- De mégis ki? És miért? - nem hallottam a zenét, sem a tömeg nyüzsgését, teljes zárlatot kaptak a gondolataim.
- William volt az, aki felgöngyölítette az ügyet. Az autó Ashton mostohaapjáé volt, vagyis hát inkább az anyja aktuális pasijáért.
- Aki megkéselte. - szóltam bele, hogy tisztázzuk a személyeket.
- Igen, többek közt. Mi akkor már nem beszéltünk, Ashton pedig megpróbált otthon élni, de enyhén szólva nem volt meg a családi idill.
- El tudom képzelni. - suttogtam.
- Nem, hidd el, lehetetlen. Szóval egy este a pasas odaadta a kulcsot Ashtonnak, hogy menjen furikázni, amíg ő az anyjával enyeleg. Ashton, hogy eltűrje a körülötte történő dolgokat egyre jobban rákapott dolgokra, és hát... - Helena az ajkát harapdálva nézett a szemembe, hogy értem e. Persze, hogy értettem, csak épp felfogni képtelen voltam. Azt hittem valamennyire sikerült kiismernem Ashtont, és mindig ebbe a rohadt hibába esek. Erre kössz' szépen, az agyamban eddig duzzadó rágógumi berobbant, csupa fekete festéket csapva így szét, és az összefüggések apró puzzle darabkái maradtak csak tiszták. Végig bíztam Ashtonban, végig hittem neki, és végig csak a felszínt kapargattam.
- Ashton elöször nem akart menni, de a férfi addig magyarázott, hogy végül kilökte az ajtót. Akkoriban sokkal vékonyabb volt, már-már alultáplált, nem volt nehéz vele.
- Arról nem is beszélve, hogy magányos. - tettem hozzá, Helena pedig lebiggyedt ajkakkal nézett rám. Tudta, mire értettem.
- Istenem, Jenny, csak három év telt el, és mégis néha túl sok. Nem emlékszem a baleset napjára, sem az azt követő hónapokra. Anyám intézetben, apám, a nagyszerű apám... - Helena szeme könnybe lábadt, mire megszorítottam a kezét. - S Ashton visszatért. Gondolod, hogy Londonban jobban leszek? - kérdezte, és egy apró könnycsepp gördült végig a szeme sarkától az ajka széléig, azonnal odanyúlt és letörölte.
- Nem. - mondtam őszintén. A "minden rendben lesz" és az "új életet kezdhetsz" közhelyeknek itt nem volt helye. Helena ajka megremegett, de mély levegőt véve összeszedte magát. - De én it ott leszek, úgyhogy gondolj erre. Meg hogy milyen királyul fogom berendezni a lakásotok. - kacsintottam rá, hogy oldjam a feszültségét, mire felnevetett. Az, hogy a bennem örvénylő érzésekkel mi van, más lapra tartozott. Még egy kis ideig kellett fapofával mutatkoznom, aztán pedig életem legnagyobb hülyeségét elvégeznem. Ugyan, semmiség az egész.
- Köszi. - mosolygott, majd felkapta a fejét az érkezőkre. Feltűnt előttünk Yako, ahogy átvág a tömegen, feje felett két tányérral. Átverekedte magát két asztal közt, majd lihegve odaért mellénk. Megdörzsöltem az arcom, hogy kicsit összeszedjem magam, mintha erre bármi esélyem lett volna.
- William volt az, aki felgöngyölítette az ügyet. Az autó Ashton mostohaapjáé volt, vagyis hát inkább az anyja aktuális pasijáért.
- Aki megkéselte. - szóltam bele, hogy tisztázzuk a személyeket.
- Igen, többek közt. Mi akkor már nem beszéltünk, Ashton pedig megpróbált otthon élni, de enyhén szólva nem volt meg a családi idill.
- El tudom képzelni. - suttogtam.
- Nem, hidd el, lehetetlen. Szóval egy este a pasas odaadta a kulcsot Ashtonnak, hogy menjen furikázni, amíg ő az anyjával enyeleg. Ashton, hogy eltűrje a körülötte történő dolgokat egyre jobban rákapott dolgokra, és hát... - Helena az ajkát harapdálva nézett a szemembe, hogy értem e. Persze, hogy értettem, csak épp felfogni képtelen voltam. Azt hittem valamennyire sikerült kiismernem Ashtont, és mindig ebbe a rohadt hibába esek. Erre kössz' szépen, az agyamban eddig duzzadó rágógumi berobbant, csupa fekete festéket csapva így szét, és az összefüggések apró puzzle darabkái maradtak csak tiszták. Végig bíztam Ashtonban, végig hittem neki, és végig csak a felszínt kapargattam.
- Ashton elöször nem akart menni, de a férfi addig magyarázott, hogy végül kilökte az ajtót. Akkoriban sokkal vékonyabb volt, már-már alultáplált, nem volt nehéz vele.
- Arról nem is beszélve, hogy magányos. - tettem hozzá, Helena pedig lebiggyedt ajkakkal nézett rám. Tudta, mire értettem.
- Istenem, Jenny, csak három év telt el, és mégis néha túl sok. Nem emlékszem a baleset napjára, sem az azt követő hónapokra. Anyám intézetben, apám, a nagyszerű apám... - Helena szeme könnybe lábadt, mire megszorítottam a kezét. - S Ashton visszatért. Gondolod, hogy Londonban jobban leszek? - kérdezte, és egy apró könnycsepp gördült végig a szeme sarkától az ajka széléig, azonnal odanyúlt és letörölte.
- Nem. - mondtam őszintén. A "minden rendben lesz" és az "új életet kezdhetsz" közhelyeknek itt nem volt helye. Helena ajka megremegett, de mély levegőt véve összeszedte magát. - De én it ott leszek, úgyhogy gondolj erre. Meg hogy milyen királyul fogom berendezni a lakásotok. - kacsintottam rá, hogy oldjam a feszültségét, mire felnevetett. Az, hogy a bennem örvénylő érzésekkel mi van, más lapra tartozott. Még egy kis ideig kellett fapofával mutatkoznom, aztán pedig életem legnagyobb hülyeségét elvégeznem. Ugyan, semmiség az egész.
- Köszi. - mosolygott, majd felkapta a fejét az érkezőkre. Feltűnt előttünk Yako, ahogy átvág a tömegen, feje felett két tányérral. Átverekedte magát két asztal közt, majd lihegve odaért mellénk. Megdörzsöltem az arcom, hogy kicsit összeszedjem magam, mintha erre bármi esélyem lett volna.
- Egy öreglány leszedte a tányéromról a szarvasgombás baguettet, mire én meg visszaloptam. Erre leállt velem vitatkozni.
- Ki nyert?- kérdeztem visszafolytott mosollyal.
-
Én természetesen. - tett le egy tányért Mel elé, majd egy másikat
Helena helyére. A bal kezében is tartott egyet, ami tele volt pakolva
mindennel, de tényleg minden elképzelhetővel. Nyárs, gyümölcsszószok,
sajttota, hasábburgonya, rizs, beastek. És ez még csak az, amit ki
tudtam nézni.
- Ezt mind megeszed? - meresztettem a szemem.
- Persze. Ez csak az előétel. - vigyorgott.
- Tessék. - Henry is nagy nehezen visszatért a hódító útjáról, és Peny elé tett egy tányért, majd elém egy másikat.
- Honnan tudod, hogy ezt akartam enni? - piszkáltam.
-
Orly módra párolt zöldség rukkolás rizzsel, mellette szamócalekvárral
töltött, karamellába forgatott sült alma. Kiegészítésnek sajt szósz és
baguette. Lehet, hogy megérzés, de szerintem tetszeni fog. - Henry
diadalittasan vigyorgott, tudta, hogy ismét győzött.
- Csak szerencse. - próbáltam megtörni a lelkesedését, de ő is tudja, hogy álom-vega-vacsorát terített elém. Kicsit ismert, na.
-
Ez nyúl táp. - Yako pont úgy nézett a tányéromra, mint akit az
megtámadhat. A deja vu elöntötte a szívem, és Henryre mosolyogtam. - A
csajod tényleg egy nyúl. - tette hozzá, majd bekapott egy óriási falat
húscafatot.
- Te elmondtad neki, hogy nyúl vagyok? - hitetlenkedtem, és Henry épp szóra nyitotta volna a száját, mikor Yako közbeszólt
- Hidd el, sok mindent tudok rólad. Bizony, a pasik is pletykálnak. - vigyorgott.
A telefon a zsebemben rezgett, de csak a szolgáltató keresett. Egy ideig néztem a képernyőt, majd a táskámba dobtam a készüléket. Nincs mit mondanom Ashtonnak. Annyira, de annyira dühös voltam rá. Innen is látszik, mennyire őrült vagyok: míg úgy tudtam, ő a hibás Helena szüleinek balesetéért, megértettem, de mint kiderült, ő is áldozat az egészben. Erre pipa vagyok rá. Ha valakin, azt hiszem, rajtam képtelenség kiigazodni.
