Az első dolog, ami feltűnt, hogy Ashton nem teljesen feketében van. Ez, ebben a szituációban egyáltalán nem volt normális, de én magam sem voltam a legtökéletesebb állapotban. Láttam, hogy beszél, hogy mozog a szája, de nem hallottam semmit. Mélyeket pislogva próbáltam összpontosítani, de csak enyhe zúgás töltötte ki az elmém. Minden túl elmosódott és életlen volt körülöttem. Éreztem, hogy a lábam és a karom elernyed, erőtlenül puffannak a földön.
A filmekben az akciójeleneteket lassított felvételben mutatják, hogy fenntartsák az izgalmat, érezhesd, milyen helyzetben van a főszereplő, felfogd, mi történt néhány pillanattal korábban.
Az én akcióm túl gyors volt. Nem tudtam, mi zajlik, egyedül Ashton sápadt és gyorsan mozgó szája kötötte le a figyelmem. Egy puha tenyér csúszott a tarkóm alá, enyhén elfordítva a fejem. Ashton szája hirtelen bezárult, én pedig végre úgy éreztem, képes lennék megszólalni.
Nem hallottam a saját hangom se, így megköszörültem a torkom, és minden erőmet összeszedve újra megszólítottam.
Újabb emberek értek oda, és valamennyire képes voltam körülnézni. Gretchen néhány méternyire feküdt tőlem, csak a poros haja és a szemembe fúródó tekintetét láttam az őt körülvevő emberektől.
- Ashton? - kérdeztem újra, de mintha három falon át hallottam volna a saját hangom. Valami nagyon nem volt rendben.
Kezemet lassan a fülemhez emeltem, majd elképedve bámultam az ujjam hegyén himbálózó vörös cseppre. Ha kellett valami, hogy észhez térítsen, azt hiszem, a vérző fülem mindenképp megtette a hatását. Többen is körém sereglettek, fogalmam sem volt, mi történik, de felemeltek a hideg padlóról, és hirtelen megindultunk kifelé a sötét ég alá. Ahol nemrég még ajtó volt, most hatalmas lyuk tátongott, mindenhol sötétkék és fekete egyenruhát viselő emberek sereglettek, az őröket a földhöz taszították, Harper pedig eszméletlenül terült el néhány méterre az asztaltól.
Ashton nevét kiabáltam, még ha nem is hallottam saját magam, aztán pedig magyarázni kezdtem, hogy a lányokat szabadítsa ki. Láttam az arcán a döbbenetet, majd valakiknek intett, és elirányította őket a raktár mögé.
Az égbolt túl kevés ideig vont körém védőburkot, hirtelen éles fény választott el tőle, pedig előbbinek sokkal jobban örültem. Hunyorognom kellett volna, így inkább becsuktam a szemem. Nem akartam tudni, mi történik körülöttem. Ami azt illeti, valahogy nem voltam rá kíváncsi. Jól esett volna aludni egyet, túl sok volt az izgalom mára. Az adrenalin elhagyott, az agyam szinte blokkot kapott a történtek után, nem akarta felidézni a borzasztó képeket. Nem akartam látni a bezárt lányok arcát, sem Harper dühtől elcsúfított arcát, Gretchent, ahogy a fájdalomtól vonaglik a földön, a fájdalmat, ahogy a törött székláb a combomba fúródik. Túl nagy volt a csend, de épp ezért volt minden jó is. Egyre inkább megnyugodtam, és egyre inkább a magamhoz öleltem a feledést.
A fény ellágyult, szinte már alig szűrődött át a szemhéjamon, én pedig boldogan adtam át magam a kimerültségnek.
- Tesó, mit tegyek, nem gondoltam, hogy igent mond. - hallottam egy férfi hangját, de annyira kóvályogtam, hogy nem tudtam beazonosítani, ki lehet az.
- Nem fogom engedni, hogy a húgommal randizz. Amúgy sem lenne jövője. - Henry mély hangját ezer közül is felismertem. Szinte belekapaszkodva próbáltam legyűrni az altató hatását, és felébredni. Látnom kellett őt.
- Ha nem én, akkor Ashton. Választhatsz. - mondta ismét az első hang, majd hallottam, hogy valami becsukódott.
- Nyugi, Ashtonnal csak barátok. - szólalt meg egy másik fiúhang, és az illető sóhajtva puffant valamire.
- És ezt mégis honnan tudod? - Henry morcosnak tűnt, amire önkéntelenül is mosolyogni támadt kedvem. Imádom, mikor durcás fejet vág, teljesen ellentétben áll a félistenségével.
- Helena a legjobb barátom, a másik pedig az uncsitesóm. Szóval, hol lesz a randi? - kérdezte a fiú, aki ha az adatokat jól dolgoztam fel, Jared lehetett.
- Sehol. - vágta rá Henry újra, mire halkan felkuncogtam. Többre nem igazán volt erőm, de legalább tudtam mosolyogni. Pislogva kinyitottam a szemem, és nem voltam oda a látványért. Túlságosan ismerős volt a helyiség, kikötöttem itt egy párszor már. Az ágyammal szemben egy kanapé terült el, mellettem az éjjeliszekrényen egy csomó virág állt, a napfény pedig csíkokat festett a hófehér ágyneműre. Nem szállodában voltam, hanem egy kórházban, de biztos voltam benne, hogy Henry intézte el a kicsit jobb körülményeket. A kezemből cső vezetett egy állványhoz, ahol apránként folyadék csöpögött az ereimbe. Körülöttem virágcsokrok hadserege a tulipántól a rózsáig. Az éjjeliszekrényemen és az ágyam előtti asztal is csupa színesbe borult.
A testem gyenge volt, de az elmém egyre inkább fegyelmezett és türelmetlenné vált, tudni akartam, mi történt a raktár berobbantása óta.
Henry mellém sétálva finoman megfogta a kezem, puha ajkával apró csókot lehelt a homlokomra. Mélykék pillantása rabul tartott, azt hiszem, a mentőben még álmodtam is ezzel a színnel. Úgy éreztem, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára hozzám ért.
Ez a gondolat szinte szöget ütött a fejembe.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem aggódva, és láttam, hogy Jared és Yako összenéznek.
