Jenny Brown - 4.

Ahogy kipattantak a szemeim, máris tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Ránéztem az órára, mire roppant egyet a nyakam. 6:24-et mutatott.
- A francba. - sziszegtem, és ledobtam magamról a takarót. Az ablakhoz rohantam, ahol Henry épp kilépett a saját ajtójukon, majd gondolkodás nélkül futásnak eredt. Na, ezt már nem!
Szinte téptem le magamról a felsőt, amiben aludtam, és magamra rántottam egy kék melegítőt. A lépcsőn lefelé rohanva ráncigáltam fel a  nadrágom és egy-egy zoknit, majd beleugrottam a futócipőmbe. Magamban káromkodva csörögtem egy sort a kulccsal, míg kinyílt a bejárati ajtó, majd a leghalkabban sikerült berántanom magam után, és már szedtem is a lábam, hogy utolérjem jóképű, de nem túl kedves szomszédomat.
Én magam sem tudtam, miért csinálom ezt, de valamiért élveztem a versengést, amit nyújtott. Egyedül futni kikapcsolódást jelent. Mást lehagyni már fejlődést.
Láttam, ahogy szürke felsőben, kapucnival a fején előttem kocog, így gyorsítottam a tempómon, és igyekeztem beérni. Körülbelül három méterre lehettem tőle, mikor hátrafordult, és elmosolyodott, majd visszafordulva rákapcsolt, és hosszú lábaival hamar ott is hagyott. Mérgelődve és szúró tüdővel a nyomába eredtem, de már csak a makacsságom hitte, hogy utolérhetem, a józan eszem tisztában volt azzal, hogy esélyem sincs. Ő meg persze nem a gáláns lovag volt fehér lovon, hogy megvárjon, vagy engedje, hogy nyerjek, még ha nincs is meghatározott cél.
Mielőtt kiért volna a főútra, megállt a sarkon, és nyújtani kezdett, én pedig az oldalamat fogva lefeküdtem mellé a hideg aszfaltra, mikor végre odaértem.
- Lehet, hogy te nyúl vagy, de én egy gepárd. - vigyorgott rám, mire bemostam volna neki, ha fel tudtam volna egyáltalán kelni, de levegőt sem kaptam.
- Mióta akarod ezt a poénnak szánt kis mondatot elsütni? - lihegtem, mire vállat vont.
- Amióta azt hitted, hogy beérhetsz. - nyújtotta a kezét, mire dühösen elfordítottam a fejem, és egymagam tápászkodtam fel. Hallottam, ahogy kuncog mögöttem, de szúrt az oldalam, és nehezen viseltem a csalódást.
- Visszafelé inkább sétálnék egy ideig. - mondtam, mire sóhajtott egyet, de nem hagyott ott. Azt hiszem ezzel ki is lőtte a napi egyetlen jó cselekedetét.
- Na, és milyen a család? - kérdezte, mire a hajamba túrtam. Annyira siettem, hogy nem is fogtam össze, így most felhúzva a kapucnimat kétoldalt omlott a felsőmre.
- Ijesztő. - bukott ki a számon, pedig nem akartam beavatni a részletekbe. Meglepetten nézett rám, majd zsebre vágta a kezét, és újra az út felé nézett. - Mármint tudod, minden családban vannak gondok, ez is ugyanolyan. - magyaráztam, de még én sem hittem el teljesen, amit mondtam.
- Nálunk nincs. - vont vállat.
- Nincs? Soha nem is volt? Biztos jó fejek a szüleitek. - köröztem a kezemmel, mikor befordultunk az egyik utcába.
- Ja. Azok. - mondta tömören, majd se szó, se beszéd, újra futni kezdett.
- Nemár! - kiáltottam utána, és a nyomába eredtem, de már sokkal előbb odaért a házaink elé, mint én. Így belegondolva nem sok értelme van annak, hogy elméletileg együtt fussunk.
- Lehet, ha ennél húst, akkor gyorsabb lennél. - vont vállat, mire belebokszoltam a karjába.
- Mintha az egyiknek köze lenne a másikhoz. - emeltem az égnek a szemem.
- Hát, végül is Kennedy sem túlzott húskedvelő, de biztos, hogy még ő is lehagyna téged. - vigyorgott, én pedig lemondóan sóhajtottam.
- Egy vega ellenesnek vega kutyája van? - mondtam lesajnálóan, mire nevetve hátrált a kapuig.
- Ez az egyetlen hibája a kislánynak. - vigyorgott, hangjából csak úgy csengett a szeretet. Henry jóképű volt, de a mosoly olyan pluszt adott hozzá, amelyet nehéz szavakba foglalni. Az ember lánya csak szeretné egyszerűen lecsókolni azt a mosolyt az arcáról, miközben azok a vadító kékes-szürke szemek figyelik.
Henry elfordult, én pedig megráztam magam, hogy észhez térjek. Lehet, hogy jól néz ki, de a jó pasik bunkók. Ez az élet rendje, igazságtalan és szomorú.
- Holnap reggel ne késs! - kiáltott még hátra a válla felett, mire beintettem neki, amit sajna nem látott.
Halkan felosontam a fürdőbe, majd citrom illatú sampont masszíroztam a hajamba. A hatalmas zuhanyrózsából zuhogott rám a víz, és kocsonyává lazultak az izmaim. Próbáltam az előttem álló napra koncentrálni, és leginkább kitalálni, hogy Mel-lel mit kezdjek. Penyre csak vigyáznom kell, nem mintha úgy nézne ki, mint aki bajba keverné magát. Egy szál törölközőben léptem ki a fürdőből, és ugyanabban a pillanatban nyílt a hálószoba ajtó is.
Jeffry lépett ki az ajtón, és láttam, ahogy megdöbbenve néz végig rajtam. Megfagyott a vér az ereimben, és a kilincs után kutattam, miközben jobban összehúztam magamon a törölközőt. Tudtam, hogy felfújom a dolgot, de nem tudtam nem észrevenni, ahogy méreget.
Végre sikerült bemenekülnöm a szobámba, és mély sóhajjal nekidőltem az ajtónak. A szívem vadul dübörgött, pedig tudtam, hogy eltúlzom az egész helyzetet és Jefferson Harper személyiségét. Biztos csak a stresszes munkája teszi.
Hallottam, ahogy lesétál a lépcsőn, majd bekapcsolja a vízforralót. Megtöröltem a hajam, majd a szekrényhez léptem, és kiválasztottam egy laza leggingst és egy pántos pólót, majd megágyaztam és résnyire nyitottam az ablakom. Minduntalan a szemben levő házra villant a tekintetem. Kíváncsi lettem volna, melyik Henry szobája. Feltettem töltőre a telefonom és ránéztem Facebookra, közben pedig hallottam, ahogy a forgalom egyre inkább megélénkül az utcán, autók kanyarodnak ki a garázsokból, kapuk csukódnak és biciklik csilingelnek veszettül.
8 óra előtt pár perccel lesétáltam a konyhába, ahol Eliz már a kávéját itta és az újságot olvasta. Arca felderült, ahogy meglátott, mire elkezdtem átnézni a szekrényeket, hogy merre mit találok.
- Reggelire szerintem összeüthetsz a lányoknak palacsintát, azt úgyis régen ettek, a vacsorának valót is találsz, rád bízzuk, mi legyen, csak finomra sikeredjen. - nevetett, mire egyből ötletelni kezdtem. - Ha valami véletlen nincs, a lányok elkísérnek és megmutatják a várost.
- Tegnap már körülbelül felfedeztem. - somolyogtam, de Eliz csak vállat vont.
- Szuper. Elvannak ők egész nap, szóval nincs nehéz dolgod. Azért ne hagyd őket tízig aludni, még ellustulnak a végén az angyalkáim. - hörpintette ki az utolsó kortyot a csészéjéből, majd kecses léptekkel a mosogatóhoz hozta, magára kapta a blézerét, és egy gyors ölelés után kisietett a házból.
Főztem magamnak egy kávét, és amíg hűlt, összeütöttem a palacsintatésztát. Mindez sokkal könnyebb lett volna, ha elsőre megtalálom a hozzávalókat,de természetesen a konyhából nyíló apró kamra tele van tömve, alig találtam meg a lisztet, a tojás pedig a frizsider legfelső polc hátsó felében volt.Minduntalan az jutott eszembe, hogy egy apokalipszis esetén ez lenne az első ház, amit idegenként kifosztanék. Lehet, le kellene állnom az ilyen regények olvasásával.
- Látom bénázol. - huppant le az egyik székre Mel, és a szemeit törölgette.
- Neked is napsütéstől ragyogó szépséges jóreggeltet. - válaszoltam kedvesen.
- Besütött az ablakomon, úgyhogy tényleg az ébresztett. - morogta.
Bekapcsoltam a rádiót, hogy kitöltsem a csendet. Mel dúdolgatott egy Katy Perry számot, miközben a tésztát kevergettem, és párszor belekortyoltam a kávémba.
- Szerintem addig igazán felöltözhetnél, mert aztán elmegyünk várost nézni. - szóltam hátra a vállam felett, mire sátáni kacajjal válaszolt.
- Én biztos nem megyek veled sehova. - sietett fel a lépcsőn. Nem is volt ez olyan rossz, legalább a mondatom egyik felét teljesítette.
Peny is lassan letámolygott az emeletről, sokkal álmosabbnak tűnt, mint nővére.
- Jó reggelt. Sokáig ébren voltál? - kérdeztem mosolyogva, miközben az első adag tésztát öntöttem a forró serpenyőbe.
- Igen, olvastam. - vont vállat, és levett egy bögrét a fenti szekrényből, egy másikból meg kakaóport.
- Miről szól? - érdeklődtem, mire meglepetésemre áradni  kezdtek belőle a szavak.
- Egy amerikai lányról, aki az iskola legjobb tanulója, és az iskoljukba egy híres színész érkezik, merthogy szeretné megtanulni, hogy hogy mennek a dolgok egy normális középiskolába. És a lány segít neki, miközben próbálja eltitkolni, hogy a fiú színész... Szóval elég izgalmas. - zárta le, én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam a kislányt, és hátravetett fejjel nevetni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte megszeppenve.
- Meg Cabot? - kérdeztem rá az írónő nevére.
- Ismered? - kérdezett vissza vigyorogva.
- Persze, hogy ismerem. A könyvet is, de nyugi, nem árulom el a végét. - paskoltam meg a vállát megnyugtatóan, és szinte láttam, ahogy feloldódik mellettem.Mosolyogva lopott egy epret a tálból, amit iagzából a palacsintához készítettem, majd kivonult a nappaliba, és felkapcsolta a tévé.
Igyekeztem szív alakú palacsintákat csinálni, pont ahogy anyu mutatta, de persze egy csomó genyó lett. Ez az én formák, Peny művész-palánta, én meg még a legegyszerűbb alakot se tudom megcsinálni palacsintatésztából milliónyi gyakorlás után sem. A legbénábbat, ami inkább USA formájú volt, mint szív, lefényképeztem, és elküldtem anyunak, mire sűrű vigyorgó szmájlik közepette visszaírt, hogy csalódott bennem, de azért ő is felismerte az országot benne.
Nem beszéltünk apuról, és ez így volt jó. Tudtam, hogy kellene, tudtam, hogy anyu szeretné kiöntni a lelkét,  mert 25 év az mégis csak negyed évszázad, de talán neki is könnyebb a barátnőivel megtárgyalni ezt, mint a tulajdon lányával.
Egymásra halmoztam három tányéron a palacsintákat, körbe díszitettem eperrel, majd az asztalra pakoltam az evőeszközöket, juharszirupot, nutellát, szóval minden cukros és egészségtelenül nagyon finom dolgot. Peny szólt a nővérének, én pedig letöröltem a pultot.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnétek bevásárolni és körbemutatni a várost. - magyaráztam, mire Peny vigyorogva bólogatni kezdett, és épp a juharszirup csorgott végig az állán, Mel viszont csak a szemeit forgatta.
- Már, mondtam, hogy nem.
- Márpedig akkor vagy rád zárom az ajtót, vagy még mindig él a lehetőség, hogy elmondod, mi a szitu veled. - ennél már nem tudtam diplomatikusabb lenni.
- Mi lenne? - vont vállat, de a fogait összeszorította, és nem nézett rám. - Nyár van, lógok a haverjaimmal.
- Ó, szóval Mark is csak haverod. Értem, és bár tetszik a zene is, amit hallgatsz, nem kellene átesned a ló túloldalára. -  fontam keresztbe a kezem, Mel szemei pedig szikrát szórtak. Szemmelverés, igen hatásos.
- Mert te aztán nagyon értesz hozzá. - vágott vissza, és lecsapta a villáját az asztalra.
Kezdem érteni, anyámék mit éltek át a pubertás korom alatt. Ennél még az diploma védés is jobb buli lehet.
- Értek is. És te is tudod jól, hogy ez - mutattam fekete nyakörv szerűségére, amiből kiálltak a szögek, és fekete panda sminkjére. - túlzás.
- Bezársz? Anyu azonnal hazaküld, meglásd. - fenyegetőzött az ujjával, miközben Peny megszeppenve hátrébb húzódott a székében.
- Nem, nem zárlak. - sóhajtottam lemondóan. Ötletem sem volt, mit tegyek. Hagyjam, hogy megégesse magát, vagy őrízzem hét lakat alatt?
- Délután elmehetsz, de vacsorára megint haza kell érned. Ennyit kérek, és akkor jóban leszünk. - vontam meg a vállam, Mel pedig alaposan megfontolta a dolgot. - Ha nem érsz haza, mindent elmondok a szüleidnek, és biztos lehetsz benne, hogy a keresésedre indulunk. Wigan nem nagy város. - tette hozzá gyorsan, mire újra a kezébe vette az evőeszközöket.
- Legyen. - köpte oda, én pedig megkönnyebbülve elvigyorodtam.
Reggeli után elmosogattam, Mel a tévét bömböltette, és csak azért nem szóltam rá, mert a Smells Like Teen Spirit ment, Peny pedig átöltözött a bevásárláshoz. Egy cetlire felírkáltam azt, ami kellen fog, majd hármasban kiléptünk az ajtón, a rocker, a szende és az öreg.
 A városnézés tényleg nem volt túl hosszú, inkább lényegretörő, kikötöttünk egy hatalmas árúháznál, ami igencsak kitűnt a sok vörös téglás épület közül. Nők rohangáltak minden felé, leginkább gyerekekkel és pincsi kutyákkal, egymást üdvözölték, csapatokba verődtek, megosztották a hírmorzsákat xy-ról, és még talán szépség tippeket is adtak a másiknak. Tökéletesen belőtt frizura, makulátlan smink, visszafogott nyári ruha -  tipikus kisvárosi viselkedés.
És ez olyan bosszantó. Minden annyira tipikus. Tipikus frizura, tipikus viselkedés, tipikus szexi szomszéd srác, és még az időjárás is tipikus.
London más, és Miami is az volt. Ott pezseg az élt, mindig van hova menni, és mindig válogathattunk.
De itt Wiganben? Van két fodrász üzlet, egy étterem, kettő kocsma, csak hogy legyen a másiknak riválisa, egy pék, egy hatalmas bevásárló központ, néhány kisebb bolt, ami kell, gyógyszertár, hangszerbolt, stb. Meg egy rohadt nagy templom a központban.
Megpakolt zacskókkal és boruló éggel a fejünk felett szedtük a lábunkat hazafelé, mikor észrevettem Helenat az egyik üzletben a túloldalon. Meglepetten konstatáltam, hogy az egyik fodrászatban van, méghozzá a kirakaton keresztül észrevettem, hogy dolgozik.
- Csak beköszönök valakinek, maradjatok itt, fél perc. - fordultam a lányok felé, akik boldogan rogytak le egy padra, korán volt még ekkora sétákhoz.
Ahogy rohantam át az úton, hirtelen minden megfagyott körülöttem. Hallottam a két lány sikolyát, ahogy a nevemet kiálltják, a fékcsikorgást, az ablak mögött ülő férfi tekintetét és csak arra tudtam gondolni, hogy autó még úgysem ütött el soha ezelőtt, így ezt is kipiálhatom a nem létező listámról
Még éreztem a lábamba hasító fájdalmat, majd minden elsötétült.

*Következő rész két hét múlva, időhiány miatt. Bocsi, hamarosan hosszabb és tartalmasabb részekkel szolgálok majd, csak legyetek velem türelemmel :)

Jenny Brown - 3.

Sosem értettem azokat a lányokat, akik minden pasis képtől olvadoznak, egy kockahastól ájuldoznak, és az ember fiát a kerek hátsójáról ismerik fel, nem pedig arcról. Mármint persze, nekem is feltűnt a széles és izmos hát, a dús haj, és a többiek, de csak megjegyeztem magamban, hogy "hmm" és az élet ment tovább. Peter, az első és egyetlen fiúm, aki aztán összejött a barátnőmmel, nyurga volt, magas és szemüveges. A maga módján inkább nevezném aranyosnak, mint jó pasinak, de nem is a külsejéért szerettem. Őrült intelligens és jó humorú fiú volt akkoriban, aki magasról tett a társadalmi elvárásokra, és ezt a lázadását mindig csillogó szemekkel figyeltem. Szerettem, mikor egésszen fura dolgokról magyarázott, mert a legbonyolultabb dolgokról is úgy beszélt, mintha teljesen egyszerű lenne, és így sokat tanultam tőle.
Most viszont észre sem vettem a fenomenális testhez tartozó arcot, a kockák úgy meredeztek a képembe, hogy képtelen voltam máshova nézni. Mint egy autószerencsétlenségnél: tudod, hogy nem szabadna odanézned, de az agyad lefagy.
Jobb kezemmel megkapaszkodtam az ajtófélfába, és égni kezdett az arcom. Á, kicsit sem volt feltűnő a megrogyó térdem, ugyan. Éreztem, hogy a testem legszívesebben ráugrana Henryre és addig nyalogatná azokat az emlegetett kockákat, míg ki nem szárad a szám, de a józanabb felem leütötte ezt az érzés, és párszor bele is rúgott a biztonság kedvéért.
Esküszöm a fáradtság kezdi kikészíteni az agyam, nem tudom mással magyarázni az illetlen gondolataimat.
Lassan felpillantottam Henry-re, aki lemondó sóhajjal tette keresztbe a karját, és látszott rajta, hogy nagyon untatja a némaságom.
- Khm, szóval. Öhm, kizártam magam, és, hát, öö, gondoltam, Helena esetleg, tudod, itthon van, és addig... szóval átjönnék. - gratulálok Jenny, ez egy igen összetett és értelmes mondatra sikeredett.
- Ismered a húgom? - kérdezte még mindig azon az unott hangon, én pedig lesütöttem a szemem, és vettem két mély lélegzetet, ahogy anyám mindig magyarázta.
- Nem, csak nyomoztam utánad. - mondtam ki gondolkodás nélkül, mire felvonta a szemöldökét. Annyira irigylem azokat az embereket, akik külön-külön tudják mozgatni a szemöldökük! Mintha ez valami angyali kiváltság lenne. Én a tükör előtt próbálgattam, és csak hülyén éreztem magam, amiért mindig meglepett fejet sikerült vágnom.
- Vicc volt. Tudom, az angolok mást értenek alatta. - legyintettem lemondóan, mire a válla felett hátra kiabált a húgának. A következő pillanatban egy fekete-fehér husky jelent meg Henry lábánál, és hatalmas heterokrómiás szemekkel nézett rám, érdeklődve kidugta a nyelvét, majd a gazdájára pillantott. Egyik szeme sárgás volt, másik pedig ugyanolyan szürkés-kék, mint a gazdájáért.
- A kutya és a gazdája tényleg hasonlítanak. - motyogtam, mire a következő pillanatban több minden történt egyszerre. A kutya lépett kettőt, és a lábamhoz dörgölőzött, de közben a testével elhúzta Henry törölközőjét, aki az utolsó pillanatban volt képes utána kapni. Így is többet láttam, mint az bármely helyzetben normális lett volna.
Most ő volt soron, hogy elpiruljon, de az én fejem is lángolt, ahogy lehajoltam megvakargatni a Husky fejét.
- Ki az? - lépett ki az ajtón megmentőm, kötényben és épp a kezét törölgette egy ronggyal. A bátyja szó nélkül bevonult a házukba, én pedig elmagyaráztam Helena-nak, hogy kizártam magam.
- Jaj, gyere nyugodtan, nem sokszor van normális vendégünk. - terelt befelé, én pedig próbáltam megfejteni, hogy miért lennék pont én a normális.
- Gondolom, szívesen letusolnál már végre, hozok le neked egy felsőt, meg egy nacit, ha gondolod. A vendégfürdőt használhatod. - rohant vissza a konyhába, hogy felkapcsolja a sütőt. 
- Ez gondolom egy rejtett jelzés, hogy büdös vagyok.
 - mosolyogtam kínosan, mire Helena csak legyintett. Így, kötényben már nem az az alacsony lányt láttam, mint a boltnál. Sokkal felnőttesebben viselkedett, ide-oda szaladgált, mindent ő intézett.
- Tessék, remélem, jó lesz rád. Törölközőt találsz a felső szekrényben. - terelt be a fürdőbe, és mielőtt becsuktam az ajtót, láttam, hogy Henry trappol lefelé a lépcsőn a huskyval a nyomában.
Rosszul éreztem magam, és betolakodónak. Idegenek közt vagyok, még ha kedvesek is - legalábbis Helena. Igyekeztem a leggyorsabban végezni, hogy ne fogyasszak túl sok vizet és energiát. A konyhából behallatszódott az edények és az eszközök koccanása, és a két testvér beszélgetése.
A fekete leggings pont jó volt, de a póló kicsit bővebb, és gyanítottam, hogy ez nem is Helena-é. Kötöttem egy csomót az aljára, majd a hajamat törölgetve beléptem a konyhába.
- Csini. - vigyorgott Helena, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Itt pedig finom illatok vannak. Mi készül? - érdeklődtem, miközben felültem a pult előtti bárszékre.
- Lerakott krumpli és darált hús, cukkinis tetővel és sajtöntettel leöntve. Elég egyszerű.
- A húst leszámítva jól is hangzik.
- Ó, egy nyúl. - összerezzentem a hangjára, mert nem láttam, hogy a kanapén ül.
- Halat eszem. - magyaráztam Helena-nak, ügyet sem vetve a bátyja piszkálódására. Nem ő az első, akitől ezt a megjegyzést kapom.
- Még jó, ez a Fish and Chips hazája. Elvárás, hogy egyél halat. - a beszólás ismét a hátam mögül jött, mire már hátra fordultam.
- Lehet, hogy nem eszem húst, de holnap reggel ez a nyúl le fog hagyni.
- Öhm, mi is a kettő köze egymáshoz? - hajtotta hátra a fejét, amitől más murisnak nézne ki, de ő szimplán csak jóképűnek. Igaza volt, de nem tudtam mivel visszavágni.
Megadóan sóhajtottam, és újra a húga felé fordultam.
A kutya ismét odajött a lábamhoz, és le is ült, miközben engem nézett.
- Kennedy, kifelé a konyhából! - csattant fel Helena, mire Henry is egyből odakapta a fejét, és már fel is pattant a tévé elől.
- Úgy tűnik, tetszel neki, Jenny. Általában fél az idegenektől. - törölte le a konyhapultot Helena, miközben a bátyja maga mellé ültette Kennedyt a nappaliban.
- Miért pont Kennedy? Majdnem mindegyiküket megölték. - kérdeztem, mire Helena felnevetett.
- Jacqueline után kapta a nevét. Hosszú sztori, de a lényeg, hogy ő nem lett merénylet áldozata. - magyarázta a lány, és lerogyott mellém a másik bárszékre.
A tévében európai futball ment, azt nézte Henry nagy lelkesedéssel, mire húzni kezdtem a számat.
- Gondolom nem volt még időd kigondolni, hogy mi legyen Mel-lel. - terelte el a figyelmemet Helena a tévéről.
- Mit tudsz a Harper családról? Csak mert úgy érzem, valami nem oké. - lehalkítottam a hangom, mintha csak attól félnék, hogy valaki olyan hallja meg, akinek nem kellene.
- Hát nem is. Pontosan nem tudom, mi történik a ház falain belül, de nem egyszer az éjjszaka közepén járt kint a mentő, illetve az apa is sokszor elviharzik, szintén éjszakánként. - szedett le egy láthatatlan pihét a nadrágjáról. Aztán felpillantott, és az ijedt tekintetemet látva gyorsan hozzátette. - Nyugi, ha te itt vagy, biztos normálisak lesznek. Ezek sem mindennapi dolgok, ha az lenne, már biztos kiküldték volna a gyámhivatalt, vagy valami.
- Én csak annyit mondok - meneküüüülj! - Henry igazán vicces kedvében lehetett, de kezdtem tőle besokalni.
- Henry, pontosan miért is szólsz hozzám? Mármint a húgodat birom, de te cseppet sem vagy szimpatikus.
- Az előbb az ajtóban nem úgy tűnt. - lógatta hátra megint a fejét, mire összeszorítottam az öklömet.
- Te álltál neki sztriptízelni, ha nem csal az emlékezetem.
- Az baleset volt. Az én vetkőzésemet ki kell érdemelni. - fordult vissza a tévé felé, és felhangosította azt. 
Helena kapkodta köztünk a tekintetét, miközben vigyorgott, én pedig a combjára csaptam. A hangra Kennedy felkelt, és hátrapillantott a karfa mögül, és továbbra is érdeklődve pislogott rám.
Helena hívott vacsorára, de kedvesen elutasítottam, és elindultam vissza az eredeti szálláshelyemre, pedig nagyon jól éreztem magam a Spourk tesóknál. Kicsit fura, hogy a szüleikről nem esett szó, de nem éreztem úgy, hogy rákérdezhetek. Biztos sokat vannak távol, üzleti úton, stb, és az ilyen mindig rosszul érinti a gyerekeket.
Szerencsémre végre nyitva volt az ajtó, és belépéskor ismét megcsodáltam az elképesztő előszobát.
Eliz a konyhában ügyködött, megjelenésemre túlzottan felderült az arca.
- A lányok a szobáikban, Jeffry is hamarosan hazaér. Ha gondolod, megteríthetsz. - mutatott az ebédlőasztalra, mire természetesen segédkezni kezdtem. Elernyedtek az izmaim, addig fel sem tűnt, mennyire aggódom, Mel hazaér e vacsorára. Peny érdeklődve lejött, leült az egyik székre, és lógatta a lábát, de nem szólt egy szót sem. Eliz azonban kitöltötte a csendet, pletykákat mesélt olyan emberekről, akikről fogalmam sem volt, tervezgetett a nyárra, és csak beszélt és beszélt vég nélkül, mint akinek nincs kivel beszélnie az életéről. Érdeklődve hallgattam és bólogattam, válaszoltam a rám irányuló kérdésekre.
Hét óra múlt, mikor nyílt az ajtó, és egy magas, öltönyös pasas lépett be a házba. Aktatáskáját ledobta a földre, majd meglazította zöld nyakkendőjét. Fekete haja szanaszét állt, fekete borostája a gallérja alá is benyúlt. Fiatalon biztosan jóképű lehetett, de most táskás és megviselt arca inkább visszataszító érzést keltett.
- Ajánlom, hogy kész legyen a vacsora! - mondta minden fajta bevezető nélkül, én pedig a szememet meresztettem meglepettségemben. Betoppant a konyhába, majd végignézett rajtam, mire reflexszerűen Peny-re pillantottam. - Ez meg ki?
- Jeffry, ő az új au-pair, Jenny Brown. Nyáron itt lesz, tudod, megbeszéltük, vigyáz a lányokra. - Eliz nem is próbálta elrejteni a hangjából kicsengő félelmet, úgy magyarázkodott, mint akit gyorshajtásért állítanak meg.
- Aha, remélem nem túl drága. - nézett végig rajtam újra, mire megborzongtam.
- Jenny, kérlek szólj Mel-nek, hogy vacsoráznánk. - mosolygott rám Eliz, mire felpattantam, és amennyire csak tudtam, a falhoz hátráltam és úgy kerültem ki a férjét.
Van az az érzés, mikor tudod, hogy valakivel nem akarsz beszélni. Mikor érzed, hogy valakiből árad a gonoszság, és félelmet kelt. Jefferson Harper pontosan az a személy volt, akit messzire el akartam kerülni amennyire csak tudtam ebben a házban, pedig nem szidott le vagy üvöltözött velem. De nézett, és a tekintetétől az egész testemet átjárta a félelem.
Ahogy felfelé futottam a lépcsőn, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: úristen, hova kerültem?
- Látom, sikerült levakarnod a kormot a szemedről. - nyitottam be kopogás nélkül, mire Mel riadtan hátrafordult a székében. Utálkozó pillantást vetett rám, és elindult a nyitott ajtó irányába. Szobájában káosz uralkodott, szanaszét hevertek a ruhák, csak az állólámpa égett és a laptopból szólt a rock zene. Legszívesebben megdicsértem volna a jó zeneválasztásért, SOAD Hypnotize-a ment. Nem túl szokványos egy kezdő serdülőtől, de még mindig jobb, mintha Justin Bieber-ért rajongana.
- Hazaértem, ahogy kérted.
- Még jó, 14 évesen én is hazaértem, csak hogy kijátszam a szüleimet. Van, hogy áldozatot kell hozni a látszat fenntartásához. - magyaráztam, mire megtorpant, és a válla felett rám nézett.
- Mi vagy te, politikus vagy valami ilyen szarság?
- Nem, csak szeretném, ha elmondanád, mi  a helyzet veled. Megkönnyítenénk egymás dolgát - én falazok neked, te pedig betartod a szabályaimat. - magyaráztam a délután Helenaval kiötlött tervünket. Láttam, hogy megtorpan és komolyan elgondolkodik a dolgon, de aztán megrázta a fejét.
- Nem vagyok hülye, úgyis beköpnél. - robogott le a lépcsőn, és nem is nézett rám a továbbiakban. Mély sóhajjal követtem, és csak reménykedtem,  hogy mégis meggondolja magát.
A vacsora - nem túlzok - néma csendben telt, leszámítva Jeffry néhány telefonbeszélgetését, ahol vidáman és teljesen megváltozva beszélgetett a hívókkal. A kollégái szemében biztos ő a legjobb fej főnök (ennyit tudtam kideríteni a beszélgetésekből), de a gyerekek sem néztek az apjukra, és maga Eliz sem. Mindhárman az asztal fölé görnyedtek, és némán lapátolták az ételt, én viszont kihúzott háttal, szolidan falatoztam.
- És, meddig is maradsz Ginny? - lecsapta a telefont az asztalra, és felém fordult.
- Jenny - javítottam, mire amolyan "nem különösebben érdekel" stílusban bólintott. - Két hónapig, júliustól szeptember 1-ig.
- Aham, aham, persze. Hát, az én kis tündéreim nagyon szófogadóak, úgyhogy könnyű dolgod lesz. - mosolygott, mire Eliz félrenyelt, én pedig összeszorítottam a bal kezemet az asztal alatt, hogy meg ne szólaljak.
- Befejeztem, mehetek? - érdeklődött Mel, mire Peny is lerakta a kanalát.
- Igen, segíts megágyazni a húgodnak, aztán szabad vagy. - mosolygott Eliz kedvesen, de Mel nem viszonozta ezt.
- Ezért van itt Jenny, segítsen ő. - tolta ki a széket, mire Peny nagy szemekkel rám nézett. Megnyugtatóan rámosolyogtam, megtöröltem a számat, majd megköszönve a vacsorát felkísértem a kislányt a szobájába. Peny ágya felet baldachin függött, az egész szobában a piros és a narancssárga szín dominált. Mel szobájával szemben itt rend volt, és az egyik falat rajzok borították. Nem ám kriksz-krakszok, hanem elképesztően élethű portrék, állatok, növények rajzai.
- Ezeket te csináltad? - léptem oda, mire Peny szégyenlőssen elmosolyodott. - Nagyon ügyes vagy! - dicsértem meg.
- Köszi. - mondta, mire eszembe jutott, hogy most hallom másodszor a hangját.
- Tudod, általában a művészeknél van rendetlenség. - próbáltam vele viccelődni, de csak újra elmosolyodott.
Lepakoltuk a párnákat és az ágytakarót, majd elküldtem a fürdőszobába, amíg megágyaztam neki. Még korán van aludni, ezért úgy döntöttem, ott maradok vele tévézni. Egy kis képernyős televízió volt a sarokba állítva, és épp rátaláltam az Amerikan's Next Topmodellre, mikor belépett az ajtón pizsamában.
- Szereted? - kérdeztem, mire széles mosollyal bólogatni kezdett.
- Főleg a fotózások végeredményét. - mászott fel lassan az ágyába, és kinyújtotta lábát az enyém mellé.
- Az a lényeg, a többi nyavajájuk engem sem érdekel. - böktem a képernyő felé, ahol épp az egyik modell sírva fakadt. Peny kuncogott mellettem, és láthatóan jól érezte magát.
A műsor végeztével magára hagytam, épp egy könyvet vett le a polcáról, mikor behúztam magam után az ajtót.
A fürdőszobában megmostam az arcom, és csak ekkor éreztem meg, mennyire fáradt vagyok. A mai nap sokat kivett az erőmből, pedig még csak nem is kellett főznöm vagy takarítanom.
Vizes arccal bámultam magam a tükörben. Lehet, hogy próbáltam elmenekülni az otthoni dolgoktól, de úgy tűnik, a családi problémák démonként követnek, és itt sem szabadulok meg tőlük. Peny miatt maradok, és mert nem akarom, hogy Mel elzülljön. De a szülőktől a legnagyobb távolságot akarom tartani, amit csak lehet.
Kinéztem az utcára néző ablakomon, és ismét elmosolyodtam zavaromban. Henryre gondolva égni kezdett az arcom, de Helenara gondolva egyből nyugodtabb lettem, mintha ő lenne a békesség szigete. Nem tudok róluk túl sokat, de az, hogy délután befogadtak a házukba, mindennél jobban esett. A barátaim Londonban vannak, vélhetőleg bulizni indulnak vagy épp dolgozni. Inkább vagyunk haverok és amolyan közösség, mint közeli barátok. Mindennapi dolgokról beszélgetünk, nem pedig magunkról.
A szemben levő épület egyik szobájában felkapcsolódott a lámpa, mire hátráltam az ablakomból, és a telefon után kutattam. Tudtam, hogy anyám egész nap a hívásomat várta, hogy beszámoljak neki a történésekről.
Tárcsáztam, és harmadszorra fel is vette.
- Szia Anya. Mennyi időd van? Mert ez hosszú beszélgetés lesz.

Jenny Brown - 2.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, egyből el is felejtettem a fura szomszéd fiút.
- Mel, te hova ilyen sietőssen? - kérdeztem inkább meglepődve, miközben a lány mérgesen fujtatott és magára kapta a válltáskáját.
- El. - válszolta röviden, és megpróbált átnyomakodni mellettem, de az ajtóig hátráltam, elzárva az útját.
- Na, nem mondod. Ennyivel nem rázol le.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. - csattant fel, és akkor néztem meg magamnak jobban az előttem álló fiatal lányt. A szeme vastagon kihúzta feketével, tipikus pandamaci stílusban, mint a fiatalok, akik még nem tudnak sminkelni. Fekete tornacipőt és farmert viselt, egy mélyen kivágott felsővel, ami még semmit nem tudott sejtetni. Tudtam, hogy nem szabadna, de akaratlanul is elmosolyodtam a látványától. Ennél feltűnőbben lázadni sem lehet, de pár órával ezelőtt még rózsaszín felsőt és egyszerű nadrágot viselt, semmi nem csúfitotta el szépséges arcát. 
Azonban gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról. Már most el kellett döntenem, hogy az anyjának akarok megfelelni, vagy a lányoknak, és ez alapján kellett viselkednem.
A szám szélét rágtam, miközben a kiscsaj megpróbált arrébb lökni.
- Egy feltétellel elengedlek. - kezdtem, mire döbbenet ült ki az arcára, és várakozóan nézett rám. - Elkisérlek, megnézem, hova mész, és aztán esetleg - kihangsúlyoztam, hogy ne bizza el magát - hazajövök.
- Kizárt, nem jöhetsz velem! - kiáltotta, és még a cipősszekrénybe is belerúgott.
- Akkor te sem mész. - vontam meg a vállam, mintha minden nagyon laza lenne, de kezdett kicsit kiakasztani.
Toporgott egy ideig, majd előhalászta a telefonját a táskájából, és úgy fordult, hogy ne lássam mit ír. Mel kiagyalt valamit, hogy megtévesszen. Nem vagyok hülye, én is pontosan ugyanezt csináltam anyámmal szemben. Minden megnyilvánulása, a smink, az öltözködés, a titkolózás deja vu hullámot indított el bennem, pontosan  így viselkedtem én is. De mihez kezdjek vele? Nem vagyok az anyja, nem tudok gyereket nevelni, ha kémkedek, akkor az ő szemében leszek rossz, ha hagyom, had menjen az útjára, akkor az anyja küld haza.
Márpedig nem megyek haza, amig nem kell.A telefon pittyegett, Mel pedig felsóhajtott.
- Oké, elkísérhetsz. - forgatta a szemeit, mire szalutálva kinyitottam az ajtót, ő pedig szitkozódva ellépett mellettem, majd bezártunk és elindultunk. A szél rákezdett, így az eddigi meleg levegő hűvösen simogatta izzadt hátam. Annyira utáltam ezt a kiszámíthatlan időjárást. Ez volt a második indok, amiért nem akartam a meleg Floridát ott hagyni. Ahol az év bármely szakában süttetni tudtuk magunkat a parton, és napszemüveg nélkül ki sem léptünk a házból.
Most bezzeg ha ennél is sápadtabb lennék, valaki beutalna az orvoshoz, és esernyő nélkül nem kellene kilépnem a házból, de persze soha nincs nálam. Mert minek lenne, ahogy most sincs.
Ugyanazon az úton sétáltunk végig, ahol az imént még futottam, és Mel tisztes távolságban előttem ment.Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, így megpróbálkoztam a csevegéssel.
- És amúgy... Mit terveztél a nyári szünetre? - fontam keresztbe a karjaimat.
- Hát biztos nem azt, amit te. - hátra sem fordult, úgy válaszolt. Nem pont erre vállalkoztam, mikor elvállaltam ezt a melót. A képekről egy idilli kis család jött le, nem egy lázadó 14 éves, egy félénk 10 éves, és egy gyanúsan vigyorgó feleség.Az apát meg még csak nem is láttam, pedig valahogy éreztem, hogy ő lesz a kulcs az egészhez. Két hónapot töltök itt el, de két hét alatt ki fog bújni a szög a zsákból.
-Még jó, mivel ilyen sminkben csak megrémítenéd a családot, akire vigyáznál. - vontam vállat, mire egy utálkozó pillantást vetett rám a válla felett.
-Szerintem ne szólj bele a dolgaimba. - mondta mostmár igazán mérgesen, mikor ráfordultunk egy olyan utcába, ahol eddig nem jártam, de teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a többi: vörös téglás, egyszintes házak, szorosan egymás mellett.
-Nem szólok,csak elmondtam a véleményem. - mondtam vigyorogva. Beletúrtam barna hajamba, amely most egyes helyeken begöndörödött az alacsony légnyomás és az előbbi futás után. Láttam, hogy néhányan furán pislognak felém az öltözékem miatt, mintha erre nem lenne szokás a sport.
A sok kis épület közt feltűnt egy nagyobb, ami előtt a zászló lebegett. Két Mel-lel egykorú lány és egy fiú ült a lépcsőjén, mindegyikük feketébe öltözve, a fiú szájából cigi lógott, a szőke lány pedig energiaitalt kortyolgatott.
Ezen kissé megütköztem, de sikerült befognom a szám.
-Ideértünk, látod, mi a helyzet, csak lógunk a suli előtt. Mostmár békén hagysz? - fordult felém hirtelen Mel, majdnem nekimentem.
-Be sem mutatsz nekik? - kérdeztem vissza, mire egy "nem" volt a válasz.
- Melly baba, ki ez a csaj? - lépett oda a fiú, és jobban megnéztem magamnak. Lehet, hogy távolról fiatalnak néztem, de dősebb volt, legalább 17, baseball sapkát viselt, és épp átkarolta az egy fejjel alacsonyabb "Melly babát". Felnevettem volna, de a szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb ügy lesz, mint vártam.
- Az új babysitterünk. Tudod, a húgom miatt. - magyarázta vörös fejjel Mel.
-És miattad is. Téged hogy hívnak? - fordultam a fiú felé, majd az eget kémleltem.
- Marknak. Ők pedig Julie és Amanda. - mutatott a háta mögé a két lányra, akik ügyet sem vetettek ránk.
- Jenny vagyok. Csak elkísértem Mel-t, már itt sem vagyok. Mikorra vagy várható? - kérdeztem a lánytól, mire mégjobban elvörösödött.
- Majd megyek, mikor kedvem tartja.
- Gondolom, mire anyád hazaér, te is, így ha hatig nem jössz, elmondom neki, merre jársz. - vázoltam a tényeket, ő pedig összepréselt ajkakkal gyűlölködő kék pillantással nézett vissza rám.
- Ó, pedig csatlakozhatnál hozzánk. - mondta Mark,miközben végignézett rajtam. A kis naív.
- Hogyne, talán egy másik nap, most azonban hazamennék letusolni. - mosolyogtam, amilyen kedvesen csak tudtam, holott legszívesebben összeismertettem volna a középső ujjammal.
Mindketten biccentettek, és hátatfordítottunk egymásnak, de eszem ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgot.
Behúzódtam az első bolt ajtófélfájához, és onnan figyeltem a távolodó bandát. Mel átöltelte a fiú derekát, a két másik lány pedig kézenfogva ugrándoztak fel-alá az utcán, mint akik be vannak pörögve, vélhetően így is volt.
-Legalább valami jó pasit lesel ennyire? - szólalt meg egy lány az oldalamon, mire ijedtemben ugrottam egyet.
- Mi? Ki? Jesszus, a frászt hoztad rám! - nevettem zavaromban, és kiléptem az utcára, ő pedig mosolyogva fogadta a zavaros mondandómat.
- Ne haragudj, nem akartam, csak nagyon úgy tűnik, hogy kémkedsz valaki után. - a kezében egy telepakolt barna papírzacskót tartott, amiből kilógott a baguette és néhány zöldség. Szőkés-vöröses hosszú haja összefonva pihent a jobb vállán, kék szemeit pedig sminkel emelte még hatalmasabbra. Nagyon szép lány volt, brit akcentussal - amerikában szerintem öltek volna az osztálytársaim érte.
- Áh, hosszú sztori. - legyintettem, és a banda után néztem, akik épp az úton sétáltak (mit sétáltak, randalíroztak) át.
- Ráérek. - vont vállat a lány. - Mesélheted, miközben követjük az illetőt. - Vigyorgott, és felfedeztem, hogy az első két foga közt jókora rés húzódik. Nem lehet mindenki tökéletes, na.
- Öhm, oké.  - mosolyogtam vissza. - Jenny vagyok. Új még a városban. - mutatkoztam be menet közben.
- Helena. Törzsgyökeres. - nevetett, mire mint egy égi jel, zuhogni kezdett az eső. - A csudába, már megint elázik a baguette! - szitkozódva próbálta összébb húzni a zacskó száját, miközben gyorsítottunk a tempón és mi is átvágtunk az úton.
- Sajnálom. Igazából ma érkeztem, au-pairként dolgozom, és az egyik lány már most próbál túljárni az eszemen. Őt követjük, mert túlságosan hasonlít az egykori önmagamra.- avattam be Helenat a lényegbe.
- Hmm, világos. Ők azok ott előttünk? - kérdezte a kis csapatra mutatva, akik épp befordultak egy házba. Basszus, oda már nem követhetem.
- Tudod véletlen, hogy kinek a háza az? - támadtam le újdonsült kémtársamat, aki megvonva a vállát "nem"-et mondott. - De esetleg kikereshetjük a telefonkönyvből a cím alapján. Ha nem bánod, most hazamennék, mert vacsorát kell csinálnom. - mondta egy szomorú mosollyal.
- Ó, oké, persze. Esetleg mehetünk egy ideig együtt, ha gondolod. - mondtam, miközben kipislogtam az esőt a szememből. A lábaim már nagyon fáztak, így biztos futottam volna, ha egyedül vagyok, de Helena egy fejjel kisebb volt nálam, rövidebbek voltak a lábai, így nem biztos, hogy birta volna a tempót a mostanra már szétázott papírzacskóval együtt. Igyekeztünk a tetők alatt menni, miközben kiderült, hogy ugyanabban az utcában lakunk. Úgy látszik, a mai napom szerencséje, hogy egy apró kisvárosban is a saját szomszédaimat találom meg. Helena 18 éves, nemrég érettségizett le, de mikor az egyetemről kérdeztem, csak egy rövidke fejrázást kaptam vissza. Nagyon tetszett neki, mikor elmeséltem, hogy amerikából jöttem, és még jobban nevetett, mikor közöltem vele, hogy eddig ő az első ember, aki ezt pozitív dolognak fogja fel. Közben kisütött a nap, mintha felkapcsoltak volna egy kapcsolót a falon, mily meglepő, de megszáradni már nem volt lehetőségem.
- Nos, örülök, hogy megismertelek, ha bármi kell, itt vagyok szemben. - vigyorgott megint, mire döbbenten néztem végig újra rajta. Szőke haj, kék szem, szív alakú arc. Henry húgához lett volna szerencsém? Létezik egyáltalán ilyen? Esküszöm, be kellett volna fizetnem a lottót, mert erre az esély túlontúl minimális.
- Persze, öhm, megyek, megszárítkozom. Szia. - integettem, és bemenekültem volna a házba, ami természetesen zárva volt. Csodás, Mel-nél maradt a kulcs.
- Ilyen nincs. - vágtam a fejemet az ajtóba. A kiscsajnak bezzeg tutira feltűnt, hogy mi a helyzet, de nem szólt. Ilyen tempóban gyorsan el fog fogyni a türelmem.
Egy ideig mérlegeltem a lehetőségeimet, de minduntalan a szemben levő épületre siklott a tekintetem.
- Ez csak egy rossz álom. - motyogtam magamban, miközben átvágtam az úton, és kinyitottam a kis fakaput. A temérdek fától nem is igazán látszódott az épület, és a zöld bokrok közt csak egy ösvény húzódott. Felléptem a lépcsőn, és bekopogtam.
- Ki az? - kiáltotta egy fiú hang, mire az ajkamba haraptam.Nem válaszoltam, inkább megvártam, hogy maga jöjjön rá.
Azzal azonban nem számoltam, hogy egy félmeztelen, még a tusolástól frissen nedves hajjal, és egy szál törölközőben parádézó izomkolosszus nyit nekem ajtót.

Jenny Brown - 1.

A vonat lassan bedöcögött a wigani vasútállomásra, én pedig izzadt hátamra dobtam a hátizsákomat. Nyugat - Angliában jártam, három átszálással Londonból, ami nem lenne rossz, ha nekem szemben nem egy anyuka ült volna két ikerlánnyal. Mindkettő végigüvöltötte az utat, az anyuka pedig rutinosan nem csinált semmit. Lehet, hogy ő megszokta már, de az én hallásom körülbelül négy fokot romlott. Hátközépig érő barna hajam kicsúszott a kontyból, amit reggel még nagy igyekezettel és anyám segítségével kreáltam, úgyhogy egy hatalmas sóhaj közepette kirántottam a hajamból a csatot, és kiléptem a kabinból. A vonat hatalasat fékezett, mire elhasaltam a folyosón. Csodás, plusz nyolc kilónyi ruha és piperecucc tömege zuhant még rám. Ha az egy jelzés volt, hogy a leendő két hónapban is el fogok hasalni, akkor köszönöm univerzum, majd mondhatod, hogy igazad volt.
Au-pair munkára jelentkeztem, vagyis konkrétan gyerekekre vigyázok majd éjjel-nappal. Egy 10 és egy 14 éves kiscsajra kell majd vigyáznom, én lennék majd a nagy nővér, vagy valami. Nyári meló, két hónapig fogok maradni ebben a kisvárosban. Izgatott vagyok, és félek, remélhetőleg nem égetem majd le az egész konyhát a nagyszerű főző és cukrász tudományommal. 

Feltápászkodtam, majd belefejeltem a kabinajtó kilincsébe. Ez egy hiperszuper kezdet. Végigmasíroztam a folyosón, és egy idős de igen angol nővel együtt értünk az ajtóhoz. Hatalmas rózsaszín kalapot, és hozzá illő kabátkát viselt, és tökéletes fogsort villantott felém, mire biccentettem, és előreengedtem a lépcsőn. Sosem értettem, hogy nyáron az igazi angol hölgyek hogy tudnak kabátot viselni. Az én amerikai szervezetem nem szokott ehhez hozzá, ha nyár van, nálam ez egyenlő a rövid farmerrel és az ujjatlan pólóval.
4 éve költöztünk Londonba, apu új állása miatt. Fél évet végigbőgtem Skypon az akkori barátnőmnek és a pasimnak, akik természetesen ez idő alatt összejöttek, mint egy rossz hollywood-i filmben. A brit eszméletlenül szexis akcentusú pasikat a középiskola hátralevő részében pedig hidegen hagyta egy olyan amerikai cafka, mint én, így az elmúlt években a sport felé fordultam, és vegetáriánus lettem. Minden reggel futok, és NFL mérkőzéseket nézek a tévében. Az európai futball számomra uncsi, egyszerűen nem értem, miért jó egy labdát rúgdosni, mikor vinni is lehet és egymásnak esni.

A nénike lassan, de kapaszkodva lelépdelt a lépcsőn, majd én is követtem a példáját. Átsétáltam a vasútállomáson, majd leintve egy taxit bediktáltam a címet. Láttam, ahogy a nyájas képű ürge a visszapillantóból fixirozza a pucér lábam, mire összébb húztam magam, és reménykedtem, hogy nem fogunk a képzelgései miatt karambolozni.
Wigan nem egy nagy város, de minden épület vörös téglából épült. Egy fodrásszalont már láttam is, majd egy vegyeskereskedést is. Tipikus angol kisváros - unalmasan egyszínű és az emberek mindig megkérdezik a másiktól, hogy mi újság, de természetesen a válasz is unalmas.
- Mi járatban erre felé? - csattogtatja a rágóját a taxi sofőr, miközben bekanyarodtunk egy utcába.
- Munka-ügy. - felelem röviden, és az egyik kezemmel már a kilincset kutattam, készen arra, hogy bármikor odaérhetünk.
- Hmm. Hány éves vagy? - vizslat megint ráncos barna szemével a visszapillantóból, mire egy dühös pillantást vetek rá vissza.
- 20.
Ismét bekanyarodtunk egy utcába, ami már ismerősnek tűnt a Google Maps-ról. Zsákutca volt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Mindjárt odaérek. Mindjárt befogadnak, vagy épp hazaküldenek már a jövőhéten. Nagyon izgulok az első találkozástól. Mi van, ha a lányoknak nem leszek szimpatikus? Ha az apa egy erőszakos állat, és rámmászik?
Ezek a gondolatok már hetek óta folyamatosan pörögtek az agyamban, de most kezdtek átcsapni a valóságba.
Megálltunk a szintén vöröstéglás, emeletes ház előtt, ami kiköpött mása volt a Harry Potter Privet Drive-os házának. A gondolatra elmosolyodtam, majd gyorsan le is hervadtam, mikor a taxis bemondta az árat. Az egész út nem volt több 3 km-nél, de egy vagyont hagytam a pasasnál. Londonban nem szoktam taxizni, épp ilyen indokokból kifolyólag.
Erősebben csaptam be az ajtót, mint az szükséges lett volna, mire a taxis felhördült majd elhajtott, én pedig szembe fordultam a házzal. Vetettem egy gyors keresztet, majd átvágtam az apró előkerten, és remegő ujjakkal becsengettem a házba. Pár másodperc után nyílt az ajtó, én pedig felismertem az édesanyát Eliz Harper személyében.
- Üdv, Jenn... - kezdtem, de a nő egyből a nyakamba ugrott.
- Jenny Brown! Hát ideértél! Úgy vártunk már, gyere beljebb, mindjárt esni fog. - vigyora fél arcát elfoglalta, apró barna szemei pedig csillogtak. Hollófekete, göndör haja volt, amit felcsatolva viselt, és pont úgy nézett ki, mint aki munkába megy vagy épp onnan jön. Lecibálta a hátamról a zsákot, én pedig tisztelettudóan levettem a lábamról a szandált, majd tátott szájjal végigbámultam az előszobán. Letisztult, fehér szín keveredett a faragott berendezéssel. Néhol egy kis bézst is belecsempésztek, és az egyetlen kitűnő szín csak a lányok kabátkái és cipőcskéi voltak, amik pirossal és rózsaszínnel szúrták ki a szememet. Imádtam a lakberendezési magazinokat, és otthon is én rendeztem be a saját szobámat. Tudtam, hogy ha az előszoba így néz ki, akkor a többi helység is minimum címplra való lesz.
- Peny, Mel, megérkezett Jenny. Gyertek üdvözölni új nővérkéteket! - kiabálta Eliz teljes vigyorral, az én hallásom pedig újabb egy fokot romlott. Mosolyogva fogadtam a lányokat, miközben beléptünk a nappaliba. Két kislány kézenfogva állt előttem, mindkettőn apró iskolai egyenruha. Peny volt a kisebb, megszeppenve húzogatta a haját és nagy kék szemekkel pislogott rám. Mel egyből tisztelettudóan kinyújtotta felém szabad kezét. Rajta már látszottak a serdülőkor első jelei, és volt egy olyan érzésem, hogy sikeresen belecsöppentem lázadása közepében.
- Szia, Mellanie vagyok. - köszönt, mire biccentve kezetfogtam vele.
- Én pedig Jenny. Öhm, hoztam neked és a húgodnak is valamit, ha kipakoltam, szeretném majd átadni. - ez hazugság volt, úgyhogy nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy melyik cuccomat áldozom majd fel. Mel bizonytalanul fürkészett, végül megvonta a vállát, kicibálta a karját a húga szorításából, és elviharzott.
- Gyere, körbevezetlek a házon, aztán pedig vissza kell mennem dolgozni.
- Te is jössz, Peny? - mosolyogtam a kislányra, aki vállat vonva csatlakozott hozzánk.
A háztól még a térdeim is megremegtek, fantasztikusan gyönyörű volt. Letisztult, de itt-ott elvétve egy meghatározó bútor vonzotta a tekintetet. A nappaloban egy hatalmas plazmatévé állt, előtte fekete bőr garnitúrával és egy bézs dohányzóasztallal. A konyha csillogott az ezüstös rozsdamentes fém hűtőtől és a halványrózsaszín bútoroktól, középen és a fal mellett végig pultokkal és fából készült bárszékekkel. Az egész déli fal üvegre volt cserélve, a konyha és az ebédlő pedig együttesen adták a hely varázsát. Innen lehetett kilépni a hátsó udvarra is.
Az emeleten az egyik fürdőszoba és négy hálószoba egy központi részbe nyílt, ahonnan galériaként lehetett letekinteni az alsó szintre.
- Ez itt Mel szobája. - mutatott egy "belépni tilos!" táblás ajtóra Eliz egy mély sóhaj kiséretében. Elfolytottam egy mosolyt. Ez a tábla dolog annyira tipikus amerikai stílus volt.
- Ez az enyém. - motyogta Peny, a következő ajtónál, aminek szembe pedig az én szobám állt. Az apró folyosó végén egy kétszárnyú ajtó mögött vélhetően a szülők hálószobája állt.
A számomra kinevezett szoba egyszerű vendégszoba volt, kétszemélyes ággyal, és beépített szekrényekkel. A függöny halványkék volt, de annyira, hogy csak a mennyezetbe épített lámba felkapcsolása után tűnt fel. Odaléptem, és húzott szájjal fedeztem fel, hogy az utcára néz a szobám. Csak remélni tudom, hogy nincs forgalom.
- Úristen, el fogok késni! - kiálltott fel drámaian Eliz, majd nyomott egy csókot a lánya feje búbjára. - Jenny, nézz szét és pakolj ki nyugodtan, a lányok ebédeltek már, vacsorára pedig hazaérünk. Igazából holnaptól számítunk a segítségedre, a lányok lefoglalják magukat, Peny jön velem, mert elviszem a barátnőjéhez. Pihenj nyugodtan. - mosolygott Eliz, majd a lányát terelgetve lesietett az emeletről, és már csak a becsapódó ajtót hallottam.
Lehuppantam az ágyamra, és egy ideig csak néztem a mennyezetet. Kíváncsi voltam, hány napon belül dől össze ez a tökéletesnek tűnő máz eme kis családon. Mel irányábl már repedezik a réteg, és Peny is gyanúsan hallgatag, miközben Eliz majd szétfeszíti az arcát a vigyorokkal.
És én ezt páholyból fogom végignézni, ahogy teszem a saját családomnál is. Nem akartam most rájuk gondolni, csak örülni akartam, hogy elszabadultam onnan, ha egy rövid időre is.

Írtam anyámnak egy üzenetet, hogy megérkeztem, majd az egész táska tartalmát kiborítottam a szoba közepére. A piperecuccokat kipakoltam a fürdőszobába, ami fehér és fekete bútorokkal volt tarkítva egy fal méretű megvilágított tükörrel. A ruháimat szép sorban, színek szerint válogatva elpakoltam a szekrényben, csak a futócipőmet, az trénergatyámat és egy atlétát hagytam kint. Lecseréltem az ágyhuzatot, mert bár nem hiszem, hogy tetves, vagy bolhás lenne, azért mégis jobban érzem magam a kék, virágmintás huzatban.
- Mel, öhm... elmentem futni, boldogulsz addig? - kopogtam a lány ajtaján, mire egy hangos "Ja" jött vissza. Nem volt túl meggyőző, és bár hiába nem szerettem volna, mosolyogtatott a viselkedése.
Letrappoltam a lépcsőn, csináltam néhány bemelegítő ugrálást, majd nekiiramodtam. 

Általában nem gondolkodom, mikor futok, csak élvezem a lábaim halk puffanását a talajhoz, most azonban a környék memorizálására ügyeltem. Zöldellő bokrok, barna kerítések mellett haladtam el, aránylag csend honolt a környéken. Volt, aki az autból pakolt ki, mások a kutyájukat próbálták sétáltatni, amiből inkább az lett, hogy a hatalmas Dán dog sétáltatta a gazdáját.
Csak futottam, nézegettem a házakat és az embereket. Sokkal csendesebb, mint London, és sokkal kacskaringóssabb is.

Befordultam egy utcasarkon, és épp szembe jött egy fiú, izzadt pólóban és zenét hallgatva futott ő is, csak az én irányomba. Ezen kissé meglepődtem, ugyanis délután két óra volt, ilyenkor azért mindenki dolgozik vagy iskolában van, vagy nyáron alszik, de semmiképp nem fut.
Közelebb érve megcsodálhattam izzadságtól csillog hatalmas bicepszét és a szinte már szürkébe átforduló kék szeme szinte lyukat égetett a fejembe. Szőke haja a homlokába hullott, de kétoldalt rövidebben viselte. Ismét az útra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, azonban magamon éreztem a tekintetét, ami csak jobban zavart. Elhaladtunk egymás mellett, én pedig ismét a futásra és a környék memorizálására koncentráltam. Már egy ideje mentem, mikor feltűnt, hogy nem csak a saját léptemet hallom, és hátrafordultam.
- Nemár, te követsz? - lassítottam, de nem álltam meg, egy helyben futottam, míg odaért hozzám a szőke fiú. Leglább egy fejjel magasabb volt nálam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Minek követnélek? - haladt el mellettem, mire bosszankodva a nyomába eredtem. Nem hagyhat le, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Hát, mert az előbb még a másik irányba mentél. - magyaráztam logikusan, és gyorsítottam a tempón, ő pedig igazodott hozzám. Már így is lihegtem, nem szoktam ekkora tempóval menni.
- És? Több kört megyek. - vigyorgott, ami nem igazán tett boldoggá.
- Ja, oké. - odaértünk az utca végére, és visszafordultam, mire ő is. Egymás mellett futottunk némaságba burkolózva. Néha egyikünk gyorsított, néha a másikunk, de mikor befordultunk az utcánkba, már sprinteltem. A ház előtt lefékezve nyomtam az oldalamra a kezemet, mire halk kuncogást kaptam vissza.
- Kössz. - sziszegtem kétrét görnyedve, és kisöpörtem izzadt hajamat a homlokomból.
- Holnap reggel 7-kor itt várlak. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Mivan?
-Már bocs, de a nevedet sem tudom. - vágtam vissza dühösen, amiért rajta még csak a fáradtság jelét sem láttam.
- Henry Spourk. Szemben levő épület. - "Anri"-nak ejtette, mire akaratlanul is a szememet forgattam. Mert a sima "Henri" nem elég angol.
- Oké, Henry, - külön hangsúlyt tettem az Anri-ra, - holnap lefárasztalak, meglásd.
- Már alig várom. - kacsintott, mire összeszorítottam a fogaimat. Én is rájöttem, hogy kétértelmű a mondatom, és vélhetően ő sem a futásra gondolt. Lépett párat hátrafelé, és kinyitotta a kiskaput a házuk  előtt.
- Henry! - kiáltottam oda, mire meglepődve fordult felém.
- Igen?

- Hatkor kelek. - vigyorogtam vissza, majd hátatfordítva bevonultam új, két hónapig ideiglenes otthonomba.

Második rész: 9

Az teljesen érthető, hogy beszélni akartam Gabriellel. De az már egy teljesen más dolog, ha ő akar velem.
Próbáltam húzni az időt, soha ilyen lassan nem mentem be még sehova. A kezem remegett, a lábaim sem igazán akartak megtartani.
Végül mégis ott álltam Gabriel ágya mellett.
- Szia. - súgtam, mire ő kinyitotta a szemeit. Látszik, hogy kimerült, de annyival jobb érzés volt őt így látni. Persze még mindig egy halom kötés és gipsz van a teste minden porcikáján, de látszott, hogy él. Zöld szemei pedig ragyogtak.
- Szia. - hangja rekedtes volt, s bár hiába reménykedtem, hogy elmosolyodik, sajnos annyira jó állapotban nem volt. - Nem kellett volna hazautaznod.
Megdöbbentem. - Ez legyen az én dolgom. A tied, hogy felépülj.
- Ben szeret téged. - Na, ez a pillanat volt az, mikor kis híján kicsúszott alólam a talaj, de Gabriel csak folytatta. - Nem tudja, hogy tudom. Soha nem fogja neked bevallani, nekem is csak akkor mondta el, mikor kómában voltam. - mély lélegzetet próbált venni, látszik, hogy minden szóval egyre fáradtabb lesz.
- Gabriel... - nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mond. De ő csak nem hagyta abba.
- Emlékszem, ki mit mondott. Ben minden nap beszélt hozzám, mintha csak átjött volna egy sörre. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de ő a legjobb barátom, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg.
Nem szólt többet, csend telepedett közénk. Valami hideg futott végig az arcomon, majd a szám szegletében állt meg.
Egy könnycsepp.
Hiányzott Gabriel, jobban, mint azt gondoltam. De nem ez miatt sírtam. Mert ő most már fel fog épülni, ez miatt már nem kell szenvednünk.
Az miatt sírtam, amit mondott. Ben miatt.
Mert tudhattam volna. Az a szánakozó pillantás, mikor Aaron-nal beszéltem. Hogy felajánlotta, hogy náluk lehetek. Hogy vigyázott rám. Hogy bevitt az udvarról.
"Ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod."
A kamuzás, amikor Sara gond nélkül lehazudta az eget. Valószínűleg meghallotta Bent, ahogy beszél rólam Gabrielnek. Sara okos lány, gyorsan kikövetkeztette.
Éreztem, hogy a világ dőlni kezd, vagy talán csak én, de le kellett ülnöm. Szerencsére ott volt egy szék az ágy mellett, így arra roskadtam le.
Oké, nyugi. Azt már tudjuk, mit érez Ben.
De mi a helyzet velem?
Szeretem Bent, de nem biztos, hogy csak jó barátként. Néha elidőzöm a száján, és titokban eszembe jut, hogy milyen lenne megcsókolni. Szeretek hozzá bújni, mert úgy érzem, megvéd mindentől és mindenkitől. Szomorú leszek, ha ő is az, és egy mosollyal vidámabbá tud tenni. Már az is zavar, ha a nővérekkel beszél. Amikor hozzámér, a szívem kihagy egy ütemet. S még megannyi más dolog, érzés, amit kivált belőlem. 
Nem egyik pillanatról a másikra szerettem bele. Folyamatosan és lassan, annyira, hogy az általa kiváltott reakciókat normálisnak gondoltam. Pedig messze  nem azok voltak.
Szerelmes voltam Ben Morrisba, ki tudja mióta.
Ott áll az üveg mögött, befelé figyelnek Saraval. Mintha testvérek lennének.
Gabriel engem figyelt, szerintem titokban még élvezte is a kínlódásomat. A szemébe nézve hirtelen elnevettem magam. Hosszú idő óta először.
Gabriel is elmosolyodott.
- Akkor  ezek szerint nem kell aggódnom.
- Azért még szurkolj nekem, hogy mindezt vele is tudjam közölni. - fogtam meg a kezét.
- Elég talpraesett vagy, nem aggódom. - mosolygott továbbra is, de láttam, hogy nagyon fáradt.
- Mire kilépek az ajtón, aludni fogsz, úgyhogy holnap beszélünk. - nyomtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam.
A szívem majd kiugrott, nem volt tervem, hogy mit mondjak. Totál elpirulva néztem Benre, de Sara gyorsan elrontotta ezt a mesébe illő pillanatot.
- Na? Bemehetek hozzá?
- Öö, szerintem elaludt... - motyogtam, mert Saratól ez költői kérdés volt, már régen ajtón túl volt. - Hol van Peter?
- El kellett rohannia, a lakásban csőtörés van.
- Értem... - rágtam a szám szélét, itt volt az alkalom, hogy kiteregessem a lapjaimat. De ehelyett csak bénáztam. - Nem megyünk nekik segíteni?
Ben furán rám nézett, majd megvonta a vállát. Kezdett végre visszaváltozni azzá, aki igazából, vidámmá és élettel telivé.
Így megindultunk a Brook Avenue-n, Ben vezetett, én pedig legszívesebben rátettem volna a kezem az ő kezére. Mire rászántam magam, tényleg, még a kezemet is elindítottam felé - leparkoltunk.
Miközben mentünk fel a lépcsőn, teljesen véletlenül (tényleg, totálisan és érthetetlenül) összeért a kezünk. Peter-ék ajtaja nyitva volt, megannyi vödörrel, a szőnyegek kidobálva a lépcsőkorlátra.
- Peter. - kiabáltam be, mert nem mertünk sehova sem lépni.
Szegény barátom a fejét sem találta, csak mentette a papírjait, meg a cuccait.
- A vízvezeték-szerelő már úton van, meg Greg is, de...
- Nyugi, segítünk. - mosolygott rá Ben, és bement a lakásba. Én ki követtem.
Körülbelül egy órán keresztül mentettük a fontosabb cuccokat. Mondjuk nem tudom, a Marilyn Monroe szobrocskát miért kellett a legfelső szekrénybe rejteni, mikor fényévekre volt a fürdőszobától, de nem akartam összeveszni Peterrel. Folyamatosan Bent figyeltem, ahogy a fehér pólóján átütött a víz, hátizmait, mikor lehajolt. Akármennyire is összeszedtem a gondolataimat, sosem tudtunk kettesben maradni. Végül a szerelő elállította a cunamit, mi pedig elindulhattunk haza. Vagyis Benékhez.
- Ben, beszélni szeretnék veled. - fordultam felé váratlanul, mikor kiszálltunk az autóból.
- Oké, de előbb beszélnem kell anyámmal. Ráér? - nézett mélyen a szemembe, mire elállt a szavam.
- Rá. - sóhajtottam nagyot, majd felmentem a szobámba. Nem tudtam leülni, fel-alá járkáltam, megnéztem magam a tükörben, majd újabb körséta a szobában. Végül kimentem a teraszra, onnan bámultam a várost.
Nyílt az ajtó, Ben lépett ki a teraszra.
Hogy tudtam hazudni magamnak? Már a puszta jelenlététől megzavarodom.
- Most már ráérek. - Állt oda mellém, a karunk összeért.
Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Most vagy soha alapon odafordultam hozzá, pipiskedtem és megcsókoltam.
Meglepődve tolt el magától.
- Reb, mit csinálsz? - kérdezte összevont szemöldökkel, én pedig magamba roskadva néztem vissza rá.
- Ne haragudj Ben, hogy csak most jöttem rá. Tudom, hogy mit érzel irántam,és...- mély levegő - Én is szerelmes vagyok beléd. - ezt csak így kimondtam. Belepirultam elég rendesen. Ben vett egy mély lélegzetet, és hátralépett egyet.
- Nem tudom miről beszélsz. - bennem megállt az ütő. - persze, szeretlek, mint a húgom,de ennyi.
Nem tudtam rá nézni, meg kellett támaszkodnom a korlátban. A perifériámból láttam, hogy az ajtó felé indul. Az arcomat a kezembe temettem, nem hiszem el, hogy ekkora hülyét csináltam magamból. Gabriel tuti csak álmodta az egészet. Nem haragszom rá, mert ettől függetlenül én tényleg szeretem Bent. De nagy eséllyel most a barátságunkat is elszúrtam. S még hajléktalan is leszek, mert haza nem mehetek, de itt sem lennék képes tovább maradni ekkora megalázottság után. Remegett a karom, pokolian éreztem magam.
Egy kar megfogta a vállam, mire felnéztem. Ben állt előttem, komoly képpel.
- Reb... sajnálom. - hirtelen elvigyorogta magát. - csak szívattalak, hogy tudd, mit éreztem én már igen hosszú ideje. - még mindig mosolygott, én meg nem értettem semmit.
- Akkor most mi van? - kérdeztem úgy a semmitől.
- Ez. - és megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig átölelte a derekamat. Nem tudtam eléggé magamhoz szorítani, annyira, de annyira akartam őt.
- Én is szeretlek. - mondta két csók között. Nekem pedig nem kellett több.
Talán a nap is lement, talán az éjszaka is tovatűnt. De minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak, végre, együtt. Hogy meddig?
Amíg élünk.

Második rész: 8

Lélekszakadva rohantunk a kórházba. Ben vezette az autót, én pedig kapaszkodtam, ahol csak tudtam.
Amíg nem láttuk, milyen állapotban van, egyikünk se mert örülni. Szerencsére nem volt forgalom, túlságosan reggel van még, és ha jól számolom, Ben eddig három piroson hajtott át.
Emlékszem, régebben az apját akarta így bosszantani, összeszedett egy csomó büntetést. De az apja nem szólt semmit, csak kifizette a számlákat, és vett egy újabb autót Bennek.
Ők egy ilyen fura család.
A kórterem előtt ott állt Sara, Mr. és Mrs. Walters, egy orvossal beszéltek.
- ... nem szabad megterhelni, még próbáljuk felmérni a károkat... - nem bírtam ki, az idegesség elvette az eszem.
- Károkat? - szóltam közbe. - Milyen károkat?
- Rebecca. - sziszegte Sara, de nem érdekelt.
- Esetleges agyi sérüléseket, amnéziát, bevérzéseket... - fordult felém az orvos, szerencsére nem haragudott meg a kíváncsiságomért.
- És... mikor lehet vele már beszélni? - kérdezte Ben, miközben óriási, meleg kezeivel megfogta a vállam. Talán, hogy ne legyek ennyire hiperaktív, talán, hogy magát támassza.
- A kivizsgálás el fog tartani egy ideig, kérem, legyenek türelemmel.
Én leroskadtam egy székbe, Ben mellettem ugyanígy tett. Az arcát a kezébe temette.
- Nyugi, nem lesz baj. - simítottam meg a hátát.
- Tudom... csak olyan bonyolultnak tűnik most minden... - nézett rám, és a szemébe nézve rájöttem: minden megváltozott. Ő sosem volt ilyen komoly, általában minden csajt a poénjaival szedett fel. Ő volt az ügyeletes fiú, ha Sarat vagy engem meg kellett védeni. Ben volt a nagy maci, aki hazavitt minket Saraval, mikor mi túllőttük az alkohol mennyiséget. Ben volt az, aki felvidított, miközben a világ másik felén voltam. Ő az, aki mégis rengeteg mindent tud rólam.
S én soha nem köszöntem  meg neki semmit.
A gyönyörű szép szemeibe nézve legszívesebben átölelném, és többet nem engedném el.
De az alkalom elillan, Sara lép mellénk.
- Rebecca, itt van Aaron. - súgja nekem, mire bennem megáll az ütő.
Én is balra pillantok, amerre Sara néz. Tényleg felénk jön, diadalittas vigyorral a képén. Ez a vigyor nagyon mérgessé tett.
- Sara, nem mosnál be neki? - sziszegtem.
- Akármennyire is megérdemelné, nem tehetem, ugyanis nem ellenkeztél aznap ellene, és még le is léptél. Egy szóval kivételes módon, ügyesen megoldottad. Az, hogy vigyorog, ne érdekeljen, valószínűleg tegnap este már le is cserélt.
Mondhatnám, hogy az akaraterőm tartott a helyemen, de nem igaz. Ben kulcsolta rá az ujjait az enyéimre, és tartott a széken erővel. Aaron csak elhaladt előttünk, nem szólt oda semmit, így összeszedtem magam, és az igazi probléma felé figyeltem: Gabriel.
Egész délelőtt ott voltunk, néha valamelyikünk elment kávéért, másikunk pedig sétálgatott fel-alá. Közben Peter is megérkezett, így együtt vártuk a fejleményeket. Tizenegy körül aztán odalépett az őszhajú doki.
- Nos, túl van a nehezén, a baleset körülményeire nem emlékszik, de ez teljesen érthető. Gyenge, ezért kérem, hogy csak 1-2 percre menjenek be hozzá. - fordult Gabriel szülei felé. - Önök pedig menjenek haza pihenni, máskor is be tudnak menni hozzá. - ezt már nekünk mondta.
- Még mit nem.- azt hiszem, csak én hallottam Bent, mert mindenki megértően bólogatott, Peter pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
Én azonban addig nem akartam örülni, amíg nem beszéltem Gabriellel. Ha egész nap ott kell ülnöm, akkor megteszem.
Gabriel szülei beöltöztek és bementek. Mrs. Walters erős nő, de az ablakon keresztül is láttam, ahogy elsírja magát. Mr. Walter megsimította a fia karját.
Könny szökött a szemembe.
-Hej. - fogta meg a vállam Peter. - vége van. Meggyógyul, és újra minden jó lesz. - nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ahogy Peter megölelt, a válla felett Ben-t pillantottam meg. Ő sem volt túl jó állapotban.
A szülők kijöttek, Ben pedig bement. Visszafojtott lélegzettel figyeltem a két fiút. Gondolom Ben elmondja, hogy az ő hibájából történt minden, Gabriel pedig megnyugtatja, hogy nem igaz.
Akaratlanul is Bent figyelem, nem pedig Gabrielt. Ben végül kilép az ajtón, őszinte mosollyal az arcán, amit napok óta nem láttam, az előtt is csak webkamerán keresztül, amitől kihagy a szívem, és megremeg a lábam.
Nem értem, miért reagálok így.
De a következő pillanatban ér a sokk.
- Reb, Gabriel beszélni akar veled.

Második rész: 7

Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hol vagyok. S aztán a felismerés, hogy mit csináltam, undorral töltött el.
Egyébként jó este volt, Aaron igazán jó pasi. De nem több ennél. Hiába simogatta a bőrömet a kellemes selyem, hiába voltam egy lakberendező magazinból kivágott kép-szerű lakásban.
Minél előbb el akarok tűnni innen.
- Jóreggelt, napsugár. - vigyorgott rám Aaron, de közel sem kedvesen. Leült az ágy szélére. Majd adott egy csókot a nyakamra. Tegnap tűzbe hozott vele, most nem. - Folytatjuk? - már a derekamat ölelte, én pedig végre észhez tértem.
- Bocs, de nem. - húzódtam el tőle, mire ő elkerekedett szemekkel nézett rám. Kipattantam az ágyból, majd egy mozdulattal felkaptam a ruháimat, és bemenekültem a fürdőbe.
- Jaj, ne menj már el, hiszen annyi időnk van még. - hiába próbált nyálas hangszínnel ott tartani, éreztem valami furát a hangjában.
Gondolom, nem én voltam az első nő, akit becsábított az ágyába. De hogy ennyire könnyen adtam magam, még engem is meglepett.
Azt hiszem, egy ideig nem iszok bort.
Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a fekete ruhát, és elindultam az előszobába. Aaron követett.
- Nekem nincs időm. - hajoltam le a cipőmért. Nem volt időm, se kedvem felvenni, inkább mezítláb indultam ki. Vagyis csak indultam volna, de Aaron elkapta a karom.
- Ennyi? Ennyi voltam? - a szeme szikrákat szórt, a szorítása pedig egyre jobban fájt. - Egy méregdrága étterembe vittelek, elkértem egy haverom lakását, és boldoggá tettelek. Te meg csak lelépsz?
Szóval nem is az övé a lakás. Mondjuk kitalálhattam volna, hogy kezdő ápolóként esélye sincs ilyen mértékű fizetést kapni. De nem tudtam sajnálni. Lehet, hogy tényleg egy hálátlan dög vagyok, de ő sem az a mézes-mázas szépfiú, akinek tegnap mutatta magát.
- Figyelj, nekem most mennem kell. - rántottam ki a karomat, minek következtében meghúzódott a bőr. Ez bizony sokáig piros lesz.
Még utánam kiáltott, de én már ajtón kívül voltam.
Érdekes mód nem magam iránt éreztem undort. Még csak nem is a tegnap estére gondolva.
Az Aaron-féle pasiktól undorodom.
Hogy tudott tetszeni? Hogy gondoltam egyáltalán Gabriellel összehasonlítani?
Gabriel rendes, és tudom, hogy soha nem használna ki egy ittas lányt.
És Ben sem.
Mondjuk, nem tudom, ő most miért jutott eszembe. Dühös lesz, ha visszaérek hozzájuk.
Már az utcán voltam, lassítottam kicsit a lépteimen. Azt sem tudom, hogy hozzájuk menjek előbb, vagy esetleg Peterhez. Egyikükkel sem volt kedvem találkozni. Így maradt a harmadik verzió.
Sara.
Szerencsére már ébren volt (néha azt hiszem, hogy soha nem is alszik), és le is üvöltötte a fejemet gyorsan.
- Rebecca, hogy te mennyire szánalmas vagy! Épp ez ellen kampányolok, hogy ne használják ki a nőket, erre te hátba szúrsz, és épp az csinálod, amiért most itt tartunk!
- Hátba szúrlak? Azért ez túlz... - nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Igazad van, mert legalább bevallod. Akkor pofon vágsz! - üvöltötte az arcomba, mire én hátradöltem.
Kinek kell reggel kávé, ha létezik Sara?
Miután még tartott egy kiselőadást a nők egyenjogúságáról (kivételesen rövidre fogta, csupán 22 percig tartott, néztem az órát) átváltott barátnő üzemmódba.
- Legalább jó volt? - kortyolt bele a teájába. Tudom, hogy igazából a mosolyát takarja, mert ilyenkor megmutatkozik, hogy kicsit azért ő is az a csacsogó nő, akinek normális esetben lennie kellene.
- Hát... - azért én is belepirultam a válaszba. - Nagyon tüzes volt. De azt hiszem, ezentúl nem megyek egyedül a kórházba.
Sara összevont szemöldökkel nézett rám.
- Miért?
Haboztam, de végül is neki elmondhatom: - Egy... kicsit haragszik rám.
Szinte hallottam a fogaskerekek kattogását Sara fejében.
- Bántott? - kérdezte visszafojtott lélegzettel.
- Nem... csak nem örült neki, mikor tudattam vele, hogy nem én leszek az a lány, akit bármikor megkereshet, ha épp kell neki... - Sara hirtelen felpattant, és megölelt.
AZTA!
- Végre egy értelmes cselekedet tőled, Rebecca. - nézett mélyen a szemembe, én pedig elröhögtem magam.
Végül Sara-nal maradtam ebédre is. Az egyik indok, hogy nem is tudtunk igazán beszélgetni, mióta visszajöttem, a másik pedig, hogy valamiért féltem Ben elé állni. Ahányszor rá gondoltam, össze szorult a torkom. Tudom, hogy dühös rám, talán jobban, mint mutatja. Tudom, hogy szomorú és aggódik Gabriel állapota miatt.
Lehet, hogy ő dühös rám, én viszont rettentően sajnáltam. Ha tehetném, megvigasztalnám valahogy. De nem lehet, én pedig nem tudom.
Délután megérkeztek Sara szülei is látogatóba, így idejét láttam indulni. Leintettem egy taxit, és Ben-ék háza felé mentünk.
Hiába reménykedtem, hogy majd titokban beszökök, Ben kinn állt az erkélyen, így látta, ahogy kiszállok a taxiból. Akármennyire is szerettem volna, kibírtam, és nem néztem felé. Óriási piros pontot nekem.
Vettem egy forró zuhanyt, igyekeztem lesúrolni magamról mindent az elmúlt napból. A hajamból csepegett a víz, felvettem egy lenge fehér pántos ruhát, kivittem egy pokrócot és kiültem a kertbe olvasni.
Átlagban ilyen izgalmas az életem.
Nem tudom mikor és hogy történhetett, de csak arra keltem fel, hogy valaki felkap. Körülöttem sötétség volt, a szemem nem is igazán tudott hozzá igazodni. Kellett egy kis idő, míg kivettem Ben arcát és felmértem a helyzetet.
Épp bevitt a házba, mert magamtól valószínűleg kint éjszakáztam volna a szabad ég alatt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd rákezdett olyan tempóban, amely miatt sürgősen kardiológushoz kell mennem.
- Ben... - a hangom rekedt volt, így köhintettem párat. - Ben, tegyél le, bemegyek a saját lábamon...
- Nem aludtál rendesen napok óta, az időeltolódást sem szoktad még meg teljesen. - hangja lágy volt, és nyugodt. De nem tett le, már a bejárati ajtónál jártunk.
Igaza volt, tényleg nagyon kimerült vagyok. A kezeimet a nyaka köré fontam. Egy nanoszekundumra elképzeltem, hogy milyen lenne megcsókolni őt. De ahogy eszembe jutott, már tova is illant.
Felmentünk a lépcsőn, majd a szobámba érve letett az ágyra. Indulni akart, de én megragadtam a kezét.
-Nem maradnál? - kérdeztem félálomban. Ismét hezitált egy ideig, de aztán befeküdt mellém. Én hozzá bújtam, ő pedig átölelt.
Telefon csörgés ébresztett fel mindkettőnket, Ben telefonja csörgött a zsebében. Hajnal körül lehetett, az ablakon már beszűrődött a napfény.
Sara fényképe villogott a kijelzőn. Kérdőn egymásra néztünk Bennel,  majd felvette. A füléhez emelte a készüléket, a következő pillanatban pedig felült az ágyban. Döbbenten nézett rám, a telefon pedig kicsúszott a kezéből.
- Gabriel felébredt.

Második rész: 6

Ahogy befordulok a lifthez, összeütközöm Aaronnal.
A szívem kihagy egy pillanatra, mert tengerkék szemei ragyogva figyelnek engem.
- Bocsi, nem láttalak. - szabadkoztam, miközben a cipőm orrát néztem.
- Semmi baj. Sara barátja vagy? - még mindig lefelé néztem, de láttam, hogy a papucsa a cipőmtől pár centire található, így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy igen közel áll hozzám. Kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy erőt vettem magamon, és felnéztem rá. Rossz ötlet volt. Akaratlanul azt a Gabrielt láttam magam előtt, akit szerettem.
- Igen. - nyúltam a gomb felé, hogy hívjam a liftet.
- Sajnálom ami a barátoddal történt. - lépett egyet hátra, hála a jó istennek. Egyből kaptam levegőt.
Nem tudtam, hogy vár e valami választ, de én csak hallgattam. Szerencsére egy hangos pittyegéssel megérkezett a lift, és épp be is csukódott volna az ajtó, mikor egy kéz megfogta.
- Ne haragudj, tudom, hogy nem épp a legjobb időszakban... - az ajtó újra megpróbált becsukódni, így Aaron már vállal furakodott be - ... kérdezem, de lenne kedved eljönni  velem este valamerre?
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, miközben ő újra megküzdött az ajtóval. Eszem ágában sem volt randizni senkivel, főleg nem a jelenlegi időkben.
Mégis rámondtam az igent.
Nem, fogalmam sincs, mi ütött belém, és ahogy kimondtam, már meg is bántam. De csak hogy ne legyen eléggé bűntudatom, Aaron mögött megpillantottam Bent.
- Oké, hétkor várlak a Piester múzeum előtt. - mosolygott még rám, de én csak Bent néztem. Megvetést láttam a szemében, majd végre becsukódott a liftajtó, és megindultam lefelé.
Blokkot kapott az agyam, nem volt képes felfogni a történteket. Aaront, Sara és Ben vitázását, Ben tekintetét...
Szinte kiugrottam a liftből, egyenesen az utcára futottam, oxigénre volt szükségem. A mobilom rezgett, Peter érdeklődött a hol létem felől.
Még vettem néhány mély lélegzetet, hogy ne remegjen annyira a lábam, majd leintve egy taxit megindultam a megbeszélt vendéglőbe.
Peter persze a nyakamba ugrott, és bár hiába örültem én is, hogy láthatom, gyorsan rájött, hogy valami bánt.
Ő az egyetlen személy, akivel úgy tudok beszélgetni, hogy tudom, közben nem fogja leüvölteni a fejem (Sara), nem lányos hisztinek hiszi a mondandóm (Ben), és valóban azt mondhatom, amit gondolok, nem kell szépítenem (Gabriel).
Így beszámoltam neki az elmúlt két napról, hogy anyámmal összebalhéztam, hogy Sara és Ben hazudnak, és hogy randizni megyek egy fiúval. Ez utóbbinak mondjuk örült.
- De nem akarok most senkivel kapcsolatot, főleg úgy, hogy a világ másik felén lakom...
- Reb, nem jársz szórakozni. Nincsenek kalandjaid, mint a normális fiataloknak. Végre itt egy fiú, aki mert is cselekedni a te jégkirálynő viselkedéseddel szemben. Nem azt mondom, hogy házasodjatok össze, de menj el este.
- Tudod, utálom, hogy igazad van. -  mosolyogtam rá, mire ő nyomott egy puszit a fejemre.
Benékhez visszaérve elkezdtem készülődni. Nem járt át izgalom, vagy boldogság, egyszerűen csak mintha egy buliba készülnék felvettem egy fekete, pánt nélküli combközépig érő ruhát egy virágos zakóval, hajamat szabadon hagyva. A tükör előtt tovább álldogáltam, mint az normálisan elvárható.
 Ki vagyok én? Ki lettem? Hiába tudom, hogy a tükör másik felén is én vagyok, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kivé lettem.
- Csinos vagy. - Ben nézett az ajtóból, karját keresztben tartva, minek következtében kidülledtek a karizmai. Éreztem, hogy a csend mindkettőnkre rátelepszik, és mint a mágnes vonz hozzá. Tudtam, hogy haragszik, tudtam, hogy nem helyesli, amit csinálok. De nem tudtam neki mit mondani. Magamnak sem tudok. Magamat sem értem.
De egyszerűen csak rámosolyogtam - nem volt őszinte, s ezt ő is nagyon jól tudta -, majd szinte kimenekültem a szobában. Az ajtónál megsúrolt a karja, mire engem hirtelen kirázott a hideg.
Tuti a lelkiismeretem az.
Aaron már a múzeum lépcsőjénél állt, sötét farmert és fehér inget viselt. Furcsa volt a kórházi egyenruha nélkül.
- Egy nagyon jó étterembe megyünk, ha neked is megfelel. - mosolygott rám, miközben átölelte a derekam. Ettől kicsit rossz érzés kerített hatalmába, de nem foglalkoztam vele. Felöltöttem a legbűbájosabb énemet, amennyire tudtam, és a vacsora tökéletesen telt. Sokat beszélt, én néha figyeltem és bólogattam, ha kérdezett, válaszoltam. Az asztal alatt a térde az enyémhez ért, inkább erre a régen érzett, csodás érzésre koncentráltam.
Kifizette a vacsorát, én pedig épp indultam volna.
- Van otthon egy üveg Chardonnay, amit nincs nagy kedvem egyedül meginni. - mosolygott rám. Így is megittunk már egy üveg bort, és ez már nem kellett volna, de csak bólogattam idiótán, így felmentünk a lakásába. Nem érdekelt a berendezés. Betett valami lágy zenét, majd kitöltött két pohár bort.
Beszélt valamit a városról, ahol felnőtt, de én már kicsit becsiccsentettem. Melegem volt, így le akartam venni magamról a zakót.
- Várj, segítek. - lépett mögém, és lesegítette. De nem lépett hátrébb, hirtelen elkezdte csókolni a nyakam, a karja a derekamon volt.
Megfordultam, mire ő megcsókolt.
Nem repkedtek pillangók a gyomromban, még a szívem sem zakatolt. De jólesett a forróság, amit okozott. Néhány pillanattal később megtalálta a cipzárt, és a fekete ruha leomlott rólam.
Felkapott az ölébe, én pedig átöleltem a nyakát.
Az est hátralevő részében nem igazán beszélgettünk.

Bloginfó!

Sziasztok :) Sajna egy ideig nem tudok új résszel jelentkezni, mert táborba megyek, illetve egyéb komoly kötelezettséget akasztottak a nyakamba.
Amint lesz új rész, írok mindenkinek.
Remélhetőleg Július 24-től már érdemes lesz lesni az oldalt :)
Szép nyarat :*

Második rész: 5.

Reggel a kórházba indultunk egyből. Bennel nem sokat beszéltünk, mindketten el voltunk merülve a saját gondolatainkba.
Egy virágos ruhát vettem fel, mert tudom, hogy Gabriel mennyire szerette, ha szoknyában voltam, vagy egy kicsit lányosabban öltöztem. Hajamat oldalra fontam.
Ben fekete inget vett fel, kopott farmerrel. Mindketten csak turkáltuk a reggelit, pedig igazi svédasztal terült el előttünk.
Nyílt az ajtó, és Sara lépett be rajta, a hozzá illő hatalmas hévvel.
- Rebecca, anyád hívott fel, hogy rángassalak haza. Mi a jó eget csináltál már megint, amire bedühödött?
- Én csináltam? - kerekedett el a szemem.- Ő parancsolgat állandóan, azt akarta, hogy menjek vissza Amszterdamba, és tegyek rá magasról, hogy mi történik itthon. - éreztem, ahogy a fejem vöröslik a dühtől, a hangom pedig hisztériás hangszínt vett fel.
- Mint felnőtt, azt kell mondanom, hogy igaza volt. Attól, hogy idejöttél, semmi nem vált jobbá. - épp beleakartam szólni, mikor felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. - Mint barátod... hát, akkor is felelőtlenség volt. De most már mindegy. Meddig fogsz itt tartózkodni Bennél? - ült le, és vett magának három szem epret.
- Addig marad, ameddig akar. - szólalt meg Ben, miközben engem nézett. Egymás szemébe néztünk. Várta, hogy szólok e rá valamit. Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy szeretné e, ha még sokáig itt maradnék.
De ez egy kósza gondolat volt.
Sara előbb rám nézett, majd Benre. Végül diadalittas mosolyra húzta a száját.
- Ez nagyobb buli lesz, mint gondoltam. - mondta, majd másra terelte a témát.
Ben sofőre vitt be minket a kórházig. Ahogy beléptünk az ajtón, feszülté vállt a hangulat. Mind tudtuk, hogy normális esetben nem itt kellene lennünk. Normális esetben én még mindig a Föld másik felén járnék órára, vagy épp kezdeném a vizsgákat, és szerveznénk az egy hónap múlva esedékes közös nyaralásunkat a Hamptonsban.
Ahogy felérünk a kórteremhez, épp egy férfi ápoló lép ki az ajtón. Kezében epruvetták, vért vett Gabrieltől.
- Szia Aaron. Van valami hír? - Úgy látszik Sara vagy ismeri az itt dolgozókat, vagy Aaron az állandó felügyelő Gabriel mellett. Én ez utóbbira tippelek, bár Saratól bármi kitelik.
Jobban szemügyre véve Aaron jóképű. Nagyon jóképű. Tuti, hogy a nővérek fele esedezik érte. Tengerkék szeme van, és szőke haja, amit elől kicsit felállít.
Pont, mint Gabriel.
A gyomrom görcsbe rándul a felismeréstől, hogy Aaron és Gabriel mennyire hasonlítanak egymásra. Tovább figyelve a fiút megállapítom, hogy a magasságuk is kb. megegyezik. Arcélük ugyanúgy kiugrik.
Egyedül szem és hajszínük nem egyezik. Minden más stimmel.
A fiú rámnéz. - Rosszul vagy? Nagyon sápadtnak tünsz... - lépett oda mellém, elkapva a csuklómat. Szinte égeti a bőrömet az érintése.
- Nagyon szapora a pulzusod. Ülj le kicsit. - néz rám csillogó kék szemekkel. Én nem szólok semmit, csak teszem, amit mond.
Nézem az arcát.
Fogalmam sincs, ki ez a fiú.
Biztos vagyok benne, hogy soha nem láttam ezelőtt.
De meg akarom csókolni.
Megrázom a fejem, hogy eltűnjenek a gondolataim. Össze kell szednem magam.
Ne nézz rá. Nem ismered, csak hirtelen megtetszett, ennyi. Nézz Sarara. Nézz Benre. Nézz bármerre, csak ne rá.
Saraval összeakad a pillantásunk. Dühösnek látszik. Ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben.
S ez józanítólag hat.
- Köszi...- rekedt a hangom, ezért megköszörülöm, és hangosabban mondom. - köszi, de jól vagyok. - veszem ki a kezem a szorításából. A bőröm még mindig bizsereg az érintésétől, de összeszedem magam, és felállok. Az ablakhoz lépek, ahonnan figyelhetem Gabrielt.
- Bemehetek hozzá? - kérdeztem anélkül, hogy átgondoltam volna. Ben és Sara összenéztek, Aaron pedig megvonta a vállát.
- Ha beöltözöl. De csak kis időre.
Nem kellett kétszer mondanom. Felvettem a zöld köpenyt, gumikesztyűt, maszkot. A szívem hevesen dobogott. Nem az a fajta izgalom volt, amikor szerelmes voltam Gabrielbe. Barátként izgultam érte.
Ez a felismerés elszomorított.
Hiába fontos számomra. Hiába a barátom. Hiába szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Elmúlt. Vagy átalakult.
Belépek az ajtón. A csendet csak a lélegeztető gép pumpája szakítja meg. Gabriel arca nyugodt. Kezébe megannyi csövet vezettek.
Lehet, hogy idősebb lett, lehet, hogy férfiasabb.
De felismerem benne azokat a vonásokat, amiért hat évvel ezelőtt belezúgtam.
Lépek felé kettőt. Ott állok az ágya mellett. Ujjam hegyével megsimítom a kézfejét. Imádta, mikor cirógattam.
Megsimítom az arcát. Zúzódások terítik, pedig volt rajta bukósisak. Végighúzom az ujjam a válla vonalán. Mennyiszer bújtam oda hozzá.
Miért búcsúzom tőle? Miért teszek úgy, mintha itt lenne a vég?
Pedig nincs itt. Fel fog ébredni.
- Fel fogsz ébredni. - suttogom, mintha hallaná. - Kérlek. Nélüled semmi nem ugyanolyan. - még én is meglepődök, de nem sírok. Nem érzek semmit. A füléhez hajolok.
- Nyisd ki a szemed. Ne csak értem. Értünk. Mindnyájunkért.
Majd még egy utolsó pillantást vetve rá kilépek a szobából. Fuldoklom, szabad levegőre vágyom.
Ben és Sara vitáznak valamin. Próbáltak csendben maradni, de mindkettőjük akaratos típus. Közelebb léptem, hogy próbáljak valamit hallani.
- ... ez nem fog sehova vezetni, és ezt te is nagyon jól tudod. - Sara hangja kimért volt. Nem dühös, egyszerűen tárgyilagos. Ben ekkor Sara mögé nézve megpillantott engem.
- Mi nem vezet sehova? - kérdeztem gyanakvóan. Sara háta megfeszült, majd mosolyogva fordult felém.
- Ben...őőő, szerinte meg kellene kérdezni több szakorvost Gabriel állapotával kapcsolatban. - hadarta Sara, amiből egyértelművé vált, hogy hazudik. De úgy tettem, mint aki bevette.
- S szerinted ez miért nem jó ötlet? - néztem rá nagy szemekkel.
- Mert csak anyagilag terhelnénk Mrs. Walterst, meg összezavarnánk. Tudod, milyenek az orvosok. Csak találgatnak.
- Ja, pont mint a politológus hallgatók. - morogta Ben, de nem elég halkan. Sara dühösen nézett rá.
Nekem viszont elegem lett a vitájukból, vagy bármiből, ami köztük zajlott.
- Elmegyek Peterhez, ha bármi van, hívjatok. - majd rájuk sem nézve elmasíroztam a lift felé.
Tudom, hogy valamit elhallgatnak előlem. Biztos vagyok benne, hogy Gabriel állapotáról van szó.
Érzem, hogy a szívem vadabbul ver a dühtől.
Ha eddig sírdogáltam, az most megváltozott.
Valami megváltozott bennem. Erősnek érzem magam. De egy falat építettem  magam köré. Újra.
Mindig is egy fal vett körül, melyet anno Gabrielnek sikerült lerombolnia. Ő most nincs itt.
Ezt a falat talán soha, senki nem fogja tudni újra lerombolni.