Az zavart, hogy hazudott. Nem először. Nem másodszor. Sokadszor. Úgyhogy köszönöm szépen, itt fejeztem be a mi dolgunkat.
- Hé, minden oké? - húzódott közelebb Henry, hogy csak én halljam. Az izmaim megfeszültek, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Rájött. Tudja, hogy valamit tervezek. Kék szeme aggódva nézett az enyémbe, és hihetetlen mód a pillantása ugyanolyan hatással van rám, mint első nap. Összezavart, de erősebbé is tett. Ilyenkor nem tudott semmi érdekelni rajta kívül.
- Nem, miért? - krákogtam, és megköszörültem a torkom.
- Remeg a kezed. - finoman alácsúsztatta a sajátját a combomon tartott kezembe. Majdnem elmondtam neki mindent. Ashtont, a raktárat, és hogy jöjjön velem. A szavak már a nyelvemen voltak, de az eszem még időben megállított. Ezért inkább odahajoltam Henryhez, és hosszan megcsókoltam. Fogalma sem volt róla, mennyire szeretem.
- Azta, milyen csillagos az ég! - hallottam Peny hangját, mire mind az ég felé néztünk. Egy pillanatra behunytam a szemem, és eltaszítottam magamtól minden bajt. Akkor, ott nem érdekelt Ashton. Nem érdekelt, mit történt Henry szüleivel és nem érdekelt a szüleim válása, sem Eliz fura eltűnése, vagy Helena kételyei.
- Sky. - súgta Henry a fülembe nagyon hallkan, meleg lehelletével cirógatva a nyakam. - Jenny Sky. - motyogta mosolyogva, én pedig kihasználtam azt a pár percet, hogy a saját boldogságomban úszkálhassak, ha csak egy kis ideig is.
A telefon a zsebemben rezgett, de csak a szolgáltató keresett. Egy ideig néztem a képernyőt, majd a táskámba dobtam a készüléket. Nincs mit mondanom Ashtonnak. Annyira, de annyira dühös voltam rá. Innen is látszik, mennyire őrült vagyok: míg úgy tudtam, ő a hibás Helena szüleinek balesetéért, megértettem, de mint kiderült, ő is áldozat az egészben. Erre pipa vagyok rá. Ha valakin, azt hiszem, rajtam képtelenség kiigazodni.
Az zavart, hogy hazudott. Nem először. Nem másodszor. Sokadszor. Úgyhogy köszönöm szépen, itt fejeztem be a mi dolgunkat.
- Hé, minden oké? - húzódott közelebb Henry, hogy csak én halljam. Az izmaim megfeszültek, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Rájött. Tudja, hogy valamit tervezek. Kék szeme aggódva nézett az enyémbe, és hihetetlen mód a pillantása ugyanolyan hatással van rám, mint első nap. Összezavart, de erősebbé is tett. Ilyenkor nem tudott semmi érdekelni rajta kívül.
- Nem, miért? - krákogtam, és megköszörültem a torkom.
- Remeg a kezed. - finoman alácsúsztatta a sajátját a combomon tartott kezembe. Majdnem elmondtam neki mindent. Ashtont, a raktárat, és hogy jöjjön velem. A szavak már a nyelvemen voltak, de az eszem még időben megállított. Ezért inkább odahajoltam Henryhez, és hosszan megcsókoltam. Fogalma sem volt róla, mennyire szeretem.
- Azta, milyen csillagos az ég! - hallottam Peny hangját, mire mind az ég felé néztünk. Egy pillanatra behunytam a szemem, és eltaszítottam magamtól minden bajt. Akkor, ott nem érdekelt Ashton. Nem érdekelt, mit történt Henry szüleivel és nem érdekelt a szüleim válása, sem Eliz fura eltűnése, vagy Helena kételyei.
- Sky. - súgta Henry a fülembe nagyon hallkan, meleg lehelletével cirógatva a nyakam. - Jenny Sky. - motyogta mosolyogva, én pedig kihasználtam azt a pár percet, hogy a saját boldogságomban úszkálhassak, ha csak egy kis ideig is.
-
Ki ad ezért a gyönyörű, 19-ik századi antik teás kancsóért 350 fontot?
Hibátlan állapotú, aprólékos festéssel. - az árverés már egy órája ment,
mindenki mindent felajánlt, amit csak tudott, és a királynő fejével fémjelzett papírok csak úgy repkedtek ki a pénztárcákból.
- Ugyan már, ilyet veszel a Tescoban, vagy a kis kínai csávótól a piacon. - kommentálta Yako az asztalunknak szokás szerint, mi pedig a szemünket törölgettük, annyit nevettünk a beszólásain.
-
Ember, félig te is ázsiai vagy. - mutatott rá a tényre Henry, mire még
jobban nevettünk. Tutira mi voltunk a leghangosabb társaság.
- De anyám japán, nem pedig kínai. A két nép amúgy sem bírja egymást. - érvelt, szerinte jogosan.
- A kancsó az úré a 14-es asztalnál. Az aukció végén átveheti a színpad mellett. - koppantotta a kis kalapácsát a műsorvezető. - A
most következő árverésünk szereplőjét haza ugyan nem vihetik - a férfi
nagyon somolygott, a körülöttünk levőek pedig vigyorogva pislogtak
felénk. - de így minden évben újabb szerencsés kaphatja meg.
- Miért néz mindenki minket? - súgtam zavartan Henrynek, de már nem volt ideje válaszolni.
-
A licit tárgya egy tánc a jóképű és városunk leendő orvosával, Henry
Spourkkal. Kikiáltási ár 100 font, ami természetesen az alapítvány
javára megy.
Fel sem fogtam mi történik, máris 350-nél tartottunk.
- 450! - kiálltotta egy fiatal lány néhány asztallal arrébb.
- 600! - az ellenkező irányból jött a licit egy 50 körüli nőtöl.
- Mi a franc történik? - kiáltottam már el én is magam nevetve, mire Yako bekiabált: - 700 a cuncimókusért!
- 750! - nem láttam ugyan, de felismertem Gretchen hangját.
- Meddig megy a licit? - kérdeztem Helena-t, aki feszülten figyelte az eseményeket.
- Általában elmegyünk 1000-ig, de gondolom most, hogy Henry elköltözik, rekordot döntünk.
- 800! - lökte ki maga alól a széket Yako, és Gretchen felé fordult. Ha Yako nyeri a licitet, felhívom a BBC-t, hogy küldjenek ki egy stábot Wiganbe.
- 850! És ne próbálkozz Yako, végig tartani fogom a tétet! - Gretchen is felállt a székéből, és az asztalnak támaszkodva úgy nézett ki, mint egy ugrásra készülő vadmacska. Még karmai is voltak.
- 950! - jött egy harmadik hang, akinek nem láttam a személyét.
- Egy ezer font! - csattant fel egy idősebb hölgy a mellettünk lévő asztalnál. Esküszöm ez a város vagy nagyon bolond, vagy mindenki kő gazdag, de egy nyavalyás táncért ennyit adni erős túlzásnak tartom.
- 1200! - Helena olyan erővel pattant fel, hogy majdnem hátraesett.
- 1250! - vágta rá Gretchen, és eldönteni készült a dolgot.
- 1300 a tesómért...te ribanc. - Helena teljesen belepirult, és többen is felhördültek körülöttünk. Én viszont megtapsoltam, és vigyorogva huhogtam. Helena eszméletlen, és végre felvette a boxkesztyűt.
- Hölgyeim-hölgyeim, kérem, csak finoman! - az aukcióvezető próbálta csitítani az indulatokat - esélytelenül.
- 1350! - Gretchen teljesen eszét vesztette.
- 1400! - Yako a vállánál fogva húzta vissza Helenat.
- Helena, ne licitálj már rám. - Henry a fejét fogta, de nem úgy tűnt, mint aki bánja.
- Fogd be! - szólt rá, majd visszafordult Gretchenhez. - 1500, és ez az utolsó ajánlatom.
Vártam, hogy Gretchen újabb tétet tegyen, de úgy tűnt, itt van meghúzva a határ.
- Elöször. Másodszor. Hát, akkor azt hiszem, egy igazi testvér táncot láthatunk ma este, Henry Spourk elkelt a testvérének, Helenanak. - tapsolt az aukcióvezető, és vele a résztvevők is. A csalódottság szinte kézzel fogható volt.
- Tudom, hogy igazából nekem nyerted meg. - bökte oldalba Yako Helenat, mire az egész asztal felnevetett.
- Szívesen átadom. - vont vállat Helena.
- Könyörgök ne. - Henry a vállára vont, és még mindig döbbenten fogta a fejét az események hatására.
Az aukció fél órán belül véget ért, mindenféle fura vázát és festmény sikerült eladni. Egyre többször csekkoltam az órámat, de érdekes mód egyre inkább megnyugodtam. Erősnek éreztem magam és eltökéltnek, úgyhogy egyre jobban beleszóltam az asztal körül folyó beszélgetésekbe, mert az izgalmaktól megeredt a nyelvem, muszáj volt beszélnem, és nem is nagyon tudtak a többiek lelőni. Kivéve Yakot, aki már a második pohár borát itta, és ahelyett, hogy lezsibbadt volna a nyelve, sztorizgatni kezdett.
- A fene gondolta, hogy az igazgató aznap kivételesen oda parkol. Meg se néztük, csak felhívtam apám haverját, hogy a 14-es helyen álló autót el kellene a roncstelepre vontatni. Igazából a nyomi Frank Sculpert akartuk megszivatni. - magyarázott egy közös középsulis emléket, amelynek Henry is kulcsszereplője volt. A barátom csak a fejét fogta, és enyhén pirult, mert az ő tökéletes imidzséhez nem illenek ilyen sztorik.
- Erre emlékszem. - szólalt meg egy hang mögöttünk, mire Helenaval felsikítottunk ijedtünkben. Rekordsebességgel pattantunk fel és fordultunk Jared felé, aki a frászt hozta ránk, mert bár számítottunk a felbukkanására, teljesen elfeledkeztünk róla.
Helena szorosan átölelte, aztán én is. Valamelyik asztaltól szerzett egy széket, úgyhogy beült Yako és Helena közé, és várta Yako történetének végét.
- Óriási mákunk volt, mert a daru, ami a présbe emeli a kocsikat, aznap nem működött. - Yako végighúzta a kézfejét a homlokáról, mintha az izzadtságot törölte volna le. - Azért persze Frankre fogtuk az egésszet, mert a biztonsági kamerán úgysem látszott, ki hívta ki a vontatókat.
- Azért nekik ne adj tippeket. - mutattam a két lányra, akik közül az egyik mobilozott a másik pedig olvasott. Pont így, születési sorrendben.
- Milyen volt Liverpool? - kérdezte Henry Jaredet, aki épp Helena üdítőjéből ivott. Fehér inget és fekete farmert viselt, apró fekete csokornyakkendővel. Olyan Jaredosan.
- Túl hosszú. De legalább nem kell a híd alatt aludnom, találtam albérletet.
- Az szuper. Berendezhetem? - támadtam le egyből, mire mindenki az asztalnál felnevetett. - Mi van? - néztem körbe értetlenül.
- Jenny. Berendezheted a miénket, berendezheted anyudét, és még a saját szobádat is. Mit akarsz még? - nevetett Helena, én meg durcás keresztbe fűztem a karom.
- Én csak nektek akarok jót. - érveltem, de csak jobban kiröhögtek.
- Nem au-pairként kellett volna munkát vállalnod a nyárra, hanem IKEA-s kisegítőnek. - vágta be Jared, mire már én is felnevettem.
- Nekem csak egy kérésem van a londoni lakásunkkal kapcsolatban - kapcsolódott be Henry is, és meglepődve fordultam felé. Eddig nem érdekelte a téma. - Egy jó nagy és strapabíró ágyat szerezz a hálószobámba. - kacsintott, én pedig a vállába boxoltam. A többiek huhogtak körülöttünk, mire persze égővörös fejjel próbáltam témát váltani.
- Akkor már hangszigetelést is építsünk be. Köszi. - tette hozz Helena, kínosan a kezembe temetettem a fejem. Alázás felsőfokon.
- Nem vagytok viccesek. - mondtam, de közben én is röhögtem.
- Egyébként Jenny az albi már be van rendezve, a terasz pedig a Mersey kikötőre nyílik, úgyhogy a bérleti árán kívül csodás a kicsike.
Épp mondani akartam valamit, mikor a konferanszié megkopogtatta a mikforont, majd vidáman beleszólt.
- Remélem mindenki jól érzi magát. Egyenek, igyanak, és járjanak azok a lábak a táncparketten. - nevetett, de még én is éreztem, hogy ez azért gáz szöveg volt. - Most azonban megkérném Henry Spourkot és az idei évben a húgát, hogy itt, mindjájunk előtt róják és ropják le az adósságuk.
- Ez a csávó egyre gázabb. - jutott ugyanarra a megállpításra Yako is. Henry adott egy gyors puszit a homlokomra, Helena pedig betolta maga után a székét.
A zene hallkan elindult, és bár én is indulni készültem, egy pillanatra megtorpantam.
- Komolyan Bryan Adams? - pislogtam furán, ahogy meghallottam az Everything i do-t. Henry megpörgette a húgát, majd lassan körbe-körbe lépegettek. Henry, mint férfi, aki táncol... egy kicsit dagadtam a büszkeségtől. Helena valamit magyarázott Henrynek, az pedig válaszolt, de nem igazán tudtuk innen kivenni, hogy miről diskurpedigálhatnak.
- Jared. - szóltam oda a fiúnak, aki mosolyogva nézte a legjobb barátját.
- Hmm? - dőlt felém, mert a zenét igen hangosra nyomták.
- Mond Henrynek, hogy... - basszus, fogalmam sincs, mit mondhatnék Henrynek úgy, hogy ne akadjon ki. Ezt a felét a dolognak nem igazán gondoltam át.- ...hogy muszáj megtennem, de visszajövök, ahogy tudok. - hablatyoltam, Jared pedig összeráncolt szemöldökkel nézett.
- Mi van? - kérdezett vissza végül.
- Csak ennyit mondj neki. - hadartam, mert féltem, vége lesz a számnak. Henry az asztalon hagyta a kocsikulcsot, úgyhogy felkaptam, és felálltam. Yako mellé siettem, és a fülébe súgtam.
- Ha nem érek vissza a buli végére, kérlek vidd haza a lányokat. Oké?
- Miért, hova mész? - kérdezte ő is gyanakodva.
- Valamit el kell intéznem, és ahhoz el kell vinnem Henry autóját. Tud róla. - hazudtam, és égett a fejem a szégyentől.
- Hát, rendben. - nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem, de tovább figyelte a haverját a színpad előtt téren.
- Jenny, várj már. - jött utánam Jared.
- Visszajövök. - hátráltam, és már-már futni kezdtem.
Jared megtorpanva bámult utánam, mikor átvágtam az asztalok közt. Bryan épp arról énekelt, hogy keressem meg a szívemet és a lelkemet, mikor kiléptem az ideiglenesen felállított kapun, és az autó felé vettem az irányt. Az autó lámpái felvillantak, ahogy kioldottam a zárat, és szinte fel kellett ugranom az ülésre.
Henry autója nem csak, hogy feltűnő, de egyenesen szupersztár. Azonnal gyújtást adtam rá, és igyekeztem nem belekoccanni az előttem parkoló piros Renaultba.
Nem jött össze, és reméltem, hogy az Audi nem sérült nagyon. Nagy nehezen felkormányoztam az útra (fogytam közben vagy 3 kilót), és a fákkal körülvett ösvényen kanyarogva végül kijutottam a főútra.
Akkor jutott először igazán eszembe, hogy talán nagyon rosszul cselekszem. Hogy ráfázok és hogy balul fognak elsülni a dolgok.
Aztán kiderült, hogy mennyire igazam lett.
- Meddig megy a licit? - kérdeztem Helena-t, aki feszülten figyelte az eseményeket.
- Általában elmegyünk 1000-ig, de gondolom most, hogy Henry elköltözik, rekordot döntünk.
- 800! - lökte ki maga alól a széket Yako, és Gretchen felé fordult. Ha Yako nyeri a licitet, felhívom a BBC-t, hogy küldjenek ki egy stábot Wiganbe.
- 850! És ne próbálkozz Yako, végig tartani fogom a tétet! - Gretchen is felállt a székéből, és az asztalnak támaszkodva úgy nézett ki, mint egy ugrásra készülő vadmacska. Még karmai is voltak.
- 950! - jött egy harmadik hang, akinek nem láttam a személyét.
- Egy ezer font! - csattant fel egy idősebb hölgy a mellettünk lévő asztalnál. Esküszöm ez a város vagy nagyon bolond, vagy mindenki kő gazdag, de egy nyavalyás táncért ennyit adni erős túlzásnak tartom.
- 1200! - Helena olyan erővel pattant fel, hogy majdnem hátraesett.
- 1250! - vágta rá Gretchen, és eldönteni készült a dolgot.
- 1300 a tesómért...te ribanc. - Helena teljesen belepirult, és többen is felhördültek körülöttünk. Én viszont megtapsoltam, és vigyorogva huhogtam. Helena eszméletlen, és végre felvette a boxkesztyűt.
- Hölgyeim-hölgyeim, kérem, csak finoman! - az aukcióvezető próbálta csitítani az indulatokat - esélytelenül.
- 1350! - Gretchen teljesen eszét vesztette.
- 1400! - Yako a vállánál fogva húzta vissza Helenat.
- Helena, ne licitálj már rám. - Henry a fejét fogta, de nem úgy tűnt, mint aki bánja.
- Fogd be! - szólt rá, majd visszafordult Gretchenhez. - 1500, és ez az utolsó ajánlatom.
Vártam, hogy Gretchen újabb tétet tegyen, de úgy tűnt, itt van meghúzva a határ.
- Elöször. Másodszor. Hát, akkor azt hiszem, egy igazi testvér táncot láthatunk ma este, Henry Spourk elkelt a testvérének, Helenanak. - tapsolt az aukcióvezető, és vele a résztvevők is. A csalódottság szinte kézzel fogható volt.
- Tudom, hogy igazából nekem nyerted meg. - bökte oldalba Yako Helenat, mire az egész asztal felnevetett.
- Szívesen átadom. - vont vállat Helena.
- Könyörgök ne. - Henry a vállára vont, és még mindig döbbenten fogta a fejét az események hatására.
Az aukció fél órán belül véget ért, mindenféle fura vázát és festmény sikerült eladni. Egyre többször csekkoltam az órámat, de érdekes mód egyre inkább megnyugodtam. Erősnek éreztem magam és eltökéltnek, úgyhogy egyre jobban beleszóltam az asztal körül folyó beszélgetésekbe, mert az izgalmaktól megeredt a nyelvem, muszáj volt beszélnem, és nem is nagyon tudtak a többiek lelőni. Kivéve Yakot, aki már a második pohár borát itta, és ahelyett, hogy lezsibbadt volna a nyelve, sztorizgatni kezdett.
- A fene gondolta, hogy az igazgató aznap kivételesen oda parkol. Meg se néztük, csak felhívtam apám haverját, hogy a 14-es helyen álló autót el kellene a roncstelepre vontatni. Igazából a nyomi Frank Sculpert akartuk megszivatni. - magyarázott egy közös középsulis emléket, amelynek Henry is kulcsszereplője volt. A barátom csak a fejét fogta, és enyhén pirult, mert az ő tökéletes imidzséhez nem illenek ilyen sztorik.
- Erre emlékszem. - szólalt meg egy hang mögöttünk, mire Helenaval felsikítottunk ijedtünkben. Rekordsebességgel pattantunk fel és fordultunk Jared felé, aki a frászt hozta ránk, mert bár számítottunk a felbukkanására, teljesen elfeledkeztünk róla.
Helena szorosan átölelte, aztán én is. Valamelyik asztaltól szerzett egy széket, úgyhogy beült Yako és Helena közé, és várta Yako történetének végét.
- Óriási mákunk volt, mert a daru, ami a présbe emeli a kocsikat, aznap nem működött. - Yako végighúzta a kézfejét a homlokáról, mintha az izzadtságot törölte volna le. - Azért persze Frankre fogtuk az egésszet, mert a biztonsági kamerán úgysem látszott, ki hívta ki a vontatókat.
- Azért nekik ne adj tippeket. - mutattam a két lányra, akik közül az egyik mobilozott a másik pedig olvasott. Pont így, születési sorrendben.
- Milyen volt Liverpool? - kérdezte Henry Jaredet, aki épp Helena üdítőjéből ivott. Fehér inget és fekete farmert viselt, apró fekete csokornyakkendővel. Olyan Jaredosan.
- Túl hosszú. De legalább nem kell a híd alatt aludnom, találtam albérletet.
- Az szuper. Berendezhetem? - támadtam le egyből, mire mindenki az asztalnál felnevetett. - Mi van? - néztem körbe értetlenül.
- Jenny. Berendezheted a miénket, berendezheted anyudét, és még a saját szobádat is. Mit akarsz még? - nevetett Helena, én meg durcás keresztbe fűztem a karom.
- Én csak nektek akarok jót. - érveltem, de csak jobban kiröhögtek.
- Nem au-pairként kellett volna munkát vállalnod a nyárra, hanem IKEA-s kisegítőnek. - vágta be Jared, mire már én is felnevettem.
- Nekem csak egy kérésem van a londoni lakásunkkal kapcsolatban - kapcsolódott be Henry is, és meglepődve fordultam felé. Eddig nem érdekelte a téma. - Egy jó nagy és strapabíró ágyat szerezz a hálószobámba. - kacsintott, én pedig a vállába boxoltam. A többiek huhogtak körülöttünk, mire persze égővörös fejjel próbáltam témát váltani.
- Akkor már hangszigetelést is építsünk be. Köszi. - tette hozz Helena, kínosan a kezembe temetettem a fejem. Alázás felsőfokon.
- Nem vagytok viccesek. - mondtam, de közben én is röhögtem.
- Egyébként Jenny az albi már be van rendezve, a terasz pedig a Mersey kikötőre nyílik, úgyhogy a bérleti árán kívül csodás a kicsike.
Épp mondani akartam valamit, mikor a konferanszié megkopogtatta a mikforont, majd vidáman beleszólt.
- Remélem mindenki jól érzi magát. Egyenek, igyanak, és járjanak azok a lábak a táncparketten. - nevetett, de még én is éreztem, hogy ez azért gáz szöveg volt. - Most azonban megkérném Henry Spourkot és az idei évben a húgát, hogy itt, mindjájunk előtt róják és ropják le az adósságuk.
- Ez a csávó egyre gázabb. - jutott ugyanarra a megállpításra Yako is. Henry adott egy gyors puszit a homlokomra, Helena pedig betolta maga után a székét.
A zene hallkan elindult, és bár én is indulni készültem, egy pillanatra megtorpantam.
- Komolyan Bryan Adams? - pislogtam furán, ahogy meghallottam az Everything i do-t. Henry megpörgette a húgát, majd lassan körbe-körbe lépegettek. Henry, mint férfi, aki táncol... egy kicsit dagadtam a büszkeségtől. Helena valamit magyarázott Henrynek, az pedig válaszolt, de nem igazán tudtuk innen kivenni, hogy miről diskurpedigálhatnak.
- Jared. - szóltam oda a fiúnak, aki mosolyogva nézte a legjobb barátját.
- Hmm? - dőlt felém, mert a zenét igen hangosra nyomták.
- Mond Henrynek, hogy... - basszus, fogalmam sincs, mit mondhatnék Henrynek úgy, hogy ne akadjon ki. Ezt a felét a dolognak nem igazán gondoltam át.- ...hogy muszáj megtennem, de visszajövök, ahogy tudok. - hablatyoltam, Jared pedig összeráncolt szemöldökkel nézett.
- Mi van? - kérdezett vissza végül.
- Csak ennyit mondj neki. - hadartam, mert féltem, vége lesz a számnak. Henry az asztalon hagyta a kocsikulcsot, úgyhogy felkaptam, és felálltam. Yako mellé siettem, és a fülébe súgtam.
- Ha nem érek vissza a buli végére, kérlek vidd haza a lányokat. Oké?
- Miért, hova mész? - kérdezte ő is gyanakodva.
- Valamit el kell intéznem, és ahhoz el kell vinnem Henry autóját. Tud róla. - hazudtam, és égett a fejem a szégyentől.
- Hát, rendben. - nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem, de tovább figyelte a haverját a színpad előtt téren.
- Jenny, várj már. - jött utánam Jared.
- Visszajövök. - hátráltam, és már-már futni kezdtem.
Jared megtorpanva bámult utánam, mikor átvágtam az asztalok közt. Bryan épp arról énekelt, hogy keressem meg a szívemet és a lelkemet, mikor kiléptem az ideiglenesen felállított kapun, és az autó felé vettem az irányt. Az autó lámpái felvillantak, ahogy kioldottam a zárat, és szinte fel kellett ugranom az ülésre.
Henry autója nem csak, hogy feltűnő, de egyenesen szupersztár. Azonnal gyújtást adtam rá, és igyekeztem nem belekoccanni az előttem parkoló piros Renaultba.
Nem jött össze, és reméltem, hogy az Audi nem sérült nagyon. Nagy nehezen felkormányoztam az útra (fogytam közben vagy 3 kilót), és a fákkal körülvett ösvényen kanyarogva végül kijutottam a főútra.
Akkor jutott először igazán eszembe, hogy talán nagyon rosszul cselekszem. Hogy ráfázok és hogy balul fognak elsülni a dolgok.
Aztán kiderült, hogy mennyire igazam lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése