Úgy éreztem magam, mint akit istenesen fejbevertek. A fejem fájt, az izmaim égtek a megerőltetéstől, a szemhéjamon csak egy halovány fénysugár tört át. Zúgott körülöttem a világ, a fejem húzott, és rájöttem, hogy soha nem voltam még ilyen másnapos. Valamit motyoghattam, ami számomra sem volt érthető, a következő pillanatban pedig kipattantak a szemeim. Egy vödör jeges vizet borítottak a nyakamba, mire automatikusan sikítani kezdtem.
A jégdarabok végigcsúsztak a nyakamon, az egész testem csupa víz volt, és azonnal dideregni kezdtem. A karommal át akartam ölelni magam, de nem tudtam mozgatni őket. Sem a lábaimat.
A pánik árvízként terítette be az agyam, alig tudtam felfogni, mi történt.
Erősebben rántottam egyet a karomon, de az csak jobban fájt. A csuklómba belevágott valami, ahogy a bokám körüli bőrt is súrolta.
Aztán valaki tapsolni kezdett, mire hitetlenkedve bámultam magam elé. A hang enyhe vízhangot vert a raktárban, és hiába próbáltam körbenézni, az a személy folyamatosan vonzotta a tekintetem.
- Ginny, ugye? - kérdezte Harper hanyagul az asztalának dőlve. Olyan sebességgel lobbant fel bennem a harag, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam. A mellkasomtól kezdődött, és teljesen elborította a józan elmémet.
- Jenny. Seggfej. - morogtam, és próbáltam újból lazítani a csuklómat szorító kötélen. Harper gúnyosan elvigyorodott, de a szeme a legkevésbé sem tűnt vidámnak.
- Alig hittem el, hogy tényleg téged fogtak el az embereim. A lányaimra kellene vigyáznod. - ütögette az ajkát a mutatóujjával, én meg legszívesebben bemutattam volna neki, csakhogy lekötözött kézzel erre nem volt lehetőségem.
- Gondoltam kirándulok egyet. - szinte köptem a szavakat, és eszem ágában sem volt kimutatni a félelmem.
- Érdekes helyszínválasztás. - gondolkodott Harper, és olyan hangszínen beszélt, mintha csupán a konyhájukban csevegnénk. De ez rohadtul nem az a hely volt. Harper mögött állt egy szekrény, valószínűleg kulcsra zárva, az asztal mellett balra pedig a bőrgarnitúra, amelyet már legutóbb is láttam. A jobb oldalamtól legalább 15 lépésnyire egy ajtó, ha jól saccolom, a bejárat. Tőlem balra két őr állt, fekete nadrágjukon és dzsekijükön meglátszott a por. Ők is egy ajtót őriztek, a mögöttük lévő fal pedig teljesen fa lécből állt.
Az egész helyiségben vagy négy őr állt, plusz egy öltönyös fickó velem szemben.
- Nem igazán jön be. - válaszoltam a fel sem tett kérdésére. A fejem egyre jobban lüktetett ott, ahol leütöttek, a hajamból csöpögött a jeges víz, borzasztóan fáztam, és ez még inkább dühített. Lehajtottam a fejem, és vettem néhány mély lélegzetet. Folyamatosan próbáltam mozgatni a lábam, hátha meglazul a csomó, de csak az erőmet vesztegettem.
- Pedig már nem először jársz itt, igaz? - kérdezte szinte kedvesen, de nem néztem fel rá. Úgy tűnt, erre a kérdésre már választ vár, épp ezért sem feleltem. - Igaz? - kérdezte erőteljesebben. Ha blöfföl, és úgy válaszolok, megszívtam. Ha nem mondok semmit, akkor is megkapja a válaszát.
Majdnem egy percnyi csend után bólintott egyet.
- Tudod, mikor elősször lógtatok be a drága kis barátoddal, azt hittem, tévedek, hiszen nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani a kamerák képéből, hogy te lettél volna. - sétált el mögöttem, miközben a hajam a szemembe hullott. - De kíváncsi lennék, miért jöttél vissza másodszor? - hangja szinte kedvesen csengett, egyáltalán nem úgy, mint egy pszichopatának, aki épp most készül istenesen kicsinálni az alkalmazottját. A mellkasom szaporán fel-le sülyedt, az adrenalintól és a haragtól gondolkodni is alig tudtam.
- Mit érdekli? - kérdeztem inkább vissza. Elgondolkodva lépett elém, és szinte felfalt a tekintetével. Szürkés tekintetét az enyémbe fúrta, a következő pillanatban pedig akkora pofont adott, hogy majdnem eldőltem a székkel együtt. A fülem csengett, az arcom istenesen csípett, muszáj volt párat pislognom.
- Felőlem játszadozhatunk még így egy ideig, szerencsére nincs ma este dolgom. - vont vállat, mint aki csak az időjárásról beszél. Két kezével a combomra támaszkodott, úgy mászott bele az arcomba. Ha képes lettem volna rá, biztos, hogy szembeköpöm, de sajnos a kiszáradás nem állt messze tőlem, a hideg víztől még mindig dideregtem.
- Pedig Tia biztos várja haza... - motyogtam, mire félrebillentette a fejét.
- Vár bizony. Lévén, hogy beépített ügynök, akinek az a dolga, hogy engem szemmel tartson. - magyarázta, nekem meg leesett az állam.
- Mivan? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Engem te érdekelsz. És a barátod, akivel itt voltatok legutóbb. Egy név, és talán, esetleg szabadon távozhatsz. - alkudozott, és majdnem felnevettem. Enged a francokat, nem vagyok idióta. Véletlen sem fog szabadon engedni.
- Ha Tia magát figyeli meg, honnan tudja, hogy most sincs itt? - én sem engedtem a saját témámból.
- Mondjuk úgy, hogy van egy kis befolyásom a rendőrkapitányra. Aki érdekes mód igen sok papírmunkát hárít szegény Tiára. - lebiggyedt a szája, és pont úgy nézett ki, mint egy szomorú kisfiú. Egy hazug kisfiú.
- És mi a helyzet a lányokkal? - kérdeztem, mert úgy tűnt, válaszolgatós kedvében van. Tévedtem.
- Jenny, Jenny, Jenny... én már válaszoltam, most te jössz. Kivel voltál itt legutóbb?
Kezdtem úgy érezni, hogy elfogy a helyiségben a levegő. Az arcom és a csuklóm égett, Harper pedig egyre kevésbé tudta leplezni a tekintetében lobogó haragot.
- Adelének sikerült megszöknie. Mégsem vagyunk olyan profik, mi? - követtem a példáját, és az egyik oldalamra döntöttem a fejem. Eltűnt a vigyor a képéről, már nem leplezte, mennyire be van rágva. Tudtam, hogy teljesen elment az eszem, amiért így hergelem, de a legkevésbé sem volt kedvem csak úgy megadni magam.
- Halálvágyad van, kislány? - kérdezett egy dörmögő hang a hátam mögül. Ó, akkor elszámoltam az őrök számát, többen vannak, mint négy. Néhányan nevetgélni kezdtek, de Harper csupán előttem sétálgatott, gondolkodott, hogy mégis hogy tudna szóra bírni. Mozgolódni kezdtem, de a csuklómat szorító kötél semmit nem engedett. A lábam majdhogynem kicsavarodott, rosszul kötötték össze, az izmaimban görcsölő fájdalom egyre jobban kinzott.
- Ezt ketten játszuk. Mondj egy nevet, és máris mented magad.
- Hogyne. Mégis miért hinném el, amit mond? - kérdeztem újra, mire gúnyosan elvigyorodott.
- Ha beszélsz, nem csak a saját bőröd mented. - támaszkodott a combomra, és megint az arcomba hajolt. A közelségétől hátrahőköltem, de ő továbbra is az arcomat fixszírozta. Hányinger csapott fel bennem, de ő intett az egyik kezével, mire elfúvó nyögésekkel behurcoltak valakit, és tőlem 5 méterre hangos puffanással ledobták a földre.
Gretchent alig ismertem fel, az arca egyik fele fel volt püffedve, az álláról pedig csorgott a vér. Kezét hátul összekötötték, eredetileg fehér ruhája cafatokban lógott róla, a lábai sárosa voltak, és fűnyomokkal tarkított. Látszott, hogy nem hagyta magát, és az elszántság most is ott tombolt a szemében, amelyekkel dühösen nézett felváltva rám és Harperre.
- Szerintem nem elég tájékozott. - fordultam vissza az öreg felé magabiztosságot színlelve, aki még mindig az arcomban volt, dohányszagú lehelletével együtt. Szemöldöke a homloka közepéig felszaladt, és meglepődve várta hogy mit mondok. - Gretchennel nem vagyunk épp barátnők. - magyaráztam meg rekedten, mire újra fülig ért a szája.
- Szóval ő nem veszteség? - kérdezte költőien, majd újra intett, és egy óriás Gretchen mögé állt. A hajánál fogva hátrarántotta a lány fejét, majd hatalmas markával elkapta a nyakát. Nem hittem volna, hogy bárki képes lehet puszta kézzel kitörtni egy másik ember nyakát, az őr viszont 120 kiló tömör izom volt. A szívem hevesebben kezdett verni, éreztem, mennyire pengeélen táncolok.
- Hagyja békén, semmiről nem tud! - kiáltottam végül.
- Ha nem vagytok barátnők, vajon miért jött utánad? - kérdezte Harper, részben költőien, de láttam rajta, hogy valódi választ vár.
- Mivan? - meredtem Gretchenre elképedve, aki egyre szaporábban vett levegőt, mellkasa fel-alá járt, kezdett rajta kiülni a pánik. Hullámos haja most tincsekben lógott, és a portól szürkés színűvé vált.
- Nevet, Jenny. Egy név, és békén hagyom.
- Nem. - makacsoltam meg magam, mert nem voltam hajlandó kiadni Ashtont. Nevezhetjük őrültségnek, vagy épp bajtársiasságnak, Ashtont akkor sem fogom csak úgy kiadni.
- Én azért átgondolnám az ajánlatot. - húzta végig az egyik ujját az arcomon, mire egyből elrántottam. Fúj. Egy másik őr is Gretchen mellé lépett, és a kemény bakancsával oldalba rúgta a lányt. Lesütöttem a szemem, képtelen voltam végignézni, ahogy az első számú ellenségem vonaglik a padlón a fájdalomtól .
- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, kedves Jenny. - sétált mögém Jeffry, miközben a nyakamhoz hajolt, én pedig olyan szorosan szorítottam össze a számat, hogy azt hittem kitörnek a fogaim. Ez volt az, ami éberen tartott, és Gretchen szakadozó légzése. Még mindig nem sírt. Nem kiabált, és ezért elismeréssel adózok neki. Nagyon remélem, hogy nem tört bordája, mert akkor mindkettőnknek leperegtek a homokszemei. Azzal is tisztában voltam, hogy nem most van itt az ideje a féltékenykedésnek, így hát megadtam magam. Részben.
- Azt akarja tudni, miért jöttünk ide "kémkedni"? Az utolsó szavat képzelje időjelek közé, sajna a megkötözött kezem miatt nem tudom mutatni. - húztam az időt, Mr. Harper pedig felsóhajtott, majd zsebre vágott kézzel megállt előttem. - Nos, először azért kötöttünk itt ki, mert Mel-t kerestük.
- Ki volt még veled? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Ha Ashtont is felnyomom, életem végéig bűntudat fog mardosnni. Még ha ilyen tempóval az életem kb. 1 órát tart még. De erre nem tudok egyenlőre gondolni, rohadtul élni akarom még a huszas éveimet, Henryvel akarok vitatkozni napjában tízszer, és anyával az új lakásában akarok bort iszogatva karácsonyfát díszíteni. Szóval nem fogom magam könnyen adni, az utolsó pillanatban majd pánikolok eléggé, és most Gretchenért is az én fejem fáj.
És bár rohadtul be voltam rá rágva, de Ashtonnak már annyi baja származott az életben, nem akarom, hogy egy fegyverekkel felszerelkezett brigád rátaláljon, és ugyanarra a sorsra jusson, mint mi Gretchennel.
- Marko volt. - vágtam rá a hirtelen az agyam hátsó zugából kivillanó nevet, és egy szempillantás alatt végigfutott az elmémen a kamrás esemény. A szőr felállt a karomon, és alig tudtam Jeffry szemébe hazudni. A férfi két lépésnyire hátrált tőlem, és erősen összepontosított valamire. Mutatóujja az ajkát ütögette, végül megvonta a vállát.
- Milyen Marko? - kérdezte, majd csettintett egyet, és valahonnan mögülem egy öltönyös pasi lépett mellé egy köteg papírral a kezében. Lázasan lapozgatott, semmiképp nem szeretett volna csalódást okozni.
- Nem tudom a vezetéknevét, sajnálom. - vontam vállat, és felszisszentem a fájdalomtól.
- Nem tudod, hogy hívják, de azért bátran vele tartottál leskelődni? - vonta fel az egyik szemöldökét, és kezdtem érezni, hogy a hazugságom igencsak ingatag lábakon áll. Kihúztam magam, és igyekeztem nem megadni neki azt, amit leginkább akart: a félelmemet.
- Miért, maga is egyből a vezetéknevével kezd, ha valakivel megismerkedik? - kérdeztem vissza reflexből, mire bedühödött. Ismét átszelte a köztünk lévő távolságot, és megragadta az állam, majd kényszerített, hogy rá nézzek. Alig kaptam levegőt, és biztos voltam benne, hogy képes lenne elroppantani az állkapcsom. A szék belevágott a hátamba, pont a lapockámat nyomta, és a fájdalom egyre inkább kinzott.
- Ügyesebb lány vagy te ennél, Jenny Brown. - sziszegte dühtől rekedő hangon, de már nem tudtam visszacsinálni az eddigi tetteimet.
- Tényleg nem tudom! - mondtam ki az első igazságot hosszú idők óta, mélyen Jeffry szürkés szemeibe nézve, hogy higgyen is nekem. Talán egy percig is farkasszemet néztünk, nyöszörgésem alatt a szorítása lassan zúzta az állam, de az utolsó pillanatban elengedett, a fejem pedig a mellkasomnak csapódott. Mély levegőt vettem, aminek az agyam mindennél jobban örült, újra tudtam összpontosítani.
- Keressétek meg Henry Spourkot. - intett két őre felé, mire végigfutott bennem a pánik. Ennyit az összpontosításról.
- Ne ne ne! - sikítottam, és már nem érdekelt, mennyire kell erősnek mutatkoznom. Henryt nem bánthatja. - Mit akar tőle? Itt vagyok én! Ő semmiről nem tud! - kiabáltam, Harper pedig gúnyosan elvigyorodott.
Beleestem a csapdájába. A felismerés szinte fellökött, pontosan ezt akarta elérni. Hogy megfogjon valamivel, és abbahagyjam a pofázást. Nem hiszem el, hogy ennyire béna legyek, hogy bedőljek neki.
Már nem a jeges víztől fáztam. A rettegés görcsben tartotta az izmaimat, az ujjaimat már nem is éreztem, a lábaimat pedig valószínüleg nem tudtam volna már mozgatni, annyira elgémberedtek.
- Alkut ajánlok. - szólalt meg újra, és szokása szerint belemászott a személyes terembe.
- Kapja be az alkuját. Úgyis megszökök innen. - vágtam rá gondolkodás nélkül, annyira gyűlöltem ezt az embert. Láthatta a szememben az elszántságot, mert hátrált kissé.
- Beszálltok a vállalkozásomba, és cserébe megígérem, hogy a hajatok szála sem görbül.
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, egyszerűen nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
- Ez magának alku? Ez? - dühösen rántottam egyet a karomon, aminek valószínüleg egy vállficam lett az eredménye. - Azt sem tudom, mit csinálnak itt.
Lehet, hogy az előbb ő billenetett ki a tökéletes szerepemből, de most én láttam rajta a teljes döbbenetet. Pislogott rám, talán egy percig sem szólalt meg, utána viszont a hangjában a hitetlenkedés szikráját véltem felfedezni.
- Te azt sem tudod, mi ez a hely? - kérdezett, mire megráztam a fejem.
- Nem is érdekel. A lányokat engedje el, és kvittek vagyunk.
- Tetszel nekem. - mondta figyelembe se véve a kérésem - épp ezért elmondom, hogy csempészt faragok belőled. Imádni fogod. - vigyorodott el, szemében gyermekies csillogással. Közelebb lépve belemarkolt a hajamba, és közelebb húzott magához. Képes lettem volna lefejelni, de valahol a megbojdult elmém valamelyik józan tartománya nyugalomra intett, és kért, hogy hallgassam végig ezt a káoszt.
Harper nyitotta a száját, de a hangja már nem ért el hozzám. Az ajtó órisái detonációval robbant be, elterítve mindent és mindenkit az útból. A porfelhő mindent eltakart a szemem elől, a szék pedig velem együtt dőlt el, és recsenve tört szét a padlón, szilánkjaival nem kímélve. Éreztem, hogy valami pokoli fájdalommal a combomba fúródik, de a kialakult sokktól és zűrzavartól semmit nem láttam és semmit nem hallottam.
Aztán, másodpercekkel vagy talán órákkal később, az agyamat és a környezetemet is körülvevő ködburkon keresztül egy test hajolt fölém, és biztos voltam benne, hogy hallucinálok.
Képtelenség, hogy ez az egész megtörténjen. Képtelenség, hogy Ashton ott legyen velem.
A jégdarabok végigcsúsztak a nyakamon, az egész testem csupa víz volt, és azonnal dideregni kezdtem. A karommal át akartam ölelni magam, de nem tudtam mozgatni őket. Sem a lábaimat.
A pánik árvízként terítette be az agyam, alig tudtam felfogni, mi történt.
Erősebben rántottam egyet a karomon, de az csak jobban fájt. A csuklómba belevágott valami, ahogy a bokám körüli bőrt is súrolta.
Aztán valaki tapsolni kezdett, mire hitetlenkedve bámultam magam elé. A hang enyhe vízhangot vert a raktárban, és hiába próbáltam körbenézni, az a személy folyamatosan vonzotta a tekintetem.
- Ginny, ugye? - kérdezte Harper hanyagul az asztalának dőlve. Olyan sebességgel lobbant fel bennem a harag, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam. A mellkasomtól kezdődött, és teljesen elborította a józan elmémet.
- Jenny. Seggfej. - morogtam, és próbáltam újból lazítani a csuklómat szorító kötélen. Harper gúnyosan elvigyorodott, de a szeme a legkevésbé sem tűnt vidámnak.
- Alig hittem el, hogy tényleg téged fogtak el az embereim. A lányaimra kellene vigyáznod. - ütögette az ajkát a mutatóujjával, én meg legszívesebben bemutattam volna neki, csakhogy lekötözött kézzel erre nem volt lehetőségem.
- Gondoltam kirándulok egyet. - szinte köptem a szavakat, és eszem ágában sem volt kimutatni a félelmem.
- Érdekes helyszínválasztás. - gondolkodott Harper, és olyan hangszínen beszélt, mintha csupán a konyhájukban csevegnénk. De ez rohadtul nem az a hely volt. Harper mögött állt egy szekrény, valószínűleg kulcsra zárva, az asztal mellett balra pedig a bőrgarnitúra, amelyet már legutóbb is láttam. A jobb oldalamtól legalább 15 lépésnyire egy ajtó, ha jól saccolom, a bejárat. Tőlem balra két őr állt, fekete nadrágjukon és dzsekijükön meglátszott a por. Ők is egy ajtót őriztek, a mögöttük lévő fal pedig teljesen fa lécből állt.
Az egész helyiségben vagy négy őr állt, plusz egy öltönyös fickó velem szemben.
- Nem igazán jön be. - válaszoltam a fel sem tett kérdésére. A fejem egyre jobban lüktetett ott, ahol leütöttek, a hajamból csöpögött a jeges víz, borzasztóan fáztam, és ez még inkább dühített. Lehajtottam a fejem, és vettem néhány mély lélegzetet. Folyamatosan próbáltam mozgatni a lábam, hátha meglazul a csomó, de csak az erőmet vesztegettem.
- Pedig már nem először jársz itt, igaz? - kérdezte szinte kedvesen, de nem néztem fel rá. Úgy tűnt, erre a kérdésre már választ vár, épp ezért sem feleltem. - Igaz? - kérdezte erőteljesebben. Ha blöfföl, és úgy válaszolok, megszívtam. Ha nem mondok semmit, akkor is megkapja a válaszát.
Majdnem egy percnyi csend után bólintott egyet.
- Tudod, mikor elősször lógtatok be a drága kis barátoddal, azt hittem, tévedek, hiszen nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani a kamerák képéből, hogy te lettél volna. - sétált el mögöttem, miközben a hajam a szemembe hullott. - De kíváncsi lennék, miért jöttél vissza másodszor? - hangja szinte kedvesen csengett, egyáltalán nem úgy, mint egy pszichopatának, aki épp most készül istenesen kicsinálni az alkalmazottját. A mellkasom szaporán fel-le sülyedt, az adrenalintól és a haragtól gondolkodni is alig tudtam.
- Mit érdekli? - kérdeztem inkább vissza. Elgondolkodva lépett elém, és szinte felfalt a tekintetével. Szürkés tekintetét az enyémbe fúrta, a következő pillanatban pedig akkora pofont adott, hogy majdnem eldőltem a székkel együtt. A fülem csengett, az arcom istenesen csípett, muszáj volt párat pislognom.
- Felőlem játszadozhatunk még így egy ideig, szerencsére nincs ma este dolgom. - vont vállat, mint aki csak az időjárásról beszél. Két kezével a combomra támaszkodott, úgy mászott bele az arcomba. Ha képes lettem volna rá, biztos, hogy szembeköpöm, de sajnos a kiszáradás nem állt messze tőlem, a hideg víztől még mindig dideregtem.
- Pedig Tia biztos várja haza... - motyogtam, mire félrebillentette a fejét.
- Vár bizony. Lévén, hogy beépített ügynök, akinek az a dolga, hogy engem szemmel tartson. - magyarázta, nekem meg leesett az állam.
- Mivan? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Engem te érdekelsz. És a barátod, akivel itt voltatok legutóbb. Egy név, és talán, esetleg szabadon távozhatsz. - alkudozott, és majdnem felnevettem. Enged a francokat, nem vagyok idióta. Véletlen sem fog szabadon engedni.
- Ha Tia magát figyeli meg, honnan tudja, hogy most sincs itt? - én sem engedtem a saját témámból.
- Mondjuk úgy, hogy van egy kis befolyásom a rendőrkapitányra. Aki érdekes mód igen sok papírmunkát hárít szegény Tiára. - lebiggyedt a szája, és pont úgy nézett ki, mint egy szomorú kisfiú. Egy hazug kisfiú.
- És mi a helyzet a lányokkal? - kérdeztem, mert úgy tűnt, válaszolgatós kedvében van. Tévedtem.
- Jenny, Jenny, Jenny... én már válaszoltam, most te jössz. Kivel voltál itt legutóbb?
Kezdtem úgy érezni, hogy elfogy a helyiségben a levegő. Az arcom és a csuklóm égett, Harper pedig egyre kevésbé tudta leplezni a tekintetében lobogó haragot.
- Adelének sikerült megszöknie. Mégsem vagyunk olyan profik, mi? - követtem a példáját, és az egyik oldalamra döntöttem a fejem. Eltűnt a vigyor a képéről, már nem leplezte, mennyire be van rágva. Tudtam, hogy teljesen elment az eszem, amiért így hergelem, de a legkevésbé sem volt kedvem csak úgy megadni magam.
- Halálvágyad van, kislány? - kérdezett egy dörmögő hang a hátam mögül. Ó, akkor elszámoltam az őrök számát, többen vannak, mint négy. Néhányan nevetgélni kezdtek, de Harper csupán előttem sétálgatott, gondolkodott, hogy mégis hogy tudna szóra bírni. Mozgolódni kezdtem, de a csuklómat szorító kötél semmit nem engedett. A lábam majdhogynem kicsavarodott, rosszul kötötték össze, az izmaimban görcsölő fájdalom egyre jobban kinzott.
- Ezt ketten játszuk. Mondj egy nevet, és máris mented magad.
- Hogyne. Mégis miért hinném el, amit mond? - kérdeztem újra, mire gúnyosan elvigyorodott.
- Ha beszélsz, nem csak a saját bőröd mented. - támaszkodott a combomra, és megint az arcomba hajolt. A közelségétől hátrahőköltem, de ő továbbra is az arcomat fixszírozta. Hányinger csapott fel bennem, de ő intett az egyik kezével, mire elfúvó nyögésekkel behurcoltak valakit, és tőlem 5 méterre hangos puffanással ledobták a földre.
Gretchent alig ismertem fel, az arca egyik fele fel volt püffedve, az álláról pedig csorgott a vér. Kezét hátul összekötötték, eredetileg fehér ruhája cafatokban lógott róla, a lábai sárosa voltak, és fűnyomokkal tarkított. Látszott, hogy nem hagyta magát, és az elszántság most is ott tombolt a szemében, amelyekkel dühösen nézett felváltva rám és Harperre.
- Szerintem nem elég tájékozott. - fordultam vissza az öreg felé magabiztosságot színlelve, aki még mindig az arcomban volt, dohányszagú lehelletével együtt. Szemöldöke a homloka közepéig felszaladt, és meglepődve várta hogy mit mondok. - Gretchennel nem vagyunk épp barátnők. - magyaráztam meg rekedten, mire újra fülig ért a szája.
- Szóval ő nem veszteség? - kérdezte költőien, majd újra intett, és egy óriás Gretchen mögé állt. A hajánál fogva hátrarántotta a lány fejét, majd hatalmas markával elkapta a nyakát. Nem hittem volna, hogy bárki képes lehet puszta kézzel kitörtni egy másik ember nyakát, az őr viszont 120 kiló tömör izom volt. A szívem hevesebben kezdett verni, éreztem, mennyire pengeélen táncolok.
- Hagyja békén, semmiről nem tud! - kiáltottam végül.
- Ha nem vagytok barátnők, vajon miért jött utánad? - kérdezte Harper, részben költőien, de láttam rajta, hogy valódi választ vár.
- Mivan? - meredtem Gretchenre elképedve, aki egyre szaporábban vett levegőt, mellkasa fel-alá járt, kezdett rajta kiülni a pánik. Hullámos haja most tincsekben lógott, és a portól szürkés színűvé vált.
- Nevet, Jenny. Egy név, és békén hagyom.
- Nem. - makacsoltam meg magam, mert nem voltam hajlandó kiadni Ashtont. Nevezhetjük őrültségnek, vagy épp bajtársiasságnak, Ashtont akkor sem fogom csak úgy kiadni.
- Én azért átgondolnám az ajánlatot. - húzta végig az egyik ujját az arcomon, mire egyből elrántottam. Fúj. Egy másik őr is Gretchen mellé lépett, és a kemény bakancsával oldalba rúgta a lányt. Lesütöttem a szemem, képtelen voltam végignézni, ahogy az első számú ellenségem vonaglik a padlón a fájdalomtól .
- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, kedves Jenny. - sétált mögém Jeffry, miközben a nyakamhoz hajolt, én pedig olyan szorosan szorítottam össze a számat, hogy azt hittem kitörnek a fogaim. Ez volt az, ami éberen tartott, és Gretchen szakadozó légzése. Még mindig nem sírt. Nem kiabált, és ezért elismeréssel adózok neki. Nagyon remélem, hogy nem tört bordája, mert akkor mindkettőnknek leperegtek a homokszemei. Azzal is tisztában voltam, hogy nem most van itt az ideje a féltékenykedésnek, így hát megadtam magam. Részben.
- Azt akarja tudni, miért jöttünk ide "kémkedni"? Az utolsó szavat képzelje időjelek közé, sajna a megkötözött kezem miatt nem tudom mutatni. - húztam az időt, Mr. Harper pedig felsóhajtott, majd zsebre vágott kézzel megállt előttem. - Nos, először azért kötöttünk itt ki, mert Mel-t kerestük.
- Ki volt még veled? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Ha Ashtont is felnyomom, életem végéig bűntudat fog mardosnni. Még ha ilyen tempóval az életem kb. 1 órát tart még. De erre nem tudok egyenlőre gondolni, rohadtul élni akarom még a huszas éveimet, Henryvel akarok vitatkozni napjában tízszer, és anyával az új lakásában akarok bort iszogatva karácsonyfát díszíteni. Szóval nem fogom magam könnyen adni, az utolsó pillanatban majd pánikolok eléggé, és most Gretchenért is az én fejem fáj.
És bár rohadtul be voltam rá rágva, de Ashtonnak már annyi baja származott az életben, nem akarom, hogy egy fegyverekkel felszerelkezett brigád rátaláljon, és ugyanarra a sorsra jusson, mint mi Gretchennel.
- Marko volt. - vágtam rá a hirtelen az agyam hátsó zugából kivillanó nevet, és egy szempillantás alatt végigfutott az elmémen a kamrás esemény. A szőr felállt a karomon, és alig tudtam Jeffry szemébe hazudni. A férfi két lépésnyire hátrált tőlem, és erősen összepontosított valamire. Mutatóujja az ajkát ütögette, végül megvonta a vállát.
- Milyen Marko? - kérdezte, majd csettintett egyet, és valahonnan mögülem egy öltönyös pasi lépett mellé egy köteg papírral a kezében. Lázasan lapozgatott, semmiképp nem szeretett volna csalódást okozni.
- Nem tudom a vezetéknevét, sajnálom. - vontam vállat, és felszisszentem a fájdalomtól.
- Nem tudod, hogy hívják, de azért bátran vele tartottál leskelődni? - vonta fel az egyik szemöldökét, és kezdtem érezni, hogy a hazugságom igencsak ingatag lábakon áll. Kihúztam magam, és igyekeztem nem megadni neki azt, amit leginkább akart: a félelmemet.
- Miért, maga is egyből a vezetéknevével kezd, ha valakivel megismerkedik? - kérdeztem vissza reflexből, mire bedühödött. Ismét átszelte a köztünk lévő távolságot, és megragadta az állam, majd kényszerített, hogy rá nézzek. Alig kaptam levegőt, és biztos voltam benne, hogy képes lenne elroppantani az állkapcsom. A szék belevágott a hátamba, pont a lapockámat nyomta, és a fájdalom egyre inkább kinzott.
- Ügyesebb lány vagy te ennél, Jenny Brown. - sziszegte dühtől rekedő hangon, de már nem tudtam visszacsinálni az eddigi tetteimet.
- Tényleg nem tudom! - mondtam ki az első igazságot hosszú idők óta, mélyen Jeffry szürkés szemeibe nézve, hogy higgyen is nekem. Talán egy percig is farkasszemet néztünk, nyöszörgésem alatt a szorítása lassan zúzta az állam, de az utolsó pillanatban elengedett, a fejem pedig a mellkasomnak csapódott. Mély levegőt vettem, aminek az agyam mindennél jobban örült, újra tudtam összpontosítani.
- Keressétek meg Henry Spourkot. - intett két őre felé, mire végigfutott bennem a pánik. Ennyit az összpontosításról.
- Ne ne ne! - sikítottam, és már nem érdekelt, mennyire kell erősnek mutatkoznom. Henryt nem bánthatja. - Mit akar tőle? Itt vagyok én! Ő semmiről nem tud! - kiabáltam, Harper pedig gúnyosan elvigyorodott.
Beleestem a csapdájába. A felismerés szinte fellökött, pontosan ezt akarta elérni. Hogy megfogjon valamivel, és abbahagyjam a pofázást. Nem hiszem el, hogy ennyire béna legyek, hogy bedőljek neki.
Már nem a jeges víztől fáztam. A rettegés görcsben tartotta az izmaimat, az ujjaimat már nem is éreztem, a lábaimat pedig valószínüleg nem tudtam volna már mozgatni, annyira elgémberedtek.
- Alkut ajánlok. - szólalt meg újra, és szokása szerint belemászott a személyes terembe.
- Kapja be az alkuját. Úgyis megszökök innen. - vágtam rá gondolkodás nélkül, annyira gyűlöltem ezt az embert. Láthatta a szememben az elszántságot, mert hátrált kissé.
- Beszálltok a vállalkozásomba, és cserébe megígérem, hogy a hajatok szála sem görbül.
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, egyszerűen nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
- Ez magának alku? Ez? - dühösen rántottam egyet a karomon, aminek valószínüleg egy vállficam lett az eredménye. - Azt sem tudom, mit csinálnak itt.
Lehet, hogy az előbb ő billenetett ki a tökéletes szerepemből, de most én láttam rajta a teljes döbbenetet. Pislogott rám, talán egy percig sem szólalt meg, utána viszont a hangjában a hitetlenkedés szikráját véltem felfedezni.
- Te azt sem tudod, mi ez a hely? - kérdezett, mire megráztam a fejem.
- Nem is érdekel. A lányokat engedje el, és kvittek vagyunk.
- Tetszel nekem. - mondta figyelembe se véve a kérésem - épp ezért elmondom, hogy csempészt faragok belőled. Imádni fogod. - vigyorodott el, szemében gyermekies csillogással. Közelebb lépve belemarkolt a hajamba, és közelebb húzott magához. Képes lettem volna lefejelni, de valahol a megbojdult elmém valamelyik józan tartománya nyugalomra intett, és kért, hogy hallgassam végig ezt a káoszt.
Harper nyitotta a száját, de a hangja már nem ért el hozzám. Az ajtó órisái detonációval robbant be, elterítve mindent és mindenkit az útból. A porfelhő mindent eltakart a szemem elől, a szék pedig velem együtt dőlt el, és recsenve tört szét a padlón, szilánkjaival nem kímélve. Éreztem, hogy valami pokoli fájdalommal a combomba fúródik, de a kialakult sokktól és zűrzavartól semmit nem láttam és semmit nem hallottam.
Aztán, másodpercekkel vagy talán órákkal később, az agyamat és a környezetemet is körülvevő ködburkon keresztül egy test hajolt fölém, és biztos voltam benne, hogy hallucinálok.
Képtelenség, hogy ez az egész megtörténjen. Képtelenség, hogy Ashton ott legyen velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése