Jenny Brown - 6.

Elemi hányinger fogott el, ahogy megéreztem a hosszú ujjakat a combomon. A másik kéz szorosan tartotta a kezeimet a hátam mögött, miközben kívülről dulakodás hangjait vettem ki. A zár egyre csak csörgött, ahogy próbálták felfeszíteni az ajtót, a rohadék keze pedig egyre csak siklott felfelé a lábamon.
- Ne is figyelj rájuk. - mondta az idegen, és az ajkát a nyakamra tapasztotta, én pedig éreztem, ahogy félelmemben legördül egy könnycsepp az arcomon.
Próbáltam rúgni, de annyira sötét volt a kamra szerű valamiben, hogy csak az ajtó vékony keretét tudtam kivenni a konyha világítása miatt.
Akkor telt be a pohár, mikor a mellemhez ért, és teljes tenyerével fogdosni kezdett. Taktikát váltottam, és összeszedtem minden erőmet, megfeledkezve a fájdalmaimról, és a dübörgő szívverésemről.
Amerikai foci módba váltottam, és teljes testemmel megindultam előre, megpróbálva erőssen az ajtónak taszítani az illetőt.
- Hé! - lepődött meg a támadóm, és ráadásul sikerült az ágyékába térdelnem. Meglepetten engedett a szorításon, de nem eléggé, hogy a kezemet is kiszabadítsam, ezért megpróbáltam a lábára taposni, de ez sem talált.
- Te kis dög. - ragadta meg a nyakam, és éreztem a bűzös lehelletét a bőrömön. Próbáltam besaccolni, hogy hol lehet a feje, de inkább feladtam, és teljes erőből lefejeltem.
- Bassza meg! - üvöltöttem fel az éles fájdalomtól, de végre elengedett, és hallottam, ahogy nekiesik egy polcnak.
- Eltörted az orrom, te szuka! - üvöltött vissza, én pedig az ajtót tapogattam, hogy megtaláljam a zárat. Mégis ki az az idióta, aki egy kamra belső részére tesz zárat?
- Rohadj meg! - üvöltöttem vissza magamból kikelve, remegő kezem pedig végre rátalált a zárra, és elfordítottam a foggantyút. Feltéptem az ajtót, és kizuhantam a padlóra.
- Jenny, nézz rám! - fordított a hátamra Ashton, miközben megpróbáltam normalizálni a légzésem. - Rohadtul vérzik a homlokod! Beverted? - kérdezte, és káromkodva a kamra felé vetette magát.
- Le...lefejeltem. - válaszoltam dadogva - Mel. - szipogtam, ahogy az adrenalin elmúlása átszakította a gátat, és sírva fakadtam.
- Szerintem a homlokodnak egy életre annyi. Szépségversenyen már nem fogsz tudni indulni. Haraphattad is volna, vagy karmolni, vagy valami. - magyarázta Ash, ahogy újra fölém hajolt és a végtagjaimat vizsgálgatta.
- Minek jöttél ide? - kérdezett vissza hisztérikusan a másik érintett. A hálálatlan kis tinédzser, tuti bezárom otthon a saját szobájába, és beolvasztom a kulcsot.
Nem hallottam, mi történik körülöttem, csak lassan megpróbáltam felülni, de túlságosan homályosan láttam a könnyektől.
- Gyere, mennetek kell. Ezt pedig nyomd a homlokodra. - kapott a derekam felé Ash, mire undorodva felsikoltottam.
- Oké, nem érek hozzád, de muszáj felállnod. Mel, te pedig ne merj elszökni, mert ez mind a te hibád! - szidta le Melt hihetetlenül ijesztő és dühös hangon, amitől még nekem is a hideg futkosott a hátamon. Nem üvöltözött, vagy emelte fel a hangját, de kifejezetten bántó hangon szólalt meg.
A vizes rongyot a homlokomra nyomtam, majd el is vettem. Vörös folt sötétítette az amúgy sem túl tiszta anyagot.
- Ne, így... így nem mehetek haza. - motyogtam, miközben Ash után botladoztam, ahogy húzott maga után mindkettőnket a bejárati ajtó felé. Egy csomóan észre sem vették, hogy valami történt, de azért egy kisebb tömeg összegyűlt a konyhába. Ash kilökte az ajtót, és maga elé húzva mindkettőnket szabályosan kilökött rajta. Botladoztam még egy ideig, Mel pedig mély sóhajjal dőlt a falnak. A fiú elém állt, így nem láttam Mel-t, helyette azonban erős fű szag kúszott felfelé az orromba, ami vélhetően Ash pólójából áradt. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy az enyém sem lehet különb.
- Jobb, ha mielőbb eltüntök, a fejedet pedig otthon kösd be. Marko kemény arc, és nem fogja ennyiben hagyni az ügyet.
- Fantasztikus. - morogtam, és sűrűn pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom. Ha reggel nem is kaptam agyrázkódást, mostmár biztosan.  
- Mel, te pedig ne gyere vissza többé. Felismerlek, és hidd el, magam viszlek haza. - fenyegetőzött Ash, a hangja pedig nem tűrt ellenkezést, és ilyenkor ismét azt éreztem azt a durvaságot, mint mikor elösször láttam ugyanitt a lámpa alatt.
- Hú, de megijedtem. - gúnyolódott a kiscsaj, én pedig mellé lépve megragadtam a csuklóját, és a kapu felé irányítottam.
- Köszi mindent. - fodultam vissza Ash felé, mire csak biccentett.
- Remélem nem találkozunk többet. - mondta, mire meglepetten hátrahőköltem. Újra végignéztem rajta, de csak a sziluettjét vettem ki, háta mögül jövő lámpa fényei miatt, az arcát nem láttam. Nem adott semmi magyarázatot, becsukta mögöttünk a kaput, én pedig magamra maradtam egy lázadó tizenévessel, aki rettenetesen dühös volt.
- Anyád odáig lesz a boldogságtól. - jegyeztem meg, miközben legalább 3 lépéssel előttem járt. Csepergett az eső, de szinte egyikünk se vett róla tudomást. Az utca lámpái narancssárgán világították meg a nedves járdát, és csak néha húzott el mellettünk egy autó vagy egy busz.
- Úgysem mondod el neki. - vont vállat, mire összeszorítottam a fogaimat.
- És miért is ne mondanám?
- Mert tuti most sem azt mondtad neki, hogy eljössz értem egy olyan buliba, ahol mindenki be van tépve és ittas, mint az állat, és ha most mégis elmondod neki, hogy hol voltam, hazugnak fog titulálni. -  fordult felém csípőre tett kézzel, és én is megtorpantam. Nagyon örültem volna, ha Ash velünk jön, és nem is értem, miért nem ajánlotta fel, hogy hazakísér minket.
- Majdnem megerőszakoltak miattad, te kis csitri, tutira agyrázkódásom és 8 napon túl gyógyuló sérüléseim vannak.
- És? Kértem, hogy gyere ide? - kérdezett vissza, miközben hajtottam egyet a rongyon, hogy hűvösebb rész érintkezzen a sebemmel.
- Nem értél haza vacsorára! - üvöltöttem magamon kívül.
- Nagy ügy, máskor is volt már ilyen.
- Márpedig ilyen nem lesz, amig én itt vagyok.
- Akkor igazán húzhatnál már haza. - sóhajtott lemondóan, és újból elindult, én pedig a hajamba túrtam idegesen. Kócos volt, és összeragadt a párától. De volt egy olyan érzésem, hogy más testrészeim sokkal rosszabb állapotban vannak. A lábam sajgott, a csuklóm bizsegett a fájdalomtól, a homlokom veszettül lüktetett, és a nyakamon is éreztem még a kéz nyomait.
- Honnan van a hamis személyid? - kérdeztem inkább érdeklődve, mint sem szigorúan, mire meglepően hátrapillantott, majd gyorsan fapofát is vágott.
- Miért, tán neked is kell egy, vagy mi? - kérdezte közönyösen, de legalább nem tagadta.
- Csak érdekel, hogy egy tizennégy éves fiatal lány mégis hogy rendelkezik ilyen kapcsolatokkal.
- Mark juttatott be minket.
- Aha, a bébis csávó... - morogtam, mire csak hátrafelé mutatta a nemzetközi középső ujjas jelzést.
- És ő most hol volt? - érdeklődtem kedvesen.
- Ugyanott. - válaszolta tömören, és éreztem, hogy valamit elhallgat.
- Épp veled, gondolom.
- Semmi közöd a kapcsolatomhoz. - morogta, miközben befordultunk az utcába.
- Elképesztően romantikus lehet. - állapítottam meg.
- Ugyanmár, nekem legalább van barátom, míg te egy olyan emberre pályázol, akinek van barátnője. Gáz vagy. - mondta, én pedig meglepődve torpantam meg egy pillanatra.
- Miről beszélsz?  - kérdeztem vissza értetlenül, mert ennek tényleg nem volt semmi értelme, és már kezdtem azt érezni, hogy mindez a beszélgetés a fejfájásom illúziója.
- Tök egyértelmű, hogy bele vagy esve Henry-be. - fodult felém sátáni mosollyal, mire röhögni kezdtem.
- Tévedésben vagy, drágám. Egy napja sem ismerem, és igazán undok. De amúgy azt sem értem, miért magyarázkodom itt, pont neked. Húzás befelé. - mutattam az ajtó felé, mire nevetgélve elindult abba az irányba.
Szóval Henrynek van barátnője. Mondjuk, sejtettem. Sajnálom is szegény lányt, biztos vele sem kedvesebb. Henrynek van egy stílusa, amit szerinte képtelenség elviselni. Jó, a hihetetlen teste sok mindent kompenzál, de azért bunkó. Nagyon. És Mel-nek nincs igaza, nem is tetszik, sőt, kifejezetten irritál.
Beléptem az ajtón, és hallottam, ahogy a tévé szól a nappaliban.
- Ó, Mel azonnal felrohant a szobájába. Kicsit későn jöttetek, eltévedtél? - érdeklődött Eliz hátra sem fordulva, Peny azonban tátott szájjal nézett végig rajtam. Mutattam neki, hogy hallgasson, mire bólogatva visszafordult a képernyő felé.
- Igen, rossz utcába fordultam elösször. Átmegyek a szomszédba, ha már nem kell segítenem. - mondtam hátrálva az ajtó felé, Eliz pedig csak legyintett. Úristen, ez a nő nagyon durván vak, nem igaz, hogy nem vette észre Mel kemény fekete sminkjét és fekete holmiját.
Átszaladtam az úton, és becsöngettem Helena-ékhoz. Szerencsétlenségemre ismét Henry nyitott ajtót, de legalább fel volt öltözve. A képzeletem azonban újra eljátszott a pillanattal, mikor tökéletes testét nézegethettem.
Gyorsan észhez tértem, ahogy tátott szájjal végigsiklott a pillantása rajtam.
- Még egy autó elütött, vagy mi a fene történt? - kérdezte, miközben elállt az útból, és beinvitált a házukba.
- Hosszú. Be kellene kötni a homlokom. - vettem el a rongyot a fejemről, ő pedig felszisszent.
- Orvoshoz kell, hogy vigyelek. - mondta, és már nyúlt a kabátjáért.
- Nem, ne! - csattantam fel erőteljesebben, ő pedig elkerekedett kék szemekkel nézett vissza rám. - Csak kösd be kicsit normálisabban, nincs semmi bajom. - magyaráztam, majd körbenéztem a nappaliban. - Hol van Helena? - kérdeztem, mire Henry arca elkomorodott.
- Dolga van, Londonba ment. Holnap este jön csak haza. - válaszolta, én megértően biccentettem. - Ülj a kanapéra! - utasított, majd az emelet felé vette az irányt.
- Szia Kennedy! - szisszentem fel, ahogy a kutya boldogan csaholva nekiszaladt a lábamnak. Biztos megérezte, hogy nem vagyok túl jól, mert hátratolatott, és morogni kezdett, majd ugatni.
- Kennedy, mi a baj? - kérdezte Henry aggódva, az asztalra dobva az elsősegély dobozt. Odatérdelt a kutya elé, aki egyre csak az orrát ütögette a mancsával.
- Öhm, szerintem... izé, a fű szagot érzi. - mondtam kínosan, mire Henry tátott szájjal bámult rám vissza. Levettem magamról a dzsekit, és jó messzire hajítottam, de ettől Kennedy csak nyugtalanabb lett. Vélhetően a nadrágom és a pólóm is ontotta magából az alkohol és a füst szagot is.
- A kezed, te jó ég... - kapta el a csuklómat Henry, mire feljajdultam.
- Jé, milyen lilák. - állapítottam meg nagyon bölcsen, mire a szőke szomszédom "nem mondod komolyan" pillantással méltatott.
- Ülj le, átvizsgállak, mert ahogy elnézem, a saját sérüléseiddel sem vagy tisztába. - korholt le, és elkezdte tapogatni a fejem.
- Itt egy szép kis púp... - sorolta, én pedig türelmesen, kihúzott háttal ültem, és a mellkasával szemben próbáltam beindítani a röntgen szemem, hogy esetleg a pólóján átlássak. Sikertelen ügy, nem működött. De a karja így is csodás látványt nyújtott, ahogy megfeszültek és kidomborodtak az izmai.
- Lehet, hogy agyrázkódást is kaptam. - szóltam közbe, mire a szemembe nézett.
- Miből sejted? - érdeklődött, és a pupilláimat vizsgálta.
- Öhm... - böktem ki vörösen. - Ezt csak úgy sejtem inkább.
- Szédülsz? Homályosan látsz? Zavart vagy? - kérdezte végig, mire kénytelen voltam mindenre nemet válaszolni. Bár az utolsó lehetőségen elgondolkodtam.
- És mégis hogy szeretnéd megmagyarázni, hogy a nyakadon ki tudom venni egy teljes kéz lenyomatát? - éreztem a hangján, hogy kezd dühös lenni. - És azt nem fogadom el válasznak, hogy "á, tudod, csak szeretem a szadomazo szexet."
- Miért ne szerethetném? - kérdeztem vissza viccesen, de nem értékelte túlságosan. Pedig olyan magas labda volt!
- Vagy elmondod, mi történt, vagy beviszlek, és az lesz az első dolgom, hogy bekössék a szádat. - ült le a dohányzóasztalra, így egy vonalba került a tekintetünk.
- A számat? - kérdeztem zavartan.
- Igen, hogy megkíméljem magam az idegesítő szövegelésedtől.
- Csak láss el, aztán talán elmondom. - nyögtem ki, miközben a keze a hátamon siklott lefelé.
- Itt fáj? - kérdezte, és meglepődve vettem észre, hogy becsuktam a szemem.
- Nem. - szorítottam össze a fogaimat, ahogy felidéztem a mocskos kezek érintését a bőrömön.
- Okkééé...-nyújtotta el a szavat Henry, vizslató szemei pedig nem engedtek el túlságosan.
- Le kellene venned a nadrágodat.
- Vagy inkább be kellene mosnom neked egyet. - válaszoltam reflexből, mire elvigyorodott.
- Csak hogy megvizsgálhassalak. - vont vállat.
- Felejts el. A lábamnak nincs baja, csak a reggel történtek. Túlélem.
- Szép ez a kötés a homlokodon, kár, hogy mellé még szereztél egy újabb nagyszerű sebet egy lila folttal együtt.
- Aham. - nyögtem, miközben fertőtlenítőt fújt a fejemre. Eszembejutott Ashton, és az a gyengéd érintése, amely ellentétben áll Henry szakszerű és kicsit sem lágy mozdulataival.
- Hogy szerezeted? - kérdezte.
- Te nem adod fel, mi?
- Nem szokásom. - tisztogatta egy gézdarabbal, és láttam, ahogy sárgássá válik az anyag. Biztos jódot fújt rá.
- Lefejeltem valakit. - böktem ki végül, és érdekes mód Henry arcán elismerés tükröződött.
- Biztos megérdemelte. Hatásos volt? - érdeklődött inkább kíváncsian, mint megvetőn.
- Esélyes, hogy eltört az orra.
- Az igen, ügyes. Mondjuk a homlokod nem lesz már a régi, de idővel halványodni fog a forrás.
- Csúcs. - sziszegtem a csípős fertőtlenítő miatt.
- A nyakad azért még érdekelne...
- Hmm, tényleg? - kérdeztem vissza, és egy egésszen más jelenet játszódott le a szemem előtt egy egésszen már helyszínen.
- Mármint fojtogattak? - rántott vissza a valóságba Henry, én pedig vörös fejjel válaszoltam.
- Csak a... mindegy, fogták a nyakam, ennyi. - zártam le tömören a témát.
- Még azért egy kérdésem lehet?
- Úgysem tilthatom meg...- sóhajtottam lemondón.
- Be vagy tépve? - kérdezte vigyorogva, mire szúrós szemmel néztem vissza rá.
- Nem, nem vagyok. Csak olyan helyen voltam, ahol durva a buli. Mel-ért kellett mennem. - válaszoltam, és a megértés jelét fedeztem fel Henry arcán.
- Az szép. Szegény Kennedynek különösen érzékeny a szaglása. De amúgy hullámokban áramlik belőled a bűz.
- Köszi, azt hiszem, életem legszebb bókját kaptam. - bólintottam elismerően, mire nevetni kezdett.
- Csak az igazat mondom. Szóval, ha jól rakom össze a képet, a buliban valaki elkapta a nyakad, és te lefejelted? - kérdezte, és egy ragtapaszt nyomott a fejemre. Felkelt, és a konyhába sétált.
- Igen, valami ilyesmi. - nem akartam megmondani neki, hogy kishijján megerőszakoltak. Lehet, hogy csak én túlzom el, és amúgy sem vagyunk barátok. Nem is fogok senkit beavatni a részletekbe. Elég nagy szégyen ez önmagamnak is, nem akarom még mások sajnálatát is elviselni.
- És közben beverted a fejed, és a csuklódat is lefogta az illető?
- Mi vagy te, bűnügyi szakértő? Mit érdekel? - támadtam vissza idegesen, ő pedig felemelte a kezeit, mintha csak védekezne.
- Oké, oké, ha nem mondod el, nem mondod el. Felfogtam. - megragadta a kezeimet, és mindkettőre hidegvizes borogatást tett, majd a nyakamra is tekert egyet, akár egy sálat.
- Uh, de jó. - sóhajtottam fel, ahogy a hideg anyag hűteni kezdte sajgó duzzanataimat.
- Amúgy... ismersz egy Ashton nevű fiút? - kérdeztem, Henry izmai pedig megfeszültek, arca pedig döbbentté és ingerültté vált.
- Elég gyakori név. Hogy néz ki? - érdeklődött, de láttam, hogy agyban már máshol jár, és nem túl pozitív értelemben.
- Hát... ööö... fekete hosszú haja van, magas, és van egy ajakpiercingje. Ja, meg egy a szemöldökében is. - tettem hozzá idegesen. Henry felállt az asztalról, és a konyha felé sétált, kezével a homlokát dörzsölte.
- Ő tette ezt veled? - kérdezte visszafojtott dühvel, mire csak a fejem ráztam.
- Nem, sőt, segített megtalálni Mel-t, meg kedves volt... - dadogtam, és én is felálltam, de a bejárati ajtó felé lépkedtem. Henry a pultnak támaszkodott, mint aki mingyárt kitörni készül, ujjai elfehéredve markolták a pult szélét.
Basszus, tényleg be kellene kötözni a számat, hogy soha többet ne szólalhassak meg.
- Valami... valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva,és Henry újra rám nézett. Szeme gyűlölettel telt, és arckifejezésétől ki tudtam volna futni a világból. Messze nem volt már olyan jóképű, mint általában, jobban hasonlított egy áldozatára lecsapó oroszlánra.
- Most menj haza, Jenny. - mondta kimérten. - Helena holnap este ér haza. Ha fájdalmaid vannak, vegyél be egy fájdalomcsillapítót, ha pedig rosszul vagy, azonnal vitesd be magad a sürgősségire. - újra a pult irányába nézett, amit jelnek vettem, és egy gyors mozdulattal az elhajított dzsekimért nyúltam.
- O...oké. Akkor holnap. Öhm, köszi a segítséget. Szia. - léptem ki idegesen az ajtón, meg is botlottam, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyom.
Nagyon esélyes, hogy én vagyok a világ legidiótább személye, attól függetlenül, hogy nem tudom, mi játszódik a háttérben. De nem kell ahhoz Frued-nak lennem, hogy rájöjjek, Ashton és Henry nem épp a legjobb barátok. Tuti valami középiskolás ügy, fogadni mernék 100 font-ban, hogy Henry volt a menő, Ashton pedig az, aki folyamatosan az igazgatónál kötött ki.
Túlságosan fájt a fejem, és fáradt voltam, hogy bármin is igazán gondolkodni tudjak.
Csak aludni akartam, és elfelejteni a mai napot, de előtte még hallani anyám hangját, és meggyőzni, hogy minden a legnagyobb rendben.
De mivel Wigan a sztereotípiákkal ellentétben a napjaim minden percére tartogat meglepetést, szinte meg sem lepődtem, hogy az új otthonom előtt egy rendőrautó parkolt.

Jenny Brown - 5.

- Szerencséje volt.
- Szerencsém? Maga szerint az szerencse, hogy egy hatalmas lila folt a lábam és úgy van bekötve a fejem, mint valami pszichiátriáról szabadultnak? - hördültem fel, mire az orvos csak a vállát vonogatta.
- Nem tört csontja, nincs belső vérzése és még csak nem is szédül. A fején levő seb is napok alatt begyógyul. - magyarázta miközben aláírt két papírt.
- Szuper. - morogtam
- Ha sajog a feje, vegyen be két szem fájdalomcsillapítót, ha fülzúgást, szédülést vagy bármi rosszullétet érez, azonnal jöjjön vissza.
Mély sóhajjal ugrottam le a vizsgáló ágyról, majd felszisszentem a lábamba hasító fájdalmon. Azt hiszem, pár napig kénytelen leszek kihagyni a futást.
Kiléptem a rendelő ajtaján, ahol Peny és Mel ültek Helena társaságában. Láttam, ahogy Mel arcán megjelenik egy rosszindulatú vigyor, Peny pedig szomorúan nézett rám. Helena felpattant a helyéről.
- Biztos nem kell benn maradnod? - lépett oda hozzám aggódva.
- Tuti. A doki szerint szerencsés vagyok. - vontam vállat.
- Sis, mit csinálsz te itt? - hallottam a hátam mögül egy férfi hangot, mire meglepetten összerezzentem, de nem fordultam felé.
- Szia Henry. Jenny-t elütötte egy autó, pont, mikor nekem akart köszönni. - lépett testvére mellé Helena, mire én vörös fejjel lesütöttem a szemem. Nagyon gázul nézhettem ki bekötött fejjel.
De amúgy meg mit érdekelt? Izzadtan is látott már, akkor sem nézek ki jobban.
Biztos annak az oka, hogy bevertem az üvegbe a fejem. A doki rosszul diagnosztizált, agyrázkódásom van. Elég Doktor House-t néztem végig ahhoz, hogy magam is diagnosztizáljam a tüneteimet.
Lassan megfordultam, miközben éreztem, hogy Peny mellém lép, és szembe találtam magam egy fehér egyenruhát viselő, szőke hajú félistennel.
- Te itt dolgozol? - bukott ki belőlem a kérdés, mire Helena nagy szemekkel pislogott rám, Henry pedig unottan.
- Gondolom igen nehéz volt rájönni, Sherlock.
- Jaj, Henry, ne legyél már ilyen bunkó, mégis honnan kellett volna tudnia? - támadta le a bátyját a szőke kishúg, én pedig átöleltem Peny vállát.
- Hihetetlenül érdekfeszítő ez a beszélgetés, de ha jól emlékszem, megegyeztünk valamiben, Jenny. - fordult felém Mel keresztbefont kezekkel, és megemelte az egyik szemöldökét.
Nemár, ez valami angol kiváltság?
- Persze, ebédelnünk is kell lassan. - motyogtam, majd újra a testvérpárra néztem, akik valamin vitatkozni kezdtek. - Öhm, mi megyünk.
Helena pillantása újra felém irányult, majd ellépett a még mindig a húga felé magyarázó Henry-től.
- Hívok egy taxit. - szedte elő a telefonját, miközben Henry a nevén szólongatta a lányt, de az nem vett róla tudomást. Henryre néztem - mit néztem, bámultam - és a bosszúság jelét véltem felfedezni az arckifejezésében. De az tény, hogy elképesztően festett az ápolói egyenruhájában. Hiába, jóképű pasi plusz uniformis, biztos eredménye egy jó kis térd remegtetésnek.
Henry végül feladta, és gyorsan elköszönve tőlünk elindult a másik irányba, aztán a válla mögött még utánam szólt.
- Nagyon csini a sapid, Jenny! - kuncogott a dög, mire bemutattam neki a középső ujjamat, de sajna addigra újra hátat fordított.
Helena mindnyájunkat kiterelt a hatalmas üveg ajtón, és a már felszáradt betonon, ragyogó napsütésben vártuk a fuvarunkat.
Hazaérve Mel felszaladt a szobájába, Peny pedig a konyha felé vette az irányt, és lepakolta a konyhapultra a bevásárolt élelmiszert, én pedig megálltam a nappaiban található tükör előtt. A kötés máris félrecsúszott a hajamon, és tényleg úgy néztem ki, mint valami elmeroggyant. Mély sóhaj közepette lehámoztam a fejemről, felfedve így a homlokom közepétől induló sebet, ami egésszen a jobb fülemig húzódott, habár ott már eltakarta a hajam.Duzzadt volt és érzékeny, és alig tudtam használni a mimikámat a sebet összehúzó apró kapcsok miatt. Olyan fejem volt, mint aki folyamatosan meglepődik.
Szuper, kibaszottul szuper.
A konyhában Peny már javában tevékenykedett, én pedig nekiálltam csinálni néhány szendvicset.
Őfelsége Mel is lesétált kis idő után a szobájából, majd el is indult a bejárat felé, mire a homlokom lüktető fájdalma miatt ingerültebben utána szóltam.
- Ennyi? Se szó, se beszéd lelépsz?
- Vacsira hazaérek, így egyeztünk meg, nem? - vonta meg a vállát, mire a pultra dobtam a rongyot.
- A te életed, úgy teszed tönkre, ahogy akarod. - morogtam, Mel pedig a szemeit forgatta.
- Bla, bla, egyéb mondani való? - fogta a kilincset, miközben hátrapillantott a testvérére, aki megszeppenve lógatta a lábát a bárszéken, és épp almát vágott kis kockákra.
- Ha ennyi festéket nyomsz magadra, hetente kell venned új szemhéjtust. - böktem ki, mire Peny halványan elmosolyodott, Mel pedig dühösen bevágta maga mögött az ajtót.
- Esküszöm, a nővéred olyan, mint egy mini Jenny Humphrey a Gossip Girlből.
- Nekem Blair volt a kedvencem. - vigyorgott Peny.
- Nekem is, de azért ha egy mód van rá, ne legyél olyan, mint ő. - böktem felé a villával, mire sűrűn bólogatni kezdett, mintha egy életfontosságú tanítást adtam volna át.
- De amúgy meg... 10 éves vagy, miért nézel te GG-t? - ráncoltam a szemöldököm, majd fel is szisszentem a fájdalomtól. Oké, úgy tűnik, maradunk a meglepett arckifejezésnél. Remélhetően nem örökké, különben beperelem a dokit, esküszöm.
- Tavaly nyáron maratonban végignéztem. - vonta meg aprócska vállát. - az osztályban mindenki nézte, még a fiúk is, képzeld. Azóta is szerelmesek Serena-ba. - kacarászott.
- Fura egy generáció vagytok.
Peny-vel ketten nagyon jó hangulatban főzőcskéztünk, és szinte meg is feledkeztem Mel-ről, hogy merre van és mit csinálhat, de a vacsora közeledtével egyre rosszabb érzésem támadt.
Eliz is hazaért, kicsit fáradtan ugyan, de boldogan mosolygott ránk, ahogy a konyhában terítettünk, én pedig akkor lettem nyugodtabb, mikor közölte, hogy a férje nem tér haza ma este. Nem kérdeztem, miért, ő pedig nem mondta. Így volt ez jó.
- Mel a szobájában van? - kérdezte Eliz, én pedig összeszorítottam a fogaimat. Folyamatosan az órát és a bejárati ajtót lestem, de Mel-nek nyoma sem volt.
- Nem, őőő, elment az egyik barátnőjéhez. Mondtam, hogy érjen haza vacsorára, de biztos nem nézik az időt. - kamuztam vörös fejjel.
- Ó, melyikhez? - kérdezett vissza könnyedén, mire idegességemben a hajamat kezdtem fésülgetni.
-Rose-hoz. - mentett ki Peny, mire hálás pillantást küldtem felé. - Itt voltak az Ausztrál nagyszülei,és hoztak neki egy csomó új dolgot. Biztos azt nézegetik meg próbálgatják.
- Rose kedves lány, örülök, ha a lányom vele barátkozik. Már kezdtem félni, hogy megint azzal az Amandával barátkozik. Tudod Peny, az a lány mindig feketébe járkál. - ó, basszus, miért kell nekem ennyit hazudoznom a kiscsaj miatt? És az anyja miért nem veszi észre, hogy mi  a helyzet, nincsenek anyai megérzései, vagy valami?
- Vacsora után elmegyek hozzájuk, ha gondolod, Eliz. - nem fordultam felé, hogy ne vegye észre, ahogy kattog egy gondolat a fájó fejemben. - Gondolom, sok dolgod van még, ha megadod a címet, az okostelefonom majd elvezet oda. - magyaráztam, mire Eliz elgondolkodva bólintott.
- Oké, habár fel is hívhatom őket...
- Nem, ugyan, elmegyek én, ne zargassuk a szülőket. - vágtam rá gyorsan, Eliz pedig beleegyezett.
Egy órával később már fekete dzsekiben, farmerben és tornacipőben siettem végig az utcákon. Nem kellett a gps, tudtam, hova megyek, és nem rajongtam az ötletért. Nem is igazán tudtam, miért csinálom, értem sem jött utánam anyám. De ha már Peny képes volt szemrebbenés nélkül hazudni, hogy védje a nővérét és engem is, akkor az a minimum,hogy csekkolom a házat, ahova Mel tegnap bement.
Hűvös volt és sötét, ráadásul a szél is fújt. Ahhoz képest, hogy elméletileg nyár van, összébb húztam magamon a dzsekit és szaporábban lépkedtem. Befordultam a sarkon, majd próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik kapun is mentek be. Végül nem is kellett megerőltetnem magam, az egyik házból kemény rock szólt, csodálom, hogy még nem hívták ki a rendőröket csendháborításért. Egy srác támaszkodott a falnak, de csak akkor vettem észre, mikor utánam szólt.
- Hát te meg hova ilyen sietőssen? - hangja kemény és férfias volt, de egyáltalán nem haragos vagy dühös.
- Az egyik ismerősömért jöttem. - léptem be a kapun, mire utánam jött. A mozgásérzékelő lámpa felkapcsolódott, így képet kaptam a fiú kinézetéről. És elakadt a szavam.
Arcvonásai durvák és élesek voltak, hollófekete egyenes haja a vállát simogatta, kezén fekete bőrkesztyű fénylett, ahogy a szeméből kisöpört két tincset. Ajakkarika fogta körbe telt ajkait, és a szemöldökében is ott virított két fekete gömb.
Fekete testre símuló pólót és nadrágot viselt, szintén fekete bakanccsal.
Elsőre meghökkentem, és meglepetten hátrébb léptem. Ha valaha is rosszfiút kellene ábrázolnom, biztos róla mintáznám. Egy fejjel magasabb volt nálam, bár ez nem meglepő.
Idegesen a hajamba túrtam, és egyre az ajtó felé pislogtam, aminek üvegjén a benti fények tükröződtek vissza.
- Szép seb. Beleestél egy késbe, vagy mi? - bökött a homlokom felé, mire automatikusan hozzáértem mai szerzeményemhez.
- Nem, ma elütött egy autó, és ahogy legurultam róla, végighasította valami. - hadartam.
- Szerintem nem ártana bekötni.
- Be volt, csak... levettem. - haraptam a számba, mire elvigyorodott. Tökéletes fogsort villantott, fogszabályzó nem teszi ennyire tökéletessé.
- Ja, a kórházban elég gázul csinálják meg. Gyere, én már kitapasztaltam ennek a módját. Van bent kötszer. - indult az ajtó felé, én azonban szabadkozni kezdtem.
- Ó, nem, én csak Mel-ért jöttem...
- Ugyan, két perc. Így el fog fertőződni meg csúnya csík lesz a fejeden. - nyitotta az ajtót, ahonnan sűrű füst gomolygott ki. Meglátta elkerekedő szememet, majd felsóhajtva elkapta a könyököm, maga elé irányított, és átnyomott a tömegen.
Ez nem a Sakáltanya volt, de elfogott az érzés, miszerint soha nem akarok ide visszajönni.
A nappali szerű helységben durva pogó ment, lányok ültek a kanapén, és az asztalon felborult egy csomó ital. A fények villogtak és megvilágították a porszemeket, máskor pedig a sarokban smároló párok is felvillantak.
Az ismeretlen és ijesztő fiú csak vezetett tovább, fel a lépcsőn, én pedig kezdtem nagyon félni. Mi van, ha bezár egy szobába, és megerőszakol? Vagy belém nyom valami cuccot? Vagy rávesz valami durvára?
A szívem egyre hevesebben vert, de nem tudtam megszólalni.
Benyitott egy fürdőszobába, ahol épp a mosógépen próbált szeretkezni egy fiatal pár, de ránk nézve ijedten szétugrottak, és bocsánatkérések közepette kiszaladtak az ajtón.
- Ülj a kád szélére. - utasított a fiú, mire remegve leültem a hideg kőre. Ő felnyúlt a legfelső szekrény tetejére, és levett egy elsősegély táskát. Közben kivillant a boxere széle, és zavartan lesütöttem a szemem.
Kipattinotta a táskát, majd előszedett néhány kötszert és ragtapaszt.
- Meg merhetem kérdezni, hogy mégis mikor lettél profi a sebkötözésben? - érdeklődtem remegő hangon, mert nagyon frusztrált a néma csend közöttünk.
- Itt mindig van kit ellátni. Beleesnek az üvegszilánkba, összeverekednek, megsütik magukat. Mivel általában én vagyok az egyetlen józan, és kórházba nem mehetnek betépve, én lettem a doki bá'.- magyarázta, miközben apró csíkokat vágott a bőrszínű ragtapaszból.
- Most nem is tudom, melyik szóra reagáljak. - motyogtam, mire rám pillantott, és elmosolyodott. Lehet, hogy a kinézete és az arca durvaságról és kemény dolgokról tudott volna mesélni, de barna szemei olyan melegséget árasztottak, amelyektől hirtelen megnyugodtam.
Nem volt jóképű, de éppenséggel hosszú és fekete szempilláival, valamint dús ajkaival csúnya sem. Külsőre Henry nyomában sem ért, de ez ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt.
Bevizezett egy kis gézdarabot, majd lágyan a sebem környékét kezdte tisztogatni.
- Szóval...itt laksz? - böktem ki az első normálisnak tűnő kérdést, mire tovább mosolygott.
- Csak az egyik szobát bérlem, úgymond.
- Aham, értem. - motyogtam, pedig nagyon nem értettem. - És akkor hogy-hogy nem bent bulizol a többiekkel?
- Mert meguntam a színjátékot, miszerint a volt barátnőm, akit kidobtam, úgy próbál visszacsábítani, hogy eljátsza, hogy részeg, és mindenkivel összeáll smárolni, dugni, és még ki tudja mit. Nem és kor nem számít. - vont vállat, én pedig elkerekedett szemekkel néztem vissza rá. MIVAN? Úristen, Mel, mi a jó istent csinálsz te itt?
- Akkor ez egy ilyen... bordélyház? - ráncoltam a szemöldököm automatikusan, és fel is szisszentem.
- Próbálj egy ideig pókerarcot vágni, különben sosem gyógyul meg. Amúgy - vigyorgott, és látszott, hogy szíve szerint képen röhögött volna - nem, nem bordélyház. Csak tudod, isznak meg tépnek, és amit a további dolgokat az univerzum ád.
- Ja, mert ez tök normális dolog. - néztem magam elé még mindig döbbenten.
- Wigan kicsi. Ami pedig itt történik, ebben a házban, az itt is marad. Habár sok az újonc, úgyhogy kiváncsi leszek, meddig fogják tartani a szájukat.
- Hidd el, ezek némasági fogadalmat tettek. - morogtam, mire meglepetten rám nézett, további választ várva.
Felsóhajtottam, és folytattam: - Au-pairként dolgozom egy családnál, és az idősebb lányért jöttem. Tegnap követtem és láttam, hogy ide jön, de ma nem ért haza vacsorára, és semmit nem mond, így hát eljöttem érte, úgymond.
- Hány éves? - kérdezte. Furcsáltam, hogy nem a nevét kérdezte, de inkább megválaszoltam.
- 14. - mondtam, mire felszisszent, és csóválni kezdte a fejét.
- Tutira hamis személyije van, mert Peter, a hely tulajdonosa csak 16 éven felülieknek enged betekintést eme impozáns épületbe.
- Kurva jó. - csúszott ki a számon, és oda is kaptam a kezemmel, míg névtelen ápolóm magában nevetgélt. - Már bocsánat. - mondtam vörös fejjel, mire csak legyintett. - Amúgy te hány éves vagy? - kérdeztem, és végignéztem rajta. Nem tudtam volna megsaccolni sem.
- Két nap múlva töltöm a 21-et.
- Öhm, akkor Boldog Születésnapot így előre, vagy valami.
- Köszönöm, vagy valami. - vigyorgott, mire én is elmosolyodtam.
- Kész is vagyunk. Ha a hajadat kicsit odafésülöd, nem is látszik. - mutatott a tükör felé, és azonnal fel is pattantam.
Mesteri munkát végzett, a test színű ragtapasz beleolvadt a bőrömbe, és az alatta levő géz is csak annyira dudorodott ki, amennyire szükséges.
- Úristen, köszönöm. - fordultam felé hálásan, mire csak megvonta a vállátk, és összepakolt a táskába.
- Most jön a neheze. - mondta, mire hátrahökköltem, és legalább 10 féle verzió lejátszódott bennem, hogy mégis mire érti. Észrevette fura arckifejezésemet, és az ajtó felé mutatott.
- Megtalálni a fogadott húgodat. - dobta fel a táskát a szekrény tetejére, majd kilépett az ajtón. Megcsapott a dübörgő zene és a füves cigis levegő egyvelege. Visszaléptem egy kis méretű törölközőért, és az orrom elé nyomtam, az ismeretlen barna szemű fiú pedig a bal kezével takarta el az orrát. Hátranyúlt a jobb kezével, én pedig azonnal megfogtam, és követtem.
Az emeleten rohadt sötét volt, és a lépcső egyes fokozatait is csak a néha felvillanó fénytől láttam. Valami brutális hörgés ment, amit már az én szervezetem sem tudott bevenni, és a nappali tömve volt emberekkel. Nem tudtam egy arcot sem kivenni, és a szemem is szúrt a portól és a füsttől. Erősen kapaszkodtam a fiúba, ő pedig maga után húzott, néha leállt beszélni 1-2 emberrel, de semmit nem hallottam.
- Ashton! - kiabálta egy lány mellettem, majd a fiú hátára ugrott, így okozva egy újabb fantasztikus lila foltot a karomra.
A fiú, akit azért nem mertem teljes meggyőződéssel Ashtonnak hívni ezek után, lehámozta a köré fonódó karokat, és a hosszú hajú, miniszoknyás lány a kanapén landolt egy smároló páros ölében, akik ügyet sem vetettek rá. A fiú ismét a kezemért nyúlt, majd gyorsabbra véve a tempót a konyha felé vezetett, ahol végre égett a lámpa.
- Nem látok semmit és senkit. - panaszkodtam, miközben egy csaj dőlöngélve elsétált mellettem, és a lábamra öntötte az egész poharának a tartalmát.
- Köszi. - sziszegtem. - Ashtonnak hívnak, vagy csak összekevertek valakivel? - fordultam a fiú felé.
- Inkább Ash, de csodával határosan megtalált az illető. De most inkább azt mond el, hogy hogy néz ki a kiscsaj. - töltött magának egy pohár vizet, és nekem is adott egy pohárral.
- Barna hosszú haja van, ha jól emlékszem, ma összefogta copfba. - dörzsöltem a homlokom egészben maradt részét. - Egy fekete nadrág és bakancs volt rajta, és egy fekete póló, valami együttessel.
- Ezzel nem sokat segítettél. - nézett rám lesajnálóan, mire idegesen az asztalra csaptam.
- Tudom, nagyon próbálkozom. - morogtam, és próbáltam bármilyen részletre visszaemlékezni. De Ash-nek igaza volt, a leírtak az itt található lányok 70%-a igaz volt. Mindketten tanácstalanul dőltünk a pultnak, és kattogott az agyunk.
- Nézd bébi, itt van Ashton. Olyan jól tettem, hogy szakította vele. - egyszerre fordultunk a rekedtes de még így is nyervogós hang irányába, és szembe találtam magam egy szőke és rózsaszín hajú, rövid sortot viselő lánnyal, akin csak egy melltartó és egy dzseki volt, fekete sminkje már olvadozni kezdett.
- Sz'asz haver, remélem, nincs harag, hogy Anna már az én ágyamban bulizgat. - nyújtotta a kezét a csávó Ash felé, aki a nevetéstől fejét rázva fogott kezet a fiúval, míg én döbbent képpel néztem végig az egész jelenetet.
- Nekem már van más, úgyhogy nyugodtan haver. Csak vigyázz, harap. - kacsintott Ash a fiú felé, aki elösször tátott szájjal bámult, majd vihogva átölelte Anna derekát, aki pont úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékszerét.
- Ő az új nőd? - bökött felém,én pedig Ash-re bámultam újabb segítségért.
- Öhm, igen. - fogta meg a kezem. - Ő itt...
- Jenny. - segítettem ki gyorsan, mert nem tudhatta a nevem. S mivel belém bújt a kisördög, hozzátettem - és csak akkor harapok, ha kell. - vigyorogtam, mire Ash mellettem röhögni kezdett, Anna és a bébije pedig szúrós szemekkel vizslattak minket, majd szó nélkül a nappali felé vették az irányt.
- Köszi. - mosolygott rám Ash, mire csak megvontam a vállam.
- Mostmár kvittek vagyunk.
Az ajakpiercingjét harapdálta, miközben a nappali felé nézett, mintha nagyon gondolkodna valamin. Fekete haja puhán és egyenesen omlott a vállára, és nagyon erőssen visszafogtam magam, hogy meg ne kérdezzem, mégis milyen sampont használ. Azért az milyen gáz diskurzus lett volna, hogy " Hm, azt a kislányt keresem, akire vigyáznom kell, de azért pasi létedre elárulnád, milyen sampont használsz, hogy ilyen szép selymes a hajad?"
- Lehet, van egy ötletem, de mivel itt már mindenki agyhalott, nem biztos, hogy sikeres is lesz. Hogy hívják a lányt? - kérdezte, mire megmondtam neki. - Oké, akkor most maradj itt, és még véletlenül se mozdulj sehova, mert nem tudlak megtalálni.
- Oké. - mosolyogtam, és meleg tekintete arról tanúskodott, hogy higyjek neki, habár természetesen ott bújkált bennem a félelem, miszerint itt hagy.
- Új vagy itt, ugye? - kérdezte egy hang mögöttem, mire ijedten megfordultam. A srác épp sört vett ki a frigóból, és a kezembe nyomott egyet.
- Köszi, nem iszom. - mondtam, miközben Ash után néztem, akit elnyelt a tömeg.
- Hmm, egy alkoholmentes liba. Akkó' gondolom tépni szoktál. - barna haja meredezett az égtájak minden irányába, nyakát és kézfejét tetoválások díszítették, halálfejek és egyéb fura motívumok. Sűrű szemöldöke alatt csillogó szemei félelmet keltően bámultak végig rajtam, és nagyon erőssen próbáltam
arra koncentrálni, hogy ne fussak ki a bejárati ajtón.
- Nem, azt sem. - válaszoltam foghíjról, és beleittam a vízembe. Közben lehallkult a zene, ami általános zúgolódást váltott ki.
- Emberek, ma szülinaposunk is van ám. Mellanie Harper, merre bújkálsz? Gyere elő, hogy felköszönthessünk. - üvöltötte Ash, mire a közönség boldogan felbójdult, mintha az előbb csalódottságot elvágták volna.
- Itt a kicsike. - ordította valaki, és láttam a villodzó fényekben, ahogy valaki felkapja a vállára a lányt, majd Ash felé indult vele.
- Tegyél le! - sikította a rekedt hang, mire a szám elé kaptam a kezem.
- Hmm, a szülinaposnak milyen jó kis segge van. - kiálltotta újra a pasas, mire a földhöz vágtam a poharamat mérgemben. Többen felnevettek, én pedig egy lépést tettem a nappali irányába, ahogy a mellettem álló ürge is közelebb lépett hozzám.
- Boldog Születésnapot Mel! - kiálltotta Ash, majd a közönség követte a példáját. A zene újra üvölteni kezdett, én pedig megéreztem a kezet a hátamon.
Reflex-szerűen lendítettem a kezem hátra, és talált is, óriási csattanással sikerült pofon vágnom a fiút, de ő is gyorsan reagált, és elkapta mindkét karom.
- Ó, de vad cicuskák vagyunk. - vigyorgott, miközben lökdösni kezdett egy ajtó felé. Próbáltam megrúgni, de kitért a rúgásom elől, és még nagyobbat taszított rajtam. Éreztem, ahogy a már így is sajgó fejem koppan egy ajtón, és a végső lökéssel be is kerültem egy szűk kamrába egy alkoholtól bűzlő alakkal, miközben egyre jobban sajgott a kezem és egyre hangosabban próbáltam sikoltozni. Még láttam, ahogy Ash riadtan néz felém, az oldalán a meglepődött Mel-lel, majd az ajtó becsukódott, és egy összetéveszthetetlen kattanással be is zárult.

Jenny Brown - 4.

Ahogy kipattantak a szemeim, máris tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Ránéztem az órára, mire roppant egyet a nyakam. 6:24-et mutatott.
- A francba. - sziszegtem, és ledobtam magamról a takarót. Az ablakhoz rohantam, ahol Henry épp kilépett a saját ajtójukon, majd gondolkodás nélkül futásnak eredt. Na, ezt már nem!
Szinte téptem le magamról a felsőt, amiben aludtam, és magamra rántottam egy kék melegítőt. A lépcsőn lefelé rohanva ráncigáltam fel a  nadrágom és egy-egy zoknit, majd beleugrottam a futócipőmbe. Magamban káromkodva csörögtem egy sort a kulccsal, míg kinyílt a bejárati ajtó, majd a leghalkabban sikerült berántanom magam után, és már szedtem is a lábam, hogy utolérjem jóképű, de nem túl kedves szomszédomat.
Én magam sem tudtam, miért csinálom ezt, de valamiért élveztem a versengést, amit nyújtott. Egyedül futni kikapcsolódást jelent. Mást lehagyni már fejlődést.
Láttam, ahogy szürke felsőben, kapucnival a fején előttem kocog, így gyorsítottam a tempómon, és igyekeztem beérni. Körülbelül három méterre lehettem tőle, mikor hátrafordult, és elmosolyodott, majd visszafordulva rákapcsolt, és hosszú lábaival hamar ott is hagyott. Mérgelődve és szúró tüdővel a nyomába eredtem, de már csak a makacsságom hitte, hogy utolérhetem, a józan eszem tisztában volt azzal, hogy esélyem sincs. Ő meg persze nem a gáláns lovag volt fehér lovon, hogy megvárjon, vagy engedje, hogy nyerjek, még ha nincs is meghatározott cél.
Mielőtt kiért volna a főútra, megállt a sarkon, és nyújtani kezdett, én pedig az oldalamat fogva lefeküdtem mellé a hideg aszfaltra, mikor végre odaértem.
- Lehet, hogy te nyúl vagy, de én egy gepárd. - vigyorgott rám, mire bemostam volna neki, ha fel tudtam volna egyáltalán kelni, de levegőt sem kaptam.
- Mióta akarod ezt a poénnak szánt kis mondatot elsütni? - lihegtem, mire vállat vont.
- Amióta azt hitted, hogy beérhetsz. - nyújtotta a kezét, mire dühösen elfordítottam a fejem, és egymagam tápászkodtam fel. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, de szúrt az oldalam, és nehezen viseltem a csalódást.
- Visszafelé inkább sétálnék egy ideig. - mondtam, mire sóhajtott egyet, de nem hagyott ott. Azt hiszem ezzel ki is lőtte a napi egyetlen jó cselekedetét.
- Na, és milyen a család? - kérdezte, mire a hajamba túrtam. Annyira siettem, hogy nem is fogtam össze, így most felhúzva a kapucnimat kétoldalt omlott a felsőmre.
- Ijesztő. - bukott ki a számon, pedig nem akartam beavatni a részletekbe. Meglepetten nézett rám, majd zsebre vágta a kezét, és újra az út felé nézett. - Mármint tudod, minden családban vannak gondok, ez is ugyanolyan. - magyaráztam, de még én sem hittem el teljesen, amit mondtam.
- Nálunk nincs. - vont vállat.
- Nincs? Soha nem is volt? Biztos jó fejek a szüleitek. - köröztem a kezemmel, mikor befordultunk az egyik utcába.
- Ja. Azok. - mondta tömören, majd se szó, se beszéd, újra futni kezdett.
- Nemár! - kiáltottam utána, és a nyomába eredtem, de már sokkal előbb odaért a házaink elé, mint én. Így belegondolva nem sok értelme van annak, hogy elméletileg együtt fussunk.
- Lehet, ha ennél húst, akkor gyorsabb lennél. - vont vállat, mire belebokszoltam a karjába.
- Mintha az egyiknek köze lenne a másikhoz. - emeltem az égnek a szemem.
- Hát, végül is Kennedy sem túlzott húskedvelő, de biztos, hogy még ő is lehagyna téged. - vigyorgott, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Egy vega ellenesnek vega kutyája van? - mondtam lesajnálóan, mire nevetve hátrált a kapuig.
- Ez az egyetlen hibája a kislánynak. - vigyorgott, hangjából csak úgy csengett a szeretet. Henry jóképű volt, de a mosoly olyan pluszt adott hozzá, amelyet nehéz szavakba foglalni. Az ember lánya csak szeretné egyszerűen lecsókolni azt a mosolyt az arcáról, miközben azok a vadító kékes-szürke szemek figyelik.
Henry elfordult, én pedig megráztam magam, hogy észhez térjek. Lehet, hogy jól néz ki, de a jó pasik bunkók. Ez az élet rendje, igazságtalan és szomorú.
- Holnap reggel ne késs! - kiáltott még hátra a válla felett, mire beintettem neki, amit sajna nem látott.
Halkan felosontam a fürdőbe, majd citrom illatú sampont masszíroztam a hajamba. A hatalmas zuhanyrózsából zuhogott rám a víz, és kocsonyává lazultak az izmaim. Próbáltam az előttem álló napra koncentrálni, és leginkább kitalálni, hogy Mel-lel mit kezdjek. Penyre csak vigyáznom kell, nem mintha úgy nézne ki, mint aki bajba keverné magát. Egy szál törölközőben léptem ki a fürdőből, és ugyanabban a pillanatban nyílt a hálószoba ajtó is.
Jeffry lépett ki az ajtón, és láttam, ahogy megdöbbenve néz végig rajtam. Megfagyott a vér az ereimben, és a kilincs után kutattam, miközben jobban összehúztam magamon a törölközőt. Tudtam, hogy felfújom a dolgot, de nem tudtam nem észrevenni, ahogy méreget.
Végre sikerült bemenekülnöm a szobámba, és mély sóhajjal nekidőltem az ajtónak. A szívem vadul dübörgött, pedig tudtam, hogy eltúlzom az egész helyzetet és Jefferson Harper személyiségét. Biztos csak a stresszes munkája teszi.
Hallottam, ahogy lesétál a lépcsőn, majd bekapcsolja a vízforralót. Megtöröltem a hajam, majd a szekrényhez léptem, és kiválasztottam egy laza leggingst és egy pántos pólót, majd megágyaztam és résnyire nyitottam az ablakom. Minduntalan a szemben levő házra villant a tekintetem. Kíváncsi lettem volna, melyik Henry szobája. Feltettem töltőre a telefonom és ránéztem Facebookra, közben pedig hallottam, ahogy a forgalom egyre inkább megélénkül az utcán, autók kanyarodnak ki a garázsokból, kapuk csukódnak és biciklik csilingelnek veszettül.
8 óra előtt pár perccel lesétáltam a konyhába, ahol Eliz már a kávéját itta és az újságot olvasta. Arca felderült, ahogy meglátott, mire elkezdtem átnézni a szekrényeket, hogy merre mit találok.
- Reggelire szerintem összeüthetsz a lányoknak palacsintát, azt úgyis régen ettek, a vacsorának valót is találsz, rád bízzuk, mi legyen, csak finomra sikeredjen. - nevetett, mire egyből ötletelni kezdtem. - Ha valami véletlen nincs, a lányok elkísérnek és megmutatják a várost.
- Tegnap már körülbelül felfedeztem. - somolyogtam, de Eliz csak vállat vont.
- Szuper. Elvannak ők egész nap, szóval nincs nehéz dolgod. Azért ne hagyd őket tízig aludni, még ellustulnak a végén az angyalkáim. - hörpintette ki az utolsó kortyot a csészéjéből, majd kecses léptekkel a mosogatóhoz hozta, magára kapta a blézerét, és egy gyors ölelés után kisietett a házból.
Főztem magamnak egy kávét, és amíg hűlt, összeütöttem a palacsintatésztát. Mindez sokkal könnyebb lett volna, ha elsőre megtalálom a hozzávalókat,de természetesen a konyhából nyíló apró kamra tele van tömve, alig találtam meg a lisztet, a tojás pedig a frizsider legfelső polc hátsó felében volt.Minduntalan az jutott eszembe, hogy egy apokalipszis esetén ez lenne az első ház, amit idegenként kifosztanék. Lehet, le kellene állnom az ilyen regények olvasásával.
- Látom bénázol. - huppant le az egyik székre Mel, és a szemeit törölgette.
- Neked is napsütéstől ragyogó szépséges jóreggeltet. - válaszoltam kedvesen.
- Besütött az ablakomon, úgyhogy tényleg az ébresztett. - morogta.
Bekapcsoltam a rádiót, hogy kitöltsem a csendet. Mel dúdolgatott egy Katy Perry számot, miközben a tésztát kevergettem, és párszor belekortyoltam a kávémba.
- Szerintem addig igazán felöltözhetnél, mert aztán elmegyünk várost nézni. - szóltam hátra a vállam felett, mire sátáni kacajjal válaszolt.
- Én biztos nem megyek veled sehova. - sietett fel a lépcsőn. Nem is volt ez olyan rossz, legalább a mondatom egyik felét teljesítette.
Peny is lassan letámolygott az emeletről, sokkal álmosabbnak tűnt, mint nővére.
- Jó reggelt. Sokáig ébren voltál? - kérdeztem mosolyogva, miközben az első adag tésztát öntöttem a forró serpenyőbe.
- Igen, olvastam. - vont vállat, és levett egy bögrét a fenti szekrényből, egy másikból meg kakaóport.
- Miről szól? - érdeklődtem, mire meglepetésemre áradni  kezdtek belőle a szavak.
- Egy amerikai lányról, aki az iskola legjobb tanulója, és az iskoljukba egy híres színész érkezik, merthogy szeretné megtanulni, hogy hogy mennek a dolgok egy normális középiskolába. És a lány segít neki, miközben próbálja eltitkolni, hogy a fiú színész... Szóval elég izgalmas. - zárta le, én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam a kislányt, és hátravetett fejjel nevetni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte megszeppenve.
- Meg Cabot? - kérdeztem rá az írónő nevére.
- Ismered? - kérdezett vissza vigyorogva.
- Persze, hogy ismerem. A könyvet is, de nyugi, nem árulom el a végét. - paskoltam meg a vállát megnyugtatóan, és szinte láttam, ahogy feloldódik mellettem.Mosolyogva lopott egy epret a tálból, amit iagzából a palacsintához készítettem, majd kivonult a nappaliba, és felkapcsolta a tévé.
Igyekeztem szív alakú palacsintákat csinálni, pont ahogy anyu mutatta, de persze egy csomó genyó lett. Ez az én formák, Peny művész-palánta, én meg még a legegyszerűbb alakot se tudom megcsinálni palacsintatésztából milliónyi gyakorlás után sem. A legbénábbat, ami inkább USA formájú volt, mint szív, lefényképeztem, és elküldtem anyunak, mire sűrű vigyorgó szmájlik közepette visszaírt, hogy csalódott bennem, de azért ő is felismerte az országot benne.
Nem beszéltünk apuról, és ez így volt jó. Tudtam, hogy kellene, tudtam, hogy anyu szeretné kiöntni a lelkét,  mert 25 év az mégis csak negyed évszázad, de talán neki is könnyebb a barátnőivel megtárgyalni ezt, mint a tulajdon lányával.
Egymásra halmoztam három tányéron a palacsintákat, körbe díszitettem eperrel, majd az asztalra pakoltam az evőeszközöket, juharszirupot, nutellát, szóval minden cukros és egészségtelenül nagyon finom dolgot. Peny szólt a nővérének, én pedig letöröltem a pultot.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnétek bevásárolni és körbemutatni a várost. - magyaráztam, mire Peny vigyorogva bólogatni kezdett, és épp a juharszirup csorgott végig az állán, Mel viszont csak a szemeit forgatta.
- Már, mondtam, hogy nem.
- Márpedig akkor vagy rád zárom az ajtót, vagy még mindig él a lehetőség, hogy elmondod, mi a szitu veled. - ennél már nem tudtam diplomatikusabb lenni.
- Mi lenne? - vont vállat, de a fogait összeszorította, és nem nézett rám. - Nyár van, lógok a haverjaimmal.
- Ó, szóval Mark is csak haverod. Értem, és bár tetszik a zene is, amit hallgatsz, nem kellene átesned a ló túloldalára. -  fontam keresztbe a kezem, Mel szemei pedig szikrát szórtak. Szemmelverés, igen hatásos.
- Mert te aztán nagyon értesz hozzá. - vágott vissza, és lecsapta a villáját az asztalra.
Kezdem érteni, anyámék mit éltek át a pubertás korom alatt. Ennél még az diploma védés is jobb buli lehet.
- Értek is. És te is tudod jól, hogy ez - mutattam fekete nyakörv szerűségére, amiből kiálltak a szögek, és fekete panda sminkjére. - túlzás.
- Bezársz? Anyu azonnal hazaküld, meglásd. - fenyegetőzött az ujjával, miközben Peny megszeppenve hátrébb húzódott a székében.
- Nem, nem zárlak. - sóhajtottam lemondóan. Ötletem sem volt, mit tegyek. Hagyjam, hogy megégesse magát, vagy őrízzem hét lakat alatt?
- Délután elmehetsz, de vacsorára megint haza kell érned. Ennyit kérek, és akkor jóban leszünk. - vontam meg a vállam, Mel pedig alaposan megfontolta a dolgot. - Ha nem érsz haza, mindent elmondok a szüleidnek, és biztos lehetsz benne, hogy a keresésedre indulunk. Wigan nem nagy város. - tette hozzá gyorsan, mire újra a kezébe vette az evőeszközöket.
- Legyen. - köpte oda, én pedig megkönnyebbülve elvigyorodtam.
Reggeli után elmosogattam, Mel a tévét bömböltette, és csak azért nem szóltam rá, mert a Smells Like Teen Spirit ment, Peny pedig átöltözött a bevásárláshoz. Egy cetlire felírkáltam azt, ami kellen fog, majd hármasban kiléptünk az ajtón, a rocker, a szende és az öreg.
 A városnézés tényleg nem volt túl hosszú, inkább lényegretörő, kikötöttünk egy hatalmas árúháznál, ami igencsak kitűnt a sok vörös téglás épület közül. Nők rohangáltak minden felé, leginkább gyerekekkel és pincsi kutyákkal, egymást üdvözölték, csapatokba verődtek, megosztották a hírmorzsákat xy-ról, és még talán szépség tippeket is adtak a másiknak. Tökéletesen belőtt frizura, makulátlan smink, visszafogott nyári ruha -  tipikus kisvárosi viselkedés.
És ez olyan bosszantó. Minden annyira tipikus. Tipikus frizura, tipikus viselkedés, tipikus szexi szomszéd srác, és még az időjárás is tipikus.
London más, és Miami is az volt. Ott pezseg az élt, mindig van hova menni, és mindig válogathattunk.
De itt Wiganben? Van két fodrász üzlet, egy étterem, kettő kocsma, csak hogy legyen a másiknak riválisa, egy pék, egy hatalmas bevásárló központ, néhány kisebb bolt, ami kell, gyógyszertár, hangszerbolt, stb. Meg egy rohadt nagy templom a központban.
Megpakolt zacskókkal és boruló éggel a fejünk felett szedtük a lábunkat hazafelé, mikor észrevettem Helenat az egyik üzletben a túloldalon. Meglepetten konstatáltam, hogy az egyik fodrászatban van, méghozzá a kirakaton keresztül észrevettem, hogy dolgozik.
- Csak beköszönök valakinek, maradjatok itt, fél perc. - fordultam a lányok felé, akik boldogan rogytak le egy padra, korán volt még ekkora sétákhoz.
Ahogy rohantam át az úton, hirtelen minden megfagyott körülöttem. Hallottam a két lány sikolyát, ahogy a nevemet kiálltják, a fékcsikorgást, az ablak mögött ülő férfi tekintetét és csak arra tudtam gondolni, hogy autó még úgysem ütött el soha ezelőtt, így ezt is kipiálhatom a nem létező listámról
Még éreztem a lábamba hasító fájdalmat, majd minden elsötétült.

*Következő rész két hét múlva, időhiány miatt. Bocsi, hamarosan hosszabb és tartalmasabb részekkel szolgálok majd, csak legyetek velem türelemmel :)

Jenny Brown - 3.

Sosem értettem azokat a lányokat, akik minden pasis képtől olvadoznak, egy kockahastól ájuldoznak, és az ember fiát a kerek hátsójáról ismerik fel, nem pedig arcról. Mármint persze, nekem is feltűnt a széles és izmos hát, a dús haj, és a többiek, de csak megjegyeztem magamban, hogy "hmm" és az élet ment tovább. Peter, az első és egyetlen fiúm, aki aztán összejött a barátnőmmel, nyurga volt, magas és szemüveges. A maga módján inkább nevezném aranyosnak, mint jó pasinak, de nem is a külsejéért szerettem. Őrült intelligens és jó humorú fiú volt akkoriban, aki magasról tett a társadalmi elvárásokra, és ezt a lázadását mindig csillogó szemekkel figyeltem. Szerettem, mikor egésszen fura dolgokról magyarázott, mert a legbonyolultabb dolgokról is úgy beszélt, mintha teljesen egyszerű lenne, és így sokat tanultam tőle.
Most viszont észre sem vettem a fenomenális testhez tartozó arcot, a kockák úgy meredeztek a képembe, hogy képtelen voltam máshova nézni. Mint egy autószerencsétlenségnél: tudod, hogy nem szabadna odanézned, de az agyad lefagy.
Jobb kezemmel megkapaszkodtam az ajtófélfába, és égni kezdett az arcom. Á, kicsit sem volt feltűnő a megrogyó térdem, ugyan. Éreztem, hogy a testem legszívesebben ráugrana Henryre és addig nyalogatná azokat az emlegetett kockákat, míg ki nem szárad a szám, de a józanabb felem leütötte ezt az érzés, és párszor bele is rúgott a biztonság kedvéért.
Esküszöm a fáradtság kezdi kikészíteni az agyam, nem tudom mással magyarázni az illetlen gondolataimat.
Lassan felpillantottam Henry-re, aki lemondó sóhajjal tette keresztbe a karját, és látszott rajta, hogy nagyon untatja a némaságom.
- Khm, szóval. Öhm, kizártam magam, és, hát, öö, gondoltam, Helena esetleg, tudod, itthon van, és addig... szóval átjönnék. - gratulálok Jenny, ez egy igen összetett és értelmes mondatra sikeredett.
- Ismered a húgom? - kérdezte még mindig azon az unott hangon, én pedig lesütöttem a szemem, és vettem két mély lélegzetet, ahogy anyám mindig magyarázta.
- Nem, csak nyomoztam utánad. - mondtam ki gondolkodás nélkül, mire felvonta a szemöldökét. Annyira irigylem azokat az embereket, akik külön-külön tudják mozgatni a szemöldökük! Mintha ez valami angyali kiváltság lenne. Én a tükör előtt próbálgattam, és csak hülyén éreztem magam, amiért mindig meglepett fejet sikerült vágnom.
- Vicc volt. Tudom, az angolok mást értenek alatta. - legyintettem lemondóan, mire a válla felett hátra kiabált a húgának. A következő pillanatban egy fekete-fehér husky jelent meg Henry lábánál, és hatalmas heterokrómiás szemekkel nézett rám, érdeklődve kidugta a nyelvét, majd a gazdájára pillantott. Egyik szeme sárgás volt, másik pedig ugyanolyan szürkés-kék, mint a gazdájáért.
- A kutya és a gazdája tényleg hasonlítanak. - motyogtam, mire a következő pillanatban több minden történt egyszerre. A kutya lépett kettőt, és a lábamhoz dörgölőzött, de közben a testével elhúzta Henry törölközőjét, aki az utolsó pillanatban volt képes utána kapni. Így is többet láttam, mint az bármely helyzetben normális lett volna.
Most ő volt soron, hogy elpiruljon, de az én fejem is lángolt, ahogy lehajoltam megvakargatni a Husky fejét.
- Ki az? - lépett ki az ajtón megmentőm, kötényben és épp a kezét törölgette egy ronggyal. A bátyja szó nélkül bevonult a házukba, én pedig elmagyaráztam Helena-nak, hogy kizártam magam.
- Jaj, gyere nyugodtan, nem sokszor van normális vendégünk. - terelt befelé, én pedig próbáltam megfejteni, hogy miért lennék pont én a normális.
- Gondolom, szívesen letusolnál már végre, hozok le neked egy felsőt, meg egy nacit, ha gondolod. A vendégfürdőt használhatod. - rohant vissza a konyhába, hogy felkapcsolja a sütőt. 
- Ez gondolom egy rejtett jelzés, hogy büdös vagyok.
 - mosolyogtam kínosan, mire Helena csak legyintett. Így, kötényben már nem az az alacsony lányt láttam, mint a boltnál. Sokkal felnőttesebben viselkedett, ide-oda szaladgált, mindent ő intézett.
- Tessék, remélem, jó lesz rád. Törölközőt találsz a felső szekrényben. - terelt be a fürdőbe, és mielőtt becsuktam az ajtót, láttam, hogy Henry trappol lefelé a lépcsőn a huskyval a nyomában.
Rosszul éreztem magam, és betolakodónak. Idegenek közt vagyok, még ha kedvesek is - legalábbis Helena. Igyekeztem a leggyorsabban végezni, hogy ne fogyasszak túl sok vizet és energiát. A konyhából behallatszódott az edények és az eszközök koccanása, és a két testvér beszélgetése.
A fekete leggings pont jó volt, de a póló kicsit bővebb, és gyanítottam, hogy ez nem is Helena-é. Kötöttem egy csomót az aljára, majd a hajamat törölgetve beléptem a konyhába.
- Csini. - vigyorgott Helena, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Itt pedig finom illatok vannak. Mi készül? - érdeklődtem, miközben felültem a pult előtti bárszékre.
- Lerakott krumpli és darált hús, cukkinis tetővel és sajtöntettel leöntve. Elég egyszerű.
- A húst leszámítva jól is hangzik.
- Ó, egy nyúl. - összerezzentem a hangjára, mert nem láttam, hogy a kanapén ül.
- Halat eszem. - magyaráztam Helena-nak, ügyet sem vetve a bátyja piszkálódására. Nem ő az első, akitől ezt a megjegyzést kapom.
- Még jó, ez a Fish and Chips hazája. Elvárás, hogy egyél halat. - a beszólás ismét a hátam mögül jött, mire már hátra fordultam.
- Lehet, hogy nem eszem húst, de holnap reggel ez a nyúl le fog hagyni.
- Öhm, mi is a kettő köze egymáshoz? - hajtotta hátra a fejét, amitől más murisnak nézne ki, de ő szimplán csak jóképűnek. Igaza volt, de nem tudtam mivel visszavágni.
Megadóan sóhajtottam, és újra a húga felé fordultam.
A kutya ismét odajött a lábamhoz, és le is ült, miközben engem nézett.
- Kennedy, kifelé a konyhából! - csattant fel Helena, mire Henry is egyből odakapta a fejét, és már fel is pattant a tévé elől.
- Úgy tűnik, tetszel neki, Jenny. Általában fél az idegenektől. - törölte le a konyhapultot Helena, miközben a bátyja maga mellé ültette Kennedyt a nappaliban.
- Miért pont Kennedy? Majdnem mindegyiküket megölték. - kérdeztem, mire Helena felnevetett.
- Jacqueline után kapta a nevét. Hosszú sztori, de a lényeg, hogy ő nem lett merénylet áldozata. - magyarázta a lány, és lerogyott mellém a másik bárszékre.
A tévében európai futball ment, azt nézte Henry nagy lelkesedéssel, mire húzni kezdtem a számat.
- Gondolom nem volt még időd kigondolni, hogy mi legyen Mel-lel. - terelte el a figyelmemet Helena a tévéről.
- Mit tudsz a Harper családról? Csak mert úgy érzem, valami nem oké. - lehalkítottam a hangom, mintha csak attól félnék, hogy valaki olyan hallja meg, akinek nem kellene.
- Hát nem is. Pontosan nem tudom, mi történik a ház falain belül, de nem egyszer az éjjszaka közepén járt kint a mentő, illetve az apa is sokszor elviharzik, szintén éjszakánként. - szedett le egy láthatatlan pihét a nadrágjáról. Aztán felpillantott, és az ijedt tekintetemet látva gyorsan hozzátette. - Nyugi, ha te itt vagy, biztos normálisak lesznek. Ezek sem mindennapi dolgok, ha az lenne, már biztos kiküldték volna a gyámhivatalt, vagy valami.
- Én csak annyit mondok - meneküüüülj! - Henry igazán vicces kedvében lehetett, de kezdtem tőle besokalni.
- Henry, pontosan miért is szólsz hozzám? Mármint a húgodat birom, de te cseppet sem vagy szimpatikus.
- Az előbb az ajtóban nem úgy tűnt. - lógatta hátra megint a fejét, mire összeszorítottam az öklömet.
- Te álltál neki sztriptízelni, ha nem csal az emlékezetem.
- Az baleset volt. Az én vetkőzésemet ki kell érdemelni. - fordult vissza a tévé felé, és felhangosította azt. 
Helena kapkodta köztünk a tekintetét, miközben vigyorgott, én pedig a combjára csaptam. A hangra Kennedy felkelt, és hátrapillantott a karfa mögül, és továbbra is érdeklődve pislogott rám.
Helena hívott vacsorára, de kedvesen elutasítottam, és elindultam vissza az eredeti szálláshelyemre, pedig nagyon jól éreztem magam a Spourk tesóknál. Kicsit fura, hogy a szüleikről nem esett szó, de nem éreztem úgy, hogy rákérdezhetek. Biztos sokat vannak távol, üzleti úton, stb, és az ilyen mindig rosszul érinti a gyerekeket.
Szerencsémre végre nyitva volt az ajtó, és belépéskor ismét megcsodáltam az elképesztő előszobát.
Eliz a konyhában ügyködött, megjelenésemre túlzottan felderült az arca.
- A lányok a szobáikban, Jeffry is hamarosan hazaér. Ha gondolod, megteríthetsz. - mutatott az ebédlőasztalra, mire természetesen segédkezni kezdtem. Elernyedtek az izmaim, addig fel sem tűnt, mennyire aggódom, Mel hazaér e vacsorára. Peny érdeklődve lejött, leült az egyik székre, és lógatta a lábát, de nem szólt egy szót sem. Eliz azonban kitöltötte a csendet, pletykákat mesélt olyan emberekről, akikről fogalmam sem volt, tervezgetett a nyárra, és csak beszélt és beszélt vég nélkül, mint akinek nincs kivel beszélnie az életéről. Érdeklődve hallgattam és bólogattam, válaszoltam a rám irányuló kérdésekre.
Hét óra múlt, mikor nyílt az ajtó, és egy magas, öltönyös pasas lépett be a házba. Aktatáskáját ledobta a földre, majd meglazította zöld nyakkendőjét. Fekete haja szanaszét állt, fekete borostája a gallérja alá is benyúlt. Fiatalon biztosan jóképű lehetett, de most táskás és megviselt arca inkább visszataszító érzést keltett.
- Ajánlom, hogy kész legyen a vacsora! - mondta minden fajta bevezető nélkül, én pedig a szememet meresztettem meglepettségemben. Betoppant a konyhába, majd végignézett rajtam, mire reflexszerűen Peny-re pillantottam. - Ez meg ki?
- Jeffry, ő az új au-pair, Jenny Brown. Nyáron itt lesz, tudod, megbeszéltük, vigyáz a lányokra. - Eliz nem is próbálta elrejteni a hangjából kicsengő félelmet, úgy magyarázkodott, mint akit gyorshajtásért állítanak meg.
- Aha, remélem nem túl drága. - nézett végig rajtam újra, mire megborzongtam.
- Jenny, kérlek szólj Mel-nek, hogy vacsoráznánk. - mosolygott rám Eliz, mire felpattantam, és amennyire csak tudtam, a falhoz hátráltam és úgy kerültem ki a férjét.
Van az az érzés, mikor tudod, hogy valakivel nem akarsz beszélni. Mikor érzed, hogy valakiből árad a gonoszság, és félelmet kelt. Jefferson Harper pontosan az a személy volt, akit messzire el akartam kerülni amennyire csak tudtam ebben a házban, pedig nem szidott le vagy üvöltözött velem. De nézett, és a tekintetétől az egész testemet átjárta a félelem.
Ahogy felfelé futottam a lépcsőn, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: úristen, hova kerültem?
- Látom, sikerült levakarnod a kormot a szemedről. - nyitottam be kopogás nélkül, mire Mel riadtan hátrafordult a székében. Utálkozó pillantást vetett rám, és elindult a nyitott ajtó irányába. Szobájában káosz uralkodott, szanaszét hevertek a ruhák, csak az állólámpa égett és a laptopból szólt a rock zene. Legszívesebben megdicsértem volna a jó zeneválasztásért, SOAD Hypnotize-a ment. Nem túl szokványos egy kezdő serdülőtől, de még mindig jobb, mintha Justin Bieber-ért rajongana.
- Hazaértem, ahogy kérted.
- Még jó, 14 évesen én is hazaértem, csak hogy kijátszam a szüleimet. Van, hogy áldozatot kell hozni a látszat fenntartásához. - magyaráztam, mire megtorpant, és a válla felett rám nézett.
- Mi vagy te, politikus vagy valami ilyen szarság?
- Nem, csak szeretném, ha elmondanád, mi  a helyzet veled. Megkönnyítenénk egymás dolgát - én falazok neked, te pedig betartod a szabályaimat. - magyaráztam a délután Helenaval kiötlött tervünket. Láttam, hogy megtorpan és komolyan elgondolkodik a dolgon, de aztán megrázta a fejét.
- Nem vagyok hülye, úgyis beköpnél. - robogott le a lépcsőn, és nem is nézett rám a továbbiakban. Mély sóhajjal követtem, és csak reménykedtem,  hogy mégis meggondolja magát.
A vacsora - nem túlzok - néma csendben telt, leszámítva Jeffry néhány telefonbeszélgetését, ahol vidáman és teljesen megváltozva beszélgetett a hívókkal. A kollégái szemében biztos ő a legjobb fej főnök (ennyit tudtam kideríteni a beszélgetésekből), de a gyerekek sem néztek az apjukra, és maga Eliz sem. Mindhárman az asztal fölé görnyedtek, és némán lapátolták az ételt, én viszont kihúzott háttal, szolidan falatoztam.
- És, meddig is maradsz Ginny? - lecsapta a telefont az asztalra, és felém fordult.
- Jenny - javítottam, mire amolyan "nem különösebben érdekel" stílusban bólintott. - Két hónapig, júliustól szeptember 1-ig.
- Aham, aham, persze. Hát, az én kis tündéreim nagyon szófogadóak, úgyhogy könnyű dolgod lesz. - mosolygott, mire Eliz félrenyelt, én pedig összeszorítottam a bal kezemet az asztal alatt, hogy meg ne szólaljak.
- Befejeztem, mehetek? - érdeklődött Mel, mire Peny is lerakta a kanalát.
- Igen, segíts megágyazni a húgodnak, aztán szabad vagy. - mosolygott Eliz kedvesen, de Mel nem viszonozta ezt.
- Ezért van itt Jenny, segítsen ő. - tolta ki a széket, mire Peny nagy szemekkel rám nézett. Megnyugtatóan rámosolyogtam, megtöröltem a számat, majd megköszönve a vacsorát felkísértem a kislányt a szobájába. Peny ágya felet baldachin függött, az egész szobában a piros és a narancssárga szín dominált. Mel szobájával szemben itt rend volt, és az egyik falat rajzok borították. Nem ám kriksz-krakszok, hanem elképesztően élethű portrék, állatok, növények rajzai.
- Ezeket te csináltad? - léptem oda, mire Peny szégyenlőssen elmosolyodott. - Nagyon ügyes vagy! - dicsértem meg.
- Köszi. - mondta, mire eszembe jutott, hogy most hallom másodszor a hangját.
- Tudod, általában a művészeknél van rendetlenség. - próbáltam vele viccelődni, de csak újra elmosolyodott.
Lepakoltuk a párnákat és az ágytakarót, majd elküldtem a fürdőszobába, amíg megágyaztam neki. Még korán van aludni, ezért úgy döntöttem, ott maradok vele tévézni. Egy kis képernyős televízió volt a sarokba állítva, és épp rátaláltam az Amerikan's Next Topmodellre, mikor belépett az ajtón pizsamában.
- Szereted? - kérdeztem, mire széles mosollyal bólogatni kezdett.
- Főleg a fotózások végeredményét. - mászott fel lassan az ágyába, és kinyújtotta lábát az enyém mellé.
- Az a lényeg, a többi nyavajájuk engem sem érdekel. - böktem a képernyő felé, ahol épp az egyik modell sírva fakadt. Peny kuncogott mellettem, és láthatóan jól érezte magát.
A műsor végeztével magára hagytam, épp egy könyvet vett le a polcáról, mikor behúztam magam után az ajtót.
A fürdőszobában megmostam az arcom, és csak ekkor éreztem meg, mennyire fáradt vagyok. A mai nap sokat kivett az erőmből, pedig még csak nem is kellett főznöm vagy takarítanom.
Vizes arccal bámultam magam a tükörben. Lehet, hogy próbáltam elmenekülni az otthoni dolgoktól, de úgy tűnik, a családi problémák démonként követnek, és itt sem szabadulok meg tőlük. Peny miatt maradok, és mert nem akarom, hogy Mel elzülljön. De a szülőktől a legnagyobb távolságot akarom tartani, amit csak lehet.
Kinéztem az utcára néző ablakomon, és ismét elmosolyodtam zavaromban. Henryre gondolva égni kezdett az arcom, de Helenara gondolva egyből nyugodtabb lettem, mintha ő lenne a békesség szigete. Nem tudok róluk túl sokat, de az, hogy délután befogadtak a házukba, mindennél jobban esett. A barátaim Londonban vannak, vélhetőleg bulizni indulnak vagy épp dolgozni. Inkább vagyunk haverok és amolyan közösség, mint közeli barátok. Mindennapi dolgokról beszélgetünk, nem pedig magunkról.
A szemben levő épület egyik szobájában felkapcsolódott a lámpa, mire hátráltam az ablakomból, és a telefon után kutattam. Tudtam, hogy anyám egész nap a hívásomat várta, hogy beszámoljak neki a történésekről.
Tárcsáztam, és harmadszorra fel is vette.
- Szia Anya. Mennyi időd van? Mert ez hosszú beszélgetés lesz.

Jenny Brown - 2.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, egyből el is felejtettem a fura szomszéd fiút.
- Mel, te hova ilyen sietőssen? - kérdeztem inkább meglepődve, miközben a lány mérgesen fujtatott és magára kapta a válltáskáját.
- El. - válszolta röviden, és megpróbált átnyomakodni mellettem, de az ajtóig hátráltam, elzárva az útját.
- Na, nem mondod. Ennyivel nem rázol le.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. - csattant fel, és akkor néztem meg magamnak jobban az előttem álló fiatal lányt. A szeme vastagon kihúzta feketével, tipikus pandamaci stílusban, mint a fiatalok, akik még nem tudnak sminkelni. Fekete tornacipőt és farmert viselt, egy mélyen kivágott felsővel, ami még semmit nem tudott sejtetni. Tudtam, hogy nem szabadna, de akaratlanul is elmosolyodtam a látványától. Ennél feltűnőbben lázadni sem lehet, de pár órával ezelőtt még rózsaszín felsőt és egyszerű nadrágot viselt, semmi nem csúfitotta el szépséges arcát. 
Azonban gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról. Már most el kellett döntenem, hogy az anyjának akarok megfelelni, vagy a lányoknak, és ez alapján kellett viselkednem.
A szám szélét rágtam, miközben a kiscsaj megpróbált arrébb lökni.
- Egy feltétellel elengedlek. - kezdtem, mire döbbenet ült ki az arcára, és várakozóan nézett rám. - Elkisérlek, megnézem, hova mész, és aztán esetleg - kihangsúlyoztam, hogy ne bizza el magát - hazajövök.
- Kizárt, nem jöhetsz velem! - kiáltotta, és még a cipősszekrénybe is belerúgott.
- Akkor te sem mész. - vontam meg a vállam, mintha minden nagyon laza lenne, de kezdett kicsit kiakasztani.
Toporgott egy ideig, majd előhalászta a telefonját a táskájából, és úgy fordult, hogy ne lássam mit ír. Mel kiagyalt valamit, hogy megtévesszen. Nem vagyok hülye, én is pontosan ugyanezt csináltam anyámmal szemben. Minden megnyilvánulása, a smink, az öltözködés, a titkolózás deja vu hullámot indított el bennem, pontosan  így viselkedtem én is. De mihez kezdjek vele? Nem vagyok az anyja, nem tudok gyereket nevelni, ha kémkedek, akkor az ő szemében leszek rossz, ha hagyom, had menjen az útjára, akkor az anyja küld haza.
Márpedig nem megyek haza, amig nem kell.A telefon pittyegett, Mel pedig felsóhajtott.
- Oké, elkísérhetsz. - forgatta a szemeit, mire szalutálva kinyitottam az ajtót, ő pedig szitkozódva ellépett mellettem, majd bezártunk és elindultunk. A szél rákezdett, így az eddigi meleg levegő hűvösen simogatta izzadt hátam. Annyira utáltam ezt a kiszámíthatlan időjárást. Ez volt a második indok, amiért nem akartam a meleg Floridát ott hagyni. Ahol az év bármely szakában süttetni tudtuk magunkat a parton, és napszemüveg nélkül ki sem léptünk a házból.
Most bezzeg ha ennél is sápadtabb lennék, valaki beutalna az orvoshoz, és esernyő nélkül nem kellene kilépnem a házból, de persze soha nincs nálam. Mert minek lenne, ahogy most sincs.
Ugyanazon az úton sétáltunk végig, ahol az imént még futottam, és Mel tisztes távolságban előttem ment.Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, így megpróbálkoztam a csevegéssel.
- És amúgy... Mit terveztél a nyári szünetre? - fontam keresztbe a karjaimat.
- Hát biztos nem azt, amit te. - hátra sem fordult, úgy válaszolt. Nem pont erre vállalkoztam, mikor elvállaltam ezt a melót. A képekről egy idilli kis család jött le, nem egy lázadó 14 éves, egy félénk 10 éves, és egy gyanúsan vigyorgó feleség.Az apát meg még csak nem is láttam, pedig valahogy éreztem, hogy ő lesz a kulcs az egészhez. Két hónapot töltök itt el, de két hét alatt ki fog bújni a szög a zsákból.
-Még jó, mivel ilyen sminkben csak megrémítenéd a családot, akire vigyáznál. - vontam vállat, mire egy utálkozó pillantást vetett rám a válla felett.
-Szerintem ne szólj bele a dolgaimba. - mondta mostmár igazán mérgesen, mikor ráfordultunk egy olyan utcába, ahol eddig nem jártam, de teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a többi: vörös téglás, egyszintes házak, szorosan egymás mellett.
-Nem szólok,csak elmondtam a véleményem. - mondtam vigyorogva. Beletúrtam barna hajamba, amely most egyes helyeken begöndörödött az alacsony légnyomás és az előbbi futás után. Láttam, hogy néhányan furán pislognak felém az öltözékem miatt, mintha erre nem lenne szokás a sport.
A sok kis épület közt feltűnt egy nagyobb, ami előtt a zászló lebegett. Két Mel-lel egykorú lány és egy fiú ült a lépcsőjén, mindegyikük feketébe öltözve, a fiú szájából cigi lógott, a szőke lány pedig energiaitalt kortyolgatott.
Ezen kissé megütköztem, de sikerült befognom a szám.
-Ideértünk, látod, mi a helyzet, csak lógunk a suli előtt. Mostmár békén hagysz? - fordult felém hirtelen Mel, majdnem nekimentem.
-Be sem mutatsz nekik? - kérdeztem vissza, mire egy "nem" volt a válasz.
- Melly baba, ki ez a csaj? - lépett oda a fiú, és jobban megnéztem magamnak. Lehet, hogy távolról fiatalnak néztem, de dősebb volt, legalább 17, baseball sapkát viselt, és épp átkarolta az egy fejjel alacsonyabb "Melly babát". Felnevettem volna, de a szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb ügy lesz, mint vártam.
- Az új babysitterünk. Tudod, a húgom miatt. - magyarázta vörös fejjel Mel.
-És miattad is. Téged hogy hívnak? - fordultam a fiú felé, majd az eget kémleltem.
- Marknak. Ők pedig Julie és Amanda. - mutatott a háta mögé a két lányra, akik ügyet sem vetettek ránk.
- Jenny vagyok. Csak elkísértem Mel-t, már itt sem vagyok. Mikorra vagy várható? - kérdeztem a lánytól, mire mégjobban elvörösödött.
- Majd megyek, mikor kedvem tartja.
- Gondolom, mire anyád hazaér, te is, így ha hatig nem jössz, elmondom neki, merre jársz. - vázoltam a tényeket, ő pedig összepréselt ajkakkal gyűlölködő kék pillantással nézett vissza rám.
- Ó, pedig csatlakozhatnál hozzánk. - mondta Mark,miközben végignézett rajtam. A kis naív.
- Hogyne, talán egy másik nap, most azonban hazamennék letusolni. - mosolyogtam, amilyen kedvesen csak tudtam, holott legszívesebben összeismertettem volna a középső ujjammal.
Mindketten biccentettek, és hátatfordítottunk egymásnak, de eszem ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgot.
Behúzódtam az első bolt ajtófélfájához, és onnan figyeltem a távolodó bandát. Mel átöltelte a fiú derekát, a két másik lány pedig kézenfogva ugrándoztak fel-alá az utcán, mint akik be vannak pörögve, vélhetően így is volt.
-Legalább valami jó pasit lesel ennyire? - szólalt meg egy lány az oldalamon, mire ijedtemben ugrottam egyet.
- Mi? Ki? Jesszus, a frászt hoztad rám! - nevettem zavaromban, és kiléptem az utcára, ő pedig mosolyogva fogadta a zavaros mondandómat.
- Ne haragudj, nem akartam, csak nagyon úgy tűnik, hogy kémkedsz valaki után. - a kezében egy telepakolt barna papírzacskót tartott, amiből kilógott a baguette és néhány zöldség. Szőkés-vöröses hosszú haja összefonva pihent a jobb vállán, kék szemeit pedig sminkel emelte még hatalmasabbra. Nagyon szép lány volt, brit akcentussal - amerikában szerintem öltek volna az osztálytársaim érte.
- Áh, hosszú sztori. - legyintettem, és a banda után néztem, akik épp az úton sétáltak (mit sétáltak, randalíroztak) át.
- Ráérek. - vont vállat a lány. - Mesélheted, miközben követjük az illetőt. - Vigyorgott, és felfedeztem, hogy az első két foga közt jókora rés húzódik. Nem lehet mindenki tökéletes, na.
- Öhm, oké.  - mosolyogtam vissza. - Jenny vagyok. Új még a városban. - mutatkoztam be menet közben.
- Helena. Törzsgyökeres. - nevetett, mire mint egy égi jel, zuhogni kezdett az eső. - A csudába, már megint elázik a baguette! - szitkozódva próbálta összébb húzni a zacskó száját, miközben gyorsítottunk a tempón és mi is átvágtunk az úton.
- Sajnálom. Igazából ma érkeztem, au-pairként dolgozom, és az egyik lány már most próbál túljárni az eszemen. Őt követjük, mert túlságosan hasonlít az egykori önmagamra.- avattam be Helenat a lényegbe.
- Hmm, világos. Ők azok ott előttünk? - kérdezte a kis csapatra mutatva, akik épp befordultak egy házba. Basszus, oda már nem követhetem.
- Tudod véletlen, hogy kinek a háza az? - támadtam le újdonsült kémtársamat, aki megvonva a vállát "nem"-et mondott. - De esetleg kikereshetjük a telefonkönyvből a cím alapján. Ha nem bánod, most hazamennék, mert vacsorát kell csinálnom. - mondta egy szomorú mosollyal.
- Ó, oké, persze. Esetleg mehetünk egy ideig együtt, ha gondolod. - mondtam, miközben kipislogtam az esőt a szememből. A lábaim már nagyon fáztak, így biztos futottam volna, ha egyedül vagyok, de Helena egy fejjel kisebb volt nálam, rövidebbek voltak a lábai, így nem biztos, hogy birta volna a tempót a mostanra már szétázott papírzacskóval együtt. Igyekeztünk a tetők alatt menni, miközben kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk. Úgy látszik, a mai napom szerencséje, hogy egy apró kisvárosban is a saját szomszédaimat találom meg. Helena 18 éves, nemrég érettségizett le, de mikor az egyetemről kérdeztem, csak egy rövidke fejrázást kaptam vissza. Nagyon tetszett neki, mikor elmeséltem, hogy amerikából jöttem, és még jobban nevetett, mikor közöltem vele, hogy eddig ő az első ember, aki ezt pozitív dolognak fogja fel. Közben kisütött a nap, mintha felkapcsoltak volna egy kapcsolót a falon, mily meglepő, de megszáradni már nem volt lehetőségem.
- Nos, örülök, hogy megismertelek, ha bármi kell, itt vagyok szemben. - vigyorgott megint, mire döbbenten néztem végig újra rajta. Szőke haj, kék szem, szív alakú arc. Henry húgához lett volna szerencsém? Létezik egyáltalán ilyen? Esküszöm, be kellett volna fizetnem a lottót, mert erre az esély túlontúl minimális.
- Persze, öhm, megyek, megszárítkozom. Szia. - integettem, és bemenekültem volna a házba, ami természetesen zárva volt. Csodás, Mel-nél maradt a kulcs.
- Ilyen nincs. - vágtam a fejemet az ajtóba. A kiscsajnak bezzeg tutira feltűnt, hogy mi a helyzet, de nem szólt. Ilyen tempóban gyorsan el fog fogyni a türelmem.
Egy ideig mérlegeltem a lehetőségeimet, de minduntalan a szemben levő épületre siklott a tekintetem.
- Ez csak egy rossz álom. - motyogtam magamban, miközben átvágtam az úton, és kinyitottam a kis fakaput. A temérdek fától nem is igazán látszódott az épület, és a zöld bokrok közt csak egy ösvény húzódott. Felléptem a lépcsőn, és bekopogtam.
- Ki az? - kiáltotta egy fiú hang, mire az ajkamba haraptam.Nem válaszoltam, inkább megvártam, hogy maga jöjjön rá.
Azzal azonban nem számoltam, hogy egy félmeztelen, még a tusolástól frissen nedves hajjal, és egy szál törölközőben parádézó izomkolosszus nyit nekem ajtót.

Jenny Brown - 1.

A vonat lassan bedöcögött a wigani vasútállomásra, én pedig izzadt hátamra dobtam a hátizsákomat. Nyugat - Angliában jártam, három átszálással Londonból, ami nem lenne rossz, ha nekem szemben nem egy anyuka ült volna két ikerlánnyal. Mindkettő végigüvöltötte az utat, az anyuka pedig rutinosan nem csinált semmit. Lehet, hogy ő megszokta már, de az én hallásom körülbelül négy fokot romlott. Hátközépig érő barna hajam kicsúszott a kontyból, amit reggel még nagy igyekezettel és anyám segítségével kreáltam, úgyhogy egy hatalmas sóhaj közepette kirántottam a hajamból a csatot, és kiléptem a kabinból. A vonat hatalasat fékezett, mire elhasaltam a folyosón. Csodás, plusz nyolc kilónyi ruha és piperecucc tömege zuhant még rám. Ha az egy jelzés volt, hogy a leendő két hónapban is el fogok hasalni, akkor köszönöm univerzum, majd mondhatod, hogy igazad volt.
Au-pair munkára jelentkeztem, vagyis konkrétan gyerekekre vigyázok majd éjjel-nappal. Egy 10 és egy 14 éves kiscsajra kell majd vigyáznom, én lennék majd a nagy nővér, vagy valami. Nyári meló, két hónapig fogok maradni ebben a kisvárosban. Izgatott vagyok, és félek, remélhetőleg nem égetem majd le az egész konyhát a nagyszerű főző és cukrász tudományommal. 

Feltápászkodtam, majd belefejeltem a kabinajtó kilincsébe. Ez egy hiperszuper kezdet. Végigmasíroztam a folyosón, és egy idős de igen angol nővel együtt értünk az ajtóhoz. Hatalmas rózsaszín kalapot, és hozzá illő kabátkát viselt, és tökéletes fogsort villantott felém, mire biccentettem, és előreengedtem a lépcsőn. Sosem értettem, hogy nyáron az igazi angol hölgyek hogy tudnak kabátot viselni. Az én amerikai szervezetem nem szokott ehhez hozzá, ha nyár van, nálam ez egyenlő a rövid farmerrel és az ujjatlan pólóval.
4 éve költöztünk Londonba, apu új állása miatt. Fél évet végigbőgtem Skypon az akkori barátnőmnek és a pasimnak, akik természetesen ez idő alatt összejöttek, mint egy rossz hollywood-i filmben. A brit eszméletlenül szexis akcentusú pasikat a középiskola hátralevő részében pedig hidegen hagyta egy olyan amerikai cafka, mint én, így az elmúlt években a sport felé fordultam, és vegetáriánus lettem. Minden reggel futok, és NFL mérkőzéseket nézek a tévében. Az európai futball számomra uncsi, egyszerűen nem értem, miért jó egy labdát rúgdosni, mikor vinni is lehet és egymásnak esni.

A nénike lassan, de kapaszkodva lelépdelt a lépcsőn, majd én is követtem a példáját. Átsétáltam a vasútállomáson, majd leintve egy taxit bediktáltam a címet. Láttam, ahogy a nyájas képű ürge a visszapillantóból fixirozza a pucér lábam, mire összébb húztam magam, és reménykedtem, hogy nem fogunk a képzelgései miatt karambolozni.
Wigan nem egy nagy város, de minden épület vörös téglából épült. Egy fodrásszalont már láttam is, majd egy vegyeskereskedést is. Tipikus angol kisváros - unalmasan egyszínű és az emberek mindig megkérdezik a másiktól, hogy mi újság, de természetesen a válasz is unalmas.
- Mi járatban erre felé? - csattogtatja a rágóját a taxi sofőr, miközben bekanyarodtunk egy utcába.
- Munka-ügy. - felelem röviden, és az egyik kezemmel már a kilincset kutattam, készen arra, hogy bármikor odaérhetünk.
- Hmm. Hány éves vagy? - vizslat megint ráncos barna szemével a visszapillantóból, mire egy dühös pillantást vetek rá vissza.
- 20.
Ismét bekanyarodtunk egy utcába, ami már ismerősnek tűnt a Google Maps-ról. Zsákutca volt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Mindjárt odaérek. Mindjárt befogadnak, vagy épp hazaküldenek már a jövőhéten. Nagyon izgulok az első találkozástól. Mi van, ha a lányoknak nem leszek szimpatikus? Ha az apa egy erőszakos állat, és rámmászik?
Ezek a gondolatok már hetek óta folyamatosan pörögtek az agyamban, de most kezdtek átcsapni a valóságba.
Megálltunk a szintén vöröstéglás, emeletes ház előtt, ami kiköpött mása volt a Harry Potter Privet Drive-os házának. A gondolatra elmosolyodtam, majd gyorsan le is hervadtam, mikor a taxis bemondta az árat. Az egész út nem volt több 3 km-nél, de egy vagyont hagytam a pasasnál. Londonban nem szoktam taxizni, épp ilyen indokokból kifolyólag.
Erősebben csaptam be az ajtót, mint az szükséges lett volna, mire a taxis felhördült majd elhajtott, én pedig szembe fordultam a házzal. Vetettem egy gyors keresztet, majd átvágtam az apró előkerten, és remegő ujjakkal becsengettem a házba. Pár másodperc után nyílt az ajtó, én pedig felismertem az édesanyát Eliz Harper személyében.
- Üdv, Jenn... - kezdtem, de a nő egyből a nyakamba ugrott.
- Jenny Brown! Hát ideértél! Úgy vártunk már, gyere beljebb, mindjárt esni fog. - vigyora fél arcát elfoglalta, apró barna szemei pedig csillogtak. Hollófekete, göndör haja volt, amit felcsatolva viselt, és pont úgy nézett ki, mint aki munkába megy vagy épp onnan jön. Lecibálta a hátamról a zsákot, én pedig tisztelettudóan levettem a lábamról a szandált, majd tátott szájjal végigbámultam az előszobán. Letisztult, fehér szín keveredett a faragott berendezéssel. Néhol egy kis bézst is belecsempésztek, és az egyetlen kitűnő szín csak a lányok kabátkái és cipőcskéi voltak, amik pirossal és rózsaszínnel szúrták ki a szememet. Imádtam a lakberendezési magazinokat, és otthon is én rendeztem be a saját szobámat. Tudtam, hogy ha az előszoba így néz ki, akkor a többi helység is minimum címplra való lesz.
- Peny, Mel, megérkezett Jenny. Gyertek üdvözölni új nővérkéteket! - kiabálta Eliz teljes vigyorral, az én hallásom pedig újabb egy fokot romlott. Mosolyogva fogadtam a lányokat, miközben beléptünk a nappaliba. Két kislány kézenfogva állt előttem, mindkettőn apró iskolai egyenruha. Peny volt a kisebb, megszeppenve húzogatta a haját és nagy kék szemekkel pislogott rám. Mel egyből tisztelettudóan kinyújtotta felém szabad kezét. Rajta már látszottak a serdülőkor első jelei, és volt egy olyan érzésem, hogy sikeresen belecsöppentem lázadása közepében.
- Szia, Mellanie vagyok. - köszönt, mire biccentve kezetfogtam vele.
- Én pedig Jenny. Öhm, hoztam neked és a húgodnak is valamit, ha kipakoltam, szeretném majd átadni. - ez hazugság volt, úgyhogy nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy melyik cuccomat áldozom majd fel. Mel bizonytalanul fürkészett, végül megvonta a vállát, kicibálta a karját a húga szorításából, és elviharzott.
- Gyere, körbevezetlek a házon, aztán pedig vissza kell mennem dolgozni.
- Te is jössz, Peny? - mosolyogtam a kislányra, aki vállat vonva csatlakozott hozzánk.
A háztól még a térdeim is megremegtek, fantasztikusan gyönyörű volt. Letisztult, de itt-ott elvétve egy meghatározó bútor vonzotta a tekintetet. A nappaloban egy hatalmas plazmatévé állt, előtte fekete bőr garnitúrával és egy bézs dohányzóasztallal. A konyha csillogott az ezüstös rozsdamentes fém hűtőtől és a halványrózsaszín bútoroktól, középen és a fal mellett végig pultokkal és fából készült bárszékekkel. Az egész déli fal üvegre volt cserélve, a konyha és az ebédlő pedig együttesen adták a hely varázsát. Innen lehetett kilépni a hátsó udvarra is.
Az emeleten az egyik fürdőszoba és négy hálószoba egy központi részbe nyílt, ahonnan galériaként lehetett letekinteni az alsó szintre.
- Ez itt Mel szobája. - mutatott egy "belépni tilos!" táblás ajtóra Eliz egy mély sóhaj kiséretében. Elfolytottam egy mosolyt. Ez a tábla dolog annyira tipikus amerikai stílus volt.
- Ez az enyém. - motyogta Peny, a következő ajtónál, aminek szembe pedig az én szobám állt. Az apró folyosó végén egy kétszárnyú ajtó mögött vélhetően a szülők hálószobája állt.
A számomra kinevezett szoba egyszerű vendégszoba volt, kétszemélyes ággyal, és beépített szekrényekkel. A függöny halványkék volt, de annyira, hogy csak a mennyezetbe épített lámba felkapcsolása után tűnt fel. Odaléptem, és húzott szájjal fedeztem fel, hogy az utcára néz a szobám. Csak remélni tudom, hogy nincs forgalom.
- Úristen, el fogok késni! - kiálltott fel drámaian Eliz, majd nyomott egy csókot a lánya feje búbjára. - Jenny, nézz szét és pakolj ki nyugodtan, a lányok ebédeltek már, vacsorára pedig hazaérünk. Igazából holnaptól számítunk a segítségedre, a lányok lefoglalják magukat, Peny jön velem, mert elviszem a barátnőjéhez. Pihenj nyugodtan. - mosolygott Eliz, majd a lányát terelgetve lesietett az emeletről, és már csak a becsapódó ajtót hallottam.
Lehuppantam az ágyamra, és egy ideig csak néztem a mennyezetet. Kíváncsi voltam, hány napon belül dől össze ez a tökéletesnek tűnő máz eme kis családon. Mel irányábl már repedezik a réteg, és Peny is gyanúsan hallgatag, miközben Eliz majd szétfeszíti az arcát a vigyorokkal.
És én ezt páholyból fogom végignézni, ahogy teszem a saját családomnál is. Nem akartam most rájuk gondolni, csak örülni akartam, hogy elszabadultam onnan, ha egy rövid időre is.

Írtam anyámnak egy üzenetet, hogy megérkeztem, majd az egész táska tartalmát kiborítottam a szoba közepére. A piperecuccokat kipakoltam a fürdőszobába, ami fehér és fekete bútorokkal volt tarkítva egy fal méretű megvilágított tükörrel. A ruháimat szép sorban, színek szerint válogatva elpakoltam a szekrényben, csak a futócipőmet, az trénergatyámat és egy atlétát hagytam kint. Lecseréltem az ágyhuzatot, mert bár nem hiszem, hogy tetves, vagy bolhás lenne, azért mégis jobban érzem magam a kék, virágmintás huzatban.
- Mel, öhm... elmentem futni, boldogulsz addig? - kopogtam a lány ajtaján, mire egy hangos "Ja" jött vissza. Nem volt túl meggyőző, és bár hiába nem szerettem volna, mosolyogtatott a viselkedése.
Letrappoltam a lépcsőn, csináltam néhány bemelegítő ugrálást, majd nekiiramodtam. 

Általában nem gondolkodom, mikor futok, csak élvezem a lábaim halk puffanását a talajhoz, most azonban a környék memorizálására ügyeltem. Zöldellő bokrok, barna kerítések mellett haladtam el, aránylag csend honolt a környéken. Volt, aki az autból pakolt ki, mások a kutyájukat próbálták sétáltatni, amiből inkább az lett, hogy a hatalmas Dán dog sétáltatta a gazdáját.
Csak futottam, nézegettem a házakat és az embereket. Sokkal csendesebb, mint London, és sokkal kacskaringóssabb is.

Befordultam egy utcasarkon, és épp szembe jött egy fiú, izzadt pólóban és zenét hallgatva futott ő is, csak az én irányomba. Ezen kissé meglepődtem, ugyanis délután két óra volt, ilyenkor azért mindenki dolgozik vagy iskolában van, vagy nyáron alszik, de semmiképp nem fut.
Közelebb érve megcsodálhattam izzadságtól csillog hatalmas bicepszét és a szinte már szürkébe átforduló kék szeme szinte lyukat égetett a fejembe. Szőke haja a homlokába hullott, de kétoldalt rövidebben viselte. Ismét az útra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban magamon éreztem a tekintetét, ami csak jobban zavart. Elhaladtunk egymás mellett, én pedig ismét a futásra és a környék memorizálására koncentráltam. Már egy ideje mentem, mikor feltűnt, hogy nem csak a saját léptemet hallom, és hátrafordultam.
- Nemár, te követsz? - lassítottam, de nem álltam meg, egy helyben futottam, míg odaért hozzám a szőke fiú. Leglább egy fejjel magasabb volt nálam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Minek követnélek? - haladt el mellettem, mire bosszankodva a nyomába eredtem. Nem hagyhat le, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, mert az előbb még a másik irányba mentél. - magyaráztam logikusan, és gyorsítottam a tempón, ő pedig igazodott hozzám. Már így is lihegtem, nem szoktam ekkora tempóval menni.
- És? Több kört megyek. - vigyorgott, ami nem igazán tett boldoggá.
- Ja, oké. - odaértünk az utca végére, és visszafordultam, mire ő is. Egymás mellett futottunk némaságba burkolózva. Néha egyikünk gyorsított, néha a másikunk, de mikor befordultunk az utcánkba, már sprinteltem. A ház előtt lefékezve nyomtam az oldalamra a kezemet, mire halk kuncogást kaptam vissza.
- Kössz. - sziszegtem kétrét görnyedve, és kisöpörtem izzadt hajamat a homlokomból.
- Holnap reggel 7-kor itt várlak. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Mivan?
-Már bocs, de a nevedet sem tudom. - vágtam vissza dühösen, amiért rajta még csak a fáradtság jelét sem láttam.
- Henry Spourk. Szemben levő épület. - "Anri"-nak ejtette, mire akaratlanul is a szememet forgattam. Mert a sima "Henri" nem elég angol.
- Oké, Henry, - külön hangsúlyt tettem az Anri-ra, - holnap lefárasztalak, meglásd.
- Már alig várom. - kacsintott, mire összeszorítottam a fogaimat. Én is rájöttem, hogy kétértelmű a mondatom, és vélhetően ő sem a futásra gondolt. Lépett párat hátrafelé, és kinyitotta a kiskaput a házuk  előtt.
- Henry! - kiáltottam oda, mire meglepődve fordult felém.
- Igen?

- Hatkor kelek. - vigyorogtam vissza, majd hátatfordítva bevonultam új, két hónapig ideiglenes otthonomba.