- Úgy négy napja. Szerda reggel van. - magyarázta Henry, én meg kigúvadt szemekkel néztem vissza rá, hogy komolyan beszél-e. Lehetetlen, hogy ennyi időt átaludjak.
- Istenem... - döbbenten bámultam magam elé, az eddig tökéletesen elnyomott emlékeim azonnal a szemem elé tódultak. A raktár, Harper, Gretchen, Ashton, a lányok, Penyék... Túl sok volt.
- Mi történt? - kérdeztem hallkan, és a fénycsíkokat bámultam. Nem tudtam Henryre nézni. Hazudtam neki, átvertem, sőt, a kocsiját is elloptam. Kivettem a kezem a szorításából, és összekulcsoltam az ujjaimat magam előtt. A csuklómon lilás zúzódások húzódtak, és a kötél emlékétől nem igazán tudtam szabadulni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Miután olyan gyorsan elviharzottál, szóltam Henrynek, aki még annyit sem értett az egészből, mint mi. Ashton viszont néhány szavamból kitalálta, mit tervezel, és hidd el, nem hallottam még soha így káromkodni. - vágott bele Jared a szombati eseményekbe, mire eltakartam az arcom. Nem tudtam a szemükbe nézni.
- Ashton kénytelen volt szólni az WADC-nak, hogy hozzák egy nappal előrébb a rajtaütést.
- WADC? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel, mert ebből a mondatból semmit nem értettem.
- Kábítószer-ellenes kommandó. Ashton velük dolgozik.
- Mit csinál? - kérdeztem döbbenten. Már nem a saját fejem miatt aggódtam, hanem Ashtonéért, akit biztosan megütök.
Jared mélyet sóhajtott, és leült az ágyam szélére, Yako erősen markolta az ágytámlám végét. Lesütötte a szemét, sejthette, hogy mindjárt robbanni fogok.
- Ashton az egyik leendő ügynökük. Még tanulási folyamat alatt van, és ezért ingázik London és Wigan közt. Ezért nem tudsz róla túl sokat.
- Ezt csak most találod ki. - nevettem fel erőtlenül, és tagadtam a nyilvánvalót. - Ó, várj, most jön az, hogy William vagy kicsoda sem halt meg. - mondtam ki csak úgy a levegőbe, Jared pedig aprót bólintott. Na ne. Ezt ne. Elég volt. A fiú azonban folytatta.
- A lényeg, hogy kisereglett egy csomó kommandós, rendőr meg minden ügynök a helyszínre, és még időben kihoztak onnan. Gretchen is jól van, egy repedt bordával megúszta.
- Hol van Ashton? - kérdeztem visszafolyott dühvel. Muszáj volt mindent tőle hallanom, különben megőrülök. Valószínüleg így is. A fájdalomcsillapító mellé felírhatják a pszichiátert is receptre.
- A dobhártyád súlyosan megsérült, muszáj volt műteniük, a lábadról nem is beszélve. - Yako végre a szemembe nézett, és vázolta a tényeket.
- Miért, mi van a lábammal? - kérdeztem, és felránottam a takarót. Az egész bal combom be volt kötve hófehér fáslival, nem sporóltak rajta. Nem is éreztem, hogy fájna vagy bármi baja lenne.
- Horrorfilmeket megszégyenítően állt ki belőle a fa. Súrolta az artériádat, de aránylag könnyen megúsztad. - simított ki egy tincset az arcomból Henry.
- Hol. Van. Ashton - kérdeztem szótagolva. Ha nem beszélhetek vele, valószínűleg kitépem a kezemből az infúziót, és magam indulok a keresésére.
- Itt vagyok. - szólalt meg halkan valaki az ajtóból, Jared pedig egy lépést hátrált, hogy ráláthassak Ashtonra. Henry kihúzta magát, maga előtt mereven összefűzte a karját. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, de most inkább magam miatt aggódtam.
Ashton sima fekete pólót és nadrágot viselt, és kezdett derengeni, hogy a raktárban golyóálló mellény volt rajta.
- Nem tudom elviselni ezt az idegbeteg légkört, lépek a büfébe. - Yako ellökte magát az ágyamtól, Jared pedig vele tartott. Henrynek esze ágában sem volt egyedül hagyni Ashtonnal. Az ablakig hátrált, és nekitámaszkodott, úgy nézte lángoló tekintettel Ashtont, aki néhány lépésnyire megállt tőlem.
- Hazudtál. - vágtam hozzá gondolkodás nélkül. - Végig.
- Mégis mit képzeltél? - támadt vissza, amire tőle egyáltalán nem számítottam. - Egyedül akartad megváltani a világot? - Ashton is pont olyan dühös volt, mint én rá.
- Nem tudtalak elérni, te idióta! - fakadtam ki. - Teljesen felszívódtál, közben meg össze-vissza magyaráztál, hogy ne szóljak a rendőrségnek. Mégis mi mást tehettem volna?
- Mondjuk várhattál volna még egy kicsit. Óriási szerencse, hogy egyáltalán sikerült lebonyolítanunk az akciót, amit mellesleg egy nappal későbbre terveztünk.
- Ha őszinte lettél volna, mindez nem történt volna meg. - fel sem tűnt, hogy kiabálok. Henry nem szólt bele, ami tőle furcsa volt, de valószínűleg vele még lesz egy ugyanilyen vitám.
- Nem veszélyeztethettem az akció sikerességét. Titoktartás. - vont vállat Ashton, amivel csak tovább hergelt.
- Az akció sikerült, úgyhogy most már ne kímélj. Kíváncsian várok minden elhallgatott információt. - dőltem hátra hanyagul, és mérgesen meredtem Ashtonra, aki továbbra is tartotta a két lépés távolságot. Henryre nézett, aki aprót biccentett, majd mély levegőt vett.
- Azért laktam abban a házban, ahol először találkoztunk, mert beépített ember voltam. Azért tudtam, hogy jön a rendőrség aznap, mikor elküldtelek, mert éppenséggel ők szóltak, hogy razziáznak. Azért tudtam a raktárról, mert egy ideje már figyeltük. Azért voltam néha Londonban, mert még tanulok. Azért emelt ki William is a javítóból, mert úgy vélte, a tinédzserkori kapcsolataimmal előrébb juthatnak, és így kompenzálhatom a történteket. Én voltam az is, aki Elizt elküldte, hogy Tia a helyére léphessen.
- Fogd. Be. - morogtam, nem akartam többet hallani. Mindenért Ashton a felelős. Minden rohadt baj, probléma, esemény Ashton hibája. Nem voltam képes elviselni a látványát. Nem akartam többet tudni.
- Harper keze mindenhova elért. Lányokon csempészték a kokaint Európa szerte és néha az Államokba. Óriási ügyleteket folytatott, ezért is volt nehéz igazán elfogni. Nyomok eltüntetésében hihetetlenül profi. Ez nem gyerekcsíny volt Jenny, hanem nagyon komoly drogkereskedelem. Most már felfogod, mekkora hibát követtél el, amiért egyedül merészkedtél oda be?
- Hiba? Ha én nem megyek, azok a lányok még mindig ott lennének. - mutattam az ajtó felé, mintha csak ott lennének akiket emlegettem. - Így is túl sokat vártam, kettőjüket előttem vittek el. - jutott eszembe, és úgy éreztem, mintha egy tőrt döftek volna a gyomromba.
- Ők is jól vannak. - szólalt meg halkan Henry, aki felváltva figyelt Ashtonra és rám. De nem szólt bele a vitánkba, ami kicsit azért szíven ütött. Azt hittem, a pártomat fogja, ehelyett teljesen semlegesként álldogált a fal mellett.
- Itt fekszel bekötözve, műtétek után. Ez nem hiba? - terelte vissza rám a szót Ashton, amivel csak még inkább felidegesített, ha egyáltalán lehetséges. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, kész szerencse, hogy nem voltam gépre kötve, mert kezdett volna kiakadni.
- Nem, nem az, mert én nem bánom amit tettem! - kiabáltam az arcába
- Nos, ez esetben keress egy jó ügyvédet, mert hosszú jogi viták hada jön még. - vont vállat ingerülten Ashton, majd hátrálni kezdett. Már nem láttam a barátomat. Képtelen voltam megfejteni az érzelmeimet. Egy teljesen más ember állt előttem, és nem adott lehetőséget, hogy felfogjam egyáltalán, milyen eseményekbe bonyolódtam bele.
- Akkor ennyi volt? Kihasználtad a barátságunkat? Minden infót megtudtál, lezártátok az akciót, továbblépsz? - kérdeztem elfulladó hangon, és éreztem, hogy képes lennék elsírni magam. Ashton már kinyitotta az ajtót, de most kissé összeroskadva nekitámasztotta a homlokát az ajtófélfának. A vállai beestek, nem tűnt már olyan magabiztosnak, mint ahogy bejött. A vitánk őt is rosszul érintette, akármennyire is próbálta titkolni. Nem akartam így elválni tőle, nem akartam így lezárni ezt az egész nyarat. Ő volt az egyik legjobb dolog, ami ezen a nyáron történhetett velem, és éreztem, hogy ő is hasonlóan gondolhat rám. Én voltam az első ember, aki közelített hozzá, mióta visszajött, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna a múltját.
Ashton zárkózott volt, csendes és magányos, és én mégis szerettem őt minden nehézség ellenére is. Viszont a kettőnk közti bizalom hamuként porladt szét az ujjaim közt. Talán naiv vagyok, talán elmebeteg, de a legvalószínübb, hogy mindkettő. Azt hiszem, drága lesz a pszichiáter.
- Őrült vagy és bátor. Mondjuk azt nem tudom, hogy voltál képes egymagad átmászni a falon. - csóválta a fejét, ahogy visszafordult felém, mire szipogva felnevettem, de azonnal zokogásba fulladtam. Kijött az adrenalin, a fájdalom, a fáradtság, az egész nyár. A könnyek végigfolytak az arcomon, és tűzként marták a szemem. Sajgott a lábam, sajgott minden testrészem, de úgy éreztem, ha átadom magam a tűznek, könnyebben túljutok rajta. Henry mellém lépve a mellkasához szorított, és hagyta, had könnyezzem össze az ingét, Ashton pedig apró mosollyal az arcán figyelt minket, ahogy próbálok megnyugodni, de szükségem volt pár percre.
- Hogy... hogy nem vered meg? - kérdeztem két csuklás közt Henryt, mire nagyképűen vigyorogni kezdett.
- Egy szavadba kerül. - válaszolta és végigsimított a hajamon.
- Jenny! - robbant be anyám az ajtón, nem kímélve Ashton vállát. Teljesen hidegen hagyva a csöveket és Henryt mellettem átkarolt és majdnem megfojtott. Szorosan megöleltem, majd átnéztem a válla felett, és egy pillanat alatt abbahagytam a sírást.
- Apu? - kérdeztem bizonytalanul, pedig nem kellett volna ennyire meglepődnöm rajta. Ott állt az ágyam végénél, szokásos ing-vasaltnadrág kombinációjában, de az arca valahogy... kisímult. Nem botox vagy ilyesmi, a szeme körüli apró ráncok azóta ott vannak, mióta megszülettem, de meglepően nyugodtnak tűnt. Még bíztatóan mosolygott is.
- Kislányom... - anyám kisség hátrább dőlt, hogy a szemembe nézhessen. Na, rajta pont apám ismert feszültségét láttam. Ő volt kettőjük közül az, aki szétparázta az elmúlt napokat. - Mit csináltál már megint? - csóválta a fejét, Henry mellettem pedig hallkan felnevetett.
- Mintha nem szoktad volna már meg. - mosolyogtam bátortalanul, mire a szemét forgatta.
- Tudtam, hogy haza kellene jönnöd velem. - mondta, de csak a vállam vontam. Ezt már nem tekerhetjük vissza.
- Jaj, visszajövök később. - hallottam Helena hangját az ajtóból, és indult is volna kifelé, ha nem kiabálok utána. Volt néhány ember, akitől bocsánatot kellett kérnem, ő is közéjük tartozott. Furcsa volt őt Ashton mellett látni, de megnyugtató is egyben. Aztán eszembe jutott a fiúk beszélgetése, és muszáj volt elvigyorodnom, habár az ajkam szélén még éreztem a könny sós ízét.
- Remélem azért megosztod a barátnőddel, mit viselsz a randevúdon. - szólaltam meg, mire Helena vádlón a bátyjára pillantott.
- Máris elmondtad neki? Nemár Henry! - panaszos hangján az egész szoba felnevetett, Henry pedig védekezően felemelte a kezét.
- Akkor ébredt fel, nem is tudtam, hogy hallja!
- Még alvás közben is megérzem, mikor történik valami fontos. - dőltem hátra fáradtan. Az orvosoknak sikerült jól kiütniük, folyamatosan érzékeltem a kimerültséget a testem minden pontjában, de épp ezért küzdöttem is ellene.
- Most már hazajössz velünk, remélem ezzel tisztában vagy. - terelte vissza a témát anyám az ágy szélén ülve, kihasználva a pilledtségem. Ez nem ér. Azonnal tagadni akartam, de átgondoltam a dolgot.
- Anyu, nagyon szeretlek, és nagyon örülök, hogy itt vagy, de lehetne, hogy Helenava beszéljek négyszemközt? - néztem körbe a kórterembe, és szerencsére mindenki egyöntetűen bólintott. Apám behúzta maguk után az ajtót, Helena pedig odatett egy széket az ágyam mellé.
- Egy verziót már hallottam. Mi van Penyékkel? - kérdeztem, Helena arca pedig gondterhelté vált.
- Eliz még aznap éjjel visszajött Wiganbe, de a lányok... Mel tartja magát szokás szerint, tudod milyen, 14 éves létére felnőtteket megfélemlítően viselkedik. Peny viszont... - sóhajtott, én pedig a szám elé emeltem a kezem. Peny nem szólalt meg, mikor az anyja lelépett, elképzelésem sincs, most hogy lehet.
- Ne kímélj. - noszogattam.
- Yakoval hazavittük őket szombaton azonnal, miután leléptél. Ott is aludtak, és bár Eliz elvitte volna őket, Peny nem mozdult Kennedy mellől. Vagy épp Kennedy vette a védelmébe, ezt nem igazán tudtuk kitalálni.
- Imádom azt a huskyt. - csúszott ki a számon, Helena azonban komolyan nézett rám.
- Az apját valószínüleg lecsukják, az egész város rólad és róluk beszél. Mit gondolsz, honnan ez a rengeteg virág? - mutatott körbe a szobán.
- Azt hittem tőletek. - pislogtam értetlenül.
- Van az is. Viszont nagyon sokan érdeklődnek felőled. Te lettél a helyi hős. - magyarázta, de alig hallottam, amit mond.
- De nem is tettem semmit. Ashton és a rendőrség vagy kommandó, vagy mi a fene... - hadováltam, mire Helena leintett.
- Az senkit nem érdekel. A lányok elmondása szerint kiakartad őket menöltönyös teni, és ez már önmagában elégnek számít. Népszerű lettél. - rácsapott egyet a karomra, majd gyorsan bocsánatot kért, mire halványan elmosolyodtam.
- Akkor épp ideje lesz visszamenni Londonba. Ki van most Mellel?
- A házat lefoglalták. Tia felajánlotta, hogy hozzájuk menjenek, de Peny ugye nálunk ragadt, Mel pedig vele maradt. Elizt már nem tudtuk elszállásolni, ő a szomszédban lakik most.
- Tiát megfojtom. - morogtam, és komolyan is gondoltam. Nem érdekelt, hogy ügynök, nem ügynök, nem tett túl jó benyomást, ráadásul ő is tökéletesen átvert. - Az én cuccaimat is lefoglalták? - kérdeztem húzott szájjal, Helena pedig megvonta a vállát.
- Igen, habár apud már intézkedik.
- Te szóltál nekik, mi?
- Elég komoly dologba keverted magad. Még szép, hogy azonnal hívtam. - magyarázta, majd fél perc után aggódva megszólalt. Jenny, mi lesz veled most? - Kék tekintete megannyi aggodalmat raktározott, pedig nem érdemelte meg. Helena már annyi mindenen keresztül ment, nem akartam, hogy értem is aggódjon.
Mikor az egésszet elterveztem, nem gondoltam végig a következményeket. Tudtam, mit kell tennem, és hogyan, csak azzal nem számoltam, kiket rántok magam után.
- Mire gondolsz pontosan?
- Olyan dolgokat láttál, amikről én csak könyvben olvasok. A rendőrségtől jó ideig nem szabadulsz, és a nyárnak is majdnem vége. Mel lázad, Peny nem szólal meg, Eliz pedig teljesen szétesett. S nem csak ő. Ez az egész nyár szét fog hullani, mikor visszamegyünk Londonba.
Helena hangja szomorúan törte meg a szoba csendjét, és egy mély sóhajjal jeleztem az egyetértésem. Az ágy szélén pihentetett kezéért nyúltam, és megszorítottam. T- kérdezte szomorúan. Tengerkék szemében könnyek gyűltek, ahogy a tekintetembe fúrta őket, megannyi érzelmet és zavartságot olvastunk ki egymásból.
- Tudod, talán sokszor a hely határozza meg kik vagyunk. Máskor a korunk vagy a neveltetésünk. De épp ezért tudom azt mondani, hogy ami már elmúlt, nem tud széthullani. Jó volt, mondjuk kevesebb kórházzal is boldogabb lettem volna - mosolyodtam el, Helena pedig a szemét forgatta - de ugyanilyen jó lesz London is. Ott lesztek Henryvel, ott lesz anyu, nekem pedig nem kell több.
Helena gyengéden átölelt, én pedig belefurtam az arcom a vállába. Szőke haja cirógatta az arcom, és csak akkor engedett el, mikor valaki kopogott az ajtón.
- Tessék. - szólaltam meg rekedtes hangon, és gyorsan megtöröltem a szemem alját. Egy magas, szőkés-barna hajú és körszakállas pasi lépett be az ajtón öltönyben, mögötte két egyenruhába öltözött rendőrrel, és Ashton is ott kukucskált leghátul.
- William O'Neil vagyok, a WADC egyik vezető nyomozója. Ms. Brown, fel kell tennünk pár kérdést, és kérem, őszintén válaszoljon rájuk.
A filmekben az akciójeleneteket lassított felvételben mutatják, hogy fenntartsák az izgalmat, érezhesd, milyen helyzetben van a főszereplő, felfogd, mi történt néhány pillanattal korábban.
Az én akcióm túl gyors volt. Nem tudtam, mi zajlik, egyedül Ashton sápadt és gyorsan mozgó szája kötötte le a figyelmem. Egy puha tenyér csúszott a tarkóm alá, enyhén elfordítva a fejem. Ashton szája hirtelen bezárult, én pedig végre úgy éreztem, képes lennék megszólalni.
Nem hallottam a saját hangom se, így megköszörültem a torkom, és minden erőmet összeszedve újra megszólítottam.
Újabb emberek értek oda, és valamennyire képes voltam körülnézni. Gretchen néhány méternyire feküdt tőlem, csak a poros haja és a szemembe fúródó tekintetét láttam az őt körülvevő emberektől.
- Ashton? - kérdeztem újra, de mintha három falon át hallottam volna a saját hangom. Valami nagyon nem volt rendben.
Kezemet lassan a fülemhez emeltem, majd elképedve bámultam az ujjam hegyén himbálózó vörös cseppre. Ha kellett valami, hogy észhez térítsen, azt hiszem, a vérző fülem mindenképp megtette a hatását. Többen is körém sereglettek, fogalmam sem volt, mi történik, de felemeltek a hideg padlóról, és hirtelen megindultunk kifelé a sötét ég alá. Ahol nemrég még ajtó volt, most hatalmas lyuk tátongott, mindenhol sötétkék és fekete egyenruhát viselő emberek sereglettek, az őröket a földhöz taszították, Harper pedig eszméletlenül terült el néhány méterre az asztaltól.
Ashton nevét kiabáltam, még ha nem is hallottam saját magam, aztán pedig magyarázni kezdtem, hogy a lányokat szabadítsa ki. Láttam az arcán a döbbenetet, majd valakiknek intett, és elirányította őket a raktár mögé.
Az égbolt túl kevés ideig vont körém védőburkot, hirtelen éles fény választott el tőle, pedig előbbinek sokkal jobban örültem. Hunyorognom kellett volna, így inkább becsuktam a szemem. Nem akartam tudni, mi történik körülöttem. Ami azt illeti, valahogy nem voltam rá kíváncsi. Jól esett volna aludni egyet, túl sok volt az izgalom mára. Az adrenalin elhagyott, az agyam szinte blokkot kapott a történtek után, nem akarta felidézni a borzasztó képeket. Nem akartam látni a bezárt lányok arcát, sem Harper dühtől elcsúfított arcát, Gretchent, ahogy a fájdalomtól vonaglik a földön, a fájdalmat, ahogy a törött székláb a combomba fúródik. Túl nagy volt a csend, de épp ezért volt minden jó is. Egyre inkább megnyugodtam, és egyre inkább a magamhoz öleltem a feledést.
A fény ellágyult, szinte már alig szűrődött át a szemhéjamon, én pedig boldogan adtam át magam a kimerültségnek.
- Tesó, mit tegyek, nem gondoltam, hogy igent mond. - hallottam egy férfi hangját, de annyira kóvályogtam, hogy nem tudtam beazonosítani, ki lehet az.
- Nem fogom engedni, hogy a húgommal randizz. Amúgy sem lenne jövője. - Henry mély hangját ezer közül is felismertem. Szinte belekapaszkodva próbáltam legyűrni az altató hatását, és felébredni. Látnom kellett őt.
- Ha nem én, akkor Ashton. Választhatsz. - mondta ismét az első hang, majd hallottam, hogy valami becsukódott.
- Nyugi, Ashtonnal csak barátok. - szólalt meg egy másik fiúhang, és az illető sóhajtva puffant valamire.
- És ezt mégis honnan tudod? - Henry morcosnak tűnt, amire önkéntelenül is mosolyogni támadt kedvem. Imádom, mikor durcás fejet vág, teljesen ellentétben áll a félistenségével.
- Helena a legjobb barátom, a másik pedig az uncsitesóm. Szóval, hol lesz a randi? - kérdezte a fiú, aki ha az adatokat jól dolgoztam fel, Jared lehetett.
- Sehol. - vágta rá Henry újra, mire halkan felkuncogtam. Többre nem igazán volt erőm, de legalább tudtam mosolyogni. Pislogva kinyitottam a szemem, és nem voltam oda a látványért. Túlságosan ismerős volt a helyiség, kikötöttem itt egy párszor már. Az ágyammal szemben egy kanapé terült el, mellettem az éjjeliszekrényen egy csomó virág állt, a napfény pedig csíkokat festett a hófehér ágyneműre. Nem szállodában voltam, hanem egy kórházban, de biztos voltam benne, hogy Henry intézte el a kicsit jobb körülményeket. A kezemből cső vezetett egy állványhoz, ahol apránként folyadék csöpögött az ereimbe. Körülöttem virágcsokrok hadserege a tulipántól a rózsáig. Az éjjeliszekrényemen és az ágyam előtti asztal is csupa színesbe borult.
A testem gyenge volt, de az elmém egyre inkább fegyelmezett és türelmetlenné vált, tudni akartam, mi történt a raktár berobbantása óta.
Henry mellém sétálva finoman megfogta a kezem, puha ajkával apró csókot lehelt a homlokomra. Mélykék pillantása rabul tartott, azt hiszem, a mentőben még álmodtam is ezzel a színnel. Úgy éreztem, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára hozzám ért.
Ez a gondolat szinte szöget ütött a fejembe.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem aggódva, és láttam, hogy Jared és Yako összenéznek.
- Úgy négy napja. Szerda reggel van. - magyarázta Henry, én meg kigúvadt szemekkel néztem vissza rá, hogy komolyan beszél-e. Lehetetlen, hogy ennyi időt átaludjak.
- Istenem... - döbbenten bámultam magam elé, az eddig tökéletesen elnyomott emlékeim azonnal a szemem elé tódultak. A raktár, Harper, Gretchen, Ashton, a lányok, Penyék... Túl sok volt.
- Mi történt? - kérdeztem hallkan, és a fénycsíkokat bámultam. Nem tudtam Henryre nézni. Hazudtam neki, átvertem, sőt, a kocsiját is elloptam. Kivettem a kezem a szorításából, és összekulcsoltam az ujjaimat magam előtt. A csuklómon lilás zúzódások húzódtak, és a kötél emlékétől nem igazán tudtam szabadulni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Miután olyan gyorsan elviharzottál, szóltam Henrynek, aki még annyit sem értett az egészből, mint mi. Ashton viszont néhány szavamból kitalálta, mit tervezel, és hidd el, nem hallottam még soha így káromkodni. - vágott bele Jared a szombati eseményekbe, mire eltakartam az arcom. Nem tudtam a szemükbe nézni.
- Ashton kénytelen volt szólni az WADC-nak, hogy hozzák egy nappal előrébb a rajtaütést.
- WADC? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel, mert ebből a mondatból semmit nem értettem.
- Kábítószer-ellenes kommandó. Ashton velük dolgozik.
- Mit csinál? - kérdeztem döbbenten. Már nem a saját fejem miatt aggódtam, hanem Ashtonéért, akit biztosan megütök.
Jared mélyet sóhajtott, és leült az ágyam szélére, Yako erősen markolta az ágytámlám végét. Lesütötte a szemét, sejthette, hogy mindjárt robbanni fogok.
- Ashton az egyik leendő ügynökük. Még tanulási folyamat alatt van, és ezért ingázik London és Wigan közt. Ezért nem tudsz róla túl sokat.
- Ezt csak most találod ki. - nevettem fel erőtlenül, és tagadtam a nyilvánvalót. - Ó, várj, most jön az, hogy William vagy kicsoda sem halt meg. - mondtam ki csak úgy a levegőbe, Jared pedig aprót bólintott. Na ne. Ezt ne. Elég volt. A fiú azonban folytatta.
- A lényeg, hogy kisereglett egy csomó kommandós, rendőr meg minden ügynök a helyszínre, és még időben kihoztak onnan. Gretchen is jól van, egy repedt bordával megúszta.
- Hol van Ashton? - kérdeztem visszafolyott dühvel. Muszáj volt mindent tőle hallanom, különben megőrülök. Valószínüleg így is. A fájdalomcsillapító mellé felírhatják a pszichiátert is receptre.
- A dobhártyád súlyosan megsérült, muszáj volt műteniük, a lábadról nem is beszélve. - Yako végre a szemembe nézett, és vázolta a tényeket.
- Miért, mi van a lábammal? - kérdeztem, és felránottam a takarót. Az egész bal combom be volt kötve hófehér fáslival, nem sporóltak rajta. Nem is éreztem, hogy fájna vagy bármi baja lenne.
- Horrorfilmeket megszégyenítően állt ki belőle a fa. Súrolta az artériádat, de aránylag könnyen megúsztad. - simított ki egy tincset az arcomból Henry.
- Hol. Van. Ashton - kérdeztem szótagolva. Ha nem beszélhetek vele, valószínűleg kitépem a kezemből az infúziót, és magam indulok a keresésére.
- Itt vagyok. - szólalt meg halkan valaki az ajtóból, Jared pedig egy lépést hátrált, hogy ráláthassak Ashtonra. Henry kihúzta magát, maga előtt mereven összefűzte a karját. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, de most inkább magam miatt aggódtam.
Ashton sima fekete pólót és nadrágot viselt, és kezdett derengeni, hogy a raktárban golyóálló mellény volt rajta.
- Nem tudom elviselni ezt az idegbeteg légkört, lépek a büfébe. - Yako ellökte magát az ágyamtól, Jared pedig vele tartott. Henrynek esze ágában sem volt egyedül hagyni Ashtonnal. Az ablakig hátrált, és nekitámaszkodott, úgy nézte lángoló tekintettel Ashtont, aki néhány lépésnyire megállt tőlem.
- Hazudtál. - vágtam hozzá gondolkodás nélkül. - Végig.
- Mégis mit képzeltél? - támadt vissza, amire tőle egyáltalán nem számítottam. - Egyedül akartad megváltani a világot? - Ashton is pont olyan dühös volt, mint én rá.
- Nem tudtalak elérni, te idióta! - fakadtam ki. - Teljesen felszívódtál, közben meg össze-vissza magyaráztál, hogy ne szóljak a rendőrségnek. Mégis mi mást tehettem volna?
- Mondjuk várhattál volna még egy kicsit. Óriási szerencse, hogy egyáltalán sikerült lebonyolítanunk az akciót, amit mellesleg egy nappal későbbre terveztünk.
- Ha őszinte lettél volna, mindez nem történt volna meg. - fel sem tűnt, hogy kiabálok. Henry nem szólt bele, ami tőle furcsa volt, de valószínűleg vele még lesz egy ugyanilyen vitám.
- Nem veszélyeztethettem az akció sikerességét. Titoktartás. - vont vállat Ashton, amivel csak tovább hergelt.
- Az akció sikerült, úgyhogy most már ne kímélj. Kíváncsian várok minden elhallgatott információt. - dőltem hátra hanyagul, és mérgesen meredtem Ashtonra, aki továbbra is tartotta a két lépés távolságot. Henryre nézett, aki aprót biccentett, majd mély levegőt vett.
- Azért laktam abban a házban, ahol először találkoztunk, mert beépített ember voltam. Azért tudtam, hogy jön a rendőrség aznap, mikor elküldtelek, mert éppenséggel ők szóltak, hogy razziáznak. Azért tudtam a raktárról, mert egy ideje már figyeltük. Azért voltam néha Londonban, mert még tanulok. Azért emelt ki William is a javítóból, mert úgy vélte, a tinédzserkori kapcsolataimmal előrébb juthatnak, és így kompenzálhatom a történteket. Én voltam az is, aki Elizt elküldte, hogy Tia a helyére léphessen.
- Fogd. Be. - morogtam, nem akartam többet hallani. Mindenért Ashton a felelős. Minden rohadt baj, probléma, esemény Ashton hibája. Nem voltam képes elviselni a látványát. Nem akartam többet tudni.
- Harper keze mindenhova elért. Lányokon csempészték a kokaint Európa szerte és néha az Államokba. Óriási ügyleteket folytatott, ezért is volt nehéz igazán elfogni. Nyomok eltüntetésében hihetetlenül profi. Ez nem gyerekcsíny volt Jenny, hanem nagyon komoly drogkereskedelem. Most már felfogod, mekkora hibát követtél el, amiért egyedül merészkedtél oda be?
- Hiba? Ha én nem megyek, azok a lányok még mindig ott lennének. - mutattam az ajtó felé, mintha csak ott lennének akiket emlegettem. - Így is túl sokat vártam, kettőjüket előttem vittek el. - jutott eszembe, és úgy éreztem, mintha egy tőrt döftek volna a gyomromba.
- Ők is jól vannak. - szólalt meg halkan Henry, aki felváltva figyelt Ashtonra és rám. De nem szólt bele a vitánkba, ami kicsit azért szíven ütött. Azt hittem, a pártomat fogja, ehelyett teljesen semlegesként álldogált a fal mellett.
- Itt fekszel bekötözve, műtétek után. Ez nem hiba? - terelte vissza rám a szót Ashton, amivel csak még inkább felidegesített, ha egyáltalán lehetséges. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, kész szerencse, hogy nem voltam gépre kötve, mert kezdett volna kiakadni.
- Nem, nem az, mert én nem bánom amit tettem! - kiabáltam az arcába
- Nos, ez esetben keress egy jó ügyvédet, mert hosszú jogi viták hada jön még. - vont vállat ingerülten Ashton, majd hátrálni kezdett. Már nem láttam a barátomat. Képtelen voltam megfejteni az érzelmeimet. Egy teljesen más ember állt előttem, és nem adott lehetőséget, hogy felfogjam egyáltalán, milyen eseményekbe bonyolódtam bele.
- Akkor ennyi volt? Kihasználtad a barátságunkat? Minden infót megtudtál, lezártátok az akciót, továbblépsz? - kérdeztem elfulladó hangon, és éreztem, hogy képes lennék elsírni magam. Ashton már kinyitotta az ajtót, de most kissé összeroskadva nekitámasztotta a homlokát az ajtófélfának. A vállai beestek, nem tűnt már olyan magabiztosnak, mint ahogy bejött. A vitánk őt is rosszul érintette, akármennyire is próbálta titkolni. Nem akartam így elválni tőle, nem akartam így lezárni ezt az egész nyarat. Ő volt az egyik legjobb dolog, ami ezen a nyáron történhetett velem, és éreztem, hogy ő is hasonlóan gondolhat rám. Én voltam az első ember, aki közelített hozzá, mióta visszajött, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna a múltját.
Ashton zárkózott volt, csendes és magányos, és én mégis szerettem őt minden nehézség ellenére is. Viszont a kettőnk közti bizalom hamuként porladt szét az ujjaim közt. Talán naiv vagyok, talán elmebeteg, de a legvalószínübb, hogy mindkettő. Azt hiszem, drága lesz a pszichiáter.
- Őrült vagy és bátor. Mondjuk azt nem tudom, hogy voltál képes egymagad átmászni a falon. - csóválta a fejét, ahogy visszafordult felém, mire szipogva felnevettem, de azonnal zokogásba fulladtam. Kijött az adrenalin, a fájdalom, a fáradtság, az egész nyár. A könnyek végigfolytak az arcomon, és tűzként marták a szemem. Sajgott a lábam, sajgott minden testrészem, de úgy éreztem, ha átadom magam a tűznek, könnyebben túljutok rajta. Henry mellém lépve a mellkasához szorított, és hagyta, had könnyezzem össze az ingét, Ashton pedig apró mosollyal az arcán figyelt minket, ahogy próbálok megnyugodni, de szükségem volt pár percre.
- Hogy... hogy nem vered meg? - kérdeztem két csuklás közt Henryt, mire nagyképűen vigyorogni kezdett.
- Egy szavadba kerül. - válaszolta és végigsimított a hajamon.
- Jenny! - robbant be anyám az ajtón, nem kímélve Ashton vállát. Teljesen hidegen hagyva a csöveket és Henryt mellettem átkarolt és majdnem megfojtott. Szorosan megöleltem, majd átnéztem a válla felett, és egy pillanat alatt abbahagytam a sírást.
- Apu? - kérdeztem bizonytalanul, pedig nem kellett volna ennyire meglepődnöm rajta. Ott állt az ágyam végénél, szokásos ing-vasaltnadrág kombinációjában, de az arca valahogy... kisímult. Nem botox vagy ilyesmi, a szeme körüli apró ráncok azóta ott vannak, mióta megszülettem, de meglepően nyugodtnak tűnt. Még bíztatóan mosolygott is.
- Kislányom... - anyám kisség hátrább dőlt, hogy a szemembe nézhessen. Na, rajta pont apám ismert feszültségét láttam. Ő volt kettőjük közül az, aki szétparázta az elmúlt napokat. - Mit csináltál már megint? - csóválta a fejét, Henry mellettem pedig hallkan felnevetett.
- Mintha nem szoktad volna már meg. - mosolyogtam bátortalanul, mire a szemét forgatta.
- Tudtam, hogy haza kellene jönnöd velem. - mondta, de csak a vállam vontam. Ezt már nem tekerhetjük vissza.
- Jaj, visszajövök később. - hallottam Helena hangját az ajtóból, és indult is volna kifelé, ha nem kiabálok utána. Volt néhány ember, akitől bocsánatot kellett kérnem, ő is közéjük tartozott. Furcsa volt őt Ashton mellett látni, de megnyugtató is egyben. Aztán eszembe jutott a fiúk beszélgetése, és muszáj volt elvigyorodnom, habár az ajkam szélén még éreztem a könny sós ízét.
- Remélem azért megosztod a barátnőddel, mit viselsz a randevúdon. - szólaltam meg, mire Helena vádlón a bátyjára pillantott.
- Máris elmondtad neki? Nemár Henry! - panaszos hangján az egész szoba felnevetett, Henry pedig védekezően felemelte a kezét.
- Akkor ébredt fel, nem is tudtam, hogy hallja!
- Még alvás közben is megérzem, mikor történik valami fontos. - dőltem hátra fáradtan. Az orvosoknak sikerült jól kiütniük, folyamatosan érzékeltem a kimerültséget a testem minden pontjában, de épp ezért küzdöttem is ellene.
- Most már hazajössz velünk, remélem ezzel tisztában vagy. - terelte vissza a témát anyám az ágy szélén ülve, kihasználva a pilledtségem. Ez nem ér. Azonnal tagadni akartam, de átgondoltam a dolgot.
- Anyu, nagyon szeretlek, és nagyon örülök, hogy itt vagy, de lehetne, hogy Helenava beszéljek négyszemközt? - néztem körbe a kórterembe, és szerencsére mindenki egyöntetűen bólintott. Apám behúzta maguk után az ajtót, Helena pedig odatett egy széket az ágyam mellé.
- Egy verziót már hallottam. Mi van Penyékkel? - kérdeztem, Helena arca pedig gondterhelté vált.
- Eliz még aznap éjjel visszajött Wiganbe, de a lányok... Mel tartja magát szokás szerint, tudod milyen, 14 éves létére felnőtteket megfélemlítően viselkedik. Peny viszont... - sóhajtott, én pedig a szám elé emeltem a kezem. Peny nem szólalt meg, mikor az anyja lelépett, elképzelésem sincs, most hogy lehet.
- Ne kímélj. - noszogattam.
- Yakoval hazavittük őket szombaton azonnal, miután leléptél. Ott is aludtak, és bár Eliz elvitte volna őket, Peny nem mozdult Kennedy mellől. Vagy épp Kennedy vette a védelmébe, ezt nem igazán tudtuk kitalálni.
- Imádom azt a huskyt. - csúszott ki a számon, Helena azonban komolyan nézett rám.
- Az apját valószínüleg lecsukják, az egész város rólad és róluk beszél. Mit gondolsz, honnan ez a rengeteg virág? - mutatott körbe a szobán.
- Azt hittem tőletek. - pislogtam értetlenül.
- Van az is. Viszont nagyon sokan érdeklődnek felőled. Te lettél a helyi hős. - magyarázta, de alig hallottam, amit mond.
- De nem is tettem semmit. Ashton és a rendőrség vagy kommandó, vagy mi a fene... - hadováltam, mire Helena leintett.
- Az senkit nem érdekel. A lányok elmondása szerint kiakartad őket menöltönyös teni, és ez már önmagában elégnek számít. Népszerű lettél. - rácsapott egyet a karomra, majd gyorsan bocsánatot kért, mire halványan elmosolyodtam.
- Akkor épp ideje lesz visszamenni Londonba. Ki van most Mellel?
- A házat lefoglalták. Tia felajánlotta, hogy hozzájuk menjenek, de Peny ugye nálunk ragadt, Mel pedig vele maradt. Elizt már nem tudtuk elszállásolni, ő a szomszédban lakik most.
- Tiát megfojtom. - morogtam, és komolyan is gondoltam. Nem érdekelt, hogy ügynök, nem ügynök, nem tett túl jó benyomást, ráadásul ő is tökéletesen átvert. - Az én cuccaimat is lefoglalták? - kérdeztem húzott szájjal, Helena pedig megvonta a vállát.
- Igen, habár apud már intézkedik.
- Te szóltál nekik, mi?
- Elég komoly dologba keverted magad. Még szép, hogy azonnal hívtam. - magyarázta, majd fél perc után aggódva megszólalt. Jenny, mi lesz veled most? - Kék tekintete megannyi aggodalmat raktározott, pedig nem érdemelte meg. Helena már annyi mindenen keresztül ment, nem akartam, hogy értem is aggódjon.
Mikor az egésszet elterveztem, nem gondoltam végig a következményeket. Tudtam, mit kell tennem, és hogyan, csak azzal nem számoltam, kiket rántok magam után.
- Mire gondolsz pontosan?
- Olyan dolgokat láttál, amikről én csak könyvben olvasok. A rendőrségtől jó ideig nem szabadulsz, és a nyárnak is majdnem vége. Mel lázad, Peny nem szólal meg, Eliz pedig teljesen szétesett. S nem csak ő. Ez az egész nyár szét fog hullani, mikor visszamegyünk Londonba.
Helena hangja szomorúan törte meg a szoba csendjét, és egy mély sóhajjal jeleztem az egyetértésem. Az ágy szélén pihentetett kezéért nyúltam, és megszorítottam. T- kérdezte szomorúan. Tengerkék szemében könnyek gyűltek, ahogy a tekintetembe fúrta őket, megannyi érzelmet és zavartságot olvastunk ki egymásból.
- Tudod, talán sokszor a hely határozza meg kik vagyunk. Máskor a korunk vagy a neveltetésünk. De épp ezért tudom azt mondani, hogy ami már elmúlt, nem tud széthullani. Jó volt, mondjuk kevesebb kórházzal is boldogabb lettem volna - mosolyodtam el, Helena pedig a szemét forgatta - de ugyanilyen jó lesz London is. Ott lesztek Henryvel, ott lesz anyu, nekem pedig nem kell több.
Helena gyengéden átölelt, én pedig belefurtam az arcom a vállába. Szőke haja cirógatta az arcom, és csak akkor engedett el, mikor valaki kopogott az ajtón.
- Tessék. - szólaltam meg rekedtes hangon, és gyorsan megtöröltem a szemem alját. Egy magas, szőkés-barna hajú és körszakállas pasi lépett be az ajtón öltönyben, mögötte két egyenruhába öltözött rendőrrel, és Ashton is ott kukucskált leghátul.
- William O'Neil vagyok, a WADC egyik vezető nyomozója. Ms. Brown, fel kell tennünk pár kérdést, és kérem, őszintén válaszoljon rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése