forrt bennem, szinte el is feledkeztem arról, hogy hol vagyok, és miért.
- A lányom vagy, azt teszed, amit mondok. - ő  már nem bírta tovább, üvölteni kezdett.
Emlékszem arra  a napra, mikor felajánlották az amszterdami ösztöndíjat. Az igazgató behívatott az irodájába, ott volt a kedvenc tanárom, és a szüleim. A frászt hozták rám.
- Rebecca, azért hívtunk, mert úgy véljük az átlagod kimagaslik a többiekétől, s bár Sara nem fogadta el, téged szívesen várnak az Amszterdami Egyetemen. A szüleid is támogatják a dolgot, de úgy vélem, neked kell döntened. - nézett rám Mr. Pash, az igazgató, én meg  persze sokkot kaptam. Amszterdam messze volt, messze a szüleimtől, a  barátaimtól, messze attól a világtól, ahol éltem. S persze messze Gabrieltől. De mégis vonzott az ismeretlen. Normális körülmények között valószínűleg nemet mondtam volna.
De nem voltak normálisak a körülmények. Ugyanis anyám beleszólt.
- Nem kell Rebeccának ezen gondolkodnia, mi már eldöntöttük, és megy. - elkerekedett szemekkel néztem rá. Fel sem fogtam, mit mond. Apámra néztem. Értettük egymás pillantását. Sajnált. Rettenetesen. De akkor még nem állt ellen anyámnak. Én sem, bár dühös voltam.
Visszanyeltem a könnyeimet, majd ismét az igazgató felé fordultam.
- Megyek.
Most, ahogy itt áll előttem, az az elfojtott harag fog el. Elegem van abból, hogy ő akar dönteni az életem felett. Hogy nem fogja fel, hogy nagykorú lettem. Más anyák terelgetik a gyermekeiket, hogy jó útra térjenek. Ő nem terelget, ő megszabja az életem. Egyszerűen besokalltam.
- Már nem. - léptem egyet hátra. - Nem megyek haza. Nem is kell, hogy várj. És most menj el, kérlek. - a szavak, melyek elhagyták a torkom mardostak. De tudtam, hogy a saját lábamra kell állnom. Majd kiveszek egy hostel szobát, vagy valami. De nem fogok hazamenni. Egyelőre.
Anyám rökönyödve nézett rám. Nem hitte el, amit mondtam. Őszintén, én sem hittem el, de tudtam, hogy jól cselekedtem. Anyám keze lehullott a karomról. Én még egyet léptem, mire beleütköztem Benbe. Teljesen elfeledkeztem róla. Nem tudom, mióta állhatott mögöttem, de most nagy, meleg kezeivel fogta a vállaimat. Azt hiszem, attól félt, hogy nekiesek az előttem még mindig nagyokat pislogó nőnek.
- Menj el. Majd hívlak. - szóltam még utoljára, próbáltam nyugodt hangszínt megütni. Anyám rám sem nézve megfordult, és elsétált.
Vettem pár mély lélegzetet, nem akartam elsírni magam. Ben megsimította a karomat.
- Nem kell hostelbe menned, tudod, hogy nálunk bőven elég szoba van, hogy ott lakj. - próbált rám őszintén mosolyogni. Ezért szerettem Bent többek közt. Mindig próbált jókedvűvé tenni, igyekezett mindenkit meghallgatni. Tény, hogy egy poéngyár, de tudja, mikor kell komolynak lenni.
- Menjek a csili-vili palotátokba lakni? - erőltettem egy mosolyt én is az arcomra. Ben apja komoly üzletember, a család pedig milliárdos.
- Tudod, hogy szívesen látunk. - ez a mosoly már valóban őszinte volt az arcán, én pedig köszönetképpen megöleltem.
Próbálom azt mutatni, hogy a körülményekhez képest jól vagyok. Tényleg igyekszem. De összetört Gabriel állapota, és anyám még át is taposott ezeken a darabkákon, amivé váltam. Csak azt érzem, hogy minden szétesik körülöttem.
Ben is szenved. Petert is megviselik az események, mint bármelyikünket. S bár Sara erősnek mutatkozik, tudom, hogy az, ami Gabriellel történt, az ő erős szívének is túl nagy adag.
De most, ebben a pillanatban csak jólesik hozzábújni egy igaz baráthoz.
Benhez.