- Kár, hogy nincs pezsgőnk. - jegyezte meg Jared vigyorogva, és Helena feje búbját puszilta.
- Majd Fort Williamban. - mosolygott rá a visszapillantóból Henry. Sugárzott a boldogságtól, egyszerűen ragyogott, és féltem, hogy karambolozni fogunk, ha nem az útra figyel. Az utak kacskaringóssak voltak, ami eddig nem annyira zavart, inkább csak álmosított, de Henry a hír után alig tudott egy helyben ülni, fészkelődött, és ha jól sejtettem, szíve szerint most elmenne futni egyet.
Nem volt vele egyedül. Örültem neki, tényleg, az orvosi hatalmas szó, és hogy Londonba költöznek, még nagyobb. Helena a barátnőm, kedves, aranyos, jólelkű, olyan, amilyen én soha nem leszek, és ezt csodáltam benne. Henry pedig, te jó ég, nem marad sem diák, sem tanár, aki nem lesz majd odáig érte. De mindig van egy "de" és ez most is beletiport a lelkembe.
- Annyi mindent szeretnék kérdezni, de nem tudom, mivel kezdjem. - szólaltam meg, és rájöttem, hogy hosszú ideje hallgatásba burkólóztam. Helena előre dugta a fejét a két ülés közt, és várakozóan nézett rám.
- Kérdések? Mivel kapcsolatban?
- Hát... úgy veletek. Meg a várossal. Meg hogy elköltöztök. De eddig miért nem költöztetek el, ha megtehettétek volna? - hadartam, hogy mielőbb leadjam a mellkasomat nyomó súly egy részét. Helena arca egyből komolyabbá vált, és Henry is vádlón pislogott felém, mintha legalábbis Helena egyik Barbie babáját tettem volna tönkre.
- Mert suliba jártam, Henrynek pedig szuper munkája van, és ismertük Wigant, az ott élők is minket.
- De épp ebből volt problémátok. - jegyeztem meg, majd gyorsan témát váltottam, mielőtt még bármelyikük beleszólhatott volna. - Jared, hogy-hogy nem vagy kiakadva, amiért Helena távol lesz tőled? - fordultam hátra, a fiú tekintete azonban nagyon nem tetszett. Komoly volt, és feszült, a hangja, mikor megszólalt, szinte vádló:
- Mert én szeptembertől Liverpoolba megyek. Ígyis-úgyis tartjuk a kapcsolatot, csak más városok vannak színen.
- Oké, én csak... ne haragudjatok. - fújtam ki a levegőt, hangosabban, mint illett volna. - Nagyon örülök nektek. - fogtam meg Helena kézfejét, és biztatóan mosolyogtam, de nem őszintén. - Remélem nem London két legtávolabbi pontján fogunk élni. - nevettem fel, és Helenaba is visszatért kicsit az élet, de valószínűleg mély lyukat fúrtam azzal, hogy felhoztam a wiganiek viszonyát velük. S az okot, amiért mindez kialakult.
Gratulálok Jenny, te egy igen tapintatos lány vagy.
- Nos, a lakásügyeket úgyis később tudom csak intézni, úgyhogy jelentem, Urquhart vára előállt. - parkolt le Henry a hosszú autósor végén, az út mellett, mi pedig kiszálltunk.
- Lefagy az orrom! - fakadtam ki három másodpercen belül.
- Úgyis túl nagy. - lépett mellém Henry, a mutató és középső ujja közé csípte az orrom, mire durcássan a kezére vertem. Nevetve bezárta az autót és Jared is gyorsan magára kapta a kabátját. - Július van, hogy lehet ilyen hideg? - kérdeztem Helenat, aki megvonta a vállát.
- A víz teheti, meg hogy északon vagyunk. - kihúzta a haját a kabátja alól, így a szőke hajszőnyeg tökéletes arányban omlott le a vállára.
- Ott van, ott van! - üvöltötte Jared, mire mindhárman, és a körülöttünk sétáló emberek is a tó felé figyeltek. - Ja, nem, csak egy madár. - tette hozzá Jared, mire felnevettem, Henry pedig a fejét csóválta. Helena a barátja kezére csapott, majd belekarolt, és a vár-rom felé igyekeztek. Nekem megint Henry maradt. Egy szál panaszom sem lehet, ha eltekintünk a traumától, amit a majdnem-csók okozott. Nem is igazán tudtam megszólalni, akárhogy kutattam a témák közt.
- Ezt szeretem Skóciában. Nézd milyen gyönyörű zöld a fű. - mutatott a talpunk felé, én pedig megrökönyödve néztem rá. Fű? Tényleg?
- Igen, az. - bólintottam, és rájöttem, hogy ennyi erővel az időjárásról is beszélhetünk. - Biztos jó lehet rajta futni, ha épp nem vizes. - tettem hozzá, Henry pedig mosolyogni kezdett.
- Nekem is ez jutott eszembe. - mondta, nekem pedig leesett az állam. Valamiben egyre gondolunk, whoa, talán tényleg csodák történnek Loch Nessben.
- Szóval... ezentúl csakis Doktornak hívhatlak? - böktem meg az oldalát a könyökömmel, mire hátravetett fejjel nevetni kezdett. - Doktor Henry Spourk, az összetört szívek okozója és gyógyítója is. - folytattam, mire furán kezdett rám nézni. - Oké, ezt nem tudom, miért mondtam. - égett a fejem, és zsebre vágtam a kezeimet.
- Hívhatsz Dokinak is. Rövidebb. Csak hogy érezd, mekkora megtisztelésben lehet részed. - vigyorgott, azzal a "tudom, hogy szívdöglesztő vagyok" mosolyával, mire forgatni kezdtem a szemem.
- Oké, dokikám, ideje leállni az egó-bogyók szedésével, túllőtted a mennyiséget.
Jaredék épp egy táblát olvastak, ami a vár fontosabb információit tartalmazta. Mellettün egy 4 fős ázsiai lánycsoport sétált el, kattingatva a telefonjaikat, és folyamatosan halandzsázva. Az egyiküknek egy rózsaszín fényképezőgép lógott a nyakában, és elképzelni sem tudtam, mégis melyik gyártó vetemedik ilyen színre. Mikor meglátták Henryt, hangosabban csipogtak, és egymás bökdösve mutogattak felénk.
- Haver, azt hiszem, mondhatjuk, hogy nemzetközi lettél. - szóltam elismerően, mire Helena és Jared is felnevetett. A lánycsapat a vár bejáratánál kezdett fényképezkedni, majd tovább haladtak.
- Nekem a hosszú lábú, barna göndörhajúak az eseteim. - magyarázta Henry, mire húzni kezdtem a szám. Gretchen, naná. Már épp hiányzott ő is a gondolataim közül.
- Oda szeretnék felmenni. - mutattam egy apró híd szerű valamire a két várfal közt a távolban.
- Hát persze, hogy felakar. - motyogta Henry bosszankodva, majd előre sietett, és sorbaállt a bejáratnál, mi pedig követtük.
- Hé, a saját részemet én fizetem. - támadtam le egyből Henryt, ahogy rájöttem, hogy mindenyájunk jegyét kifizeti. 35 font pedig nem kis pénz.
- Ugyanmár, ennyibe nem halok bele. - válaszolt, és átadta a királynő fejével ellátott bankókat, majd négy papírcsíkot nyújtott felénk.
- De később megadom. - fogtam meg a csuklóját, és kényszerítettem, hogy rámfigyeljen. Nagy hiba volt. Kékes-szürke tekintete felperzselt, gúnyos mosolyával együtt, és úgy engedtem el, mintha komoly égési sérülést okozott volna.
- De meg ám. - kacsintott rám, mire leesett az állam, ő pedig nevetve fordított hátat nekem, és az ázsiai csoport után indult, akik persze igen lassú tempóra váltottak így, hogy látták, egy félisten követi a nyomukat.
- Fogadjunk, hogy felemelem őket! - sétált oda Jared egy kőhajítóhoz, ami fel volt állítva a sétány mellett. Előtte néhány tekegolyóhoz hasonlító csiszolt kődarab hevert, és teljességgel bizonyos volt, hogy nem szabad hozzáérni. Nos, Jaredet ezt teljesen hidegen hagyta, és emelgetni próbálta őket.
- Ez biztos a nehezebb, lássuk a másikat. - hagyta ott az első áldozatát, és a másodikhoz lépett. Helena nevetve kamerázta, a bátyja pedig mellé lépve a vállára támaszkodott. Ahogy körbenéztem, mások is minket kezdtek bámulni.
- Jared, sérvet fogsz kapni. - jegyeztem meg, de rám se hederített. Egy másik, kb korunkbeli fiú is csatlakozott hozzá, de ő sem járt sikerrel.
- Megpróbljuk együtt? - kérdezte a másik, mire Jared vigyorogva beleegyezett, és a harmadik golyónak már ketten feszültek neki.
- Ez tisztára olyan, mintha Thor pöröjét akarnák megemelni. - magyaráztam Helenanak, aki vihogva bólogatott. A kődarab mocorogni kezdett, de a két fiú nem talált rajta normális fogást. Már komplett tömeg vett minket körül, és egyesek már "hajrá"-zni kezdtek.
- Szia, szép lány. - lépett oda mellénk egy Maclemore hasonmás, én pedig döbbenten pislogtam rá. Aztán rájöttem, hogy Helenahoz szólt.
- Nemár, haver, nincs jobb szöveged? - Helena már nyitotta a száját, de Henry megelőzte. A csávó lazán vállat vont, és zsebrevágott kézzel továbbra is Helenat fürkészte.
- Hova valósi vagy?
- Húzz. El. Most. - lépett előre Henry, fenyegető testtartással, és mielőtt gondolkodhattam volna, már közéjük léptem. Figyelmeztetően Henry mellkasára helyeztem a kezem, és figyelmen kívül hagyva az isteni érzést, komoly arccal sugalltam, hogy csak rám figyeljen.
- Henry, áll le. Te pedig zavarsz, köszi. - fordultam vissza a fiú irányába, aki húzott szájjal, de végül feladta, és elment.
- Megvan! - üvöltötte Jared mögöttünk, mire félig felé fordultam, de még mindig Henryn tartottam a kezem, éreztem feszülő izmait a pulcsija alatt, és hogy a húga hódolóját figyeli. Végül kifújta a levegőt, és megragadta a kezem, majd finoman eltolta, és ellépett mellőlem, újra a húga mögé.
- Szívesen. - motyogtam a hideg levegőbe, majd lefényképeztem a hős Jared-et, míg mások tapsoltak és füttyögtek. Jared és a másik fiú visszatették a helyére a követ, majd kezet fogtak és beszédbe elegyedtek. A fiú barna haját kócosra fújta a szél, és szinte ugyanolyan magas volt, mint Jared. Arcát borosta keretezte, de hatalmas barna szemeit még ilyen távolságból is láttam. Helena a bátyjával vívott néma harcot, csak egymást figyelték, és szavak nélkül is megértették egymást. Helena pipa volt a bátyjára, amiért az ennyire védelmezi, Henry pedig pipa volt Helenara, amiért az pipa rá.
Nem bonyolult.
Én a karomat dörzsölgetve vártam, hogy tovább induljunk, és figyeltem, ahogy a fiú átad egy kártyát Jarednek, aki nevetve megveregette a fiú vállát, majd elköszöntek, és hozzánk lépett.
- Mi az, nagyfiú? - karoltam bele, nehogy elszálljon a végtelenbe a boldogságtól.
- Oh, csak egy telefonszám. Nem ügy. - mondta, de persze, hogy nagy ügy volt.
- Ez mégis hogy lehetséges? - fakadtam ki. - Csak pár perce találkoztatok, és máris számot cseréltél, én meg évek óta futok bele fiúkba, de még csak rám sem néznek. Egyszerűen nem értem. - magyaráztam, és már Helenaék is engem figyeltek.
- Ne mond már, hogy te nem randizol néha. - indultunk el a vár irányába, Jared pedig felém fordult közben.
- Hát pedig nem. Én egy szerény, visszafogott lány vagyok. - mondtam, és keresztbe fűztem a karom a mellem előtt, Jared, Henry és Helena pedig egyszerre nevettek fel. - Nemár, tényleg így van! - erősködtem, mire tovább nevettek.
- Jó, lényegtelen. De akkor sem cserélek számot minden szembejövővel.
- Nem, te azonnal ránk rontottál. - cserélt helyet Henry és Jared, így előbbi lépkedett mellettem, és mellette kevésbé fáztam. Hmm, biztos az időjárás teszi, persze, hogyne.
- Mert kizártam magam! - magyaráztam, mire Helena hátulról megölelt.
- És milyen jó, hogy így tettél. - vigyorgott barátnőm, majd elrángatta Jaredet egy újabb táblához, hogy még több információt tudjanak meg a várról.
- Kösz, hogy nem említetted Ashtont. - váltott komolyabb hangnemre Henry, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá.
- Ashton? Hogy jön ide megint ő? - kérdeztem, mert tényleg nem értettem az összefüggést.
- Hát randiztok nem? Vagy legalábbis találkozgattok. - válaszolta tőle kicsit sem szokatlan közönyös hangon.
- Nem találkozgatunk, jesszusom, már próbáltam elmagyarázni. De ha így is lenne, mi közöd hozzá? - fel sem tűnt, hogy mérgemben gyorsabban szedem a lábaimat, de Henry gond nélkül igazodott hozzám.
- Semmi, amíg a húgom nem tudja meg. Amúgy meg jogos, hogy törlesztesz neki, végülis megmentett.
- Nem törlesz... Mi? Megmentett? Mikor? - fordultam hirtelen Henry felé, és ő is megállt zsebrevágott kezekkel. Kezdett összeállni a kép, de tőle akartam tudni.
- A szellembarlangból. Ő volt az, aki kihozott téged. - mondta, és a száját húzta, amiből kitaláltam, hogy ez olyan információ, amit nem szívesen oszt meg velem.
- Tudtad! - vágtam a mellkasára egyszer, majd mégegyszer ököllel. - Kérdeztem, és azt mondtátok, nem tudjátok! Hazudtál! - újabb ütés, ő pedig hátrébb lépett, de nem érdekelt, követtem két újabb csapással. Éreztem, hogy a szememet szúrják a könnyek. Hazudott egy olyan dologról, ami nagyon fontos volt nekem. Többször is témáztunk róla, de mindvégig tagadta. A hangom kezdett hisztériás tartományba elmenni, de kicsit sem érdekelt. Dühös voltam, és talán csalódott is, de mindenképp átvertnek éreztem magam.
- Nem mondhattam el Helena előtt. - védekezett, de a legkevésbé sem érdekelt. Elég nagy döbbenet volt, hogy részben Ashtonnak köszönhetem, hogy nem fulladtam meg, és sem ő, sem Henry nem említette mindezet egy szóval sem.
- És? Hetek óta járunk futni, egy reggel igazán elkotyoghattad volna! - löktem meg mindkét kezemmel, mire elkapta a csuklómat, és magához rántott. Arca csak centikre volt az enyémtől, a lélegzetem elakadt, de láttam rajta, hogy most nem a köztünk levő vonzalom átszakításáról lesz szó.
- Ide figyelj, Jenny. - kezdte halk, de ijesztő hangján. - Felőlem azzal találkozol, akivel csak szeretnél, legyen az Ashton, vagy bárki más. Nem mondtam el, mert nem tartottam fontosnak, hogy tudd. Ashton nem az, akinek vélhetően gondolod. Csak nem akartam, hogy közöd legyen hozzá.
- A...a húgod miatt... - motyogtam, és úgy éreztem, mintha az agyamban egy hatalmas felfújt rózsaszín rágógumi épp kidurrani készülne.
- És miattad is. - fúrta a tekintetét az enyémbe, és elárasztottak az érzelmek. Pirosló ajkai vonzották a tekintetem, és hatására az én ajkaim is elnyíltak. Túl nagy volt a feszültség köztünk, a benzinkútnál lévő vonzalom porszemnyi volt ehhez képest. Túl sok helyen érintkeztünk, a mellkasunk, a kezünk, a combunk, és csakk centik választották el az ajkainkat is.Éreztem, hogy az oxigénhiány kezd kihatni a tüdőmre és a torkomra, de annyira elmerültem Henry érintésébe, szavaiba, közelségébe, hogy nem tudtam magamnak parancsolni. Szédülni kezdtem az érzéstől, Henry pedig még közelebb húzott magához.
- Gondoltátok volna, hogy ez valamikor galambház volt? - hallottam meg Jared izgatott hangját, és ismét rájöttem, hogy nem csak ketten vagyunk a világon. Lehunytam a szemem, és hátrébb léptem, majd kitéptem a kezem Henry szorításából. Mély lélegzetet vettem, és a rágógumi sem fújódott tovább. Jared felé fordultam, aki amolyan "mindent láttam" pillantásal bámult minket. Helena háttal állt, így remélhetőleg ő nem vett észre semmit a bátyja és a köztem történtek közt. Ha egyáltalán történt valami. Mármint, ugye nem csak beképzeltem? Oké, teljesen összezavarodtam. Megráztam a fejem, és igyekeztem csak Jaredre koncentrálni.
- Olyan kicsinek tűnik. - léptem mellé, és újra a kör alapu romhoz fordítottam, hogy ne Henry-t vizslassa. Rá sem mertem nézni a mögöttem álló fiúra, és párszor meg kellett köszörülnöm a torkom. Te jó ég, még a hangom is el megy, hála neki.
- Hát pedig a leírás szerint de. Nézd, ilyen fura alakja volt. - mutatot Helena a képre, aki az előzőekből semmit nem vett észre, Jared azonban folyamatosan az oldalamat bökdöste, és szinte utasított, hogy nézzek rá.
Mivel kezdett fájni az oldalam a folyamatos könyöklésétől, teljes erőből visszavágtam, és ez nyert, nem piszkált többet.
Helena hajába újra belekapott a szél, mire morcosan próbálta az ujjaival kifésülgetni. Mellé léptem, és a táblát próbáltam olvasni, de a betűk összefolytak előttem. Megdörzsöltem hideg arcom, hogy valamennyire észhez térjek.
Rendebn, Ashton hozott ki az épületből. Ez igen sok mindenen változtat. Elősször is, biztos, hogy nem Henryre fogok hallgatni, aki azt szeretné, hogy távol maradjak a nem túl nagy haverjától. Értem az álláspontját, miatta veszítették el a szüleiket, aláírom, Henrynek totál igaza van. De sokkal tartozom már Ashtonnak, habár sok probléma elé állított. Ott a gyáras sztori, a fura titkolózásai, Edinburgh, és még sorolhatnám.
Ó, miért vannak férfiak a világon?!
- Fázok, nem megyünk tovább? - kérdezte Jared, mire mind helyeslően biccentettünk. Helena előre sietett, Henry pedig mögöttünk sétálgatott zsebre tett kézzel. Azt hittem, Jared megint Helenahoz fog sietni, ehelyett a karját nyújtotta, mire belekaroltam.
- Komolyan mondom, menjetek szobára. - mondta minden bevezető nélkül, mire leesett az állam.
- Mi? Mitől beszélsz?
- Légyszíves. - nézett rám lesújtóan. - Azóta látom, mióta elindultunk. Nem hogy izzik, öcsém, konkrétan lángol köztetek a levegő.
- Mármint kivel? - tettem a hülyét, Jared pedig felnevetett.
- A félistennel. Hadd ne keljen nevén neveznem Wigan büszkeségét. Szerintem a születése óta nem történt a városban jobb dolog, max az én odaköltözésem. - tűnődött a távolba meredve, mire már én is felnevettem.
- Ez bonyolult. - tértem vissza a témához, Jared pedig a szemeit forgatta.
- Blablabla. Mi ebben a bonyolult? Smároljatok, feküdjetek le, valljatok egymásnak szerelmet, és legyetek örökké együtt. Mi ebben a bonyolult?
- Jesszusom, milyen kapcsolataid voltak neked eddig? - borzadtam el.
- Egyszerűek. Mert nem parázok hülyeségeken. - túrt bele barna hajába, én pedig felsóhajtottam.
- Róla beszélünk. Henry Spourkról. Aki mindenkit megkap. Én is csak egy leszek a hódításaiból. - mondtam ki azt, ami leginkább aggasztott, és óriási megkönnyebbülés futott végig rajtam. A súly, ami a mellkasom nyomta, újra könnyebbé vált, miután kimondtam, amit gondolok. Jared komolyan elgondolkodott a hallottakon, szerintem ő is látta, mi itt a probléma.
- Jenny. Fiatal vagy. Tudom, hogy mindenki az élete szerelmét keresi, ez alól én sem vagyok kivétel. De ahhoz, hogy valakiben megtaláld azt, ami igazán fontos számodra, előtte meg kell tudnod, mi is az a valami pontosan. És hidd el, nem egyik pillanatról a másikra fogsz beleszeretni az illetőbe. Sőt, nem elsőre biztos lehetsz benne, hogy nem a megfelelő emberrel hoz össze a sors. Az ilyesmi csak a rossz könyvekben van megírva, ahol aztán összejönnek a párok, és vége is a történetnek. De az élet nem ilyen, nem ér véget a történet végi csókkal. Nem azt mondom, hogy Henry nem lehetne életed szerelme...
- Nem vagyok belé szerelmes! - vágtam gyorsan közben, Jared pedig oda sem figyelve folytatta.
- ... de esélyt sem adsz neki, hogy ez kiderüljön. S ez a lényeg. Bumm, adtok a vonzalomnak, lefeküdtök. Nagy ügy, legalább lesz egy jó estétek. Még az is lehet, hogy tök rossz az ágyban. - vigyorgott Jared, majd egyszerre nevettünk fel a gondolat abszurditásán.
- Ha utána nem lesz semmi, akkor sem fogod magad enni, hogy mi lett volna ha. De így, titeket elnézve... komolyan, már csak a sarokban sírás hiányzik, tiszta brazil szappanopera az egész. Veszekedtek, nevetgéltek, pattognak köztetetk a szikrák, aztán megint ölitek a másikat. Hidd el, nézni is fárasztó. - fejezte be a monológját, ami jobban szíven ütött, mint az autó wigani első napomon. Hátra pillantottam, ahol Henry állt, és a tavat fürkészte. Te jó ég, olyan istenien nézett ki, hogy szavakat nem lehet rá találni. Szőke haja már-már vörösesbe fordult a fényviszonyok miatt, fekete dzsekije és egyszerű farmere pontosan illettek rá. De a tekintete volt az, ami mindent vitt, és amibe teljesen beleestem. Tudtam, hogy Jarednek igaza van, de mennyire, hogy igaza, és elméletben mindez nagyon szépen működött. Szerinte én is bejövök Henrynek, amit csak remélni tudtam, és talán tényleg csak hagynom kellett megtörténni a dolgokat.
Csak a kivitelezéssel voltak kisebb problémáim. Nem sétálhattam oda csak úgy, és smárolom le a pázsit közepén.
- De Helena... - jutott eszembe a másik probléma is, aki épp az út közepén térdelt, és valamilyen nyakatekert pózban próbálta lefényképezni a tájat. - Nem ismerem régóta, de nagyon fontossá vált számomra azért is örülök, amiért Londonba költöznek. De mégis hogy hatna ez rá? Mármint olyan, mintha azért lettem volna vele jóba, hogy összejöjjek a bátyjával.
- Hidd el, Helena nagyon örülne a sikereteknek. Igazából bárkinek, aki nem Gretchen és valami fruska a volt iskolánkból. - fordított maga felé Jared, és a vállamra helyezte a karját. Töprengve bámultam rá vissza, ő pedig bíztatóan mosolygott rám.
- Jenny, gondolj a szüleidre. Ők is adtak maguknak egy esélyt. Most itt vagy te, és bár az ő útjuk szét vált, anyud épp wellnesezik a barátnőjével. Ő is helyre fog jönni, és ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, te is jól leszel. Ha azt hiszed, bárkinek is könnyű, tévedsz. Nekem sem volt, most mégis mindennek esélyt adok, azért is lapul egy telefonszám a zsebemben egy igencsak cuki pasitól. - virult fel az emlékre, és én is mosolyogni kezdtem. - Nincs az a mély gödör, amiből nem lehetne kimászni. Én is itt vagyok, Helena is itt van, és biztos vagyok benne, hogy az otthoni barátaid is melletted lesznek, anyudról nem is beszélve. Csak könyörgöm, tegyetek valamit, mert ez a szemmel vetkőztetés már kezd zavaró lenni. - nevetett, majd puszit nyomott a homlokomra, és Helena után sietett, aki már a vár bejáratánál várt minket.
Jared oktatása megmelengette a lelkemet, és teljesen igazat kellett adnom neki. Azok a fránya könyvek visznak magyánosan a sírba, miért nem tudják a kapcsolati problémákat is megírni? Bahh. Persze, nem csak ennyi maradt meg az egészből, csak épp továbbra sem tudtam, hogy kellene lépnem. Nem azt vártam, hogy Henry udvarolni kezdjen, vagy ilyesmi, jesszusom, a 21-ik században élünk. Oké, egy csokor bazsarózsának igencsak örülnék, de ezt a képzetképet gyorsan elhesegettem a szemem elől.
A tavat kezdtem nézni, és vártam, hogy a hideg és a szél kissé megritkítsa a fejemben uralkodó káoszt. Annyi minden összejött. Anyu, Ashton, Helena, Adelé, Gretchen, Peny, Mel és az apjuk, London, sőt még Miami is eszembe jutott.
De most csak a kirándulásra akartam összpontosítani, Loch Ness-re, a dombos tájra, és a zavartalan víztükörre, amin a fehér, kék, és szürke felhők visszatükrőződtek. Néhány színfolt megegyezett Henry szemszínével, amitől csak mosolyogni kezdtem magamban.
Henry még a tájba bámulós élményemet is tönkreteszi.
Éreztem, mikor ér mögém az emlegetett, és egy pillanatra behunytam a szemem, majd mély levegőt vettem, és a vár felé indultam.
- Csigalépcső van, és marha szűknek tűnik. - szólt hátra a válla felett Helena, miközben belépett az épületbe.
- Jesszusom, ezek nem lépcsőfokok, ezek konkrét tömbök. - vízhangzott Jared hangja a tényleg nagyon szűkös lépcsőházban, az emlegetett kőtömbök pedig egyenként a térdemig értek. Nem tudtam oldalra kinyújtani a kezem, annál sokkal szűkebb volt az egész, és világítás sem volt, csak amennyi a kintről beszűrődő fény adott. Jared után igyekeztem, de még így is lemaradtam tőle vagy 3 fokot. Henry türelmesen utánam jött, néha a derekamnál fogva segített, aminek fent állt az a veszélye, hogy kitöröm a nyakam, ugyanis ilyenkor rendszeresen megcsúszott a lábam.
- Lassan, nem sietünk. - szólt hátulról, mire mosolyogva hátrapillantottam, és meglepődve vettem észre, hogy senki nem jön utánunk.
- Azt hittem, tömeg lesz. - magyaráztam újabb fokot lépve, és kezdtem érezni a térdemben az erőfeszítéseket.
- Nem bírták a lassú tempódat, inkább várnak. - nevetett a hátam mögött a sunyi, és közben újabb lépcsőfokra segített fel. Már láttam a lépcsősor végét, de muszáj volt megállnom egy pillanatra kifújni magam. A falnak dőltem, és egy mozdulattal összefogtam bundzsi, hullámos hajamat. Mellettem épp egy rácsos ablak nyílt a vár-rom részeire és az egész területre. Mosolyogva bámultam ki, és most elösször jöttem rá, mekkora áldás, hogy Helenaékkal tartottam a körúton. Egymagam biztos nem jöttem volna el Skóciába, és nem láthattam volna ezt a szépséges tájat. A dombok, a tavak, a különleges házak, a levegőben is érezhető kultúra. Mind-mind hatalmas hatással voltak rám.
Henry is fellépett arra a fokra, amin én álltam, és a vállam felett bámult ki ő is. Éreztem a lehelletét a nyakamon, és felé fordultam. Arca csak centikre volt az enyémtől, de most igyekeztem nem megijedni.
- Még meg sem köszöntem, hogy elhoztatok. - hangom rekedtesen szólt, és őszinte hálával néztem Henryre. Tőle szokatlan őszinte mosoly jelent meg az arcán, az, amit folyton hiányolok, és ami mindig boldoggá tud tenni. A szívem majd kiszakadt a helyéről, ahogy őt néztem. Nem láttam rajta az a gúnyosságot, vagy felsőbbrendűságet, ami általában őt jellemzi. Csak Henry volt, én pedig csak Jenny voltam. Két ember, akik különlegesnek tartották a másikat. S ennyi épp elég volt. Egyenlőre.
- Nehéz eset vagy Jenny Sky Brown. - csóválta a fejét, a kezét a tarkómra csúsztatta, és ugyanabban a pillanatban csukódott le a szemhéjunk, amikor az ajkaink összeértek.
- Majd Fort Williamban. - mosolygott rá a visszapillantóból Henry. Sugárzott a boldogságtól, egyszerűen ragyogott, és féltem, hogy karambolozni fogunk, ha nem az útra figyel. Az utak kacskaringóssak voltak, ami eddig nem annyira zavart, inkább csak álmosított, de Henry a hír után alig tudott egy helyben ülni, fészkelődött, és ha jól sejtettem, szíve szerint most elmenne futni egyet.
Nem volt vele egyedül. Örültem neki, tényleg, az orvosi hatalmas szó, és hogy Londonba költöznek, még nagyobb. Helena a barátnőm, kedves, aranyos, jólelkű, olyan, amilyen én soha nem leszek, és ezt csodáltam benne. Henry pedig, te jó ég, nem marad sem diák, sem tanár, aki nem lesz majd odáig érte. De mindig van egy "de" és ez most is beletiport a lelkembe.
- Annyi mindent szeretnék kérdezni, de nem tudom, mivel kezdjem. - szólaltam meg, és rájöttem, hogy hosszú ideje hallgatásba burkólóztam. Helena előre dugta a fejét a két ülés közt, és várakozóan nézett rám.
- Kérdések? Mivel kapcsolatban?
- Hát... úgy veletek. Meg a várossal. Meg hogy elköltöztök. De eddig miért nem költöztetek el, ha megtehettétek volna? - hadartam, hogy mielőbb leadjam a mellkasomat nyomó súly egy részét. Helena arca egyből komolyabbá vált, és Henry is vádlón pislogott felém, mintha legalábbis Helena egyik Barbie babáját tettem volna tönkre.
- Mert suliba jártam, Henrynek pedig szuper munkája van, és ismertük Wigant, az ott élők is minket.
- De épp ebből volt problémátok. - jegyeztem meg, majd gyorsan témát váltottam, mielőtt még bármelyikük beleszólhatott volna. - Jared, hogy-hogy nem vagy kiakadva, amiért Helena távol lesz tőled? - fordultam hátra, a fiú tekintete azonban nagyon nem tetszett. Komoly volt, és feszült, a hangja, mikor megszólalt, szinte vádló:
- Mert én szeptembertől Liverpoolba megyek. Ígyis-úgyis tartjuk a kapcsolatot, csak más városok vannak színen.
- Oké, én csak... ne haragudjatok. - fújtam ki a levegőt, hangosabban, mint illett volna. - Nagyon örülök nektek. - fogtam meg Helena kézfejét, és biztatóan mosolyogtam, de nem őszintén. - Remélem nem London két legtávolabbi pontján fogunk élni. - nevettem fel, és Helenaba is visszatért kicsit az élet, de valószínűleg mély lyukat fúrtam azzal, hogy felhoztam a wiganiek viszonyát velük. S az okot, amiért mindez kialakult.
Gratulálok Jenny, te egy igen tapintatos lány vagy.
- Nos, a lakásügyeket úgyis később tudom csak intézni, úgyhogy jelentem, Urquhart vára előállt. - parkolt le Henry a hosszú autósor végén, az út mellett, mi pedig kiszálltunk.
- Lefagy az orrom! - fakadtam ki három másodpercen belül.
- Úgyis túl nagy. - lépett mellém Henry, a mutató és középső ujja közé csípte az orrom, mire durcássan a kezére vertem. Nevetve bezárta az autót és Jared is gyorsan magára kapta a kabátját. - Július van, hogy lehet ilyen hideg? - kérdeztem Helenat, aki megvonta a vállát.
- A víz teheti, meg hogy északon vagyunk. - kihúzta a haját a kabátja alól, így a szőke hajszőnyeg tökéletes arányban omlott le a vállára.
- Ott van, ott van! - üvöltötte Jared, mire mindhárman, és a körülöttünk sétáló emberek is a tó felé figyeltek. - Ja, nem, csak egy madár. - tette hozzá Jared, mire felnevettem, Henry pedig a fejét csóválta. Helena a barátja kezére csapott, majd belekarolt, és a vár-rom felé igyekeztek. Nekem megint Henry maradt. Egy szál panaszom sem lehet, ha eltekintünk a traumától, amit a majdnem-csók okozott. Nem is igazán tudtam megszólalni, akárhogy kutattam a témák közt.
- Ezt szeretem Skóciában. Nézd milyen gyönyörű zöld a fű. - mutatott a talpunk felé, én pedig megrökönyödve néztem rá. Fű? Tényleg?
- Igen, az. - bólintottam, és rájöttem, hogy ennyi erővel az időjárásról is beszélhetünk. - Biztos jó lehet rajta futni, ha épp nem vizes. - tettem hozzá, Henry pedig mosolyogni kezdett.
- Nekem is ez jutott eszembe. - mondta, nekem pedig leesett az állam. Valamiben egyre gondolunk, whoa, talán tényleg csodák történnek Loch Nessben.
- Szóval... ezentúl csakis Doktornak hívhatlak? - böktem meg az oldalát a könyökömmel, mire hátravetett fejjel nevetni kezdett. - Doktor Henry Spourk, az összetört szívek okozója és gyógyítója is. - folytattam, mire furán kezdett rám nézni. - Oké, ezt nem tudom, miért mondtam. - égett a fejem, és zsebre vágtam a kezeimet.
- Hívhatsz Dokinak is. Rövidebb. Csak hogy érezd, mekkora megtisztelésben lehet részed. - vigyorgott, azzal a "tudom, hogy szívdöglesztő vagyok" mosolyával, mire forgatni kezdtem a szemem.
- Oké, dokikám, ideje leállni az egó-bogyók szedésével, túllőtted a mennyiséget.
Jaredék épp egy táblát olvastak, ami a vár fontosabb információit tartalmazta. Mellettün egy 4 fős ázsiai lánycsoport sétált el, kattingatva a telefonjaikat, és folyamatosan halandzsázva. Az egyiküknek egy rózsaszín fényképezőgép lógott a nyakában, és elképzelni sem tudtam, mégis melyik gyártó vetemedik ilyen színre. Mikor meglátták Henryt, hangosabban csipogtak, és egymás bökdösve mutogattak felénk.
- Haver, azt hiszem, mondhatjuk, hogy nemzetközi lettél. - szóltam elismerően, mire Helena és Jared is felnevetett. A lánycsapat a vár bejáratánál kezdett fényképezkedni, majd tovább haladtak.
- Nekem a hosszú lábú, barna göndörhajúak az eseteim. - magyarázta Henry, mire húzni kezdtem a szám. Gretchen, naná. Már épp hiányzott ő is a gondolataim közül.
- Oda szeretnék felmenni. - mutattam egy apró híd szerű valamire a két várfal közt a távolban.
- Hát persze, hogy felakar. - motyogta Henry bosszankodva, majd előre sietett, és sorbaállt a bejáratnál, mi pedig követtük.
- Hé, a saját részemet én fizetem. - támadtam le egyből Henryt, ahogy rájöttem, hogy mindenyájunk jegyét kifizeti. 35 font pedig nem kis pénz.
- Ugyanmár, ennyibe nem halok bele. - válaszolt, és átadta a királynő fejével ellátott bankókat, majd négy papírcsíkot nyújtott felénk.
- De később megadom. - fogtam meg a csuklóját, és kényszerítettem, hogy rámfigyeljen. Nagy hiba volt. Kékes-szürke tekintete felperzselt, gúnyos mosolyával együtt, és úgy engedtem el, mintha komoly égési sérülést okozott volna.
- De meg ám. - kacsintott rám, mire leesett az állam, ő pedig nevetve fordított hátat nekem, és az ázsiai csoport után indult, akik persze igen lassú tempóra váltottak így, hogy látták, egy félisten követi a nyomukat.
- Fogadjunk, hogy felemelem őket! - sétált oda Jared egy kőhajítóhoz, ami fel volt állítva a sétány mellett. Előtte néhány tekegolyóhoz hasonlító csiszolt kődarab hevert, és teljességgel bizonyos volt, hogy nem szabad hozzáérni. Nos, Jaredet ezt teljesen hidegen hagyta, és emelgetni próbálta őket.
- Ez biztos a nehezebb, lássuk a másikat. - hagyta ott az első áldozatát, és a másodikhoz lépett. Helena nevetve kamerázta, a bátyja pedig mellé lépve a vállára támaszkodott. Ahogy körbenéztem, mások is minket kezdtek bámulni.
- Jared, sérvet fogsz kapni. - jegyeztem meg, de rám se hederített. Egy másik, kb korunkbeli fiú is csatlakozott hozzá, de ő sem járt sikerrel.
- Megpróbljuk együtt? - kérdezte a másik, mire Jared vigyorogva beleegyezett, és a harmadik golyónak már ketten feszültek neki.
- Ez tisztára olyan, mintha Thor pöröjét akarnák megemelni. - magyaráztam Helenanak, aki vihogva bólogatott. A kődarab mocorogni kezdett, de a két fiú nem talált rajta normális fogást. Már komplett tömeg vett minket körül, és egyesek már "hajrá"-zni kezdtek.
- Szia, szép lány. - lépett oda mellénk egy Maclemore hasonmás, én pedig döbbenten pislogtam rá. Aztán rájöttem, hogy Helenahoz szólt.
- Nemár, haver, nincs jobb szöveged? - Helena már nyitotta a száját, de Henry megelőzte. A csávó lazán vállat vont, és zsebrevágott kézzel továbbra is Helenat fürkészte.
- Hova valósi vagy?
- Húzz. El. Most. - lépett előre Henry, fenyegető testtartással, és mielőtt gondolkodhattam volna, már közéjük léptem. Figyelmeztetően Henry mellkasára helyeztem a kezem, és figyelmen kívül hagyva az isteni érzést, komoly arccal sugalltam, hogy csak rám figyeljen.
- Henry, áll le. Te pedig zavarsz, köszi. - fordultam vissza a fiú irányába, aki húzott szájjal, de végül feladta, és elment.
- Megvan! - üvöltötte Jared mögöttünk, mire félig felé fordultam, de még mindig Henryn tartottam a kezem, éreztem feszülő izmait a pulcsija alatt, és hogy a húga hódolóját figyeli. Végül kifújta a levegőt, és megragadta a kezem, majd finoman eltolta, és ellépett mellőlem, újra a húga mögé.
- Szívesen. - motyogtam a hideg levegőbe, majd lefényképeztem a hős Jared-et, míg mások tapsoltak és füttyögtek. Jared és a másik fiú visszatették a helyére a követ, majd kezet fogtak és beszédbe elegyedtek. A fiú barna haját kócosra fújta a szél, és szinte ugyanolyan magas volt, mint Jared. Arcát borosta keretezte, de hatalmas barna szemeit még ilyen távolságból is láttam. Helena a bátyjával vívott néma harcot, csak egymást figyelték, és szavak nélkül is megértették egymást. Helena pipa volt a bátyjára, amiért az ennyire védelmezi, Henry pedig pipa volt Helenara, amiért az pipa rá.
Nem bonyolult.
Én a karomat dörzsölgetve vártam, hogy tovább induljunk, és figyeltem, ahogy a fiú átad egy kártyát Jarednek, aki nevetve megveregette a fiú vállát, majd elköszöntek, és hozzánk lépett.
- Mi az, nagyfiú? - karoltam bele, nehogy elszálljon a végtelenbe a boldogságtól.
- Oh, csak egy telefonszám. Nem ügy. - mondta, de persze, hogy nagy ügy volt.
- Ez mégis hogy lehetséges? - fakadtam ki. - Csak pár perce találkoztatok, és máris számot cseréltél, én meg évek óta futok bele fiúkba, de még csak rám sem néznek. Egyszerűen nem értem. - magyaráztam, és már Helenaék is engem figyeltek.
- Ne mond már, hogy te nem randizol néha. - indultunk el a vár irányába, Jared pedig felém fordult közben.
- Hát pedig nem. Én egy szerény, visszafogott lány vagyok. - mondtam, és keresztbe fűztem a karom a mellem előtt, Jared, Henry és Helena pedig egyszerre nevettek fel. - Nemár, tényleg így van! - erősködtem, mire tovább nevettek.
- Jó, lényegtelen. De akkor sem cserélek számot minden szembejövővel.
- Nem, te azonnal ránk rontottál. - cserélt helyet Henry és Jared, így előbbi lépkedett mellettem, és mellette kevésbé fáztam. Hmm, biztos az időjárás teszi, persze, hogyne.
- Mert kizártam magam! - magyaráztam, mire Helena hátulról megölelt.
- És milyen jó, hogy így tettél. - vigyorgott barátnőm, majd elrángatta Jaredet egy újabb táblához, hogy még több információt tudjanak meg a várról.
- Kösz, hogy nem említetted Ashtont. - váltott komolyabb hangnemre Henry, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá.
- Ashton? Hogy jön ide megint ő? - kérdeztem, mert tényleg nem értettem az összefüggést.
- Hát randiztok nem? Vagy legalábbis találkozgattok. - válaszolta tőle kicsit sem szokatlan közönyös hangon.
- Nem találkozgatunk, jesszusom, már próbáltam elmagyarázni. De ha így is lenne, mi közöd hozzá? - fel sem tűnt, hogy mérgemben gyorsabban szedem a lábaimat, de Henry gond nélkül igazodott hozzám.
- Semmi, amíg a húgom nem tudja meg. Amúgy meg jogos, hogy törlesztesz neki, végülis megmentett.
- Nem törlesz... Mi? Megmentett? Mikor? - fordultam hirtelen Henry felé, és ő is megállt zsebrevágott kezekkel. Kezdett összeállni a kép, de tőle akartam tudni.
- A szellembarlangból. Ő volt az, aki kihozott téged. - mondta, és a száját húzta, amiből kitaláltam, hogy ez olyan információ, amit nem szívesen oszt meg velem.
- Tudtad! - vágtam a mellkasára egyszer, majd mégegyszer ököllel. - Kérdeztem, és azt mondtátok, nem tudjátok! Hazudtál! - újabb ütés, ő pedig hátrébb lépett, de nem érdekelt, követtem két újabb csapással. Éreztem, hogy a szememet szúrják a könnyek. Hazudott egy olyan dologról, ami nagyon fontos volt nekem. Többször is témáztunk róla, de mindvégig tagadta. A hangom kezdett hisztériás tartományba elmenni, de kicsit sem érdekelt. Dühös voltam, és talán csalódott is, de mindenképp átvertnek éreztem magam.
- Nem mondhattam el Helena előtt. - védekezett, de a legkevésbé sem érdekelt. Elég nagy döbbenet volt, hogy részben Ashtonnak köszönhetem, hogy nem fulladtam meg, és sem ő, sem Henry nem említette mindezet egy szóval sem.
- És? Hetek óta járunk futni, egy reggel igazán elkotyoghattad volna! - löktem meg mindkét kezemmel, mire elkapta a csuklómat, és magához rántott. Arca csak centikre volt az enyémtől, a lélegzetem elakadt, de láttam rajta, hogy most nem a köztünk levő vonzalom átszakításáról lesz szó.
- Ide figyelj, Jenny. - kezdte halk, de ijesztő hangján. - Felőlem azzal találkozol, akivel csak szeretnél, legyen az Ashton, vagy bárki más. Nem mondtam el, mert nem tartottam fontosnak, hogy tudd. Ashton nem az, akinek vélhetően gondolod. Csak nem akartam, hogy közöd legyen hozzá.
- A...a húgod miatt... - motyogtam, és úgy éreztem, mintha az agyamban egy hatalmas felfújt rózsaszín rágógumi épp kidurrani készülne.
- És miattad is. - fúrta a tekintetét az enyémbe, és elárasztottak az érzelmek. Pirosló ajkai vonzották a tekintetem, és hatására az én ajkaim is elnyíltak. Túl nagy volt a feszültség köztünk, a benzinkútnál lévő vonzalom porszemnyi volt ehhez képest. Túl sok helyen érintkeztünk, a mellkasunk, a kezünk, a combunk, és csakk centik választották el az ajkainkat is.Éreztem, hogy az oxigénhiány kezd kihatni a tüdőmre és a torkomra, de annyira elmerültem Henry érintésébe, szavaiba, közelségébe, hogy nem tudtam magamnak parancsolni. Szédülni kezdtem az érzéstől, Henry pedig még közelebb húzott magához.
- Gondoltátok volna, hogy ez valamikor galambház volt? - hallottam meg Jared izgatott hangját, és ismét rájöttem, hogy nem csak ketten vagyunk a világon. Lehunytam a szemem, és hátrébb léptem, majd kitéptem a kezem Henry szorításából. Mély lélegzetet vettem, és a rágógumi sem fújódott tovább. Jared felé fordultam, aki amolyan "mindent láttam" pillantásal bámult minket. Helena háttal állt, így remélhetőleg ő nem vett észre semmit a bátyja és a köztem történtek közt. Ha egyáltalán történt valami. Mármint, ugye nem csak beképzeltem? Oké, teljesen összezavarodtam. Megráztam a fejem, és igyekeztem csak Jaredre koncentrálni.
- Olyan kicsinek tűnik. - léptem mellé, és újra a kör alapu romhoz fordítottam, hogy ne Henry-t vizslassa. Rá sem mertem nézni a mögöttem álló fiúra, és párszor meg kellett köszörülnöm a torkom. Te jó ég, még a hangom is el megy, hála neki.
- Hát pedig a leírás szerint de. Nézd, ilyen fura alakja volt. - mutatot Helena a képre, aki az előzőekből semmit nem vett észre, Jared azonban folyamatosan az oldalamat bökdöste, és szinte utasított, hogy nézzek rá.
Mivel kezdett fájni az oldalam a folyamatos könyöklésétől, teljes erőből visszavágtam, és ez nyert, nem piszkált többet.
Helena hajába újra belekapott a szél, mire morcosan próbálta az ujjaival kifésülgetni. Mellé léptem, és a táblát próbáltam olvasni, de a betűk összefolytak előttem. Megdörzsöltem hideg arcom, hogy valamennyire észhez térjek.
Rendebn, Ashton hozott ki az épületből. Ez igen sok mindenen változtat. Elősször is, biztos, hogy nem Henryre fogok hallgatni, aki azt szeretné, hogy távol maradjak a nem túl nagy haverjától. Értem az álláspontját, miatta veszítették el a szüleiket, aláírom, Henrynek totál igaza van. De sokkal tartozom már Ashtonnak, habár sok probléma elé állított. Ott a gyáras sztori, a fura titkolózásai, Edinburgh, és még sorolhatnám.
Ó, miért vannak férfiak a világon?!
- Fázok, nem megyünk tovább? - kérdezte Jared, mire mind helyeslően biccentettünk. Helena előre sietett, Henry pedig mögöttünk sétálgatott zsebre tett kézzel. Azt hittem, Jared megint Helenahoz fog sietni, ehelyett a karját nyújtotta, mire belekaroltam.
- Komolyan mondom, menjetek szobára. - mondta minden bevezető nélkül, mire leesett az állam.
- Mi? Mitől beszélsz?
- Légyszíves. - nézett rám lesújtóan. - Azóta látom, mióta elindultunk. Nem hogy izzik, öcsém, konkrétan lángol köztetek a levegő.
- Mármint kivel? - tettem a hülyét, Jared pedig felnevetett.
- A félistennel. Hadd ne keljen nevén neveznem Wigan büszkeségét. Szerintem a születése óta nem történt a városban jobb dolog, max az én odaköltözésem. - tűnődött a távolba meredve, mire már én is felnevettem.
- Ez bonyolult. - tértem vissza a témához, Jared pedig a szemeit forgatta.
- Blablabla. Mi ebben a bonyolult? Smároljatok, feküdjetek le, valljatok egymásnak szerelmet, és legyetek örökké együtt. Mi ebben a bonyolult?
- Jesszusom, milyen kapcsolataid voltak neked eddig? - borzadtam el.
- Egyszerűek. Mert nem parázok hülyeségeken. - túrt bele barna hajába, én pedig felsóhajtottam.
- Róla beszélünk. Henry Spourkról. Aki mindenkit megkap. Én is csak egy leszek a hódításaiból. - mondtam ki azt, ami leginkább aggasztott, és óriási megkönnyebbülés futott végig rajtam. A súly, ami a mellkasom nyomta, újra könnyebbé vált, miután kimondtam, amit gondolok. Jared komolyan elgondolkodott a hallottakon, szerintem ő is látta, mi itt a probléma.
- Jenny. Fiatal vagy. Tudom, hogy mindenki az élete szerelmét keresi, ez alól én sem vagyok kivétel. De ahhoz, hogy valakiben megtaláld azt, ami igazán fontos számodra, előtte meg kell tudnod, mi is az a valami pontosan. És hidd el, nem egyik pillanatról a másikra fogsz beleszeretni az illetőbe. Sőt, nem elsőre biztos lehetsz benne, hogy nem a megfelelő emberrel hoz össze a sors. Az ilyesmi csak a rossz könyvekben van megírva, ahol aztán összejönnek a párok, és vége is a történetnek. De az élet nem ilyen, nem ér véget a történet végi csókkal. Nem azt mondom, hogy Henry nem lehetne életed szerelme...
- Nem vagyok belé szerelmes! - vágtam gyorsan közben, Jared pedig oda sem figyelve folytatta.
- ... de esélyt sem adsz neki, hogy ez kiderüljön. S ez a lényeg. Bumm, adtok a vonzalomnak, lefeküdtök. Nagy ügy, legalább lesz egy jó estétek. Még az is lehet, hogy tök rossz az ágyban. - vigyorgott Jared, majd egyszerre nevettünk fel a gondolat abszurditásán.
- Ha utána nem lesz semmi, akkor sem fogod magad enni, hogy mi lett volna ha. De így, titeket elnézve... komolyan, már csak a sarokban sírás hiányzik, tiszta brazil szappanopera az egész. Veszekedtek, nevetgéltek, pattognak köztetetk a szikrák, aztán megint ölitek a másikat. Hidd el, nézni is fárasztó. - fejezte be a monológját, ami jobban szíven ütött, mint az autó wigani első napomon. Hátra pillantottam, ahol Henry állt, és a tavat fürkészte. Te jó ég, olyan istenien nézett ki, hogy szavakat nem lehet rá találni. Szőke haja már-már vörösesbe fordult a fényviszonyok miatt, fekete dzsekije és egyszerű farmere pontosan illettek rá. De a tekintete volt az, ami mindent vitt, és amibe teljesen beleestem. Tudtam, hogy Jarednek igaza van, de mennyire, hogy igaza, és elméletben mindez nagyon szépen működött. Szerinte én is bejövök Henrynek, amit csak remélni tudtam, és talán tényleg csak hagynom kellett megtörténni a dolgokat.
Csak a kivitelezéssel voltak kisebb problémáim. Nem sétálhattam oda csak úgy, és smárolom le a pázsit közepén.
- De Helena... - jutott eszembe a másik probléma is, aki épp az út közepén térdelt, és valamilyen nyakatekert pózban próbálta lefényképezni a tájat. - Nem ismerem régóta, de nagyon fontossá vált számomra azért is örülök, amiért Londonba költöznek. De mégis hogy hatna ez rá? Mármint olyan, mintha azért lettem volna vele jóba, hogy összejöjjek a bátyjával.
- Hidd el, Helena nagyon örülne a sikereteknek. Igazából bárkinek, aki nem Gretchen és valami fruska a volt iskolánkból. - fordított maga felé Jared, és a vállamra helyezte a karját. Töprengve bámultam rá vissza, ő pedig bíztatóan mosolygott rám.
- Jenny, gondolj a szüleidre. Ők is adtak maguknak egy esélyt. Most itt vagy te, és bár az ő útjuk szét vált, anyud épp wellnesezik a barátnőjével. Ő is helyre fog jönni, és ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, te is jól leszel. Ha azt hiszed, bárkinek is könnyű, tévedsz. Nekem sem volt, most mégis mindennek esélyt adok, azért is lapul egy telefonszám a zsebemben egy igencsak cuki pasitól. - virult fel az emlékre, és én is mosolyogni kezdtem. - Nincs az a mély gödör, amiből nem lehetne kimászni. Én is itt vagyok, Helena is itt van, és biztos vagyok benne, hogy az otthoni barátaid is melletted lesznek, anyudról nem is beszélve. Csak könyörgöm, tegyetek valamit, mert ez a szemmel vetkőztetés már kezd zavaró lenni. - nevetett, majd puszit nyomott a homlokomra, és Helena után sietett, aki már a vár bejáratánál várt minket.
Jared oktatása megmelengette a lelkemet, és teljesen igazat kellett adnom neki. Azok a fránya könyvek visznak magyánosan a sírba, miért nem tudják a kapcsolati problémákat is megírni? Bahh. Persze, nem csak ennyi maradt meg az egészből, csak épp továbbra sem tudtam, hogy kellene lépnem. Nem azt vártam, hogy Henry udvarolni kezdjen, vagy ilyesmi, jesszusom, a 21-ik században élünk. Oké, egy csokor bazsarózsának igencsak örülnék, de ezt a képzetképet gyorsan elhesegettem a szemem elől.
A tavat kezdtem nézni, és vártam, hogy a hideg és a szél kissé megritkítsa a fejemben uralkodó káoszt. Annyi minden összejött. Anyu, Ashton, Helena, Adelé, Gretchen, Peny, Mel és az apjuk, London, sőt még Miami is eszembe jutott.
De most csak a kirándulásra akartam összpontosítani, Loch Ness-re, a dombos tájra, és a zavartalan víztükörre, amin a fehér, kék, és szürke felhők visszatükrőződtek. Néhány színfolt megegyezett Henry szemszínével, amitől csak mosolyogni kezdtem magamban.
Henry még a tájba bámulós élményemet is tönkreteszi.
Éreztem, mikor ér mögém az emlegetett, és egy pillanatra behunytam a szemem, majd mély levegőt vettem, és a vár felé indultam.
- Csigalépcső van, és marha szűknek tűnik. - szólt hátra a válla felett Helena, miközben belépett az épületbe.
- Jesszusom, ezek nem lépcsőfokok, ezek konkrét tömbök. - vízhangzott Jared hangja a tényleg nagyon szűkös lépcsőházban, az emlegetett kőtömbök pedig egyenként a térdemig értek. Nem tudtam oldalra kinyújtani a kezem, annál sokkal szűkebb volt az egész, és világítás sem volt, csak amennyi a kintről beszűrődő fény adott. Jared után igyekeztem, de még így is lemaradtam tőle vagy 3 fokot. Henry türelmesen utánam jött, néha a derekamnál fogva segített, aminek fent állt az a veszélye, hogy kitöröm a nyakam, ugyanis ilyenkor rendszeresen megcsúszott a lábam.
- Lassan, nem sietünk. - szólt hátulról, mire mosolyogva hátrapillantottam, és meglepődve vettem észre, hogy senki nem jön utánunk.
- Azt hittem, tömeg lesz. - magyaráztam újabb fokot lépve, és kezdtem érezni a térdemben az erőfeszítéseket.
- Nem bírták a lassú tempódat, inkább várnak. - nevetett a hátam mögött a sunyi, és közben újabb lépcsőfokra segített fel. Már láttam a lépcsősor végét, de muszáj volt megállnom egy pillanatra kifújni magam. A falnak dőltem, és egy mozdulattal összefogtam bundzsi, hullámos hajamat. Mellettem épp egy rácsos ablak nyílt a vár-rom részeire és az egész területre. Mosolyogva bámultam ki, és most elösször jöttem rá, mekkora áldás, hogy Helenaékkal tartottam a körúton. Egymagam biztos nem jöttem volna el Skóciába, és nem láthattam volna ezt a szépséges tájat. A dombok, a tavak, a különleges házak, a levegőben is érezhető kultúra. Mind-mind hatalmas hatással voltak rám.
Henry is fellépett arra a fokra, amin én álltam, és a vállam felett bámult ki ő is. Éreztem a lehelletét a nyakamon, és felé fordultam. Arca csak centikre volt az enyémtől, de most igyekeztem nem megijedni.
- Még meg sem köszöntem, hogy elhoztatok. - hangom rekedtesen szólt, és őszinte hálával néztem Henryre. Tőle szokatlan őszinte mosoly jelent meg az arcán, az, amit folyton hiányolok, és ami mindig boldoggá tud tenni. A szívem majd kiszakadt a helyéről, ahogy őt néztem. Nem láttam rajta az a gúnyosságot, vagy felsőbbrendűságet, ami általában őt jellemzi. Csak Henry volt, én pedig csak Jenny voltam. Két ember, akik különlegesnek tartották a másikat. S ennyi épp elég volt. Egyenlőre.
- Nehéz eset vagy Jenny Sky Brown. - csóválta a fejét, a kezét a tarkómra csúsztatta, és ugyanabban a pillanatban csukódott le a szemhéjunk, amikor az ajkaink összeértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése